Kit Svrcina

- Nem érdekel, hogy milyen lesz, csak vágja le. - adom ki a parancsot a fodrásznak. Szenvedélyesen szeretem a mugli frizuraművészetet, de most nem azért jöttem el egészen idáig, hogy a legújabb trend szerinti hajkoronával állíthassak haza. Beszélni szeretnék, de nem akarom, hogy értsenek. S míg a kaffanó hangvételű, kóbor mondat a hajszobrász anyanyelvén - vagy legalábbis foglalkozási országának maternális nyelvén, a spanyolon - szólal meg, addig a folytatást az én anyatejjel magamba szívott nyelvem, a szerb hozza magával. Mindehhez az, hogy egy percet sem éltem Szerbiában csak hab a tortán. Az enyémen. Másoké nem érdekel.
- Azt hiszik, hogy cikkek után loholok és sztorikat hajhászok. - kezdek mesébe. Látom, hogy nagy szemeket mereszt rám, de nem váltok nyelvet egy igen, azért legyen összefogható megjegyzésnél hosszabb időre. Van ez a szenvedélyem, a kitárulkozás. Tudom én, hogy nem tehetem meg akárhol, ezért is vagyok itt, s beszélek egy spanyol luvnyához, aki nyírja a hajamat. Szerbül. Hiszen annyira nem lehet kicsi a világ, hogy értse is.
- Elég szar vagyok benne, ha engem kérdezel. Sose írtam még egyetlen olyan cikket se, ami kevésbé lenne silány egy köteg wc papírnál. De nem is érdekel az egész. Csak a tér kellett és a távolság, no meg az alibi, amiért nem megyek haza. Nehezen tudtam volna kimagyarázni a dolgot. És egyébként is majdnem meghaltam.
Vérmérgezés. Gáz, mi? Ha a harmincas évek elején lennénk, akkor már rég alulról szagolnám az ibolyát. Hogy miért? Mert úgy döntöttem, hogy megváltoztatom a sorsomat. Mert nem akartam tovább viselni azt a terhet, amit az anyaméhben kaptam a lábaim közé. Mondhattam volna azt is, hogy a nyakamba, de az nem lett volna igaz. A nyakamon levő részeim megfelelőképpen férfiasak ahhoz, hogy viseljem őket. Büszkém, vagy legalább majdnem büszkén. De a vaginám~ - nem kérek elnézést a kifejezésért, úgysem érti. Meg se próbál bólogatni okosan, csak vágja a hajamat, ami engem bőséggel kielégít. És közben kivételesen nem jut eszembe ennek a sikamlós volta. Kielégítés. Ugyan már!
- ~hát szóval a vaginám nem tartozott sosem a büszkeségeim közé. Meg akartam változni, de éppen csak annyira, hogy attól ne törjön ki a harmadik világháború. Magam miatt kellett az egész és nem a világ miatt, ekképpen olyan apróságok, mint egy pár elég deszka mell, s az, hogy még mindig női nevet viselek nem tudnak már elszomorítani.
Kitty. Így szólított anyám születésemtől kezdve. Legféltettebb kincse voltam egészen addig, amíg ki nem derült, hogy az öcsémmel várandós. Akkor abba kellett hagyja a szoptatásomat, s akármilyen régen volt én pontosan emlékszem arra mennyire sértve és mellőzve éreztem magam. Négy éves voltam akkor. Négy év járt nekem a csecsszopásból, ami már önmagában is botrányos, nem tudom miért kellene (de, tudom) csodálkozni azon, hogy a botrányok a vérembe ivódtak. Mondhatni az anyatejjel szívtam magamba. Tehát anyám a hibás.
Majdnem öt voltam, amikor megszületett az öcsém. Csodaszép gyermek olt, belevaló fiú, akire minden ízemben féltékeny voltam az első pillanatoktól kezdve. Magasfokú gyűlöletem okául a testvérféltékenységet rótták fel, de azóta már tudom, hogy nem ez volt a baj. A problémámat az jelentette, hogy fiú. Később az, hogy apám őt szereti jobban nálam. Még később az, hogy ő tud varázsolni és a Roxfortba jár, én pedig szégyenfolt vagyok a családunk arcán. Szegény jó Jack csak rossz tudott (és tud is) lenni a szememben. Ez azóta sem változott, pedig már mindketten kinőttük az iskolát.
Kvibli vagyok, na és? Ettől még el szoktam képzelni, hogy milyen lehetne normális varázslóéletet élni. (Nem, nem boszorkányt, bármennyire is látsszon úgy, hogy az vagyok. Még az vagyok.) Egy nyolchüvelykes, unikornisszőr magvú, cseresznyefa pálcáról álmodom és arról, hogy megnősülök. Természetesen egyik sem valósulhat meg az életemben, de nem olyan fából faragtak, mint aki ne tudná a maga hasznára fordítani a kívánalmait.
Nem vagyok szerelmes belé, de mégsem közömbös. Valami furcsa módon élvezem, hogy körülöttem legyeskedik és bár nem szerepelt az álmaimban az, hogy hazugságokra alapozva esküszöm, most mégis örömmel készülök az esküvőnkre. Mint menyasszony. Egy aranyvérű kvibli, akiről mindenki azt hiszi, hogy ez a legborzasztóbb benne. Hát, mit ne mondjak, a felét se tudják. És nem is tudom, hogy fogják-e valaha.