2000 január - Hollóhát klubhelyiség - Dorian && Marie

Abivel tegnap jöttünk vissza a suliba a téli szünetről. Talán jobb lett volna, ha haza sem megyünk, mert ez az egész borzalmas volt... A bálon történtek úgy végződtek, mint azt gondoltam és betartottam a húgomnak tett ígéretemet és ebben most nem segítek neki. Ha már nem fogadta meg a tanácsomat, akkor birkózzon meg egyedül a problémáival... Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy apunak azt kellett néznie az elmúlt napokban, az ünnepekkor, hogy mi szóba sem állunk egymással, sőt még rá se nézünk a másikra. Nem firtatta a témát, amiért hálás vagyok neki. Úgyis van elég baja a betegségével, nem akarnám még, hogy a mi hülyeségeink miatt is elkezdjen aggódni...
Az út meg olyan szánalmas volt, mint a szünet. Abivel ott ültünk egy kabinban, de a lehető legtávolabb húzódtunk a másiktól és mindketten inkább egy könyvet választottunk társaságnak, minthogy beszélgetést kezdeményezzünk egymással. Komolyan, erre anya tuti azt mondaná, hogy olyanok vagyunk, mint az ovisok, de nem érdekel... Neki kell bocsánatot kérnie, mert én csak segíteni akartam neki, majd úgyis felfogja ezt előbb vagy utóbb...
Most örülök, hogy nem egy házba lettünk beosztva. Kész rémálom lenne az biztos. A tanításig is van még pár napunk, talán észhez tér és megkeres majd egy bocsánatkéréssel. Én azonban inkább körülnézek a klubhelyiségben, hátha van már valaki itt. Kivételesen örülök neki, hogy anyuék előbb visszaküldtek minket a suliba, itt könnyebb elkerülnünk egymást. Ahogy leérek a lépcsőkön, körülnézek és látom, hogy a klubhelyiség üres, néma csönd, csak a tűz sercegése hallatszik a kandallóból. Talán később lesz itt még valaki, addig is inkább szerzek valami nasit vagy innivalót, mert már most unom magam...
Két bögrével a kezemben megyek le a konyhába és készítem el a kakaókat. Remélem, nem potyára csinálok kettőt és tényleg lesz kinek odaadnom a másodikat. Sikerül feljutnom vissza a klubhelyiségbe úgy, hogy még nem is öntöttem magamra a kakaót, mikor jöttem fel a lépcsőn. Kész akrobata vagyok... Na jó nem, mert elbűvöltem a bögréket, hogy ne tudjon kifolyni a forró csoki míg felérek és a tejszínhab se olvadjon meg, de ennyi csalás simán belefér.
Belépve a szobába megpillantok valakit nekem háttal. Fekete haj, meg az a jellegzetes fejtartás és a vállai... Persze, hogy egyből rájövök, hogy Dorian az, ekkora szerencsém sem lehetne. Halkan lépek oda mögé és tartom elé a két bögrét.
- Válassz, Micimackó vagy Malacka? - kérdezem vigyorogva, bár ő ezt nem láthatja, hiszen még mindig mögötte állok. Amint elveszi tőlem a választott bögrét egyből átmászok a kanapén, hogy mellé kerüljek. Hála annak, hogy szuper ügyes vagyok, a forró csokik még mindig nem borultak ránk. Viszont amint mellé ülök, fel is oldom ezt a kis varázsigét, hogy iható legyen a kakaó, különben semmi értelme nem lett volna megcsinálnom. - Már azt hittem senkit sem fogok itt találni, mire visszajövök. És mizujs? Neked is olyan pocsék volt a szüneted, mint nekem? - pillantok a fiúra, majd belekortyolok a kakaómba, de egy hirtelen jött fintor ül ki az arcomra és gyorsan leteszem a bögrét az előttünk lévő asztalra. - Áú... Nehogy igyál belőle! Ez nem meleg, hanem forró - szólok neki, mielőtt még ő is úgy járna, mint én és leégetné a száját. Na jó, azért nem égettem le, de ezt úgysem lehet máshogy mondani...

Jó érzés volt hazamenni, ahol nem kell megjátszanom magam. Már kezd fárasztóvá válni a szerepem, de ha felfedem túlságosan sokat veszíthetek. Nem egészen a fogadásról beszélek, mert ha én magam vállalom fel, akkor az egész fogadás elbukik. Ha magától jön rá a szépség, akkor még mindig nyertem csak az időm lejárt. Már otthon is furcsán néztek rám, mert pár mozdulatsor belém rögzült, ahogyan próbáltam játszani a meleg férfit. Most azonban a szünet vége felé közeledve ezek a mozdulatok kezdtek elhalványulni és már én magam sem tudom, hogy még mindig sikerül olyan jól hoznom a szerepemet, ahogy eddig. Azon csodálkozom, hogy még senki nem döntött úgy, hogy leleplez engem. Bár azt hiszem Mary bizalma már annyira erős az irányomba, hogy egy pletyka alapján nem fordítana nekem hátat. A visszaérkezésemhez az is hozzátartozott, hogy ki kellett volna pakolnom, amit a lehető leggyorsabban el is intéztem. Ez eléggé kivételes volt a részemről, hiszen általában hagyom az egészet a francba és nem foglalkozom a dologgal. Talán ez a meleg szerepnek vannak más hatásai is rajtam és nem féletlenül negatív.
Miután végeztem lementem a szobából, ahol még senki nem tartózkodott. Nem újdonság, hiszen pár nappal korábban jöttem vissza a többiek még élvezik az otthon töltött napokat. Én is élveztem, hogy otthon lehetek, de itt a Roxfortban valahogy mindig is könnyedebben mozgok. Meg nem ártana visszaszereznem a formámat a szerepemhez. Már nyugodtan mondhatom azt, hogy elszoktam a dolgoktól. Sokkal egyszerűbb lenne, ha az egész napvilágot látna. Lehet, hogy elveszíteném, de az is lehetséges, hogy egyszerűen csak megharagudna egy darabig aztán ki tudnám engesztelni. Nem tudom még soha nem voltam ilyen helyzetben, de azért valamennyire sikerült már kiismernem őt ahhoz, hogy tudjam könnyedén megharagszik, de nem annyira haragtartó, de ebben az esetben nem tudom meghatározni a reakcióját.
A kanapén ücsörgök és magam elé bámulok várom a megvilágosodás pillanatát, de valahogy nem akar elérkezni. Aztán csak azt veszem észre, hogy két bögre gőzölgő kakaó bukkan fel a látószögemben. Elmosolyodom, majd elveszem a Micimackós bögrét. – Micimackó mindenek felett. – Mondom vigyorogva, majd ahogy megfogom a bögrét érzem, hogy rettenetesen forró ezért még nem emelem a számhoz. A tekintetem viszont Mary-re kúszik, aki gyönyörűbb, mint valaha. Egy kicsit kevésbé szép leányzót kellett volna áldozatomnak választanom, mert mellette sokkal nehezebb visszafogni a gondolataimat, mint egy másik nő mellett. – Nekem egész jól és eseménytelenül telt, de mondd el, miért volt olyan szörnyű. – Már megszoktam, hogy nekem mindent elmondd és őszintén furcsa lenne, ha ez a kellemes kapcsolat megszakadna kettőnk között. – Na, csak óvatosan. – Mondom, majd én is leteszem a kezemből a kakaót és felé fordulok. – Na, de hallgatlak. Már, ha még tudsz beszélni azok után, hogy igen csak forró kínzásnak vetetted alá a szájüreged.

♡ to: marietta

- Én úgyis a Malackásra pályáztam - vigyorgok miután elveszi a Micimackós bögrét. Mondjuk utóbbi is aranyos, de nekem mindig a szerencsétlen, mégis bátor rózsaszín plüssállatka volt a kedvencem.
Persze, ahogy leülök mellé, egyből megemlítem, hogy mennyire borzalmas volt a szünetem. Sokat jelent nekem, hogy neki bármit elmondhatok. Még akár arról is áradozhatok neki, hogy Nathan mennyire szexi volt a bálon öltönyben, ugye? Még a végén kiderül, hogy ebben mennyire egyet értünk, mármint a pasitémában. Eleinte mondjuk furának tartottam, hogy ő fiú, én meg képes vagyok vele ilyen dolgokról beszélni, de azért elég hamar sikerült felfognom, hogy meleg.
- Ez nem vicces, nagyon fáj ám - nevetem el magam tiltakozva. El tudom képzelni, hogy most mennyire értelmes fejet vághatok, hogy sikerült leégetnem a számat. Olyan mintha tüzet nyeltem volna, ez szörnyű... - De túlélem. Nem fog legyőzni egy kakaó - nézek farkasszemet a bögrével, mintha bármikor rám támadhatna, hogy leforrázzon. Na persze, csak az kéne... Nem vagyok én Abi, hogy ennyire szerencsétlen meg béna legyek, hogy magamra borítsam a forró csokit.
- Oké, várj, most azon agyalok, hogy mivel kezdjem - közben törökülésbe helyezkedek a kanapén és felé fordulok, hogy végig szemben lehessek vele. - Az egész a bálon kezdődött... Mielőtt megkérdeznéd, a ruhával nem volt semmi baj, Nathan-nek is tetszett, de legközelebb azért légyszi valami zártabbat keressünk ha lehet, mert lefagyott a hátam - árulom el az egyik problémámat a bálról. Bárcsak ez lett volna a legnagyobb gondom és ezzel lehet, hogy kicsit túlzok, de ha nem is fagytam le, akkor is fáztam. Főleg, mikor Abi-vel meg azzal a Leo gyerekkel "beszélgettem" az erkélyen. - Öm... Emlékszel arra a fura Mardis srácra, amelyikről nem sokkal előtte dumáltunk? Az a tetkós fiú, aki olyan mintha egy emóbuliból jött volna ide - jellemzem a lehető legegyszerűbben Abi partnerét. Azt azért Dor is tudja, hogy a külsőjével semmi bajom nem lett volna a csávónak, hiszen nekem is van tetkóm, látta is, szóval na... A probléma még mindig a fiú körüli pletykákkal volt. Ha nem egy olyan srácról lett volna szó, aki a suli női diákjainak legalább felével már kavart, akkor talán hagytam volna őket enyelegni, de így inkább nem. Nem akartam, hogy a húgom is hozzácsatolják a pletykákhoz, meg azt sem, hogy még jobban összetörjön a kis lelke, ha már apu sincs valami jól.
- És ismered a húgomat is... Szóval szerinted, mennyi az esélye annak, hogy az én angyali természetű hugicám egy ilyen szoknyapecérrel, ment a bálba? - teszem fel a költőinek szánt kérdést. - Mert igen, így volt. De most tényleg, hogy lehet ennyire vak? - sóhajtok egy nagyot idegesen. Mondjuk az jó, hogy legalább beszélhetek valakinek erről az egészről és nem egymagam rágódok rajta folyamatosan.
- Ja, és most utál csak azért, mert én még aznap, ott a bálon kifejtettem a véleményemet a fiúról - hátrasimítok egy kósza tincset a fülem mögé és kérdőn pillatok Dorianra. - Te is kiakadtál volna a helyemben, ugye? - mondjuk lehet, hogy Abi nem épp ezzel a szóval jellemezné a reakciómat, mert lehet, hogy az nem csak kiakadás volt, hanem veszekedés is, vagy nem is tudom... Az biztos, hogy Leo megérdemelte már, hogy valaki kiossza azért, amit csinál. Abinek meg tuti az a baja, hogy miért pont én voltam ez a személy...

– Valahogy jobban is illik hozzád a malacka. – Mondom vigyorogva, de egyáltalán nem szemétkedni akarok egyszerűen csak puszta megjegyzés volt. Túl sok rózsaszín egy helyen. A valós énemnek mindenképpen, akit pedig előtte mutatok annak most eltart egy darabig, míg visszatér, mert túlságosan is hosszú szabadságra küldtem el szerencsétlent. A szünetet anélkül akartam eltölteni, hogy eljátszottam volna valakit, de belém rögzült mozdulatsorok miatt megvoltak a pillantások, amik összezavarodottságot tükröztek, mert nem tudták, hogy hova tegyenek most és inkább némán hallgattak, de azt hiszem mindenki várta a vallomásomat otthon, hogy tisztázzam meleg vagyok. Pedig legszívesebben azt hoznám nyilvánosságra, hogy nem vagyok meleg, de akkor elveszíteném ezt a kellemes légkört, ami Marie közelében van. A közös emlékeinket pedig egyértelműen átértékelné és soha többé nem nézne már úgy rám, ahogyan eddig.
– Hiszek neked, de ha nem lennél olyan mohó, akkor most nem lenne semmi baja a szádnak. – Játékosan megbököm az orrát, miközben a vigyor még mindig ott virít az arcomon, minta varázslattal odatapasztották volna. Nem tudom. De az egyszer biztos, hogy mellette nem is fogok búskomor képet vágni, hiszen az mondhatni lehetetlen. Egyszerűen nem tudok túlságosan komor lenni, vagy éppenséggel felszínes. Vele önmagam lehetek a nemi beállítottságomtól eltekintve meg azoktól a dolgoktól, amit ez megkövetel. Kellemesen elengedhetem magam. Nem érzem szükségesnek, hogy folyamatosan szemétkedjek. Bár néha egy-két megszólalás becsúszik, de nem szándékosan.  
– A szépségért szenvedni kell és gyönyörű a hátad. Őszintén szemétség lett volna elrejteni a kíváncsiskodó pillantások elől. Biztos vagyok, hogy jó pár srác fantáziáját megmozgattad. – Köztük az enyémet is, de erről neki nem szabad tudnia meg amúgy is nem hiszem, hogy észrevette milyen hatással van rám. Próbáltam úgy tenni, mint aki irigy, mert soha nem fog úgy kinézni, mint ő. Mert az ő külseje határozottan is szemrevaló. Ezt tanúsíthatom.
Bólogatva jelzem, hogy tudom kiről van szó és karomat a kanapéra helyezve figyelmesen hallgatom, ahogy felvázolja a történteket. Ezek a testvérek. Mindig civakodnak. Azonban előbb vagy utóbb úgy is kibékülnek, de az, hogy mindkét fél nő nem sokat segít a helyzeten. A haragtartás ilyenkor a fellegekben van. Sosem értettem, hogy egyáltalán miképpen maradnak meg barátoknak. Tényleg minden nőnek szüksége van egy meleg barátra. De egy olyanra, aki tényleg az nem pedig csak megjátssza, mert ha még egyszer megpillantom a csupasz, gyönyörű lábait nem vagyok biztos, hogy képes leszek megtagadni a férfi ösztöneimet. De a barátságára szükségem van, úgyhogy kénytelen vagyok fenntartani az álcát. Hülyén jönne ki azt hiszem az, hogy ő változtatta meg a véleményemet és miatta jöttem rá, hogy hoppá a nőket is szeretem. Mert, ha felvállalnám, ő pedig ezt máshogy biztos nem vállalná, akkor előjönnének a múltam foltjai, hogy féltékenységből borsot törhessenek mindkettőnk orra alá. Ebből egyáltalán nincs jó kiút. Talán kiút sincsen.
– Erre csak annyit tudok mondani, hogy te védeni próbáltad őt, de neki nem volt rá szüksége. Úgy gondolta, hogy elég okos ahhoz, hogy tudjon vigyázni magára. Gondolom ezt, ha békés keretek között is próbáltad volna megoldani mindenképpen botrány lett volna belőle, de az elhangzottakból arra merek, hogy ez megtörtént. Mindkettőtök álláspontja megérthető, szóval mi lenne, ha adnál neki egy kis teret és rájön, hogy ostoba döntés volt a részéről? Bár még az is lehet, hogy egyszerűen csak lázadni akart egy kicsit. Kipróbálni valami újat. Nem kell mindig feszülten ugranod minden lehetséges veszélyforrásra. – Nem tudom, hogy ezzel segítek-e a helyzeten avagy sem. Hiszen neki kellene teljes mértékben igazat adnom, de azért nem hagyhatom figyelmen kívül azt sem, hogy a húga is egy emberi lény méghozzá nő, nekik pedig elég komplikált az összetételi rendszerük.

♡ to: marietta

- Szerinted mohó vagyok? - nézek rá tettetett értetlenkedő arccal, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem gondolta annyira komolyan. Ha meg mégis, és ezzel felszínre kerül egy új személyiségjegyem, mely eddig mélyen elbújt előlem, hogy ne tűnjön fel, akkor se fogok rá haragudni. Ő csak megmondja nekem az igazat mint mindig, és ezért is imádom őt. Meg másért is, de nem állok neki ódákat zengeni arról, hogy miért kedvelem Doriant.
- Jaj, hagyjál már... - lököm oldalba játékosan. - Tudod... Ha nem lennél meleg, akkor valószínűleg annyira kerülném ezt a témát veled, mint Nathannel a bálon. A végén pedig minden bizonnyal zavarban lennék. De még szerencse, hogy nem így van - kacsintok rá vigyorogva. De most komolyan, mégis melyik csaj ne jönne zavarba, ha egy srác nyíltan bókol neki? Még ha csak a haverod is... Amit mond, az akkor is őszinte és... Áh... Viszont az már teljesen más tészta, ha a pasi homoszexuális - ez a szó még mindig nagyon tudományosnak hangzik -, hiszen ez esetben olyan, mintha egy barátnőddel dumáltál, de ő most éppen hímnemű... Vagyis na, szóval ő azért máshogy néz rád, de mivel mégsem lány, valahogy őszintébb veled. Mert ugyebár én is mindig megdicsérem a csajok új ruháit, de ha esetleg valami nem tetszik rajta, azt néha nincs pofám közölni velük, mert a végén még azt mondják, hogy ez bunkóság, vagy azt, hogy irigy vagyok, meg féltékeny. Persze mindez hülyeség, de hiába magyaráznám nekik...
Már valahogy megszoktam, hogy Cho mellett még ő az, aki tud mindent, ami körülöttem zajlik. Talán néha még többet is, s emiatt néha ég a pofám, hiszen a lány mégiscsak első óta a szobatársam meg a legjobb barátnőm, Doriant pedig csak néhány hónapja ismerem. De megbízom benne, semmit se adott még tovább abból, amit mondtam neki és ez sokat jelent nekem. Meg bizonyos tekintetben Abinek is, hiszen az nem lenne kellemes érzés, ha a fél suli tudná, hogy apu haldoklik... Dor-nak se mondtam volna el, csakhogy mi pont úgy találkoztunk, hogy a könyvtárban bújtam a kórlapokat és már kezdtem volna bealudni az unalomtól, ő meg hirtelen ott termett, mint derült égből a villámcsapás. Talán jobbkor nem is csöppenhetett volna bele az én kis világomba...
Felvázolom nagyjából a történteket, persze néhány részletet inkább kihagyok, mint azt például, hogy Abi visszabeszélt nekem én pedig ezért megpofoztam. Felelőtlen tett volt tudom, és azóta már megbántam egy párszor, de azon nem tudok túllépni, hogy inkább választotta Leot, mint engem. De most tényleg, inkább az a srác, mint a saját nővére? Meglett az eredménye a kis műveletének, mert sem az emóssal nem lett jó vége, sem pedig velem.
Ahogy Dorian mondandója végére ér nagyot sóhajtok. - Jó oké, talán igazad van. De még aznap este kiderült, hogy nekem volt igazam. Ő meg persze ezt nem fogja nekem megmondani szemtől szembe. Ennek pedig az volt a következménye, hogy egész szünetben egy szót sem szóltunk egymáshoz - könyökölök a térdemre tanácstalanul, s tekintetem csak nem veszem le a barátomról. - Ha kiszámolod, az szinte két hét... Apu ezt majdnem két hétig nézte... - mondom szinte csak magamnak célozva az utolsó mondatot. Ez az, ami a leginkább zavart azt hiszem. Neki ott van a betegsége, de még azt is kell néznie, hogy a lányai szóba se állnak egymással...

- Miért szerinted ez a viselkedés, nem a mohóságodra utal? Mellesleg pedig igazán odafigyelhetnél magadra. Kezd kicserepesedni a szád. - Nem igazán mondhatnám, hogy az állításom igaz, mert fogalmam nincs, hogyan néz ki valakinek az ajka, amikor kezd kicserepesedni. Leginkább csak a végeredményt vesszük észre és ez alól én sem vagyok kivétel. De ha nem tennék valami ehhez hasonló megjegyzést, akkor már túlságosan is normálisnak tűnhetnék, ami jelen esetben nem a legjobb. Melegnek kell tűnnöm még akkor is, ha már tele van az egésszel a puttonyom. Az igazság felszabadító lenne, mert már egyáltalán nem tesz boldoggá az, hogy képes voltam ilyen tökéletesen eljátszani ezt a szerepet. Még a végén azt fogják hinni, hogy van benne valami igazság is.
- Mégis mit hagyjak? Gyönyörű nő vagy, Marie. Ha tükörbe nézel és nem ezt látod, akkor nagyon nincs veled rendben valami. Szerintem egy rakás pasas megadna bármit, hogy egy kicsit a figyelmed középpontjába kerülhessen. Én pedig bármit megadnék, hogy ugyanilyen hatással legyek a férfiakra, de azt hiszem ezt neked osztották ki. - Mondom vigyorogva, de egy pillanatra sem veszem le a tekintetem róla. Tényleg gyönyörű. Az pedig, hogy anélkül mondhatom ki, hogy tudná tényleg komolyan gondolom és nem csak azért, mert a barátja vagyok. Meg nem azért, mert meleg férfiként meg tudom mondani, mi a szép és, mi nem. Hanem, mert egy vagyok azon férfiak közül, akik bármit megadnának azért, hogy egy kicsit a figyelmét felkelthessék. Bár én a magam módján, már felkeltettem, mert barátok lettünk, de ez a barátság is nem alapul másra, mint hazugságra és nem akarom megtudni, hogy mégis hogyan fog reagálni az igazságra. Már, ha egyáltalán kiderül, mert ha eddig nem derült ki, akkor ezután sem fog maximum, ha én leszek az, aki kitálal, akkor viszont az egész fogadás borul. Azt hiszem a többiek tudták, hogy milyen érzés lesz ez az egész. Közel lenni egy nőhöz, aki szépen lassan a bizalmába fogad és könnyedén mozog úgy előttem, mintha nem lenne hatással rám a csupasz hátának a látványa, vagy a lábainak. Igazi önmegtartóztatást követel, hiszen ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha szó szerint a kínzó átkot vetnék be ellenem. Előttem a gyönyörű nő, de semmit nem tehetek, hogy megszerezzem.
Nem én vagyok a legtökéletesebb lelki tanácsadó, de elég sok mindent tudok már vele kapcsolatban. Mondjuk biztos vagyok, hogy vannak dolgok, amiket azért még nem mondott el nekem, hiszen alig pár hónapja ismerjük egymást. Ennyi idő alatt pedig senki nem dobálja a felszínre az összes titkát és mindent, ami a lelkét bántja. Jó hallgatóságnak bizonyultam legalábbis végighallgatni mindig, mindenkit végigtudtam. Az esetek többségében. Ha érdekelt végighallgattam, de ha nem akkor csak arra koncentráltam, hogy még véletlenül se aludjak el. De vele valahogy egyszerű volt. A gondot nem hallgatás vagy a figyelmem jelentette, hanem az, hogy mégis mit mondhatnék, amitől jobban érezné magát? Nem mindig találhatja el az ember elsőre, hogy mi az, amit a másik hallani akar, vagy mit kellene hallania. A kettő nem mindig ugyanaz, ami egy kicsit bonyolultabbá teszi a helyzetet, de megkönnyebbülten sóhajtok, amikor nyugodt hangtónusban válaszol, hiszen ez azt jelenti, hogy nem mondtam akkora őrültséget.  
- Mert te fordított esetben annyira szívesen elismernéd, hogy tévedtél, nemde? Adj neki időt és rendben lesz. Aztán az apukádnak meg küldhettek egy levelet, majd egy közös kis élményetekről, hogy tudja minden rendben van köztetek és nem fog aggódni. - Mondom lágy mosollyal az arcomon, majd felé nyújtom a karomat, hogyha akar akkor nyugodtan a mellkasomra hajthatja a fejét, ami köztünk elméletileg nem kellene kínosnak lennie. Legalábbis az ő részéről biztos nem. De az ilyen megnyilvánulások is szükségesek, hiszen ezeknek könnyednek kellene lenniük, hiszen a közelsége és az illata semmilyen hatással nincs rám. Legalábbis így kellene lennie.

♡ to: marietta

- Akkor talán kölcsönadhatnád a szájfényt, amit kaptál tőlem karácsonyra. Látom úgyse használod - bökdösöm meg vádlón, mintha zavarna a dolog. Az igaz, hogy sokáig kutattam pasiknak való szájfény után, vagy valami mattabb fajtáért, és mindenhol hülyének néztek, de azért találtam egyet. Nem is az volt az igazi ajándéka, csak Abi-vel úgy gondoltuk, hogy még jól is elsülhet, poénnak szántuk. Sejtettük mindketten, hogy Dorian nem fogja használni, hiszen nem az a sminkelős, nőcis meleg. Benne valahogy még így is a férfi dominál, az is biztos, hogy egy párkapcsolatban sose ő lesz a lány, hanem a másik... Jó, ezt a gondolatmenetet nem folytatom inkább tovább, téma lezárva. - De meg is mondhattad volna, hogy nem tetszik. Nem haragudtam volna meg - teszem még hozzá, s már nem is tudom letörölni a vigyort a képemről, ami az első mondat után az arcomra került.
- Jó, az első része igaz annak, amit mondtál, de tudod... Ha bárkit is érdekelnék úgy, akkor nem én hívtam volna el egy srácot a karácsonyi bálra. Mindegy is... Azon meg ne aggódj, hogy hogyan néznek rád. Gondolom az eddigi kapcsolataidban is inkább a tied volt a "fiú szerep", érted mire gondolok. Szóval, ha egy srácnak nem a nőies fiúk jönnek be, akkor nála tuti nyert ügyed lenne - mutatok rá, hogy értse mégis mire célzok. Van az a mondás, hogy a jó pasik vagy foglaltak vagy melegek. Nos, Dorian az utóbbi kategóriába tartozik, és fura, de valahogy mégis örülök neki. Miért? Mert nem hiszem, hogy különben ilyen közel kerültünk volna egymáshoz, sőt biztos, hogy nem. De tényleg, nem hiszem, hogy egy pasival lehetne pasitémákról beszélni, meg a kapcsolatokról... Erre jön ő és megcáfolja ezt, hogy hogyan? Úgy, hogy meleg, másképp valószínűleg nem tudná.
Ahogy a válaszát hallgatom, kérdésénél egyből lesütöm a szemem. Nem, én se vallanám be neki az biztos, de kettőnk közül eddig mindig nekem volt igazam, mert én vagy az okos, ő meg a... Az aki, nem okos? Ez hülyeség, Abi is okos abból amiből, meg mondjuk a quiddich az nagyon jól megy neki, szóval nem egy reménytelen csődtömeg, csak gyakran cselekszik meggondolatlanul. Aminek meg az a következménye, hogy nálam köt ki, vagy a kis barátnőinél, épp akire szüksége van...
Az a baj, hogy elismerem Doriannak igaza van. Talán csak időt kéne neki adnom neki, és akkor minden rendbe jön. Odabújok hozzá, mint ahogy régen a húgom tette, mikor rémálma volt. Mindig megnyugtat, amikor Dorian átölel, mintha lenne egy nyugtató aurája, amibe akkor tudok belelépni, mikor ilyen közel vagyok hozzá. Lehet, hogy ilyen az is, mikor van egy nagy testvérünk? Az biztos, hogy én ezt már nem tudhatom meg, szóval ezzel is tökéletesen megelégszem.
- Igen, igen, de... De nem adhatok neki elég időt, mert az is mindig kétséges, hogy apunak mennyi van még - bújok oda hozzá még jobban, s érzem, hogy az előző gondolattól rám jött a sírhatnék. Nem, nem sírok, csak néhány könnycsepp kibuggyant a szememből. - És én most össze sírtam a pólódat - nézek rá a ruhadarabra, ahogy gyorsan terelem a témát, ami azt hiszem érthető. Nem akarok arra gondolni, hogy apu beteg, sőt haldoklik... Túl nyomasztó és nem is szeretek sírni. Szipogok egyet és vigyorogva fejezem be a mondatot. - Pedig tök jó illata van, csak nem új a kölnid? - húzogatom a szemöldököm kíváncsian. Na Dorian, most lebuktál, valld be, hogy egy fiú van a dologban, legalább veled legyen valami jó...

– Hálás vagyok, hogy gondoltál rám ezen a téren, de ha nem vetted volna eddig észre nem vagyok a sminkelős típus. Gondolj csak bele. Mit ennék egy olyan férfin, aki nőnek akar látszani? Ha annyira arra vágyna a szervezetem, akkor kapásból egy nőt keresnék magamnak. De nem ez a helyzet és azért szerintem az arcom így is tökéletes ahhoz, hogy felkeltse az esetleges érdeklődök figyelmét. Igaz a szájfény biztos segítene, de azt hiszem csak lenyalnám a számról.. – Mindig imádtam, ha egy lányon volt szájfény. Persze nem egy kiló csak éppen egy kevés, aminek a csillogása az ajkaira vonzotta a tekintetem. Persze általában ízesített volt, de nem azt akartam érezni, hanem ajkainak a természetes aromáját és pontosan ezért sem tartott egyik hölgynél sem olyan sokáig az a fránya szájfény. A gondolat pedig, hogy a saját ajkaimra kenjem egyszerre volt sértő és visszataszító. Ennyire messze azért nem mennék a szerepem kedvéért. Meg amúgy is. Az érvelésem nem is olyan rossz. De mivel nem vagyok meleg nem tudok úgy gondolni, ahogyan azt egy meleg ember tenné. Egyszerűen csak logikus következtetéseket próbálok levonni a helyzetből, bár az ilyen esetekben nem hiszem, hogy bármi is logikus lenne. Vagy ki tudja.
– Miért szerinted minden srácnak van bátorsága ahhoz, hogy elhívjon valakit egy bálra? Ezt még te sem gondolhatod komolyan. Ha mindenki teljesen nyugodtan tudná kezelni ezeket a helyzeteket mindenki tökéletesen boldog lenne, mert lehet, hogy valaki most azon görcsöl, hogy mégis miért nem hívott el téged, miért nem volt meg hozzá a bátorsága és így talán soha nem fog rájönni, hogy lehetett-e volna köztetek valami csak azért, mert bátortalan volt. Én is így vagyok a helyzettel, mármint szerintem engem sem merne mindenki elhívni.. Főleg, mivel az én helyzetemben ez nehezebb is. Több bátorság kell ennek a dolognak a felvállalásához, mint egy normálisnak elfogadott vonzalom bevallásához. – Nem hiszem, hogy bárki is kiszemelt volna magának. Ha pedig mégis, akkor hálás vagyok, hogy nem környékezett meg, mert ez így mindenkinek sokkal jobb. Nem tudom, hogy meddig tudnám az embereket lekoptatni azzal, hogy nem az eseteim. Mondjuk teljesen megérteném, ha egy párhuzamos világban rohannának utánam, mert az lenne a természetes. Bár, ha már rohannak a legkevesebb, hogy rendesen kiválogatom őket és, aki tetszik az marad, aki pedig nem az könnyedén tovább repülhet, mintha mi sem történt volna. Ha nem játszanám ezt az egész szerepet elhívtam volna. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy megtettem volna, mert elég nagy az esély arra, hogy soha nem tettem volna meg, hiszen meg sem ismerhettem volna. Ez az egész olyan, mint egy érme. Két oldala van az egyik jó a másik rossz, vagy ha úgy vesszük az egyik rossz a másik meg még rosszabb.
Jó érzéssel tölt el, hogy ilyen meghitt pillanatot vagyunk képesek együtt eltölteni. Minden önuralmam szükséges ahhoz, hogy kontrollálni tudjam magam, hiszen nem tudom elfelejteni egy pillanatra sem, hogy milyen vonzó nőszemélyt is tartok a karjaim között. Óvatosan simogatom a karját, miközben szinte végig magam elé bambulok. Olyan szívesen elmondanám neki az igazat, de azzal ezt az egész helyzetet hirtelen kínossá váltanám. Arról nem is beszélve, hogy elárulva érezné magát, amit meg is tudok érteni. A barátsága fontos lett a számomra és tudom, hogy előbb vagy utóbb valahogy kiderül az igazság, de én őszintén teszek rá. Csak valahogy képes legyek megőrizni ezt az egész helyzetet. Mert nem lehet igaz, hogy csak azért mondd el nekem mindent olyan könnyedén és nyíltan, mert meleg vagyok. Vele teljesen más vagyok és nem a melegségnek van hozzá köze, mert ha az lennék is ugyanolyan seggfej lennék a többiekkel szemben azt hiszem.
Szavaira összehúzom a szemöldökömet, mert egy pillanatra nem értem, hogy mégis miről beszél és, mikor megpróbálja elterelni a dolgokat kezdem érezni, hogy nagyon is komoly dologról van szó. Gyengéden végigsimítok az arcán, majd az állánál fogva kicsit megemelem a fejét, hogy a szemeibe nézhessek. – Nem kell elmondanod, hogy pontosan mi van a háttérben, Marie. De nem kell megjátszanod magad és elrejtened a fájdalmad. Előttem tényleg nem. – Beszélek én a megjátszásról, de tényleg fontos a számomra és nem szokásom könnyedén hátat fordítani a barátaimnak, mintha nem is számítanának és ő határozottan az. Méghozzá a rendkívül szemrevaló fajtából. – A pólóm túléli a másikra pedig csak annyit mondhatok, hogy nem szokásom kiteregetni a lapjaimat szépségem. – Mondom, miközben vigyorral a képemen rákacsintok, de egy pillanatra sem feledkezem meg az előzőekről.

