>
KezdőlapKezdőlap  KeresésKeresés  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák
Vendég

Alexander V. Spark

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Megosztás
 

 Sidrus Evan Rosier

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Sidrus Rosier

Hozzászólások száma :
8
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Sidrus Evan Rosier   Sidrus Evan Rosier EmptySzomb. Nov. 19, 2016 5:53 am


Sidrus Evan Rosier

Főkarakter
Sidrus Rosier
Csoport
Sötét Varázsló
Play by
Evan Peters
Foglalkozás
Halálfaló, minisztériumi tisztviselő, üzletember
Karaktertípus
Saját
Különleges képesség
Okklumentor, hét nyelven beszél

Személyiség
Sid Rosiert a legtöbben szofisztikált, magabiztos, nyugodt, ambiciózus és kivételesen intelligens varázslónak ismerik, aki egy kissé furcsa, és időnként meglehetősen kellemetlen társaság tud lenni. Közismert a rajongás-szerű érdeklődése a különböző veszélyes lények iránt, nagy távolságokra képes elmenni, hogy újabb és újabb dolgokat tudjon meg róluk- nyelveket tanul meg, sok pénzt áldoz a tanulmányozásukra. Látszólag a megszállottsága olyan szintű, hogy nem félti a saját testi épségét sem, egy területen él veszélyes lényekkel- ő maga úgy gondolja, hogy a tudásának köszönhetően minden varázslényt tökéletes kontroll alatt tud tartani.
Akik jobban ismerik, tudják róla, hogy a hagyományos vérelméleti tanok híve, bár kevésbé mutatja ki, mint a Draco Malfoy-félék, az apját pedig hősként tiszteli a közismert halálfaló múltja ellenére. Azt ugyanakkor kevesen feltételezik róla, hogy aktívan is támogatja Voldemortot, sőt, egy a halálfalói közül. Kevesen tudják róla, hogy képes ártani másoknak, sőt, gyilkolni, ha szükségesnek látja: az egyetlen eset, amikor agresszívvá vált, még a Roxfortban történt az anyja öngyilkossága után, amikor labilis volt érzelmileg. Fanatikusan hisz Voldemortban, akit a legzseniálisabb varázslónak tart a saját generációjában. Szinte maradéktalanul hisz az elveiben, az eszközeit pedig szükségesnek tartja.
Sidrusnak van egy kellemesebb oldala, amit a barátainak, a családtagjainak és az általában rövid ideig tartó szerelmeinek tart fenn. A kritikusabb dolgoktól eltekintve őszinte, segítőkész és kedves, akit tényleg a barátjának tekint, nem igazán számíthat tőle hátsószándékra (ellentétben néhány üzlettárssal és munkatárssal). Sid kifejezetten áldozatkész a hozzá legközelebb állókért. A legtöbb halálfalóval ellentétben nem gyűlöli igazán a muglikat, a sárvérűeket és a vérárulókat, legfeljebb lenézi őket, a házimanóival, a birtokán élő varázslényekkel és az alkalmazottaival pedig egyaránt az őket megillető tisztelettel bánik.



„Csak a legelhatározottabbak érdemlik ki azt, amit akarnak."

Pálca
11 hüvelyk hosszú, ébenből készült pálca, a magja egyszarvú szőr. A pálca majdnem teljesen merev, nehezen hajlik. A pálca vége hegyben végződik, enyhén hasonlít egy fekete állati agyarra.
Patrónus
nincs
Erősség
Ambiciózus, intelligens, alapos, hűséges
Gyengeség
Cinikus, kegyetlen, lenéző, fanatikus
Dementorok
Az anyja öngyilkossága
Edevis tükre
A leendő családja körében látja magát, a társadalom megbecsült tagjaként
Mumus
Saját maga kísértetként
Amortentia illata
Fenyő, gyertya és a tengervíz illata

Megjelenés


Sidrus 180 centiméter magas, a súlya hatvanhét kilogramm. Nem izmos, de nem is kifejezetten sovány, a testalkata nagyjából átlagos figyelembe véve azt, hogy nem igazán sportol vagy végez megterhelő fizikai munkát. A haja szőke, a szeme sötét színű. Akik ismerték Evan Rosiert a kamasz évei végén, azt mondják, hogy Sidrus a szakasztott mása. A bal alkarján látható a Sötét jegy, amit általában hosszú ujjú ruhával, kötéssel vagy valamilyen varázslattal takar el.
A Rosier ház feje általában bordó színű talárt hord, a nyakában fekete sálat, az ujjain pedig mindig látható néhány drágaköves gyűrű. Több, mások szerint ízléstelen külsejű és ódivatú kalapja is van, ami sztereotip boszorkánykalapokra hasonlít. Az öltözködése teljes egészében a néhai Evan Rosier ruházatát utánozza.





Születési hely
Stirling
Származás
Aranyvérű
Elkötelezettség
Sötét Nagyúr
Születési idő
1980. március 14.
Családi állapot
Egyedülálló
Roxforti ház
Mardekár

My Riddle
A szfinxek azt mondják, hogy az élet egyetlen, hatalmas fejtörő. Rengeteg kérdés sző át mindannyiunkat, a világunkat, az életünket, a családunkat, a vágyainkat, a félelmeinket, a lelkünk, a pszichénk, a testünk, még a kérdéseinket is. Minél több kérdésre kapsz választ, annál több leszel, de a válaszok olyanok, mint egy hidra torkára lesújtó kard: minél többet ismersz meg a világból, annál többször jössz rá, hogy mennyi mindent nem tudsz.
Gyerekkoromban csak néhány kérdésem volt. Miért nincs apám? Miért nem hallok róla? Miért nem tölt anyám több időt velem? Miért borul ki, ha kérdezek róla? Milyen ember volt ő? Miért utál anyám szerintem érdekes dolgokkal foglalkozni? Miért nem segíthetek neki? A válaszok keresése töltötte ki szinte minden időmet a Roxfort előtt.
Anyám egy képet sem engedett látni néhai apámról. Evan Rosier halálfaló volt, aki a születésem előtt pár hónappal halt meg, miután nem adta meg magát az őt körülvevő auroroknak, egyet megölt, a parancsnokuknak pedig megcsonkította az orrát. Azt mondják, hogy áruló volt: az Értelmes Lények tagozatát vezette, de ezt a pozíciót arra használta fel, hogy háborúba hívja az óriásokat a Nagyúr oldalán. Részt vett több ellenséges varázsló megölésében is, például ott volt a Prewett testvérpár halálakor Dolohov vallomása alapján. Egy boszorkányt addig kínzott a cruciatus átokkal, amíg az meg nem őrült és le nem harapta a száját és a nyelve egy részét. Ezek mellett a nyolcvanas években megjelent újságcikkek mellett, amiket egy titkos falon gyűjtöttem gyerekkoromban, általában egy mosolygó, nagylelkű és sikeres üzletember és politikus rajzolódott ki. A kép alapján, amit hét évesen az egyik házimanóval lopattam el, szerette anyámat, de rajta valahogy már akkor látszott, hogy nem rajongott apám politikai szerepvállalásáért. Vagy talán apámért magáért, de túlléptem már rajta, hogy érdekeljen.
Anyám azért titkolta, hogy ki volt Evan Rosier, hogy hogyan nézett ki, mert félt tőle, hogy követem az útját. Nem azért, mert úgy gondolta, hogy rossz dolog elnyomni a muglikat, vér alapján eldönteni, hogy ki a vezető, hogy szerinte helytelen felfedni a muglik előtt, hogy létezünk. Nem, ezeket megérteném, elfogadnám utólag, még ha nem is értek egyet ezzel az állásfoglalással. Ő csak simán félt tőle, hogy elveszít engem, hogy én is meghalok majd. Mondhatnánk, hogy ez azért volt, mert szeretett, ahogyan azt mindig elmondta nekem, de ezt a hazugságot már nagyon régen levágtam magamról, mint egy belém vájó csápot. Nem egy ember voltam neki, akit szeret, akit védelmez és felnevel, inkább valamiféle kiterjesztés. Egyfajta drog, ami életben tartja őt, segít neki a saját szánalmas egzisztenciája elviselésében. Sajnálom érte, szomorú vagyok, hogy Theresa Rovel, aki állítólag egyszer magabiztos és erős volt, ide jutott a születésem idejére, de nem érzek mást. Nagyon régen nem érzem, hogy hálásnak kéne lennem a szeretetéért: nem szeretett soha igazán senkit magán kívül. Persze, kaptam mindent, amit akartam, elhalmozott tárgyakkal és eseményekkel, de az a pénz amúgy is az enyém volt, úgyhogy ezt aligha tekinthetjük nagylelkűségnek.
Tíz éves koromig az életem egyhangúan telt: elfogyasztottam a reggelimet anyámmal, aki általában kisírt szemekkel, sápadtan ült az aznapi vállalati jelentés felett, és egy szánalmas mosoly mögé próbálta elrejteni a kétségbeesést, amit a saját inkompetenciája okozott. Többször is átnéztem a számolását, amikor volt türelmem az ezzel járó hisztirohamhoz, és már nyolc évesen is találtam súlyos számolási hibákat. Egy aligazgató például egy teljes évig csak tizenhat sarlót számolt a galleonok átváltásakor, anyám pedig nem vette észre, hogy minden aranyból elsikkaszt egy ezüstöt. Valószínű nem is érdekelte, hogy vámpírok módjára tépik fel a családi vagyonunk torkát. Ő csak a saját életében akart gond nélkül élni, rám és az utódaimra már nem gondolt. Mégis, büszkeségén aluli lett volna, ha kompetens ember segítségét kéri.
Reggeli után magánóráim voltak ebédig: már egészen kiskoromban eldöntöttem, hogy én is a többi értelmes lénnyel fogok foglalkozni apámhoz hasonlóan, ezért már a hatodik születésnapomtól voltak a magánóráim között nyelvórák is. Anyám belement, veszélytelenebbnek látta ezt, és sikerült úgy tálalnom neki, hogy azt higgye, ezzel hárította el az apámról szóló kérdezősködést. Nagyon korán rájöttem, hogy nincs fele olyan okos sem, mint hitte magáról, és hogy hogyan működik az elméje egyszerű mechanizmusa. Gyerekjáték volt rákapcsolódni.
Délután néha átjöttek a kuzinjaim, akik az egyetlen korombéli kapcsolatot jelentették számomra. Az ő apjuk is halálfaló volt, amit ugyan nem tudtam meg, amíg én magam nem lettem egy, de soha egy szót sem ejtettek róla, hogy az apám az a szörnyeteg lenne, akit az újságok bemutatnak. Mert amikor nem jöttek át, kutattam utána, próbáltam rekonstruálni azt a férfit, akit kiszakítottak az életemből már azelőtt, hogy elkezdődött volna. Mindig irigyeltem az unokatestvéreimet, mert nekik volt gyerekkoruk. Én már tudtam nyolc évesen is, hogy fel kell nőnöm sürgősen, ha azt akarom, hogy bármi maradjon a családom tekintélyéből és vagyonából. A háborús kártételek és anyám inkompetenciája felemésztette a Rosier Bestia és Szörny Szállító Vállalat vagyonának majdnem felét tíz év alatt.
Az estéim, már a vacsoráim is éber álmokkal teltek: volt egy álmom arról, hogy elvágom az engem lehúzó súlyokat, hogy büszkévé teszem az őseimet, és megkapom azt a tiszteletet, ami megilletne minket, és ami már nem létezett a gyerekkorom vége felé. A könyvek, amiket apám lezárt magánkönyvtárából loptam ki, tovább fűtötték a vágyaim kemencéjét. Tíz évesen olvastam el először Cantankerus Nott könyvét, A Vér tisztaságárólt, ami végleg meggyőzött róla: apám nem az a szörnyeteg volt, akit a Próféta láttatni akart a korrupt Minisztérium megmaradt híveivel, hanem egy olyan ember, aki az egész Varázslóvilág megmentéséért adta az életét. Én is ezt az utat akarom járni. Tíz éves voltam, amikor megtettem rajta az első lépéseket.
A Roxfort előtti nyáron leptem meg anyám egy jogi lépéssel. Egy év adatgyűjtés után, ami bizonyította anyám alkalmatlanságát a cégünk vezetésére, kérvényeztem, hogy többé ne képviselhessen engem a vállalati ügyekben. Thorfin Rovel szívesen vállalta, hogy a nagykorúvá válásomig vezeti a vállalatot, de a valódi vezetés jelentős részét átvettem már jóval előbb. Tizenkettő-tizenhárom éves koromban már nem igazán köthettek fontosabb üzleteket az én beleegyezésem nélkül, és több jövedelmező és presztízs szempontjából előnyös üzletet is én kezdeményeztem. Ilyen volt például a Trimágus Tusa, amire mi szállítottuk a próbákon kihívásként szereplő lények jelentős részét.
Anyám nem nagyon beszélt velem többet, miután először felszálltam a Roxfort Expresszre. Havi egy-két levél, nyaranta egy-két szó az időjárásról étkezéseknél, nagyon ritkán egy kellemesen nosztalgikus, mosolygós pillanat a soha nem létezett szép idők emlékére, amit én néhány személyes információval, ő pedig egy-két apámról mondott őszinte szóval hálált meg. Talán ha tíz ilyen volt, amik először reménykedéssel töltöttek el, de egy idő után beláttam, hogy a kapcsolatunk nem fog már soha javulni. Eltűntem számára onnantól kezdve, hogy több lettem egy ölelgethető, kezdetleges személyiséggel megáldott kábítószernél, akit boldoggá lehet tenni egy csokibékával vagy mesekönyvvel.
A Teszlek Süveg a Mardekárba osztott be. A gonoszok házába, ahogyan sokan szeretik mondani, de némelyik Griffendéles meglepődne rajta, hogy mennyire sokféle ember van ott. Nem jöttem ki túl jól az évfolyamomra járó háztársaim felével, akik pusztán azzal érdemelték ki már az elején néhány ember utálatát, hogy céltudatossabbak voltak az átlagnál. Szerintem én is ezért kerültem oda, nem a Süveg érzékelte, hogy megérkezett a következő kis szörnyeteg, aki a következő hét évben elsajátítja, hogyan lehet a leghatékonyabban gonosz dolgokat művelni egy alkar hosszúságú fadarabbal.
Nem voltam lenéző a félvér háztársaimmal, nem hoztam fel régi családi vitákat a többi aranyvérűvel, még csak nem is politizáltam igazán, vagy álltam ki a sorból nagyon. Nem, nem ez volt a baj, egyszerűen csak túl öreg voltam már lélekben hozzá, hogy hosszú távon elviseljek néhány nagyon infantilis dolgot. Néha megmozdította a lelkem mélyére száműzött gyereket a Kviddics Kupa, egy érdekes varázslósakk meccs, egy különösen fantasztikus dolog a Roxfortról, sokszor én is beálltam, ha valamilyen társasjátékot játszottak a szobatársaim, de az életemnek legalább ekkora része állt abból, hogy bagolypostán hozott grafikonokba bújtam, próbáltam elsajátítani a legtöbb szfinx által beszélt ó-egyiptomi nyelvet, vagy próbáltam újabb és újabb információkat szerezni az apámról a Roxfortban.
Gyorsan rájöttem, hogy az élet nem igazságos. Nem mondom, hogy a házkupa igazán megmozgatta a lelkemet, de az identitásom egy része összeforrt a Mardekár házzal, ezért szemléyes sérelemnek tekintettem azt, hogy az igazgató a saját régi házának, ezzel együtt pedig a kedvenc diákjának adja a házkupát évről évre. Nem is az zavart Harry Potterben, hogy eltörölte azt a rendszert, amiért apám meghalt, és nem is az, hogy az évfolyamunk egyik legjobban utált embere, aki már az első napon egyértelművé tette, hogy megveti a házunkat, inkább ez a favoritizmus volt az, ami miatt én is egyet értettem sokszor Malfoyjal. Nagy dolgokat tett, de nem értem, hogy ennek mi köze volt az összes diák által nyújtott egész éves teljesítményhez.
Harmadikban kezdhettem el végre tanulni azt a tárgyat, amire úgy véltem, hogy a legnagyobb szükségem lesz, ha apám nyomait akarom követni. A Legendás Lények Gondozása tanárral finoman szólva sem voltam elégedett, de ettől függetlenül az évfolyamom legjobb Mardekárosa voltam. Először csak az érdekelt, hogy melyik intelligens lény kultúrája miért különleges, melyik bestia az, ami különböző módokon hasznos lehet számomra, de már tizenhárom évesen elragadott az őszinte, tiszta tudományos érdeklődés a varázslények iránt. Furcsának tartom még ma is, hogy milyen ignoranciával viszonyulnak egyesek olyan lényekhez, amiknek megvan a képességük rá, hogy egy pillantással vagy sikoltással öljenek, vagy egy könnycseppel semlegesítsenek szinte bármilyen kóros elváltozást. A barátaim mindig azt hitték, hogy a profitért tanulmányozom ezeket a lényeket, de igazság szerint nincs szükségem több pénzre, mint amennyim most van. Őszintén a tudás érdekel, amit adhatnak, és persze az, hogy a terveimbe hogyan illenek bele. Ekkoriban kezdtem el először gondolkozni azon, hogy gyűjteni fogom a varázslényeket, ha úgy alakul, akár egy állatkertet is nyitok, ahol tanulmányozni lehet őket.
