Arkell-birtok

Mercury Arkell rezidenciája, leírás később

Amióta megismertem Razielt, úgy érzem, hogy elindultam a változás útján. Most már elfogadom azt, aki vagyok és a Roxfort után se szeretnék hátat fordítani neki. Azt egyelőre még nem tudom biztosan, hogy miként fog alakulni a jövőm, de van valaki, aki segíthet. Amikor megismertem, felajánlotta, hogyha szeretném, segít nekem, most pedig úgy érzem, hogy élnék ezzel a lehetőséggel. Hogy miért csinálom mindezt Raz háta mögött? Azért, hogy bebizonyítsam neki, nem vagyok az a gyáva nyúl, akit láthat bennem, hogy többre vagyok képes, és Mercury segítségével magabiztosabb nővé válhatok. Úgy érzem, hogy sikerülhet, Raz pedig büszke lesz majd rám. Tudom, hogy unokatestvérem is szívesen segítene, de nem szeretnék a terhére lenni, inkább segíteném őt. Ha közelebb kerülök Mercury-hoz, akkor talán ki tudom deríteni azt, hogy mi van kettejük között, és ha minden jól alakul, akkor ismét egy családdá boronálhatom majd őket. Milyen szép lenne ez a történet, én pedig minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy ez sikerüljön, és hogy mellette én is végre megtaláljam magam.
Mivel Mr. Arkell rendkívül elfoglalt ember, ezért nem volt egyszerű az időpont egyeztetés, de végül egy szombati napot sikerült megbeszélnünk. Volt olyan kedves és küldött nekem egy zsupszkulcsot, melynek segítségével majd könnyedén eljuthatok hozzá. Találkozhatnánk a Minisztériumban is, de az lebukással fenyegetne, itt viszont nem zavarhatnak majd meg minket, és Raz előtt mindenképpen meglepetés marad a tervem. Egy kicsit azért tartok a dologtól, volt valami furcsa abban a férfiban, de mégis csak a családom tagja… valamilyen szinten, én szeretnék így tekinteni rá, tehát muszáj némi bizalmat adnom neki.
A zsupszkulcs időzítve van, így jó hamar nekiálltam készülődni, hogy még csak véletlenül se késhessek le róla, így nagyjából negyed órát kell ücsörögnöm a tollat forgatva vékony ujjaim között, amíg az aktiválódik. Nincs rajtam egyébként semmi különös se, ugyanaz az ártatlan lány vagyok még ma is, aki annak idején a Minisztériumba sétált Raziel oldalán. Egy világoskék színű, hosszú farmernadrág van lábaimon, melynek szárai egy hófehér csizmába vannak bújtatva, mely jó bundás, így véd a kinti hidegtől. A sálam is kék színű, passzolva a nadrágomhoz, ahogy a hófehér, bundás kapucnis kabát pedig a csizmámhoz. A pálca természetesen most is az övemhez van erősítve, ahogy utóbbi időben mindig, de azon kívül már csak egy műanyag doboz van nálam, melyben néhány finom sütemény található. Ma sütöttem, hátha Mercury örülni fog majd neki. Hajam egyébként kibontva, szemeim körül pedig csak minimális, feketés smink található. Talán valamennyivel nőiesebb lettem, a fiúk is mintha elkezdtek volna érdeklődni irántam, a probléma csak az, hogy nem tudom, hogy mit kéne csinálnom velük. Tapasztalatlan vagyok, de talán majd Razzal beszélek a dologról, hátha tud néhány jó tanácsot adni.
Már csak pár másodperc, majd már érezhetem is a köldökömnél a húzást, így nemsokára az Arkell birtokon találom magam. Kissé hányingerem van, miközben lábaim földet érnek, de egész hamar képes vagyok összeszedni magam. Megigazítom picit a hajam, majd ez után határozottságot mutatva indulok meg az ajtó felé, ahol aztán már kopogok is. A szívem érzem, hogy egyre hevesebben ver, nem jellemző rám, hogy ilyesmit csinálok, hogy egy férfinek csak úgy bemegyek a házába, de biztosan nem lesz baj. Mercuryban megbízhatok, ő segíteni fog nekem. Azért továbbra is izgulok, miközben két kezemben a sütis dobozt markolászom, mintha az lenne most a legbiztonságosabb dolog a közelemben és csak várom, hogy az ajtó kinyíljon.

Az időzített zsupszkulcsok előnye, hogy a partner nem fog elkésni a találkozóról. Nem véletlenül részesíti előnyben őket, ha olykor-olykor hasonló khm, magánjellegű programokra kerít sort, bár persze, azok az időtöltések egészen más természetűek szoktak lenni, és a legritkább esetben szervezi őket az otthonába… most mégis ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Egyrészt Raziel miatt, persze, ez egyértelmű – és ezúttal úgy tűnik, nem ő az egyetlen, aki meg kívánja kerülni szeretett fiát –, másfelől ott van Balmain is, aki meglehet, túlontúl sok időt töltött már a hivatalában, túl közel került hozzá, túl sokat tud, és bármilyen ügyesen feledteti is a saját jelentőségét, egyre inkább visszafelé simogatja a kontrollkényszerét. Nem, Alice egyelőre az ő titka lesz, és ez így is fog maradni, ameddig el nem készül. Fegyvernek, így vagy úgy, de ha már egyszer időt pocsékol egy tizenéves kislányra, egy lányra, akkor annak jó befektetésnek kell lennie.
Az ablakból figyeli, hogy megjelenik-e a birtokon kijelölt ponton a megszabott időben, és valóban. Mindazonáltal megvárja a kopogtató hangját, és csak akkor indul, hogy ajtót nyisson – ő maga, nem a házimanó varázslata, és valóban az ajtóban áll teljes életnagyságban, mikor feltárul az a nehéz, tömörfa bejárati ajtó. Bizalmas gesztus. Ha megjelenése nem is tükrözi a helyzet szigorúan magánjellegű mivoltát, az, hogy személyesen nyit ajtót, és közvetlenül invitálja be Alice-t, nos, ez mindenképp ezt üzeni. A megjelenése persze nem, külsőségekben erre egyszerűen képtelen, talárja ugyan nem a hivatali auroröltözék, hanem egy hétköznapi, sötétkék darab, felgyűrt ujja alól gondosan elővillan az ingujj, és abból a kézfejébe évtizedek alatt elmaszatolódott tintával varrt rúnajelek a fedetlen bőrén, de ez csak egy kis manír. Ugyanolyan suhogóra keményített, makulátlan, gyűretlen ez a talár is, mintha a minisztériumba menne. Ugyanolyan szabályosra fésült haj, tükörsimára borotvált arc. Ugyanolyan éber tekintet, ugyanolyan mereven szívélyes mosoly. Megcsontosodott szokások, amelyeket felesleges lett volna akár csak megpróbálni levetkőzni azért, hogy Alice felszabadultabb legyen a társaságában.
A lány felett persze nem múlt el olyan észrevétlenül az idő, mint őfölötte, bár még mindig inkább bakfis, mintsem felnőtt nő, de ha nem volna ilyen naivan öltözve, nyilvánvalóan csak percekben lehetne mérni azt az időt, amely még hátravan ebből az időszakból. Talán már most sem eléggé formálható… de ahogy végignéz az izgalomtól csillogó szempáron, kissé kipirult arcon: talán mégis.
- Üdvözlöm, Alice, örülök, hogy látom. Jöjjön csak, meg ne fagyjon – lép hátrébb, és int a ház belseje felé. – Megengedi? – kérdezi előzékenyen, mielőtt a kabátjához nyúlna, hogy lesegítse róla: megannyi ódivatú szabály és szokás, amely a férfiak és nők közötti érintkezést kísérli meg civilizált mederbe terelni, ám valamiért mégsem bizonyultak időtállónak, az asszonyállat pedig csak mind visszataszítóbbá vált azóta, hogy ő volt ilyesforma korú, ma már nem rest kimutatni a foga fehérjét, valódi természetét, elég csak Lestrange-re gondolni… de nem, most talán mégsem gondol inkább arra a simulékony szukára. Alice szerencsére, látszólag legalábbis, nem ilyen. Alice még mindig csak egy darab agyag, máskülönben miért fordulna hozzá?
- Talán fáradjunk át a szalonba, egy tea mellett kényelmesebben beszélgethetünk arról, miben lehetek a segítségére – int a folyosó másik vége felé, majd eszébe ötlik Alice zavara az irodájában töltött teázás alatt, és hozzáfűzi: – Persze, csak ha óhajt inni valamit, ez esetben persze meglehet, a konyhában hamarabb találunk az ízlésének megfelelő italt. – A konyha talán valamivel oldottabb helyszínnek tűnik. Persze, bárhová is vinné Alice-t, a ház így is zavaróan nagy, és még inkább az annak tudatában, hogy egyedül él itt, monumentális, noha nem tűnik igazán réginek és patinásnak, és épp olyan szabályos, makulátlan és rideg, mint a gazdája maga.
- Kényelmesen utazott? Bár a Hop-hálózatnál talán jobb megoldás, de sokan nem állhatják a zsupszkulcsokat, és magam is úgy vélem, a hoppanálás sokkalta elegánsabb és kellemesebb módja az utazásnak… de Ön még túl fiatal ahhoz, hogy letegye a jogosítványt, igaz? – mosolyodik el ismét.

A zsupszkulcs a megfelelő időben aktiválódik, én pedig már érezhetem is a húzást, amelyre oly régóta vártam. Nem tagadhatom le, hogy mennyire izgatott vagyok, mert bár valahol Mr. Arkell megjelenése és viselkedése félelmet keltő, valami mégis a társaságába vonzott. Szeretném jobban megismerni ezt a különös férfit, és ennek több oka is van. Az egyik természetesen Raziel, hiszen az apjáról van szó, a másik viszont már magán jellegű. Bízom benne, még így, ismeretlenül is, még akkor is, hogyha unokatestvérem viselkedéséből azt éreztem, hogy nem kellene. Lehet, hogy megbánom, de itt az ideje, hogy a saját kezembe vegyem az életemet és én döntsem el azt, hogy kiben bízhatok meg és kiben nem. Lehet, hogy ráfázok, hogy kemény lecke lesz ez az élettől, de valamiért most is optimista vagyok. Nem csalódhatok.
Nincs túl meleg odakint, így egy picit didergek a hirtelen történő hőmérsékletváltozás miatt, de annyira nem vészes. Fogalmam sincs, hogy figyel-e, de mivel időzítve volt a zsupszkulcs, így Mercury is tisztában van vele, hogy nagyjából mikor fogok kopogni az ajtaján, én pedig nem váratom meg. Ő se teszi ezt velem, a kopogást követően nem sokkal az ajtó kinyílik, én pedig megláthatom magam előtt a férfit, ennek a hatalmas háznak az urát. Ajkamra ösztönösen mosoly húzódik, miközben egy pillanatra felmérem. Különös most így, kettesben találkozni vele, talán hirtelen még jobban izgulok, mint eddig, de amikor megszólal, némileg felengedek. Most is elegáns, mint mindig, de nem is tudom, hogy mit vártam. Hogy majd otthoni, mackónadrágban jelenik meg előttem? Ugyan!
- Jó napot Mr. Arkell! Én is nagyon örülök! – köszöntöm én is, és valahogy még mindig furcsának hat a magázás, de nem teszem szóvá. Inkább beljebb lépkedek az invitálást hallva, majd amikor az ajtó becsukódik, már készülnék átnyújtani a süteményes dobozt, amikor számomra meglepő, udvarias gesztust tesz.
- Persze, köszönöm! – nem vagyok én ehhez hozzászokva, ez pedig az arcomra is kiül, hála az aprócska, piros foltocskáknak, melyek sikeresen lebuktatnak. Bár, ráfoghatnám talán a kinti hidegre is. Óvatosan fogom hol egyik, hol másik kezemben a dobozt, miközben lesegíti kabátomat, majd csak ez után nyújtom át neki a csokis-vaníliás édességeket.
- Ezt Önnek sütöttem! – remélem, hogy szereti a süteményeket, mert ha nem, akkor mellé lőttem, de mégse szerettem volna üres kézzel jönni. A kabátom tehát már nincs rajtam, így láthatóvá válik fekete színű pulóverem is. A sálamat lassan letekerem a nyakam körül, majd egy picit sután állok ez után a másik előtt. Azt is nyújtsam át neki? Vagy tegyem a kabátomba, amit most segített le rólam? Hogy lenne illendő? Ahj, én ezekkel a dolgokkal annyira nem vagyok tisztában. Összehajtom azért, hogy valamit csináljak, majd inkább kérdezek.
- A sálamat hova tehetem? – erre úgyse lesz idebent szükségem, itt kellemesen meleg van, így lassan lehúzom a pulóverem cipzárját is, egy cseppet se zavartatva magam az miatt, hogy így vörös színű, V kivágású felsőm láthatóvá válik, ahogy az is, hogy valóban sikerült már némileg nőiesednem. Bele se gondolok abba, hogy ez ismét nem illene, főleg nem egy férfi előtt, akinek a lakásán vagyok. Természetesen teszem mindezt. Valahol talán még tényleg gyermeteg vagyok, de már oly közel van a határ, mely elválaszt a nőtől, aki bennem rejlik. Talán hamarosan előbújik rejtekhelyéről. A tea említésére ösztönösen eszembe jut a Minisztérium és az első találkozásunk, ahogy hamarosan kiderül, hogy Mercury-nak is, így kedvesen elmosolyodom szavain, hogy így gondolt rám. Tudom, hogy udvariasabb lenne teázgatnunk, ő egyébként is ahhoz van szokva, de én jobban kívánnék valami mást. Miért hazudtoljam hát meg önmagam? Ha zavarná, nem ajánlotta volna fel a konyhát, de megtette.
- Egy forró kakaó valóban jobban esne, ha nem zavarja. – és persze, ha van nála ilyesmi itthon. Ez majd bizonyára hamar kiderül, de a figyelmessége nagyon jól esik. Talán ez volt az, ami igazán szimpatikussá tette már az első alkalommal is, olyan kedves volt velem.
- Ön egyedül él ebben a hatalmas házban? – bukik ki belőlem menet közben a kérdés, miközben ha minden igaz, megindulunk a konyha felé. Óriásinak tűnik itt minden, és valahol tényleg ijesztő belegondolni, hogy egyedül élhet. De talán csak nem tudok róla, hogy lenne felesége. Egyébként nem tűnik félelmetesnek az otthona, mert bár komor, mint ő maga, valahogy nagyon is hozzá illik.
- Igen, minden rendben volt. – nem nevezném mégse annyira kényelmesnek, de panaszkodni se óhajtok. – Egy év múlva már én is hoppanálhatok, de igen, még fiatal vagyok hozzá. – ami most valamiért kellemetlennek tűnik. Talán tényleg illetlenség volt élnem a lehetőséggel, hogy ide jöttem. Csak feltartom Mercuryt, nem kíváncsi ő rám, csak udvarias akar lenni, azért nem utasított vissza. Vagy talán tévedek?
- Nem szeretnék a terhére lenni Mr. Arkell. Remélem nem baj, hogy felkerestem, de nagyon örülnék a segítségének. – azt nem tudom, hogy mivel hálálhatom majd meg, de majd biztosan kitalálja, hogyan róhatom le a tartozásomat. Egyelőre viszont még szóba kéne hoznom azt, amit szeretnék tőle. Vagy talán túl korai lenne? Nem kellene ennyire előre futnom, és talán túl sok mindent is szeretnék tőle így, szinte ismeretlenül. Mióta lettem ilyen bátor, hogy mégis ide jöttem és elé állok a kéréseimmel? Talán tényleg alakulok.

Egy kissé összeráncolja magát a megszólításon.
- Azt hiszem, abban maradtunk, hogy a keresztnevemen szólít. Persze, ha kényelmetlen...
A doboz látványa természetesen már előre felkészítette rá, hogy valahogyan reagálnia kell majd a gyermekdeden kedves gesztusra, de azért udvariasan meglepődik, és széles mosollyal bólint:
- Ez igazán figyelmes Öntől, köszönöm. Valóban, most már emlékszem, legutóbb is említette, hogy szeret sütni.
Egy pillanatra meglepődik, mikor a kabát felakasztása után visszafordul, de mivel arca egyébként sem az a gazdag mimikájú, beszédes arc, és jól uralkodik a meglepetésén, Alice-nek aligha tűnik fel. Nem egészen ilyen öltözetre számított... tényleg senkinek nem jutott eszébe megtanítani ennek a lánynak, hogyan viselje magát, és bánjon a testével, ha már egyszer az a szégyenteli szerencsétlenség érte, hogy nőnek született? Úgy tűnik, egy idő után erre is kénytelen lesz sort keríteni. De ez ebben a helyzetben nemcsakhogy inadekvát volna, de rendkívül illetlen is, és olyasféle helyzetet teremtene, legalábbis látszólag, amelyet mindenképpen el akar kerülni, így nem tesz megjegyzést, noha nem is mond semmi udvarias bókot, amelyet egyébként megtenne.
- Akassza fel nyugodtan, ahogy szeretné, vagy adja csak ide - nyújtja ki a kezét a sálért az után az alig érzékelhető szünet után. Miután a sál is elfoglalta a helyét, mosolyogva megcsóválja a fejét. - Ugyan, miért zavarna?
Így aztán a ház centrumából kieső konyha felé veszi az irányt, és úgy indul meg, hogy Alice-nek ne kelljen követnie, hanem sétálhasson az oldalán is.
- Nos, igen. Elborzasztja a magány gondolata? Valamiért soha nem volt szerencsém a házassággal, és Raziel édesanyja után nem is találtam még egy olyan remek asszonyt, akiért megérte volna vállalni a kockázatot, hogy egy újabb házasság érjen szomorú véget itt... Raziel pedig már régen felnőtt, érthető, hogy inkább a saját életét kívánja élni, és nem alkalmazkodni az én megcsontosodott szokásaimhoz. - Szúró, édes fájdalom szegycsont mögött, amelyet a konyha csak fokoz: szép, tágas, makulátlanul tiszta helyiség, lerí róla, hogy ritkán használják, a házimanónak megvannak a maga körletei a pincében, itt csak ő szokott főzni,  ha a fiát látja vendégül, és ezek az alkalmak ma már több mint kivételesnek számítanak. A házimanó azonban résen van, hogy gazdája szolgálatára legyen, így a magas székekkel körbevett konyhaszigeten már ott gőzölög szép ezüsttálcán porceláncsészében a kakaó, mellette kis üvegcsékben fahéj és más fűszerek, némi frissen felvert extra tejszínhab.
- Érezze otthon magát, nyugodtan foglaljon helyet - int a bárszékek felé, majd a pultra teszi a süteményes dobozt is, felbontja, és azonnal ki is vesz egy darabot, és a szájába veszi. Elismerően hümment, majd: - Igazán jól sikerült. - Egyébként a keserű és sós híve, de annyit azért meg tud állapítani, hogy Alice ért a sütéshez, nem mintha ennek a legkisebb jelentőséget is tulajdonítaná, de udvariasság, udvariasság.
A teát azonban maga szereti elkészíteni, így miután a süteménykóstoláson túl van, a pult átellenes felére lép, és neki is lát, hogy komótos tempóban, szertartásosan elkészítse az Assamot, ami most csak részben a rituáléimádásnak, nagyobb részben inkább a feszengés csökkentésének szól. Az emberek egy része szívesebben hozakodik fel kényes témákkal, ha nem szegeződik rájuk száz százalékos figyelem, de persze időnként Alice-re villanó, figyelmes tekintete arról árulkodik, hogy közben nagyon is figyel.
Másodjára már csak összevonja a szemöldökét, de nem teszi ismét szóvá a misterarkellezést, hiába, a korkülönbség, bizonyára nehezen jön a szájára Mercurynak hívni, pláne, hogy mindeközben magázódnak.
- Tisztázzuk, Alice, ha terhemre lenne, ez a találkozó nem jött volna létre. Bizonyára Ön is belátja, hogy a szombatjaim általában különféle magas rangú személyekkel és társaságokkal való csevejekkel telnek, így bőven akadt alibim, hogy elutasítsam... de nem tettem. Ezzel nem kívánom zavarba hozni, de fölösleges szabadkoznia. Szívesen segítek, ha elárulja, miben lehetek a szolgálatára - pillant fel újra a lányra, aki ha elfogadta a bárszéket, így nagyjából egymagasságban van vele, aki áll a teakészítés közben. Miután elkészült, kezébe veszi a tűzforró csészét, majd várakozóan hátralép, és nekidől a belső pultsornak, aztán elővesz egy elmaradhatatlan cigarettát a tárcájából. Tekintete várakozóan állapodik meg a lányon.
- Egyébként nincs ellenemre, hogy tegeződjünk, de mivel Ön már csaknem felnőttnek számít, a tetemes korkülönbség ellenére ezt talán inkább Önnek kellene felajánlania.

Olyan nagyon próbálok udvarias lenni és semmit se elrontani, hogy rögtön az elején sikerül is hibáznom. Hogy mehetett ki a fejemből a kérése? Hiszen kétszer is utalt rá, amikor találkoztunk, most pedig itt a harmadik alkalom. Nem is tudom, hogy kényelmetlennek érzem-e azt, hogy Mercury-nak szólítsam, csak valahogy egyszerűen még furcsa, mégse ismerem annyira. Bár… ahhoz képest a házában vagyok, szóval igaza lehet.
- Nem, elnézését kérem, Mercury! – javítom is ki magam azonnal, és most már tényleg próbálok odafigyelni arra, hogy hívom. A kabátom levétele után a doboz a másikhoz kerül, melyben némi finom sütemény várja majd. Tényleg jól tudok sütni és szeretek is, így remélem, hogy ízlik majd neki és nem allergiás semmire se, ami benne van. Az édességeket úgy tudom, hogy mindenki szereti, szóval csak nem lőhettem nagyon mellé. A széles mosoly megnyugtat, úgy tűnik, hogy örül neki, végre valamit nem rontottam el.
- Igazán nincs mit. – végül biccentek. Valóban említettem, ideje volt hát be is bizonyítanom. Egyébként se jöhettem üres kézzel, mégis csak én vagyok a vendég, és úgy éreztem, hogy ez lesz tőlem a legjobb ajándék, de lehet, hogy legközelebb már máshogy fogom gondolni, már ha lesz következő alkalom. Egyelőre még nem rohannék annyira előre, így leveszem magamról a sálat, amit végül a kabát mellé akasztok, és közben a pulóverem cipzárját is lejjebb húzom. Nem tűnik fel a másik meglepettsége, tényleg jól tudja ezt titkolni vagy én nem vagyok talán még elég jó megfigyelő ehhez, de nem éreztem úgy, hogy bármi gond lenne a kinézetemmel. A suliban a többiek is így öltözködnek, ezért alakítottam hát én is ilyenné egy régi ruhadarabomat, mert mágiának hála készült, nem egy boltban. Akinek nincs nagy vagyona, máshogy kell megoldania a dolgokat, és mivel átváltoztatástanból kiemelkedően jó vagyok, így ez nem okozott problémát.
A tea helyett egy kakaónak jobban tudnék örülni, így a konyhát választom, mely felé hamarosan meg is indulunk. Nem szeretnék Mercury mögött kullogni, így felzárkózom mellé és sétánk közben érdeklődni kezdek.
- Nem is tudom. Inkább csak nem gondoltam volna, hogy egy olyan férfi, mint Ön, egyedül él. – ezt akár bóknak is felfoghatja nyugodtan. Ereje teljében van, úgy látszik és nem is tűnik idősnek, a jóképűsége pedig egyértelmű a korához képest, ahogy a munkája se utal arra, hogy egyedülálló férfinek kellene maradnia. Miért választja hát a magányt? Erre rá se kell kérdeznem magától felel. Ő tudja, hogy mi a jobb neki, valahol talán meg is értem. Fél az újabb csalódástól. A konyhához érve egy pillanatra megállok, amíg körbekémlelek, és meg se próbálom titkolni tetszésemet. A konyhák egyébként is a gyengéim, mivel szívesen töltöm ilyen helyem az időmet, így elmosolyodva lépkedek beljebb, majd ahogy kiszúrom a kakaót, már helyet is foglalok a székben. Úgy látom, hogy Mercuryt érdekli a sütim, így kíváncsian figyelek, hogy mit szól hozzá, és még szélesebbé válik a mosolyom, amikor meghallom, hogy úgy véli, jól sikerült.
- Örülök, hogy ízlik! – vajon Razielnek is ízlene? Ezt most nem fogom megtudni, de majd a jövőben biztosan, hiszen neki is szívesen készítek bármilyen finomságot. A kakaóba teszek egy kis cukrot és némi tejszínhabot is, majd azt kezdem el kevergetni, miközben fél szemmel azért én is a másikat figyelem. Rendkívül érdekes, hogy milyen figyelemmel készíti elő a teát, ez már a múltkor is lenyűgözött. Iszom egy kortyot a kakaóból, majd ez után szólalok meg ismét, de elég hamar megérzem, hogy rosszul indítottam. Össze kell szednem magam, Mercury se azt várja tőlem, hogy egy gyáva nyúl legyek, főleg a kérésem miatt, így muszáj némi magabiztosságot mutatnom, még vele szemben is. Igaza van, tényleg lemondhatta volna a találkozót, de ő ajánlotta fel, és most itt vagyok úgy, hogy láthatóan nem siettet. Sőt, még a tegezésre is rátér, elmondva nekem azt az alap dolgot, amit tudnom kellene, és tudok is, csak féltem vele szemben előhozakodni ezzel, de most már tudom, hogy mit vár tőlem.
- Nagyon örülnék, hogyha tegeződnénk, Mercury. – nem keresek újabb kibúvókat, nem kérek bocsánatot azért, mert ismét Mr. Arkellnek szólítottam, egyszerűen tovább lépek ezeken, miközben végig a szemeibe nézek. Nem akarok ismét gyenge lenni, erősebb is lehetek, csak össze kell szednem magam, és úgy érzem, a férfi társasága meglepően jó hatással van rám ezen a téren.
- Sokat gondolkodtam a múltkori beszélgetésünkön, amikor azt mondtad, hogy jó auror is lehetnék. Szeretnék azzá válni, úgy érzem, hogy hasznára tudnék lenni a Minisztériumnak, de tudom, hogy még sokat kell fejlődnöm hozzá, hogy bátrabb legyek. Ebben szeretném a segítségedet kérni… - Raziel is mondta, hogy elvállalna gyakornoknak, de Mercury is, én pedig őt választottam, méghozzá azért, hogy bizonyíthassak unokatestvéremnek. Hogy ne a gyáva lányt lássa ismét, hanem egy magabiztosabb nőt, akivé válni szeretnék.
- És megosztani veled azt, amit még senki se tud rólam… - még Raziel se. Nem mondom ki, felesleges, helyette inkább megmutatom. Koncentrálok, és szépen lassan, de megkezdődik az átalakulás, így hamarosan a férfi már nem engem láthat maga előtt, hanem a fiát, Razielt. A metamorf mágiának hála tökéletesen képes voltam felvenni az alakját, hála annak, hogy már volt alkalmam többször megfigyelni. Ez a képesség öröklődik, úgy tűnik, hogy valamit elhallgattak előlem a szüleim, ezek szerint mégse vagyok sárvérű. A múltam után is szeretnék kutatni, többet megtudni róla, de egyszerre csak egy dolog. Azt én is tudom, hogy egy metamorf mágus hasznos lehet, és Mercury tudhatja a legjobban, hogy miként is tudná felhasználni a képességeimet, amelyet most elé tárok.

Elnézően csóválja meg a fejét, hogy jelezze, semmi gond, pusztán emlékeztetőnek szánta a megjegyzést, nem megrovásnak.
- Ez a gondolat igazán… kedves Öntől. – Az a villanásnyi ragadozómosoly, amivel tudomásul veszi a bókot, arról árulkodik, hogy nagyjából képes követni a lány gondolatmenetét, még ha nem is veszi különösebben hízelgőnek a megállapítást, hiszen az nem több, mint amit ő maga a sajátjának tulajdonít. Nos, igen. Az évek relatíve kegyesek voltak hozzá, a felhalmozott vagyon és a hivatali talár ráncmentes vállaira helyezett egzisztencia kétségkívül vonzó partivá teszik még most is (bár Alice-szel ellentétben persze másképp vélekedik a varázslóélet és a kor határairól vagy annak jelentőségéről, személy szerint még jó tíz vagy akár húsz évet is ad magának az igazán aktív időszakból, mielőtt illendőnek tartaná, hogy beleroskadjon egy jól kipárnázott székbe a Wizengamot üléstermében – és ezzel bizonyára a varázslók többsége is egyetértene). De a házasság erről az oldalról már cseppet sem olyan rokonszenves intézmény, mint fiatalabb korában volt. Bár akkor sem rokonszenvesnek tartotta, inkább… előnyösnek. Szükségszerűnek. – A világért sem kívánnám Önnek, hogy három házasságon túl elmélkednie kelljen a magány előnyein és hátrányain, de ha esetleg mégis ilyen szerencsétlen fordulatot venne az élete, bizonyára hasonló véleményen leszünk ebben a kérdésben.
Mindenesetre a lány érdekes gondolatsorokat indít el benne, végül is, meglehet, hogy egy okos házasság ilyen tiszteletreméltóan hosszú gyászidő után az ő malmára hajtaná a vizet a közvélemény szemében… mostanra már meg kellett volna szereznie azt a széket. Meglehet, hogy a családi élet társadalmi tekintélyét alábecsülte volna az elmúlt években? Elvégre Raziel mégsem lett az a fiú, akivel különösebben dicsekedhetne, eltemette magát, és ha nem is nyílt titok, hogy pontosan mivel múlatja az idejét… hmmm. Talán épp az életfogytig vállalt özvegysége és felnőtt fia bujkálása mutatná túl öregnek? Milyen nevetséges, ha ez igaz. De segíteni annál könnyebb lenne rajta.
Mérsékelt mosollyal bólint a – lényegében ravaszul kikényszerített – felajánlásra.
- Szintén – hagyja helyben a tegeződést, még mindig türelmesen várakozva. Bár így utólag egy kissé talán elhamarkodottnak tűnik, vagy legalábbis tűnhetne a világ szemében, ha ugyan bárki tanúja lenne ennek a formálódó és immár zavaróan közvetlen hangvételű szövetségnek. De talán épp ezért jelent valamiféle hízelgő elköteleződést a lány részéről (ez persze csak annyiban hízelgő, amennyiben Alice valójában fontos Razielnek; nyilvánvaló, hogy megpróbálja majd kisajtolni a legtöbbet ebből a szövetkezésből, de ez fárasztó vállalkozás, és sajnálatosan nem a női nem a lány egyetlen válságos vonása ebből a szempontból).
Nyilvánvalóan nem lepi meg a bevezető, igen, valami ilyesmire számított, ezért biztatóan biccent, mikor érzékeli, hogy Alice még nem fejezte be a mondanivalóját. Azonban arra, ami következik, egyáltalán nincs felkészülve.
Hát, azt semmiképpen nem gondolta, hogy merev arcvonásaira és tökéletes önuralmára ilyen hamar szüksége lesz ebben az ártalmatlannak induló valamiben. De így is önkéntelenül meglágyulnak a halovány ráncok a szeme és a szája körül, ahogy a tekintete kifejezéstelenül (de nagyon is mohón) beissza a látványt. Látott már metamorfmágust átalakulni, nem is egyszer, a minisztérium és a titkosszolgálat berkeiben nem is olyan ritka madarak, mint az ember gondolná, de mégis, az az abszurd helyzet, hogy a saját imádott tékozló fiát látja a konyhájában, ahol már hónapok vagy talán évek óta nem, képes kizökkenteni az abszolút hidegvéréből. Lassan gyújtja meg a cigarettáját, aztán ugyanilyen komótosan veszi szemügyre alaposan, minden kis apró részletet megnézve, sőt tesz néhány lépést körbe a konyhában, hogy több szögből is megfigyelje Raziel hasonmását. Hihetetlen erőfeszítést igényel, hogy ne árulja el egy rezdüléssel sem a késztetést, hogy megérintse, és megbizonyosodjon arról, hogy a haja textúrája nem ugyanolyan, a bőre nem lehet annyira selymes, hiszen ez puszta csalás, de végül uralkodik magán.
Tökéletes. Nem, nem tökéletes, nyilvánvalóan nem lehet az, senki sem ismerheti ezt az arcot és testet olyan tökéletesen, hogy a százfűlé-főzet pontosságával készítsen róla másolatot… vagy mégis? Szinte fizikai fájdalmat okoz a gyötrő kétség, hogy Raziel esetleg pont ezzel a butuska fruskával adta össze magát, amíg meg nem találja az első, valószínűleg senki más számára nem észrevehető kis hibát, egy apró, halvány heget a fültől nem messze, amelyet az igazi Raziel visel, de a hasonmásáról hiányzik.
Úgy tűnik, ez az egész sokkal jobbnak ígérkezik, mint amire legmerészebb álmaiban gondolni mert volna.
Elégedett, sőt szinte önelégült mosoly árad szét az arcán, túlzóan intenzív kifejezés. Megcsóválja a fejét.
- Nocsak… képes voltál meglepni. Ezt kevesen mondhatják el magukról, szerencsére. – Egy kicsit elkalandozik a pillantása, de aztán újra végigméri, Raziel képmásának jelenléte még mindig felkavaró, de mulatságos is egyben. Micsoda fegyver! – Ezek szerint egyedül fejlesztetted ki? – kérdezi aztán, bár inkább kijelentő hangsúlyú; már jóval kevésbé udvariaskodó a hangnem, de még nem az a praktikus nyerseség, amelyet a gyakornokainak tartogat. – Senki sem? – Ez már valóban kérdés, bár a valódi kérdés: Raziel sem? – Különös… mugli szülőkkel általában… na, de hát ha így áll a dolog, mi sem egyszerűbb, mint bejutnod a minisztériumba. A metamorfmágusokra szinte vadászunk… És máris bámulatosan uralod – állapodik meg rajta a pillantása újra, a gyengeség, koncentráció, bármilyen hiányosság jeleit keresve, de elégedettsége szinte tapintható a levegőben. – Persze, szükség lesz valakire, aki segít a további fejlődésben, de… nos, ez több, mint jó pont.
Jó pont? Egy metamorfmágus, akiről (egyelőre) csak ő tud? Még ha boszorkány is – óh, nem. Ez egy megkésett karácsonyi ajándék.

Nem szeretnék Mercury magánéletében vájkálni, de mégis furcsán érint, hogy egyedül él ebben a hatalmas házban, pont ő, akiben annyi vonzó dolog van. Még én is látom ezeket, pedig nem úgy nézek rá, akkor más nő miért nem? Vagy talán oly válogatós, hogy nem enged bárkit a közelébe? Hamarosan kiderül, hogy három házasság után nem gondolja úgy, hogy megkockáztatna egy negyediket is, ezzel viszont egyet kell értenem. Elég sokszor csalódott, így talán számára már tényleg jobb a magány.
- Csoda, hogyha egy házasság összejön. – piszkálom meg zavartan a hajamat. – Nem értek a fiúkhoz, még barátom se volt soha. – itt pedig a „barát” szót logikusa párnak kell értelmezni. Nem érzem kellemetlennek, hogy ezt elárulom neki, ez nem olyan hatalmas titok, Mercury pedig talán már magától is rájött erre, talán ismer már annyira, hogy nem teszem szét bárkinek a lábaimat. Igen, szűz vagyok és tapasztalatlan, de most kezdtem el igazán érni és most kezdtem el érdeklődni is a másik nem iránt olyan szinten, hogy igényeljem azt, hogy legyen valakim.
- De majd ez biztosan változik. – vonogatom meg vállaimat, mintha nem zavarna a dolog, de tekintetem árulkodó. Nagyon is rossz egyedül, amikor már mindenki csókolózott, én pedig még… még azzal is el vagyok maradva. Nem, nem akarok most erre gondolni! A kakaó segít elvonni a figyelmemet, miközben a tegeződést is megbeszéljük. Nem mertem volna magamtól felvetni, de érzem, hogy mit vár tőlem, így elhangzik hát a magabiztos kijelentés, majd amikor meghallom a választ, csak apró mosollyal felelek. Ideje viszont rátérnem ittlétem okára, így most már mindenféle hezitálás nélkül vezetem be kérésemet, majd pedig mutatom meg, hogy mire is vagyok képes. Lehet, hogy nem jól döntöttem, hogy előbb Razielnek kellett volna megmutatnom azt, hogy mit tudok, de így jött ki a lépés, és valamiért tényleg szeretném pozitívan meglepni unokatestvéremet, hogy lássa, igenis képes vagyok a pozitív fejlődésre, nem vagyok egy elveszett kislány.
Az átváltozás elég hamar létre is jön, és mivel oly sokszor figyeltem már meg Razielt, így képes voltam felvenni az alakját is. Persze, bizonyára nem minden része tökéletes, hiszen a nadrágjába nem láttam be, de ezt senki se fogja megtudni soha, hiszen vetkőznöm nem kell. Most nem a pontosság a lényeg, hanem a képességem, ami úgy tűnik, hogy Mercury érdeklődését is felkelti. Látom, miként lágyulnak el kissé arcvonásai, így egy kedves mosolyt küldök felé – mintha csak Raziel tenné -, majd figyelem, miként jár körbe és néz meg oly jól. Nem tagadom, hogy cseppet zavarba hoz a helyzet, de nem mozdulok és egy szót se szólok, tudom, hogy miért teszi mindezt. Megnézi, hogy mennyire tökéletes az átalakulás, ő pedig biztosan észre fogja venni, hogyha hibázom. Felkészültem erre a találkozóra, így nagyon remélem, hogy elég jó eredménnyel sikerült bemutatnom a képességemet, de ez majd mindjárt kiderül. Rövid idő múlva mosoly jelenik meg a férfi arcán, így tekintek fel rá, majd mosolygom én is. Jól esik, hogy ezt mondja, hogy megleptem őt, és úgy látom rajta, hogy nem nagyon lát hibát.
- Én se hittem volna, hogy sikerül. – egyelőre viszont nem alakulok még vissza, még várok egy kicsit, egyébként se sietős. Már oly sokszor gyakoroltam, titokban, hogy nem esik nehezemre fenntartani a varázslatot, és most már egyre kevesebb koncentrációt is igényel tőlem.
- Igen. – bólintok aprót, majd a következő kérdésre a férfi szemeibe nézek. – Razielnek el akartam mondani, de még nem tettem meg. Szóval nem, jelenleg csak te tudsz róla! – de ez persze változhat, attól függ, hogy a másik mit szeretne. A szüleim említésére viszont halk sóhaj szakad ki ajkaim közül, ami kísértetiesen ismerős lehet Mercury számára, hiszen a külsővel együtt a hangom is megváltozott, Raziel hangján szólok most hozzá, amióta megtörtént az átváltozás.
- Egyszer hallottam egy vitát a szüleim között, hogy anyu… hogy anyu más férfival is volt apámon kívül. Nem hittem el a dolgot, de úgy tűnik, hogy igaz. – abba biztos vagyok, hogy az anyám az anyám, és hogy Raziel a rokonom, de apámra nem igazán hasonlítok. Az igazi apám ezek szerint varázsló lehetett és egyben metamorf mágus is… Soha se gondoltam volna, hisz én úgy tekintek a szüleimre, mintha mindkettő a vér szerinti lenne, de akkor, vajon ki az igazi apám? Egyelőre nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e megtalálnom, még napolom ezt a kérdést, otthon pedig úgy teszek, mintha semmit se tudnék ebből az egészből. Ki gondolta volna, hogy a metamorf mágia fogja majd előásni az igazságot, mert az tény, hogy ez a képesség öröklődik, és túl sok az összefüggés.
- Köszönöm! Örülök, hogy elégedett vagy. – válaszolom széles mosollyal, majd amikor a további fejlődésemet említi, kissé meglepődöm. Nem gondoltam még arra, hogy valaki esetleg segítsen, eddig is magamtól fejlődtem, de persze nem fogok nemet mondani az ötletre, tényleg hasznos lehet a számomra. Gondolom Mercury majd kerít nekem mentort, neki aztán sok ismerőse van a Minisztériumban. Egyébként nekem most fel se tűnik igazán, hogy a testem máshogy néz ki, teljesen természetesen iszom ismét a kakaóból, miközben még mindig Razielnek nézek ki.
- De gondolom ahhoz, hogy hasznomat vedd, némileg magabiztosabbnak is kellene lennem, mert hiába tudom felvenni bárki alakját, ha a jellemem lebuktat. – igen, ebbe kéne fejlődnöm, és úgy hiszem, hogy jó emberhez jöttem segítségért. Az ő jelleme igazán kemény, ő biztosan nem bukna le, így úgy hiszem, hogy tud majd nekem segíteni, már ha szánna rám némi időt. Nos, el is érkeztünk ahhoz a részhez, hogy miért vagyok most itt.

Természetesen nem juthatott volna ilyen magasra, ha nem lenne kiváló emberismerő, de ennek ellenére azt el lehet mondani, hogy nem valami gyakorlott a kamaszlányok lelki világának értelmezésében. Igaz, a bakfisok általában nem is állítják az embert nagy kihívások elé, és különösen Alice nem. A lány a nyílt, sugárzóan őszinte arcával, közvetlen gesztusaival annyira nyitott könyv, hogy egy legilimentor is aligha tudhatna több információt kisajtolni belőle, mint amennyit magától is elárul most számára.
- Nagyon helyes – siet megnyugtatni. – Ne vedd rossz néven, de sok kiváló boszorkány – hogy nem szakad le az ég – vesztegette már el az adottságait azáltal, hogy túl korán kezdett a szerelemhez, amelyet aztán korai, meggondolatlan házasság és gyermekáldás követett. – Ezen a ponton persze el kellene gondolkodnia, hogy az ő megvetését személy szerint ezek a biológiailag predesztinált tenyészkancák vagy éppenhogy a karrierista Lestrange-félék vívják ki könnyebben, de ennek a megjegyzésnek valójában nagyon is praktikus motivációja van. Raziel nyilvánvalóan nem birtokolja eléggé Alice figyelmét vagy bizalmát, amely számára nyilvánvalóan helyzeti előny, de a szégyenlős kijelentés alapján egy udvarló képbe kerülése csakhamar átrendezhetné a hatalmi viszonyokat. Vagy ki tudja. Talán Alice mégsem olyan értékes csali Raziellel szemben, talán kettejük szenvedélyes rokoni kapcsolata csak múló fellángolás volt a fia részéről, vagy épp azért kezdeményezte, hogy őt bosszantsa vele. Összességében lehet, hogy feleslegesen szánja rá a költséges időt – legalábbis addig kínozza ez a kétely, amíg a lány fel nem veszi Raziel alakját, mert ezzel azonnal önértékre tesz szert a szemében.
Bár önelégült mosolya töretlen, alig észrevehetően megborzong, mikor viszonzásképpen Alice naiv mosolyát látja kirajzolódni Raziel leginkább zárkózottnak és elutasítónak ismert arcán, bizarr, idegen és mégis van benne valami zabálnivaló, szóval rendkívül zavarbaejtő és mégis határozottan mulatságos helyzet. Azt sem mondhatná, hogy semmiféle mocskos gondolat nem merül fel benne, legalább a tudata árnyékos felének jól kontrollált biztonságában… különösen, amikor meghallja a hangját is… de hát ilyen az élet.
- Soha nem próbáltad ki élesben? – húzza össze a szemét, még mindig kritikusan, élesen méregetve az ál-Razielt. – Úgy értem, nem vetted fel valaki alakját, és játszottad el a szerepét, akár valamilyen súlytalan szituációban?
A hang tökéletes utánzat, és a hangsúlyozás kevésbé idegen, valószínűleg a hangjátéknak Alice jobban tudatában van máris, mint a mimika jelentőségének. Egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy élvezhesse, amíg Alice a lopott hangon csivitel a szüleiről. Grr. Egy titkos apa. Még egy fantom, akinek a káros hatásaitól meg kell óvnia Alice-t. Persze, meglehet, hogy már halott, vagy más okból elérhetetlen, ezt a titkosszolgálat könnyedén felderítheti… de hány ügynöke van még, aki valóban hozzá lojális? Az utóbbi időben túl sok furcsaság történik – vagy csak egészséges paranoia lenne? Meglehet, bölcsebb, ha maga néz utána ezeknek a kulcsfontosságú családi viszonyoknak. Biccent, és látszólag tapintatosan nem firtatja tovább az anyai hűtlenség témakörét.
- Ritka, de az is előfordul, hogy az öröklöttnek gondolt tulajdonságok véletlenszerűen bukkannak fel, vagy sok-sok nemzedék után törnek felszínre, amikor már az egykori varázslóősök léte feledésbe merült – jegyzi meg óvatosan.
Persze, nem gondolja, hogy ezzel képes tartósan elaltatni a kételyt. Mert ez a kétely már felmerült Alice-ben, ez a napnál is világosabb… legfeljebb késleltetheti a gondolatot követő meggondolatlan cselekvést.
És persze a meglepődés sem kerüli el a figyelmét, így magyarázatot fűz hozzá:
- Abból, hogy egyedül is ilyen messzire jutottál, arra következtethetünk, hogy egyedül is képes vagy tökélyre fejleszteni a képességeidet, de egy mentor, aki sok metamorfmágus fejlődését kísérte már figyelemmel, vagy pláne maga is az, sokat segíthet, hogy könnyebb legyen, vagy felhívhatja a figyelmedet a rossz berögzülésekre. És… nos, az eddigi tapasztalataink alapján a metamorfmágia gyakorlása nem egyszer mentális nehézségekhez vezethet, ezért a pszichés támogatás sem jöhet rosszul. Egy jó mentor tudja, min mész keresztül, mit élsz át, milyen kételyek kínoznak, hogyan viszonyulnak mások a képességedhez… de ezzel még ráérünk – ad haladékot is egyből, ha a lány úgy érezné, hogy még nem áll készen arra, hogy ilyen közel engedjen magához valakit. És talán ezen a ponton fontosabb is, hogy a saját magához fűződő lojalitást megerősítse benne. – És kezdetben én is nyújthatok ebben segítséget.
Mostanra már kezdi megszokni ezt a furcsa helyzetet, hogy Alice Raziel arcát viselve iszogatja a kakaóját a konyhájában. Az arcjáték annyira egyértelműen elárulja, hogy nem annyira nehéz elvonatkoztatni a magára öltött vonásaitól. A szavaira ismét bólint.
- Az aurorképzés nagyon megterhelő fizikailag és pszichésen is. Ennek csak részben az az oka, hogy alaposan megválogassuk, kit alkalmazunk végül, és az elsajátítandó tudás sem indokolja teljesen a szigorú követelményrendszert. Az önbizalom lehetséges forrása a kemény megpróbáltatásoknak való alávetettség, a megfelelés vagy akár a bukás – feltéve, hogy a jelölt hajlandó újra és újra nekimenni a próbáknak, ameddig meg nem felel azoknak. – Látszólag kevéssé kapcsolódik a mondanivalója Alice kinyilvánított kívánságához, de csak látszólag. Elgondolkodva szemléli a Raziel arccsontjaira feszített bizalmat és nyitottságot. – A pszichés vezetéssel bizonyára tehetnénk néhány lépést abba az irányba, amelyet kívánatosnak tartasz… de azt gondolom, a mélyvízbe kerülés mindig hatékonyabb és célravezetőbb. Te pedig már eléggé uralod a képességedet ahhoz, hogy erre legyen lehetőség. Persze… nem akarlak belekényszeríteni olyasmibe, amire még nem érzed magad késznek – von vállat engedékenyen, és nem bocsátkozik konkrétumokba egyelőre.