♡ to: marietta

- Jó igaz, de egy próbát megért. Meg tudod, elsőre Abivel jó ötletnek gondoltuk, na mindegy - kacsintok rá vigyorogva mert az utolsó megjegyzése nem tud kimenni a fejemből. Na igen, valószínűleg csak lenyalogatná, amit megértenék, mert némelyik szájfénynek tényleg jó az illata, vagy az íze, de mielőtt akárki is azt hinné, nem szoktam szájfényt enni reggelire. - Mondjuk megnéznélek kisminkelve - döntöm oldalra a fejem, ahogy arcát vizslatom. - Kipróbálhatnánk egyszer, csak a kedvemért és csak egyszer, utána letörölhetnéd és akkor csak én látnám- nézek rá csillogó szemekkel, mint egy kiskutya. - De nem muszáj, ha nagyon nem akarod, csak azért kíváncsi lennék rá...
De most komolyan, ki ne lenne erre kíváncsi a helyemben? Az egyik legjobb barátom, aki meleg, kisminkelve. Szerintem van olyan idióta, hogy ebbe még úgy is belemenne, hogy nem a fiúkat szereti, bár ki tudja... Tényleg szívesen megnézném kifestve, de a kifestegetős részt jobban élvezném az is biztos, mert ha esetleg, talán, valami elvetemült pillanatában belemenne a dologba, akkor ez a feladat tuti rám hárulna.
- Oké, tudom, hogy nem lehet mindenki szőke herceg fehér lovon karddal az oldalán és hív el egy lányt a bálba, mert van mersze hozzá... Csak tudod, eddig mindegyik évben én hívtam el a partneremet és ez már kezd zavaró lenni... Mondjuk igaz is, pont én beszélek neked. Hiszen te is mondtad, hogy a te helyzeted sokkal komplikáltabb - sóhajtok megadóan, mert elismerem ezen a téren igaza van. Mégis mit várok én, mikor neki tényleg nehezebb? Még ha tetszene is neki valaki, akkor sem biztos, hogy elhívná, mert lehet, hogy a srác éppen a lányokat szereti. Ó, de rohadt nehéz ez így... Már megfordult a fejemben párszor, hogy szervezek neki vakrandit, csak ehhez kéne találnom egy homoszexuális - vagy legalább biszex - srácot, aki az esete. Na igen, szerintem is olyan lehetetlennek tűnik, mint hangzik, éppen ezért mondtam azt, hogy felejtős terv.
Mikor beszámolok neki a bálon történtekről, a téma végül apura terelődik. Igen, ez történik akkor, ha hazamegyünk és találkozhatunk vele, mert minden egyes pillanatot ki kell vele élveznünk, ami még van. A legjobb mondjuk még mindig az lenne, ha volna egy gyógyszer vagy műtét, ami megmentheti őt. Nem hiszem, hogy a nagy orvosok nem tudtak még semmi ellenszert kitalálni erre a betegségre, de most komolyan. Viszont ha van is, akkor apa miért nem kapta még meg? Vagy miért nem tudunk róla, hogy létezik?
Úgy tűnik, hogy a tématerelésem sikertelen volt, bár ere számítanom kellett volna. Túl árulkodóak a könnyeim, igaz? Általában Abi a sírósabb kettőnk közül, de néha van, hogy a jég nálam is megtörik, teljesen váratlanul, s ilyenkor akaratlanul is végiggördülnek azok a fránya cseppecskék az arcomon. Nem kell elmondanom? Ó, attól csak könnyebb lenne az egész, ha ő is tudna róla. Csak azon kevés ember van beavatva, akiben megbízok, elvileg Abi is csak ilyeneknek mondja el, mert nem lehetünk ott egymásnak folyton és mindkettőnknek szüksége van valakire, akivel beszélhet a dologról.
De inkább nem mondok semmit és a plusz megjegyzésén még el is mosolyodom. - Én is túlélem, mint a pólód. Viszont nem akarok rád zúdítani mindent, vagyis nem tudom, hogy hogyan... - megtörlöm a szemem, nagy levegőt veszek és úgy döntök, hogy egy részét elmondom. - Azt tudod, hogy apu beteg... De azt ugye eddig nem tudtad, hogy mi a baj, meg mennyire súlyos, de... Igazából... Szóval ő... - elcsuklik a hangom és inkább be sem fejezem. Könnyebb lett volna ezt úgy elmondanom, hogy aput régebben láttam, nem most, néhány nappal ezelőtt. Így sokkal nehezebb az egész. Vissza is bújok inkább az előző kis helyemre és arcomat mellkasába fúrom, ahogy újabb könnyek hagyják el a szememet. Miért ilyen nehéz ez? És miért pont apuval kell történnie?

– Egy pillanatra se hidd azt, hogy nem esett jól a gesztus. De majd kikenlek téged vele. Hiába nem használom, szerintem tökéletesen tudnám alkalmazni a szimmetrikus ajkaidon. – Még életemben soha nem kellett egyszer sem használnom ilyen csecsebecséket, de remélhetőleg nekem kedvezne a helyzet és kiderülne, hogy nem is vagyok benne olyan szörnyű. Ha pedig mégis, akkor egyszerűen megmagyarázhatnám, hogy mégis miért nem használok ilyen eszközöket arra, hogy jobban vonzzam magamra az emberek tekintetét. Bár, ha megtenném és kifesteném magamat, akkor határozottan többen néznének rám, de ez nem jelenti azt, hogy pozitív véleménnyel lennének rólam, mert nem állhat mindenkinek jól a smink. Valahogy azt érzem, hogy nekem egyáltalán nem állna jól. Meg amúgy is nem vagyok az a típus, aki erről ábrándozik. Férfi vagyok az istenit. Nem kell olyan eszközöket használnom a hölgyek meghódításához, mint amiket nekik kell ahhoz, hogy meghódítsanak bennünket. Bár én még mindig úgy vagyok a dologgal, hogy a természetesebb az jobb.
– Egyetlen egyszer kisminkelhetsz, de úgy, hogy biztosan nem lát minket senki sem. Másképpen nem vagyok hajlandó belemenni ebbe az alkuba. – Őszintén nagy őrültségnek tűnik ez az egész és pontosan ezért is mondok rá igent. Eddig is elég nagy őrültségbe keveredtem bele azzal, hogy melegnek mondtam magam. Most ez a kevéske mit számítana? Mármint biztos vagyok benne, hogy röhejesen néznék ki és az egész egy kicsit jobb kedvre deríteni, szóval nekem már most megéri. Ha ő jól érzi magát, akkor én is jól érzem magam. Még akkor is, ha a barátságunk csak azért jöhetett létre és csak azért vált ilyen szorossá, mert hazudtam neki egy hülye fogadás miatt, ami már teljesen elhalványul az elmémben és ténylegesen kezdek hozzászokni a szerepemhez. Nem, mintha meleggé válnék szépen lassan. Egyszerűen csak úgy tekintek erre a játékra, mint a társaságának az árára.
– Keresd meg a srácot, aki túl sokat figyel, vagy ha ránézel elpirul esetleg megpróbál zavartan rád mosolyogni és, akkor ha tudod, hogy ő az, akkor az ilyen bálok előtt néha sóhajts fel, hogy nincs kivel menned, vagy rettenetesen hálás lennél, ha valaki végre elhívna, hiszen annyira béna már, hogy mindig te mész a srácok után.. Talán még hozzá is teheted, hogy annyira szerencsétlen vagy és, akkor a hős szerelmes már rögtön ott is van, hogy a segítségedre siessen és kimentsen egy rendkívül kellemetlen helyzetből. – Nem vagyok otthon ebben az egész, hogyan is kellene rávenni a fiúkat, hogy meghívjanak minket, de ha kihívást látunk, vagy egy elveszett lányt, akárhogy is.. Nem tudunk hátat fordítani neki és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Mindannyian hősök akarunk lenni valamilyen szinten. Legalább egy lány szemében és egy ilyen kijelentés után még a legügyetlenebb srác is ki tud nyögni valami értelmeset.
Bármennyire is próbálja elterelni a témát látom a szemében a fájdalmat és nekem nem szükséges kimondania ténylegesen, hogy mi az, ami bántja a lelkét, mert nem vágyom ilyesmire. Őszintén nincs szükségem erre egyszerűen csak ott akarok lenni mellette. Ha jobb neki attól, hogy kilöki magából, akkor legyen. De ha önmagában akarja megrágni részemről az is rendben van, hiszen az egyetlen dolog, amit szeretnék azaz, hogy segítsek rajta és támogassam. Teljesen mindegy, hogy mégis miről van szó. Persze sejtésem van, hiszen nem vagyok idióta. Azok alapján, amit elmondott ostobaság lenne nem sejteni, hogy mi lehet a helyzet. – Biztos? Mert félek, hogy menthetetlen foltokat okoztál a felsőmön, de ha szerinted megmarad, akkor rendben. – Mondom vigyorral a képemen, hiszen szeretném egy kicsit feldobni, ha csak egy halovány pillanat erejéig is átsuhan az arcán valami boldogságba torkolló grimasz, akkor már elértem, amit szerettem volna. Mikor beszélni kezd őszintén a szívem hasad bele az ő fájdalmába. Ennek tetejébe én még folyamatosan hazudozok neki és a legrosszabb, hogy ennyire megbízik bennem én meg mondhatni kihasználom őt. A bűntudatom percről, percre növekszik a mellkasomban, de mégsem vagyok képes elmondani az igazat neki. Csak szorosan ölelem őt magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Sosincs megfelelő alkalom az igazságra. Nem egy ehhez hasonlóra. – Megiszod a forró csokid, hogy egy kis boldogság hormont juttasson a szervezetedbe? Jót fog tenni. – Suttogom, miközben folyamatosan simogatom a hátát.  

♡ to: marietta

Szóval szimmetrikusak lennének az ajkaim? Oké, tudom, hogy Dorian meleg, mint egy kályha, de ezzel a megjegyzésével sikerült kicsit zavarba hoznia. Azért ő mégis fiú, akkor is, ha a srácok jönnek be neki. Én meg persze lány vagyok és egy ilyen megállapításra nem tudom, mégis mit kéne mondani, még akkor se, ha az egyik legjobb barátomtól hallom ezeket a szavakat. Halvány mosolyra húzódik a szám, miközben inkább lefelé pillantok kezeimre, hogy most elkerülhessem Dorian tekintetét. Mégis csak fura, hogy egy ilyen srác mondatától jöttem zavarba, nem? De, nagyon is...
- Akkor a Szükség Szobájába megyünk - kacsintok rá vigyorogva, mikor meghallom, hogy belemegy a kis játékomba. Valószínűleg fel sem fogja, mennyire jól esik ez most nekem, hiszen ettől úgy érzem, megbízik bennem. Ezért cserébe pedig nem fogom elhülyéskedni a dolgot - amúgy se terveztem, de na... - Aztán ha akarod cserélhetünk és kipróbálhatod a "nagy sminktudásodat" rajtam - fűzöm még hozzá eme visszautasíthatatlan ajánlatot, amivel gőzöm sincs, mit kezdene lévén ő is említette, hogy nem az a sminkelős típus. De persze ki tudja, még az is lehet, hogy kiderül, rejtett szuper ereje a sminkelés, mondjuk azon biztos nagyot néznék, mert én se vagyok egy nagy maszkmester vagy hogyan szokták ezt mondani. Az alapok mennek, meg persze oké, ha nagyon muszáj, akkor összehozok én kicsit komplikáltabbat is, de inkább nem kísérletezek. Elvagyok én a szempillaspirállal meg a szájfénnyel... A másik meg az, hogy suliban vagyunk, szóval nem is értem, hogy némelyik lány mire föl festegeti magát úgy, mintha élete állásinterjújára készülne. Vannak fura diákok a suliban az már biztos...
- Óh... Hát, akkor azt hiszem legközelebb kipróbálom ezt, aztán majd meglátjuk, hogyan végződik - nézek még mindig mosolyogva a mellettem ülő srácra. Ő az, aki mellett mintha sose lennék szomorú, a mosoly elengedhetetlen kelléke a vele töltött időnek és ez annyira megnyugtató, de tényleg, nagyon...
Persze én ezt az idilli hangulatot is képes vagyok romba dönteni, mikor elmondom, hogy Abi mennyire kiakasztott és apu is szóba kerül. Miért van az, hogy sokkal sebezhetőbb vagyok e téren, ha az emléke frissebb a fejemben, mint máskor? Akarom mondani... Hiszen pár napja láttam, és tudom, hogy elvileg most jobban van valamivel, de ez úgysem javíthat azon a tényen, hogy beteg és idővel meg fog halni. Ötletem sincs, hogy egyáltalán sírtam-e én már Dorian előtt, mert nem vagyok éppen az a pityergős leányzó, de most meg mégis. Mondjuk ez is egy teljesen normális tevékenység vagy érzés, vagy akárhova is soroljuk a sírást, mert néha mindenkinek szüksége van erre, nem? Csak van akinek gyakrabban, van akinek ritkábban...
- Ha annyira menthetetlen, akkor... - szipogok mosolyogva ahogy az említett helyen piszkálom a pólóját - ...akkor majd helyrehozom neked. Van egy folttisztító bűbáj, legalább kiderül, hogy tényleg működik-e - nézek fel Dorian-ra arcomon a korábbi kis mosollyal, de pillanatnyilag ennyire futja tőlem, mert.... Mert úgy érzem, hogy talán el kéne mondanom neki, hogy mégis miről van szó. Nekem is könnyebb lesz úgy, ha tud róla és akkor talán számára is értelmet nyer, hogy miért várom folyton annyira apu leveleit. Miután kiderül, hogy mégsem tudom kimondani most neki ezt az egészet úgy, mint akartam, újra zokogásban török ki. Ennek pedig mellékhatása, hogy megint hozzábújok a biztonságérzetet nyújtó mellkasára.
A kakaós megjegyzésére megjelenik arcomon egy hirtelen felvillanó mosolyféleség. - Mindjárt, csak még egy perc, vagy kettő - motyogom, majd próbálok mélyeket lélegezni. Ez az egyik legjobb nyugtató mozdulatsor sírás utánra, mondjuk Dorian simogatása is hasonlóképpen hat. Ilyenkor tudom elképzelni, hogy én mit jelenthetek Abinek és most mégsem vagyok ott neki, de majd ha szüksége lesz rám, akkor bízom benne, hogy mégis megkeres majd.
- Én jól leszek... - bizonygatom nem csak neki, hanem magamnak is, ahogy elhúzódom tőle. Inkább nem képzelem el, hogy most így, sírás után hogyan is festhetek, mert van egy olyan érzésem, hogy nem éppen a legjobban. Óvatosan megtörlöm a szemem és az arcomról is letörlöm a még ott érződő cseppeket, majd hátratűröm a hajam. - Mesélj valamit, valami jót... - nézek kérlelve Dorian-ra, miközben egyik kezemmel a bögrémért nyúlok. Nekem édes mindegy, hogy mégis mit fog mondani, akár vicc vagy esti mese, vagy mit tudom én, még miket szoktak ilyenkor. Az én "haditervem" Abinél ilyenkor a nagy elterelés, mikor olyannyira más témába kezdek bele, hogy remélhetőleg mihamarabb kimegy a fejéből a sírdogálhatnék. Mondjuk az előbb is ezzel próbálkoztam, de Doriannak ez egyből feltűnt és inkább rákérdezett, hogy mi a baj...

Láttam rajta, hogy sikerült zavarba hoznom és őszintén valami melegséggel öntötte el ez a lelkemet. Még magam sem tudom megmagyarázni egyszerűen csak jól esett, hogy sikerült elérnem ezt még úgy is, hogy azt hiszi, hogy meleg vagyok és egyáltalán nem találom vonzónak a tökéletesen telt ajkait. A sima bőrét, ami szinte azért kiáltozik, hogy a kezemmel végigsimítsak rajta újra és újra. A szemeit, amik még akkor is a boldogságot próbálják sugározni, miközben a lelke teljesen maga alatt van. Aztán, ha lejjebb kalandozik a tekintetem rögtön szembetalálkozom a formás kebleivel, amik szintén megbolondíthatják a férfiakat és köztük engem is. De mondhatnám azt is, hogy a feje búbjától egészen a lábujjáig tökéletes. Őszintén vágyom arra, hogy egyszer feltérképezhessem teljesen meztelen testét, bár az már a totális kihasználása lenne a hazugságomnak és ilyen messzire soha nem mennék el. Lehet, hogy szemét vagyok, amiért folyamatosan hazudok neki, de azért nekem is vannak határaim. Soha nem szándékoztam megbántani őt. Még, ha sikerült is soha nem volt szándékos.
– Na, akkor már meg is van a terv. – Látom, ahogy csillog a szeme pusztán attól, hogy megígértem neki bevállalom ezt a kis játékot, bár már őszintén félek a végkifejlettől. Smink. Nőkön elviselhető, de a saját arcomon valószínűleg rendkívül kellemetlen lesz, de legalább szórakozunk egy jót. Ezek után szerintem, ha be is vallanám, hogy a nőkért vagyok oda meg vissza nem hinné el. Mégis ki hinné el? Tökéletesen úgy viselkedtem, mint egy meleg pasi a véleményemet is próbáltam úgy alakítani és sok időt töltöttem el a közelében meg más lányok közelében így könnyebb volt elsajátítani a gondolkodásmódjukat, a hozzáállásukat és az érdeklődési körüket. – Biztos vagy benne, hogy bemered vállalni ezt a hatalmas kockázatot? Nem túl gyakran kerülnek a kezeim közé ilyen eszközök. Csak akkor mondj erre igent, ha bevállalod, hogy nevetség tárgyává válj előttem. Persze egy pillanatra se hidd azt, hogy rossz értelemben mondom. – Halványan elmosolyodom, hiszen már el is képzeltem, hogy az ügyetlenségemnek köszönhetően milyen bohóc maszkot festek fel az arcára. Ha valami képes elárulni a nemi irányultságomat, akkor ez határozottan képes lesz. Bár sokkal több indok van a melegségemre, mint a hetero irányultságomra. Nem hiszem, hogy már bármi képes lenne meggyőzni az ellenkezőjéről.
– Biztos vagyok benne, hogy már az első pasi is a lábaid elé veti magát, hogy engedd meg neki, hogy megtisztelhesse magát azzal, hogy elvihessen valahova, vagy vehessen neked egy vajsört. Egy olyan lánynak, mint neked igazán nem kellene aggódnia amiatt, hogy mégis ki viszi el a bálba, vagy bárhova. Gyönyörű vagy és kivételesen okos is. Használd ennek a kettőnek a keverékét a fegyveredként. – A kellemes beszélgetési témáinkat hamar felváltja a keserű valóság, ami elől megpróbálhatunk elmenekülni, de előbb-utóbb úgy is megtalálja a módját, hogy utolérjen minket és a jókedvünket a porral tegye egyenlővé. Én pedig nem szeretem, ha valaki szomorú a közelemben. Főleg azt nem, ha róla van szó. Közelebb nőtt a szívemhez, mint azt gondoltam volna. Az egész csak egy hülye játéknak tűnt. Egy szórakozásnak, de sokkal többet nyertem ezzel az egésszel, mint az elején azt gondoltam és sokkal többet fogok veszíteni. A barátsága, már túlságosan nagy kinccsé vált az életemben és nem tudom, hogy mihez kezdek magammal, ha elveszítem.
– Csak mély levegő és nyugodj meg egy picit, rendben? Tudom jól, hogy nem a pólóm miatt aggódsz, hiszen jelen pillanatban engem ez érdekel a legkevésbé, hogy milyen a felsőm. Ha úgy érzed, hogy jobb attól, ha sírsz még egy kicsit, hát csak nyugodtan. Tedd, amit helyesnek érzel. – Mondom mosolyogva, majd gyengéden végigsimítok a könnyáztatta arcán. Még így is annyira gyönyörű, hogy az már mondhatni lehetetlen mégis igaz, hiszen a két szememmel látom. Semmi nem tudja eltorzítani ezt a szépséget. Nem is értem, miért nem keringenek körülötte a férfiak, bár nem hiszem, hogy túlságosan jó szemmel nézném, ha bárki is megkörnyékezné. Ő egy kész csoda. Nem érdemelheti ki mindenki. Ha pedig valaki mégis megtenné ezt, akkor az én jóváhagyásomra lesz szüksége. Nem engedem, hogy valaki is fájdalmat okozzon neki. Bár a vicces az egészben az, hogy talán én leszek az, akit felcímkéz az egész életében elkövetett legnagyobb hibájának.
– Hát legyen. Megismerkedtem valakivel. Az első pillanatban még nem gondoltam volna, hogy később ilyen hatással lesz rám, de meg kell mondanom, hogy wow. A helyzet eléggé reménytelen, hiszen tudtommal nem vagyok az esete és egyéb dolgok is komplikálják ugye a helyzetemet. A lényeg az, hogy még soha nem találkoztam olyan személlyel, mint ő. Tiszta és meleg szíve van. Vicces és komolyan padlót tudnék fogni annyira tökéletes. Gyönyörű. Nem túl jó, mert reménytelen eset, de ez már haladás. – Mondom vigyorral a képemen, majd mikor rápillantok apró mosollyá alakul. Ha tudnád, hogy most rólad volt szó.. Bárcsak tudnád.  

♡ to: marietta

Szükség Szobája... Hmmm... Létezhet ennél jobb dolog a suliban? Egy szoba, ami mindig az aktuális szükségleteidhez alkalmazkodik. Akárhogyan is csinálja, vagy akárki is találta ki, erre csak annyit lehet mondani, hogy wow! De most tényleg, arra is van akkor lehetőség mondjuk, hogy egy ajándékbolt bútorzatát vegye fel? Mert az nagyon j lenne mondjuk egy-egy szülinap vagy ünnep előtt. Néha tényleg nehéz ajándékot adni valakinek és van, hogy napokig keresem a tökéletes meglepetést. De mennyivel könnyebb lenne mondjuk, ha ott lenne a Szükség Szobájában, ugye? Ezt ki kell próbálnom egyszer!
- Hát, azért ennyire csak nem lehetsz béna... Ha meg mégis, akkor hagyom, hogy röhögj a műveden és én is kinevetlek, hogy annyira nem a te területed. Aztán meg kijavítom, ha még javítható... Ha meg nem, akkor azt is letöröljük, mint a tiédet, mielőtt kimegyünk - ötletelek vigyorogva, hogy mégis milyen következményei lennének ennek a kis sminkes játéknak. Csak nem lehet annyira durván borzalmas sminkes, hogy Jokert csináljon belőlem... vagy Barbie-t, esetleg cirkuszi bohócot... Oké, most egy kicsit talán parázok, de... De azért bízok benne, hogy ennyire nem lesz halálos terv ez az egész.
- Jó, majd kitalálom, hogyan kombináljam a kettőt ilyen esetekre... - tűnődök el picit azon, amit mond. Használjam ki, hogy okos vagyok meg szép... Öm, hát kösz szépen, eddig nem igazán jártam sikerrel... Na nem mintha azt mondanám, hogy annyira hiányzik az életemből valami szerelmi kapcsolat, mert megvagyok én nélküle is, de... De azért persze én is örülnék neki, ha rám találna, akárcsak a többi velem egy korú leányzó. Ki nem álmodozott már kiskorában is a tökéletes pasiról, de komolyan? Ugye? Ez minden lány fejében gyakran megjelenő téma lehet...
De a pasikról is terelődik a téma, hiszen van ennél sokkal nagyobb probléma is. Például apu betegsége meg az, hogy Abi most szóba sem áll velem. Még szerencse, hogy Dorian viszont itt van nekem, meg Cho. Nem tudom mi lenne velem nélkülük. Annyira a szívemhez nőttek már mindketten és úgy érzem, itt az ideje, hogy pár hónap után vége Dor-nak is elmondjam, mi a helyzet otthon. Nekem csak könnyebb lesz attól, ha tud róla, legalább mellette nem kell akkor megjátszanom azt, hogy minden teljesen rendben van. Tudni fogja, hogy ez nem igaz és így bármikor ott lesz nekem, talán még jobban mint eddig, mert ezt teszik a legjobb barátok. Ott vannak egymásnak mint a testvérek, vagy mint én Cho-nak, mikor Cedric el sem ment a találkákra csak küldött egy-egy doboz drága csokit.
Hozzábújok tehát Dorianhoz és sírok, előtte talán most először. Számon tartja egyáltalán valaki az ilyeneket? Hát én nem. Az pedig, hogy elviseli ezt tőlem, sőt még azt is mondja, hogy sírjak tovább nyugodtan, ha az esik jól... Követem az utasításait és mélyeket lélegzek, mert a sírás közben ez nem igazán sikerült. Nagy levegő be, lassan és kilélegez.
- Köszönöm, de... Azt hiszem, mára kisírtam magam, de majd szólok, ha megint szükségem lesz rád ilyen téren... - húzódik halvány mosolyra szám nyugtatásképp, majd a bögrémért nyúlok és megkérem, hogy meséljen valamit, akármit, ami jó és elterelheti a gondolataimat az előbbi témáról.
Figyelek, naná, hogy figyelek, főleg miután meghallom az első néhány szót. Megismert valakit... Vajon, vajon mint lehet a... a srác? Még mindig fura ebbe belegondolni, de azért már sikerült hozzászoknom ahhoz, hogy Dorian meleg. Miközben beszél én beleiszok a kakaómba, ami Merlinnek hála már nem égeti le a számat.
- Juuuj, ennek örülök! - nézek rá vigyorogva. - Esetleg ismerhetem? Ide jár? Talán... Talán megtudhatom a nemi identitását - azt a ez a mondat, húha de komolyan hangzik. - De esetleg, ha úgy adódna a helyzet... Még akár lehet is köztetek valami, nem? Vagy már tudod, hogy ANNYIRA reménytelen? - nézek rá érdeklődve a bögre mögül, miközben azon kattog az agyam, hogy vajon kiről lehet szó. Ha belegondolok, akkor még azt sem tudom teljes egészében, hogy mégis milyen srácok lehetnek Dorian esete. Bár a szőkéket úgy néztem, hogy kizárhatom, mert azok mintha nem jönnének be neki, de lehet, hogy én gondolom rosszul...

Azt hiszem úgy kell felfogni ezt az egészet, mint egy jó játékot, mert az is. Nem feltétlenül kell úgy tekintenem az egészre, mint valami meleg dologra. Leginkább azért, mert voltaképpen ez nem olyan nagy dolog. Csak egyszerű ökörködés, amit nem igazán szokás lány és fiú között végrehajtani, de vegyük úgy, hogy valamilyen világban és valamilyen helyzetben ez teljesen természetes. Jót szórakozunk együtt és kész. Bár már az is megkérdőjelezhető, hogy lány és fiú között lehet-e egyáltalán normális barátság nem még ilyen dolgokat csinálni a szabadidőben. De nem szabad ennyire negatívan gondolkodnom erről a helyzetről. Biztos vagyok benne, hogy jót fogunk röhögni és amúgy is a szükség szobájában senki nem láthat minket. Úgyhogy már megéri az egész, ha ezzel mosolyt csalok a gyönyörű arcára. Na, meg persze szívesen kifestem őt. Nem azért, mert a sok megjátszás közepette felébredtek a hajlamaim, hanem egyszerűen tudom jót fogok szórakozni az alkotásomon.
- Még a végén kiderül, hogy az a sorsom, hogy nőket sminkeljek! - Ez a kijelentésem merő őrültség, mert még írni sem tudok a legszebben nem még női eszközökkel tökéletesen bánni. A feltételezése is nevetséges. De, ha ő benne van, akkor miért nem próbálom ki? Már csak a szórakozás kedvéért is.
- Egyszerűen csak add önmagad, ahogyan velem is teszed mindig. Nincs az a pasi, akit ne tudnál elbűvölni pusztán azzal, hogy önmagad vagy. Elég sok lányhoz volt szerencsém és nem olyan téren, de pont ezért hallom, hogy mikről beszélgetnek, miről csicseregnek és egyikük sem tud olyan tartalmasan és nyitottan beszélgetni, mint te. Sokkal nagyobb hatással vagy az emberekre, mint azt gondolnád. - Nem vagyok benne biztos, hogy örülnék, ha egy, vagy több pasi legyeskedne körülötte, de nem lehetek önző. A lényeg az ő boldogságán van és, ha ez kell hozzá, hát legyen. De rám is nagyobb hatással volt, mint azt gondoltam. Minden egyes pillanatban hatással van rám. Mintha valami hatalma lenne felettem. De, ha megmondanám neki, hogy nem vagyok meleg megutálna egy életre. Ha azt mondanám miatta gondoltam meg magam és kiderülne a végeredmény ugyanez lenne és eszem ágában nincs elveszíteni.
Jól esik, hogy ennyire megnyílik előttem, de ez ugyanakkor egy kisebb bűntudatot is ébreszt bennem, ha őszinte akarok lenni. Mert egyszerűen nem tudom, hogyan viselkedjem a közelében. Megbízik bennem. Egy hazugban. Mert nem vagyok más. Folyamatosan hazudok neki és egyre nehezebb ez az egész. Magamban tartani. De önző módon képtelen vagyok lemondani róla. Az igazság meg pont ezzel lenne egyenlő. Túlságosan mélyen vagyok a hazugságok tengerében és ebbe fogok belefulladni, mert esélyem sincs arra, hogy a felszínre küzdjem magam valahogyan. Vagy legalább, ha a felszínre is érek, akkor várjon is ott valami egy sziget,  mely nem oly messze helyezkedik el tőlem. Bármi! Számomra ő a sziget. A lehetősége annak, hogy örökre elveszíthetem jobban fáj, mint azt bárki gondolná. Sokkal jobban fáj, mint kellene.
- Szólnod sem kell. Kisajátíthatod a vállamat, amikor csak akarod. - Szeretnék mellette lenni. Főleg, hogy most már tudom mennyire nehéz neki átszenvedni egy-egy napot. Még, ha nem is kísérti mindig a gondolat és az aggodalom az apjával kapcsolatban, akkor is a lelke mélyén ott van vele a tudat, hogy beteg. Elképzelni sem tudom, hogy milyen érzés lehet. De talán mégis. Szépen lassan felemészti pontosan úgy, ahogy engem is a saját hazugságom. Amit ahelyett, hogy puhítanék, vagy könnyítenék a saját dolgomon csak megnehezítem az egészet. Még egy hazugság. Vagyis nem hazugság. Az igazság egy kicsit átdolgozva.
- Az egész nem is lehetne reménytelenebb. Mármint nyilvánosan nem csorgathatom rá a nyálam vagy ilyesmi. Meg amúgy sem hiszem, hogy ismered. Meg elég sok ellenkező neművel megfordult már, úgyhogy kétlem, hogy bármit is akarhatna tőlem. Nem hiszem, hogy az esete lennék. Pedig azt hittem egy időben, hogy mindenkinek az esete vagyok. De néha rá kell jönnie az embernek, hogy ez egy olyan hazugság, amivel csak önmagunkat nyugtatjuk. - Direkt nem mondtam, hogy nővel láttam, mert így legalább ez az egyetlen dolog nem hazugság.. Mert komplikált ez az egész. Az már az ő baja, hogy srácra gondol. De, mi lenne, ha letesztelném, hogyan reagálna a dologra. - Az a helyzet igazából, hogy.. - Megvakarom a tarkómat és a zavaromat egy pillanatra se kell megjátszanom. - Egy lányról van szó. - A reakcióját kell tudnom.. Muszáj. Ha pedig negatív egyszerűen előállok azzal, hogy csak vicceltem. Így pedig át is ugorhatjuk ezt a témát. Legalábbis remélem.

♡ to: marietta

- Vigyázz, még a végén a titkos szuper erőd napvilágra kerül - mondom tettetett komolysággal a sorsáról ejtett poénra, de a mosoly továbbra sem tűnik el arcomról, ott van szinte azóta, hogy leültem mellé. Nem hiába ilyen jó a kapcsolatunk, imádom is őt, nagyon, hiszen mindig megnevettet vagy épp kihozza azt az énemet, aki nem bír szó nélkül hagyni dolgokat, s elpoénkodik mindent. Igen, ez Dorian, a személy, aki mindig a legjobb hangulatot hozza ki belőlem, ha egyáltalán állíthatok ilyent.
A téma meg valahogy a pasikra terelődik és érzem, sőt tudom, hogy Dorian őszintén beszél. Nagy hatást gyakorolnék az emberekre? Tényleg így lenne? Eddig mindent megosztottam vele, s úgy érzem ez kölcsönös, hiszen mindig őszinték voltunk egymásnak, talán még Abihez sem szoktam ennyire nyíltan beszélni, mint neki, de a mi kapcsolatunk úgyis más. Dorian a legeslegjobb barát, akit el tudok képzelni. Őszinte és mindig itt van nekem, ha szükségem van rá. Viszont nem tudom leplezni, hogy az előbbi szövege megint zavarba hozott, vagyis inkább csak kissé meglepett, ha lehet így fogalmazni.
- Jól van, jól van, felfogtam - pillantok rá, miközben megint eltűrök egy tincset. Kéne már kezdenem valamit a hajammal, hiszen folyton előrekószál néhány kóbor tincs. Na majd kitalálok rá valamit, ha lesz hozzá türelmem, időm és ötletem.
A kellemes beszélgetést is képes vagyok szétrombolni a saját kis témámmal, vagyis inkább apuéval, mert róla van szó. Meg persze ott van Abi is és az, hogy szóba sem áll velem... Túl sok ez az egész így, talán jobb lett volna, ha haza sem megyek a szünetre. Minden könnyebb lenne, nem téptem volna fel a sebeket, amiket apu betegsége okoz, s talán Abivel sem lenne ennyire durva a helyzet. Két nagy gyerek, akik azt várják, hogy a másik kérjen bocsánatot. Van az a mondás, hogy okos enged, szamár szenved... Vajon kettőnk közül ki lesz az okos és ki a szamár? Ha az iskolai házakból indulok ki, akkor nekem kell lennem az előbbinek, mégis csak Hollóhátas vagyok... Viszont nem hiszem, hogy nekem kéne bocsánatot kérnem... Na ezen rágom magam még néhány napig, hogy mi legyen.
- Elég kényelmes vállad van, szóval vigyázz ezzel a kijelentéssel - jegyzem meg mellékesen kis mosollyal az arcomon, miután beleittam a kakaómba. Igazat mondok, mert Dorian tényleg kényelmes, és a közelsége olyan megnyugtató, hogy az már talán paranormális. Na jó, az azért nem, de tényleg nagyon ért hozzá, hogy mivel kell engem megnyugtatni, vagy éppen mit kell mondania ahhoz, hogy rendbe jöjjek.
Utóbbit a mostani terelő témaválasztása is igazolja. Amint meghallom, hogy megismert valakit, egyből felcsillan a szemem, s elkezd kattogni az agyam, vajon ki lehet a szerencsés illető. Az a srác nem is tudja, de szerintem tényleg szerencsés, hogy Dorian úgy tekint rá. Egyértelmű tehát, hogy rámozdulok a témára és egyből kérdésekkel bombázom, hátha sikerül rájönnöm, kiről is van szó. Még a kakaóról is elfeledkezem a kezemben, annyira koncentrálok.
Nagyon reménytelen... Hmm... Ezt sajnálattal hallom, már kezdtem örülni, hogy barátomnak végre talán lesz valakije. A nyálcsorgatós résznél elnevetem magam, mintha csak magamat hallanám, ahogy Abivel beszélgetni szoktunk a kviddicsjátékosokról vagy egy-egy dráma szereplőiről. De úgy tűnik, valószínűleg nem ismerem, ami talán jobb is, igaz? Még a végén ráállnék a srácra, s kiharcolnám, hogy menjen el egy randira Doriannal. Igen, képes lennék elintézni, vagyis helyesen fogalmazva inkább megpróbálnám. Meg lenne az esélye annak, hogy totál hülyének néz.
- Mert honnan veszed, hogy nem vagy az esete? - nézek rá bambán. Tudni szeretném, ezt mégis honnan vette, mert én ezt sosem érzem, hogy most valakinek az esete vagyok vagy sem. Általában akkor mondok hasonló szöveget, mint ő, ha még leszólítani sem merem a srácot vagy kikosarazott, de ezt nem akarom elmondani senkinek.
Úgy látom, még mondani akar valamit, így tovább figyelek. Mi az igazság, mi? Annyira zavarban van... Mi az, amit nem mer elmondani? De kimondja, és az, amit hallok nem is tudom, lesokkol? Meglep? Vagy megrémít? A bögre a kezemben kezd egyre nehezebb lenni, a pulzusom nő. Erre mégis mit reagáljak? - Te biszex vagy? - bukik ki belőlem a lehető leghamarabb az első mondat, ami eszembe jut, de ettől nem érzem jobban magam. A kezem remeg, és a szívverésem sem lassul le normálisra. Csak idő kérdése és magamra öntöm ezt az idióta kakaót... - El... Elmondhattad volna - teszem még hozzá, s végig tatom vele a szemkontaktust, hogy láthassa kétségbeesett és egyben zavarodott tekintetem. Ennek ellenére próbálok nyugodt maradni, próbálom befogadni ezt az új információt. Úgy érzem, talán most először nyílt meg nekem ennyire. Igaz, én is most mondtam csak el neki, hogy mi a helyzet apával és lehet, hogy pont ez ösztönözte arra, hogy színt valljon.

- Hát, hogyha már szuper erőt kaphatnék nem hiszem, hogy pont erre szeretném elpazarolni a lehetőséget. Amúgy is nem venném hasznát és, akkor már jobb lenne valami olyan, amivel megkönnyíthetem a mindennapjaimat. - Soha nem nyúlnék komolyabban sminkhez. Egyszerűen nem érzem azt, hogy szükséges lenne. Ha még meleg is lennék sem hiszem, hogy ilyesmire vetemednék, de néha már én magam is kételkedem abban, hogy melyik nemhez is vonzódom, de szerencsére, akárhányszor itt van velem Marie rájövök, hogy igen is a nők azok, akik beindítanak. Az olyan nők, mint ő. A gyönyörű és mégis okos nők. Miért nem látja ő is ezt, hogy mennyire különleges? Vagy csak számomra ennyire nyilvánvaló ez az egész? Mondjuk kétlem. Észrevettem már nem is egyszer és nem is kétszer, hogy néznek utána a pasik. Csak mind egytől-egyig fél. Bár tudnám, hogy mégis mitől?
- Ajánlom is, mert különben komoly eszközöket kellene bevetnem annak érdekében, hogy meggyőzzelek és elhiheted, hogy az egyikünknek sem tetszene. - Persze semmilyen őrült ötlet nincs a fejemben, hogy mégis hogyan tudnám meggyőzni azon kívül, hogy ezerszer a szájába rágom, hogy mennyire gyönyörű és mennyire különleges. Bár elméletben meleg vagyok így a szavaim azt hiszem tökéletesen lepörögnek róla mondhatni semmit nem jelent a számára, amit én mondok, mert olyan, mintha egy másik barátnője mondaná. Nem vonzódom a női nemhez legalábbis ő így tudja ezért nem is biztos, hogy tudom mi az, ami egy férfinak kell, mert nekem elméletben más kell. Már egyre nagyobb teher nekem ez az egész szerep, de nem tudom, hogyan inthetnék ennek az egésznek anélkül búcsút, hogy teljesen tönkretenném azt, ami kettőnk között van.
- Még szép, hogy kényelmes vállam van! Mást nem is akarok hallani. - Örülök, hogy ennyire őszinte velem, hogy így megnyílik számomra. Talán most itt az ideje annak, hogy én is elmondjam azt, amit már annyi ideje magamban tartogatok. Még mindig mondhatom, hogy vicceltem, nem? Legalábbis én így gondolom. Nem szeretném összezavarni, de tudni akarom, hogyan reagálna erre a helyzetre. Tényleg nehéz beismernem, hogy egy nőért vagyok oda, aki igazából ő, de most mégis pont ezzel nyissak neki, hogy te vagy az, akire vágyom igazából? Nem. Jobb, ha nem mondok neveket.
Nehezemre esett szavakat formálni, mert nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Vagyis inkább, hogyan kellene mondanom, de végül kimondtam, hogy imádatom személye nőnemű. Az arcára kiült minden és talán még egy kis csalódottság is ott volt. Persze átvertem és mondattam volna előbb is, de most, ha hozzáteszem azt, hogy nem biszex vagyok, hanem szimplán hetero és egyedül a nők mozgatnak meg, akkor biztos, hogy itt ennek az egésznek vége van. De, ha most tovább hazudok és később kiderül, akkor itt volt az a pillanat, hogy elmondhattam volna neki mi a helyzet, de képtelen vagyok rá. Nem fogom őt elveszíteni.
- Héé, nyugi van. - Mondom vigyorogva, majd kiveszem a kezéből a kakaót és leteszem a kis asztalra. - Vicceltem, de az arcod mindent megért. - Azt hiszem ez egyenlőre továbbra is az én titkom marad. Egyértelműen nem áll még készen arra, hogy megtudja. Talán soha nem kellene elmondanom neki. Örökké azonban nem fogom bírni. Szükségleteim vannak, amik ellent mondanak azzal, amit ő gondol rólam.

♡ to: marietta

- Mondjuk legilimencia? Hmm... Az biztos érdekes lehet - gondolkodom el picit ezen a témán, ha már itt tartunk. Oké, én sem panaszkodhatok, hiszen animágus vagyok, így akkor röpködhetek, amikor csak kedvem tartja, de a legilimecia biztos érdekesebb. Hallani, hogy mit gondolnak mások... Nem tudom eldönteni, hogy ez akkor most jó vagy rossz dolog lehet-e. Bizonyos szempontból tuti érdekes, de egy idő után szerintem zavaró lehet az a sok hang, amiket megkülönböztetni is nehéz egymástól. Fura, talán jobb is, hogy nem birtoklom ezt a képességet, esélyes lehet, hogy egy idő után a legilimentorok megőrülnek...
Dorian újabb megjegyzésére játékosan belebokszolok a kezébe. Tudom, hogy poénkodik és igazából jót is nevetek, ahogy elképzelem, hogy valami barbár kínzóeszközzel próbálja elérni, hogy elhiggyem azt, amit mond. Oh nem, ez valahogy túl paradoxon lenne... Nem hiszem, hogy bármivel is el tudnánk érni a másiknál, hogy ennyire felbosszantsuk. De most komolyan... Egy kínzópad... Vagy mik is voltak a középkorban a muglik kedvenc vallatóeszközei? Lényegtelen, igazából sosem terveztem, hogy kipróbálom őket, s nem is tervezem meggondolni magam ilyen téren.
- Akkor ne is eddzed túl... A végén túl izmos lennél, úgy meg nem lenne olyan jó fetrengeni rajtad - vigyorodom el, mert azért ebben tényleg igazam van. A testépítést is túlzásba lehet vinni és akkor már egyáltalán nem lehet senki válla sem kényelmes. - De izé, most nehogy azt hidd, hogy azt mondtam, hogy puhány vagy... Tudom, hogy nem, csak... Érted... - teszek még hozzá egy gyors magyarázkodást, hátha félreérti az előző mondatomat, amivel tényleg nem arra céloztam, hogy húúú mert ő most nem izmos vagy mit tudom én. Azért még a vak is látja, hogy Doriannak nem lehet rossz felsőteste, de ezt inkább nem részletezném, hiszen ő a legjobb barátom és pont, ennyi, semmi több.
Gyorsan elérem, hogy tereljük a témát és el is kezd mesélni nekem valakiről. Persze, nekem meg egyből beindul az agyam, hogy mégis kiről lehet szó. Még sosem hallottam, hogy így beszélne valakiről... Igazából... Még sosem láttam együtt senkivel... Talán ennyire nehéz eset, vagy szimplán csak válogatós? Erre a kérdésre nem találok választ, aztán jön a nagy pofára esés, mikor elkezdi, hogy egy lányról van szó. Mégis mi van? Oké, én ezt most nagyon nem értem, nem úgy volt, hogy ő meleg? Vagy akkor biszex? De akkor meg ezt miért csak most mondja el? Akkor azért lehet, hogy nem rángattam volna el ruhát nézni anno a bálra, ha ezt tudom, mert na... Valószínűleg eléggé könnyen leolvasható az arcomról, hogy ezzel mennyire meglepett, mert elkezd nyugtatgatni. - Én nyugodt vagyok - nézek rá kételkedve, de valójában hálás vagyok érte, hogy elveszi a bögrémet. Idő kérdése lett volna, hogy magamra borítsam, ha még egy ilyen kijelentést tesz... Aztán jön az a pillanat, amikor legszívesebben itt helyben elsüllyednék a földbe. Vicc volt? Én meg egyből komolyan vettem, biztos jót szórakozhatott most rajtam...
- Nagyon vicces lehetett - nézek rá, mintha meg lennék sértődve, de azért ez persze nem igaz. Mindenkinek vannak vicces pillanatai és mindenki szeret poénkodni néha, nem? - Viszont, ha mégis az lennél, akkor csak szólj és többet nem rángatlak magammal ruhát nézni - veszem már kicsit poénosabbra a figurát, már amennyire most éppen tőlem telik, mert valljuk be, még kell pár perc, hogy felfogjam, csak viccelt velem...

- Igen például az is. Mondjuk nem tudom, hogy én mennyire tudnám azt elviselni, vagy mennyire tudja kezelni valaki, akinek a tulajdonában van. Kívülről mi érdekesnek találhatjuk, de egy birtoklójának lehet elege van belőle. Azonban elég gyakran úgy van, hogy akinek megadatik egy képesség harcol azzal, hogy elfogadja pedig ez teszi őket különlegessé. Sosem értettem, miért olyan nagy tragédia másnak lenni. - Mondjuk ezt valószínűleg ő a nemi beállítottságomra fogja érteni, mert én felvállalom, hogy meleg vagyok és hú, de jó nekem. Pedig, ha tudná, hogy egyáltalán nem vagyok az és legbelül ő az, akire csorgatom a nyálamat. De a végén már tényleg annyi ideig viselkedem úgy, mint egy meleg, hogy teljesen belém rögzülnek ezek a mozdulatok és egyetlen egy nő sem akar, majd a közelembe jönni, mert igazából a tükörképükké válok. Még akkor is, ha sminket soha nem kennék magamra szándékosan. Most sem én fogom, mert nem úgy vállalkoztam rá egyszerűen csak boldoggá akarom tenni Marie-t és, ha ez az, ami boldoggá teszi, akkor én boldogan ugrok fejest egyenesen az egészbe.
Persze nem gondoltam komolyan, hogy kínoznám, de ezt ő maga is tudja. Mondjuk tényleg nem tudom felfogni, hogy mégis miért nem képes felfogni, hogy mennyire gyönyörű is.  
- Megnyugodhatsz szépségem nem tervezem, hogy egy kész hústoronnyá válok, mert az még nekem sem az esetem. - Mondom vigyorogva, mert nem vagyok oda a férfiakért, de azért megvan a magam véleménye. Edzésben tartom magam persze, mert nem akarok elpuhulni, egyszerűen csak tudom, hogy hol van a határ, amit nem szabad átlépni. Az ízlésesség határain szeretek belül maradni, ahogyan azt egy nőtől is elvárom. Mert azért minden nő szeret fizikailag is erős lenni, hogy ne legyen szüksége mindig egy hős megmentőre. Növelni akarja a kitartását, de neki is tudnia kell, hogy mi az a határ, amit már nem tanácsos átlépni ahhoz, hogy egy férfi még vonzónak találjon. - Nyugi, nem kell magyarázkodnod. Velem szemben nem. Tökéletesen értem, hogy mire célzol. - Előttem nem kell megmagyaráznia, hogy miért sír, ha sír. Nem szükséges, mert tudom, hogy tökéletesen kijövünk egymással és szándékosan az egyikünk sem okozna fájdalmat a másiknak, de én mégis megteszem. Amint kikerül az igazság talán olyan árulást követek el, amit soha nem lesz képes megbocsájtani, mert minden egyes velem töltött perce hazugságon alapul és egyre több időt töltünk el egymással.. Beavat a titkaiba megbízik bennem én pedig gazul áttaposok ezen a bizalmon. Az, hogy bűntudatot érzek nem fogja megváltoztatni a döntését, hogy többet nem kíván majd látni. Nincsen arany középút. Vagy éppen azon járnék? Az igazsággal elveszítem, de így is, mert lehet a biztatásomnak köszönhetően végre biztatni tudja majd a férfiakat és, akkor más karjaiban kell őt látnom, ami egyáltalán nem lenne ínyemre.
Látom, hogy nagyon kattog az agya ezen az egészen és pontosan ezért sem nyögtem ki az igazságot, mert megrémültem. Ha azt hiszi, hogy mindkét nem felé kacsingatok így reagál, akkor mit szólna, ha rájönne, hogy egyedül a nők azok, akik engem őszintén érdekelnek.
- Hát ez a mondat után már csak azért sem mondanám el, nem gondolod? - Kérdezem vigyorogva, mintha valami perverz állat lennék, aki minden pillanatban arra várna, hogy őt láthassa minimális anyag által takarva. - Sajnálom, nem kellett volna. - Mondom bocsánatkérően, mert látom rajta, hogy ez az egész még viccnek is túlságosan sok volt a számára.

♡ to: marietta

- Tudod... Van az a közhely, hogy csak add önmagad és nem számít, ha más vagy - jegyzem meg csak úgy mellékesen. Úgyis tudja, hogy mi a véleményem ezekről a dolgokról. Mármint... Miért titkoljuk a dolgainkat, ha így senki sem ismerheti meg a valódi énünket? Itt van például Dorian... Ő bevallotta, hogy homoszexuális, most akkor nekem ezért nem kéne vele barátkoznom, mert "jaj istenem, ő más mint a többiek". Ez a fajta hozzáállás úgy, ahogy van, baromság.
Örülök neki, hogy ő azért tényleg a pofámba akarja rágni, hogy amit állít, az igaz, de nem vagyok én olyan óriási önbizalommal megáldva, hogy egyet értsek vele. Mégis miért kéne neki elhinnem, hogy jól nézek ki? Vagy azt, hogy már rég kiszúrhatott volna valaki? Nem mondom, hogy a szavai semmit sem jelentenek számomra, de mégis olyan érzés, mintha csak az egyik barátnőmet hallgatnám meg, megint. Akkor mondunk ilyent egymásnak, ha nem akarjuk megbántani a másikat. Ott van például az a "nálad jobbat úgysem találhat", "te jobbat érdemelsz" vagy a kedvencem "talán csak nem voltál az este". Aha, persze... Ezek a szövegek is csak arra valók, hogy felvidítsuk egymást, pedig belül úgyis tudjuk, hogy mennyire reménytelen ügyről beszélünk. De Doriannak megpróbálom elhinni, ha már ennyire próbál meggyőzni.
A vállára tett megjegyzést nem tudnám kihagyni, ha akarnám se. Tudja jól, hogy imádok hozzábújni, mint valami kiscica, vagy hogyan szokták ezt mondani... Abi szokta ezt csinálni velem. Legalább én is kipróbálhatom valakin, nem?
- Akkor jó - vigyorodom el. - Már kezdtem aggódni, hogy ki kell fejtenem, pontosan mire is gondoltam - viccelődök, mert azért az elég fura beszélgetés lett volna szerintem, ha elkezdem elemezni, hogy izmos-e vagy sem. Persze, hogy izmos, zárjuk le ennyivel a témát, mert a végén még elkalandozik a fantáziám és az meg már tényleg nagyon fura lenni. Miért is? Azért mert ő meleg... Szóval az tényleg fura lenne, ha én most úgy tekintenék rá, mint pasira és nem csak úgy mint egy átlagos barát.
A beszélgetés egy teljesen más témára terelődik. Elkezd beszélni valakiről és örülök, hogy végre hallhatom, hogy ő is így beszél egy bizonyos személyről és nem én jövök folyton hasonló témákkal. Ezért vagyunk barátok, nem? Hogy mindent megbeszéljünk...
De persze nem bírja ki, hogy ezt is elpoénkodja és bedobja, hogy az illető lány. Oké, semmi bajom nincs a biszexekkel... Mármint... Még egy biszex ismerősöm sem volt, velük hogyan kell bánni? Úgy mint egy heteroval, vagy úgy mint egy homoszexuálissal? Most akkor az mennyire volt gáz, mikor a boltban megkértem, hogy segítsen már rájönni, mégis, hogy a francba kéne felvenni azt a ruhát? És a cipzár? Én érzem csak rohadt égőnek ezt az egészet?
Talán elég észrevehetően látszik rajtam, mennyire meglepett ez a szöveg, de aztán jön a magyarázkodás, hogy vicc volt. Oh, nagyszerű vicc mondhatom... Én meg már kezdtem kétségbe esni, hogy talán nem kellett volna oda is elrángatnom magammal.
- Jaj, mááár - lököm oldalba. - Azért ennyire nem lehetsz perverz - mondom nevetve, mert ez tényleg viccesen jött most ki. Igaza van, miért is vallaná be, hogy biszex, ha most még akár simán át is öltözhetek előtte, mert úgysem érdeklik a nők? Én meg a fura logikám...
- Rá se ránts, én reagáltam túl - kacsintok rá, hogy szerintem ejthetjük is a témát. - Feljössz kártyázni? - dobok be egy új ötletet, amivel elüthetnénk még az időt, most úgysincs semmi dolgunk... Nekem legalábbis.