A tizennegyedik születésnapomon kaptam meg anyám utolsó levelét. A levél maga ugyan visszafogott volt, de mégis kiéreztem belőle azt a sértettséget, amit már évek óta dédelgetett magában. Az ajándéka, egy Nimbusz 2001-es, olyan ajándék volt, mintha nem is nekem vette volna, csak azt tükrözte, hogy mennyire nem ismer, vagy nem akar ismerni. Szerettem mindig a kviddics meccseket, de egyszer sem jutott eszembe, hogy én is játsszak. Biztos, hogy ő is nagyon jól tudta, hogy nem sportolok.
A dementorok jelenléte növelte az aggodalmam, amit a levelek elmaradása jelzett, áprilisban pedig haza kellett utaznom. Az egyik házimanónk talált rá a birtok végében álló szilfán, de nem tudott hozzányúlni, mert anyám megtiltotta neki. Néhány könyvet használt támasznak, a kötelet az egyik díszkorlátról vette le, és egy esős estén véget vetett az életének. Szerencsére az aurorok előttem odaértek, úgyhogy nem nekem kellett levágnom a fáról. Anyám a halálával azonban nem dobott le mást magáról a felelősségen kívül: még el sem temettük, amikor kísértetként visszatért a házamba.
Életem legnehezebb időszaka volt az a tavasz. Azt mondják, hogy általában összeszedett, megfontolt, néhány barátom szerint kifejezetten érzelemmentes vagyok, de akkor a hangulatváltozásaim miatt sokszor kényszerültem apám évtizede porosodó borosüvegeihez nyúlni. Egyszerre voltam kétségbeesett, bánatos, mérhetetlenül dühös, talán még bűntudatom is volt, amiért így alakult. Szükségem volt minden segítségre, amit a barátaimtól és a családomtól kaptam, nélkülük könnyen lehet, hogy beleőrültem volna abba a sok szélsőséges érzelembe. Könnyebben feldolgoztam volna, ha egy életre eltűnik, de így azzal kellett megbirkóznom, hogy anyám el akart menekülni előlem, de végül nem volt meg hozzá a bátorsága, és örökké a házamban fog kísérteni. Meghalt, de mégsem halt meg teljesen, maradt belőle egy szomorú, meggyötört árnyék, aki pióca módjára próbálta kiszívni az életet belőlem, hogy visszanyerje a korábban elviselhetetlennek érzett állapotot. Szavakat akart, amiket hozzá intézek, hogy beszéljek róla, hogy mit érzek, mert ő már nem érez, hogy bocsássak meg neki, hogy ez az apám és az én hibám. Tizennégy évesen ez sok volt. Talán most is sok lenne. Ma persze nem gondolom, hogy az én hibám, ő volt az én anyám, nem az én felelősségem volt megvédeni őt saját magától.
A tanulásba öltem az időm, hogy megszabaduljak az érzéseimtől, nyaranta pedig menekültem otthonról. Negyedik után a nagybátyámnál töltöttem az időm nagyobb részét, aki megtanított több fejlettebb varázslatra, közöttük az okklumenciára, a többi nyarat pedig felváltva töltöttem barátoknál és utazással. Bejártam egész Európát az unokatestvéreimmel és néhány közelebbi barátommal, próbáltam a világ csodáiban eltűnni. Ezekben az években kezdtem el különböző lényeket becsempészni a birtokomra, hogy tanulmányozhassam őket- először kisebbeket, azután odáig mentem, hogy ma már egy hippogriff és egy szfinx is él a birtokon. Néhány lényt azóta legálisan tartok, bár az utóbbi azóta sincs hivatalosítva.
Az egyik barátom, Edmund Travers volt az, aki hatodik végén rávett, hogy ne rohanjak Egyiptomig csak azért, mert félek. Akkor végül, június elején odaálltam a kísértet elé, hogy végre megmondjam neki: magának okozta ezt, nem fogok menekülni a saját házamból, és ha zaklat, távol tartási végzést fogok szerezni a Minisztériumból. Zsarolt ugyan, próbálta megtámadni azt a néhány érzelemcsonkot, amik régen az anyámhoz kötöttek, de csak azt érte el, hogy még tovább csonkolja őket. Ma már csak kellemetlen bizsergés van ott, ami néhány rossz emlékhez társul.
A hetedik sorsdöntő év volt a Roxfortban. Ekkoriban volt az első futó kapcsolatom, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy eltűnjön teljesen a gyerek, és felnőtté váljak. Ebben az évemben döntöttem el, hogy a hét kitűnő RAVASZ-omat arra fogom használni, hogy megszerezzem apa régi állását. Igaz, ott végül nem láttak túlzottan szívesen, és végül a Bestia Tagozatra vettek fel, de utólag örülök neki. Rengeteg értelmes, jobb sorsot érdemlő lényt vettek ebbe a kategóriába, ez pedig érdekes lehetőségekkel kecsegtet. Még csak középvezető vagyok, de rövid időn belül én fogom vezetni az egész Tagozatot.
Júniusban, amikor tizenhét voltam, vitt el a nagybátyám a Nagyúr elé. Sokat hallottam róla, hogy szörnyeteg, hogy a külseje egy kígyóé, és emberi szavakkal leírhatatlan kegyetlenségre képes, de én nem ilyennek láttam őt. A generációnk legnagyobb varázslója előtt térdeltem le, aki hajlandó tabukat is ledönteni, hogy a világot olyanná tegye, amilyennek mindig is lennie kellett volna. Ehhez nem lehet valaki megalkuvó, minden eszközre szükség van hozzá, hogy elérjük, amit akarunk. Amikor ki kellett állnom magamért a saját családom ellen, megtettem, amikor pedig el kellett köteleznem magam a Nagyúr eszméi mellett visszafordíthatatlanul, megtettem azt is.
Gyilkolnom kellett, hogy megkapjam a jegyet. Nem okozott örömet, hogy megöltem azt az öreg muglit, akit nem is láttam, és valószínű soha nem is hallottam volna felőle. Nem fog örömet okozni a háború sem, ahol majd újra ölnöm kell. Az élet viszont nem csak jó dolgokból áll: létezik felelősség is, én és a társaim pedig felelősek vagyunk a varázslóvilágért, és ezért olyan dolgokat kényszerülünk majd megtenni, amik visszataszítanának bárkit, aki gyengébb. Azt akarom, hogy a világ jobb legyen a távozásomkor, mint az érkezésemkor, és ha kell, ehhez megteszek mindent, amit meg kell tenni.
Aki ismerte az apámat, azt mondja, hogy nagyon hasonlítok rá: tudatosan elkezdtem lemásolni az öltözködését, tudat alatt a kiskoromtól gyűjtött képeken látott gesztusokat, de az elmém és az akaratom is hasonlít arra, amilyen az övé volt. Talán örököltem, talán csak hasonló dolgokkal kellett megküzdenünk az álmainkért, talán a sors akarja, hogy beteljesítsem, amit akar. Igazság szerint nem számít igazán. Ami számít, hogy a céljaim egy része beteljesült, egy másik része pedig be fog teljesülni.
Ma is rengeteg kérdésem van, de látszik, hogy már nem vagyok gyerek. Régen a múltra kérdeztem rá, a jelen problémáira, éveket töltöttem a válaszokkal, amíg kifejlődtem. Ma a jövőre kérdezek rá: mikor kell megtennem a következő lépést, kivel éri meg fenntartani a barátságot, merre fog változni a világ egy, tíz és száz év múlva? Vannak még kérdések, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig vannak válaszok. A lényeg persze nem azon múlik, hogy mindenre találjunk válaszokat. A lényeg az, hogy mindig feltegyünk egy utolsó kérdést: mit kérdezzek legközelebb?
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Sidrus Evan Rosier   Sidrus Evan Rosier EmptySzomb. Nov. 19, 2016 4:39 pm

Gratulálunk, elfogadva!
Vissza az elejére Go down
 
Sidrus Evan Rosier
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Vortigern & Sidrus - Rosier Birtok
» R i d e & D i e - Mr. Rosier
» Marcus | Dylan O'Brien/Evan Peters/Luke Mitchell/Kit Harrington | 16-17

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: 9 és 3/4-ik vágány :: Beosztási ceremónia :: Elfogadott karakterek :: Sötét varázsló-
Ugrás: