Öt perc az álomvilágban - Echo & Alexander

Mikor az ember elkezd egy irodában dolgozni tele van ambícióval, életkedvel, tettre kész és energikus. Ezt hetek alatt kiölik belőle, a jobbak is csak egy-két hónapig húzzák. Olyan hely ez - legyen az muglik vagy varázslók közössége - ahol a pesszimizmus, a panaszkodás és a többiek változatos szóhasználattal való anyázása nem csak, hogy mindennapos dolog, de szinte a levegővel egyenértékű létszükséglet. Az alkalmankénti asztal borogatás mellett persze. Valójában senki sem tudja miért marad mégis, bár közre játszhat az égető vágy az éhenhalás elkerülésére, illetve a közalkalmazottaknak járó haci cafetéria jegy.
A ránehezelű stresszt mindenki másképp dolgozza fel. Van, aki beteges szokásokba kezd, esetleg egy pszichés kór alakul ki nála. Olyan is előfordul, aki zugivással kompenzál, vagy ha elég magas pozícióban van, akkor az alkalmazottjain vezeti le a feszültséget. Aztán vannak, akik teljesen elvesztik az eszüket, mintha csak elérték volna a teljes belső békét, a lelki megvilágosodást és a saját kis burkukba zárkóztak volna. És persze vannak a már csodabogárként idekerülő kollégák. Echo Sorel az utóbbi kategóriába tartozik.
Sokszor nem tudja eldönteni az ember róla, hogy vajon mit csinál épp, merre jár fejben, figyel-e mikor hozzá beszélnek, és az a kifogyhatatlan optimizmus és jóindulat, ami körüllengő elviselhetetlen a Minisztérium folytogatóan negatív légkörén nevelkedett bandának. Az jut az ember eszébe mikor meglátja, mintha egy apró pitypang nőtt volna ki vegyi hulladékkal teleszórt ipar telepen. Jelenléte megosztó az itt dolgozók körében. Van, aki friss fuvallatként kezeli, akihez bár ritkán van szerencséje, de akkor mélyen belélegzi, ők ha nem is keresik társaságát mindg örömmel látják. Persze van az a réteg, akinek a pórusából is a rosszindulat és a gyűlölöködés árad, és rendszerint ők azok, akik ha tehetik a lányon eresztenek le egy kis gőzt. Egy-két alak pedig nem tud mit kezdeni a kissé szétszórtnak ható jelenséggel és saját inkompetenciájukból kifolyólag kellemetlenkednek. Utóbbi két együttes tartozik abba a kategóriába, akik nem nagy rajongói a hölgynek, míg az előbbi rendszeresen pozitív példaként hozza fel Echot, ide tartozom én is. Na persze nem szó szerint példálózom vele, de mindneképp kellemes elemként tekintek rá az iroda építőkockái között. Ha az ember arra vágyik, hogy kicsit kiszakadjon a monoton lóversenyszerű mindennapokból őt kell keresni.
Ezúttal még csak keresnem sem kell. Mikor visszatérek a pillanatnyi mentsváramból, amit ebédszünetnek hívnak Echo az asztalom egyik oldalán ül, de első ránézésre teljesen máshol jár. Egy szusszanásnyi ideig elmerengek vajon mi járhat a fejében, de ez nem olyasmi, amit az én egyszerű elmém megérhetne, így hamar felhagyok a tűnődéssel és inkább csatlakozom hozzá.
- Szép napot Ms. Sorel. Kellemes meglepetés, hogy itt látom, miben segíthetek? - időközben levetem a kabátom, a székem támlájára akasztva, majd leülök a lánnyal szembe és kérdő tekintetem rá emelem.
A fáradt arcomon ha tanulmányozza egy ideig láthatja, hogy valóban örülök jelenlétének, olyas fajta öröm ez, mikor az ember talál egy elkallódott öt fontos a nadrágzsebében: nem számít rá, de azért kellemes meglepetésként éri.

Hozzászólások száma : 7 Hírnév : 0

Kicsit tartok Alexander Sparktól, de nem annyira, mint mondjuk az apukájától vagy a főparancsnoktól, vagy az ő fiától, vagy a titkárától... ha így nézzük, tulajdonképpen nagyon is jól jártam azzal, hogy vele kell beszélgetnem. Felparkolom a táskámat, benne a sütit meg a kakaót, és elindulok, hogy megkeressem - először nagyon furcsán néz rám mindenki az osztályon, és egy idősebb férfi rögtön meg is kérdezi, hogy miért vannak tollak a hajamban. Ez tulajdonképpen egy nagyon bonyolult kérdés, de mikor elkezdem neki megválaszolni, rögtön inkább útbaigazít, pedig ha már ez a téma, engem is érdekelt volna, miért hiányzik egy darab kő a gyűrűjéből...?
Alexandert minden velem egykorú kollégám imádja, úgyhogy az ő puffogásuktól kísérve indultam útnak, pedig mondtam, hogy ez tényleg véletlen, nem ismerem náluk jobban, de senkit nem győzött meg. Néha az igazság annyira szürreális, hogy nem akarnak hinni neked - mint a múltkor, mikor a múltkor volt egy olyan esetünk, ahol egy idős boszorkány vigyázott az unokájára, ők pedig egy mugli házban éltek. Micike, azt hiszem, ez volt a cica neve, kiszaladt az esőbe, és a nagymama emlékezett még rá, hogy valami olyasmit mondtak arra a furcsa fehér dobozra, hogy abban melegítenek dolgokat. Röviden: Micike megtért a csillagösvényre, és hatalmas botrány lett belőle - szóval pont ezért kellene a többieknek megértenie, hogy nem hátsó szándékkal, legfeljebb egy kis sütivel közelítek Alexhez.
- Aleeeex? - hirtelen jövök rá, hogy biztos nem örülne ennek a személyeskedésnek így hirtelen - Izé, Mr. Spaaark?
Néma csend és tartomány, itt-ott néhány halom irat, meg egy halott növény az egyik sarokban. Azt hiszem, ez egy fikusz, de meg kell néznem közelebbről.. ahaa.. igen, ez egy fikusz. Szegényről teljesen megfeledkezhettek, szóval megkeresem a táskám alján kallódó vizet és inni adok neki. Lopva körbepislogok, de sehol senki, szóval közelebb hajolok a levelekhez és halkan énekelni kezdek neki.
- You are my sunshinee, my only sunshineee...
Két versszak múlva nem is látszik már olyan búbánatosnak, ami jó hír.. csak akkor hallom meg a lépéseket az ajtó felől. Felpattanok, a fikusz cinkosan kacsint, és futni kezdek - egy ugrással elkerülöm pont, hogy ráhasaljak Alex asztalára, és így végül sikerül pont az utolsó másodpercben illedelmesen leülnöm. Tudom, hogy a bátyám mindig utálta ezt a szokásomat, szerinte csak kisgyerekek viselkednek így, és ez csak épp egy lépésre van attól, hogy egyes szám harmadik személyben kezdjek hivatkozni magamra, de szerintem nincs igaza..
- Önnek is, Mr. Spark uram. - nyelek egyet, talán nem vette észre. Ezért nem engem szoktak küldeni ilyen esetben, és ezért szoktunk inkább függetlenül dolgozni.. már nem azért, mert furcsa neveken szólítom az aurorokat, hanem mert nem akarjuk őket feltartani - Sütit? Hoztam kakaót is.
Minden rendben lesz, remélem, de csak úgy akkor sem ronthatok rá az üggyel, ami miatt itt vagyok.

Bár sokak egójának szerelmes simogatás lenne az aurori irodában, ha megtudnák, hogy kollégáik tartanak tőlük, ám én nem tartozom ezen emberek közé. Ha Echo hangot adnak fenntartásainak velem kapcsolatban kicsit azért megbántaná törékeny férfi lelkem, kiheverném, de nem esne jól. Még úgy se, hogy csak az előkelő ötödik helyet foglalom el a "kit kerüljek ha tehetem" listáján. Ám erre nem kerül sor, hisz akármilyen szókimondó is a lány a rosszindulat egyáltalán nem jellemző rá, legalábbis a hallottakból ezt szűrtem le.
Ritka az olyan alkalom mikor az iroda ennyire kihalt, áltlaában csak egy rövid periódusban élvezheti az ember ezt a csöndet, és én ezt előszeretettel kihasználom. Kicsit későbbre vártam Echot, hogy megvitassuk a kérdéses problémát, ám ahogy az igen jó akusztikájú folyosón sétálok a helyiség felé tisztán hallom a csilingelő hangját és végül nem állom meg, hogy el ne ejtsek egy mosolyt. Kicsit az az érzésem támad, hogy hozd a gyereked a munkahelyedre nap van és valaki elhagyta a kérdéses gyereket, aki itt kötött ki. Persze ilyen szörnyűség szerencsére nem gyakori a Minisztérium falain belül, mármint a gyerekek, nem az eltévedés, az utóbbit én is szoktam alkalomadtán.
Őszintén szólva nem is tudom ki gondolta úgy, hogy egy ablaktalan, vaskalapos irodistákkal teli munkahelyen bármi túl élni, ami akár egy perc törődést is igényel. Mindenesetre naiv elképzelés volt részéről, hogy ide hozta a dísznövénynek szánt élőlényt mert nem telt bele egy hét, mire az öntözés és a napfény hiánya megtette a hatását, és az érkezésekor még erővel teli, mélyzöld levelű kétszikű teljesen összezuhant és már csak a csoda és az élethez való makacs ragaszkodás tartja egyben. Pont mint az itt dolgozók többségét.
Vannak olyan pillanatok, mikor az ember nem érzi úgy, hogy illő lenne megzavarni a másik belsőséges pillanatát, legyen az egy leánykérés, az egyén szerelmének megvallása, mikor elmondja a szüleinek, hogy elmegy Skóciába egy tehén farmra és ott fog élni Charlotteal a tehenész lánnyal, vagy Johhny Cash dalokat énekel egy haldokló fikusznak. Talán ezért is lehet, hogy már több percre állok a folyosón, miközben minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne fakadjak ki nevetésben a szituáció okán, de végül nem bírom tovább a nyomást, és a lehető leghangosabb módon igyekszem megközelíteni a lányt. Belépésemkor már az asztalnál találom, így poker arccal ülök le vele szemben, mintha az előbbi szituáció meg se történt volna, de legalábbis nem néztem volna végig az oldal vonalról.
- Igazán figyelmes Ms. Sorel. Ritkán van az embernek ilyen kellemes munkahelyi megbeszélése, és amúgy is nekem kéne Önt kínálnom. Azért a sütemény lehetőségével élnék, menthetetlenül édesszájú vagyok - valóban nehezen állom meg az édességek kísértését, ráadásul a lány pont úgy néz ki, mint aki otthonosan mozog a konyhában, de legalábbis sütemények terén. Vagy épp úgy, mint aki cukor helyett sót tesz a tésztába és furcsa receptekkel kísérletezik. De egyszer élünk, néha nem árt kockáztatni, ez pedig nem rossz jegy a túlvilágra, a tájra néző kilátással.
- És mi szél hozta erre, mármint lehengerlő személyemen kívül természetesen? Ha nem bánja nyugodtan tegeződhetünk, a fikusz bizonyosan nem fog megsértődni, és én sem. Főleg így, hogy mindkettőnket lekenyerezett - nem bírtam megállni, hiába néha még belőlem is előbújik az a régen eltemetett gyerek, de legalább lesz társasága az eltévedt leánynak is.

Hozzászólások száma : 7 Hírnév : 0

Megpiccentem kicsit az egyik tollat, mert megint a szám felé navigál, és akkor mindig tüsszentenem kell. Hogy nézne az ki, hogy elkezdek itt tüsszögni, mint valami chihuahua? Volt egy esetünk, aki azt tartott, és mikor körbenéztünk a nappalijában - ahol órákkal korábban az összes barátja előtt hajtott végre a barátja részegen patrónusbűbájt- oda is robogott hozzánk a kutyus, és úgy érzékeltette, hogy nem tetszünk neki, hogy letüsszentett, fejenként háromszor. Szerintem nagyon aranyos állatok, csak szörnyen barátságtalanok: igaz ez sok aurorra is, bár ők nem pont ugyanúgy aranyosak.. illetve ez nem a jó szó rájuk. Ők az aranyos határozott, felnőtt verziói, azok, akik közben erősen, mint egy frissen főzött fűszeres kávé, de épp olyan finom az ölelésük is.
- Igen, én is. Melyik a kedvenced? Kedvence. - kiveszem a dobozt és kiteszem elé - Valahogy mintha a felnövéssel elvesztetnénk ezt a tulajdonságunkat.. vagy legalább illene. Mintha édességet enni komolytalan lenne és nem elég felelősségteljes.
Ezek most egyszerű csokis sütik, kicsit görbe a szélük, a csokidarabok integetnek benne, mikor lekerül a fedő róluk. Úgy tűnik, örülnek a szabadságnak, pedig eleinte nagyon féltem, hogy túl folyékony lett a tészta, és mind egy hatalmas masszává költöznek össze a tepsi alján.. Szerencsére ezek jóindulatú péksütemények, eszükbe sem jutott ilyesmi.
- A munka.. az egyik múltkori ügyed.. ügye miatt küldtek át. - és csak egyszer tévedtem el! De azt nem említem meg, ha nem muszáj - Felvettük az adatokat róla, de történt egy kis baleset.. mondjuk, hogy véletlenül kigyulladt. Már az iroda, a könyvespolc, amire feltették, az felrobbant, és a mappa, amibe belerakták, az.. hát az majdnem megúszta egyben, de végül mégis eltűnt. Előfordul sajnos..
Nem vagyok buta, ez nem szokott csak úgy előfordulni, az emberek egyébként sem hiszik el, ha annyira szürreális az igazság, bárhogy magyarázod. Az egyik új munkatársunk - akit már három helyről helyeztek át, mert állítólag nem mindig tud uralkodni a saját mágiáján - aznap kezdett, és szegény lány nagyon ideges volt a sok ügytől, szóval.. Rejtély marad, igazából mi történt, de aznap az Átriumban ebédeltünk, mert nem mehettünk vissza, amíg nem végeznek a karbantartók. Tulajdonképpen egy egész izgalmas nap volt, csak aztán azóta történnek ilyenek.
- Szóval azt kell újra felvennem. Elmesélnéd, mi történt?

Szórakoztató a lány zavara, na nem azért, mert rosszindulatú lennék és élvezném mások küzdelmét, legyen az lelki, fizikai vagy épp magázódási. Egyszerűen csak azt az érzést kelti az emberben - ami azt illeti Echo tényleges személye is - hogy hiába dolgozik épp, nem kell a komolyság mogorva állarca mögé rejtőzni mindig és úgy tenni, mintha soha nem hibázna az ember, és minden elsőre menne. Mert ugyebár ez nincs így, akármennyire szeretné mindenki elhitetni ezt magáról, - köztük persze én is - ami vagy sikerül, mert esetleg az illető rutinos, vagy ügyetlen próbálkozásba fullad csak, mint ahogy néhányszor az én kísérleteim. Mindenesetre bármelyik végkimenetelbe is végződik a dolog, ott van az emberben a görcsösség, ami aztán annyira részévé válik, hogy sokszor munkán kívül se tudja levetkőzni. Talán a kollégáim többsége azért is nem kedveli a Muglimagyarázat-író osztályt és az ott dolgozókat, mert sokszor saját hibáikra emlékeztetik őket, pedig oly bőszen dolgoznak rajta, hogy ha vétenek is egyet-kettőt, azt lehetőleg minél kevesebben vegyék észre. Arról nem is beszélve, hogy bár a többi osztály igyekszik fenntartani a komoly és professzionális légkörét, Echo munkahelye a Minisztérium egyik oázisa ilyen tekintetben, hisz ott a munka kicsit kreatívabb mivoltából fakadóan, sokkal felszabadultabb a hangulat.
- Minden ami csokis már jól indul nálam, de nem vagyok válogatós. - a dobozba nézve elmosolyodok, kissé tökéletlen sütik néznek vissza rám, de kiváló példa ez, hogy némi szépséghibával is lehet valami az igényeknek megfelelő. - És neked van olyan, ami biztos pont, ha nincs semmi más, akkor ezt bárhol bármikor féle édesség? - ha nem tagadná mindenki olyan bőszen, hogy bizony ő is fogyaszt desszertet alkalomadtán, gyanítom ez is olyan kérdés lenne, ami alapján megítélik egymást az emberek. De végül is most is az, csak itt nem az alapján könyvelnek el milyen süteményt eszik az ember, hanem hogy egyáltalán eszik-e. - Igen, érdekes elgondolás, mintha ez csak a gyerekek kiváltsága lenne, pedig ez korán sincs így véleményem szerint. - úgy döntök itt az ideje élni a felkínálással, és elveszek egyet a felkínált dobozból, majd egy pálca intésre minden a teázáshoz, kávézáshoz vagy esetleg kakaózáshoz szükséges kellék az asztalra kerül. - Bár felkészülten jöttél, ha esetleg mást is megkívánnál mint a kakaó, ne habozz - én magamnak elkészítem az ilyenkor esedékes kávém, tejjel és cukorral - megjegyezném ezért is kapok egy-egy becsmérlő pillantást - majd miközben a lány ittlétéről való magyarázatot hallgatom megkóstolom a felkínált kekszet is, konstatálva, hogy cukor van benne, és határozottan ügyes kezek munkája.
Mielőtt elmerengenék melyik ügyről is beszélhet a lány, nem tudom megállni, hogy elképzeljem a leírt eseményeket. Azon is eltűnődöm vajon mindennapos dolog-e az ilyesmi, de legalábbis a hasonlóan spontán történés és megpróbálom elképzelni, hogyan zajlik ott egy átlagos munkanap. Bizonyosan izgalmasabban, mint itt.
- Szóval előfordul... gyakran? Vagy ez egyedi eset volt, de volt másféle incidens is? - nincs elítélő él a hangomban, csak puszta kíváncsiság, és némi várakozás, milyen storyval rukkol elő a lány.
Időközben eltűnődöm milyen eseten dolgoztam, ahol aztán szükség volt egy fedőstory kitalálásra, és néhány pillanat múlva be is ugrik miről lehet szó.
- Arra gondolsz, mikor azt az árvaházat derítettük fel, ahol gyerekkereskedéssel foglalkoztak? - az ügy maga elkeserítő, és elkeserítő belegondolni, hogy ilyesmi nem csak előfordul, de gyakori a mai világban. Ha pedig nem lett volna az áruba bocsájtott gyerekek között néhány varázsló és boszorkány, bizonyosan nem kerültek volna felfedezésre az intézmény mocskos üzelmei.

» Levelek V. H. Sorel pennájából
» Echo James Sorel
» Echo & Vortigern - Express-O Barista
» Alexander x Blaise
» Run Boy Run - Alexander & Czerny

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés