Ez az utolsó év az aurorképzőn. Vége lehetne már. Pláne, hogy közben nekem már megvan a helye jó pár emelettel lentebb. Sőt. És azt legalább élvezem is, az nekem való. Ennélfogva nincs is igazán dolgom már itt fent, és pláne nem ebben az irodában. Nyomasztó, de alkalomadtán jelentenem kell, és még nem értünk teljesen a végére – ennek oka az együttműködésem fokában keresendő egyébiránt –, amikor is Barringtonék megjelenése megszakította ezt a módfelett romantikus párbeszédet köztem és Mercury között. De bejöttek, és én diszkréten a háttérbe vonultam, ha az első egy-két udvarias kérdést nem számítjuk persze, amikre illedelmes, de rövid választ adtam, finoman éreztetve, hogy igazság szerint ha rajtam múlna, bizonyos, hogy én már itt sem lennék. Meg aztán tudom, hogy pont nem érdeklik a válaszaim, ha meg mégis, akkor nem közvetlenül tőlem fogja megkérdezni, hanem Mercury-tól. Abban a biztos hitben, hogy ő úgyis jobban tudja. Aztán meg tényleg. Meglátásom szerint a Spark fiú is hasonlóan érzi magát. Utálom őt. Ő akarok lenni. Élni az ő felhőtlen életét. Jó anyagi helyzet, érdektelen apa, templom-fétises anya. Mérhetetlen szabadság, és érintetlenség. Ő meg itt ül, azzal a folyton fancsali pofájával, mintha legalábbis elégedetlen lenne mindennel... Szívem szerint beverném a pofáját. Végül mégis csak visszafogott, udvarias mosollyal fordulok hozzá, tekintve, hogy mindenféle ellenérzés, irigység és rosszindulat ellenére is remek alibim lesz. – Biztosan unalmas neked ez a sok hivatalos ügy – jegyzem meg ártatlanul – Nincs kedved eljönni, inni egy... Forró csokit? Vagy csak körbenézni más szinteken? – pislogok rá ártatlanul. Halk kérdés, de épp észlelheti a két férfi is, de biztosak lehetnek benne, hogy igenlő válasz esetén mi biza már itt sem vagyunk. Majd jövünk. Persze, meg még amit kigondolnak.
Tárgy: Re: 1987 - Alexander & Raziel (Minisztérium) Hétf. Szept. 26, 2016 3:06 am
Nem először járok a Minisztériumban, és a helyzet jelenlegi állása szerint nem is utoljára. Legelőször lenyűgözött a grandiózus épület, az emeletek válogatta hangulat és sürgölődés, de sokadig látogatásom alkalmával ez mind elvesztette a varázsát. Még van egy-egy olyan része az intézménynek, amit nem kerestem fel, ezek főleg a legalsó szinteken helyezkednek el, mint a miniszteri iroda, vagy épp a kínzókamrák. Illetve az utazás összes módjához se volt szerencsém, mint például a publikus illemhelyen keresztül való érkezés, ezt őszintén nem bánom. Végig haladva a folyosókon és irodákon elkerülhetetlenül találkozunk ismerős arcokkal, ez pedig - annak ellenére, hogy Apám nem híve a céltalan csevelynek - csak az egymást való üdvözléssel és pár szó erejéig tartó társalgással is lényegesen meghosszabbítja itt létünk. Igazán csak akkor realizálódik bennem, hogy nem is sietünk sehova - legalábbis Barrington - mikor belépünk az aurori szekciót elszállásoló egyik irodába és megpillantom az Arkell családot. Magam se veszem észre, de egy kicsit jobban befeszülnek tagjaim mint előtte, ez már-már természetes reakció az auror parancsnok jelenlétében. Apám maga is határozott kiállású, de emelett a férfi mellett szinte jó kedélyű bohókás embernek tűnik. Bár lehet csak én túlzom el kicsit. Persze mint eddig mindenkit, őt is illedelmesen köszöntöm, majd a rutin körök lefutása után én magam is csatlakozom a hasonló szituációban lévő idősebb fiúhóz, bár p inkább férfi már. Nyolc év még testvérek között is nagy korkülönbség, hát még "gyerekkori barátok" között. Valójában sosem álltunk közel, és valami azt súgja nem is igazán kedvel engem a fiú, bár arra még nem jöttem rá miért. Én magam nem táplálok semmifajta ellenséges érzelmet iránta, legfőképp semlegesen tekintek rá, hisz igazán nem is ismerem. Ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy Apám elvárja, ha nem is életre szóló barátságot, de legalább jó kapcsolatot alakítsak ki a fiúval. Így mikor mosollyal az arcán közelít meg, valami hasonlót próbálok magam is reprodukálni. Persze ismerem ezt a fajta mosolyt, sokan viselik az arcukon, mikor megkörnéykeznek, főleg miután megtudják melyik családból vagyok. Azt mégis kétlem, hogy Razielnek ilyen hátsó szándékai lennének, hisz Ő maga talán még jobb pozícióban van mint én. Hogy más esetleg megbújik-e a mosolya mögött? Az meglehet. - De nagyon szívesen. Persze csak ha nem vagyok a terhére - felelek beleegyezően, majd futó pillantást vetek Apám irányába, aki csak egy hanyag kézintéssel jelzi, hogy mehetek. Nem tudom, hogy eredetileg is az volt-e a látogatás célja, hogy magunkra hagyjon, vagy csak Mercury társaságát kereste, ez puszta véletlen folytán alakult ki, mindenesetre nem kétséges, hogy Apám azt várja tőlem ragadjam meg az alklmat és tegyek jó benyomást. Nos mindenképp szem előtt tartom.
Tárgy: Re: 1987 - Alexander & Raziel (Minisztérium) Hétf. Szept. 26, 2016 3:35 am
Alexander & Raziel
Anno 1987
Nem a türelmemről vagyok híres. Pedig na azt tényleg kéne tanulnom, ilyen idős korban már elvárható, hogy az ember tudjon uralkodni magán, vagy épp kussban ülni, ha úgy kell. Sajnos ez esetemben túlzó elvárás, és míg Alexander leginkább egy diszkrét leszarom intéssel ússza meg, én azért kiszúrom a nem helyeslő pillantást, sőt még azt is belelátom, hogy záros határidő belül legalábbis illő lesz visszatérnem. Bár lehet, hogy mindezt már csak beleképzelgem az egészbe, igazán magamra se veszem, csak pattanok, és erőnek erejével figyelek mozdulataimra, hogy ne pánikszerű menekülést, sietősséget mutassanak, csupán hanyag hétköznapiságot. – Remek! – felelem, majd csak legyintek – Hát persze, hogy nem vagy – biztosítom nyájasan. Eztán viszont nem folytatom, csak akkor szólalok meg újra, amikor az ajtó már jótékony hanggal biztosít róla, hogy bezárult mögöttünk. – Ahh, végre, már nagyon untam... – mormolom, egyértelművé téve, hogy rémesen elegem volt már abból az irodából. Hogy pontosan miből, az persze nem derül ki, meghagyom abban a hitben, hogy a túl sok szakmai eszmecsere merített ki fejben, vagy efféle. Hisz, amit akar, igazából nem tud érdekelni. Minden ellenszenvem ellenére is viszont, minthogy ő az alibim, és akkora merészség még sincs bennem, hogy szembemenjek korábbi szavaimmal, nem indulok meg azonnal, hogy lerázzam őt. Milyen kedves vagyok, bahh, legalább egyszer meghálálná valaki. De persze senki. – És, mihez van kedved pontosan? – érdeklődöm előzékenyen. Döntési helyzetben van, s habár nem hangsúlyozom ki, de választhat igazából mást is, mint amit odabent felvetettem, ezt éreznie kell a hangsúlyból. Vagy csak túlságosan hozzászoktam, hogy Mercury mindent érez belőle, még azt is, amit nem akarok? – Egyébként meg tegezhetsz – vetem oda még, de ebből a mondatból már hiányzik a kedvesség. Egyszerűen csak máshogy állítja be a viszonyunkat a magázódás, márpedig én nem akarok felelősséggel lenni felé. Legalábbis akkorával biztosan nem.
Tárgy: Re: 1987 - Alexander & Raziel (Minisztérium) Hétf. Szept. 26, 2016 6:03 am
Előfordult néhányszor, még ennél is fiatalabb koromban, amikor még nem igazán láttak szívesen a minisztérium falain belül, hogy meglátogattuk az Arkell családot a birtokukon. Nos meglátogatás alatt inkább azt értem, hogy Barringtom látogatóba ment, én pedig mint utánfutója elkísértem. Bár az együtt töltött időt nem bántam, a helyszínt annál inkább. Bár pompás volt a ház kívülről és belülről is, az ódon épület falak igen vészjóslóan magasottak fölém, és belépve sem fogadott kellemesebb hangulat. Ez a nehéz légkör most is érezhető az auror parancsnok és Raziel között, mintha nem a ház, hanem ők maguk generálnák. Ezt az előérzetet a vészjósló pillantás is alátámasztja, amit csak egy pillanatra kapok el, szinte mintha csak képzeltem volna. Így gyorsan el is hesegetem a gondolatot, illetve igyekszem a nyomasztó érzést is magam mögött hagyni, ahogy csukódik mögöttünk az ajtó. Kilépve a folyosóra a megkönnyebült szavakból azt veszem le, hogy Raziel is fellélegzett kicsit, gondolom nagy nyomás lehet rajta, hogy egyszerre fürkészi minden mozdulatát a felettese és egyben az apja is. Talán ennek kapcsán egy kicsit azonosulni tudok vele. Őszintén szólva fel voltam rá készülve, hogy a kísérőm a könnyebb utat válaszva elvisz egészen egy pihenőig, majd valami mondvacsinált indokkal leráz, nekem pedig erőfeszítéseket kell tegyek, hogy ne ez történjen, de kellemes meglepetésként ért ennek ellenkezője. Ez talán ki is ül az arcomra kérdését hallva, és ezt még kicsit fokozza a kedves gesztus a magázódás elhagyásával kapcsolatban. Persze ezzel nem engedem le teljesen a védelmem vele szemben, ezt Apám igen hangsúlyossá tette, de nem csak egy személyre korlátozta, ő inkább úgy fogalmazott, ha nem otthon vagyok sose feledkezzek meg magamról. Nos ezt igykeszem mindig betartani, azzal a kivétellel, hogy otthon se mindig érzem úgy, hogy ezt megtehetem. - Nos van néhány hely, ahova még nem tettem látogatást. Ez főleg az alsóbb szintekre igaz - válaszolom inkább javaslatként, mintsem tényleges kijelentésként. Mivel a Minisztériumot nem lenne szerencsés elhagynunk, ezért a lehetőségek elég korlátozottak, de persze azzal is tisztában vagoyk, hogy az ilyesfajta kirándulás egyfajta felelősségvállalás részéről, hisz egy gyereket nem igen lehet csak úgy hagyni arra járkálni, amerre szeretnek, én pedig akármennyire is nem érzem igazán annak magam, még bőven gyereknek számítok. A felelet után kérdően fürkészem a férfi arcát, nem tolakodóan, csak épp érdeklődöen, mint aki bármilyen választ szívesen elfogad, és ez valójában így is van.
Én nem szúrom ki, hogy a fiú észrevett volna bármit is, igaz, hogy ennek egyik oka, hogy nem is feltételezem, hogy kiszúrhatott volna bármit is. De ha meg mégis, az se az én gondom - legalábbis most így vagyok vele, talán később átértékelném, ha kéne. De mivel nem kell, így hát az irodából kilépve marad az eufórikus szabadság kínzóan fakó árnyaként eljövő érzet, ami már jöttekor is magával hozza végességének tudatát. Szomorú tény, hogy még így is képes vagyok örülni neki. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy most, hogy betöltötte az alibi funkciót, leadom valami megőrzőbe, és nézelődjön azon a szinten kedvére - valakire csak rá lehetne testálni, nem? -, de sajnos az elvárásokkal én is tisztában vagyok, így kifejezetten lerázni nem akarom. A kérdését hallva egy pillanatra én is meglepődök, úgyhogy hasonló pillantással viszonzom az övét, de végül hamar úrrá leszek magamon. – Alsóbb szintek, hm? – kérdem, leheletnyi gonoszság meglapul hangomban. Még ki sem mondom, már tisztán tudom, hogy nem lenne tőlem etikus, szép tett egy ilyen idős gyereket oda vinni. Sajnos azonban ez nem kifejezetten érdekel. – Nos, a legalsóra elvihetlek, oda van bejárásom – közlöm ugyanis készségesen, miután alaposan "végiggondolom" a helyzetet. Nem mondom ki, de szavaimban benne van, hogy tiltakozzon, ha akar, de azt tegye még most. Ha esetleg úgy érzi, még sincs felkészülve arra, ami ott fogadhatja. Én sem tudom, mi fogadhatja ott egyébiránt, a héten lekötöttek egyéb teendők. Csak jutnék már a végükre. Ha szól, ha nem, én meg is indulok a liftek felé. Ha máshova mennénk végül, azokra akkor is szükségünk lesz úgyis. – Nem tűnsz túl lelkesnek. – jegyzem meg. Egyébiránt ez a tény engem olyan kiemelten ne zavar, ha túlontúl az lenne, az talán már bosszantana. Így egyedül a képe irritál, de az állandó jelleggel. Lehet, hogy lent kéne felejtenem.
Tárgy: Re: 1987 - Alexander & Raziel (Minisztérium) Kedd Szept. 27, 2016 4:58 am
Ahogy a férfi tekintetét fürkészem rájövök, hogy még messze nem vagyok olyan jártas a jelek olvasásában mint szeretném. Néhány mimika, gesztus, hangsúly már nem okoz különösebb gondot, és helyzettől függően tudok következtetni a másik fél gondolataira, érzéseire, de ez még közel sem olyan szint, amivel elégedett lehetek. A megjegyzésem fél komolynak szántam, olyannak, amire bármiféle választ kapok nem bánom igazán. Úgy terveztem a nemet mond egyszerűen elviccelem a dolgot, amolyan gyerekes csínyként eladva, ki venne komolyan alapon, de erre végül nem kerül sor, mivel meglepő mód Raziel beleegyezik a dologba. Szavai hallatán elgondolkodom a legalsó szinten mi is található, és ahogy rájövök megfordult a fejemben, hogy kitáncoljak a dologból. Az első visszakérdezése enyhe rossz érzést keltett bennem, noha nem éreztem semmi mögöttes tartalmat, és racionálisan gondolkodva Apám sem örülne a ténynek, hogy a kínzókamrákban játszadozom mint valami rossz kamasz fiú. Persze neki sincsenek teljesen egészséges elképzelései arról hol játszik egy tinédzser fiú, de ennyire talán az övé sem elrugaszkodottak. Bár Raziel felajánlott egy nyitott ajtót menekülőútként úgy döntök nem élek vele, és miközben követem a liftek felé, szinte hallom ahogy hangosan becsapódik mögöttem. Nos, mi lehet a legrosszabb ami történik? Jobban átgondolva nem akarom latolgatni. Igazából nem tudom, hogy mi hoz lázba a jelenlegi helyzettel kapcsolatban, hisz tudomásom szerint nincs semmi fajta beteges vonzalmam a hullák, a szadizmus, vagy mások szenvedése iránt úgy általában. Talán kicsit benne van az apámnak való ellentmondás illúziója, bár nem mondta, hogy ne menjek bizonyos helyekre, sőt még talán meg is dícsérne, ha ezáltal jobb kapcsolatba kerülnék Raziellel, és valójában nem is vállalok nagy kockázatot, hisz tudják kivel mentem el, így még csak az a veszély se fenyeget, hogy rossz szituációba kerülök. Ugye? Mindenesetre mindig is nyitott voltam az új dolgokra, élményekre, így nem panaszkodhatok. A férfi kérdésére azonban kizökkenek a gondolatmenetemből, és az a kevéske adrenalin is csitulóban van, amit a helyzet generált. Az igaz, hogy igyekszem kontrolálni az arcomra kiülő dolgokat, de vajon honnan vette, hogy nem vagyok izgatott, és mivel kapcoslatban? - Ezt hogy érted? Mivel kapcsolatban? - teszem szóvá végül kérdéseimet, és egyidőben úgy döntök élek is a tegezés lehetőségével.
Ha látok is raja némi pillanatnyi hezitálást, nem próbál meg kihátrálni abból, amit végül is magának generált. Habár ha jól sejtem, nem számolt vele, hogy esetleg igenlő választ kap. Magam sem tudom, hogy ezen a ponton vajon értékelnem kéne-e, hogy legalább nem csinálja össze magát, ha már így alakult, végül is nem dobom el az agyam tőle. Gyerek, benne van a sérthetetlenség illúziója - hm, talán le kéne ezt törnöm benne? -, egyébként sem tudja, valójában mi várja. Végső soron biztonságban van, legfeljebb a gyermeki lelke sérülhet, arra meg ráfér. Vajon látványosan összezuhan, ha olyasmit lát? Vajon mennyit bír a kis lelkivilága? Ó, de látni akarom szenvedni, ahogy ráébred, mennyire elviselhetetlen, ami ott megy, mennyire aljas és megvetendő az egész szint, hogy gyermekként mennyire nem tud és nem is akar ezzel azonosulni... Sajnálatos módon őt nem bánthatom, de talán arra kényszeríthetem, hogy ő bántson másokat. Valami fura, torz gondolatként lebeg szemeim előtt, hogy végső soron az majdnem olyan, mintha öncsonkításba kezdene. Kérdése billent ki csapongó, legkevésbé sem kedves gondolataim árjából. – Semmivel. Bármivel, akármivel. Mindig ugyanaz a fancsali, végletekig érdektelen kifejezés – vonok vállat. Nem folytatom, hogy még milyen, az nem illene bele az elvárásokba. Legyek vele kedves, és ápoljak vele felületes, jó viszonyt. A kikívánkozó, kelletlen fintor visszafogott, halovány, udvarias mosolyban ölt formát, ennél többre nem telik. Barátok közt nem is kell, nem?
Tárgy: Re: 1987 - Alexander & Raziel (Minisztérium) Pént. Szept. 30, 2016 4:27 am
Nagy szavakkal és magabiztossággal léptem be a felvonóba, de mikor elkezdek magamban agyalni mire is vállalkoztam elkezd megingani az elhatározásom. Bár ezen a ponton már mindegy, nincs visszaút. Milyen hülyén nézne már ki? Fránya büszkeség, felesleges hülyeség. Persze ezen a ponton elkezdem az önhitegetés: "nem lesz gond, majd maximum elnézek és nem veszek róla tudomást" vagy "ugyan már, semmi igazán sokkoló nem lehet odalent" és mint mindnekinél nálam se működik. De próbálkozni szabad. Hiába a kellemetlenül ízléstelen felvonó zene - annyi minden mást vehettek volna át a mugliktól, de természetesen pont ezt a borzalmas szokást kell - a ránk nehezedő csönd egyre kényelmetlenebb. Nem említve azt a furcsa kisugárzást, ami Razielből árad. Nem tudom eldönteni, hogy ez szokványos, és csak a kis tér teszi ennyire érezhetővé, vagy furcsa gondolatok futnak-e át az agyán épp. Esetleg ezeknek a keverére. Mindenesetre igyekszem ignorálni, hisz szóvátenni úgy sem fogom - vagyis inkább nem merem - és magamban rágódni rajta meg felesleges. A válaszára összeráncolom a szemöldököm és ez kellemetlen feszülést eredményez az arcizmaimban, a belső feszültségről nem is beszélve. Még hogy fancsali pofa, bagoly mondja. Az ő önelégült piperkőc arcához képest az enyém egyenesen üdítő, nem is beszélve arról a nyilvánvalóan kamu mosolyáról amit folyamatosan megvillant. MINT MOST. Pont erről beszélek. Bennem van a késztetés, hogy ezt mint kimondjam, aztán esetleg még jól sípcsonton is rúgjam, mint a klisé komédiákban, de végül mindkét kísértést elkergetem és megfontoltan válaszolok. - Nos sokszor nem rajtma múlik, túl sokat láttam már hasonlót példaképp, vagy lehet a sok botox miatt feszültek be így az arcizmaim - felelek tűnődve, de persze érződik a hangomban, hogy igyekszem elviccelni a dolgot, már amennyire az az én humorommal menni szokott. Szerencsére zökkenőmentes utunk van lefelé, ez alatt nem azt értem, hogy a látszólag nagy múlttal rendelkező lift nem akad meg az aknában, hanem, hogy nem akad utitársunk. Végül pedig meg is érkezünk a célhoz, a minisztérium legalsó szintjére. Kilépve a liftből nem a középkori kínzókamra tárul a szemem elé, feszítő paddal, meg fa kerékkel, hanem egy biztonsági kapu, egy szunyokáló, unott őrrel. Különösebb gond nélkül átjunk ellenörző pontot, eltekintve a furcsa pillantásokat, amik csak igen diszkréten de felém irányulnak. Beljebb haladva néhány rövidebb kanyar után egy hosszabb folyosó tárul elém, masszív vas ajtókkal mindkét oldalon. Az ember azt hinné, hogy egy kínzókamra nem a dizájnról vagy az eleganciáról szól, de bárki tervezte is az épületet, nem így gondolta. A falak ugyan úgy szépen díszített, nagy gonddal kifestettek, mint a felsőbb szinteken. Ez a kettőség talán még jobban riasztó, mintha az egész vérrel és belsőségekkel lenne borítva. Körbe vizslatva hirtelen új kérdés merül fel bennem, amit feltenni talán nem tűnik jó ötletnek elsőre, de még az elsőig se jutok el, már kinyitom a szám. - Azt mondtad van bejárásod ide. De mire fel? Minden auror lejöhet vagy valamiféle fehér köpenyes kaszás vagy a jó szolgálatában? - viccelődök kicsit, bár van a kérdésem mögött komoly elgondolás is.
Látni vélem rajta a kétségbeesés első szikráját. Hogy rohadna meg. Szinte elviselhetetlen a késztetés, hogy bántsam. Akár itt és most. Ez a felkínálkozás, ez az alig észrevehető bizonytalanság, a tudat alatt megsimuló félelem... Milyen könnyű lenne a felszínre hozni! És milyen üdítő lenne végre mást látni az arcán, milyen szépen tud sikítani biztos... Szinte látom magam előtt, ahogy a fájdalomtól vonaglik. Szinte könyörög érte, hogy tegyem meg, így bár egy hosszú - kínzóan hosszú - pillanatig rajta felejtem tekintetem, végül inkább a lift falára szegezem azt, mintha csak egykedvűségemben épp halálra unnám magam. Ó, ha tudnám, eközben mikre gondol...! Ahogy megszólal, visszakapom rá pillantásom. És megsértem. Kitérő válasz, sehol egy visszavágás. Erőtlen humor. Siralom. Nem tudom eldönteni, hogy a fiú alapból ennyire... Ilyen, vagy van valami a családjában, amiről nem tudok? Mondjuk, az megmagyarázná, mit eszik Mercury az apján... Elfog a féltékenység, most újult erővel, de hiába minden irigységem, félresöpröm, s felelek neki. – És mindig követed, amit a példa mutat? – hol az egyediség? Meg akarom ütni. Érezni a felháborodottságát, a meglepettségét, a kétségbeesését - a sajátját. – Áh, ja igen, arra könnyű ráfüggni, ezt hallottam már errefelé másoktól is – biccentek nagy komolyan, noha érezhetően nem gondolom úgy. Nem túl szellemes vicc volt, nem érdemel ennél jobb lecsapást, érje be ezzel. Leérve csak a megszokás okán pillantok körbe, az őrnek biccentek. Ha egyszer elszabadulhatok itt, biztos, hogy halom illúziót bocsátok az egész helyre. A kérdését hallva elmosolyodom. Ez most őszinte, de gonosz, ragadozó mosoly. – Nem – közlöm – De ami azt illeti, köpök az aurorságra. A faszom se fog ott patkolni valahol, valami homályos, jó cél érdekében olyanokért, akiket még csak nem is ismerek – közlöm kissé nyersen. Pedig igyekszem levetkőzni ezt a stílust, elegáns, finom úr képét akarom ölteni. Még elkél pár év. – Itt sokkal jobban érzem magam, ami azt illeti – folytatom – Szabadabb, és valójában van olyan fontos, mint a fenti lóti-futi – magyarázom, óvatosan ültetve el benne a magokat. Ez jobb. Érdekesebb. Szabadabb. Fontosabb. Meg amit akar, helyettesítse csak ide a szavakat, eszméket, bánom is én. Azt akarom, hogy kínozzon meg valakit. Azt akarom, hogy élete végéig zsarolhassam ezzel a ténnyel. Az egyik ajtó előtt megállok, egy darabig merengek, végül csak benyitok. Az a kínzókamra vár rá odabent, amit vélhetőleg már egyébként is maga elé vizionált - épp csak több eszközzel, köztük alighanem olyanokkal is, melyek használati módjára még kreatív fantáziával sem biztos, hogy rájön. De ami hamarabb megfoghatja a figyelmet, az az, hogy nem vagyunk egyedül. Van itt egy - talán éppen ránk váró - fogoly is. Róla tüntetőleg nem veszek tudomást egyelőre, szája úgyis felpeckelve, szeme lekötve - odabent síri csend. Igazából váratni akartam még egy napot, had szenvedjen a bizonytalanságtól, az időérzéke teljes becsődölésétől, a kínzó csendtől... De éppenséggel szenvedhet Alextől is.
Van az az érzés, az a nagyon kellemetlen furcsa érzés, mikor azt hiszi az ember, hogy valaki nézi. Ez lehet paranóia, az a fajta, mikor az illető minden sarkon őt figyelő kamerákat lát, poloskát keres a nappalijában minden délután mikor haza ér és így tovább. Aztán van az a variácó, mikor azért érzi az ember a súlyát egy rá szegeződő szempárnak, mert ténylegesen nézi valakit. Én nem tudom jelen pillanatban melyik változatnak örülnék jobban, egy biztos, mikor a szemem sarkából a mellettem álló férfira pillantok annak tekintete a falat pásztázza. Nos mindegy is, biztos csak képzelődök a szűk tér miatt. - Nagy százalékban - felelem végül, és közben eltűnődöm mikor fordult elő legutóbb, hogy ellentmondtam apámnak. Végül arra jutok régen, mert a botoxolt aurorok gondolata eltereli a figyelmem, és bár végül megállom, hogy szóvá tegyem, azért az ötlet mosolyt csaj az arcomra. Raziel hirtelen nyíltsága kissé meghökkent, először nem is tudom hova tenni, ahogy a hallottakat sem. Nem érzetem eddig sem, hogy különösebb hazafiasság vagy épp a gyengék segítése lenne a motivációja, de úgy gondoltam, mint az auror parancsnok fia nagyobb elhivatottsággal van a munkája felé. Meg kéne tanulnom, hogy ne ítéljek ilyen határozottan külsőségek alapján. - Akkor miért ezt a pályát választottad? - teszem fel végül a legelőször felmerülő kérdést. Annak ellenére, hogy megilletődtem kicsit, igyekszem hamar levetkőzni, és nem sok időt hagyni, hogy ismét beálljon a kellemetlen csönd. Ahogy a férfi folytatja körbe pillantok a helyiségben és eltűnődöm melyik aspektusa, ami jobban vonzza, de egyenlőre nem folytatom a gondolatmenetet, kicsit félek, hogy hova lyukadna ki. Bár a fontosságát semmiképp sem kérdőjelezem meg, hisz minden fogaskerék fontos egy gépezetben, de a hely hangulata még mindig hagy bennem kétségeket. Végül némi menetelés után megállunk az egyik ajtónál, és az egyre gyorsuló szívverésem zaját az ajtó nyikorgása nyomja el. Belépve a szobába kissé áporodott szag csap meg, ami még elviselhető, de semmiképp sem kellemes, ezen kívül meglepően meleg van, a pince helyiség ellenére. Némi időbe telik, mire a szemem megszokja a fényviszonyokat, de ennek ellenére én magam is beljebb lépek, hogy jobban szemügyre vegyem a szobát. Az elém táruló kép hasonló, mint amire számítottam - reménykedtem a lehető legkevesebb vérben, illetve szétszabdalt testben - bár az eszközök többsége valóban meghökkent, de maga a látványuk nem okoz problémát, ha használatban lennének, az már egészen más kérdés. Ahogy körbe járom a termet, végül a tekintetem megakad kis társaságunk harmadik tagján. Nem tudom, eddig hogy nem vettem észre, bár a síri csendet ő sem töri meg. Csak pár lépéssel közelítem meg, éppen annyira, hogy jobban szemügyre vehessem. Eltűbődöm vajon mióta lehet itt, illetve azon is, milyen érzés lehet ha se beszélni nem tudsz, se nem látod a környezeted. Arra jutok biztosan kellemetlen, és nem szeretém kipróbálni ha lehet. Egyenlőre nem űgy tűnik, mintha észrevett volna minket, hogy vajon ez azért van-e mert nincs magánál nem világos számomra. Egyenletesnek tűnik a légzése, de mivel a szeme le van takarva nem tudom megállapítani. Úgy döntök nem én leszek, aki először megszólal, így csak szemlélem a padon fekvő egyént és türelmesen várok, hogy mire, azt magam sem tudom.
Tárgy: Re: 1987 - Alexander & Raziel (Minisztérium) Szer. Okt. 05, 2016 1:56 am
Alexander & Raziel
Anno 1987
Bosszantóan sokat gondolkodik egy rém egyszerű kérdésen. Kelletlen, apró fintor galoppozik át ajkaimon, ahogy válaszát hallom. Milyen szívesen tévútra vezetném pedig! Vajon kikapna érte otthon, ha kevésbé kívánatos magatartást venne fel? Ó, annyira csábító a gondolat... – Felettébb szomorúan hangzik – felelem tehát óvatosan. Lehetetlenség lenne megmondani, hogy tényleg sajnálom-e érte, de ha a helyzettől elvonatkoztatva végiggondolja, akkor a logika azt diktálja, hogy aligha. – És van, amit akarsz? Tőle függetlenül? – nem érdekel, ha van is, én annál valami durvábbra akarom rávenni. – Rém unalmas mindennapjaid lehetnek, hm? – fűzöm még hozzá, de nem ragozom tovább a kérdést inkább. A végén túlságosan érdeklődőnek tűnnék, és az tenne gyanússá. Helyette inkább magamról beszélek, ha már kérdez, meglepettségén akaratlanul is felnevetek. Jajj drágám, nem láttál még olyat, aki nemes egyszerűséggel szart az elvárásokba? Na, tessék, itt vagyok új példaképnek, még megköszönnöd se kell. – Ha azt mondom, pillanatnyi gyengeség, az megfelelő válasz lesz? – kérdem szórakozottan, de végül csak vállat rántok – Jó ötletnek tűnt, egyébként is illő, de a felismerés ettől még elég valóságos, egyszerűen kényelmetlen az a nadrág, márpedig azt nem húzom fel, ami nem nyeri el a tetszésemet. De ha már belekezdtem, persze... – Szóval a képzést el fogom végezni, efelől ne legyenek kétségei - meg afelől se, hogy nem leszek auror. – De gondolom, téged jobban fűt az elhivatottság, de én már csak ilyen... Kiábrándító maradok. – érezheti, hogy nem ez a jó szó. Valójában senkinek sem okoztam ezzel csalódást, legalábbis én így gondolom. Ha meg mégis - ugyan már, akkor se sajnálom egy percig se. A terembe belépve a falnak dőlök, nem kísérem őt lépteimmel, hagyom, had nézzen körbe maga. Akkor sem szólok, ha esetleg meg is tapogat ezt-azt, habár az a kényelmetlen érzése lehet, hogy akkor sem fogok időben szólni, ha az a bizonyos ez-az éppenséggel veszélyt jelent rá. – Ami azt illeti, talán neked sem ártana meggondolnod, hogy tényleg azt akarod-e. – jegyzem meg – Ha van kedved... Talán ki is próbálhatsz valami mást, itt és most. – jegyzem meg óvatosan, nagy ártatlanul. A közös kis vendégünk összerezzen, megfeszül a hangra egyébként, jelét adva, hogy nagyon is magánál van, ámbár túl sok ereje vélhetőleg nincs - pedig én mondtam neki, hogy takarékoskodjon az erejével, mert ha sokáig vergődik, az senkinek sem jó. – Apád nyilván örülne, ha szilárdabb elhatározással térnél vissza – fűzöm tovább a gondolatot. Hiszen, azt azért én sem feltételezném, hogy a kis nyüzüge pik-pakk rákapna az itteni dolgok igazi ízére, bár ha mégis így történne, azon is csak röhögnék. Akárhogy is, vélhetőleg inkább csak arra ébredne rá, hogy messze inkább lesz auror, semmint ez. És az apja talán még tényleg örülne is neki. Nem tom', annyira nem ismerem szerencsére. De azért blöffnek nem rossz.
Gyakori kérdés ez, ami már nem egyszer felmerült bennem, és gyanítom nem ez lesz az utolsó alkalom: Mit akarok? Mire vágyom? Szerető családra, biztos háttérre, magas pozícióra? Ha igen akkor valójában nincs probléma, hisz ez ha nem is a birtokomban, de csak egy karnyújtásnyira van. Akkor a válasz az, hogy igazából semmit, hisz mindenem megvan, amire vágyhatok. De az is lehet, hogy valójában semmim sincs és nem is akarok semmit. Az utóbbi valóban szomorú helyzet. - Én nem érzem annak, még ha annak is látszik - ez tényleg így van, bár néha magam sem tudom ez azért van-e így, mert boldog életem van, vagy csak mert szemkötővel járok. - Hmm, átlagos dolgok, jó jegyek, elérni a 180 centit, talán egy kutya - bár nem mondja, pontosan tudom kire céloz. De az emberek azért akarnak bizonyos dolgokat, mert boldoggá teszi őket nem? Apámat az aurorság és társadalomban elfoglalt magas pozíció teszi boldoggá, én pedig azt akarom, hogy boldog legyen. Nem? Akkor nem elég ennyi? - És te mit akartál mikor olyan idős voltál, mint én most? És sikerült megszerzned? - az utolsó megjegyzésre nem reagálok, még ha kérdés is volt, hisz ha azt is mondanám nem azok, sem biztos, hogy meggyőzően el tudnám adni, se neki se magamnak. Eltűnődöm vajon Raziel tényleg ennyire spotán lenne, aki csak úgy hasraütésszerűen választ hivatást, főleg olyat, mint az aurori. Erős a gyanúm, hogy nem, de nem érzem úgy, hogy érdemes firtatni a motivációjának forrását. - Biztos jó kapcsolatod lehet apáddal, ha még komolyabb érdeklődés nélkül is valamilyen szinten a nyomdokaiba lépsz - valójában csak fél komolyan jegyzem ezt meg, hisz sose tudom hova tenni a kettőjük közti feszültséget. Hasonlíthatnám a mostani élményt ahhoz is, mint mikor egy kisgyerek beszabadul a pilótafülkébe, sok érdekes műszer, gomb és kapcsoló közé miközben a pilóta a háttérből figyel, hogy ne csináljon bajt. De inkább érzem úgy, mintha felügyelet nélküli garázdálkodnék egy laborban, ahol ha épp rossz helyre nyúlok egy ujjam vagy épp a kezem bánja. Raziel ajánlata csak még inkább ezt az illúzót erősíti, de az a kép is felvillan a szemeim előtt, ahogy London utcáin egy sötétített ablakú furgonból szólnának, hogy ha beszállok kapok cukorkát. Persze ezt nem kívánom megosztani vele, biztos nem szívlelné, ha cukros bácsinak titulálnám, pedig... - Nem gondolom, hogy masszőr szakma rejtelmeibe kívánsz beavatni - fordulok felé egy kissé talán ideges mosollyal. Őszintén nem tudom eldönteni mi a célja a férfinak. El akar rettenteni az aurori szakmától, megmutatva, hogy van kevésbé szép oldala is? Vagy épp abban akar megerősítené, hogy szükség van olyanokra, akik kordában tartják a nagyon is létező sötétebb oldalát a társadalomnak? Bármelyik is, igen drasztikusan teszi és bár kíváncsi voltam, vajon milyen fajta túra vezetést adna, ha valóban lejönnénk idáig, de ilyesmi nem fordult meg a fejemben. Amiben viszont biztos vagyok, hogy ha azzal térnék vissza apámhoz, hogy : kipróbáltam milyen embereket kínozni, de nem jött be, szóval maradok az aurorságnál nem csak életreszóló verést, de még kitagadást is kockáztatnék. Persze azt is lehet, hogy nem mondom el neki, és kicsit lázadok, de sose volt a zsánerem az emberek felszabdalása, ha így lett volna sebésznek készülnék. - Mindig is jobb voltam a kívülről való megfigyelésben, úgy több mindent tudok szemügyre venni - és bár ezzel nem azt kívánom suggalni, hogy ha ő elkezd kézműveskedni én örömmel kísérem figyelemmel, sokkal inkább, hogy az én kézügyességem nem erre lett kitalálva. Felmerül bennem, hogy most kéne gyorsan kihátrálni ebből az egészből, és rövidre zárni a körútat, de azt semmiképp sem nevezhetnénk eredményes időtöltésnek. Kérdés lesz-e olyan pontja ennek a kiruccanásnak, amikor majd igen.
Tárgy: Re: 1987 - Alexander & Raziel (Minisztérium) Kedd Okt. 11, 2016 2:58 am
Alexander & Raziel
Anno 1987
Szavaira felvonom szemöldököm, de aztán csak vállat rántok. – A te ügyed, szenvedhetsz némán is. – hagyom rá nagyvonalúan. Hogy szenved-e tényleg? Nem tudom, nem hiszem. Vagy csak nem érdekel. Bár szívesen tennék érte, hogy biztos legyek benne, de azt már aligha szavak nélkül tenné. Biztos gyönyörű lenne, ahogy szenved. Ahogy csak miattam, és csakis nekem szenved. – A jó jegyek nem jelentenek megbízható tudást, csak kirakat. A magasság érdektelen, ha átlagos maradsz, könnyen vegyülsz. – már majdnem megkérdezem, hogy az apja nem elég állat-e, hogy még külön akar egyet, de még idejében fékezem a nyelvem. Pedig aki önszántából barátkozik Mercuryval, az bizonyosan ritka nagy állat, ez vitán felül álló tény. Kérdése meglep, megakaszt. Egy pillanatig hallgatok, végül úgy döntök, kivételesen őszinte leszek. – Az apámra vágytam – felelem szárazon – Nevetségesen idilli kis gondolat volt, hogy egyszer majd eljön értem, meg a többi maszlag. De nem jött, soha. Egy évvel később lépett a képbe Mercury... – nem meséltem tovább a történetet. Egyrészt, mert innentől a saját szempontomat arcpirítóan pofátlan hazugságok tengere váltaná fel, másrészt mert az már nem a kérdésre adandó válasz részét képezi úgysem. Mivel nem kérdez vissza, így maradunk a spontaneitás teóriánál. Nem tudom eldönteni, hogy vajon benyelte-e, vagy csak nem mer visszakérdezni. Jó idomítás. Túl jó. Bosszantó, zavaró, önmagam látom benne, talán épp ilyen lennék, ha korábban kerülök Apám kezei közé. Szavaira gunyoros félmosolyt villantok. – Különleges a kapcsolatom vele, hát igen – hagyom rá, diszkréten elhagyva a jót. – Bár a pozíció sem teljesen előnyöktől mentes azért... – na tessék. Korrupt, hivatali visszaélésekre, túlkapásokra hajlamos vagyok, és aztán? Mindenki az, legfeljebb a díjszabás van, akinél magasabb, vagy épp nem anyagi természetű. Igaz ezt nem ismerném el hangosan, ha firtatná, találnék olyan semmitmondó, érdektelen apróságokat, amiket kiemelhetnék, mint világmegváltó előnyök. De ideje az efféle, számomra kellemetlen témákat odébb hessegetni, és elővenni azokat, amik csábítóan sötétek ahhoz, hogy neki legyenek kínzóak. Vagy a harmadik tagnak persze, nézőpont kérdése. DE ő olyannyira jelentéktelen számomra, hogy a szenvedése is csak sokadrangú lenne, említésre is csak szőr mentén méltó. Kérdésére sötét, és végletesen perverz gondolatok borítják el elmém. Hát, ha már így mondja, szívesen megmutatom neki, milyen az a prosztata-masszázs, na nem mintha más masszázs fajtákkal ne tudnék maradandót alkotni a kis törékeny életében. Ragadozómosolyra húzódnak ajkaim, itt, ebben a környezetben kifejezetten fenyegetővé tesz. – Hát, ha szeretnéd, akkor akár abba is – dorombolom. – Ó, hát jól van, megmutatom nagyon szívesen, mi hogy működik, csak válassz valamit – teátrális mozdulat az eszközök felé. Széles a választék, ne szégyenlősködjön. – Habár én úgy gondolom, hogy a tanulás legbiztosabb módja, ha a megfigyelőből képes vagy átlényegülni végrehajtóvá is. Ez – lomha biccentés az "önkéntes" felé – Kiszolgáltatott zsákmány. Az aurori pályán, de még az iskolai nézeteltérések során is, ennyire kínálkozó, könnyű és egyszerű kísérleti alanyod nem lesz. Na meg... Segítek. – közelebb lépdelek, de nem annyira, hogy magánszféráját sértsem. – Néha egyébként sem árt az efféle tudás. Olykor nincs mód, hogy az alanyokat ide postázzátok, legmélyebb sajnálatomra – sajnálkozok, szánt szándékkal észre sem véve a tárgyiasított illető esetlen tiltakozását. Ha sokáig szenved itt nekem a semmitől, a végén még begorombulok amúgy is.
Eltűnődöm vajon ha megosztanám vele az aggályaim, a kételyeim, ha panaszkodnék milyen rossz életem is van, változna valami? Tudna rajtam segíteni, akarná egyáltalán? Mikor még kisebb voltam előfordult, hogy elmondtam a felmerülő problémáim a szüleimnek, a válasz mindig arra lyukadt ki, hogy nekem kell megoldanom, ne akarjak másra támaszkodni. Talán a szülők sajátossága ez, hogy mikor tanácsra vágysz elengedik a kezed, de mikor legkevésbé lenne rá szükséged fellángol bennük a nevelési vágy. - Az lehet, de ki bán egy szép kirakatot? És ez nem zárja ki, hogy a hátsó szoba is tele van - nem vagyok iskola első, nem is vágyom rá. Mégis a pozitív visszajelzés, egy kézzel foghható bizonyíték a belefektetett munkára mindig jól esik, nem nagy bűn ez, nem igaz? - Ezt csak azok mondják, akik maguk is magasak - bár nem érint érzékenyen a saját termetem, hisz még bőven van időm nőni, de kicsit képmutató dolognak tartom, hogy valaki, aki majdnem 190 centi a testhossz jelentéktelenségéről beszél. A leheletnyi sértődöttség éppen csak érződik a hangomban, és szinte azonnal tovább is áll. Ahogy Raziel megosztja velem kamaszkori vágyait úgy érzem ez olyasmi, amivel azonosulni tudok. Én magam nem csonka családba születtem, de bár elméletileg Barrington ott volt, mint apa kép, gyakorlatban kevés volt a tényleges idő, amit vele tölthettem. Nem érzem magam olyan közel hozzá, mint szeretném. - Valamilyen szinten akkor ez mégis csak happy end nem? Hisz a végén szert tettél egy apára, még ha nem is arra, akire eredetileg vágytál - nem akarom, hogy úgy tűnjön lekicsinyítem a problémáit, vagy hogy magas lóról beszélek, erről szó sincs. Ez egy fajta reménykedés részemről, hogy bár nem úgy, ahogy szerette volna, de teljesült a vágya. Nincsenek illúzióm afelől, hogy nem minden auror a haza iránti szeretetből választotta ezt a hivatást. Számomra is vonzó a kényelmes élet reménye, hisz bár rögös az odáig vezető út, de cím ezt ígéri, ha az ember elég ügyes. Persze az én esetemben van némi hátsó nyomás, ami előre hajt a kérdésbe. A férfi szavai és annak hangsúlya furcsa borzongást vált ki belőle, ami a talpamból idulva, a gerincemen át végig fut a fejem búbjáig, mintha elektromosság lenne. Nem tudom hova tenni az érzést, így zavaromban inkább a szintén nem túl bizalomgerjesztő eszközök felé fordulok. Kezdem megbánni az eddigi döntéseim sorozatát, és a gondolataim lassan, de biztosan afelé terelődnek, hogy is tudnék kiszabadulni. - Kétségtelen, de úgy gondolom ehhez nem árt némi idő és elméleti tudás. Mivel mindkettő híjján vagyok, így talán bölcsebb, ha elnapoljuk a gyakorlatba való átültetést - bár nem sok szándékot érzek magambna, hogy visszatérjek a kamrák kínálta "otthonos" melegbe. - Nem érzem teljesen tisztességesnek ezt a kiszolgáltatottságot. Amúgy is mit követett el, hogy ide került? - nem kételkedem a helyzet jogosságában, pusztán kíváncsiságból érdeklődöm a bűnei felől, amik ide juttatták. Bár a gondolat, hogy Raziel vezeti majd a kezem kicsit nagyobb biztonságot nyújt - már amennyire lehet egy ilyen szituációban biztonság érzetem - és a helyzet újdonsága keltette kíváncsiságom sem tűnt el teljesen, de bőven nem annyira hangsúlyos, hogy elnyomja körülmények keltette ellenérzésem. Az azért megordul a fejemben a férfi érvelése kapcsán, hogy mégis hogyan oldotta meg az iskolai évek alatt felmerült konfliktusokat.
Tárgy: Re: 1987 - Alexander & Raziel (Minisztérium) Vas. Okt. 23, 2016 2:28 am
Alexander & Raziel
Anno 1987
Ha tudnám, min jár az esze, sietősen biztosítanám, hogy nekem bármit elmondhat, én aztán szívesen meghallgatom. És tényleg! Pláne, ha van köztük olyasmi, amivel aztán élete végéig zsarolhatom. Vagy aminek a kiadásával bevágódhatok az apjánál, sose baj, ha apám barátai az enyémek is alapon. – A szép kirakat gyakran becsapós. Talán még a nappali is kellemes, de a kisszoba terhelő bizonyítékkal, vagy épp rothadó szőnyeggel és penészes falakkal, kacatokkal van tele – tűnődöm. Na nem magamról beszélek. Tényleg nem, magamat nem így gondolom el. Pedig lehet segítene, ha így tennék. A magasság kapcsán érződő duzzogását viszont akaratlanul is kinevetem. – Vagy az, akinek hasznosabb, ha el tud vegyülni. – közlöm – De te még bőven megnőhetsz. – teszem hozzá. Akár magasabb is lehet nálam, kétlem, hogy pusztán ezzel kisebbségi komplexust tudna okozni nekem. Ellenben ha az apja után ő is Mercury kis kegyeltje lesz... – Nem, egyáltalán nem arra – ismétlem az utolsó ténymegállapítását, majd csak vállat vonok. – Problémás alkat voltam, olyan, aki nem tudja értékelni azt, ami van, pláne nem egy idealizált képpel összevetve. Ne érts félre, talán az igazi se lett volna elég jó, mert mégis hol volt addig? Kicsit gyerekes gondolkodásmód ez persze. – még mindig őszinte vagyok, legalább nagyjából. Mélyebb, elemibb igazságokra viszont nem számíthat, kénytelen beérni ezzel, a felületet karcolgatva. Ahogy megborzong, mély elégedettség kél bennem, már csak az tudná fokozni, ha még így is igenlő választ adna, de ennek hiánya sem tántorít. Ó, lesz itt masszázs, legfeljebb nem ma, kis aranyom. – Ugyan, pontosan azért vagyok itt én, hogy ne követhess el ostobaságot, vagy súlyos hibát. Az összes többit pedig tudjuk korrigálni, vagy helyrehozni. Esetleg ráfogni Morrisra, úgyis a kirúgás szélén áll – meg szerintem az idegösszeroppanásén is. – Dehogy, nyugi, ígérem, hogy nem csinálhatsz nagy zűrt. – biztosítom. Szemforgatással reagálok eztán szavaira. – A tisztesség idelent csak kosz a pengék élén, amit beléjük törölhetsz. Ide az ember nem kirándulni jön, hanem okkal. Teszem azt, mert lemészárolt több embert, ilyeneket bújtat, vagy épp erre készült, és a társai még odakint vannak – vagy valaki benézte, meg a többi. Én senkit sem sajnálok, és még az ártatlanok esetében is profin tudom az áldozatot hibáztatni, ha kell. Ráadásul jó érzés! A kérdésre elmosolyodom. – Miért nem próbálod meg ezt te megtudni tőle? – ajánlom. Na tessék, minden út egy irányba visz. – Úgy legalább kifejezetten hasznosan is töltenénk ezt az időt. – teszem hozzá. Az iskolai konfliktusaimról pedig nem nyilatkozom. Mindenki túlélte (legalábbis az iskolai éveket) - akkor meg?
Tárgy: Re: 1987 - Alexander & Raziel (Minisztérium) Hétf. Okt. 31, 2016 2:49 am
A látszat néha csal. Agyon csépelt mondás ez, mégis olyan, ami nem vesztette érvényét, tűnhet valami gyémántba csomagolt, kacsalábon forgó kincsnek, ha belülről rothadó szemétdomb csupán. Ez manapság egyre gyakoribb, még egy olyan kölyöknek is feltűnt, mint amilyen én vagyok. Sokkal többet foglalkoznak az emberekkel a külsőségekkel, ahelyett, hogy ténylegesen felépítenék azokat az értékeket, amilyet olyan látszólag képviselnek. Végül nem vitatkozom a férfival, helyette egyetértően bólintok, hisz olyasmit mond, ami az én fejemben is megfordult, csupán dacból pedig nincs értelme vitatkozni. - Ha rászorulnék lehetséges, hogy értékelném. Szerencsére nincs szükségem ilyesmire - felelem végül, majd engesztelő szavaira megenyhülök, bár alapvetően nem voltam bosszús. Eltűnődöm Raziel szavain, és azon, az ember milyen elvárásokkal indul neki az életnek. Mindenről van egy megalkotott képe, ami az átlag polgárnál sokkal nagyratörőbb, mint ami helyzetéből adódóan reális lenne. Van néhány furcsa kivétel, aki mindig kellemesen csalódik az élet nyújtotta adományokban, mert sokkal rosszabbra számított pesszimizmusból vagy csak az alacsony elvárásaiból adódóan. Megfordul a fejemben az is, vajon milyen ideálokkal indult neki az én apám, mikor megtudta, hogy anyám várandós velem, és hogy vajon ő kellemesen csalódott-e vagy épp mélységesen alul teljesítettem az elvárásait tekintve. Ez persze még nem lejátszott meccs, és nem érzem úgy egyenlőre, hogy vesztésre állnék. - Ezek szerint mostanra kinőtted? Hiszen végső soron auror lettél - persze a problémás magatartás és az aurorság nem zárja ki egymást, csupán nehéz a kettővel egyszerre operálni. Számomra sosem volt hívogató a bajkeverés, egyrészt mert nem tolerálták, másrészt pedig valahogy természetemből adódóan nem voltam rá hajlamos, túl sok macerával járt. Illetve az is közre játszhatott, hogy más gyerekek a figyelemért okoznak gondot szüleiknek, nálunk pedig ez nem volt volt opció. Helyette én a másik utat válaszottam, a kiemelkedően rossz magaviselet helyett a jó eredményekkel igyekeztem kivívni a figyelmet. Kissebb-nagyobb sikerekkel. Ennek ellenére nem tervezem most elkezdeni a lázadást, hogy az eddig felépített váram saját magam rombolja porig. - Kétlem, hogy esetleg egy levágott új vagy felszabdalt vese olyasmi, ami könnyen helyre hozható. És bűntudatom lenne, ha Morris miattam maradna munka nélkül, hátha még kijavítja a régi hibákat - hiába biztosít arról, hogy nem lesz nagy következménye a kísérletezésemnek, nekem ennyi nem elég ahhoz, hogy kockáztassak. Az újdonság izgalma se vonz annyira, hogy ilyesmibe vágjam a fejszém, így szinte semmivel nem tud rávenni, hogy belevágjam ilyesmibe, vagyis ilyes valakibe. - Gondolom ő pont nem önszántából jött, vagy ha igen furcsa fétisei vannak - nyílván ezekről a perverziókról csak hallomásból tudok, korán sem olyasmi, amit megtapasztaltam és nem is vágyom ilyesmire. Akinek ez a preferenciája szíve joga, de én magam nem hajlok ilyesmi felé, még magam se tudom mifelé igen, de ez a jövő kérdése és egyáltalán nem égető, hogy választ találjak rá. - Ha az megfelel, hogy szabadon engedem és egy tea mellett megérdeklődöm, akkor feltétlen. Amennyiben más út járható csak át kell adjam a satféta botot a tapasztaltabbaknak - tekintetem arról árulkodik, hogy elhatároztam magam, innentől csak kényszeríteni tud a férfi, de legalábbis nagyon kevés olyan erőszakmentes opció van, amivel rávehet a dologra és nekem egy se jut jelenleg eszembe, hátha ő kreatívabb. Bár remélem nem így van és feladja a dolgot. - Én mindenképp hasznosnak érzem ezt a körútat. Így, hogy már nem jársz a Roxfortba úgy sincs sok lehetőségük találkozni, ez tökéletes alkalom volt erre - és bár nem teljesen hátsó szándék nélkül töltöttem a napot a férfival, amit mondtam komolyan is gondoltam. Bár mindig elfog valami furcsa érzés Raziellel kapcsolatban, mégis az esetek nagy részében kellemes társaságnak tartom, és mivel rövid életem távlatában elég régóta ismerjük egymást az átlaghoz viszonyítva fontos személynek tartom. Arról persze fogalmam sincs ő mit gondol rólam, de nála sosem lehet tudni.
A hozzászólást Alexander V. Spark összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 03, 2016 12:11 am-kor.
Tárgy: Re: 1987 - Alexander & Raziel (Minisztérium) Kedd Nov. 01, 2016 4:48 am
Alexander & Raziel
Anno 1987
Vállat rántok a szavaira. – Majd az idő eldönti, rászorulsz-e – közlöm, és ezzel ezt a témát a magam részéről le is zárom, nem elég érdekes, hogy tovább ragozzuk. Bár ha akarja, felőlem magyarázhat róla persze, legalább felírhatok még egy dolgot a listámra, ami azt taglalja, mi bajom is van vele: untat. A következő téma érdekesebb, és valamelyest engem is eltűnődésre késztet. Mára már csak ritkásan jut eszembe, hogy vajon az apám büszke lenne-e rám. Reálisan nézve a válasz nem, egyáltalán már arra sem az, hogy sikerült világra jönnöm, minden további csak járulékos hiba ahhoz képest, bár a súlyosságukon azért lehetne olykor vitatkozni... Nehezen tudnám megmondani, valójában mit érzek egyáltalán irányába. Megeshet, ha felbukkanna, is előbb tépném cafatokra, minthogy ez igazán kiderülne, így jobb híján be kell érnem azzal, amit Mercury gondol. És ő sem büszke. Legalábbis bizonyosa nem teljes mértékben. – Sok minden van, amit az ember kinő – felelem szórakozottan, tekintetem egy pillanatra a szemközti falra vetül, és úgy tanulmányozza, mintha valami egészen izgalmas lenne ott. – Ha örökké vársz valamire, ami soha nem jön el, csak magadat csapod be. Még akkor is, ha a várakozás után csak sötétebb hellyé válik a világ. Az aurorlét... – egy pillanatra megakadok, inkább máshogy folytatom – Az igazságszolgáltatás nem az igazság kereséséről szól. Épp annyira nem érdekli az ottaniakat az igazság, mint az, hogy mi a legújabb mugli találmány épp – magyarázom – És csak egy ostoba, vagy végletekig vakmerő, esetleg túlzóan nagyravágyó ember lenne kész akár az életét is áldozni valamiért, amiben képtelen hinni. Azt hiszem, egyszerűen csak az álmokból nőttem ki. – kicsit talán elkanyarodtam a témától, így járt. Persze szavaimban gondosan elrejtve, de ott a szándékolt felbújás, persze kellő csomagolásban, mintha saját létfilozófiám próbálnám definiálni. Persze fogalmam sincs, hogy a most elvetett magvak beérnek-e valaha is, de ha igen, ó, úgy megnézném, mit kap érte otthon! Szavaira felnevetek. – Húsz ujja van, egy ide vagy oda... Veséből pedig kettő, és biztosíthatlak, eggyel is remekül el lehet vegetálni, kiváltképp az Azkabanban, csak semmi fizikai megerőltetés, és társai – közlöm, miután kiröhögtem magam aggodalmait hallva – Óh, hát persze... Ugyan, az ne legyen, nem fog az kijavítani semmit, ha nem lenne valaki seggvége, már így se lenne itt, de az elnézésnek is vannak határai... – legyintek – De nem számít – szögezem le végül. Nem fogok a hibáiról beszélni, legalábbis egyelőre nem áll szándékomban. – Mind önszántából jön – legyintek a következő felvetésre – Senki sem kényszeríti őket semmilyen tett elkövetésére, ahogyan arra sem, hogy ne tegyenek vallomást önként és dalolva. Sajnálatos, ha ezek után szenvedő alanyként gondolják el magukat, habár az kétségtelen tény, hogy a legritkább esetek közé tartozik az, aki kifejezetten ide akar jutni... Fájó élményeket odakint is lelhet, ha keresi őket. – habár bizonyosan akad, aki márpedig ezt akarja megtapasztalni valami fura indíttatásból. Én még nem találkoztam olyannal, de áll még előttem jó pár év, így aztán minden további nélkül kerülhetnek még az ujjaim közé izgalmas esetek. – Tán csak nem ilyesmik mozgatják meg mostanában a gondolataid? – inkább csak mellékes érdeklődés, hangom sem arról árulkodik, hogy igazán érdekelne a téma. Ha ez érdekli, sem tehetek benne kárt. Ajkaimra eztán kegyetlen mosoly kúszik, és az a kényelmetlen érzése lehet, hogy már megint beletenyerelt a csalán közepébe. – A szobát nem hagyhatja el – szögezem le – És, milyen teát kérsz? – érdeklődöm, majd leülök egy székre, szinte már elképzelhetetlen laza, még inkább nemtörődöm mozdulattal húzok elő egy szál cigarettát a dohánytárcámból – Azért a helyedben szorgosan reménykednék, hogy nem egy pszichopata tömeggyilkost engedek el... – jegyzem meg, és ha megnevezi, milyen teát kér, az egy pálcaintés nyomán fel is tűnik az asztal szélén három csésze gőzölgő tea, a kért fajta persze. Hátradőlök, és szórakozottan szegezem rá pillantásom, világossá téve, itt az ideje, hogy szórakoztasson. Azért remélem, tisztában van vele, hogy ezzel kiutat kínál a fogolynak - aki alighanem tudja, hogy amíg mi itt vagyunk, bizonyára nem mehet el. Ellenben a fiú remek túszalany lehet... Sajnos nekem is észnél kell lennem, mielőtt Morrissal együtt én is lapátra kerülnék, de egy kis szórakozás... Az talán még belefér, nem? – Ha látni akarsz, a baglyod megtalál... – jegyzem meg. Bár azt nem garantálom, hogy mindig ugrok, amikor épp kitalálja, de ezt felteszem, magától is kitalálja azért.
Tárgy: Re: 1987 - Alexander & Raziel (Minisztérium) Csüt. Nov. 03, 2016 2:15 am
Érdekfeszítő dolog a szülő-gyermek kapcsolat, sok formájú, intenzitásű és szintű létezik és mindnek sajátos jegyei vannak, egyedi az összes. De mind két kategóriába sorolható: olyan, ami tervezett és ami még csak gondolatként sem merült fel. Én az előbbibe tartozom - leglaábbis szeretem ezt hinni, és nehezen képzelem el a precíz szüleimről, hogy csak egy ereszt el a hajam éjszaka terméke vagyok, sőt abban sem vagyok biztos ők valaha részt vettek-e ilyesmiben - és mint olyan nem igazán tudom elképzelni milyen lehet, amikor az, aki a világra hozott közli veled, hogy márpedig nincs szüksége rád, soha nem is akart. Hogy ezt szemtől szembe teszi-e vagy úgy, hogy magadra hagy mikor még fel sem fogtad igazán mibe keveredtél, majdnem mindegy. Legalábbis az én szmléletemben. Olyasmi lehet ez, amit attól is nehéz hallani, akit éppen csak ismersz, esetleg még a véleményére se adsz igazán, de egsézen más, mikor az mondja aki életet adott neked, és még csak nem is szándékosan, vagy akár megbánta, hogy megtette. Elképzelni sem tudom, és nem is igazán merem. Nem tudom Raziel hogy bírkózott meg az elutasítás ezen formájával - hiszen akárhogy szépítjük is, ez az, az egyén létének visszautasítása - mindenesetre elismerésre méltó dolog, hogy a társadalom teljes jogú tagja lett, egy mások álltal nagyra becsült hivatással. Bár szavai alapján ő nem tartja ezt olyan nagyra. - Mégis, ha az életét is feláldozza, olyan megingathatatlan meggyőződéssel hisz valamiben, legyen az egy álom vagy egy idea, hogy képes ilyen messzire menni. Valahol ez elismerednő dolog - és itt felmerül a kérdés, vajon az én hitem ilyen mélyen györekező-e, vagy az idő vasfoga majd lassan elvékonyítja és végül támogatás híján romba dől az álmaimmal együtt... az én álmaimmal, ugye? - Ez olyan dolog, hogy bár én is túlélem valahogy kenyéren és vízen, azért ha tehetem mást is szívesen látok a tányéromon - és olyan helyzetben vagyok, hogy emiatt ne kelljen aggódnom. De hiába a burokban való nevelkedés, az élettapasztalat hiánya az nyílvánvaló, hogy nem mindenki ilyen szerencsés. Elém majdnem mindent ezüst tálcán szolgáltak fel, akármennyire is nehezen ismerem, de vannak olyanok, akiknek minden nap küzdelem az életben maradásért. Persze a szabad akarat egyszerre tekinthető átoknak és áldásnak, és az is kérdés vajon a körülmény teszi-e a vétkest, de ez olyasmi, amit nem az én tisztem eldönteni, talán ha akarnám se tudnám. - Valóban nehéz elképzelni olyan helyzetet, ahol a körülmények arra kényszerítik az embert, hogy ezt a kellemes időtöltést válassza, de nem lehetetlen - nem tudom miért védem újdonsült barátomat, már ha így teázás előtt nevezhetem ennek, de talán az az oka, hogy most nem tud kiállni saját magáért és az a kevés igazságérzetem ezt nem veszi jó néven. - Szerencsére nem, jobban lefoglalnak az élet egyéb nagy kérdései - ezek közé tartozik most, hogy milyen teát innék szívesen egy potenciális pszichopatával egy kínzó kamrában és felmerül bennem a kérdés a két férfi közül most kire is gondolok. Mert hogy nem gondolja komolyan, hogy ez járható út ugye? Valószínűleg ez a kérdés az arcomra is kiül, még kimondatlanul is, és amíg kissé megrökönyödetten meredek Razielre megfordul a fejemben, hogy egyszerűen csak sarkon fordulok és olyan messze futok a szituáció elől, amennyire csak lehet. De egy tisztes angol ember nem szalasztja el a délutáni tea lehetőségét, még ha azt ilyen körülmények között is kell megejtenie, így némi összeszedettséget eröltetek az arcomra, majd igyekezvén ugyan ezt elérni a hangommal is. - Rád bízom. Ellenben azon meglátásod, miszerint jó ötlet megszabadítani a béklyóitól egy lehetséges tömeggyilkost erősen megkérdőjelezhető, ami azt illeti nem is támogatom, az előző viccnek szánt megjegyzésem ellenére sem - mindig is tudtam, hogy a humorom nem a legerősebb pontom, de hogy egyszer ilyesfajta helyzetbe sodor az nem gondoltam volna soha. Ha kikerülök innen bizonyosan veszek néhány leckét a témában. Valójában nem gondoltam, hogy Raziel ténylegesen mutatna bárminemű hajlandóságot a velem való kapcsolattartásra, ha az nem lenne feltétlen muszáj, mint például a mostani helyzetben. Ez kellemes meglepetésként ér, és el is határozom, hogy legközelebbi adandó alkalommal baglyot küldök, már ha lesz mivel pennát ragadnom és nem veszítem el Raziel meglátása szerint néhány nélkülözhető ujjam vagy szervem.
Ha ismerném gondolatait, bizonyos, hogy merő önsajnáltatásból közölném vele azon tényt is, hogy noha anyám nem hagyott el, bizonyosan jobb lett volna, ha így tesz. Meg is próbálta egyszer amúgy. Jobb lett volna, ha akkor nem gondolja meg magát - visszatérő gondolatom ez, de sötétségére nem emlékeztet heg vagy sebhely, az életösztönöm ennél a legsötétebb órákon is erősebb, alighanem olyankor mások kénytelenek életükkel fizetni az enyém helyett. Újra és újra. Épp ezért tenne felfoghatatlanul büszkévé, ha ismerném a gondolatait. Talán egy leheletnyit még jobban is kedvelném a kis naivát. Talán. Megvonom vállam. – Ha az életét adja érte, neki már mindegy. Feláldozható gyaloggá teszi önmagát, vak fanatikussá. Ez nem tisztelendő, az ostoba. Még akkor is, ha adott esetben az életedet menti meg. Akitől meg kell menteni, az az esetek többségében éppen akkora bolond. – ha mást nem azért, mert lebukott. Úgy kell neki! Bezzeg én. Én sosem bukok le, ezt súgja a beképzeltség határát súroló egoizmusom, noha ezt illetően is akadtak már fájdalmas tapasztalataim, az idő jótékonyan takarja be az emlékek közt, és olyan távlatba helyezi, mintha felfoghatatlanul gyerek lettem volna még akkor - bezzeg most! Félrebillentem a fejem. – És gondolod, jellemzően azok végzik itt, akik megélhetési szándékkal csirke farhátat, esetleg lábat loptak a hentestől? – kérdem puszta érdeklődésből is. – Aki ide kerül, magának csinálja a bajt, és az is az ő döntése, ha külső ráhatás nélkül nem kíván beszélni. Erre senki sem kényszeríti őket. – ha meg mégis, na, az biza szívás. Következő szavaira értően bólintok. – Nos, ha pedig ezt a kellemes időtöltést választja, igazán modortalanság lenne megvonni tőle a dolgot, ugyebár... Nem viselném, ha csalódnia kéne. – közlöm nagy ártatlanul. Azért valahol kezd fárasztani a fiú és a mentalitása, még akkor is, ha az ő hozzáállása alighanem a többségi hozzáállás is, és bizonyosan az én némán született lelkiismeretem próbálja épp megtestesíteni. Pocsékul. Kitérő válaszára csak egy halovány, értő félmosollyal reagálok. Bölcs válasz. Tépelődését látva akaratlanul is még jobban elmosolyodom, akárhogy is, első körben meggyújtom a dohányt, kényelmesen hátradőlök. Szinte tapintható a félelme, és ha már a tapintásnál tartunk, szívem szerint meg is tapogatnám, az tenné csak igazán kézzelfoghatóvá... De nem lehet, így beérem a pillantással. Egy hosszú pillanatig nem tudom eldönteni, hogy elszalad, vagy épp széthullik az ép elméje a nyomás alatt - milyen szomorú lenne -, vagy újfent elüti a dolgot valami pocsék kibúvóval. – Ez esetbe – tűnődöm el, mélyen letüdőzve az első adagot a dohányból – A zöld, fehér, vörös teák nem illenek a pillanathoz, a feketék egy része pedig reggelre kívánkozik legfeljebb... Mit szólsz az earl greyhez? – kérdem a lehető legnyugodtabban, majd az említett csészék fel is tűnnek. Magamhoz intem az egyiket, tőlem nem messze állapodik meg a levegőben lebegve. Szomorúan veszem tudomásul, hogy nincs műsor addig is, míg elfogyasztom majd a nedűt. Milyen kár! – Én nem mondtam, hogy jó ötlet – felelem szelíden – Én más utat javasoltam, ez a te ötleted, én pusztán teret adtam, hogy kipróbálhasd magad és az elképzeléseid, hátha működőképesek... Azt hittem, a Griffendélesek bátrabbak – összegzem némi csalódottsággal - tisztes griffendéles erre úgyis elereszti, ha belepusztul is -, majd egy hanyag mozdulattal felé kínálom a dohánytárcát – Kérsz egyébként? – ha nem, akkor a zsebembe süllyesztem, és érdeklődve pillantok rá: ha nem engedi el, milyen megoldást kíván alkalmazni?
Az ember eredendően ösztönylény, ha fenyegetés éri igyekszik attól elmenekülni. Ha nincs meg ez a természetes reakció, az illető vagy nagyon rövid életű vagy igen szerencsés. Persze bármi, ami az emberi természettel kapcsolatos nem ilyen egyszerűen magyarázható, ahogy véleményem szerint ez sem. Mi az, amit az egyén hajlandó megtenni, hogy megvédje saját testi épségét? Bármi, csak éljem túl a megfelelő mentalitás? Mi az, ami még etikailag megfelel mások szemében és amiért nem ítélnek el? Ez érdekel-e engem? Mindez olyasmi, ami közre játszhat egy adott szituációba, az pedig már az egyénen múlik, hogy számításba veszi-e. És akkor felmerül a kérdés, mi az, amiért megéri feláldozni egy életet: szerelem, becsület, büszkeség, család, hit? Mindenkinek más, van, akinek semmi. - Úgy vélem, ha valaki saját döntéséből adja az életét valamiért, ami neki fontos, akkor más gondolhatja ostobának és titulálhatja gyalognak, de a legvégén csak az számít, hogy volt valamije, amiért mindent feláldozott - és ez olyasmi, amit kevesen mondhatnak el magukról. Hogy irigylésre méltó-e azt mindnekinek magának kell eldöntenie, köztük nekem is. Szavaira egy kevés vér szökik a fejembe, de inkább zavaromban, mint sem a dühtől. Végig gondolva elég gyerekes gondolatmenet volt az iménti, mégis makacsul szeretnék ragaszkodni belé. Ennek ellenére nem akadékoskodom tovább a témában, nem is látom értelmét és nem is érzem úgy, hogy hasznos lenne. Azért azt mégis kétlem, hogy Raziel így szívén viselni az ismeretlen sorsát, vagy úgy bárkiét ha már arról van szó, de legalábbis az eddigiek alapján erre enged következtetni. - Igazán kedves tőled - végül csak ennyit fűzök hozzá a megjegyzéshez, kicsit ezt is megbánom. Nem tudom a férfi miként mutatja ki a törődését azok iránt, akiket kedvel, de bizonyosan sajátos módon. Ahogy a papír és a dohány lángra kap, az amúgy is levegőtlen térben erősen arcon csap a füst és az azzal járó kissé kellemetlen illat. Végül megállom, hogy eltakarjam az arcom vagy köhögve adjam a férfi tudatára, hogy a passzív dohányzás igen káros, főleg egy olyan fiatal szervezet számára, mint amilyen én vagyok, de kétlem, hogy meghatná a dolog. Így csak csöndben tűrök. Főleg, hogy kisebb gondom is nagyobb, mint némi doányfüst. A tény, hogy a Raziel fontolóra vette egyáltalán a komolytalan felvetésem, kétségeket hagy bennem a felelősségteljes viselkedésről alkotott képe kapcsán. - Tökéletes - őszintén valami szedatívabb hatású ital talán most jobb lenne, hátha az kissé megnyugtatná a zakatoló elmém, de az is lehet, hogy minden éberségemre szükség lesz, ha Raziel valóban kihasználja a pozíciója adta hatalmát. Őszintén remélem, hogy nem így lesz. Szóval az bátorság, hogy magamra eresszek egy potenciális pszichopatát, de feláldozni egy jó célért az életem ostobaság? Kezdem úgy érezni a férfi értékrendje teljesen a feje tetején áll. - A bátorság és a céltalan vakmerőség között igen vékony a határ, de úgy érzem ez bőven az utóbbiba tartozna. Amúgy is mindig kicsit kilógtam háztársaim közül - ez tényleg így volt, igazán nem is azért kerültem a piros-arany színekben pompázó Griffendélbe, mert személyiség jegyeim erre utaltak volna, egyszerűen apám is oda tartozott, így nem volt kérdés, hogy nekem hova kell. - Ha tényleg így figyelembe veszed a javaslataim, hagy álljak elő azzal a kezdeményezéssel, miszerint elfogasztjuk a teát, ismeretlen barátunk nélkül, majd csak a környezet változás kedvéért visszamegyünk a felsőbb emeletek valameikére? - őszintén szólva most már ott tartok, hogy inkább bólogatok helyeslően apám és az aurorparancsnok beszélgetését hallgatva, mint hogy akár egy percet is itt kelljen töltenem. Nem gondoltam volna, hogy eljön a pillanat, mikor Mercury jelenléte hívogatóbb lesz, mint az adott szituáció, de ebből is látszik, hogy az élet tele van meglepetésekkel. És az is, hogy kezdem egyre kevésbé kedvelni ezeket a meglepetéseket. - Igazán kedves tőled, de nem dohányzom - a felajánlást nem igen tudom hova tenni, de az bizonyos, hogy ha füsttől büzölögve térnék vissza apámhoz annak következményei lennének. Így, hogy csak a ruhám veszi majd át a dohány aromáját talán nem részesülök majd akkora dorgálásban. Talán.
Kis híján kinevetem. Ezt kéne tennem. Ezt érdemli. – Több problémát vet fel egy halál, mint amennyit megold. – közlöm, magamat is meglepő türelemmel – Egyfelől bár az életed adtad az ügyért, vagy amiért épp, fogalmad sincs, hogy megérte-e. Van-e bárminemű következménye, folyománya, avagy csak értelmetlenül eldobtad az életed, vele együtt az utolsó lehetőséget is, hogy valaha is ráhatásod lehessen az ügyre. Márpedig könnyen lehet, hogy szükség lenne még rád, akár abban az ügyben, akár egy másikban - ugyanis az összes többi dolog, amiben érintett vagy, vagy épp hamarosan leszel, szintén elúszik. Ráadásul sosem tudhatod, valójában miért adod az élete - például, hogy megéri-e, tényleg azért "fizetsz", amit gondolsz... – összességében alig-alig jobb, mint az öngyilkosság, épp csak a megítélése jobb. – És még azt sem garantálja, hogy ha életedben egy utolsó senki voltál is, akit a legjobb barátai is hamar felednek, legalább holtodban hős leszel. Nem mintha a hősi halál nagy dicsőség lenne, nem tudunk róluk semmit, azon kívül, hogy legalábbis illik idealizálni, vagy nagy, manapság épp tetszetős ideák mögé állítani őket. Vagy épp elrettentő példaként valami kevésbé menő ideológia, eszme megtévedt alakjaként lefesteni. – így látom. Ezzel alighanem már túl is ragoztam elképzelésem, ami legegyszerűbb módon úgy foglalható össze, hogy csak egy ostoba, vagy épp legbelül elkeseredett, gyáva féreg löki koloncként az életét tetszőleges dologért cserébe a földre, mások kénye-kedvére való játéknak, vagy épp kioltható lángnak. Elégedett félmosolyt villantok felé, mellyel nyugtázom, hogy megérintette a kérdés, és egyúttal el is némította. Habár én szívesen vitáznék még vele a témáról, alighanem túl fiatal, hogy ezen a ponton épkézláb replikával szolgáltasson. Vagy csak túl őszinte, és a pofátlan hazugság és álszentség áll messze tőle. Milyen eltévedt lélek, valójában fogalmam sincs, mit keres itt. Ez nem akkora tragédia, de szemlátomást neki sincs lövése se. Azt persze kiszúrom, hogy a füst ellenére van, és óh, Merlinre, egy pillanatra már-már aranyossá válik, ahogy próbál dacosan tűrni! Szinte kedvem lenne tényleg sort keríteni arra a masszázsra. Pláne, ahogy az aggodalom első jelei is mutatkoznak rajta. Vajon mikor jön rá, hogy ha nem a kis vendégünk van porondon, akkor ő? Épp csak hozzá nem nyúlok - egyelőre -, de ettől még nem menekülhet. Ettől még nagyon is bántom, nem a legfinomabb módon terelve a szerintem elfogadható kimenetel felé. – Remek! – biccentek, s nem kérdem, kér-e bele citromhéjat, mályvát, vagy tudom is én, még mit. Ízesítse ízlés szerint persze. Válaszát hallva megingatom a fejem. – Ami azt illeti – kezdem – Hazudtam. Nyilván nem csak azt nem engedhetem, hogy elhagyja a helyiséget, de igazság szerint azt sem, hogy komolyabb kárt tegyen benned. Így nézve nem tűnik merő vakmerőségnek, habár kétségkívül szokatlan - és ha tippelhetek, akkor hatástalan - módszernek hangzik az elképzelésed... De ettől még némi bizonyítási vággyal épp sikerre is viheted, ha ügyes vagy. – jegyzem meg, bár nem annyira provokatívan, mint kéne, ha csakugyan fel akarom piszkálni. – Csakugyan. Inkább tűnsz hugrabugosnak. – biccentek azért a kijelentésére. Ártatlan tényként közlöm, de ettől még érheti sértésként, hiszen ha ki is lóg, a csapatszellem, a tudat, hogy tartozik valahova, sérülhet. Kiváltképp, hogy nem a legkívánatosabb házat említem. Pontosabban... Nekem nem. Másnak lehet. Sose értem az olyanokat. Elmosolyodom az esetlen menekülési kísérletre. – Sort fogunk keríteni arra is – hagyom rá – De ha nem bánod, egyelőre kiélvezném, hogy nem vagyunk a szemük előtt... Felettébb fárasztó dolog, talán ezt már magad is tapasztalhattad. – a visszautasításra legyintek. Már megint ez a behódoló, másnak megfelelő viselkedés! Mondanám, hogy ugyan már, nem árullak be - ó, dehogynem! -, de a végén hallgathatnám azt, hogy én szoktattam rá. Pedig... Vajon kikapna érte?
Türelmesen végig hallgatom a férfit, és bár vannak pontok, amiben hajlok rá, hogy igaza van, mégis nem tudok helyeslően bólogatni. Hogy a makacsság akadályoz meg benne, vagy mert a bennem lévő gyermeki naivitás nem engedi, hogy elfogadjam, a világ nem ennyire fekete azt nem tudom, mindenesetre a monológ végére hallgatásba burkolózom, amit a férfi dacnak vagy egyetértésnek is értelmezhet, ez rajta áll. Kifejthetném, hogy nem saját megelégedésünkért cselekszünk jót, vagy hogy nem kell visszaigazolás a cselekedeteink helyességéről. Azt is megemlíthetném, hogy szerintem annyi értelme van azon rágódni, hogy vajon a jövőben milyen feladatot mulaszt el az ember, mintha azon aggódna milyen idő lesz egy hét múlva, ugyan úgy nincs behatása rá. De nem teszem, mert nem érzem, hogy célt érnék, és ami azt illeti hiába érzem, hogy erős meggyőzőséddel vagyok ezen témákról, valójában csak bort iszok és vizet prédikálok. Én magam nem tudok meglenni anélkül, hogy valaki meg nem erősítene egy-egy mozzanatom helyességében, és előfordult már, hogy álmatlan éjszakákat töltöttem a holnapon aggódva. Így végül úgy döntök csukva tartom a szám, és némán meredek magam elé. Rutinos mozdulatokkal adok némi citromot a teámhoz, keverem el, majd kortyolok bele, ezzel is emgállva, hogy bármi olyat mondjak, amit esetleg megbánnék. Mégis ki olyan pofátlan, hogy így az arcába mondja a másiknak, hogy hazudott? Főleg egy ilyen szituációban. Persze lehet, hogy csak bevett szófordulat ez a férfi részéről, mégis az amúgy sem bizalomgerjesztő környezet és a kétes igazságtaralmú állítások nem jó kombináció, ha az ember egy magam fajta kölyök bizalmát szeretné elnyerni, már ha egyáltalán Razielnek vannak ilyen irányultságú tervei. Amennyibne igen, érdekes megközelítést választott. - Ez felettébb megnyugató - nem jellemző rám, de ezúttal gúnyba mártott minden szavam. Talán rossz szokás, amit az iskolában vettem fel? - Annyira azért mégsem, hogy megpróbálkozzam a dologgal, így ha nem bánod maradnék annál a verziónál, amint az imént vázoltam fel - hogy nyomatékosítsam a szavaim megiszom a csésze tartalmát, majd az ajtó felé indulok. Akármennyire nem akarom beismerni, a bizonyításivágyam minden pillanatban meghatározza mit és hogyan teszek, de ennél nagyobb ráható erő a józan ész, az pedig azt sikítja, hogy ez nem jó ötlet. Így hallgatra az eddig egyre erősödő hangra, - ami kicsit talán hasonlít is anyáméra - úgy döntök itt az ideje a sarkamra állni. A most már még számomra is nyílvánvaló provokációt fel se veszem, sosem volt számomra fontos ki melyik házhoz tartozik, olyan külsőség ez, amit csak a látszat kedvéért létezik. Nem tudom milyen szándék vezérli a férfit, hogy vajon csak kicsit torzult humora miatt játszik velem, vagy mert így próbálja elütni az unalmas munkaórákat, mindenesetre nem kívánok tovább a szórakozásának tárgya lenni, hiába kaptam a feladatot, hogy a kedvére tegyek. - Valóban, nem is ragaszkodom hozzá, hogy hozzájuk csatlakozzunk, de az a helyzet, hogy nem érzem valami jól magam. Talán a szűk tér vagy a nehéz levegő, de ha nem bánod szívesebben lennék a cafetériában vagy valahol kevésbé nyomasztó helyen - vagyis bárhol, csak nem itt. Nem tudom mennyire hihető a színjátékom, azt sem mennyire hatja meg Razielt, mindenesetre elhatároztam magam, és bár ez ritkán történik meg, ilyen esetekben szilárd szándék formálódik bennem.
Dac vagy egyetértés? Daccal palástolt egyetértés leginkább. Szívem szerint bemosnék neki egyet, de meglehet, hogy kettőt is. Ez a mindig visszafogott, csendes hozzáállás, ez a végletekig jókisfiús viselkedés dühöt szít bennem, felkorbácsolja az indulatokat. Már pusztán az által felkelti haragom, hogy ő úgy lehet apuci kis kedvence, hogy szemlátomást nem fizet érte, nem hogy nagy, de leginkább semmilyen árat. És még így is, hogy valójában kutyának se nézik, képzeli, hogy megfelelhet, hogy rá szükség van a családban. Hányinger. A hallgatás külön olaj a tűzre, nyelvem hegyén a kifakadás, de a lavina mégsem indul meg, nem zúdul rá, és nem mossa el. Pedig úgy kéne. – Áh igen. Annál, amelyikben gyáván megfutamodsz minden olyan lehetőségtől, amire nem kapsz nem, hogy engedélyt, de külön felszólítást apádtól – hagyom rá – Vajon előre kijelölte azt is, kikkel barátkozz az iskolában...? Persze, hogy ki – válaszolom meg a kérdést, még mielőtt ő megtehetné – És nyilván jóváhagyta a kedvenc ételed, vagy színed is, és ha véleményt kellene alkotni, is választékosan tudnád elharsogni a szavait. Érthető – bólogatok értőn. – S tán nem töltené el örömmel, ha megfelelnél az én elvárásaimnak is? – érdeklődöm csupán. Hiszen tudjuk mindketten, hogy a szülők bárminemű kapcsolata meghatározza a miénket is. Ha bevágódik nálam, az a bejárat lehet Mercuryhoz is. Már elméletben, papíron. De a valóság amúgy is afféle szövet, amihez neki köze sincs, így az efféle feltevések végül is tűnhetnek hitelesnek, na meg persze elvárhatónak. Az üres kifogásra egy pillanatra megértő mosoly - grimasz? - rándul ajkaim szélén, de még meg se jelenik, mikor már nyoma sincs. Én se érzem jól magam itt, aztán rendre teszek róla, hogy mások se tegyék, és ez szinte mindig jobb kedvre hangol. De a dolgok ezen részletét már nem kívánom megosztani vele, többek között azért sem, mert most ő is ennek áldozata... Vagy legalábbis eszköze. – Nem hittem volna, hogy a korábbi terveid össze kívánod kötni, és nem csak kiengedni akarod, de egyenesen a kantinban akarod meghívni őt egy teára... – Jegyzem meg nagy ártatlanul, s kivárok, hagyom, hogy beérjen a gondolat, a lehetőség, hogy bár ezt nem feltétlenül engedhetném meg, igenis megteszem, és ráeresztem a közös barátunkat. – Bár persze, ha friss levegőre vágysz... – gonosz félmosolyra húzom a szám. A helyében én nem hagynám el a Minisztériumot a saját társaságommal a világ legfrissebb levegőjéért sem, de övé a választás lehetősége.
Kezdőlap
