Nem ez az első alkalom arra, hogy túlbuzgó aktatologatók keresik fel üzletemet – bár nem kifejezetten üzleti célból. Aki a Zsebpiszok közre nyitja boltját, annak számolnia kell azzal, hogy újra, újra és újra kérdéseket tesznek fel neki. A diszkréciót és a szegregációt valamilyen formában mindenki köteles megfizetni. Alig néhány hete, hogy a szomszédos bolt, ahol különböző ereklyéket, és mágikusnak elhazudott talizmánokat árultak, megszűnt létezni, mert a tulaját illegális, veszélyes és tiltott tárgyak birtoklása és kereskedése végett sikerült előállítaniuk. Persze az egész nem több, mint egyfajta túlélő verseny a legjobbak között. Mr. Horne messze nem bizonyult elég ravasznak ahhoz, hogy elrejtse azokat a dolgait, amik az illetéktelen szemeknek nem kívánatosak. A napokban számomra is fejtörést okozott egy civil ruhás varázsló, akit a minisztérium kirendelt. Egyetlen oka, amiért még nem vittek akár az Azkabanba, hogy a hírek itt általában elég hamar terjednek. Szomszédom nem volt ilyen szerencsés, és nem fátyolozta el a kíváncsi tekintetek elől a kétségeket ébresztő ereklyéit, én azonban nem kockáztattam, amint meghallottam a hírt, miszerint a következő időszakokban szigorúbb ellenőrzésekre lehet számítani. Pedig nincs azzal semmi gond, ha épp ide nyitod vállalkozásod. Attól még lehetsz tisztességes, én pedig kikérem magamnak, még nem panaszkodott egyik páciensem sem. A jó híremet fenn kell tartanom, ez pedig csak úgy sikerül, ha minden betegem elégedett, akár egy átokheget kell meggyógyítanom, akár egy egész kart visszanövesztenem, ami, valljuk be, a Szent Mungo medimágusainak hatalmas hiányossága képességeik terén. Néhány napja tehát, hogy túlestem az ellenőrzésemen. A varázsló, aki időnként fintorgott egyet-egyet a kihelyezett dekorációk láttán, mintha bármi baj lenne néhány megkövesedett szervvel, vagy különleges formájú koponyával, amiket olyan szívesen gyűjtögetek, néhány kérdést tett fel, majd körbenézett az üzletemben. Belelapozott a medimágusi könyvek közé, amiket árulok, beleszagolt a nyersanyagokba, és még valamelyik gyógyszeremből is vitt egy mintát. A hátsó helyiséget, amit általában a laboromként használok, egyszerű raktár, valamint pihenőhelyiségként alakítottam át, a szerszámaimat pedig már előző nap a lakásomra vittem. A tartályokat, amikben az újabb és újabb szerveimet tenyésztem, persze nem tudtam volna csak úgy elhelyezni máshová, de az amorf koponyák és anatómiai képek miatt egyszerűen dekorációnak lehetne képzelni. Ahhoz pedig egyébként sincs senkinek semmi köze, hogy hogyan próbálok életben maradni. Az én betegségemet az ő medimágusaik nem gyógyítják. Mára azonban visszarendeztem a műtőasztalomat a helyére, és az eszközeim is visszakerültek oda, ahová tartoznak. Kicsit nagyobb biztonságtudatban várakozom a boltban, a következő egy hétre nem várok előre pácienst. Biccentek egyet a betérő vendégnek, ha nem feltétlenül muszáj, nem szívesen szólalok meg. Talán ismerős is lehetek számára, hiszen egy házba jártunk, bár én már végzős és iskolaelső voltam akkor, amikor ő még csak a Roxfortba került. Az évek azonban tettek arról, hogy számomra a gondolata se merüljön fel annak, hogy talán már találkoztunk is. Fél szemmel figyelem a vendéget, miközben egy régi könyv poros lapjait lapozgatom, ami különös, ritka, és nehezen gyógyítható mágusbetegségekről szól. Ha csupán könyvet vagy gyógyszert szeretne vásárolni, akkor azt hamar megtudom. De ha más szolgáltatásra vágyik, mert tudja, hogy itt ezt megkaphatja, akkor úgyis a lényegre tér majd. Pénze, az öltözékéből ítélve van, én pedig nem adom olcsón a képességeim.
A hozzászólást Vortigern H. Sorel összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 07, 2017 6:57 pm-kor.
A boldog, madárcsicsergéssel kísérhető, és csak frissen főzött kávéval elviselhető reggel a Zsebpiszok közben ér, ahová a fáradhatatlanságom, és a munkám elvégzésének zsenge reménye űzött - és mert ez a kötelességem. Habár sosem vágytam efféle elismerésre, akár jól is érezhetném magam a főparancsnok pecsétjével a mellényzsebemben.. bár még sok drága alkoholt igényel majd az Alexanderrel közös kalandunk kiheverése, nem válogathatok a feladatok elvégzésében, legfeljebb az időrendben, ami alatt elkészülnek, és ha a mai napom gördülékenysége azt igényli, hogy házkutatást tartsak ebben a kevéssé komfortos boltban, akkor a korai latte mellé ez is feliratkozik az elintézendők közé.
Az urak, akik bizonyára városnézésnek érzékelik már a kiküldetést, ezúttal kint várakoznak majd, lehetőleg civilként, mert a megbízás mellett olyan jelzés is szerepelt, hogy Sorel boltját már vizsgálták, de valaki mégis gyanakodhat rá.. Valószínűleg egyszerű politikai leszámolás, esetleg útban van, de egyik sem az én dolgom, a pergamen világosan fogalmaz azt illetőleg, milyen eredményt várnak tőlem: tegyek pontot a lehető leghamarabb a vélt vagy valós ármádiának. Nagyon kár, hogy nem kalkulálták bele, mennyire kevéssé vonzódom az igazságszolgáltatáshoz, és olyan sztahanovista sem vagyok, hogy szívemen viseljem az ilyen üzelmek kimenetelét, így ha Sorel nem húzza ki, közkeletű kifejezéssel élve a gyufámat, nincs mitől tartania, sőt, értékes kapcsolatnak bizonyulhat a későbbiekre.. - Szép jó reggelt, Mr. Sorel. - köszönök egy biccentés kíséretében, mosolyt nem kap, tisztában vagyok vele, milyen hatást kelt egy-egy kimért mosolyom. Túl nyugodtnak tűnik a birodalmában, nem valószínű, hogy sejt valamit, és ahogy végigmérem az egész nyeszlett valóját, rögtön el is vetem a lehetőséget, hogy valakinek az érdekeltségei mentén bolygatott meg valamit - még az is kétséges első pillantásra, hogy életben van. A húga épp a héten látogatta meg Mercuryt, bár annak az ügynek semmi köze a mostanihoz, nem volt nehéz kiderítenem, hogy utána kutat.. de mi oka van egy ilyen alaknak itt kushadnia a koszban? Az effélék a Mungóban szoktak meghúzódni csendesen, okosan és feltűnést kerülve. Oka kell legyen annak, hogy ő fiatalkora ellenére egyedül indít vállalkozást ilyen rizikó közepette.. - A segítségére lenne szükségem. - nem húzom az időt, a helyet már a kollégáim szemrevételezték, az én képességem nem valóak időhúzásra, de könnyebben megy a legilimencia, amikor az áldozat fizikailag is közelebb van. Átszelem a köztünk lévő távolságot, mélyen a szemébe pillantok, és ha titkon is, de kiélvezem, ahogy az elméjébe hatolok, de csak finoman, gyengéden, mint egy szerető, miért is akarnám, hogy tudomást szerezzen rólam? Vér.. egy dobogó szív, könnyekkel telt retina. Zihálás, krepitáció...hmm, ha valamit, ezt igazán nem feltételeztem erről az emberi roncsról. - De szinte azonnal ki is szakadok a koponyájából, fáradtan megdörzsölöm a tarkómat, és egy lapos pislogás után szentelem a figyelmem újra a sápadtságának: de már telve a kíváncsisággal. Nem engedtem át magam a nézelődésnek, de az a néhány foszlány épp elég volt ahhoz, hogy következtetni tudjak az üzelmeire.. - Egy különleges esetről lenne szó, és önnek éppen megvan hozzá a tűje és cérnája. Érti, mire gondolok, ugye? - közel hajolok, szinte felpréselve a legközelebbi felületre, a mellkasom a lapozgatott kötetéhez ér - Had tegyem egyértelművé: ez nem egy olyan ajánlat, amit visszautasíthat. Tegye a szívére a kezét.. ön is tudja, ön is érzi.
Nem egyedi eset, hogy számomra vadidegenek nevemen szólítanak. Üzletem legjobb reklámját a kívánt diszkréció és titoktartás biztosítja. Nyilvánvaló, hogy kevesen vannak, akik valóban betartják kérésemet, a többség azonban csupán azoknak csicsereg, akik később potenciális klienseim lehetnek. Újra és újra megtalálnak olyanok, akikről azelőtt még csak nem is hallottam, mert olyan problémájuk van, amivel a Szent Mungoban nem tudnak, nem akarnak foglalkozni, vagy épp ők maguk kerülik a faggatózásokat állapotukból eredően. Leeresztem a könyvem, amikor meglátom, felém közeledik. Ritka az ilyen határozott ügyfél, a legtöbben olcsó, sejtelmes célzásokkal akarják tudtomra adni, hogy mit akarnak tőlem, bár nem mondom, nincs bennem elég paranoia azt illetően, talán csapdát állít nekem. Általánosan bizalmatlan vagyok nem csak az idegenekkel, de még a régi ismerősökkel is, a száműzetésem pedig olybá tűnik, nem kevés mentális diszfunkcióval is megajándékozott, aminek hatására ha csak tehetem, módszeresen kerülöm mások tekintetét. Nem szeretem a gondolatát annak, hogy belém láthatnak, éppen ezért nem osztok meg velük semmit. Az embereket csak egy módon tudom elviselni magam körül. Ágyhoz kötve, új beavatkozásokra készen, csendesen, miközben alszanak, és nem beszélnek. Életem örök tragédiája, hogy kedvenc elfoglaltságommal együtt jár az is, hogy emberekkel kell beszélnem. - H-ha-ha-hallgato-tom, ur-uram. – felpillantok a könyvemből, a szemei helyett pedig a homlokát fixálom, ezzel azt az illúziót keltvén, miszerint viszonzom a szemkontaktust. Az okklumencia tudománya hasznos ugyan, még sosem jutottam el odáig, hogy elsajátításával próbálkozzak. Úgy hatolhat át elmémen, mint forró kés a vajon, bepillantást nyerve mindazon üzelmekbe, amiket itt művelek. Nem sejtek az egészből semmit. Mikor azonban erejét fitogtatva présel székem hátának, mert az ülő pozíciómat mindeddig még nem hagytam el, összeráncolom szemöldököm fenyegetésének hatására. Nem értem, mi szüksége arra, hogy erőszakot használjon ellenem, egyszerűen mondhatná azt is, hogy beavatkozásra, gyógyítóra, vagy kezelésre van szüksége. Echo szíve felgyorsul a fenyegetőzése hatására, ámbár mindez csupán ösztönös, állatias, testi reakció adrenalin szintem megemelkedésével. Szellemem nem féli a halált, a többi már csak a test képzete, a pillanatnyi sokk és bizonytalanság. Az valahogy jobban idegesít, hogy miatta összegyűrődött a drága könyvem egyik értékes lapja. - N-n-n-nem túl sze-szerencsés olyat f-f-f-fenyegetni, akinek ppp-p-p-pálcája alá fe-feküdni készül. És most m-mit cs-csinál? Megöl? – sziszegem fogaim között a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal. Nem vagyok ellenfél egy párbajban, a fizikai erőm egy kislányéval vetekszik, de nem vagyok egy ártatlan, megmentésre szoruló bárányka. Ki tudok állni magamért, ha az szükséges. - Ssss-semmi szü-szükség erre a mo-mo-mo-modorra, csak elegendő ga-galleonra. Mondja. Mi-mi-mit szeretne? – tűröm közeli jelenlétét. Ha újrakezdi bemutatkozását, talán már holnapra is kaphat időpontot.
A hozzászólást Vortigern H. Sorel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 06, 2017 9:36 pm-kor.
Kifejezetten szórakoztatónak találom a dadogását, mintha direkt a kedvemben akarna járni azzal, hogy sebezhetőnek mutatja magát.. mintha önként, egy szűz ártatlanságával feküdne be a cipőm alá. Olyan ebben a morbid díszletben, mint a mesék elveszett árvái, akiknek üvegszemén át a világ megmagyarázhatatlanul sötét, de mindig új kalandra hívó - ezért is lehetséges, hogy apró lépteik az erdőbe vezetnek, sötét barlang mélyére, és végül, amikor felnőnek, jó esetben a puha ágyba a forrón pezsgő sírboltok helyett. Belőlem rég kihalt ennek a morális értékelése, akár zokoghatna, könyöröghetne is, legfeljebb a hangulatomon javít, de le nem fújja már a lelkemre aszott semmit, melynek nincs oldószere. - Akkor kezdjük ott, hogy feláll. - mosolyodom el, mikor a homlokomat kezdi bámulni. Mintha direkt felkérne arra, hogy bántsam, hogy megkóstoljam, hogy kipróbáljam, mennyire tudok embertelen lenni, ha a kezembe tesznek egy lelket. - És leteszi a könyvet. Nem túl udvarias gesztus a részéről.. nézzen a szemembe, Mr. Sorel. Vagy félnivalója van talán...? Megijesztem? Letámasztom a tenyerem az oldala mentén, és várakozó testtartást veszek fel. Egy újabb nyalás az elméje krémjéből: már meg sem lepődöm, mikor megértem, miért képtelen normálisan beszélni és megnyilvánulni. Ez itt már rég nem Mr. Sorel, csak valami délibáb, valami mocskos roncs, ami remeg benne a titkát féltve.. érthető, számomra különösen, miért süti le a szemét, miért bujkál, miért lapul a földhöz szinte észrevétlenül. Mind abban a hitben élünk, hogy a bűneink megbocsájthatatlanok, és feloldozhatatlan magányunkban könnyebb a rettegést letagadva a magányt választatunk, pedig ez nem más, mint az emberi gyávaság vegytiszta manifesztációja. Minden rossz egy 'de' szóval kezdődött, mert mindig a logika, mindig a tervezés lehet gátja a boldogságnak, a kielégülésnek, amelyek édestestvérek. - És ki mondta önnek, hogy az én arcom kerül a pálcája alá? Érdemes lenne megvárnia, amíg a kuncsaftjai elmondják, mit szeretnének, Mr. Sorel, nehogy megszakadjon a szíve, ha ismét csalódást okoz valakinek, újra meg újra. - az arcához érek, akár engedi, akár nem. Egyikünk sem rendelkezik kidolgozott izomzattal, de nem kétlem, hogy még fölé tudnék kerekedni, ha úgy hozza a helyzet. - Fizikailag biztosan nem, azt elintézi a teste helyettem is.. De mit szólna hozzá, ha elárulnám a kedves kis húgának, hogy hol láthatja viszont...? Alig pár napja nézett rám a nagy szemeivel, melyek csak maga után sírnak, Mr. Sorel. Mondja, az nem lenne egy kisebb halál, ha ilyen állapotban látná viszont az imádott bátyját, a hőst, a mesemondót? Látni akarom, ahogy fejet hajt, ahogy megtörik, ahogy letérdel elém. Ma reggel semmi másra nem vágyom jobban, mint egy ember életét a markaim között őrölni, uralkodni rajta és kegyet gyakorolni, ha hozzám simul gyenge biológiai képlete. Érezni, hogy van nálam nyomorultabb, hogy van, aki alattam fekszik, aki tőlem függ, aki az én rémálmok keringőjében szőtt alakommal ébredt zilálva éjszakánként.. Olybá tűnik, lelki csalódásaimat mindig másokon tudom feldolgozni leginkább. - A Minisztérium kevéssé támogatja a művészetét, Mr. Sorel, de szerintem erről nélkülem is tud már, viszont nem kell, hogy a kedves kis találkozásunk úgy érjen véget, hogy végigrángatom az utcán, és az Azkabanba kísérik a kollégák. Ott még kevésbé tudom elképzelni a boldog családegyesítést, remélem, érti. - az orrom az övéhez ér, ilyen közelről meg is számolhatná az íriszem összes árnyalatát, ha efféle perverziói lennének - És akkor az a kölcsönkapott játékszer közel sem doboghatna ilyen életvidáman a mellkasában.. csúnya ügy lenne, Mr. Sorel, több karriert törne derékba, és elképzelhető, hogy a drága kishúgára vizsgálatok tengere várna.. ismeri ezek természetét. Tűk, fájdalmas bűbájok, mellékhatások, és biztosan nem táncolhatna többé szabadon... Kell ez önnek, Mr. Sorel, vagy okos lesz, és a barátom?
Találkoztam már modortalan vásárlókkal, akik nem csak felém, de munkásságom irányába se tanúsítottak sok tiszteletet. Ők azok, akik azt hiszik, uralják a világot, csupán mert némiképp határozottabb a kiállásuk, mint a magamfajtának. A világ persze nem fekete és fehér, ahogyan ők ezt képzelik. Ellenkezőleg, színek zavaros kálváriája festi átláthatatlan, kaotikus katyvasszá az univerzumot, ahol a szálakat csak azok képesek észrevenni, akik megmaradnak a szürkében hozzám hasonlóan, hisz mi, szürkék rendelkezünk a színek összes spektrumával. Nem engedem, hogy megfélemlítsem. Életem homokórája már hosszú ideje ereszti magából szemcséit az üveg kényelmetlen repedése nyomán, nincs mivel hatnia rám. Csak jobban megszorítom a könyvet, amikor arra szólít fel, tegyem le azt, testem pedig egészen megborzong, amikor hozzám ér. Visszatartott lélegzettel, de a helyemen ülve várom, mit lép, és elmondja, mit szeretne, miközben továbbra is homlokát vizslatom, megpróbálván azt az illúziót kelteni, hogy felveszem vele a kényelmetlen szemkontaktust. Ebben semmi személyes nincs, egyszerűen nem szeretek az emberek szemébe nézni. A gyarlóságomra emlékeztetnek, látom belőle, mit gondolnak rólam. Egy szánalmas, emberi roncsnak néznek, aki a tudományán kívül semmi másra nem jó. Ha a képességeim nem lennének, csak egy korcs lennék a szemükben a Zsebpiszok köz valamelyik húgyszagú melléksikátorában, aki kutyák ételéért koldulna, hogy tovább húzza szánalmas kis életének idejét. De túl értékes vagyok ahhoz, hogy ilyen sorsot érdemeljek, az emberek pedig talán újra és újra felteszik maguknak a kérdést: miért épp én? Újabb célzása mellett azonban nem tudok elmenni. Ez egyszer valóban a hideg íriszekbe meredek, mint aki nem akarja hallani, amit hallott. S bár ne hallanám! Mégis honnan tud arról, ki vagyok? Mégis honnan tudja, mi elől, ki elől menekülök? Echo, drága Echo… Mégis honnan tudhatom, biztonságban vagy-e ez elől az ember elől? A szavai ez egyszer hatást gyakoroltak rám, szinte észre sem veszem, ahogyan felemelkedem ültömből, bár a lábaim önkéntelenül is úgy remegnek, ahogyan a fák teszik azt a novemberi, esős hidegben. Arcom a szokásos, beteges sápadtsága mellé nyer még néhány fakító árnyalatot, a könyvembe viszont továbbra is úgy kapaszkodom, mintha az életem múlna rajta. Ez egyszer pedig talán valóban ezt a komfortot várom tőle. - M-m-m-mégis k-k-k-kkkkk…. kkki maga? Mi-mi-mi-mit sz-szeretne tö-tö-tőlem? – zaklatottan préselem ki a szavakat, lelki szemeim előtt pedig lejátszódnak azok a milliószor látott rémálmok, amiket magam szőttem félelmemben, és amiket az idegen volt szíves szinte megtestesíteni előttem. Az Azkaban még nem elég visszatartó erő, ha apám kísérleteinek játékszere maradok, előbb-utóbb ugyanúgy meghalok, mintsem ha magam venném kezembe sorsom irányítását, a varázslók börtönében pedig nem szenvednék sokat, talán egy hetet se húznék ki. Az egyedüli dolog, ami mumusként testesíti meg félelmeimet, Echo csalódottsággal telített, máskor ábrándos ábrázata, és a realizálása, hogy tehetetlen, és nem tehet semmit, amivel megállíthatná azt, ami bekövetkezhet. Echo sosem bocsájtaná meg, ha megtudná, mi mindent megtettem azért, hogy ezt az életet élhessem. A csontjaimba eddig ismeretlen, hideg érzést tapasztalok. Nincs az a hűvös elme, nincs az a bájital, ami segíthet megfejteni, ennek az embernek mégis miért jó az, ha ezt teszi velem. - P-p-pp-pénzz kell? Odaadom! Információ? K-ké-kérdezzen, válaszolok! Bár úgy lá-látom, abból vvan elég. Mondja cs-csak, mi-mi-mi a ba-ba-bar-barát…ságának az ára? – szinte ki kell erőszakolnom a szavaimat magamból, félő pedig, a lábaim hamar feladják a harcot a gravitációval.
A hozzászólást Vortigern H. Sorel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 06, 2017 9:36 pm-kor.
Mr. Sorel azt képzeli, kiváló tudósa ő az emberi jellemnek csupán azért, mert túlérzékeny lelkét olyan burok veszi körbe, mely előszeretettel táplálkozik kizárólag traumáiból.. nem egyedi eset, ahogyan az sem, hogy logikus magyarázatot kíván találni a világ rezdüléseire, és ez felel meg a leginkább sötéten túlfűtött elképzeléseinek. Abban azonban mindenképp csalatkozik, hogy a világot két részre oszthatónak érzékelem, elvégre akkor rögtön meg is törne a pszichém a kettő között, vagy ő is arra a következtetésre jutott, hogy az egyén maga egy harmadik oldalt képvisel? De nem, Mr. Sorel ennél kevésbé bonyolult dolgokban hisz, és mivel a hús a munkaeszköze, hát így, ezen keresztül igyekszik valami mentséget találni a fertőre, amely lényegében az emberiség. Hogy ironikus-e, amikor a hentes és mester egyszerre idegenkedik a valódi emberségtől, féltőn rejti az arcát nemes eszmékbe és a tévhitbe, hogy ismeri azt, legyen bármilyen szegény és könnyen megdönthető...? Az élet csupa irónia. - Ó hogyne, elfelejtettem bemutatkozni, milyen modortalanság...! - tör fel belőlem, mikor azt kifogásolja a pokol dallamára táncolva, hogy nem ismeri a zenész személyazonosságát - A nevem Jean-Pierre Ansel Balmain, és a főparancsnok személyi titkára vagyok, jelen esetben pedig az átvilágítását végző kijelölt személy. A közvélemény bizonyára úgy tartja, hogy az, akivel nem érdemes kiszúrni, amennyiben nem kíván kellemetlen következményekkel számolni, de ön okos ember, megengedem, Mr. Sorel, így hát ezt is afféle csevegésként osztottam meg önnel a barátkozás jegyében.
Lássuk csak, mit tartogat még a koponyája...? Hisz ennek a fiúnak van fantáziája, ha a szenvedést tekintjük a kincsnek, melyet kiáshatunk belőle, és óvatos ujjakkal simogatom tovább a szürkeállományt, mert jobban felébreszt, mint a reggeli kávé. Tudtam ugyan, hogy a testvére említése változást hoz majd, de annak fényében, ahogy most reagál, inkább egy szerencsés véletlennek látszik a döntésem.. mindenesetre bánni nem bánom, elvégre az elképzelésemet tökéletesen beteljesítette. Mr. Sorel tovább mereng azon, miért okoz nekem örömet az ő félelme, ebből kénytelen vagyok megint arra következtetni, hogy nem minden emberi reakciónak sikerült tökéletesen felfednie az értelmét, bár ebben én is tanulhatnék még, már ami a kötődéshez kapcsolódókat jelenti. Nem sejti talán, hogy milyen eufóriával bizsergeti meg az egót az uralkodás tudata, és milyen perverz módon kell neki inkább a félelem, mint a szeretet? Régi idők nagy elméi mind erre törekedtek, ha befolyásuk alá népek kerültek, mert annyival inkább az kell, hogy rettegjenek tőlünk, minthogy vélt rajongásuk tárgya legyünk, csupán az alapján, amit képzelek rólunk.. Ó, és még a drága Milenát is ismeri. Szerencsétlen, szerencsétlen árva fiú... készséggel elismerem, hogy talán még az enyémnél is rosszabb lehetett az életed, és az ízlésed. - Ugyan, így kezeli az ember a barátait, Mr. Sorel? Bár Ms. Scamander társasága után kétlem, hogy értelmes emberek között forogna, de ez inkább az előbbi hibája, őszinte részvétem. Vannak nők, akik hajlamosak a perverzióikat örökre egy-egy emberhez kötni, és ez kifejezetten sajnálatos.. de az üzletről szólva, hogy valami értelmes is szerepeljen a gondolatok között, szeretném, ha velem is dolgozna. - az ajkához nyomom a hüvelykujjam, végigsimítok rajta - Bőven lesz alkalma az erre való készségeit bizonyítani, ígérem. Kell-e mondanom, hogy ez a kis szövetség kettőnk között marad...? És most szeretném, ha letenné azt a könyvet, kedves Mr. Sorel, és kezdetként megcsókolna, aztán levenné az ingét. Ne fogja vissza magát, sosem voltam híve a finomkodásnak, ha egyébként az indulatoknak adnánk teret.
Lábaim szűnni nem akaró remegése nem ismeretlen már számomra. Sokszor féltem már, sokszor félek most is, életem huszonöt éve során volt alkalmam arra, hogy tárt karokkal üdvözöljem ezt az érzést, például amikor gyerekkoromban a négy fal közé zárva vártam egy-egy értelmetlen, fájdalmas beavatkozás, adományozás végét, vagy akkor, amikor még nem ismertem a Zsebpiszok köz sajátos, íratlan törvényeit, amik szabályok közé szorítják ezt a gyönyörű borzadványt, ami meghatározza az egész köz hangulatát. Jól emlékszem arra az esetre, amikor fejemhez egy pálcát tartottak, és azzal fenyegettek, megölnek, ha nem támasztom fel nekik a barátjukat. Csak a ravaszságomnak köszönhettem, hogy sikerült elhitetnem velük, van még remény, és végül a Szent Mungoba szállították a holttestet. Akkor és ott azonban logikus oka volt annak, hogy miért akarnak bennem félelmet kelteni. Most viszont sehogy sem találok magyarázatot erre. Mr. Balmain nem tudom, akar-e a páciensem lenni, de egy ilyen bemutatkozás után valószínűleg nem. Nem akar feladni sem talán, azt már rég megtehette volna, főként, ha kollégái valóban odakint várakoznak, talán a civilek között elvegyülve. Akkor mégis milyen érdek fűzi őt hozzám? - A hhhh-héten már k-k-k-kivizs-vizsgálták a b-b-b-boltomat, Mr. B-balmain. – nyögöm ki, visszagondolván arra a minisztériumi emberre, aki néhány napja valóban tiszteletét tette nálam. Persze nem talált semmit, ami egyrészt a hanyag munkájának, másrészt pedig az egyenesen a Minisztériumból kiszivárgó információknak köszönhető. Ha ott valaki eldönti, hogy a Zsebpiszok köz bármelyik boltját felülvizsgálják, azt szinte azonnal az utcában is tudni fogják. Mindig vannak ott olyanok, akiknek nem érdekük, hogy a közben történő üzelmek meghiúsuljanak. Maga a minisztériumi kijelölt felelős sem vette igazán komolyan a munkáját, viselkedéséből ítélve alig várhatta, hogy elszabaduljon, és számára kellemesebb műveletekkel foglalkozzon. Leszámítva azon a néhány otromba poénon, amivel a műkincsekként kiállított koponyáimat illette, nem okozott nagy zavart. Szépen elbúcsúztunk egymástól abban a reményben, hogy nem küldik ki még egyszer ide. Mr. Balmain viszont más tészta. Részben magam is elárultam neki, mivel is foglalkozom, de azok alapján, amiket eddig elcsepegtetett rólam, mintha jobban ismerne engem önmagamnál, kétségtelen, hogy tisztában volt azzal betérésekor, miféle titkokkal kell számolnia itt. A labor, amit a procedúrákhoz használok, újra teljesen berendezve áll tőlünk alig néhány méterre, az ajtó másik oldalán, készen arra, hogy vendégeket fogadjon. Honnan tudja…? Teszem fel magamban a kérdést, amikor még egy, számomra ismerős nevet említ. Nem fűz már semmilyen viszony Milenához, de nem tudom, hogyan reagálnék, ha az ő épségével is megzsarolna. Ha annak idején megmaradok a tökéletesen kispolgári létnél, mára talán már a feleségem lenne, és élnénk a teljesen hétköznapi, átlagos életünket. Az én beteljesülésemhez azonban rögösebb út vezet, nekem az kellett, hogy én tudjak uralkodni saját sorsomon, saját betegségem felett, ezt pedig mindeddig akkor sem bántam meg, ha sokkal könnyebb és egyszerűbb lenne hazaszaladni családomhoz, és újra Echo adományozásaira bízni magamat. Nekem az az élet kevés volt, amit ők nyújtani tudtak nekem. - M-m-maga vic-viccel, igaz? – bukik ki belőlem az értetlenkedés, amikor kérése tudatosul bennem. Kellemetlen érzés fut rajtam végig, ahogyan ajkaimhoz ér, ilyen gesztust eddig legfeljebb Milenától kaptam, és talán legilimencia sem szükséges hozzá, hogy látszódjon rajtam, mennyi idő, mire a fogaskerekek helyükre kerülnek. Az egész azonban annyira hihetetlen és abszurd, hogy nem vagyok képes hinni annak, ami történik. Óvatosan hátrálok, a derekam a pultot érinti, hitetlenkedésem pedig szinte rátelepszik arcomra. A könyvet leteszem ugyan magam mellé, de a többi kérését nem teljesítem. Nem tudom elhinni, hogy tényleg ezeket mondta nekem. Van pénzem, van információm, miért kellene tőlem neki bármi más?
A hozzászólást Vortigern H. Sorel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 06, 2017 9:35 pm-kor.
A munkatársaim hajlamosak elkövetni azt a hibát, hogy magatartásukkal tovább rombolják a minisztérium eleve kétes hírnevét: rosszul végrehajtott aurori akciók, túlkapások, a bürokrácia bomlasztó hatása a mindennapokra, a vámpírok jogainak évtizedes visszatartása és hasonlók. Mondhatjuk, hogy ami a marketinget illeti, sosem tartozott az erős vonásaink közé, és ebbe látszólag mind jótékonyan bele is egyeztünk a változtatás leghalványabb érdeke nélkül - Mr. Sorel azonban nem ezzel a mentalitással lesz kénytelen reggelizni ma, és talán első lehet a sorban, mely dominóként végül egy kellemesebben rettegő légkört teremthet. - Örülök, hogy letette azt a könyvet. Közel sem olyan izgalmas olvasmány, mint Estmund kalandjai.. - nem hagyok kétséget afelől, hogy úgy járom az agyának tekervényeit, mint más a Minisztérium emeleteit, ha el akar intézni valamit, de velük ellentétben én a célomhoz is jutok. Örömmel, perverz örömmel tölt el a döbbenete, hogy nem hiszi el, hogy nem akarja elhinni nekem, valóban ez mozgat, az űzött vad tekintete a szembogaraiban tűszúrásra emelkedvén a hívásomra. A lépteim valósággal sikoltanak a növekvő csendben, ahogy követem, a kabátom szárnyai pedig a lábamhoz simulnak - csapdába zárta magát, bízva annak óvó falaiban, de elfejethette, hogy előlem még a saját koponyájában sem tud elrejtőzni. - Még nagyon udvariasan fogok fogalmazni, Mr. Sorel, mert nem szeretném, ha ismét félreértene: arra kérem, hogy csókoljon meg, majd vegye le az ingét. Nagyon fontos, hogy ön tegye meg, mert az egyoldalú, a büntetés-végrehajtás szavaival élve nemi erőszak nem szórakoztat, így azt javaslom, tegyen ki magáért, ha nem szeretné, hogy én is kitegyek a húgáért.. - határozottan letámasztom a tenyerem mellette, erőszakkal behatolva a személyes terébe ismét, de ezúttal nem húzódhat el: nincs már hová - Ne várakoztasson, Mr. Sorel.. az idő talán pénz, talán beszél, de bármelyik is, önnek nincs belőle olyan sok, ahogy a türelmemmel sem gazdálkodhat a végtelenségig - de érdekes körülmény, hogy a kislány testi és mentális épsége éppen ezekkel áll párhuzamban. Tegye. Meg. Most.
Gyerekkorom kedvenc mesehőse volt Estmund. Az az Estmund, akinek a története annyira nem terjedt el, hogy alig ismerik, és én is csak egy kétszáz éve porosodó könyvből halásztam elő alakját. Az az Estmund, akinek élete és kalandjai annyira megtetszettek, hogy egy idő után magam szőttem tovább a történeteket, csupán azért, hogy életben tartsam legendáját, és tovább szórakoztathassam Echot. Az az Estmund, akit ha bárki másnak említettem, fejüket rázták, és nagy szemekkel néztek rám, hogy megkérdezzék: az meg mégis kicsoda? S Mr. Balmain vajh honnan tudhatja? Gerincem vonalán mintha végigszántana a hideg, de még a karom is libabőrös lesz az élmény hatására. Olyan, mintha belőlem táplálkozna, mintha kiszipolyozott volna belőlem mindent, ami én vagyok, hiszen mégis mi más magyarázat van mindarra, amit tud rólam? Még inkább a pult felé hátrálok, szorosan illeszkedve, a bútornak simulva, holott a logika azt diktálná, innen már nincs kiút. Megtehetném, csellel és ravaszsággal, meg persze kellő mágiával megszabadulok tőle, lenne is ötletem, hogyan hálálnám meg az alak villámlátogatását, de kellően elrettentő erő, hogy a Rendhez, a Minisztériumhoz tartozik, s még ő maga is mondta, a bejárat előtt a kollégái várakoznak. Újra elmondja ugyanazt a kérést, ugyanazzal a szenvtelen hangsúllyal, aminek élében még mindig ott van a kellő fenyítés, én pedig ugyanazzal a tehetetlenséggel és értetlenséggel pislogok rá, ezúttal tényleg rá, nem értvén a helyzetet – miért is jó ez bárkinek? Miért is jó neki, ha ezt kéri tőlem? Annyi mindent adhatnék. Teljesen abszurdnak és ostobaságnak tűnik, hogy valaki belép ide, életem legtitkosabb részleteivel fenyeget, és olyan dolgot kér tőlem, hogy csókoljam meg. Miközben a fejemben létező tudás jóval értékesebb annál a testnél, ami annyiszor cserben hagyott már. Aprót sóhajtok, ahogyan megpróbálom megtartani hidegvérűségem, bár zaklatottabb vagyok, mintha fájdalomcsillapító nélkül vágtak volna fel. A rettegés cselekvésre késztet – Echo nem kerülhet bajba miattam. Lelki szemeim előtt megjelennek azok a nem túl kedves képek, ahol testvéremmel, mint holmi rongybabával játszanak, újabb és újabb, fájdalmasabbnál fájdalmasabb kísérleteket hajtván végre rajta, szemeiben pedig a kín és a csalódottság amorf egyvelege táncol, lassan gyűlöletté formálva mindent, amit még esetleg érez irántam. De vajon kevésbé gyűlöl-e majd, ha teljesítem Balmain kérését? Nem vált-e ki undort belőle, ha megtudja, hogyan döntöttem? Mert az én döntésem az, amikor végül mégis megteszem a fél lépést előre, szemeimet behunyván pedig próbálok nem gondolni arra, hogyan is néz ki fizikai teste annak, akit most megcsókolok. Csak ajkaim érintik az övéit, a leginkább a szende, szűz leányokéhoz hasonlatos, amit művelek, akiknek nem sok jutott az önbizalomból. Majd elemelem fejem tőle, és engedelmesen kigombolom először mellényem, majd ingem. Lassú, vontatott mozdulataimat remegésem töri meg, már nem csak lábaim, de egész testem rázkódik, mintha a fűtéssel késtem volna meg boltomban, pedig erről szó sincs. Láthatóvá válnak a hegek felsőtestemen, az egyik tüdőm vonalán még be sem gyógyult teljesen. Ahogyan az is látványos, hogy sokuk messze nem olyan tökéletes, egyenes és precíz vágás, mint azok, amik láthatóan újabbak – hosszú időre és gyakorlásra volt szükségem, hogy önmagamon is magabiztosan el tudjam végezni a különböző procedúrákat. Ellentétben a pácienseimmel pedig, akiknek minden apró hegét nyomtalanul eltüntetek, a magam részére már nem bajlódok ezzel, mert jól tudom, hogy hamarosan úgyis újra bele kell vágnom húsomba. Az ingem és a mellényem magam mellé teszem a pultra, karjaimmal pedig önkéntelenül, kínosan takargatom magam, de főként a legutóbbi heget, ami még vöröslik egy kicsit. Magamnak pedig újra és újra egyetlen kérdést teszek fel: én most megőrültem? Mi más lenne Balmain, ha nem a képzeletem szüleménye, aki legféltettebb titkaimmal kísért engem?
A hozzászólást Vortigern H. Sorel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 06, 2017 9:35 pm-kor.
Az én gyermekkoromnak nem volt igazán hőse - ha választanom kellett volna, az ágyam felett lógó kereszt sosem engedte elfelejteni, kinek kell hálával tartozni az ételért és a fedélért. Elképzelhető, hogy nem születtem alázatosnak, mert számomra a naivitás halálával múlt minden ehhez köthető varázslatosság, hogy aztán önmagát zabálja fel és tűnjön most is kissé nevetnivaló bohóságnak a tekintetemben újra - ez azonban közel sem jelenti, hogy nem érzem fegyverténynek Sorel ellen. Az ő elméjének egy szeglete vágyik a csodára, vágyik minderre az utópista bölcsőringatásra, és ez úgy üvölt benne, mint a félelem a szembogaraiban, a pánik a csókjában. Nem okoz különösebb élvezetet a sutasága, de nem is ezért teszem, mert a vágy művészetében annyival jártasabb társaságot ezúttal benne akarnám megtalálni: én legyőzni akarom ezt az embert, összetörni és szétszórni a darabokat. Játszani kívánok, mert különben érezném én is a kinti hideget, a közönyt, a semmibe rohanó hétfő reggeleket. - Ugyan mit tudnak az ártatlan jellemek az áldozatról...? A szabadságról, és arról, hogy az ember döntése még a saját megrohadó öngyilkossága is? - suttogom a fülébe, mikor elhajolna, és még pillanatokig nem engedem eltávolodni. Ki fogom facsarni, és minden levét lenyalom majd a kezemről.. és ő még nem is sejti, mi közeledik felé. Mosolyogva figyelem a vetkőzését, magamra emlékeztet a kezdetekkor. Vajon én is ilyen zsenge esetlenséggel szolgáltam az akkori uraimat..? Vajon létezik különbség ártatlanság és ártatlanság között, mielőtt a szenvedély belenyúlna hosszú, önző ujjaival, hogy magáévá tegye, magára csavarja, és használtan ledobja a földre annyi harapás és fojtogatás után?
Sovány, a testét a művészete szaggatja - már tudom, miért van rá szüksége, és hogy valahol azért titkon élvezi, mert az önkontroll ajándékát hordozza magában. Milyen lehet mindent ilyen könnyedén megjavítani, ami rossz, ami nem illik a többi közé.. és más érzés egy más test ölelését érezni állandóan a mellkasában? Nem undorító, talán felemelő, talán elkeserítő? Nekilököm a csípőjét a pultnak, a kabátom beterít mindkettőnket - a tenyereimmel satuba fogom két oldalról a karjait, bár kevéssé hiszem, hogy most merne dacolni velem. - Arra gondolsz, miért nem értékelem a képességeidet vagy az elmédet? Ó igazán, mintha nem lehetne mindhármat egyként.. - mosoly költözik az ajkaimra, aztán durván beékelem az egyik térdem a combjai közé, végignyalom a száját, és közvetlenül a fülkagylójába intézem a folytatást - Csókolj meg ismét.. de most hazudj. Hazudd azt, hogy élvezed: nem érdekel, mennyire őszinte vagy kit képzelsz oda. Azt akarom, hogy hazudj nekem! Belemarok a derekába a körmeimmel, felsértve a bolt levegőjében hamar kihűlő bőrt - ellentmondást nem tűrően nyomom feljebb a térdem, és mikor hátrahajolok, hogy a szemét is beszántsam, a tudtára adom, hogy közel sem viccelek, legyek bármilyen udvarias. A barátságot oly könnyű elveszíteni... mint a szüzességet.
Igyekszem nem a Sátánt felidéző arcra gondolni, ahogyan teljesítem kérését, szemeimből viszont így is süt a félelem és a rettegés. Még a hideg se szükséges ahhoz, hogy még gyengébbnek, még esetlenebbnek érezzem magam, ingem melengető, óvó, ápoló takarása nélkül mintha máris elvett volna valamit a büszkeségemből. Megőrültem. Megőrültem, egyedül ez lehet a mentségem arra, ami történt, és arra, ami most történik. Lehetetlennek, abszurdnak tűnik az, hogy megjelenik valaki az életemben, aki az összes szennyesemet ismeri, talán még nálam is jobban. Talán az a sok sárkányfű mégis káros hatással lenne az emberi elmére? Vagy a napi szintű rettegés az, ami megbomlasztja a valósággal való érzékelésemet? A hideg ajkak azonban túlságosan valóságosnak tűnnek, a húsnak hús íze van, és légzését is érzem lassan elhűlő bőrömön. Megőrültem? Megőrültem talán? Hisz mi más magyarázná azt, hogy honnan képes szinte könyvként olvasni gondolataimban? Ha a helyzetem jelenleg nem lenne ennyire kiszolgáltatott, és lenne időm kicsit többet gondolkozni rajta, valószínű, percek, de talán pillanatok alatt rájönnék Balmain képességeinek valódi mivoltára, mindez azonban várat magára, amíg nem csak fizikailag, de szellemileg is csapdába szorítva érzem magam. Bár szótlan vagyok, minden egyes szavára megváltozik a tekintetem, belsőm pedig heves vitába kezd vele, tiltakozik, vagy épp ellenérveket hoz fel. Éppen csak képtelen vagyok ezeket kinyilatkoztatni. Félő, a bájitalom sem elég hozzá, hogy immáron beszédhiba nélkül akár egy köszönést is kiejthessek számon. Sok időm persze így sincsen gondolkozni, hiszen ha eddig azt hihettem, sarokba szorított, már végképp úgy érzem, kiszolgáltatottá válok. Megőrültem. Megőrültem, és talán mindannak a manifesztációja Balmain, amit eddigi életemben átéltem. A sárkányfű az oka mindennek, más magyarázata nem lehet. Ahogyan ebbe a kellemetlen pozícióba kényszerít, testem a tiltakozás bármiféle jele nélkül marionett bábuként engedelmeskedik neki, a fizikai fájdalmak csípőm környékén már meg sem kottyannak. Pedig messze nem a legkellemesebb és legkényelmesebb élmény, ahogyan a pult élébe szinte beékelődök. Undor fut végig rajtam, amikor nyelvét ajkaimon érzem, és amennyire tudom, a fejemet is elkapom, nehogy még egyszer ilyen ötlete támadjon belső, forrongó Tébolyom irtózatos manifesztációjának, ki Cerberusokat meghazudtolva táplálkozik belőlem. Talán mégis csak oka volt annak, hogy az az üresnek tűnő láda annyit mocorgott, és egy mumus tanyázott volna benne? Eddig egészen más alakja volt. Szisszegő hangot adok, amikor húsomba mar, amin az sem segít, hogy van olyan sérülésem, ami még mindig nem gyógyult be. Jól bírom a fájdalmat ugyan, a küszöböm ennél jóval messzebb van, ettől függetlenül nem válik kellemes élménnyé. Ismételten meg akarom adni neki viszont, amit kér, hiszen ez az egyetlen út, amit látok magam előtt. Ajkai helyett azonban a jóval elérhetőbb nyakához fordulok, amiért küzdenem sem kell annyira kiszolgáltatottságomban. Könnyed, lágy csókkal kezdem, mintha ez az egész meg sem történt volna, és az évekkel ezelőtti önmagam lennék, aki egyszerűen szeretné kellemesen eltölteni az idejét. Mégis, bűnösnek érzem magam, ha Milenára gondolok. Az ő lényét nem mocskolhatom be ezzel a képzelgéssel. Próbálok arcot, nevet mellőzni képzelgésemhez, ahogyan a nyakának kiszívásával próbálkozom. Nincs igazán tapasztalatom a testi örömökben, a metódust ettől viszont még ismerem, és van valami furcsán kielégítő abban a tudatban, hogy ezzel fájdalmat okozok. Amint elmémbe úszik akár Echo, akár Milena emléke, a szívásaim is gyengédebbekké válnak, gondolataikat viszont minden alkalommal elhessegetem, hogy az egyetlen örömforrásba fojthassam magam, ami talán még képes józanul tartani. Élvezettel képezek vákuumot bőrén, amíg erre alkalmam van, szemeim lehunyva pedig elképzelem, ahogyan ajkaim és fogaim nyomán nyaka véraláfutásossá válik. A hajszálerek megpattannak, az egész pedig ugyanúgy képes euforikus érzést okozni, mint kellemetlenné váló fájdalmat. Megőrültem! Szava sem lehet azzal kapcsolatban, hogy én élvezem-e.
Sosem titkoltam igazán a képességeimet - nem volt szükség rá, elvégre kit érdekelt volna egy kissé megtépázott életű és testű, nem is túl becses vérvonallal rendelkező fiú? Most, Mercury Arkell mellett térdelve a földön, úgy, hogy lágyan az ölébe hajtom a fejem, már sokkal több tekintet fúródik a testembe, de korábban a semminél is kevesebbnek ítéltek bizonyos körökben, és ez teremthette a táptalajt, amiből kinőttem: a mesterem sorsközösséget érzett velem, máskülönben aligha ajándékoz meg ezzel a tudással. Egykori házvezetőm bizonyára hamar megkedvelt a maga módján - így mondjuk udvariasan, hogy nem gyűlölt annyira, mint szinte mindenki mást - és alig pár évembe került, mire rávettem, hogy foglalkozzon velem. Megtérülő befektetés lehetek, hiszen kevéssé látványos hátterem lehetővé teszi, hogy valóban kihasználhassam a legilimencia örömeit, és bár ki kellett kérnie Dumbledore véleményét egy későbbi lehetőség megtestesülésével, amit talán jelenthettem, ha tehetségesnek bizonyulok, viszonylag hamar kötélnek állt. Nála jobban senki sem tudja, milyen sötét, véres áldozatot hozni az ambíció oltárán, és mégis győzni, akár végtagok és önbecsülés nélkül is örökre győzni.. De nem kétlem, hogy Sorel előbb-utóbb megérti a varázserőmet, még ha tenni akkor sem tehet már semmit, hiszen ha itt és most leül tanulmányozni az okklumencia rejtelmeit, évekkel járok előtte - és már benne is. - Hát milyen barát az ilyen, Hyginus, mondd csak? Nem lenne bölcs, ha küzdeni akarnál.. de persze megpróbálhatod, és utána én is megpróbálhatnám, igaz-e apád elmélete arról, mennyi ideig marad életben a húgod, ha eltávolítják a létfontosságú szerveit. A legilimentorok igen ritkák, ezért általában nem is az első megoldásai egy fel sem tett kérdésben rejlő egyenletnek, az ember valahogy ösztönösen nem rájuk gondol, még ha kézenfekvő is lenne. Fokozott figyelmet és a képességek megfelelő melegágyát igényli az elsajátítása, és még akkor sem elég tudni, jól kell tudni, különben félkarú óriás az elme, könnyen észrevétődik, amint tör és zúz a másik koponyájában, vagy fájdalmat okoz akaratlan. Megértem, Mercury miért igényli az ellenszegülésem, miért szórakoztatja a dacolás, és abban a kapcsolati rendszerben ez elengedhetetlen, mosolygó festmény az ember szalonjában, ami alatt számtalan mocsok folyt és folyik még - de én nem vagyok Mercury Arkell, és hiába tudom értékelni a szembenállást, ezúttal nincs rá szükségem. Némi hányinger rándul végig rajtam, mikor eszébe jut az az ostoba lotyó, és ennek köszönhetően mélyebbre vájom a kezem a bőrébe, birtoklón, és elég érzékelhetően ahhoz, hogy ne tegye többé. Ösztönös reakció ez a részemről is, kényszerítenem kell magam, hogy ne toroljam meg, elvégre én adtam rá engedélyt, és az ő fejében a gyengédség még hozzákapcsolódik az intimitáshoz, még nem hamis a lágyság.. Kicsit lejjebb hajolok, hogy elérhessen a szája, és ugyan nem látja, de elmosolyodom: mindannyiunknak vágya, hogy megbosszuljuk sérelmeinket, íme az övé. A gondolatai között gyöngyszemre lelek, feljogosítva érzem magam a folytatásra, ha már ilyen kedvesen ringatja a lelkét a fájdalom okozásának ábrándja. - Igen, ez már egészen más hangnem.. tetszik az őszinteséged. Ígérem, figyelembe veszem majd.. és most kapcsold ki az öved, és vedd le a nadrágod. Ideje elmélyítenünk a barátságunk. Ellépek tőle, hirtelen és durván, ott hagyva a felfokozottságban - azzal nem hízelgek magamnak, hogy rám vágyik, de nem is szükséges, nem igénylem a szeretetét, a félelmét pedig enélkül is elvehetem. Gyors pálcaintés, és az egyik szék alám csúszik, az egyik térdemet a másikra helyezve le is ülök rá, kiigazítom a kabátom és a kissé meggyűrt ingem, a nyakamon égő billogra tapasztom az egyik tenyerem, és mosolyogva folytatom, nehogy kihűljön a reggeli. - Elégítsd ki magad! Pontosan két perced van rá, a módszert rád bízom, akár gondolhatsz ismét a húgodra.. az különösen szórakoztató lenne, de nem kötöm meg a kezed. Kezdheted.
A nyers bőr illata átjárja azt a tüdőt, amit még Echo ajándékából másoltam át önmagam számára. Sokan nem tudják, hogy az emberi szervezet legkiterjedtebb, legnagyobb szerve ez, hihetetlen tulajdonságokkal. Ápol, véd, óv és tartósít. A belsőségek orrfacsaró bűzét tökéletesen elnyomja, s csak azok tudják, milyen is az emberi test illata valójában, akik mertek a felszín alá vágni, mertek belenyúlni a belsőségekbe, akik mernek nem csak egy pillantást vetni, de alaposan megvizsgálni azokat a szerveket, amik fizikai valóinkat tovább mozgatják ezen a síkon. S vajon mi rejtőzhet Jean-Pierre bőre alatt? Az illata egyáltalán nem kellemetlen, de mi történne, ha elharapnám ütőerét, magamba szívnám éltető nedvét, elpazarolva a Crux Ansatát jelentő, drága, értékes vitaejét, és hagynám, eszméletét veszítené? Mi történne, ha akkor végre elengedhetném torkát, majd egy pálcaintéssel a szomszédos szobában berendezett privát rendelőmbe szíjaznám? Nyaka szívása közben sötétebb és sötétebb gondolataim támadnak, s ahogyan érzem a finoman húsomba maró ujjakat, kabátjának meleg takarását a hűvös ellen, elképzelem azt a történetet, ahol mi valóban barátok lehetünk megelevenedett mumusommal. Egy barátság két oldalú dolog – de vajon mit adhat nekem Balmain? Szórakozást. Válaszolom meg saját kérdésem, mialatt teljesen belemerülök abba, hogy látványos, fájdalmas nyomot hagyjak nyakán. Még egy suhintás a pálcámmal, és szíjak szegezik oda asztalomhoz. A legtöbb páciensemen nem alkalmazom, de vannak, akik néhány tűtől és egy egyszerű vérvételtől is frászt kapnak, az pedig az én munkámat nehezíti meg, ha folyton mocorognak. Soha nem merült fel eddig bennem, hogy a szíjakat másra is használhatom, lelki szemeim előtt azonban megjelenik az az alternatíva, ahol nem az én kezeimet fogják satuba, ahol nem az én lábaim között feszítenek meg egy térdet, hogy ne mozdulhassak, ahol nem én vagyok az, aki igazán kiszolgáltatott helyzetben van. Talán a szemeivel kezdeném. Eszemben sincs megfosztani őt a látástól, az túlságosan elcsépelt lenne. Inkább engedem, hogy lásson! Néhány korty a kedvenc főzetemből, amivel kellő hangulatba kerülök, pálcámmal pedig ismét olyan precízen leszek képes vágni bőréből néhány szeletet, mintha képességem Isten ajándéka lenne. Mielőtt még száműzettem magam, legendásnak számított a Mungoban is, mennyire pontos tudok lenni, újonnan a béke elixírje nélkül azonban nem kockáztatok meg egy beavatkozást sem. Nem kell nekem az, hogy idegességemben megremegjen a kezem. Még a mumusomat is megtisztelem azzal, hogy pontos, precíz munkát végzek. Igen, igen, a szem körüli részekkel kezdem. Kevesen tudják, ha megfelelően nyesel némi bőrt belőle, akkor az ember képtelenné válik arra, hogy még egyszer lehunyja a szemeit, pedig a szemhéj maga még mindig létezik. Vajon mibe halna előbb bele? Valami fertőzés végezne vele? A pislogás sok ilyentől megóv. Vagy az őrület kergetné öngyilkosságba? Igen… igen, az remek lesz! Álmatlan, nyitott szemmel átvirrasztott, kínzó éjszakák sorozata teljesen kisemmizné valóját. De nem kell mitől tartania. Nagy Britannia, de talán egész Európa egyik legképzettebb medimágusa vagyok. Még ha a Mungoban nem is tudnak segíteni, ha kellően megalázkodik, talán visszaadhatom számára azt, amit elvettem tőle. …hiszen mire valók a barátok? Megölni saját kezűleg nem fogom. Bízhat bennem. Orvos vagyok. S mikor képzelgésem a tetőpontra érkezik, ellöki magát tőlem, cuppanás hangjával választva el piócaként nyakára tapadó ajkaimat. Kabátja, ami eddig valamelyest óvott a hűvöstől, már nem védi mély barázdákkal szántott testemet, a hideg, s következő mondatai éppen elegek ahhoz, hogy a reggeli kihűljön, én pedig ismét visszanyerjek valamelyest elmém tisztaságából. Szavai csak távoli visszhangként táncolnak valahol elmém hátuljában. A parancsát tisztán értettem, de nem ez az, ami megragad bennem. Tétován álldogálok a pultnak támaszkodva, a kezeimben lassan újra megindul a véráramlat, az egész viszont kellemetlen, bizsergő érzéssel jár, mintha hangyák másznának bőröd alatt. Tartásom megcsuklik, karjaimmal képtelen vagyok tartani magam, egy kicsit pedig térdeim is megroggyannak. Hosszú percek óta egy szót sem szóltam hozzá, csak teljesítettem mindazokat a vadabbnál vadabb, undorítóbb kéréseket, amiket megtett felém. Ő mégis mindig tudja, mire gondolok. Ő mégis tudja, hogyan táplálja belém a tébolyt, a félelmet, ahogyan pedig pupilláim olyan hatalmasra nőnek, mint a macskámé, amikor valamiért megriad, realizálom Balmain képességeinek valódi természetét. Hiszen mennyire evidens volt az első pillanattól kezdve! Ostoba voltam, hogy nem ismertem fel egyből, és még ostobább, amiért nem sajátítottam el az okklumencia tudományát. Az egész azonban másfajta gondolkozásra késztet. Ahelyett, hogy azt tenném, amit mond, tekintetét keresve megpróbálom kiolvasni belőle, miért is teszi ezt. Miért jó az neki, hogy kínoz? Miért jó az neki, hogy idejön, szeretteim épségével fenyeget, zsarol, szilánkokra tör, és megalázkodásra kényszerít? Lábaim lassan megadják magukat, egyre lejjebb és lejjebb csúszok, mialatt hátam a pultot támasztja, mígnem fejem térdével kerül egy magasságba. Csapongó fantáziám másodpercek leforgása alatt újabb és újabb történeteket talál ki arról az emberről, aki úgy érzi, mások elnyomásával érheti el kiteljesedését. Kevésbé izgat újabb parancsa, az önkielégítés, csak úgy, mint a szeretkezés, számomra intim dolognak számít, jelen helyzetben pedig semmit nem tudok elképzelni, ami miatt egyáltalán képes lennék ilyenre, főleg eleven mumusom jelenlétében. A saját testem ismerem, két perc pedig több, mint elegendő idő erre megfelelő körülmények között. Természetes dolog, nincs miért szégyenkezni emiatt, de aligha kívánom ezt megosztani mással. S vajon Jean-Pierre mit osztana meg velem? Miért érzi úgy, hogy neki szüksége van kínzásomra? Miért élvezi, hogy ezt teheti velem? Mit tett vele az Élet, hogy úgy hiszi, ebben találhat megnyugvást, itt lelhet békére igazán? Újabb és újabb, elképzelt, kitalált történetek suhannak át elmémben kitaszítottságról, megvetésről, megvetettségről, magányról, hatalomról, annak hiányáról, és elhagyatottságáról. Hogy ezeknek a hatása, vagy a testem nem képes megbirkózni lelkem fájdalmával, nem tudom, de nem is foglalkozok sokat azokkal a könnyekkel, amiket elhullajtok, érte és magamért. - Miért akarod elvenni tőlem az utolsó méltóságomat? – szólalok meg hosszú idő után azonnal, még csak fel se tűnik, hogy a beszédhibám sem ütközik ki mondatomban. Sajnállak téged, Jean-Pierre Ansel Balmain, a főparancsnok személyi titkára. Igazán szánlak és sajnállak.
Sokan és sokféleképp kívánták már a halálomat, igazán kellemes az ismerőst köszönteni a mostani szándékban, amellyel Sorel maradék esze a koponyájának feszül, úgy igyekszik kiutat remélni a kétségbeesésből. Nem ő az első és nem is az utolsó, aki belefeledkezik a kivégzésem részleteibe, és ha kevésbé bírnék türelmes gyomorral, talán elemezni kezdeném a mintákat, sürgősen feszületet vásárolnék, és az előtt hajlongva igyekezném megbánni a bűneimet: de miért is tenném, ha élvezem a gondolatot? Kevés szebb dolog van, mint amikor a lélek tűzben ég és túlélni kíván, elandalít, megfiatalít, értelmet ad. Tedd csak, kis ártatlanság, küzdj ellenem, és én boldog leszek... egy darabig megint.
Tudom, hogy adott esetben fel kellene háborodnom azon, hogy kiismerni igyekszik, de ugyan, ez egy természetes emberi reakció, igazán semmi különleges nem rejtőzik a tudás szomjazásában - ebben sem úttörő és az ajtót sem ő zárja majd. Azokban a ritka esetekben, amikor valakinek alkalmat nyújtottam, hogy a tekintetemen át belelásson a zsigereimbe, szinte mindig ezt tapasztaltam, mert ösztönösen meg akarnak menteni, nem is tehetnek másképp, különben nagyon is emberi öntudatuk berzenkedik emberségük ellen, nem kerülhet a helyére az utolsó puzzle-darabka, nem kaphatják meg a süteményt, bár a szüleik megígérték nekik. Legyen bármilyen elhagyatott is az egó, erről sosem szokik le, örökké éhes gyomrát kívánja betölteni az önzetlenségnek álcázott tömény önzőséggel, és mert máshogy nem békülhetne magával, ilyen szép nevet ad számára. Hagyom, had próbálkozzon megfejteni, mintha egy bonyolult probléma lennék, esetleg egy különleges eset, ami felett állva visszanyerheti a magabiztosságát, igazolást kaphat róla, hogy jól tette, amikor ellökte magát a családi asztaltól és elindult ezen az úton. Sajnos azonban én sem vagyok tökéletes, a türelmem pedig még kevésbé az. - Mert már az enyém vagy és mindenre igényt tartok belőled. - a hangom ostorként csattan rajta, ahogy az ezt követő non-verbális átok, mellyel széthasítom a nadrágját a combjától felfelé terjedő fájdalommal. Ott munkál benne az indulat, de ezt is megjátszom, ez is a színház része, mert nem ajándékoznám meg az őszinteségemmel, még egészen biztosan nem. - A sajnálatod is tetszik, azt is élvezem, de figyelmeztetlek, hogy másfél perced maradt a kérésemre. Fejezd be a bőgést, annyival többre vagy képes, mint ez a hisztéria. Nem mondta ki hangosan ugyan, de megelőzöm a találgatást, enélkül is megértette már, miben áll a képességem. Felállok és úgy tekintek le rá, ahogy az apa tenné a fiával, mikor lassan előveszi az övet és lesújt rá.. mert saját magára dühös. Nem tudom, vajon Sorel tudja-e, hogy tényleg megteszem azt, amivel fenyegettem, vagy túlságosan mélyre csúszott az önsajnálatában, de biztosra veszem, hogy az ifjabbik Sorel valóban nem fog hiányozni túl sok embernek. Manapság egyébként is könnyű rossz környékre keveredni, és nem okozna óriási meglepetést, ha a közvélemény hamarosan értesülne róla, hogy az őrült medimágus bátyja szikéje alatt lelte a halálát.
A fájdalom alattomos módon összpontosul a torkomban és szívem tájékán egyaránt. Az emberi elme képtelen egyszerre a fájdalom minden tájára felfigyelni, mindig azt érzed csak meg, amelyik intenzívebben lüktet a másiknál. Ahogyan arra figyelmes leszek, hogy talán hosszú hónapok óta először nem dadogtam bele a saját mondatomba, mindezt bájital nélkül, a szív környéki, tompa érzést teljesen figyelmen kívül hagyom, ahogyan a torkom összeszorul nyomorult helyzetemmel szembesülvén. Az ezzel járó könnyeket esélyem sincs visszatartani; hiába tartottam magamról mindig azt, hogy a hűvös logika vezényel mindenben, ezerszer inkább Janus Sorel műtőasztala, mint ez. Levegőért is nehezebben kapkodok, ahogyan szavait emésztem – az övé vagyok, elvesztettem maradék szabadságomat, amit nagy nehezen kiharcoltam magamnak, vagy talán sosem volt az enyém. Rossz döntést hoztam, amivel veszélyeztethetem Echo életét, ez pedig az én hibám. Látószerveimből a rémület les vissza, ahogyan önmagamban már el is fogadom a tényt: az övé vagyok, azt tehet velem, amit akar. Még mindig bennem dúl az az énem, aki még kapaszkodni akar a szabadságába, aki még ragaszkodik ahhoz a maradék önbecsüléséhez, amivel rendelkezik, aki még próbál harcolni a maga satnya kis valójával birtokosunk ellen, ujjai azonban egyre inkább csak lepattannak arról a szikláról, amibe olyan nagy erőkkel, a könnyeivel már nem is küzdve kapaszkodik. A lábaimba nyilalló fájdalom visszahoz kicsit a valóság talajára, élesebben éget, mint a gombóc torkomban, mely megfullasztani akar. A fizikai fájdalom semmi ahhoz képest, ami bennem dúl, ettől függetlenül viszont nem válik kellemessé. Nadrágom és övem felhasítja az átok, a földön ülve viszont nem tudom levenni a szemem birtoklómról. Mint atya a rossz fiára, néz le rám, kezében fenyítőeszközként tartva pálcáját, minduntalan fiába sulykolja a gondolatot, hogy nem érdemelte ki ezt, hiába láthatta jönni, mi lesz az eredménye annak, ha ellenkezik. Az én apám sohasem ütött vagy vert, nem emelt kezet vagy pálcát rám. Szerencsés még sem vagyok. Janus Sorel, a nagy és híres mesemondó minden bizonnyal nem kisebb szörnyeteg birtokosomnál, talán még nagyobb is nála. Tehetetlen, kiszolgáltatott helyzetbe hozott engem és testvéremet is, hiszen mégis hogy védje meg magát egy gyermek? S még ha a gyermek egyszer meg is nőtt, az igazságtétel végtelen időn át várathat magára. Még ha a gyermeknél is a perdöntő bizonyíték, úgy sem hinnének neki. Janus Sorel mindent meg fog úszni. Janus Sorel, aki miatt a létezés legférgesebb, legmocskosabb, legvisszataszítóbb formájába kényszerültem, úgyis győzedelmeskedni fog. Engedelmesen nyúlok szétszaggatott nadrágom alá, mint ifjú koromban, amikor még nem voltam tisztában azzal, miért csinálom. Kezem hideg, és még mindig remeg, ami nem segít arra, hogy fizikailag képes legyek teljesíteni a parancsát. A méltóságba kapaszkodó énem újabb és újabb ujjai pattannak le a szirtről, az a részem viszont, aki elfogadta Balmaint birtoklójának, már nem küzd tovább, nyomora és minden szenvedését okozó forrása, apja felől pedig próbálja elterelni gondolatait valami kellemesebb felé. Van valami különösen vérfagyasztó abban, hogy a saját gondolataim sincsenek biztonságban birtoklóm elől. Ha nem ennek gondolata, akkor szavai hasítanak tudatomba újra és újra, amint valami kellemesebb, elképzelt élményt vagyok képes képzeletemmel feleleveníteni melegségről, közelségről, és anyai szeretetből. Elfordított fejjel és lehunyt szemekkel próbálom kizárni egész lényét életemből, a kis alak pedig, a nyomorék, a lázadó az utolsó ujjával is elengedi a sziklát, és ki tudja, milyen mélybe zuhan. Végtelennek tűnő időbe kerül, mire kellemes érzéseket csikarok ki magamból. A könnyek felszáradtak, a gombóc még mindig ott lüktet a torkomban, de már a szív tájéki fájdalomra is felfigyelek. Lassú kézmozgásom messze nem vezet olyan eredményre, mint amit birtoklóm elvárt tőlem, az időérzékelésem viszont teljesen elveszítem. Akár két perc is eltelhetett, akár két óra.
Milyen nagyra is értékeljük az ártatlanságunk.. bár tartok tőle, mást rejtenek a sorok mélyen, mást a gesztusok, és főképp mást a könyvek. Nekem még úgy tanították, azokban nincs semmi a mocskon kívül, holott a bűn ismerete nélkül hogyan is maradhatnánk mentesek tőle? Sosem kedveltem ezeket a logikai ugratókat a tanulmányaim során, de nem voltam olyan pozícióban, hogy ennek hangot is adhassak, mire pedig mégis felkerültem a polcra, már elkerülte az érdeklődésem minden egyházi tan.. Azt mondják, az ártatlanság mégis ösztönös, velünk születik hogy aztán mi magunk vessünk véget neki: milyen ironikus, milyen klisés, épp mint egy ódivatú leányregény főszereplőjének könnyes merengése arról, hogy képzeli el az életét - pont olyan szép a csalatkozása, mint amilyen a valóság ténylegesen. Nem vonzódom az ártatlansághoz, legalábbis abban az értelemben semmiképp, ahogy a köznyelv nyilatkozik róla, mert ők a kézhez szokott gyermeki naivitást is hozzárendelik, a tudás maga az asztalhoz sem ülhet. Hajlamos lehetek talán kissé drámai hangsúllyal merengeni ezen, de ahogy Sorel a szenvedést kapta útravalóul, úgy én az örök teológiai és morális labilitást - egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, de mindkettő ezerszer jobb az ártatlanságnál. Élvezem, hogy még mindig küzd - ó közel sem úgy, ahogy én tenném, számára ez nem az életben maradás feltétele, ez ösztönös és megszokott, ahogy a test harcol akaratból a szike alatt. Nem vagyunk egyformák, de nem is várom el tőle, hogy hozzám hasonlatos legyen, mert miért élvezném a tükrömet szemlélgetni? Ő hozzám képest valóban ember, nem csak egynek az arcát viseli, és főleg, soha nem fog úgy unatkozni, ahogyan én teszem - elmosolyodom a könnyes szemei láttán, készen tartom a pálcámat, ha megint ösztönöznöm kell. Talán különös, de magában a fájdalom okozásában nem lelek külön örömet, szinte irreleváns a létezése is, elvégre csak mellék-körülmény, egy kevéssé érdekes nézőpont. Figyelemfelkeltő, félre nem söpörhető, de nem tartom magam szadistának, még ha a hátam mögött a múltban alakok rázzák is a fejüket helytelenítően a kijelentésre. - Ecce homo.. - suttogom, és most már nyíltan elmosolyodom a szenvedésén. Látom térdelni, látom a félelmét, de ami talán engem is meglep: pillanatokra én is az a fiú vagyok, aki nem érti, miért bántja a létezése a testvérét. Nem késztet meghátrálásra, és bármi empátiát is keltett, az csak a bizarrság oltárán értelmezhető, másként semmiképp: ő az ember, én annak árnyéka vagyok, és nem is kívánok helyet cserélni vele.
Elfordítja a fejét - és most tökéletesen megértem az irodánkban uralkodó tükrök összességének létezését. Látni akarom a tetteim hatását, különben tehetnénk úgy is, mintha csak egyszerű szemlélődő lennék.. pedig a felelős vagyok. Megérintem az arcélét, satuba fogom az állát, és kényszerítem, hogy a szememmel vívjon küzdelmet, még ha két tűz közé is kerül, másik oldalon a szégyennel és az oktrojált vággyal. Á, szóval feladta önmagát...? Letérdelek vele szemben, és féltékenyen elveszek mindent, amit adni tud és amit adni nem akar. Olyan ritka, hogy egy másik emberi lényt maradéktalanul birtokolhatunk - talán csak az irodalom és a vallás képes erre, de én egyiknek sem hiszek, egyik sem gyújt már bennem úgy tüzet, mint ez a győzelem az emberiség felett. Már gyengéden húzom az ujjaimat végig az ajkán, a szeme alatt, az orrán - olyan nehéz nem megmarkolnom a nyakát, nem kimondanom, hogy mennyire boldog vagyok. Ilyen valóban a boldogság, a beteljesülés? Egyszer nevén nevezem majd a gyermeket. - Folytasd...! Folytasd, kicsi Vortigern. Te már az enyém vagy.. és én megbocsájtom a bűneid.
Átadtam magam birtoklómnak, afelől pedig nincsenek kétségeim, hogy ezt ő is érti. Minden tettemben, minden gesztusomban, minden arcmimikámban, kivörösödött, bár kissé még fátyolos szemeimben, kipirult arcomban, ziháló levegőkapkodásomban, és lassú rántásaimban ott van annak bizonyítéka, hogy nem próbálok meg ellenkezni. Beletörődtem abba, hogy ismét szenvednem kell, mégis, az élet, s maga Balmain olyan szenvedés elé rángatott ki kényelmes, megszokott komfortzónámból, amit eddig olyan biztonságosnak gondoltam, amivel eddig még sosem szembesültem. Ahogyan megpróbálok lazítani, az ingerlés fizikailag kellemes élményhez juttat, de ez a mocsok a tiszta ellentéte annak, amit az érzelmek síkján éteri testemmel átélek. Nem értem szavait, nem hallom suttogását, lehunyt szememmel éppen kizárni igyekszem Poklom újabb démonát, bár megteremtőjüknek továbbra is egyedül szüleim okolom, teljes joggal. Megannyiszor elképzeltem már, milyen lett volna, ha más családba születünk Echoval. Rengeteg történetet találtam ki egy olyan valóságról, ahol többek vagyunk két, szánnivaló kis laborpatkánynál, s ahol büntetlenül élhetjük és élvezhetjük az életünket. Ezekben a történetekben mindig szabadon választhatunk utunkról, még a medimágia helyett is valami kevésbé hasznos, ámde élvezetes dologgal foglalkozom, s jóllehet, már nem csak Echo gyönyörködik a meséken, hanem széles tömegek ünneplik könyveik felé bújva, hogy újra olvashassák A Kóborló Özvegy legendáját. Olykor pedig mellettem látom azt a huncut mosolyú patikus lányt, aki gyengéden arcomra illeszti meleg kezét, egyedül a gyűrű az ujján hideg kissé, de nem tart sokáig, amikor arcát közelebb hozza az enyémhez, hogy egy boldog, sosem létezett csókkal fejezzük ki összetartozásunk. Ezekben az álmokban nyomorék önmagammal talán szóba sem állnék, vagy sosem találkoznék. Önbizalomtól egyenes háttal, tartással teljesíti be minden vágyát, egyszerűen teszi azt, amihez éppen kedve van, nevet, felszabadultan táncol, repül, hiszen madár, madárrá vált! Az emberek, és a huncut mosolyú patikus lány pedig áhítattal, csodálattal, elismeréssel néz rá. A hideg kéz visszaerőlteti tekintetem birtoklómhoz, én pedig nem ellenkezek, hiszen az úgyis felesleges. Szorításának fájdalma is kisebb, ha engedem, úgy és arra mozgassa fejem állkapcsomat megragadva, amerre szeretné. Még mindig az elemi félelem süt kipirult arcomról, mindeddig azonban nem néztem meg az ő vonásait. Van benne valami, ami talán nem csak engem nyugtalanít, ami miatt minden épeszű ember két lépéssel távolabb áll ettől az arctól. Ha egy megtestesült, földi démont lefesthetnék, az ő vonásait pingálnám a vászonra. Abban a pillanatban azonban olyan ajándékkal lep meg, amire egyáltalán nem számítottam. Újabb, erőszakos mozdulatok helyett gyengéden ér hozzá ajkaimhoz, már-már érzékien simítja végig rajta ujját, majd szemem alatt, és arcom más területein. Nincsenek illúzióim afelől, mitől válik egyszerre borzongató, de nyugtató érzéssé is az a néhány simogatás. Egy megtört ember a legkisebb gyengédségért is hálás. Legszívesebben visszafordítanám fejem, de legalább szemeim lehunynám, de utasítása nyilvánvaló volt, én pedig ellenkezni nem kívánok, nem merek. Ahogyan a bőr ritmikus mozgásával kellemes érzéseket generálok magamnak, tartom a szemkontaktust a démoni szempárral, ami mindent tud már rólam. S amennyire rettentő ennek a ténye, másrészt különös hála és boldogság melegsége férkőzik a szív tájéki, szúró, ám tompa fájdalom mellé. Nem kell beszélnem. Nem kell beszélnem, mégis megért mindent, amit ki akarok fejezni. S azt is, amit nem. S nem tudom, ezért lekötelezett legyek-e, vagy szánakozóan dühöngő. Valahol picit mindkettő. A bőr összehúzódik, combomat, felhasított nadrágomat, de Balmain ruháját is én magam ömlesztem el. Nem idegenkedem semmiféle testnedvtől, a szakmám kizárhatóvá teszi ezt, a meleg folyadék a néhány másodpercnyi öröm mellett mégis megszégyenülést és megaláztatást jelent. Alázatos gyermekként hajtom le fejem szétcincált méltóságom látványával szembesülvén. Mit vétettem, amiért így kell bűnhődnöm?
Zsenge éveim egyik legemlékezetesebb tanítása a következő volt: létezik egy elmélet, miszerint mindegyikünkben egy hatalmas Isten-alakú lyuk tátong, amelyet csak ő maga tölthet be. Pillanatokra tűnhet úgy, hogy talán valami vagy valaki más épp azt a formát ölti fel, időről-időre eltömítheti a rést, valójában azonban csak ő képes erre, ha sikerült megtalálnunk. Nos, elárulhatom, hogy sok helyen kerestem már, de kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy valahol máshol tölt ki lyukakat, és belőlem mostanra a rés szélei is eloldódnak a sötétségbe..
Nem fogom hagyni, hogy Vortigern a normálissal akarjon pótolni az engem megillető helyen, ó közel sem engedem már hasonló önállóságra szakadni a pórázán. Mosolyogva érintem meg az ajkait, lenyomom a puha húst, a cserepes háztetőkön szökkenő macska a köröm, úgy suhan, hogy apró sebet ejtsen a nyoma a halvány lüktetésén. Megrándul ugyan a csuklóm annak a szukának a gondolatára, amikor békésen belesek a függönyök mögé, szinte hányingert is kelt bennem a feltételezés, hogy az ostoba emberi lénye beférkőzhet még ebbe a harmatos reggeli epifániába is - megfeszül az combom, csatlakozik hozzá a táncban a vádlim, a bokám, egy dühös morgásra engedteti magát a szám, dacos az orrom és fékeznem kell magam, nehogy visszakézből a pult aljának verjem Vortigern engedetlen koponyáját, amibe az a lotyó befészkelte magát. Nem érti, miért olyan káros ez, miért olyan undorító az a nő? Nő... kislány, akit nem lenne kár észrevétlenül az erdőben hagyni, ahogy a mesékben szokás a fattyakkal. Hogy bukhat ilyen dicsőség ekkorát egyetlen méltatlan utódjával? Sötét napok következnek ránk, amikor valaki hajlandó lesz megfektetni végre Milena Scamandert. De én feloldozást ígértem a bűnök alól, nem igaz? Az Isten szerepe kifejezetten tetszik, és sok szórakozást ígér még, nem kell befejeznünk a közös étkezést éppen a reggeli végeztével - lehet, hogy ez a nap legfontosabb időszaka, de miért mondanék le a tízórairól? - Ügyes vagy.. én pedig annyira barátságos, hogy nem számolom fel a maradék időt. - állok fel, és egyetlen bűbájjal meg is tisztítom magam. Csak magam, mert imádom látni, ahogy a saját mocskában ül, nem is kétlem, hogy így asszociál most rá. Hátrébb lépek, a cipőm talpa jóleső hangot ad, amikor végigcsúszik a padlón - felemelem a pálcámat, és a homlokára tartom ismét. - Kedves barátom, ismered a kígyó legendáját, mely a saját farkába harap? Nem gondolod, hogy van benne valami nagyon különös biztonság a labilitásban? Mondjuk, hogy megköszönöm most az engedelmességed, és segítek megszabadulni a szeméttől. Obliviate! Türkiz fény szökken a pálca végén, betölti a teret - kitáguló pupilláim a nagyszerűségében fürdenek, így figyelem, hogyan törlődik először az iménti képzelgése, aztán a legutóbbi találkozásuk, majd sorban a többi.. hogyan lesz már emlék sem az a nő. A felejtés mindig édes, nincs miután fájnia a szívnek... bár nevetnem kell ezen a gondolaton. - Én vagyok az a kígyó, és te a részem vagy.
A meleg cseppek szinte égetik a szabad bőrfelületet, pedig mindeddig nem volt rá alkalom, hogy undort és szégyent váltott volna ki belőlem bármilyen testnedv, akár a sajátom is. Szeretek úgy gondolni magamra, mint valakire, aki már rég túltette magát a közönséges emberek látásmódján az emberi test felé. Én húst látok. Húst, vért, csontot, bőrt és inakat, s csak ritkán valamit, ami alkalmas vágyak és álmok kielégítésére. Mindezek ellenére undorral és megvetéssel szemlélem a combomra és elszakított nadrágomra eső nedvet, mintha valami különösen gusztustalan parazitát húztam volna ki valamelyik páciensem bőre alól, ami mélyen a húsába rágta magát. A lélek és szív, ami mindeddig annyira lázadozott, mostanra mégis csendben tűri az egészet, és várja, hogy ennek a tortúrának vége legyen. Mert egyszer véget ér majd, és akkor ez az ember pálcájának intésével kiteheti a Zárva táblát, eltüntetheti a szennyet, kidobhatja, felégetheti nadrágját, levetett felsőjével takargatva magát pedig felmászhat a csigalépcsőn át a csapóajtóval védett, kényelmes, komfortos kis lakásba, ahol egy hosszadalmas, frissítő zuhany után befeküdhet a frissen újrahúzott ágyába, alant a Zsebpiszok köz csőcselékének állandó zaja biztosítja a háttérzajt, s némán meredhet bele valamelyik könyvébe, újra és újra ugyanazokat a sorokat olvasván, melyeket mindegy, hányszor kezd újra, egyszerűen sosem fog fel. S holnap pedig ismét felkel. Holnap ismét felkel, s folytatja szánalmas kis életét úgy, ahogyan eddig tette. Persze, ha birtoklója megengedi. Fejem kitisztul annyira, hogy tisztán értsem szavait. Valahol élvezem is azt, hogy nem kell beszélnem, enélkül is megért, még jobban is, mintha a beszédbeli kifejezéssel próbálkoznék. Határozottan kényelmesebb, mint értelmes szavakká formálni mindazt, ami bennem dúl, általában kevés sikerrel. Nem értem persze, miért akar velem az ouroboros szimbólumáról beszélgetni, de ha veszi a fáradtságot, több helyen is láthatja a jelet a boltban. Még az én tekintetem is a szemközti tartógerenda egyik faragására emelkedik, ahol ott tekereg a farkába harapott kígyó, különböző rúnákkal ékesítve a testét. De megannyi könyv gerincén is megtalálja a jelet, elvégre az alkímia tudományának egyik legfontosabb eleme a kígyó, mely saját farkát kergeti. Ahogyan visszafordítom fejem a felém magasodó varázslóra, a szívem akkorát dobbant, hogy most érzem meg igazán fájdalmát. Pálcáját homlokomnak szegezi, de én már képtelen vagyok ellenkezni, képtelen vagyok védekezni. Az eddigieknél is szánalmasabb látványt nyújtok, ahogy saját mocskomban fürödve, lehunyt szemekkel, összeszorított állkapoccsal várom a végét, várom mindennek a végét, mert ebben a szent pillanatban én tényleg elhiszem, hogy meg fog ölni. Nincs rá indítékom, hogy azt gondoljam, nem így van. Már nem tudom szórakoztatni eléggé, már megtörtem, már bármit megtehet velem, már nincs szüksége rám. Már többet érek neki holtan. Én viszont engedelmes szolgaként még sem teszek ellene. Várom a halált, várom a végső felszabadulást, s valamitől pedig határozottan szabadulok is. Hallom az igét, pontosan tudom, mire való, szemeim pedig felpattannak, mikor ráeszmélek, mit tesz velem. Látom magam előtt az utolsó találkozásunkat, éppen itt, fent, a lakásban, még főztem is neki azért cserébe, hogy segített megtalálni az emeleti lakásban durmoló, háromlábú kneazle macskát. Látom, amikor odarohan hozzám egy finom ölelés kedvéért, és a döbbenetét, mikor ráeszmél, csupán árnyéka vagyok annak az embernek, akit ő valaha megismert. Látom az utolsó csókunkat, közvetlenül azután, hogy életemben utoljára, fiatalként, felhőtlenül szórakoztam – amit aztán meg is kellett szakítanunk egyszerűen azért, mert rosszul lettem és ellátásra szorultam. Látom az elsőt, amit annyi kacagás, annyi közös emlék előzött meg és követett is. S végül látom az arcát, azt a huncut mosolyt, amikor az a kislány feláll a rozogának tűnő székről a süveg kiáltása után, és tapsvihar gyűrűjében üget oda a Hugrabug asztalához. Majd pedig nem tudom, mire is gondoltam a legutóbb. A szívem újra meghasadni készül, a fájdalma intenzívebb, mint azelőtt, kezemmel pedig meztelen mellkasomhoz kapok, amitől arra is kerül egy kevés nedvemből. Olyan, mintha egyenesen kitéptek volna belőlem egy darabot, a helyére pedig üresség került, amit nem pótolhat semmi. Éppen csak nem tudom, mi az a darab, amit elvesztettem. Hiába tudok mindent az anatómiáról. Némán, a fájdalmammal és az elvesztéssel gyötrődve tátogok rá, a bűbája nem hozta el az ígért felszabadulást, sőt, talán inkább ellenkezőleg. Tudom, hogy mit tett, tudom, hogy mit vett el tőlem, éppen csak a személyét nem tudom hozzákötni. Miért nem ölt meg inkább? Vagy miért nem törölte inkább magát? Talán ideje lenne feladnom, hogy megpróbálom megérteni birtoklóm.
Tudom, hogy tartasz tőle, hogy meg talállak ölni, de miért is tenném - és miért várnám el tőled, hogy megsejtsd egy isten észjárását? Még ha oly ideiglenes is a szerep, nem kétlem, hogy nem sikerülhet, épp ebben áll a színház nagysága: a néző hiszi valamivé a színészt, de nem kezeli akként, mikor kilép a rivalda öleléséből. Mindig irigykedtem erre a kegyre, de olcsó színházak kétes dicsőségét nem kívántam, főleg mert felesleges művészkedéssel jár együtt minden újabb teremtés, és a taps foka a mérvadó, holott az igazi isteneket nem zavarja a halandók ítélete. Vajon ezekkel a tényekkel Mercury Arkell is tisztában van, vagy olyan rég ül az elefántcsonttornyában, hogy rég elmorzsolta a létezés morális cigarettáit? Legközelebb ki kell majd derítenem, mikor ismét orálisan elégítem ki, olyankor hajlamos a figyelme messzebb kalandozni a megengedhetőnél, de végül is az istenek hírnökének sem szántak más véget a Moirák, mint emberként halni meg. Nem tűröm jól, ha nem értékelnek bármilyen módon, legyen akár az tömény utálat, amivel néhány kollégám követi a feszes lépteimet végig a Minisztériumon, bágyad és naiv csodálat, amivel a szektában fogadnak - mert jobb híján nem tudom máshogy nevezni - vagy a soha ki nem mondott elismeréssel, amellyel a főnököm akkor illet, ha kifejezetten a kedvére tettem, vagy így vagy úgy. Kevés olyan tragédia lehet, mint irrelevánsnak maradni egy nagy történetben, pedig az emberi elme törekszik a kevéssé középszerűségre, pont ezért olyan emberi. Nem leszek másodhegedűs ebben a kötetben, és ezt hamar Vortigern tudtára is adom, ha esetleg azt remélné, hogy lecsaphatja a fedelet és a feledésbe menekülhet. Nem, a halál egy kegy, nem osztogatjuk csak úgy mindenkinek egy álmos reggelen a kávé felett. - Állj fel a földről, Vortigern! - szólalok meg az eddigieknél lágyabban, már szinte testvériesen, aztán a kezéért nyúlok, hogy segítsek, az ondóval nem is törődve - Állj fel, barátom. Magamhoz húzom, szorosan megölelem, a válla szirtjén egyensúlyoz az állam - épp csak magasabb vagyok nála, a kabátom két oldalt őt is beburkolja valamennyire védőn a hideg elől. Egymáson dobogunk most, percekig, világok pusztulásáig talán, beszívom mélyen a bőre illatát, a megtépázott zászlót, amit fel akart emelni ellenem, íme nézd, ellenkezem, ember vagyok, élek és releváns vagyok... mindennek vége már, az enyém lett, és nem kellett igazán bántanom sem. - Tudom, hogy min mentél keresztül, ismerem a múltad. Tudom, ki az apád, mire használt fel, miért született a húgod és mit tettek veletek utána.. és hogy sosem kapták el, sosem bűnhődött érte. Vortigern, barátom, te is tudod és én is tudom, hogy a bűnösök egyszer mind megbűnhődnek... a kérdés sosem a vagy, hanem a mikor. - cirógatom a gerince mentén, az ajkam a füléhez közel merészkedik, sóhajjá sápadt a suttogás is szinte rajta - De én segítek neked, megígérem. A szörnyetegeket csak egy szörnyeteg győzheti le... Te az enyém vagy, és én nem tűröm, hogy a tulajdonomhoz nyúljanak. Nincs szükség rá, hogy ízes szavakkal hazudjak a jellememről, had gondolja csak, hogy kiismert, ennyi igazán jár neki. Fogadja el fizetségként a gyötrelmekért, azokért is, amelyek csak következnek majd. De nem most.. most nem. Elengedem, ismét megtisztítom magam tőle, és elindulok az ajtó felé, majd megállok még, rámosolyodom. Ilyen a kegyelmes isten az övéivel, nem igaz? - Hamarosan újra találkozunk, Vortigern. Nem gondolom, hogy ostobaságokon törnéd a fejed, de ha mégis.. nem felejtettem el a történeted. A barátok nem árulják el egymást, remélem tudod. További szép napot! - nyitom az ajtót, szorosan magam után rántom, nyöszörög még a keret, de aztán elhal. Az utca unottan ásít az arcomba, még egy pergament sem sodor a szél a halvány fényben, lehangolóan fest az egész, mint egy angol gyerekvers kezdősoraiban. Vajon kollégákat emlegettem neki? Minden bizonnyal már rég máshol járnak, sosem dolgozunk össze: ez a nagyszerű az ilyen razziákban, mindenki megy a saját dolgára, közel sem érdekli a többiek ügylete a mocsok legmélyén, akár meg is ölhetik őket, miért mentek oda, miért nem voltak ügyesebbek? Mind azt képzelik rólunk odakint, hogy egy önálló kéz lecsapó, matató ujjai vagyunk a Zsebkoszközben, pedig önálló mini-öngyilkosságok ezek, a blöffölés elengedhetetlen páncéljában. Persze, hogy kint várakoznak a kollégáim, nem érdemes megtámadnod éppen engem... Ilyen csodálatos ez a világ, ilyen varázslatosan emberi még egy ifjú istennek is hétfő kora reggel, míg a kávéjáért indul, és arra gondol, hogy tulajdonképpen barátkozni milyen szép dolog is..
Mit tett velem? Mit tett velem, teszem fel magamban a kérdést. Egy órája még elképzelhetetlennek tartottam, hogy ide lyukadok ki, most viszont egyetlen rezdülésére, egyetlen mozdulatára megrettenek. Végeztem a küzdelemmel, feladtam magamat, s elfogadtam, hogy szabadon rendelkezhetnek velem. Míg Echo épsége a tét, semmi sem szent többé. Kérésének eleget téve nyúlok a kézért és felállok, leszegett fejjel fixálom a földet magam alatt, ruhám maradékára és a mocsokra látszólag ügyet sem vetve. Világom, képzelt ábrándom és megszokott biztonságom kivetettek magukból, álcájuk szilánkokra törve hullik alá, hogy darabjaikban talpamat vágjam. Testem melege kihűlt, felszaggatott bőröm ismét libabőrös, a kabát azonban valamelyest engem is takar. Fizikai valóm időnként újra és újra összerezzen, miközben mellkasomból mintha megszökni készülne gyengülő szívem tőröket döf helyére. Emlékszem mindenre, ami történt, s emlékszem, amikor homlokom felé emelte pálcáját, hogy halálom helyett a felejtéssel sújtson. Érzem az ebből felgyülemlő ürességet, hogy valamit elvett tőlem, ami eddig hozzám tartozott, talán hogy valamit elfeledjek létezéséből, amit nem akar tudatni. A hosszas némaság után olyan monológba kezd, melyet aligha hiszek el, de már mióta hinni akarok. Nincs kétségem afelől, ha létezik ördög, akkor az Ő maga. Mintha legbelsőbb, legismeretlenebb vágyaimat ragadta volna meg, s festette volna a falra, hogy szembesüljek vele, ő pedig ígéretet tehessen megoldásukra. Bízhatok-e benne vagy sem, nem vagyok épp a helyzet, de főként önmagam magaslatán, hogy ésszerű, logikus érvek alapján cselekedjek, vagy akár egy szót is szóljak. Nem vagyok önmagam, nem vagyok Vortigern, csak az a csupasz váz, amiről lefejtettek minden felesleget, mindent, ami nem kell, s így nem marad más, csak az Ember, a maga közönséges, gyarló mivoltában. S a vágya, az egyetlen, a legtisztább, a legszebb, ami közelebb hozhatja őt önsanyargatása és száműzetése végét, valamint testvérét. Mily szép is lenne, ha újra mesélhetne neki! Ha újra mesélhetne neki, amikor a kismacskák a hattyúkkal táncoltak, mint abban a régi mesében, vagy Estmund történeteit folytathatná, vagy a regét arról a sikítószellemről, ki az erdőket járta magányában. Mily gyönyörű lenne, ha ismét nevethetne, bűntudat nélkül élhetné tovább életét, s talán még betegsége gyógymódjához is közelebb kerülhetne! Balmain talán fel sem fogta, miféle ajándékot adott nekem, tulajdonának. A reményt, hogy ez az élet egyszer véget ér, s talán minden tapasztalat ellenére, ami az utóbbi évek alatt érte, ismét, újra, életében először teljes életet élhetek. A napfénynek ismét illata van, mely némi pézsmával válik fűszeresebbé, mocskosabbá, kevéssé tisztává, hidegebbé. Távozását szinte fel sem fogom sokkomban. Percek telnek el, mire eszembe jut kitenni a Zárva jelzést, most először, kivételesen pedig az ajtókat is bezárom. Mindeddig sosem zártam se kulccsal, se mágiával. A kopogószellem miatt erre nem volt szükség.
Kezdőlap
