>
KezdőlapKezdőlap  KeresésKeresés  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák
Vendég

Alexander V. Spark

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Megosztás
 

 Éloy Lowell

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Éloy Lowell

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Éloy Lowell   Éloy Lowell EmptySzomb. Dec. 31, 2016 7:32 pm


Éloy Lowell

Főkarakter
Chester Mayall
Csoport
sötét varázsló
Play by
Baptiste Radufe
Foglalkozás
csempész, orvvadász
Karaktertípus
SAJÁT
Különleges képesség
animágus :: leopárd

Belsö leírás

Átlagos külleméhez vadállati belső tartozik. Az ismerői bátran kijelentik róla, hogy nincs benne semmi emberi, de ez csak arra mutat rá, hogy az ismerőit nem igazán műveltségük, szabatosságuk és pontosságuk okán választja, és hovatovább nem is nagyon mutatja meg előttük lényének egészét.
Egyaránt rendelkezik emberi hibákkal és erényekkel, kétségtelen tény azonban, hogy a legtöbb gátló moralitás hiányzik belőle. Gyerekkorában egy olyan törzs tagja volt, ami nem érintkezett a civilizált emberekkel, ősi forma szerint élt, az erő-, és társadalomfogalma egészen máshogy alakult ki, mint azokban a gyerekekben, akik hagyományos családmodellben nevelkednek valamelyik ország, vidék és város keretei között. Mindenféle oktatási rend elkerülte a Durmstrangig, így a saját tapasztalataiból okul a legtöbbet, és tényleg, a legtöbbet, az élet ránevelte, hogy a lehető legtöbb tudást nyerje ki empirikus úton a környezetéből.
Látszólag nincs erkölcsi érzéke, de valójában érti a varázsló és a mugli társadalom mozgatórugóit, szándékosan nem akar a része lenni. Átlátja a szükségességét a morálnak és törvényeknek, de föléjük helyezi magát, mert egy másfajta életmód élő relikviája, ami ugyan fenntarthatatlan nagyobb populációban, de kiválósága és magasabbrendűsége szerinte elvitathatatlan.
A megfogható dolgokban hisz, a saját erejét is leginkább a fizikai erejében, ügyességében és leleményében látja, noha csavaros eszű és éles elméjű, nem tölti az életét bonyolult tervek szövésével, ha mégis ilyesmire adja a fejét abban rendkívül alapos. Noha az értéket ebben látja, a spiritualitás nem áll messze tőle, rendkívül babonás, bár a legtöbb tévhitet a helyén kezeli.
Hirtelen haragú, indulatos és erős temperamentumú. Bizalmatlan, mint egy vadállat, de nem zárkózik el a közeledéstől, mondhatni elfogadja emberkézből is az ételt, ha az enni ad, de kíméletlenül és habozás nélkül odaharap, ha valaki fenyegető mozdulatot tesz ellene a legkisebb megbánás vagy félelem nélkül. Jellemzően szembenéz a tetteinek következményeivel, ha megfontol valamit vagy töpreng azt szinte soha nem azért teszi, hogy elkerüljön valami nehézséget, hanem hogy megsokszorozza a lehetséges nyereségét, mert nem fél a küzdelmektől, a fájdalomtól és az élet büntetéseitől, mert úgy véli, meg tud birkózni velük.
Ritkán tekint vissza és vet számot az elmúltakkal, ha bán is valamit, azt soha, senki nem fogja megtudni tőle. Büszkesége alighanem nem engedné, hogy beismerje a tévedéseit, hacsak azokat már nem javította ki valamilyen tanulás eredményeképpen. Sohasem sajnálkozik vagy kesereg, céltudatossága és állhatatossága előrefelé viszi, nem engedi, hogy belerágják magukat a múlt rühes patkányai. A kellemes emlékeket, élvezetes időszakokat, perceket amikre büszke ellenben gyakran felemlegeti, ha sikerül leültetni egy jó italozásra igen szórakoztató társaság is lehet.
Magas fokon égeti az életét, ez pedig sok ütközést eredményez, ennek megfelelően az élvezeteket sem tagadja meg magától.
Kifejezetten könyörtelen, mások szenvedése vagy hidegen hagyja, vagy örömmel veszi, kuriózum, hogy valakinek vagy valaminek a védelmére kelne, aki vagy ami nem elég erős ahhoz, hogy megvédje magát az abúzustól.
Kiváló megfigyelő, pontos, türelmes, akkurátus vadász legyen a vad állat, bestia, vagy akár ember, ellenben a türelméből csak morzsák jutnak a társalgásokba, nehezen tolerálja ha hülyére veszik, mellébeszélnek, megpróbálják átverni, hazudnak neki vagy utasítgatják, nem fél ezeket tettleg megtorolni. Érthetően előkelő helyet foglal el a körözött csempészek listáján, bár nem annyira a személye, mint inkább a tevékenységének okán, bizonyára nagyobb erőkkel is keresnék, ha nem jó érzékkel akkor okozná a legtöbb galibát, amikor az aurorokat a halálfalók, gyilkosok és belső háborúk foglalják le.

Szokások:
- Egyáltalán nem kávézik, és teljesen hidegen hagyja az angol teázás fogalomköre, noha a legtöbbet brit területeken tartózkodik.
- Ritkán alszik négy óránál többet egyhuzamban.
- Minden hónapban vért és csontokat éget egy vudu szertartás keretei közt, amivel mind rosszabb egészségi állapotát tartja karban.
- Dohányzik, amióta megismerkedett Argoval, nem veti meg a különböző kiegészítő dohánykeverékeket sem.
- Viszonylag nyersen esz mindent, mert sokszor nem volt ideje vagy éppen lehetősége különösebben főzött vagy fűszerezett ételekhez jutni.
- Rendkívül sokat mozog és edz, bár nem fut, csak ha kerget vagy kergetik.
- Gyakran vadászik kedvtelésből, ez tekinthető a hobbijának.
- Noha nem a szépérzékéről híres, néha álbőrben (százfűlé főzet) kifejezetten kulturális programokon vesz részt, galériákat látogat. Akik tudnak erről úgy hiszik, kritizálja az alkotott szépséget, mert nem természetes.
- Trófeagyűjtő, ha valami győzelmet arat, sikert ér el valamit zsebretesz emlékül, bár ezeket a holmikat aztán állandó lakhely híján gyakran ládába zárva elássa valahol vidéken.

Fontos tények:
- Halva született, ezért a korához képest alacsonyabb, kissé mindig visszamaradt a fejlődésben, ez kezdetben frusztrálta, később lekopott róla.
- Van egy ikertestvére, akitől kamaszkorában elszakadt ugyan, de valamiféle iker-kapcsolat van kettőjük között. Biztos benne, hogy él és mostanában jól van, de az utóbbi időkben ha rá gondolt, nyugtalan lett. Nem tudja, hol van.
- Sose végezte el a teljes körű mágusképzést, ezért bizonyos ismeretei teljesen hiányoznak, mint például a mágiatörténelem, jóslás vagy éppen elkopott, elavult a tudása, mint csillagászatból.
- Földhözragadt típus, egész életében ha tízszer ült egyedül seprűn, és kifejezetten nem szeret ezen az eszközön utazni. A fanyélen tériszonya van, míg a különböző hordozó-állatok röptét jobban viseli, több biztonságérzetet ad a számára.
- Senki sem tudja, hogy saját magán kívül szeret-e valakit, hogy amikor hébe-hóba az ikertestvérére gondol, az szeretet-élmény-e a számára, vagy egyáltalán azt az érzést, hogy szeretet bármilyen szinten megéli-e a jelen időkben.
- Nem tesz különbséget felnőtt és kamasz között, ugyanúgy viselkedik velük, azok érdemei szerint, egyáltalán nem vette át a nyugati civilizációk gyerekbabusgató mentalitását, amivel harmincéves anyámasszony katonáivá torzítják a fiatalokat.
- Mindig kész új és hasznos emberi kapcsolatokat kötni, egyáltalán nem antiszociális, mindenkinek felméri az értékét és aszerint jár el, de udvariassági látogatásra a távolabbi ismerősök csak hogy a kapcsolat fennmaradjon nem számíthatnak tőle. Akkor jön, ha kell valami, és ha nem kapja meg, mert eddig nem jött, hát leírja a veszteséget és elveszi magának, ami kell.
- Kapcsolatot tart fenn mugli társaságokkal, amik a varázserővel rendelkezők eltörlését tűzték ki célul, időnként információkat juttat nekik, mert noha ő maga is varázsló, megveti a varázslók társadalmát. Ez egyfajta hobbi neki.
- Mivel sok időt töltött varázstalanok között, és ott is meg kellett tudnia védeni magát, kitanulta a mugli fegyverek használatát, és általában hord is magánál legalább egy pisztolyt. Néhány piszkos mágusügyletre is segített már pontot tenni a fegyver.
- Átok: elátkozta egy némber, ezért vonzza a villámokat. Vihar idején mindig valami fedett, zárt helyre kénytelen menekülni, bár megesett már, hogy a légköri elektromosság gömbvillám formájában érte utol. Ez a gyengeség az őrjöngésig dühíti, de egyelőre nem talált rá gyógymódot, elég erős átoktörőt.
- Ősi méreg: afrikai kalandozásának súlyos fordulópontjaként egy ősi varázslóközösség romvárosába került, ahol a helyi védelmi rendszert véletlenül aktivizálva egy mágikus teremtményt szabadítottak el, aminek a marásából méreg került a testébe. Egy ideig féken tartotta egy gondosan megkomponált törzsi mágusrítus-modern mágia gyógyító ereje kombináció, de a villámcsapások energiatöbblete felszakította a megkötéseket, és a romboló folyamatok újra elindultak benne. Rosszullétek, dühkitörések, fájdalmak és ámokfutás jellemzi a küzdelmét a kórral.


Gentle? I think that you're mistaken.
Delicate? I went through that phase…
Tender? Want me to say I love you?
Love? I've heard it's all the rage.

Pálca
12,5 hüvelyk, nyárfa főnixtoll maggal, kifejezetten rugalmas, virgonc
Patrónus
orosz farkaskutya
Erősség
lelkierő, kitartás
Gyengeség
temperamentum, vakmerőség
Dementorok
két legtraumatikusabb emléke van: 1 - amikor első iskolaévének nyarán a testvérével megpróbáltak visszatérni a törzsükhöz, de nem találták meg őket, mert azok nem akarták ezt, az elhagyatottság és csalódottság sokáig meghatározta az életét, 2 - amikor fiatal kamaszként nunducsalinak használták és egy medvecsapda fogságából kiszabadulni képtelenül tehetetlenül vergődve olybá tűnt az élete ott és akkor véget ér
Edevis tükre
a gyógyulásának titkait látja takaros palackokba zárva, lombikokban gőzölögve, asztalra kiterített növénykombinációkként
Mumus
villámcsapás
Amortentia illata
rothadó gyümölcsök testes, alkoholos kipárolgása vérszaggal összekeveredve, földes esőillat és férfi testszag ölelkezés közben

Külsö leírás

Felépítés:
- 176 centi
- vékonyan izmos, inkább szikár, de erős
- hosszú végtagok, arányos testalkat
- ovális fejforma, magas járomcsont, erőszakos áll, dús száj

Színek, bőr:
- villámcsapásoktól vöröses hegek váll-lapocka magasságában, egyéb fehér sérülésnyomok testszerte
- kaukázusi, fehér bőrtípus, nem túl fakó
- mézszíntől sötétszőkéig árnyalódó hajszín
- kék szemek

Animágus alak:
- egy leopárd: kb. 160 centi hosszú + 100 centi farok, 85 kg, világos sárgásbarna bunda, fekete pettyek, a szeme kék
- speciális ismertetőjegyei: a bundájának kissé sötétebb, mézesebb az alapszíne, a combján foltokban hiányzik a szőr, ahol a medvecsapda sebei gyógyultak emberi alakjában, a farkának utolsó harmada nem gyűrűs, hanem egységesen fekete

Egészségi állapot:
- szerencsés öröksége révén erős ellenálló képességű, kevés betegség, méreg dönti le a lábáról tartósan (szinte soha nem beteg)
- ugyanezen öröksége miatt vonzalma a bódítószerekhez nem használja el a testét
- rendkívül hosszúéletű népcsoportból való, egy évtizeddel fiatalabbnak látszik a valós koránál
- átok révén vonzza a villámcsapásokat, ettől rendszeres égési sérüléseket és a szívkárosodásokat szenved, de erre a mágia ismer gyógyszert
- egy ősi méreg beette magát a testéből, krónikusan visszatérő fájdalmai heves remegéssel, étvágytalansággal, hányással, lázzal, általános leromlással, kiszámíthatatlan hangulattal, időnként ájulással járó rohamokat hoznak


Születési hely
az isten háta mögött
Származás
félvér
Elkötelezettség
ANARCH
Születési idő
1960, N/A
Családi állapot
egy vicc
Roxforti ház
sosevolt

Elötörténet



1955-1971, Ádámtól, Évától
Él egy legenda arról, hogy valahol a közép-szibériai pusztákon, messze túl az Urálon, a Himalájától északra és a mongoloktól valamivel nyugatabbra él egy vándornép azon a kietlen tájon, ahol a száraz kontinentális éghajlat a hidegbe vált, és a tajga végtelen erdőségeibe olvad át a puszta, hogy aztán a tundra fagyos és hideg sziklasivatagának adja át a helyét vándorol egy nép. Egy egységes, szűk körű népcsoport sok más néprajztudományilag érdekes, kihaló, de a társadalmi káros hatásoktól még gyorsabban elerodálódó közösség között, ami bizony varázslókból és boszorkányokból áll. A tagjai ősi mágiát űznek, különösen hosszú életűek, szívósak és életerősek és nemigen törődnek mással, mint a mindennapi teendőkkel, rénszarvastereléssel, vadászattal, halászattal, és azzal, hogy a prémeiket kicseréljék olyan terményekre, amikhez mostoha otthonukban a zord és vigasztalan, ám spiritualitásban oly gazdag tájon nem juthatnak hozzá. E nép minden tagja fogékony az animágiára, gyakorlottak a csillagállások megolvasásában, ellenben hidegen hagyják őket a pálcás mágiák, soha nem mennek az iskolákba, nem is számolnak velük a nagykönyvek, mert ő maguk a természet mágusai és nem városi mágusok. Akárha bestiák lennének, elzárkóznak és elrejtőznek a varázstalanok és varázstudók elől egyaránt.
Nem mindig sikerült. 1955-ben a magietnográfia jeles képviselője, bizonyos Ludovit Patejdl teherseprűjét felpakolva hivatástudattal érkezett meg. Öt évébe került, amíg a csoporttal vándorolva megtanulta a nyelvüket, a szokásaikat, elnyerte a bizalmukat, titkaikat kikutatta és/vagy beavatták, sőt, a távozásával ő is hagyott valamit a közösségnek. Néhány hónappal azután, hogy elment az egyik helyi asszony ikerfiúknak adott életet, noha elsőre úgy tetszett, hogy az egyik halva született, végül sikerült visszacsalogatni belé az életet. Ez az esemény szerencsés égi jelek alatt történt, így a fiúkat a közösség a sajátjának tekintette, létezésükről az apjuk soha nem értesült, de ők maguk nem is látták ennek kárát jó ideig. Egyszerű, de tartalmas neveltetésük olyan volt, mint egy modern ősikultúra trend-álom, amíg be nem töltötték a 11 éves kort.

1971-1974, új világ, új kihívások
A Durmstrang varázslói a megfelelő korban eljöttek a két gyerekért. Ketten érkeztek, idegen erőszakosságuk megfutamította a békés népet, pedig nem jöttek támadóan. Egyszerűen csak eljöttek a varázslógyerekekért, akik hajlamuk és mágiájuk révén a pálcás varázslókhoz álltak közelebb, és a szokásrend szerint magukkal vitték őket az iskolába, ahol megtanítják mindennek a rendjét nekik. Mindig így volt ez az elkallódott kölykökkel, ezúttal sem lett másként, noha az ikrek vértisztasága némi kérdéseket vetett fel, az bizonyos, hogy a közösségüket is erősen áthatotta a mágia, így semmiképpen sem számítottak mugli szülőknek.
Komfortzónájuk kiragadva a két fiú először rémülten fedezte fel a szép új világot, ami nekik jutott. A Durmstrang lendülete elcsapta őket, mint egy gőzös, de nem darálta be. Hátrányban voltak ugyan a társaikkal szemben szociális interakciók terén, de egymásra pontosan tudták, hogy mennyire számíthatnak. Vadászó, gyűjtögető, mindig vándorló, küzdő közösségükben kemény fából faragott kölykökké lettek, olyan fiúk voltak, akiket egyáltalán nem volt egyszerű félrelökni. Noha mint legkisebbek, evidens helyzetük volt a bántottak, az áldozatok között, hamar kibontakozó karakán jellemük és egymással szinkronizáló agresszív támadókedvük hamar visszaszorította azok vállalkozókedvét, akik a gyerekek mindenkori szokása szerint ővelük akartak gonoszkodni. Már az első év végére kinőtték magukat olyanokká, akik másokat bántanak, és nem hagyják, hogy őket bántsák.
A kegyetlenségük és közönyösségük mindazon gyengeségek iránt, amik a hagyományos családokból származókra jellemző volt kiemelte őket. Évfolyamtársaik, szobatársaik csodálatában fürdőzve alakult ki az első baráti társaságuk. Gyorsan fejlődtek, könnyen tanultak, túlélő ösztönöket örököltek a szinte barbár törzsnek ható közösségüktől. Élvezték az iskolát, de a nyár közeledtével egyre inkább vágyakoztak haza, a nyílt pusztákon legelő rénszarvasok közé, a vad nyargalásokra, amivel a vadászok a vadat hajtották, az anyjukhoz, aki talán majd el sem hiszi mindazt, amit mesélnek majd neki erről a helyről.
A tanév végén annak rendje és módja szerint feltették őket a Transzszibériai muglivasútra, Tobolnál leszálltak. Egy nevelőjük kísérte el őket, aki korábban értük is jött, ám nem találtak senkit azon a helyen, ahol legutóbb a törzs tartózkodott. Hiába barangolták be a nyáridő egész ideje alatt a vidéket a fiúk emlékezete és a mágikus nyomok alapján, nem akadtak a rejtőzködő nép nyomára. Hogy valami katasztrófa érte őket? Egyikük sem gondolta így, sokkal kézenfekvőbb volt az a magyarázat, hogy a megrabolt család nem fogadta és várta vissza a fiait, és szándékosan rejtőztek el előlük.

A csalódottságuk leírhatatlan volt, a tanév kezdetéig hátralevő időt a nevelőmesterüknél töltötték, és megpróbálták megvigasztalni egymást és önmagukat, de az elárultság érzése erős volt. Sokat nőttek azon a nyáron, mármint az egyikük, az a fiú, akiből később Éloy Lowell lett némileg visszamaradt, ahogy már az anyaméhben is kevesebb jutott neki, így sikerült megfulladnia a szülőcsatornában, és végül éppen csak túlélnie a saját világrajöttét. Bájos egyformaságukba így némi különbözőség keveredett, ami az amúgy is súlyos árvaság-érzésüket egy kicsit tovább növelte. Mire visszatértek az iskolában már érezhető volt közöttük némi feszültség. A vizuális különbözőség miatt elkezdtek magukra is másként tekinteni, egymástól különbözőnek, ami életük addigi 12 esztendejéhez képest egy éles váltás volt. Mivel immár a társaik is meg tudták őket különböztetni egymástól a mindenkori természetük szerint kiválaszthatták azt, hogy a két vonzó vagy éppen ellenséges kölyök-karakter közül melyik iránt táplálnak erősebb érzelmeket.
Továbbra is kitartottak egymás mellett, főleg tanulásban és másokkal szemben, de a szabadidejüket már jórészt külön töltötték. A magasabbik testvér népszerűbb és kedveltebb volt, simulékonyabb jelleme több barátot szerzett neki azok között is, akiket korábban megszégyenített, képes volt békejobbot nyújtani, míg az a fiú, akiből később Éloy lett továbbra is megőrizte vad szenvedélyét és valami barbár méltóságát, korábbi életvitelük keménysége okán magasan a többiek fölé helyezte magát mind talpraesettségben, mind egyéb képességekben, és ezt minden lehetséges módon erőfitogtatással, párbajjal és verekedéssel a világ tudtára adta. Az ő barátai így leginkább azok közül kerültek ki, akikkel együtt küldték őt büntetőmunkára, míg korábban ezeket a fivérével együtt vívták ki maguknak.
Noha látszólag ez volt a természetes rendjük, olyan csillapíthatatlan hiány alakult ki mindkettőjükben az ikervér másik fele után, hogy a nyarat az előzőhöz képest egészen egymással töltötték. Sokat túráztak és versenyeztek, alig lehetett őket a házban tartani és a nyári leckék fölé parancsolni, egyedül az animágia-rákészítő különórákat vettél szívesen, mert nevelőjük nagy gondot fordított arra, hogy életben tartsa bennük az anyai tehetséget. Még nem változtak át - hiszen a lelkük olyan puha és formátlan volt akkor még, hogy a felelős tanár jó okkal inkább távoltartotta őket egyelőre az állati alaktól, -  ami valamiféle elköteleződést jelentett volna, de táplálta a korábbi tudásukat, amit még otthonról hoztak, a felkészítésük szépen zajlott.
Egyetlen vitapont árnyékolta be az életüket harmadév első félévében, méghozzá a múlt lezárásának kérdése. Éloy ellenszenve az iskola, az órák rendje, a tanári szigorúság és a büntetések szerinte igazságtalan mivolta miatt egyre növekedett, mindegyre azon borongott, hogy jobb lett volna, ha nem veszik ki őket soha a közösségükből, ha velük maradnak a mágia vad, természetes módját gyakorolják anyáik útján, az lett volna a helyes. Állította ezt annak ellenére, hogy főnixtoll bélésű nyárfapálcáját éppen olyan természetességgel forgatta, mint a fivére, aki nem volt ennyire haragvó a helyzetük iránt, és úgy vélte, hogy a család magukra hagyta őket, ezen tovább kell lépniük, több szót nem is érdemelnek, a jövőre kell koncentrálniuk. A harmadév végére ebből a vitából neheztelés lett, ami széttörte a kapcsolatukat. Mindketten megszenvedték ezt az időszakot, és a nyár sem hozott feloldozást a nyűg alól, sokat veszekedtek és párbajoztak, általában Éloy kezdeményezte a konfliktust, de fivére sem hagyta magát, egyértelmű vereséget sem fizikailag sem a vitában sem szenvedett egyikük sem. Az elmérgesedő kamaszhiszti ellen nevelőjük Éloyt a nyár utolsó két hetére előbb visszaküldte a kiüresedett Durmstrang kastélyba, hogy ott egy másik tanár gondjaira bízza és szétválassza a civakodókat, amíg lehiggadnak. Úgy számolta ennyi idő elég is ahhoz, hogy a testvéri összetartozás érzet újra hiányt nyisson bennük és nem is tévedett. Éloyt is gyötörte a magány, szinte óránként változtatta az álláspontját - miközben jobb híján a nyárifeladatok fölé görnyedt - afelől, hogy mit fog tenni a fivérével, hogyha újra találkoznak. Számtalanszor elhatározta magát a higgadt cselekvés mellett, a legenergikusabb mégis akkor volt, amikor úgy érezte, jogos sérelmeitől fűtve beveri az áruló testvér képét, aztán megtanulja, hogy nincs irgalom a nap alatt, ahogyan azt a vadonban tanulták.
Egy ilyen pillanatában szökött el.

1974 - 1975, úttalan utakon
Jószerivel már a legközelebbi kikötőváros felé haladtában megbánta, hogy meglépett, de büszkeségből nem fordult vissza, még csak nem is tétovázott, hajtotta a gondolat, hogyha a nyomára bukkannak és visszaviszik az olyan megszégyenülés lesz, amivel nem akar szembenézni, valamint azt igazolja, hogy képtelen legyőzni ezt az erőszakot az életén, ami korábban is kiszakította onnan, ahova tartozik. Átkozta az összes boszorkányt és varázslót akit valaha megismert, személyesen téve őket felelőssé azért, hogy elszakadt a testvérétől és a családjától, függetlenül attól, hogy volt-e bármi közül ehhez. Az egész világuknak nem kellene léteznie, elkényeztetett nyápicok, akik csak akkor elégedettek, ha másokat is leronthatnak a gondolataikkal, mint azt tették a testvérével. Jövőkép? Foglalkozás? Állás? Sport? Vadászoknak születtek, minden szent sámánállatra, nem holmi párbajozó erőszakhuszárnak. Az ő jövőjük a puszta, az erdő, a jég, a sziklás hegyek és a tágas mindenség, ahol a gyenge ember halott ember és ez rendben van.
Vadonjáró tapasztalatainak hála nem akadtak elég gyorsan a nyomára, bár felháborodott szíve még szerinte is túlságosan hangosan dobogott. Egy nagy tengerjáró hajóra szökött fel és rejtőzött el, bölcsen nem használta a pálcáját, ami alapján a nyomára akadhattak volna. Először arra gondolt, hogy a tengerbe hajítja, de végül csak lemondott a használatáról. A hajó Angliába vitte, ahol fogalma sem volt, hogy micsoda polgárháború várja.
Egy belháborútól sújtotta országba érkezett 1974 őszének közepén, lesoványodva a hosszú tengeri bujkálástól és koplalástól vetette magát a mugli világba, ami éppen úgy megszenvedte a Sötét Nagyúr erejét, mint a mágusok világa. Jó pár hétig csak lézengett a külterületeken, néha beljebb merészkedett, de jórészt az utcai mocsoklényekre vadászva tartotta fenn magát, patkányon, kóbor macskák és kutyák húsán élt kezdetben. Néhány hónap leforgása alatt más utcagyerekekből verbuválódott kisebb csoport vette körül, akiknek kegyes oroszlánként juttatott a zsákmányból, ha egyedül nem bírta elfogyasztani, és az első időkben még szétkergette őket, ha ínségesebb volt a fogás, de aztán inkább megtanította őket csapdát állítani, és eltanulta tőlük a mugli nagyvárosok működését és az angol nyelvet. Csodabogárnak tartották a koldusok, akikhez eztán fordult, hogy művelje magát angolul, idegen volt nyelvre és gondolkodásra is, átlagon felüli immunrendszerének hála a mostoha körülmények és rossz táplálkozás ellenére sem lett soha beteg, ráadásul egy teljesen idegen eszmét hozott a puhány nyugat-európai ország szociális háló alatti világába. Kedvelték, ereje, kitartása durva modora ellenére is, sokat adott a fiatal és idősebb árváknak, kölcsönösen megsegítették egymást, majd egy napon Éloy eltűnt közülük.
Egy varázslót talált, ez már az érkezését követő tavaszon volt, a bohókás citromsárga otthonkában parádézó férfi némi zavarral haladt a célja felé, amikor mellészegődött. Hamar kiszedte belőle, hogy varázsló, előadott egy mesét arról, hogy ő is, csak elkeveredett a szüleitől és azért olyan szakadt, mert megpróbáltak a varázstalanokhoz hasonlóan felöltözni, még a pálcáját is megmutatta, de hogy varázsoljon is azt a férfi megakadályozta, valami kiskorú bűbájgyakorlásra hivatkozva, mindazonáltal bevitte az Abszol útra. A szüleinek keresése közben "valahogy" elveszítették egymást.
Kissé tétován járta a brit mágikus élet központját, noha iskolaidő révén nem voltak ott vele egykorú gyerekek így sok csodálkozó pillantást nyert magának a felnőttektől. Megbámulta a kirakatokat, éhesen korgott a gyomra a mágikus kifőzdék forró szagától, ám a csillogó helyi pénzekből csak alig párat sikerült összeszednie a porból, és az értéküket nem ismerte. Ahogy sötétedett, úgy lettek mind feszültebbek és sietősebbek a mozdulatok, aggódóbbak a pillantások, egyre többen nézték ferde szemmel a jelenlétét, bár a népesség lélekszáma ritkult, de gyanakvást ébresztett magányos jelenléte, így jobbnak látta az elsötétedő kirakatok helyett a sikátorok kőfalaink közét választani. Arrafele osont amerre életet talált, és kisvártatva, noha nem tudta, mert angolul olvasni akkor még nem tudott a Zsebpiszok közben találta magát.
A méltán rossz hírű negyed a háborúban egészen felvirágzott, fekete pompájával és erőszakos mocskával a Durmstrangra emlékeztetett, még néhány hozzá hasonló fiút is látott, igaz, összeláncolva álldogáltak egy kapualjban és mellettük egy fiatalabb lány sírt, így a veszélyérzet gyorsan továbbhajtotta onnan. Nem igazán félt, bár felfogta, hogy milyen helyen jár, a választásainak korlátoltsága miatt oda vette be magát, egy helyi kocsma, a Véres Egér mögé. Némi ételmaradékot és rongyot összehordott, a hűvös időben néhány napig pihent és figyelte az utcákat, aztán indult csak újra neki, hogy felfedezze a közösséget, és ezzel újra meglepje az utca varázslóját önmagával, szemérmetlen fiatalságával és oda nem illésével. Néhányszor megpróbálták megfogni, de valahogy mindig kivágta magát, hamar kiismerte a szűkös lélekvesztő sikátorok garmadáját, a leomlott falak bújórejtekeit, mind nagyobb és nagyobb területeket járva be.
Egy ilyen útja során ért vesztére egy raktárhoz, amibe némi kevésbé elátkozott, számára is használható holmi reményében tört be. Egy kis szobában sajátságos társaság gyűlésére bukkant, és amikor ismerős, orosz akcentusú szavakat vélt hallani, sajduló szívvel kúszott közelebb hallgatózni. Hosszú idő óta ez volt az egyetlen dolog, ami a puszta létezésről másra terelte a figyelmét, és túlságosan ki volt éhezve valami emberi ingerre ahhoz, hogy ne essen ebbe a csapdába. A gyülekező társaság egy későn érkező tagja kapta rajta a kéretlen hallgatóságot, miközben rutinból ellenőrizte a környéket és a többiek közé hurcolta Éloyt. Így ismerkedett meg Lord Opállal és az ő bandájával, a Veríték testvériséggel, és ekkor harapott ki egy darabot a hírhedt csempész orrából, amikor az az arcába kajánkodta, hogy tudja-e hogy mit szoktak tenni az ilyen kis kukkoló szemétládákkal, mint amilyen ő. A retorziós átokszórás sem törölte ki az emlékei közül azt a magas hangú ordítást.

18+
Amikor magához tért már egy Afrikába tartó, hopponálásra kényes áruk szállítására átalakított jachton feküdt megbéklyózva és vagy száz szerencsevadásszal a fedélzeten. Lord Opál, aki gúnynevét egy átoktól kifehéredett, és opálszerű mintával kékkel, sárgával és rózsaszínnel erezett hajáról kapta, szíves bosszúvággyal, immár csonka orral tájékoztatta, hogy Afrikába mennek nundura vadászni, és a csalétek szerepét szánja neki, legalább spórolnak egy bölényen. Odaköpött a szépen behegedő orra mellé, ez már igazán nem ronthatott tovább a helyzetén.
Az út nagy részét átaludta. Hogy ne keseregjen a saját sorsa felett inkább megfigyelte a csempésztársaságot és a hozzájuk szegődött vagy hét tucatnyi alkalmi társat, akik mind rettenetes feszültségben voltak a nagyvad miatt. Napi szinten kirobbantak viták, és az út elég hosszú volt ahhoz, hogy néhány forróvérűbb varázslót el is veszítsenek. Néhányan rajta akarták kitölteni a dühüket, nyugtalanította őket a figyelő csalétek világos szemének éles, tiszta bírálata, a szótlansága, vagy - ha fájdalmában káromkodott is, ha valamelyik hozzáfért - idegennyelvűsége. Végzetes kárt senki sem tett benne, mert az örökké a raktérben figyelő Patkány, Lord Opál emberek gondoskodott arról, hogy a csalétek megérje az utazás végét, hiszen a nundu nemes vad, és mint olyan, nem mozdul a döghúsra. Patkány, aki mellesleg kiválóan beszélt oroszul, kitüntető figyelme akkor vált terhelővé, amikor a legtöbben nyugovóra tértek, és kettesben maradtak. "Kár lenne szüzen meghalni, nem igaz, mal'chik?" ezt kérdezte tőle, de mivel előrelátóan némító bűbájjal verte nemigen adhatott rá választ, miközben kiforgatta a rongyaiból és elzsibbasztott testét fogdosta. Magában bosszút fogadott még úgy is, hogy néha elélvezett a repedezett körmű piszkos kezek között.
A hajóút megpróbáltatásai elhalványodtak a szárazföldön folytatódó út mellett. Bizonyos okokból az afrikai dzsungel párás ösvényei arrafelé nem járhatóak meg seprűvel vagy hopponálva, csak lábon és igen éberen. A brutálisan fülledt, nedves és forró klíma elsőre leterítette a hideghez szokott fiút, de aztán valamelyes erőre kapott. Neki nem kellett gyalogolnia, egy szamár hátára kötötték fel, ami többek között a nunduölés egyéb felszereléseit is vitte magán néhány társával együtt, amik meg ajándékokat hoztak. Lord Opál jó kapcsolatot ápolt a helyi törzsekkel, a félvad, furcsa fekete emberek egy kicsit emlékeztették arra a népre, akik között felnőtt. Lord Opál vezetésével bejárták a Kongó medencét, a lázas, fülledt erdőség bőszen fojtogatta a karavánjukat, de mindenhol útbaigazították őket, míg a legsűrűbb és sötét rengeteg mélyén meg is találták a gyilkos vad csapáját. Egy fennsíkig követték a nyomokat, ami jobban kedvezett a vadászathoz, és különösebb tájékoztatás nélkül ott engedték hirtelen szabadon. A túl közeli majdnem kerek hold alatt a magas, derékig érő fűben egyszercsak tökegyedül állt. A varázslók elrejtőztek, a tagjait nyűgöző béklyó hirtelen semmivé lett, és ő ott reszketett, a puszta állás is nehézséget okozott, zsibbadt fájdalom nyilallt benne az első bizonytalan lépéseknél, aztán sajgó, megbicsakló kínná erősödött amikor kábultan futni kezdett egy fás liget felé, hogy némi menedékre leljen, amíg összeszedi magát, de az egyik felállított csapdába lépett. Ínycsiklandozó ordítása a lábán összezáruló óriási medvecsapdában vergődve elővonzotta a leopárdszerű nagymacskát. A bestia bömbölése, a többi csapda aktivizálódása és az ezt követő ádáz tusakodás, színes átkok és villogó bűbájok kavalkádjában próbálta kiszabadítani magát, de képtelen volt vértől iszamós kezekkel elbánni a fémmel, azzal együtt próbált elkúszni, hogy mentse az irháját, így került a vergődő bestia közvetlen közelébe. Annak mérgező lehelete elkábította, a megfogyatkozott csapat diadaláról egyáltalán nincsenek emlékei, csak arról, hogy egy ijesztő, fekete arc hajolt fölé füstölőt lengetve. Olyan erősen dolgozott benne az életösztön, hogy nem sikerült belepusztulnia a vérveszteségbe és a mérgezésbe, egy törzsi kirurgus látta el, miközben Lord Opál csapata megpihent a falujukban, hogy az értékes tetemet elkészítsék a nagy útra. Gyöngén a sebláztól figyelte a csoportot a nyitott oldalú sámánkunyhóból, főleg a Veríték testvériség tagjait látta, alighanem a többieket kifizették vagy lemészárolták, nem számított. A kirurgus "varázsfőzettel" itatta, amitől nem érezte a fájdalmat, majd egy csontból faragott kést csúsztatott a háta alá, mielőtt magára hagyta volna. Ahogy leszállt az este a Patkány bekúszott hozzá a fűházba, sérült testét simogatta, amíg fel nem küzdötte magát a kábultságból, élvező lihegéssel csöpögtette rá a nyálát. Habozás nélkül rántotta elő a kést maga alól, és csak döfte, döfte és döfte rövid és erős mozdulatokkal a görbe pengét a sivalgó testbe, amíg a férfi ki nem pofozta a ház elé. Még akkor se tudta lerázni magáról, mert nem akart menekülni, és nem is tudott, foggal-körömmel csüngött rajta, és amikor a vérző férfi pálcát rántott úgy a teste helyett a karját szúrta, amíg össze nem folytak az ujjai. Ahogy a földre omlott ágyéktól állig felhasította, a belsőségeit külön-külön is átszúrta, és mert a szíve még olyan sokáig mozogni tetszett, addig mártotta belé a kést, amíg egészen össze nem szakadt az izom, és ki nem hűlt az élet benne.
A dáridóra persze összeszaladt a falu, a feketék mind és a testvériség, de mert Lord Opál nem adott parancsot senki sem nyúlt hozzá, amíg ki nem fújta magát és meg nem emelte a fejét, csodálkozva a népes seregleten. Lord Opál bejelentette, hogy megüresedett egy hely a Testvériségben, ha van kedve, csatlakozzon. Ő felemelkedett a holttestről, köpött, és elrohant az erdőbe homloktól bokáig véresen, zavartan a főzettől és a sokktól, a még rajta száradó élet loccsanásaitól. Nem jutott messzire, néhány fa után eszméletét vesztette, de elég erélyesen nemet mondott, a Lord és emberei reggelre továbbálltak, és a feketék között találta magát. Néhány napig még igen keveset tudott magáról.

1975 - 1977, afrikai kölyökévek, egy leopárd legendája
A feketék elég jól gondját viselték, és amikor megtanulta a nyelvüket elmondták neki, hogy nagyon kevesen élik túl a nundu mérgét, igazán szerencsés fehér ördög ő. Miután felépült a törzs tagja lett, noha soha nem illeszkedett be egészen, valamennyire mégis közéjük tartozott. Részt vett a vadászataikon és ünnepeiken. Megtanulta a nyelvüket és a szokásaikat, megismerkedett az erdőikkel és azok vadjaival és terményeivel. A szerencséjét meglovagolva megszállottja lett az életnek, hajszolta is azt, hogy minél többet átéljen belőle. Dzsungelben és szavannán bőséggel adódtak kihívások, amikkel próbára tehette magát, visszaidézve a gyerekkorát egy egészen más életszíntéren, mint amilyenen akkor nevelkedett. A szél is más volt, és a víz, a Nap is máshogy sütött az égről, perzselő gondoskodása betöltötte a mindennapokat.
A pálcáját Lord Opál magával vitte, de fogékony volt a helyi varázslatok iránt, sok helyi varázslóval és sámánnal találkozott, akik maguk is párduc, bölény vagy éppen sakálbőrben őrizték a népüket, befejezte a tudományukból az animágiáját, és felvette végre az alakját, ami leopárdnak bizonyult. Passzolt karcsú, nyúlánk testéhez a forma, izmos, hajlékony kamasszá serdült, bár fejlettségben jócskán elmaradt az ligetes esőerdő izmos, szálas őslakóitól. Jobbára távol maradt az európaiak lakta településektől, noha törzsi társai gyakran bejártak, hiszen a Földnek már alig vannak érintetlen vadonjai, aki nem tart lépést a fejlődéssel az menthetetlenül elpusztul, ez a 20. század új vadontörvénye.
Különös betegség támadta meg 1976 végén, napokig felkelni sem tudott, a sámánok erősen aggódtak érte, megijesztette a babonás feketéket, és azok végül el is vitték a falujukból. Úgy vélték, a szellemek visszaveszik tőle az életet, és nem akartak ott lenni, amikor kiszívják egészen. Egy nagy fa odújában helyezték el a gyengélkedőt, bár több korsó vízzel és élelemmel, ha esetleg mégis jobban lenne, és jobban is lett. (Nem tudta ugyan, de a fivére akkor lett öngyilkos, majdnem sikeresen, a korábbi idők megpróbáltatásai a vérköteléken keresztül kikezdték az idegeit, és ez visszahatott Éloyra is.)
Amikor talpra állt elfogadta, hogy valójában nem tartozik a feketékhez, idegen küllemre és vérre is, átváltozott leopárddá, és szándékában állt úgy leélni az életét, az erdő vadjaként, vadászként, ahogy az anyja tanította. Gyakran szegődött ismerős vadászcsapatok mellé, akik különös jelenlétét elfogadták, hiszen megszokták a képességeit és megismerték a más leopárdoktól elkülöníthető jegyeit, de mert szeszélyes jószágnak bizonyult és néha a tyúkjaikat, malacaikat is legyilkolta, nem igazán látták szívesen. Amikor Lord Opál 1977 év elején visszatért a vidékre, értékes ajándékaiért cserébe készséggel nyomravezették a fehér leopárdhoz, akiről hallva az éles eszű csempész hamar összerakta a képet, hogy az ő elhagyott holmija prédál az erdő mélyén. Expedíciója így új irányt vett, és a Veríték testvériség több heti kitartó űzés után be is cserkészte a kívánt vadat. Csaknem úgy küzdött, mint a nundu, de amikor végre ketrecbe zárták és visszaváltoztatták egy egészen felnőtt fiatal férfinek bizonyult a korábbi csenevész, dühöngő fiú után. A két év megerősítette, noha nem sokat nőtt, nem is éhezett. Lord Opál újra helyet ajánlott neki a csapatában, ám a velős visszautasítás után a csaliállást azonnal elnyerte.
Ezúttal egy vörös bauxit-szakadékban találták meg a bestia barlangját, és rajta is rajta maradt a kötél, ami megakadályozta, hogy állati formában leegyszerűsítse ezt a mutatványt. Egy sebes sodrású folyó vágta mélyre magát a szurdokban, dübörgő hangjától süketen látta kimozdulni az óriásmacskát a védett helyről, és már rohant. Ügyelt arra, hogy ne lélegezze be az állat leheletét, viszont az megütötte, a folyó kis híján elsodorta amikor beleernyedt. Éppen csak megkapaszkodott, kimászni nem tudott a sebes árból, Lord Opál parancsára húzták ki a partra, ahol harmadszorra is megismételte az ajánlatát. Nem helyezett kilátásba semmilyen fenyegetést, de miközben a sebhelyet nézte, ahonnan kiharapott belőle egy falat húst az orrán arra gondolt, hogy miért is ne. Nála a pálcája. Nála az önbecsülése. A kezében az élete és a jövője. Nehéz volt büszkén visszatekinteni az elmúlt időre, bár megpróbált kitartani, és nem adott választ, mert mocskosnak tűnt igennel felelni.
Angliába vitték a jachton, ketrecben, mint az élő leopárdokkal szokás, és a dzsungel nem sírt utána, mert a vadon nem gyászolja a távozókat és nem üdvözli az érkezőket sem, csak próbatételeket állít eléjük, és ha megugorják, akkor újabb és újabb erőpróbák következnek.

1977 - 1981, életre nevelkedés
Anglia még mindig a Sötét Nagyúr rémuralmát nyögte, a polgárháború káoszában a Lord Opál félék szinte szabadon tevékenykedtek, erős üzleti háttérrel és megfelelő tapasztalatokkal könnyen érezhették magukat nyeregben a csempészek. A rossz politikai viszonyok miatt megomlott a gazdaság, a tisztességes úton kereskedők tönkrementek, a feketegazdaság ennek megfelelően kivirágzott. Három hónapot töltött leopárdbőrben egy megforduláshoz éppen elegendő méretű ketrecben Lord Opál irodájában, ami elég volt ahhoz, hogy az ilyen viszonyokról tájékozódjon. Utálatos időszak volt, keveset kapott enni, a horpasza megsüllyedt, bundája megfakult, ráadásul minden szükségletét csak úgy végezte, mint az állatok, nyilvánosan. Mély gyűlölete beletérdelt ebbe a piszokba és amikor végre kiengedték a ketrecéből kész volt elfoglalni a Patkány helyet a csapatban, mert egészen eggyé vált velük.
Mozgalmas négy év következett. Gyorsan elsajátította a csempészés alapvető szabályait, a különböző áruk megismerésének szükségességét. Éppen ilyen fontos volt, hogy a megfelelő átrakodó állomásokon a megfelelő emberek baját lássa el olyan alaposan, hogy ne legyen okuk kételkedni abban, hogy közéjük tartozik. Ebben a diszciplínában élen járt, fogékony elmével sajátította el rohamtempóval az átkokat és rontásokat, minden kreatív bűbájt, amivel csak ártani lehet és a tájékozódás szükséges mágiáit, bár a bővülő repertoár mellett még mindig előszeretettel használta az öklét vagy éppen a mancsát. Ez, a pálcás varázslókra egyáltalán nem jellemző testközeli brutalitás meghökkentette az ellenfeleit, és néha még a testvériség tagjait is, bár ők maguk tartották kordában a "fenevadat".
Lord Opál csapatában hamar megbízható hírnévre tett szert, a gondjaira bízott áru csak ritkán és nagyon komoly véráldozatok árán eshetett el. Annak ellenére, hogy nem fejezte be az iskolát éles reflexei és vérszomja kifejezetten jó párbajozóvá tették a maguk köreiben, kevesen álltak meg előtte, de még azok sem szívesen mentek bele a küzdelembe újra, mert ha ártalmatlanná is tették olykor, magával vitt legalább néhány falatnyi húst az emberekből. A korai halál mindig ott ólálkodott a nyomában, de szenvedélyesen rohant előle, a testvériséggel bejárta a világot, kitágult számára a látóhatár, megismerkedett északkal és déllel, kelettel és nyugattal. és közben felnőtt. Nem állítható, hogy bárkit is traktált volna a szemléletével és gondolataival, de mocskosnak tapasztalta a világot varázsló és varázstalan oldalról egyaránt, a lelkében húszéves korára elfakult az egykor oly tisztának látott szibériai ég ragyogása.
Árut venni, vinni, mozgatni és túladni rajta lett a körforgás, az élet, és ez egyre inkább cél is volt. Táplálni a forrongó üstöket, amik azt a füstöt okádják magukból, amiben a magafajta élhet és sikeres lehet, elfogadható célnak látszott. Aurorokkal üzérkedtek a sötét mágusok ellen, máskor a halálfalók csengő galleonjait vágták zsebre olyasmiért, amit aztán a rendszer varázslói ellen használhattak, majd 1981-ben Harry Potter felborította az egész virágzó rendet.

1981 - 1985, újra Afrika, a "füvész", bukás
Nem az elsők között buktak el, de néhány hónapba telt csak, hogy a magukra találó aurorok - akik immár megszabadultak a belső ellenségektől és kipurgálták magukból a gyengeséget és a káoszt - felszámolják a kapcsolataikat, lecsapásaikkal felbolygassák a Zsebpiszok köz megszokott rendjét és végül őket magukat is üldözőbe vegyék. A vészterhes időkben leromlott rendgépezet új erejére nem voltak és nem is lehettek felkészülve, a csempészek soraiban éppen úgy elszaporodtak a mihasznák és semmirekellők, tehetetlen vagányok, mint békeidőben bármilyen törvényes állásban, ahol csak eltespedhet az ember. Heten közülük elestek a razziákból kibontakozó párbajokban, hárman kerültek az Azkabanba élve, az egyiküket egy rontás megtébolyította, végül négyen maradtak csak, amikor azon kapták magukat, hogy Lord Opálnak nyomát sem látni napok óta, a süllyedő hajót idejében elhagyta, és amíg velük foglalatoskodtak az aurorok eltűnt a zavarosban. A testvériség tagjai szétspricceltek, mentették, ami menthető.
Éloy a londoni kikötőben keresett megfelelő hajót, egészen mugli módra fogta menekülőre a szigetországból, és a számítása úgy tetszett, bevált. A nagy utasszállítón feszült, figyelő napjainak során megismerkedett az angol Byrd családdal, és a Lord Opáltól eltanult társalgási, csevegési képességeit latba vetve egészen közel került hozzájuk bár ez inkább a családfő, Amadeus Byrd érdeklődésének az Afrika-tapasztalatai iránt, és a lányának vadregényes vonzalmának minden "titokzatos idegen" iránt volt inkább köszönhető, mint a saját rátermettségének az oldott beszélgetésekben, bár nem hozott szégyent dezertáló tanítómesterének fejére. Mr. Byrd mugli régész volt, reménytelen fogékonysággal és elhivatottsággal a misztikumok iránt, a családját és kíséretét, hasonló tudósokból álló gyülekezetét azért indította el Afrika felé, mert bizonyos volt abban, hogy néhány hónap, legfeljebb egy év kutatómunka utűn bizonyítani tudja majd, hogy a Stonehenge megépítői valójában egy Kongó vidéki felsőbb civilizáció tagjai voltak. A tudományos expedíció jól felszerelt és kellőképpen gazdag volt, a megingathatatlan hit pedig a muglik mindenkori sajátossága. Mr. Byrd csillapíthatatlan étvággyal kérdezgette a vidék sajátosságairól, korábbi tapasztalatairól, és noha egyáltalán nem hitt a felsőbb civilizációban, néhány rom megemlítésével, amiről a feketéktől hallott, vagy éppen maga is bejárt a végsőkig csigázta a férfi érdeklődését. Alig tudta magáról levakarni csüggeszkedő figyelmét, kis híján még a lányával is rajtakapta, akivel elütni az időt éppen annyira megfelelt, mint geopolitikai kérdésekre válaszolgatni.
Noha úgy tervezte, hogy amint a Fekete Kontinensre teszi a lábát eltűnik a társaság közeléből, végül a nyugalom, ami elkísérte az úton, azt jelezve, hogy az angliai problémákat sikerült lehagynia, és a megszokás közöttük tartotta. Mérsékelt lelkesedéssel vezette az expedíciót a megjelölt helyek felé, noha Mr. Byrd és csapata számára közel nélkülözhetetlen segítséget jelentett a nyelv-, és helyismerete, a jó kapcsolata a helyiekkel, akik közül még sokan emlékeztek rá. Némely területek időközben mugli háborúk sújtotta pokolhelyszínekké változtak, valahogy sikerült a megfelelő védelmet és ellátmányt mindig megszerezniük.
A kutatás helye már a vadon pereme volt, ahol nem felügyelte állandóan az áskálódást, régészkedést, inkább beljebb merészkedett a még többé-kevésbé autentikus törzsek közé, felelevenítette a régi kapcsolatait, bár azok már korántsem voltak olyan erősek, mint akkor. Egyértelműen túlságosan modern lett, elfejlődött fekete barátaitól az a fiú, aki volt. Még az amerikait is jobban kedvelték, Argo Pyritest, aki szintén ezen a környéken tudóskodott, csak egészen más témában.
Életének ezen időszakát sűrűbb homály fedi, mint a többit. Az bizonyos, hogy megosztotta az idejét a törzsi-botanikai kutató és a régészcsapat között, titkolva valódi kilétét igen jó segítőnek bizonyult, mert egy pillanatra sem tudott megállni, mindig valamit intézett nekik, és az is bizonyos, hogy Mr. Byrd talált valamit, és hogy ő vezette a csapatot az ősi nyomokon. Olyan varázsrítusokba, védőbűbájokba keveredtek azonban, ami ismeretlen mágiával fertőzött fenevadakat szabadított a muglik nyakára, a szorosan zárt lomberdő mélyén ezek az erők, az afrikai varázstudományok legsötétebbikei kegyetlenül megtorolták a betolakodó figyelmet. A romok nem adták a kincseiket és titkaikat, a mészárlás és üldözés megbolygatta az erdő rendjét.
Soha nem mondta ki szavakkal, mit élt meg ott, és hogyan menekült el, de néhány hét eltűnés után igencsak megviselt állapotban bukkant fel újra a "füvész" táborában, ahogyan csak ő nevezte korábban az amerikait. A méltatlanul keveset vizsgált ősi mágiák egy elfeledett teremtménye, valami mérgező fenevad hagyta az oldalán a fognyomát, és noha helyben megölni nem tudta, olyan mérget préselt a sebbe, ami kikezdte Éloy rendíthetetlen életerejét. Ahogy a pók fecskendezi be emésztőnedveivel a még eleven áldozatait, hogy azokat lassú és fájdalmas pusztulásra kárhoztassa a pókfonálból lett gubó és a saját testük húsfogságában, úgy bontott el ez a méreg is belülről a működőképességét és a varázserejét. Hagymázas kínlódásának csak a tehetséges mágusnak és csillapítószereinek hála nem a kegyes és üres halál vetett véget, bár fájdalmasan és fájdalmasan sokáig lábadozott a keze alatt, míg annyira erőre kapott, hogy kimutassa a háláját. Varázsló, animágus mivolta is ebben az időszakban lepleződött le a másik előtt.
Kurta, tisztességes karavánvezetői munkájának kudarca gyakorlatilag semmilyen kihatással nem volt a lelkivilágára, nem tekintette Mr. Byrd társaságát többnek, mint egy alkalmas fedősztorinak, ám az erdőt és Afrikát egyszeriben megtanulta félni és tisztelni. A kórság, ami a vérébe ette magát nem múlt el egészen, bár talpra állt, az erdő bizonyos pontjain rendre rohamot kapott, amikor túl közel került ahhoz az erőhöz, ami hatással volt rá, így egy idő után felhagyott a vakmerő vállalkozásokkal, türelmesebb, aprólékosabb módon a környék felfedezéséhez látott. Sok mindent eltanult az amerikaitól, bár a növényeket, hozzávalókat és a vudumágiát leginkább ár-érték szempontjából szemlélte, már körvonalazódott előtte egy terv, hogy hogyan építi fel a maga csempészhálózatát, és mivel is akar pontosan kereskedni, ha visszatér a civilizációba, mert az afrikai traumái után feltett szándéka volt visszatérni. Belátta, hogy elpuhította az az életforma Lord Opál mellett, legfeljebb ott lehet igazán hatásos nagyvad, a vadon ereje, az ősi mágiák hatalma jócskán túlmutat rajta, és csak veszíthet, ha szembemegy ezzel, de nem sietett. A törzsi mágiákkal foglalkozás, a tudós kedvéért megnyert feketék, a ravaszkodás az ajándékokkal és a rituális beavatási szertartások között nem lehet kapkodni, felhalmozta a tapasztalatokat.
Egy szép napon aztán hírét vette egy másik fehér ördögnek az erdőben, és puszta kíváncsiságból felkereste. A Veríték testvériség tán utolsó megmaradt tagja, a Kék Lepke volt az. A nő elmondta neki, hogy Lord Opál nyomában érkezett, valahol errefelé bujkál egykori vezérük, nagyon csalódott volt, hogy erről Éloy mit sem tud, és amúgy sem tartotta célszerűnek a továbbiakban a társaságában múlatni az időt. Valószínűleg valamiféle bosszúként juttatta el hollétének a hírét a londoni aurorparancsnokságra, ahol mindig akadt néhány csapat, akiket ki lehetett küldeni idegenbe, hogy jól látható bizonyítékot szerezzenek a minisztérium hatékonyságáról egy-egy elfogott és jól meglobogtatott egykori halálfaló-szimpatizáns bőrének rovására. Területi jártasságának hála előbb megérezte a talpa alatt forróvá váló talaj melegét, hogysem megégette volna magát. Kitörölte a jelenlétének emlékeit Pyritesből, félrevezető nyomokat plántált a feketékben, és sokakat kíméletlenül le is mészárolt, délebbre terelve az üldözők figyelmét, majd az első lehetőséggel megpattant a kontinensről. Emlékmanipuláló bűbájai nem különösebben erősek, de arra elegek voltak, hogy felszínes vizsgálatok elől homályba burkolják a kapcsolatukat, ám ha nem gondoskodott volna arról, hogy az amerikai kívül essen a vizsgálat körein az összekötő szálak elvarrásával, akkor alighanem néhány jobban képzett minisztériuminak nem esne nehezére keresztültörnie magát a gátakon.

1985 - 1992, bosszúhadjárat, csempészháború, ááátok
A Kék Lepke után vetette magát, hogy bosszút vegyen, Ausztráliában utol is érte. Egy lakásban lepte meg, ahol egy ötévesforma kisfiúval találta, akiről a boszorkány felfedte, hogy vagy az ő gyereke, vagy Lord Opálé, azon az éjszakán fogant, amikor nem egészen önkéntesen vett részt az opálhajú szórakozásában. Noha ezzel egy pillanatnyi időt nyert magának a Lepke, végül csak megfojtotta anyaságának korai szakaszában. A fiút magával vitte Angliába.
Lázasan fogott afrikai terveinek megvalósításához, bár az újra megszilárdult közrend ezt némiképpen hátráltatta, jutott ideje a másik elhatározására is, az ördögi bosszúhoz alkalmas eszközt meg is találta az edinburghi Emberi Hűség Rendben. Olyan társaságot jelentett ez, amely tagjai ismerték a varázslók létezésének titkát és akik bizonyosak voltak abban, hogy a mágia okozza az ő tudatlan világuknak a romlását, a varázslók felelősek a varázstalanok életét feldúló megannyi katasztrófáért - ami a Sötét Nagyúr éra után nem is volt megalapozatlan vád -, ezt a gonoszt pedig ki kell purgálni a világból, mint a terrorizmust, vagy éppen a világméretű járványokat. Varázserő ellen azonban még nem készült vakcina, így a mágusok továbbra is családokat szakítanak szét és rabolják el a gyerekeket és így tovább, és így tovább. Közel került ezekhez a hangadókhoz, akik ugyan a valódi, képzett mágusokban nem tehettek sok kárt, de úgy vélte, hogy egy gyerekkel tán elbírnak, és az egyik vezetőjük gondjaira bízta Lord Opál (mert ő bizonyos volt abban, hogy az övé, és ezt is terjesztette) fiát, hogy legyen kin kikísérletezni a mágiától való megtisztítás folyamatát.
Dolga végeztével visszatért Londonba, hogy a Zsebpiszok közi terjeszkedésére ügyeljen, áru után járta a nagyvilágot, és gondot viselt arra, hogy széthintse az információ magvait Lord Opál gyermekéről, ám hosszú ideig nem sikerült előcsalogatnia egykori vezérét, és a kisfiú időközben belehalt a muglik igyekvésébe, bár ezt természetesen nem verte nagydobra.
1989 ősze már, hogy Lord Opál előkerült, és nem is érkezett egyedül, a Kék Lepke kínai anyját hozta magával, és hozzásegítette, hogy a tekintélyes boszorkányasszony megtorolhassa a családját ért sérelmet, ám a csempész kedvéért ez nem Éloy elpusztítását jelentette, hanem egy rafinált átkot eszelt ki a számára. Hogy ennek kiterjesztéséhez és megfoganásához befogják a leopárdot hosszan csatároztak, minek következtében leégett a Zsebpiszok köz egyik hírhedt gyógynövényes házsora, és az aurorok szinte bűvös bizserét majszolgatva nézték, ahogy a varázsrend latorjai egymás társaságát irtották.
Éloy lendületével szemben Lord Opál gyakorlata nem győzedelmeskedett könnyen, de idővel elmorzsolódtak a férfi erőforrásai és egyedül kellett szembenéznie a megfontoltabb és tapasztaltabb csempésszel, aki módszeresen üldözte, és nem hagyta megszökni a szigetről. Nem keveredtek párbajba, egyszerűen a túlerővel szemben bukott el, és Lord Opál hajójára vonszolták, ahol a boszorkány megátkozta, bár kezdetben nem hitt abban, hogy az átok megfogant. Nem is nagyon fogta fel a szövegét, valami átok megütötte a fejét, egy ideig éles süvítésnél többet nemigen hallott. A csempész felkereste a fiának holttestét, ám nem büntette meg a felsült purgálókat, Éloyra fordította a figyelmét és a bosszúvágyát, rábírta, hogy újra a saját csempésze legyen, ha már a fiatal férfi hálózatát felszámolták. Viharos együttműködésük felett állandó fenyegetésként lebegett Lord Opál auror szeretőjének, majd feleségének vérszomjas ígérete, hogy szívesen az Azkabanba juttatja ha nem higgad le, a dementorok speciális kérésre rosszabb dolgot is tudnak tenni az emberrel, mint a lélek elszívása. Nemigen akaródzott kitapasztalnia, hogy ebből mennyi az igaz, és mennyi a városi legenda, ezért visszafogta magát.
Ha csak tehette országon kívül dolgozott, bár állandó figurája volt a Zsebpiszok köznek, rendszeres felbukkanásai mindig friss és értékes áru érkeztét jelentették a piacnak, és gazdagodást Lord Opálnak, aki már nemigen hagyta el a kényelmes Londont és a gyerekeit. Számtalan tervet dédelgetett magában arról, hogy mit tenne a kevert családdal legszívesebben, de leginkább a feladataira koncentrált. Egyaránt foglalkozott afrikai, ázsiai és ausztráliai egzotikus hozzávalókkal és varázstárgyak behozatalával, néhanapján minisztériumi használatra is, hála Lord Opál higgadt, biztonságos új életmódjának, noha díszpolgárrá ettől még nem avatták. Feszes tempójú élete sötét rohanás, életben maradni és visszaszerezni a szabadságát frusztrált hajtásban tartja.

1992 - 2000, tébolygás, ámokfutás, recesszió
Sharkehalászat közben az Észak-Atlanti vizeken került egy hajóval kisebb viharba, amikor először belecsapott a villám. Amikor magához tért a társai igencsak csodálkoztak, főleg, hogy az eset két hétre rá megismétlődött, majd egy hónappal később megint. Visszatért Londonba egy kicsit regenerálódni és a bőréről eltávolíttatni a szertefutó villámsebhelyek lenyomatát, az égéseket kikezeltetni, közben a zugmedimágus felfedte az átkot rajta, amit a kínai boszorkány hagyott tett rá, ám sem megtörni, sem mérsékelni nem sikerült.
Kisvártatva megbizonyosodhatott arról, hogy valóban a természetes ragadozójává váltak a villámok, így, bár az ő szakmájában ez nem különösebben szerencsés vihar idején kénytelen fedett és zárt helyre húzódni. Többféle módszert is megpróbált az átok megtörésére a világ számos táján, ám nyilvánvaló okokból ezek soha nem mutattak túl a zugbűbájosok gyér mágiáján, nem is volt gyógyító foganatjuk, ellenben vagy a hatásukra, vagy a villámcsapások elszenvedéséből eredő belső sérülésektől a vérében megkötött ősi, afrikai mérgezés újra aktivizálta magát. Az egészsége az évek alatt lassan, fokozatosan romlott le, hála szerteágazó kapcsolatainak mindig akadt egy kipróbálásra váró új kegyszer, amitől visszanyerte az erejét, bár a változások átmenetinek bizonyultak.
Miközben a kórsággal és az átokkal küszködött mind vadabbá vált, a növekvő politikai nyomás a szigetországban, a Sötét Nagyúr kövekből előszivárgó jelenléte olyanná lett, mintha Anglia a múlt mérges gőzében pácolódna, és nem egyszer ő maga is úgy érezte, hogy belülről fakadó gyilkos füstöt lélegez be és ki amitől lassan, de biztosan elveszíti az eszét és megőrül. Holott 1998-ban egy sikeres minisztériumi akció megszabadítja láncaitól és Lord Opál eltűnik a Zsebpiszok-köz hőseinek csarnokából, és noha az üzlet egyre jobban kivirágzik, a megrettenő lakosság élelmesebbje a külhoni gyilokszerekre fogékonyabb vásárlóvá válik, ő maga egyre rosszabbul teljesíti csempészi kötelezettségeit. A fékezhetetlenül felbukkanó fájdalomhullámok még agresszívabbá teszik, a gyengeség kiszámíthatatlanná és paranoiddá, több társát is megöli vagy megcsonkítja mondvacsinált okokból az indulatainak hevében, ezért visszavonul, mielőtt a kegyetlenségétől feldühödött társak elkaphatnák.
2000-re kétségbeesett tervvel áll elő, szándékában áll elfogni egy egyszarvút és a tiszta lény vérével biztosítani az életben maradását, lett légyen akármilyen elátkozott is azután.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy Lowell   Éloy Lowell EmptyVas. Jan. 01, 2017 4:47 pm

Gratulálunk, elfogadva!
Vissza az elejére Go down
 
Éloy Lowell
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Elayna Lowell = Emily Liebrandt
» Éloy & Auréle
» Lazarus & Éloy ~ Botok Nyolcas

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: 9 és 3/4-ik vágány :: Beosztási ceremónia :: Elfogadott karakterek :: Sötét varázsló-
Ugrás: