Tárgy: Marie × Roly┃Better days are coming... Szer. Nov. 02, 2016 7:44 pm
Marietta && Roland
Semmi sem tehet egy napot kellemesé, mint az ébredés. A puszta valóságra való ébredés, amikor rájössz, hogy azok a szép dolgok amiket az éjszaka képzeltél csak álom és semmi több. Nem mintha nem volna jó ha élne még az apám és anya kevésbé sem volna olyan állapotban amilyenben van. A húgomról meg ne is beszéljek ugyebár, mert vele se birok szóba állni. Mintha az ellenségem volna, holott dehogy az, a támaszának kellene lennem, ott állni mellette, megvédeni, biztatni, hogy minden rendben lesz. De az nagy hazugság volna és ő is tudná, hogy csak áltatom és nem látok semmi reményt. Talán olyan nagy baj, ha nem akarom tudni mi van vele, velük? Tudom, hogy nehéz lehet neki. Nem ért meg engem sem. Nem számít. Vagyis de, csak most ebben a percben nem lényeges. Nem akarom, hogy az legyen. Hiszen se ő sem pedig anya nincs most mellettem. A mindenhol ott vagyok csak melletted sokáig nem lány viszont, annál inkább a közelemben van. Igen, ez Hilda. Valaha talán bolond módjára szerettem őt, olyan vak és süket voltam a világra, hogy nem érdekelt senki és semmi. Ez nagyban változott. Felébredtem ebből az álomból, ami fogva tartott. Tisztán látok. Egyre jobban utálom Hilda barátnőit. Meg úgy alapjáraton mindenkit aki valaha megzavart és nem tehettem igazán azt amit szerettem volna. Talán ezért lázadok mindenki ellen? Ezért vágok a szavukba és erőltetem mindenkire az akaratom? Kit érdekel az érzésük, ha se ő sem pedig én nem vagyok boldog? Mert szerintem mellettem már nem boldog, ha többször van a barátnőivel, mint velem és ha én hanyagolom őt akkor máris jelenetet rendez. Mi az ha nem igazságtalanság? Régen nem volt ilyen, én sem voltam. Ez a baj. Most is hamiskásan rám mosolyog, elhúzódik tőlem és elmegy, mert észre vette az egyik barátnőjét akinek valami igazán fontosat akar elmondani, ha ilyen sürgős. Miről tudnak ennyit beszélni? – Jó, menj csak majd este beszélünk! – nem kiabálok utána, csak hűlt helyéhez – az egyre távolodó árnyékához, ha jobban tetszik – beszélek, úgy hogy ő végképp ne hallja meg. Semmi értelme, érzem, hogy még akkor is túl elfoglalt lesz. Fura vigyort erőltetek az arcomra, ezt szerintem messziről is kiszúrja az aki ismer és tudja, hogy ennél azért sokkal bénább mosolyaim vannak. Látszik, hogy nem szívből jövő, nem igazi mosolyról van szó. De gondolom senki sem tanulmányoz engem, így nincs értelme ilyesmin filozofálni, hogy vajon ki milyennek lát, ha egyszer egyáltalán nem ismer és nem is fog megismerni. Néha napján még én is meglepem magam, nemhogy mást. Megfordulok, nem akarom látni, ahogy megint elmegy. Elegem van! Elindulok előre, a bejárat felé azt remélve talán ez lesz életem legjobb döntése vagy a legrosszabb. Számít az egyáltalán?