Sarah Moorehead

Már 14 évet leéltem, de igazából nem igazán tudom néhány dolgon kívül, hogy mit is mondhatnék. Kicsit több, mint egy évtizede megszülettem, február másodikán, ami gondolom egy hűvös nap lehetett. Gondolom, mert februárban nem szokott általában jó idő lenni, amikor hét ágra süt a nap, de nem tudom biztosra. Lehet mégis csak viccet űzött az időjárás aznap az emberekkel. Sosem kérdeztem, és nem is igazán érdekelt. Hiszen mit számít az, esett-e, vagy meghaltak a melegtől, amikor megszülettem? Az a lényeg, hogy megtörtént. Én voltam a második gyerek a családban, így sosem kellett attól félnem, hogy egyedül fogok felnőni. A bátyám, Roland, aki épp csak pár évvel idősebb nálam, igazából nem is volt olyan rossz testvér. Persze húztuk egymást haját, meg volt minden más is, mint általában minden testvérpár között, de mégiscsak szeretjük egymást. Igazából kiskoromban nagyon semmi különös nem történt, egy dolgot kivéve. Olyan volt, mint egy átlagos gyerekkor. Rengeteget futkostam, játszottam, estem nagyokat úgy, hogy bokától térdig sebes voltam, könyörögtem még egy oldal meséért, vagy ötvenszer egymás után, duzzogva nem akartam megenni a zöldségeket, és édesség után hisztiztem. Aztán jött ez a szörnyű dolog, amit egy embernek se kívánok. Az apám meghalt, még a mai napig se igazán fogadtam el ezt teljesen. Már voltam annyira idős, hogy megértsem, mit is jelent az, hogy halál. De talán pont ezért is hagyott bennem ekkora sebet a dolog. Sokszor mondják, hogy egy ilyen dolog miatt hamar felnőnek a gyerekek, és egy így is igaz. Kénytelen voltam hamar néhány olyan dolgot eldobni, amire szüksége van egy olyan korabelinek. El kellett felejtenem a felesleges, és önző hisztiket, hogy anyukámat ne terheljem feleslegesen. Komolyabbnak kellett lennem, segítenem kellett, mert tudtam, neki a legnehezebb. A férjét vesztette el, láttam rajta, ahogy megtört a szíve, még jobban, mint nekünk a bátyámmal.
Aztán valahogy a nehéz időszak elmúlt. Roland elment a Roxfortba, és egy rövid ideig csak mi voltunk anyával igazából. Megtanultam az alap dolgokat, amiket kellett, és anya már előre is készített az iskolára. Rengetegszer mesélt milyen is a hely, miket fogok tanulni, meg, hogy ki fog valószínűleg tanítani. Aztán ahogy telt az idő, eljött az ideje, hogy én is elkezdjem az első évemet. Elmentünk az Abszol útra bevásárolni mindent. Először a könyveket vettük meg, majd a pálcámat, végül a többi dolgot. Anya úgy volt vele, hogy megérdemlek valami állatot is, ezért bevitt a boltba. Mutogatta nekem a különböző baglyokat. Volt ott fehér, barna, szürke, mindegyik más árnyalatban. De egyik se tetszett, valahogy az állat maga se tűnt szimpatikusnak. Éreztem, hogy nem nekem való. Miközben nagyban magyarázta, milyen jó is lesz majd levelet küldenem haza a saját baglyommal jutott eszembe egy vad ötlet. Azonnal kijelentettem, hogy nekem egy kígyó kell. Anyám csak sokkolva állt ott egy darabig, aztán le akart róla beszélni. Egy óráig is erről vitázhattunk már, amikor belefáradt a dologba, és beadta a derekát. Vett nekem egy kígyót, aki gyönyörűen nézett ki. Imádtam, csak az volt a bökkenő, hogy valószínűleg nem igazán értékelték volna az iskolában. Sajnos ebbe én se gondoltam bele, így nagy szívfájdalommal otthon kellett hagynom a drága Irist.
A Roxfort jobb volt, mint hittem. Az épület egyszerűen elvarázsolt, bár a sok ember először kissé megrémisztett. Amikor be kellett vonulni a nagyterembe, eléggé meg voltam szeppenve. De aztán amikor a Teszleg süveg beosztott a Mardekárba, az asztalnál ülve nyugodtan éreztem magam, és úgy éreztem, jó helyen vagyok. Talán azért volt ez, mert a bátyám is ugyan ott ült, mint én. Igaz, nem találtam hamar jó barátokra, hiszen nehéz volt megtalálni a magamhoz hasonló, nem feltétlenül alávaló embereket, de a második évre a házamból már volt egy jó barátom legalább. Mondjuk máshonnan is szereztem ismerősöket, és azt se érdekelt, hogy mit mondanak ezért rám a háztársaim. Nem láttam értelmét csak azért utálni mást, mert máshova osztották be. Nem ő tehet róla.
Aztán telt az idő, élveztem az iskolát, és igazából egész beletörődtem az életembe, szerettem is, ahogy minden volt. Csak, hogy mintha ezt valami megérezte volna, és úgy volt vele: nincs olyan, hogy én jól érezzem magam. Anyáról kiderült, hogy beteg. Ez eléggé megviselt mindenkit. Rettegtem, hogy újra az lesz, mint apánál. Féltem, hogy meghal, hogy itt hagy. Nem akartam szülő nélkül élni. Így is csak egy volt, szükségem volt legalább a másikra. Fogalmam se volt, mibe kapaszkodhatnék, mivel nem bírtam segítséget kérni senkitől. Senkinek nem árultam el, mi is van otthon, csak a szokásos hallgatásom mögé rejtettem a gondot. Próbáltam erősnek mutatkozni, nem mutatni, hogy félek, de már alig bírom. Legalább a bátyám támogatása kellene, hogy túléljem a mostani helyzetet. Remélem, majd meg is kapom.