>
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics
Vendég

Alexander V. Spark
Szomb. Ápr. 15, 2017 8:59 pm


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:40 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:39 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Hermione Granger

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


avatar

Kor :
22
Keresem :
Hozzászólások száma :
19
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Hermione Granger   Vas. Szept. 25, 2016 9:22 pm


Hermione Jean Granger

Főkarakter
Hermione Granger
Csoport
Szent Mungo
Play by
Emma Watson
Foglalkozás
gyakornok
Karaktertípus
canon
Különleges képesség
semmi különös

Belsö leírás
H – hűséges: aki hisz valamiben/valakiben, és kitart mellette;  hűséggel teli vagy hűséget mutató; lojális; hű.
E – együttérző: hajlandó arra, hogy megértse mások szenvedését, problémáját.
R – rivalizáló: a másik legyőzésére törekszik; igyekszik felülmúlni vetélytársát.
M – maximalista: tökéletességre törekvő; másokkal és önmagával szemben is túlzó igényeket támaszt.
I – irgalmas: a bajban lévőn segítő; aki a szenvedőn megkönyörül.
O – okos: gyors felfogású, jó értelmi képességű; aki könnyen felfog, átlát, megért.
N – nagyratörő: erőt érez magában ahhoz, hogy képességei kifejtésével, tehetségével és teljesítményével kitűnjön mások közül.
E – erélyes: eltökélt szándékú; határozottságot és akaraterőt mutató; ellentmondást nem tűrő.

J – józan: megfontolt, komoly; megnyilatkozásaiban és cselekedeteiben mértéktartó; önkontrollal rendelkezik.
E – erkölcsös: képes megkülönböztetni a jót a rossztól, ennek megértése alapján dönt közöttük, és eszerint cselekszik.
A – alapos: tevékenységeit a szükséges gondossággal végzi; ügyel a részletekre; precíz.
N – nőies: női mivoltát hangsúlyozó.

Just because you’ve got the emotional range of a teaspoon doesn’t mean we all have.

Pálca
10 és 3/4 hüvelyk merev szőlőfa sárkányszívizomhúrral
Patrónus
vidra
Erősség
született vezető, empatikus, intelligens, kitartó, pedáns, figyelemreméltó lexikális tudás
Gyengeség
született kritikus, elégedetlen, érzelmeiben csapongó, lenéző, sértődékeny, túlságosan büszke
Dementorok
Harry összeomlása; a Weasleyktől való eltávolodás.
Edevis tükre
A felépült Harry látványa.
Mumus
A szülei szétmarcangolt holttestét látja maga előtt.
Amortentia illata
Pergamen, mentolos fogkrém és frissen nyírt gyep illata.

Külsö leírás
Szemszín: sötétbarna
Hajszín: sötétbarna
Magasság: ~170 cm
Testalkat: Harry Potter leépülésével párhuzamosan veszítette el súlyának egy jelentős részét, s míg a régi fotókról egy pirospozsgás arcú, párnás csípőjű fiatal lány mosolyog a bámészkodóra, ma már szerencsének tartja, hogy soványságát eltakarja a Szent Mungóban viselt köpeny.
Külső: Bozontos, megregulázhatatlan haját általában összefogja az ispotályban, vagy feltűzi. Az őt ismerők szerint éveket fiatalít az arcán, ha leengedi a feszes kontyot. Sminket csak keveset visel, roxfortos évei után még mindig a természetességet részesíti előnyben. Ruhatára egyaránt magán viseli a nőies elegancia és a kényelem jegyeit. Ügyel a megjelenésére, de nem esik kétségbe akkor sem, ha a cipője nem illik össze a táskájával. Leginkább pasztell- és földszíneket visel, és mióta kénytelen asszisztálni a legkedvesebb barátjának leépüléséhez, egyre több feketét.  

Születési hely
Ludlow, UK
Származás
mugli születésű
Elkötelezettség
status quo
Születési idő
1979. 09. 19.
Családi állapot
hajadon
Roxforti ház
Griffendél

Elötörténet
– És ha nem fognak szeretni?
- Ugyan már, miért ne szeretnének?
- Hát… mert más vagyok, apa.
- Megértem, hogy félsz, kincsem. De most végre olyanok között leszel, akik hozzád hasonlóak! Nincs mitől tartanod!
- Apának igaza van, Hermione. Most kezdődik a buli!
- Hát… nem tudom.
- Ha megismernek, látni fogják, milyen jó szíved van! Annak nem fognak tudni ellenállni.
- Anya, szerinted fura lesz, hogy én már elolvastam a Roxfort történetét?
- Miért lenne fura? Gondolom, a varázslók gyerekei már kívülről tudják. Lesz miről beszélgetned velük!


Apa és anya mindig bátorítottak. Mindig ott ültek, szurkoltak, készültek. Mindig várták, hogy eljön a pillanat: beállítok iskola után egy barátnőmmel, akit az osztályomban ismertem meg. Vagy az évfolyamomban. Vagy az udvaron, játék közben. Vagy a könyvtárban. Vagy a menzán. Én azonban rágóval a hajamban tértem haza, sárral és rohadt almával a táskám különböző rejtett zsebeiben. Bolond vagy! Kergebirka! Nézd, még gyapja is van! (Gyapjú alatt mindenki a hajamat értette.)
Anyu és apu sosem mutatták, hogy kétségbeestek volna. Mindig mondogatták: különleges vagy. Intelligens vagy. Koraérett vagy. Ezt nekik nehéz elfogadni. Én pedig sosem éreztem otthon magam a mugli általános iskolában, pedig a tanáraim nagyon szerettek! Hermionére mindig lehetett számítani. Hermione jelentett óra elején, francia órán francia nyelven, tökéletesen, pontosan, olyan szavakat belefűzve, amiket a többiek még nem ismertek. Hermione szerepelt. És szinte minden éjjel álomba sírta magát.

A Roxfort volt az én Nagy Új Esélyem! Nem akartam elszúrni. Emlékszem arra a pattogós, idétlen izgalomra, ami a szüleim arcára kiült, én pedig egyszerre voltam hálás a lelkesedésükért, az optimizmusukért és akartam a föld alá süllyedni. Büszkék voltak rám, bármit is tettem, én pedig ebben az izgalmas, kihívásokkal teli új valóságban nem akartam nekik még több – általam annak érzett – csalódást okozni. Fogtam a ládámat, döcögtem végig a Roxfort Expressen, már éppen feladtam volna, amikor egy szinte üres kupéra bukkantam. Csak két fiú ült benne, hatalmas kupleráj közepén. Ebben a kupiban, a rendetlenség kellős közepén – valahol itt kezdődött az életem rendeződése.

– Most komolyan! Mindig csak velük lógsz!
- Nem, nem mindig.
- De, igen! Olyan vagy, mintha -- nem is lány lennél.
- Ne legyél már hülye, Lavender! Csak azért, mert valaki fiúkkal barátkozik, még nem lesz maga is fiú!
- Oké, de azért ez mégis furcsa, nem? Kivel beszélgetsz a fiúkról?
- Milyen fiúkról?
- Hát, tudod… arról a magas, vállas Oliver Woodról, például…
- Engem nem érdekel az ilyesmi.
- Most komoly?! Ne már!
- Komoly. Tényleg nem érdekel. És most összehúznátok a függönyömet? Szeretnék aludni.


Tizenhárom évesen, túlélve a hajszát a bölcsek kövéért, és a baziliszkusz támadását, kisebb dolgom is nagyobb volt, minthogy a fiúkon gondolkozzak. Oliver Wood után csorgatta a nyálát a hálótermen velem osztozó lányok fele – én pedig forgathattam rajtuk a szemem, amennyit csak akartam. Ott volt mindig az aktuális rejtély. Az aktuális nagy kaland, ami megoldásra várt! Akkor éppen Sirius Black esete, de nem feledkezhettem meg az időnyerőmről sem, aminek áldásos használatától a házi dolgozatok lassan a fejem fölé tornyosultak. Ha csak időm engedte, a könyvtárban ültem, a pergamen fölött görnyedve, hajam függönye mögé bújva, és boldog voltam, mert tudtam, ha este felmegyek a klubhelyiségbe, Harry és Ron ott fognak rám várni a kandalló melletti asztalnál. Ha kihagytam a vacsorát bokros teendőim miatt, akkor pirítóssal és pitével megpakolt zsebekkel köszöntöttek. A barátaim voltak. (Még akkor is, ha olykor nem értettük egymást, és ha Ronaldot legszívesebben felpofoztam volna, valahányszor megjegyzést tett Csámpásra.) Igazi barátok. Nem olyanok, akik mindenféle otromba pletykát terjesztenek rólam a hátam mögött! Olyanok, akikkel mindig számíthattunk egymásra. Ráadásul, amint telt az idő, Ginnyvel is egyre gyakrabban beszélgettem. Többé nem aludtam el sírva. (Leszámítva azt az egy esetet, amikor Lupin professzor mumusos gyakorlata után még este is kínzott McGalagony pengevékony ajkainak látványa, és a hír: mindenből megbuktam!)

– Kinek írod azt a levelet?
- Még mindig Viktornak.
- Mi az, hogy…?! Milyen Viktornak?
- Hány Viktort ismerünk mindketten?
- Ne mondd már, Hermione! Ez még tőled is durva! Hogy lehetsz ennyire oda azért a kampós orrú, benya---
- Csak hogy tudd, nem vagyok oda érte! Egyszerűen csak megkérdezte, hogy vagyok, és veled ellentétben, őt érdekli a válasz!
- Ja, szóval most elmeséled neki, hogyan érezted magad az elmúlt tizenöt évben?
- Na jó, befoghatod! Felmegyek. Harry, itt hagyom neked a barátodat, sok erőt!
- Láttad?! Forgatja rám a szemét! Pedig nem is mondtam semmit!


Hullámzó volt, de minden ízében igazi. Forgathattam akárhányszor a szemem, kaphattam fel akárhányszor a vizet, Harry sosem nézett rám másként. Ron, aki a kirohanásaimnak olykor céltáblájává vált, felvette a szurkálódás ütemét. Sokat nevettünk együtt. Sirius halála előtt nem sokkal kezdtem érezni, hogy talán másként nézek rá. De persze, az ilyen tragédiák lefagyasztják a felszínre kívánkozó érzelmeket, mert ezt kell tenniük. Osztoztunk Harry gyászában – bár ő nagyon igyekezett maga hordozni a terhet. Mindig ilyen volt, önfeláldozó, belenőtt a Kis Túlélő, a Hős, a Kiválasztott szerepébe. A címkéket ráakasztották, ágált ellenük, majd viselni, élni, bizonyítani kezdte őket. Umbridge pennájának nyoma még ma is látszik a kézfején.

– Elég sápadt vagy, Harry. Nincs kedved kiülni a kertbe?
- Nincs, kösz.
- Jó, akkor… öhm, Mrs Weasley főzött neked levest. Kérsz?
- Milyen?
- Póréhagymás.
- Nincs étvágyam.
- Jó, akkor –
- Hermione, figyelj, tényleg hálás vagyok, amiért segíteni akarsz! Komolyan. De ez csak egy kis nátha, semmi több.
- Harry, tegnap még legalább enni tudtál! Dumbledore szerint –
- Teszek arra, amit Dumbledore mond, oké?!
- Ahogy akarod. Itt maradhatok még egy kicsit?
- Miért, nincs más dolgod?
- Te is tudod, hogy nincs.
- Oké. Kérsz egy teát?
- Majd megcsinálom magamnak. A teafű még mindig a felső polcon van?
- Ahol Sirius hagyta. Hermione…
- Hm?
- Köszönöm.


Lassan kezdődött. Mint a nátha, és egyedül Dumbledore gyanakodott. A harmadik hét lázas fekvés után kezdett felgyorsulni, terjedt, terjedt, elborította a tekintetét, és többé nem látott engem. Vagy ha látott, nem ismert rám. A hangom, a lépteim, a ruháim illata alapján azonosított be, de mikor a Szent Mungóba került – szigorú titoktartás mellett, persze -, már órákat ülhettem az ágya mellett anélkül, hogy rám nézett vagy hozzám szólt volna.

Mikor először elvállaltam, hogy belédiktálom az ebédet, a vállammal támasztottam meg a hátát, és megdöbbenve tapasztaltam, mennyire lecsupaszodott. Minden bordát, minden csigolyát kitapinthattam volna a fehér ispotályi köpeny alatt. Harry fogyatkozott, akár a hold, és fakult, mint az ősz harsány színei, ha rájuk ront a tél. Nem akartam az ágya mellett sírni, így általában a folyosón vártam, míg le nem csillapodtam. Mrs Weasley eleget zokogott helyettem is. Ginny nem sírt – az ő fájdalma mélyebb volt a puszta könnyeknél. Emlékszem Ron tekintetére egy, az ágy végében töltött délutánt követően. Tudtam, nem csak mi rendültünk meg alapjainkban, mégis mindig meglepett a rengeteg ajándék, virág, amit a kórterembe halmoztak. (Támogatók küldték. Pedig nem is lett volna szabad kiszivárogtatniuk Harry állapotát.) Gyógyulj meg! Minden kártyán valami hasonló, sablonos szöveg állt. A varázsvilág globális vesztesége semmi volt, semmi az én kétségbeesésemhez képest. Én nem a Kiválasztottat gyászoltam.

– Jól meggondolta, Granger?
- Igen, tanárnő.
- Ha jól emlékszem, négy hónapja még más tervei voltak a továbbtanulást illetően.
- Ön is tudja, mennyire megváltoztak azóta a dolgok.
- Igen. Csak tartok attól, hogy Potter állapota miatt olyan utat választ, amire más körülmények közt nem lépne rá.
- Így van lehetőségem segíteni, kutatni – úgy érzem, ott van a helyem. Nem csupán Harry miatt.
- Tehát gyógyító lesz? Az ön képességeivel ez nem lep meg különösebben.
- Végül is, annyira nem esik messze az eredeti terveimtől...


Ennél messzebbre aligha eshetett volna, mert bár mindig kiemelkedő voltam gyógynövény- és bájitaltanból, valamint jól szerepeltem a bűbájtan és az átváltoztatástan témaköreiben is, a Lockhart professzornál tett véletlen látogatás óta riasztott a Szent Mungó, fehér falaival, hipószagával és a beesett tekintetekkel a zárt ajtók mögül. Ha csak a saját elképzeléseimet követem, a minisztériumba megyek, egy szimpatikus főosztályra, esetleg mozgalommá szervezem az Em-A-Jé-O-Em-et.

Más terveim voltak, a gyógyítói szakma azonban az eltelt néhány évben kifejezetten inspirálóvá vált a szememben. Inkább a kutatás része az, ami mozgat, a különleges esetek megoldásával, nem pedig a mindennapi forrasztóbűbájok elvégzése, a fertőtlenítés, az intenzív terápiás kezelés. Ezekben nem találok elegendő kihívást. Nem kötnek le sokáig. Tehát, ha McGalagony professzor olykor kérdőn néz rám, teljes mellszélességgel azt mondhatom: nem bántam meg. Nem bánok semmit.  Hiszen itt a kaland, a lehetőség a segítségnyújtásra, a fejlődésre, a gyarapodásra, az új felfedezésére, ami titokzatos, nagyszerű és igen, veszélyes! Nem, valóban nem bánok semmit.
És ez mindaddig, amíg az ebédszüneteimben Harry ágyánál ülhetek, így is marad.

– Akkor ennyi?
- Ezt hogy érted?
- Szakítasz velem? Csak így?
- Őszintén, Ron, nem tudom, mi mást mondhatnék.
- Eldobom az agyam! Csak ennyi ---
- Nem érzed, hogy zsákutcában vagyunk? Nem tehetlek boldoggá, és te sem tehetsz boldoggá engem, míg az örömünk valójában nem a másiktól, hanem Harry állapotától függ! Ron, én ---
- De hát boldogok vagyunk! Vagy én hülye, én legalábbis azt hittem, az vagy!
- Nem a te hibád. Egyszerűen csak… nem jó ez így. Nem akarok azért veled lenni, hogy a jelenléted életben tartson valami mást.
- Valamit? Nem inkább valakit?
- Ez nem kellene, hogy róla szóljon!
- De hát mindig minden róla szól, Hermione! Csak azt nem hittem volna, hogy képes leszel elhagyni engem, mert minden percedet az ágyánál akarod tölteni, törölgetve a nyálat a szájáról!
- Ron! Ezt te sem gondolhatod komolyan!
- Lehet, hogy nem. De kurva dühös vagyok, legalább most engedd meg, hogy azt mondjam, amit akarok!
- Kérlek, ne kiabálj! Én nem akartam… de ez a helyes!
- Nincs kedvem ezt tovább hallgatni!
- Ron, ne! Várj! A gyűrűt még vissza kell adnom.


Harry leépülése indukált bizonyos dolgokat. Ronnal egymás karjában találtunk megnyugvást, és egy darabig jól esett. Vagy legalábbis nem tűnt borzalmas hibának. Szerettem őt, ő szeretett engem, az ismerőseink fellélegeztek, mert mi, ketten a jó bizonyítéka voltunk egy szörnyű világban. Hozzá tudtam volna menni. Le tudtam volna élni vele egy életet. De minden beszélgetésünk végül a roxfortos évekről, a kalandokról, és Harryről szólt. Minden randevúnk végén az ő ágyánál kötöttünk ki – olykor csak gondolatban, máskor fizikailag is. És míg én egyre több időmet töltöttem a lehetséges gyógymód utáni kutatással, Ron elsodródott tőlem. Láttam. Éreztem. Hagytam. Valahol ez is jól esett, bár nem mertem szembenézni a gondolattal. Mikor felajánlotta, hogy megpróbálja felvenni a kapcsolatot Neville-lel, már a fejünk felett lógott. Ő elmegy, mert el kell mennie. Nekem pedig maradnom kell, mert képtelen lennék távozni. Minden feszültségtől súlyos pillanatban azt vártam, rettegve, megkönnyebbülésért epedve, hogy valamelyikünk kimondja. Azért vagyunk együtt, mert így könnyebb. Mi van, ha mégsem?

Végül én mondtam ki, ami odáig vezetett, hogy Mrs Weasley napjainkig nem áll velem szóba. Ginny is neheztelt rám, de egy idő után ő is elfogadta, éppen úgy mint a Weasley fiúk többsége, hogy a Harry alakú űrt erőszakkal egyikünk sem töltheti be a másik életében. Nem lélegeztethetjük őt mesterségesen életünk végéig, minden anekdotával, amiben megemlékezünk a régi szép időkről. A cselekvést választottuk. Ki-ki a maga szájíze szerint.

– Professzor, meg kell hallgatnia!
- Az elmúlt évek annyira kikezdték az agyát, Granger, hogy már nem is érti, amit olvas? Három levelét utasítottam el. Hármat!
- Ezért kell most szemtől szemben néhány percet adnia nekem!
- Nem.
- A segítségére van szükségem!
- Tudom. És nem.
- Ön képes lenne meggyógyítani!
- Mitől ilyen biztos benne?
- Bájitalmester. Olyan titkok tudója, amit még az én képzésemben sem adnak át senkinek!
- Ez, a képzését tekintve, nem meglepő.
- Már mások igent mondtak a felkérésemre! Dumbledore professzor –
- Sss! A pokolba is, ha már nem tudja befogni a száját, legalább beszéljen halkabban!
- Dumbledore professzor eljuttatta a levelemet Nicholas Flamelhez, és felvettem a kapcsolatot a Scamander családdal is! Nem is hinné, hányan érzik fontosnak, hogy megtalálják a gyógymódot Harry Potter betegségére!
- Nehezen hiszem.
- Nem mindenki önzetlenül, persze. Van, aki csak a szakmai hírnevét akarja növelni, de a lényeg ugyanaz! Kérem, csatlakozzon!
- Ugyan miért tenném?
- Mert tanárként az a dolga, hogy segítsen! És mert nem fogja megbánni.
- Akar erre fogadni?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Hermione Granger   Kedd Szept. 27, 2016 7:35 pm

Gratulálunk, elfogadva!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Hermione Granger
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: 9 és 3/4-ik vágány :: Beosztási ceremónia :: Elfogadott karakterek :: Szent Mungo-
Ugrás: