>
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics
Vendég

Alexander V. Spark
Szomb. Ápr. 15, 2017 8:59 pm


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:40 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:39 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Éloy & Auréle

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
SzerzőÜzenet


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:26 pm

Éloy & Auréle
16+

- Undorító féreg vagy, MacEalair.
A fiú érdes hangja túl zajosnak tetszik a sötétségben. Van valami összefüggés a sötét és az elvárt némaság között. Talán mert ilyenkor a világ többi része sem annyira rikácsoló, minden elcsendesedik, meglapul az árnyékok között és vár. Figyel. Hogy mire, azt csak találgatni tudja, de őszintén? A legjobb dolgok sötétben történnek. Rejtve a nagyközönség szeme elől, köztudottan, mégis titokban, lehetőséget kínálva a nagyérdeműnek, hogy kiélje kukkoló hajlamait unalmas perceiben. Mint a szőke herceg, akivel nem beszélt immáron negyedik napja. Meglepő, de ez kicsit azért zavarja.
- Nem hallottál, MacEalair? Hányok tőled.
- Hallottalak, Ackerman, felfogtam. Hánysz tőlem, féreg vagyok és undorító. Egyéb óhaj, sóhaj? - Megforgatja a szemeit, amíg átmászik egy elesett katonányi mohaprémbundás farönkön. Sok errefelé a kidőlt, öreg fa, mintha valami hatalmas lény rombolt volna erre keresztül egykor, valamikor régen. A moha azóta már úgy beborította a törött csonkokat, hogy különösebb nyomolvasó képességekkel sem kell rendelkeznie a múltba helyezéshez. Semmi nyomát nem látta errefelé a böszme kutyának, akinek egyébként a keresésére indultak három nappal ezelőtt. Három nap. Minden délután tanítást követően itt kell vernie a faszát, mert a nyomorúságos behemót elvesztette a házikedvencét...
- Szerintem rossz fele megyünk, nem látom semmi-
- FOGD BE A MOCSKOS POFÁDAT! - Arckerman indulatos hangja szinte szétfeszíti a koponyáját, nem pördül hátra, mégis macskaügyességgel ugrik félre a füle mellett elsüvítő átok elől. Nagyon gyorsan pördül meg a földön guggolva és hirtelen egyenesedik ki, ahogy érzékeli a felé romboló, tagbaszakadt srácot. Nagyjából ennyire van ideje, mielőtt megragadják a torkánál fogva.
- Mia... Megőrültél?! - Sziszeg a szorításban, mindkét keze a Griffis csuklójára mar. A vörös feje halkan koppan a háta mögé mászott fa széles törzsén, egy bagoly irritált huhogással száll fel a lombkoronából.
- KUSSOLSZ! - Harap egyenesen az arca előtt a másik. Ilyen közelségből és a baljában tartott pálca lumosfényében már látja az erőteljes vonásain uralkodó irdatlan és indokolatlan mértékű haragot. Értelmetlen... ezúttal aztán tényleg nem csinált semmit, nem tette a szépet, nem mászott rá, még csak célozgatásokat sem tett. Ackerman híres arról, hogy fejjel megy a falnak és ő annyira most nem akart fal lenni. Nem állítható, hogy nem volt már az elmúlt öt évben úgy nettó csilliárd összetűzésük, de ezúttal tényleg úgy gondolja, hogy nem szolgálta meg. Már azt leszámítva, hogy a fiú azért van büntetésben, mert belé kötött a Nagyteremben...
- Most mégis mivel basztam fel az agyad? Nem csináltam semmit. - Az utolsó szavak elcsikordulnak, ahogy a fiú ujjai szorosabbra rándulnak a torkán, a marok alatt újult sajgásba kezd a négynapos kötélnyom.
- Nem csináltál semmit? SEMMIT? - Egészen az arcába hajol. Szinte tébolyultnak tetszenek a mogyoróbarna szemek a sötét tincsek kócos árnyékában. - Úgy illegsz itt előttem, mint egy utolsó kis kurva. Mire számítottál, ha? Egy kis baszásra az erdő lágy ölén? Buzeráns kis köcsög.
A szürke íriszek első döbbenete nagyon gyorsan tűnik el. Eddig a szabadságáért vonaglott ugyan, de most hirtelen mozdulatlanná dermed. A srác túl közel van. Még a testhelyzethez képes is indokolatlanul közel. Enyhén megemeli az állát, szája szinte hozzáér a híméhez. Meg sem kellene erőltetnie magát, ha nagyon akarná...
- Meg akarsz baszni, Ackerman? - Pofátlanul nyugodtan csendül a kérdés. A pillantása hűvös, valahogy ezúttal nélkülözi a megszokott incselkedő fényeket, szinte már-már... érdeklődőnek hat.
Félrefordítja az arcát, de az ütéstől még így is felreped a szája. Elég erős ahhoz, hogy egy pillanatig csillagokat lásson és ne tudja lekövetni saját mozgási pályáját. Egyszerűen csak tudomásul veszi, hogy bár a fánál volt, most a seggén ül valahol oldalt és kurvára sajog a könyöke.
- Nézz magadra, undorító vagy. - Áll meg a fiú felette még tisztes távolságban, rá szegezett pálcával. Auréle nem kísérel meg elmoccanni, félig fekvő, félig ülő pozícióban figyeli a fölé tornyosulót. - Miért akarna bárki is hozzád nyúlni? Miért akarnék én hozzád nyúlni?
- Hát nem is tudom. Mert áll a farkad a gondolatra? Mondjuk.
Az átok telibe kapja. Valószínűleg arra tervezték, hogy felszaggassa gyomortól-torokig, de mintha a srác félúton megrettent volna saját indulatától, így egyszerűen csak feltépi a talár és az alatta viselt pulóver anyagát. A karcolás alig vörösnyi vonalvezetés a fehér bőrön, a kígyófiú mégis kínlódva megvonaglik. A hangja állati vinnyogásra emlékeztet, ahogy színpadi látványossággal szenved. Még látja egy elvillanó pillantásból a srác ijedt arcát, mielőtt az oldalára fordulva, a hasát átölelve mozdulatlanságba dermedne.
- Bazdmeg. Miafranc... hé. - Hallja közelebb jönni. Nem moccan. - Ne játszd az agyad, baromarcú, láttam, hogy nem ért el teljesen az átok. Hallod? - Felkészült a fájdalomra. Meg sem rezdül a rúgástól, ami őszintén? Meg sem érinti a kicsi lelkivilágát. A srácnak még nagyon sok leckét kéne vennie fájdalomból, meg gátlástalanságból, hogy igazán elérhesse az ingerküszöbét.
- Az isten verjen meg! - Sziszeg odafentről, ezúttal már meglehetősen pánikszerű hangon. Lehajol hozzá, érzi ahogy fél kézzel végigtapogatja, majd a hátára fordítja.
A vörös villanás egy pillanatra szétterül a környéken. Megvilágítja az erdő fáit, hosszúra nyújtja a vetett árnyékokat, démoni tüzet csempész a szürke szemekbe. A kábítóátok gyomorszájon találja el Ackermant. Ideje sincs védekezni ellene.
Néhány szívdobbanásnyi csend és mozdulatlanság borul a környékre. A vörös üres pillantással figyeli a fiú szétcsúszott vonásait.
- Annyi önismeret sincs benned, hogy legalább magaddal őszinte legyél. Nem csoda, hogy a Griffendélbe osztott be a süveg, hm? - A hangja nyugodt suttogás, megveregeti mondatvégi jelzésként a fiú fejét, aztán letolja magáról a ráhullott testet. Meri remélni, hogy ez a ricsaj a létező összes ragadozót idecsalta hozzájuk. Persze a behemót nincsen sehol. Minek is az?
Már felülve néz körbe, a Lumos néma hívásra villan fel a pálca hegyén. Csendesen fülel a környezetbe, míg a hideg kellemetlen dermedtséget nyal a szétszaggatott ruhák között meztelen bőrére.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:27 pm

Auréle & Éloy
Százfűlé alak: hollóhátas fiú

"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


Az oszlopos törzsű fák gyér aljnövényzetét a tél még jobban lecsupaszította, mint a nyári pompa, amikor a magasan zárt lombkoronák között leszökő fénypászmák egynémelyikének földre vetett termékeny élet-körében még ki-kicsírázott egy-egy bokor, vagy valamilyen gizgaz, felnyújtózva a kopár törzsek között egészen magasra. Akárha egy katedrálisban járna, úgy állnak őrt két oldalt az öles törzsek, oszlopos vastagságuk erőt mutat, a földtől az ég felé tartó feszes erőt, amivel megtarthatnák az égboltozatot, ha ezek a dolgok így működnének.
Egy fiú oson a fák között. A hollóhátas terelő alakját vette fel a Százfűlé főzet segítségével (a haját Roxmortsban szedte össze, amikor a Három seprűben leverte a kabátját a fogasról, majd sűrű bocsánatkérések közepette visszaakasztotta, és közben hogy, hogynem néhány hajszálat lecsipkedett róla), és még volt valamennyi a bájitalból, hát használta, bár mind kevesebb reménnyel afelől, hogy bárkivel is összetalálkozna. A hideg avarszagú, foltokban havas erdő komor törzseivel elhagyatott volt, mintha sose járnák a diákok, és a délután folyamán úgy is tetszett, hogy egyáltalán nem járják. Mégis mi bajuk van ezeknek, hogy a kviddicspályánál messzebb nem merészkednek?
Nem tetszett neki ez az erdő, de már megszokta az óceáni klíma rengetegeit, nyomasztó szűkösségüket. A fák lényegesen kisebbre nőttek, mint az afrikai vadon szilaj óriási, forma-, és alakgazdagságuk elmaradt a forró égöv erdeitől, de azért valahogy megbarátkozott velük. Éjszakára alkalmas alvóhelyet keresett magának, mert úgy tűnt, a holnapra maradnak a ma feladatai alkalmas diák és pálcája híján, ám akkor hangokat hallott.
A dühnek van némi erősítő hatása, a kiáltásban sürgetés van, ami magához vonzza azokat, akik hallják, néhány egészen közönséges menyéttel együtt osont közelebb a haddelhadhoz, az egyik öles törzs mellett kifigyelve követte a két diák szóváltását. Ahogy felismerte talárjukon a roxforti jelvényt felcsillant a szeme, de kivárt, és nemhiába, a félmunka már el is végeztetett, amikor a vörös fény beterítette a környéket.
Az erdő visszatartotta a lélegzetét, és mintha a fák is előrehajolva figyelték volna, vajon mit tesz a zöldszegélyes a társával, akit immár elkábított és ártatlanná tett. Talán semmit, ám ahhoz túl sok a lehetőség, amit lehet de nem illő elpazarolni. Vajon a Roxfortban megengedettek az ilyesfajta párbajok? Súlyosan alábecsülte eleddig az intézményt, ha igen, mindazonáltal neki nincs tékozolni való ideje. Jelenleg ugyan nem érez semmit a hidegen kívül, de az idő ellene dolgozik, és ahogy a télies hűvös beeszi magát vastag talárján keresztül a bőréhez, úgy lesz egyre rosszabb az éj. Halkan lép előre, de a dermedt föld megroppan a súlya alatt, a jégkristályokon álló göröngy fagyos reccsenése halk, mint az egér lélegzete, de a hallgatózó csendben olyan, mintha elefántként törne előre. A vörös fiúra szegezi a pálcáját, a lumost éppen olyan néma finitével oltja ki, mint amivel a vörös előhívta, aztán előreveti magát a sötétben, eddig ahhoz szokott szeme megadja neki a szükséges körvonalakat.
Most igazán reccsen a föld a rideg, súlyosan súlytalan léptek alatt, éppen olyan a puha csizmák járása, mint egy nagymacska rohanása, könnyed, ritmikus hang a feketeségből, az oszloptörzsek barátságtalan öléből.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:28 pm

Éloy & Auréle
16+

Mit tenne? Nem tesz vele semmit. Nagyon rövid idő, amíg figyeli azt az arcot, ami nagyon sok mindent megérdemelne tőle, ami nem illik a gyerekkönyvekbe, ám... mi végre? Megbaszhatná szárazon, hogy emlékeztesse a rohadékot, miért nem verünk Mardekárost egy ön- és közveszélyes erdőben, de ez nem a népnevelő pillanat. Neki van annyi esze, hogy összerakja, ilyen helyen a hangzavar és a friss vér kombinációja nem épp életbiztosítás. Egyszerűen csak nincs ideje rá, hogy igazán, alaposan móresre tanítsa.
Őt ismerve amúgy sem a szárazon módszert választaná. Kikötözné egy fához, kipeckelné a száját és megmutatná, mi hiányzik abból a túlfrusztrált kis életéből. Igazából kész szeretetszolgálat. Egy kibaszott szent!
Valahol ez a gondolatpillanat, amikor a reccsenés végigkaristol az elméjén. Nem őrült meg, hogy seggen várja az égi áldást és valahogy olybá is fest, hogy szinkronidőben mozdul az elefántcsordányi hanggal. Mintha érezné előre... és mégsem. Egyszerűen csak reagál a környezetére, azonnal kérdések és fenntartások nélkül, ahogy egyébként a civilizált népeknél nem szokás. Bennük van az a bizonyos klikk idő. A pillanat, amíg bekattannak a helyükre a fogaskerekek, miután végigpörgettek az agyukban milliónyi apró lehetőséget a hang forrását illetően és eldöntötték, hogy a képzeletük játszik-e velük, vagy a veszélyérzet valós...
Benne nincsenek ilyen felesleges gondolatok és mozdulatok. Az állatvilág kiváltságát élvezi e tekintetben, végighullámzik rajta az inger és ő azonnal engedelmeskedik neki. Így éli az egész életét, nem igaz?
Varázsló.
Abban a pillanatban, hogy a mogyorópálca cserben hagyja, a biztos tudás olyan gongszóval hasít az elméjébe, hogy úgy érzi megreped tőle a koponyája és azon keresztül a jogos félsz szivárog agytekervényei köré, mint valami isteni megvilágosodás. Már azt leszámítva, hogy ehhez istennek kurvára semmi köze.
Auréle nem túl bonyolult jellem és nem is véletlenül került a harapós kígyófészekbe. A pillanatban, amikor választania kell saját maga és valami bukásra ítélt hőstett között, magától értetődő a választás. Egyetlen vaksötét pillantást sem veszteget el a földön fekvő Griffendélesre, kilő, mint a golyó. Abba az irányba menekül, amerről jött és bár az elfeküdt farönköt emlékezetből átugorja, egy másodperccel később pofára esik egy kiálló gyökérben.
Majdnem. Automatikusan görbíti a testét, az esés tigrisbukfenccé válik és - feltéve, hogy még nem érték be -, a semmibe nyújtja előre a pálcáját.
- CARPE RETRACTUM! - Ahhoz azért nem elég jó (és valószínűleg soha nem is lesz), hogy már a harmadéves varázslatokat is némán nyomja, ellenben a vörös lézersugár így is kicsap a pálcából.
Nem a varázslóra irányítja. Nincs mit kockáztatnia, soha nem volt és soha nem is lesz jó a szemtől-szembeni átkozásban és védekezésben. A mágiája tárgyat céloz és bőven meri remélni, hogy ennyi fa közül sikerül egyet eltalálnia, amit a varázslat nyilván nem tép ki a földből, hogy hozzá vonzza (bármennyire is vonzó személyiség). Ebben az esetben pedig abszolút semmilyen ellenállást nem fejt ki a sugárral szemben, hagyja, hogy az magához rántsa egészen a fáig.
A levegőbe hajított Lumos Maxima már csak akkor érkezik, ha nem kapja instant a nyakába üldözőjét.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:28 pm

Auréle & Éloy
Százfűlé alak: hollóhátas fiú

"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


Érdekes.
A sötétben megvillan a barna szempár amit kölcsönzött magának.
Roppant érdekes.
A figyelemtől összeszűkül a szemgolyó körül a két ív, a szempillák hegyén egyensúlyozik a koncentráció, a mozgás gyorsasága bársonyujjakkal végigzongorázik az idegrendszerén, éppen olyan gyorsan felméri a neszekből a vörös nekieredését, ahogyan annak az izmai elfogadták a parancsot, amit az alig zörej adott ki neki az agy helyett, régmúlt képét idézve fel az embernek. Egy olyan kort és állapotot idéz meg, amikor még ösztönlény volt a teremtés kétlábú koronája, és ez nem egyszerűen csak tény, hanem...
Érdekes.
Az izgalom a torkában dobol, megfeszülnek az izmai, ahogy a diák után ered. A mozdulatokkal a teste magától spórol, a futása szinte ugrások ruganyos sorozata, amivel a megriasztott gazella után veti magát a nagymacska, tétovázás nélkül elszalad a leterített mellé, majd később visszatér érte. A pálcát az ujjai közé szorítja, ez most a fegyvere, a karma és a fogai, nem lesz tőle kevesebb a vadászat ritmusa, a menekülő léptek dobbanása, a felcsörrenő avar hangos, fagyos suhogása. A megriasztott bagoly méltatlankodva huhogja utánuk az átkait, míg néhány felriasztott éji madár zavartak pittyeg, a hím szólítja a nőstényt, testvér a testvér, kismadár a kismadarat, mert az ilyen esték éjszakának tűnnek, kietlennek és végtelennek, és a maroknyi kis életeket könnyedén elmetszi egy levágó karom...
Felszökken a mohos törzsre, hallani, ahogy dobban rajta a súlya, pálcátalan baljával is elkapja a fát, mielőtt továbbsodorná a lendület, a puffanás maga előtt óvatossá teszi a fülében zubogó adrenalin ellenére. Akkor szökken el újra, amikor a felcsapott levelek szürke képe lefelé indul a tigrisbukfenc nyomán, és a varázsige is elhallatszik, s mintha zsinóron húznák úgy lendül tőle elfele a fiú.
Mély, fenyegető hangon felmordul, jókora lendülettel löki el magát a mohától csuszamlós törzsről is tökéletes magabiztossággal, a felvillanó fény hosszan repülő árnyékát megfesti alá, a hollóhátas kölcsönzött szemei összeszűkülnek, mélyükön a macskaszem derengése halovány, és ahogy leérkezik, a kezében hófehér pálca lendül nyomban.
Futás közben lő több átkot is el, ahogy a fától alighanem tovább menekülő fiú után veti egy kötözőbűbáj laza hurkait, a semmiből szálló kenderkötelek süvítő huzaljai elkígyóznak ugyan mellette, de a végtagjaira vágynak, mohó tekeredéssel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:29 pm

Éloy & Auréle
16+

Kurvaélet~kurvaélet~kurvaélet
Van egy elszabadult alomnyi gumilabda a fejében, mindre ezt az egyetlen szót festették szétfolyó mocskot hagyó túladagolt fekete tintával és mostanra egészen megfestette a koponya belső falát. Van, aki a félelmet vérfagyasztónak érzékeli. Megdermed tőle, mozdulni és cselekedni képtelen, lelassul, leblokkol a létezésben és kész melodrámává korcsosul el az egész látvány.
Őt inspirálja. Motiváció, ami elüldöz a halál faszára és ha kis szerencséje van, kevéssé elegáns ívben még ki is kerülheti azt, mert erre az aktusra még egyáltalán nem vágyik. Ugye.
Pezseg a vérében az adrenalin, a félelem vegytiszta kotyvaléka, egyetlen túl erős kolibriszívdobbanással végiglöveli az egész véráramán és bemutatja a gyáva nyulat, mert a gyáva nyúlnak még van esélye beugrani az üregbe a pihepuhi haverjaihoz, hogy aztán úgy szaporodjanak, mint a nyulak...
Tudja, hogy ott van mögötte és egyáltalán nem azért, mert a csörtetését hallja. Egyszerűen csak ott a figyelem a tarkójában, a veszélyérzet a szívében, a láz a mozdulataiban, a várakozás az erdő predátori csendjében. Ebből felfogja, hogy a másik mozgása lényegesen kifinomultabb, mint az övé, pedig őt is meglehetősen puhaléptűnek tartják.
Ez nem az ő terepe. Nem erdei gyerek, a város neveltje, pince, meg kötélszökevény. Nem ide való. Kurvára nem is kellene itt lennie. Az egész az átkozott vadőr hibája. Miért nem tud vigyázni arra az átkozott kutyára? És kinek az ötlete volt, hogy a tanulókkal kerestetik egy kibaszott veszélyes erdőben? Nincs ideje ezzel foglalkozni és hibáztatni sem igazán, majd ha egyszer fél percig biztonságban érezheti magát, gondolatban elküld mindenkit a picsába.
A fatörzs dobbanása figyelmeztető gongszó. Az utolsó pillanatban ér végére a varázsszó, s egészen úgy érzi, mintha karmok közül lendülne előre a vörös fényben immár nem is annyira ismeretlenbe. Nem érkezik puhán, de ignorálja a beütődő fájdalmat, ügyesen megtapad a fatörzsön, mint valami kis gyík. Kígyóknál már csak így szokás.
Még a fülében zizeg a mély morgás, ennek ellenére sikerül leküzdenie a késztetést, hogy időt pazarolva hátranézzen. Kilövi inkább azt a fénygömböt a magasba, s ha nem is lesz nappali világosság (kurvára oda kellett volna figyelnie bűbájtanon a solemre), legalább már látja hova lép és mit kell becéloznia.
És hogy hol vannak a fedezékek.
Alig nyüsszenő hangot hallat, ahogy a közvetlen közelében süvít el egy átok. Nagyon kevés ő ahhoz, hogy ennyiből felismerje, mivel célozzák, főleg úgy, hogy nem látja a mozdulatokat, nem hallja a hangját. Nehéz kivédeni valamit, amiről nem tudod, hogy micsoda.
Kifejezetten nehéz becélozni. A fiú mozgása jószerivel kiszámíthatatlan. Nem viseli magán a horrorfilmes klisék jellemző fejvesztve rohanását, természetes fedezékeket használ, hirtelen mozdulatokkal vált irányt, ügyesen, ruganyosan ugrálja át az akadályokat és a reflexeire sem lehet panasz, amivel az utolsó pillanatban tér ki.
Aztán valószínűleg ő is rájön, hogy esélye sincs. A terep nem az övé, a visszaút végtelen és ilyen felállással nem is fogja megtalálni, plusz előbb fullad ki, minthogy egyáltalán bárkinek is eszébe jutna keresni...
Eltűnik egy fa takarásában és nem bukkan elő újra. Ami viszont teszi helyette, az a hangja, az Oppugnoval egyidőben hallatszik fel újra az átok riadtbagoly sivalkodó rikácsolása és a következő pillanatban a kölyök üldözőjére szegezve a pálcát, félig kilép a fedezékből.
- Liam? - Nehéz eldönteni, hogy a döbbenet miatt csupán, vagy amúgy is telibe találta volna a varázslat. A fiú szája elnyílik, ahogy az ismerős arcba bámul, a következő szívdobbanásban pedig már a földön van.
- Kurvaélet. - A kötél, mint a kígyó tekeredik a bokája köré, ő pedig seggre is ül tőle. A bagoly eközben Éloyra támad.
- Mégis mi a franc bajod van neked? Mit keresel itt egyáltalán? - Harapnak elő a kérdések a fagyos avarból, ahol egy pillanatig sem marad nyugton és nem. Abszolút nem áll szándékában megszüntetni a bagolyvarázst. Felhúzza a térdeit a mellkasáig, kihúzza a bicskát a csizmája szárából és nekiesik elnyiszálni a kötelet. Sajnos a Finite Incantatem még nem volt tanulmányainak része, de ha lett is volna... erősen kétséges, hogy képes lenne megszüntetni a gyakorlottabb mágus varázslatát.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:30 pm

Auréle & Éloy
Százfűlé alak: hollóhátas fiú

"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


Jó vadászat. A diák nem beteges és satnya, hogy összeessen, a botlásából továbbgördül, ahogy a természetben is teszi mindaz, aminek drága az élete. És neki drága az élete. Egyáltalán nem átlagos, hogy érzi és becsüli ezt az életet, legalábbis nem ezen a szinten, ahol kényelemben és biztonságban nevelkedett kissé kövér verébfiókákra számított, és nem inaló nyulakra.
Nemes állat a tapsifüles, van ereje elrúgni magát a bundás háta után csattanó fogak elől, egy utolsó, rémült vad iramlással adva meg a jövőnek a lehetőséget arra, hogy létezzen, hogy megtörténjen, hogy a következő tavaszon is szülessen kisnyulak kisfarkasok helyett, ami a belőle lakmározó sikeres fenevad természetes következménye lenne.
Jó vadászat volt. De most már ideje lenne arra vadászni, amiért itt van, a fiú elnyerte a tetszését, igazán nem kell tovább produkálnia magát, őt választja a küldetéshez, akár akarja, akár nem. A gondolat mosolyt csal a szája szélére, és ez a mosoly megmarad, miközben a gondolat ahogy jött, úgy tovább is áll, mert az elmében nem marad hely összetett, felesleges gondolatoknak. A futása az izmok, a csontok és a figyelem finom összjátéka, az idegen erdőben is mintha otthonosan mozogna, gyorsabban fogja fel a terepviszonyokat, mint ahogyan mások olvasnak és értelmezik magukban a jól megszokott ismerős betűk formáját, amik aztán az elmében szavakat képeznek. A föld írás, az árnyékok jelzik a vesszőket, ahol nagyot lehet esni, a fatörzsek mondatvégi jelként állják útját a folytatásnak. Átkainak céltalan kisülő tucatja leveri a kérget néhány fagyott matuzsálemről, nem hagy fel velük annak ellenére, hogy tisztán kitűnik, ilyen mozgás mellett eltalálni nem fogja, bármennyire is személyes kihívás ez a nyárfapálcának, viszont a távolság egyre csökken közöttük. Kétség kívül gyakorlott futó, a hideg levegőben egyenletes szusszanásokkal fúrja magát előre, és ő maga az üldöző, senki sincs a hátában, aki beléfullaszthatná a lélegzetet...
Ugrik egyet, ahogy a fiú eltűnik a fa mögött, aztán még egyet, amikor előbukkan, egészen közel van már, tág szembogarában látszik megvillanni a mogyoróvesszőből kilökött madárvadító varázslat fénye, míg az ő mozdulata a kötélvarázs egy új hurkát formálja meg, ezúttal is a lábak felé, mielőtt fürgén új rohanásba kezdenének. A futásából három ritmuson belül lesz gyors séta, a talárja lobog, ahogy közelít.
- Én vagyok - Liam. Valószínűleg a fiú, akinek az alakját viseli, a megnyugtató bizonyosság összezavaró hangja ez, miközben a dezorientált madár az arcába csapódik, így a következő válasza némiképpen megcsúszik. A balját emeli fel, a jobbjában a pálca továbbra is a fiúra szegeződik, kifordított tenyerét a szeme elé rántja, hogy védje a karmoktól. A mozdulat gyors, mégsem tűnik riadtnak vagy kapkodónak, a támadó bagoly horgas körmei a bőrébe akadnak, a csőre pedig lecsap. Vér fröccsen a hollóhátas homlokából, a kisujját csípi meg, ez jutott a madárnak utoljára, mert a következő mozdulattal Éloy előrelöki a kezét, és a hüvelyujja rákulcsolódik a madár kerek feje alatt a vékony nyakra és azzal a lendülettel el is pattintja a hüvelykjével a mutatóujjhoz préselve a vékony gerinccsigolyákat. A reccsenés alámuzsikál a nyiszálásnak, aztán a meleg tetemet a nyiszatoláshoz vágja.
- Invito bicska - nem sok maradt a kötélből, a gyors tempójú mozdulatok csak egy hajszállal előzték meg az éles pengét, a maradék rostokat alighanem a vörös egy mozdulattal is széttépné már. Karnyújtásnyira van, és úgy véli, ezt kivárja. Farkasvigyorra húzza a képét, a nyárfa egy pajzsbűbáj pöccintésére mozdul, miközben a pillantásában egyértelmű a hollóhátashoz méltatlan biztatás. Fuss nyúl. Fuss, ha mersz.
- Menjünk vissza a társadhoz, mielőtt kárt tesz benne valami, és ott megmondom - vissza az erdőmélyre. A hangja valamelyest megmélyül, kitérdeltebb tónusban beszél, mint a diák, de ez viselkedési hiba, nem hangtorzítás. Úgy tetszik a világon semmi nem vonhatja le a figyelmét a lebotlott vörösről, a pillantása szinte leszorítja, és még csak nem is zihál.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:30 pm

Éloy & Auréle
16+

Auréle szeret élni. Az élet nem feltétlenül szereti mindig megtartani magában, de a vörös önző fajta, akkor is foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, ami az övé - avagy legalábbis az apjáé -, amikor ezt az égvilágon senki és semmi más nem óhajtja rajta kívül. De általában ez az állapot egyszerűen csak nem létezik. Az az embertípus, akit ha meg is kínoz sokszor, szeret az élet, mert kevesen tudják úgy megélni, ahogy a magafajta teszi. Kígyóként, amikor sikamlós gerinctelenség kell a támadó színi átveréséhez és nyúlként akkor, amikor ez már nem elég. Válogat az eszközökben és ez így rendben is volna.
A vörös létezése mindig tetszeni akar. Egyszerűen csak ilyen típus és úgy fest ezen kvalitása megmarad akkor is, amikor még csak nem is próbálkozik, mert valami egészen más figyel a to do list tetején.
Túlélés. Alul marad a játékban és ő is érzi. Nem kell, hogy ehhez hátrapillantson, hogy megbizonyosodjon róla, nem szükséges gondolkodnia rajta. A futójátszma másik szereplőjét befogadja az erdő, őt pedig nem. Szomorú. Pedig erre még büszke lehetne, nem igaz? A varázslók általában nem törődnek azzal, hogy megfelelő kondiban legyenek, elég fürgén mozogjanak, pedig a jó reflexek elengedhetetlen kellékei egy megfelelő harci mágusnak és mégis...
Ahol üldözőjének figyelmeztető jelzéseket ad az erdő, érte utána nyúl, megpróbálja kigáncsolni, lerántani. A Rengeteg nem a barátja, nem társa egy belékóválygott tanulónak sem, aki csak él a birtokon távol a biztonságban és pofátlanul belemerészkedik, amikor úgy tartja úri kedve. Az erdő megbosszulja ezt és ő ebben a formában egyszerűen csak túl kevés hozzá.
Túl közel van.
Ezt a gondolatot immár másodszorra fogalmazza meg tíz perc leforgása alatt, ami valljuk be őszintén, nála új rekord. Egyszerűen csak nem szokott olyat mondani, hogy "túl közel". A nem elég közel, mélyebben, gyorsabban, nyugi nem fogok eltörni? Bármelyik esélyesebben szerepel a listán.
Azonnal felismeri a hollót. Nem, mert mindenkit név szerint ismerne az iskolában (amúgy meglepően jó a név és arcmemóriája), de a kviddicses neveket és arcokat azért viszonylag nehéz elfelejteni.
- Mh... - Szűk válasz, fojtott ellenkezés, mintha automatikusan megkérdőjelezné az önazonosítást, holott messze nem jutott még el gondolatban eddig a pontig. Több furcsaság is prezentálja magát. Az a nyugalom, amivel közelebb ólálkodik, a hang pihent indulatmentessége, az egész létezés, ami valahogy esszenciálisan több, mint bármi, amivel egy átlagos napján találkozhat.
A vészharang megkondul ugyan, de a hangja mintha késne, s csak akkor rezonál bele az elméjébe, mikor az apró roppanás alatt megszűnik az élet. Következmény nélkül bár, de megcsúszik a bicska a kezében, ahogy felpillant a laza mozdulatra. Egyetlen kölyök sem olt ki életet ilyen gyakorlottsággal és hideg, számító precizitással, egyetlen átkozott mozdulaton belül.
Nem rezdül a pillantás, ahogy a kis hulla hozzá ütődik, pusztán a hasfala feszül be, ahogy enyhén oldalra billenti a törzsét, hogy ne feküdjön meg rajta. Rögtön utána fel is húzódzkodik hasizomból, bár nem ül fel.
- Nem. - Hallatszik végül valamiféle rácsodálkozó határozottsággal. - Nem ő vagy. - Talán az első pillanatban még erős tippnek indult, de ahogy kimondja, valahogy teljesen nyilvánvalóvá válik. A szürke szemek egészen nagynak tűnnek, a pupillák kitágulnak, ujjai pedig megrándulnak a semmi körül, ahogy kicsúszik közülük a bicska.
Nem állt meg a kötélnyiszatolás a felismerés ellenére sem, maradt módszeres és céltudatos, mintha a motorikus funkciók egyszerűen csak függetleníthetnék magukat az elme döbbenetétől.
Szétfeszíti a lábait, a kötél pedig rostos reccsenéssel engedi, talpai alig nesszel toppannak a földön, kisterpeszben hagyva a térdeit. Félig ugrásra kész pozícióban támaszkodik meg, de valahogy a vigyortól mozdulatlanná dermed. Megnyalja felsebzett, az ütéstől kissé felduzzadt száját, a felszakadt taláron keresztül tisztán látszik, ahogy megfeszül a kölykös izomzat a nyárfa apró mozdulatára. Ugyan, mit érne a fizikai ellenállás, ha átkot szórt volna pajzsbűbáj helyett?
Nem támad és nem ugrik a futásért. Nem teljesen hülye. Kurvára látja, hogy a másik ezt akarja és látja azt is, hogy még csak gyorsabban. sem. veszi. a. levegőt.
Átkozott szörnyeteg.
Akkor mozdul hátra, amikor a hollós elbitorolt szája újra szóra nyílik és olyan artikulációt produkál, amit a gazdája egészen biztosan nem tenne, pedig megirigyelhetné. Lassú óvatosság a kúszásban, a lábaival tolja hátra magát, a könyöke kiegyenesedik és valahogy még akkor is hátrál, amikor feláll. Gördülékeny kis mozdulat a távolságigényé. Majdnem olyan kifinomult, mintha napi szinten gyakorolná, csak éppen ez kurvára nem igaz. Valamikor, valamiért megtanult óvatosnak lenni a kimerevített figyelmű ragadozóval szemben.
- Menjünk. - Mégis... van más választása? Ujjai megszorulnak a mogyorópálcán, a pillantását még csak véletlenül sem veszi le a valakiről, aki egészen biztosan nem Liam. Százfűlé főzet? Logikusabb, mint a metamorf mágia. Az sokkal kevésbé kézenfekvő és a végeredmény szempontjából egyelőre igazán lényegtelen.
Mégis... mi a faszt kellene most csinálnia?
Nem kezd ismét futásba. Addig nem, amíg ilyen fixált rajta a figyelem. A vörös engedelmes addig, amíg nem kurvul be neki a lehetőség valami másra. Vagy épp... nem próbálják megölni.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:30 pm

Auréle & Éloy
Százfűlé alak: hollóhátas fiú

"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


Az élet nem "szeret", "nem szeret" dolgokat, bár ha már feltétlenül emberibb így megközelíteni, akkor talán arra voksolna ő maga is, hogy az élet egyáltalán nem szeret. Akiket kegyel, azokat okkal kegyeli, akik pedig meg nem érdemelten élvezik ki, azokkal valójában az élet maga egyáltalán nem törődik. Ha őt kérdeznék, kiváltságosnak találná a fiút ebben az élethelyzetben, hiszen volt lehetősége megmutatni néhány olyan kiválóságát, kitartását, gyors reakcióidejét és lélekjelenlétét, amik alighanem az iskolában jobbára rejtve maradnak, nem igazán mutatkoznak meg ezek a készségek, amik az életrevalóságot jelzik. Hacsak. Persze ott a nagy hacsak, ami tartalmazza a tévedések lehetőségét a brit iskolarendszerről. A Durmstrang kemény, de nem volt elég kemény, és azt hallotta, az a legrosszabb minden varázslóiskolák között.
Az üldözés egy pillanat alatt robban ki, és ér véget. Ez a természet rendje, sőt, a köztes idő sem különösebben hosszú. A megfeszülő izmok gyorsan égetik az izmokat, az iramlásnak rögtön az üldözött szintjéhez kell igazodnia, hosszú távon az energiaveszteség miatt nem éri meg a hajsza, ezért a bölcs vadász nem üldöz túl sokáig. De nem volna kedve ellen való a folytatás ebben a mélabús erdőben ami olyan szokatlan, kellemetlenül csendes, pedig az élet millió nesszel itt is jelen van, mégis halk mivolta baljósan üvölt a fülében. A fiú lélegzetvételei, esése, fojtott szusszanásai és szavai visszhangoznak ebben a katedrálisban, de a misére gyűlt esti vadak nem felelnek neki halk zsolozsmával, kivéve azt az átkozott baglyot, amit nem átall bevetni.
Fáj a marása a kemény csőrnek, de nem fájhat eléggé ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Majd begyógyul. A dzsungelvadak nagyobbat harapnak, és a vörös levizsgázott előtte eszközhasználatból, ha már iskola, ez a módszer jól működhetett volna. Igazán jól. Ami jó az elismerésre és megtartásra méltó, ha megőrzi magában a bölcsesség szikráját, akkor nincs is veszélyben az az élet, amiért azt hiszi, hogy küzd.
Persze lehet, hogy sok mindent leegyszerűsítene, ha ezt ki is mondaná, ám idegen csillanású barna szemeibe nem kívánkoznak ezek a szavak, így a száj sem szól, míg a tetem eltűnik a homályban, ahova el kellett volna repülnie, ha az élet parancsait követi és nem a kíváncsiságét, a bagoly elbukott.
A mosolya olyan típus, ami a rossz megvilágításban vigyornak látszik. Nem erősíti meg az egyértelmű felismerést, és nem bánkódik az elvesztegetett álca miatt, betöltötte a funkcióját, amit betölthetett. Megsérült baljával elkeni a vért a homlokán, a tenyerével feldörzsöli, hogy ne folyjon a szemébe a vére, ezzel korlátozva a látását, a mozdulat egyszerű és praktikus, mint a nyárfáé. Ha meg akarta volna átkozni, megteszi akkor, amikor még a griffendéles mellett kuporog, vagy éppen vele együtt. A lehetőség adott volt rá, de bele akart kóstolni ebbe a feszültségbe, ami most ott zsizseg a fiú körül. Mintha a szándékait fürkészné a szürke szempár, jó! Tegye. Próbálja.
- Csak utánad - mutatja a véres kezével az irányt, ha esetleg a sötétben elfeledte volna. Nem érzi szükségét annak, hogy lefegyverezze a fiút. Sokat hallott a Tiltott Rengeteg fenevadjairól, ha valamelyikkel találkoznak még szüksége lehet a pálcájára, és a közös ellenség jobbára létrehozza a maga alkalmi szövetségeseit. Nem marad le sokkal, de nem is liheg a nyakába, megtartja azt a távolságot amit felvett a kölyök.
- Hogy hívnak? - kérdezi néhány lépés után, egyenletes léptei mellett érezni a tekintetének erőteljes, sűrű fókuszát a másik hátán, valahol ott, ahol a talár hátára feltapadt egy az ősztől megaszalódott barna levél. Nem állítja meg, amikor baljós neszeket hall a fák közül, a ragadozók úgy tetszik, eljöttek, hogy megnézzék, mi nesz terem idekint, és miért e boldog prédáló feszültség az ő kis erdejükben. Őszintén sajnálja, hogy az egyszarvú nem ilyen kíváncsi természetű.
- Lebegtesd fel egy ágvillába, a pálcáját pedig add ide - tévedhetetlenül talál vissza az elnyújtózott testhez.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:31 pm

Éloy & Auréle
16+

Két nap. Ennyit kellett volna még kibírnia ahhoz, hogy egyértelműen kinyilváníthassa, az élet márpedig szereti. Vagy legalább egy napon szeretni fogja, amikor Aleric úgy dönt, hogy kiérdemelte ezt a kegyet. Aurélenek nem erőssége a türelem. Iskolai viszonylatok között egészen így tűnik, mégsem toporzékol azért, hogy idestova egy évtized alatt nem sikerült elérnie ezt a kívánt, mindenek előtt vágyott állapotot. Ebben türelmes. Valami, amit nagyon akar és amiért hajlandó áldozatokat hozni, mert Ő megígérte, hogy egy napon a törekvése meghozza majd a gyümölcsét. Neki mindig igaza van. Mindig igaza volt és az élete csak jobb lett attól, hogy mellette tölthette, hát meggyőződése, hogy az élet kedveli őt ott, ahol éppen van.
Két nap kellett volna. Ha rajta múlik, ezen nem változik semmi és oda menekíti a még nagyon értéktelen kis rongy életét, ahova való. Mindig csak ennyit akart. Oda jutni, ahova való.
Éloy nem téved az iskolarendszert illetően, csupán a vörös nem alkalmas képviselője a roxforti értékrendszernek. Benne erősebb az atyai vasszigorba mártott, kíméletlenségig hevített tűzben edzett neveléstan, mint amit az alapvetően jóindulatú tanári környezet változtatni tudott. Ettől az értékrendtől pedig nem erősebb, sőt. Gyengébb egy átlagos varázslónál és mégis... másmilyen.
Nincs baja az alárendelt szereppel. Nem lenne baja azzal sem, hogy ő a vad a ragadozó számára, ha bármilyen szinten is bizalommal tudna tekinteni az üldözőjére. Ha tudná, hogy mit akar, hogy nem az életét fenyegeti, mint aminek így első ránézésre a hajsza tetszik. Mert az üldözés mindig fenyegető, mindig veszélyes és a semmi közepén, a komfortzónából kívül esve, kontrollálatlan keretek között egyszerűen csak olyan, ami előtt nem szabad megállnia bután valami pozitív álomképben reménykedve, mert az szimplán csak öngyilkosság. Még akkor is, ha ténylegesen nem az, az elv maga így működik.
A bagoly neki senkije. Egy elem a környezetben, ami a segítségére siethet. Valami, ami épp elég alacsony intelligenciaszinttel rendelkezik ahhoz, hogy engedelmeskedjen az akaratának. Nem érez szánalmat iránta. Nincs mit megbánnia sem akkor, amikor a hitt ismerős arcát sebzi fel (nevelő célzatú marás), sem amikor a tollas fej kitörik a konvencionális keretek közül és kileheli a pici lelkét.
Ziháló lélegzete halk, fojtott. Még dübörög benne az adrenalin, a pulzusa a torkán veri a lüktető tamtamot, a mellkasa sürgetőn emelkedik és süllyed, mintha még a légvételek is arra sarkallnák, hogy meneküljön tovább. Még nem szúr. Még bírná. Meglehetősen sokáig bírná, ha nem lenne az a vigyorrá árnyaló mosoly, mely méltán harapja belé az óvatosságot.
Felfogja, hogy nincs közvetlen életveszélyben. A rátekerődő varázs funkcionális bűbáj volt, nem pedig károkozó átok. Valójában a hollóképű még semmit nem szórt rá, ami ártalmas lett volna, következésképpen a cél az akadályozás és nem az élet kioltása. Képes ezt végiggondolni, ha nem is nyugodt kristálytisztasággal, de valami lehiggadó párhuzamos hanggal a lüktető, forrongó veszélyérzet felett.
Nem ellenkezik. Mi a francnak tenné? Az ellenállás ellenlépéseket kér magára, feltüzeli az indulatot, a szenvedélyt valami másra, valami többre és ez bár nagyon sokszor célja, ez nem az az alkalom.
Feltartja a mancsait a békesség jegyében, bár a pálca már becsúszott a talár ujjába, mintha abban reménykedne, hogy a másik megfeledkezett a létezéséről. Hülyeség... az előzmények alapján nem tartja ennyire felelőtlennek, egyszerűen csak jobbnak látja nem ötleteket adni a magamutogatással. A távolságot megtartva ír le az álholló körül egy félkört, amíg a korábbi menekülési iránnyal ellenkező pontba ér és a véres útmutatásnak megfelelően indul el visszafelé.
- Auréle. - A válasz gördülékenyen, habozás nélkül érkezik. Ahogy elöl halad, már leengedi a kezeit és nem pillant hátra, hogy szemmel tartsa a hátába került pálcást. Elmondhatatlanul ingerlő, hogy nem látja, de érzékeli, hogy fenyegetést jelent és nem iramodhat meg előre. A kiszolgáltatottság magasiskolája.
Pőrén hagyott torkán megsajdul a kötélnyom, ahogy figyelme oldalra villan a fák közé. Jó hallása van. Apja minden előadásán jelen van, melyre alkalma is adódik és megtanulta értékelni a zene minden árnyalatát. Az erdőnek is megvan a maga zenéje, s ez a szimfónia most a kíváncsi ragadozókban mérhető.
Nem a varázslóra ügyel, hanem a környezetre. Nem mert az előbbitől ne lenne oka tartani, hanem mert a számára az előzményekből adódóan nyilván valamilyen funkcionális szerepet tölt be, ami egyelőre nem a halálában merül ki. A ragadozók esetében már más a helyzet.
- Invito pálca. - A test irányába mutat, mert így egyszerűbb. Túl sokáig tartana, amíg megtalálja a földön az elhullott sötétbarna fát. A pillantása felfelé rebben, ahogy az ujjai biztonsággal megszorulnak a varázsvesszőn. A felette lévő fa nem alkalmas a biztonságos ölelésre, de odébb talál egy megfelelőt.
Kellemetlen helyzet. A Vingardium Leviosa nem épp alkalmas az emberi test lebegtetésére, egyszerűen csak nincs elég erő hozzá a varázslatban. Minden más gyakorlatilag csak tárgyakat céloz, a ruháknál való felemelés meg éppúgy kimeríti a testmozgatás fogalmát.
Nos... nem lesz épp kecses megoldás, de...
- Planto maior! - A szerencsétlenül járt Griffendélesre szegezi a pálcát, annak teste pedig hirtelenjében puffadásnak indul. Pillanatokon belül lufiszerű állapotot vesz fel, ám a fiú tenyere a mellkasán nem engedi elemelkedni a földről.
- Ventus! - A vékonyka kötél előkígyózik, a bokájánál fogva tekeri körbe áldozatát és hűséges szolgaként öleli körbe a vékonyabb fa törzsét, hogy a húzóenergiának engedelmeskedve, egy biztos útvonalon tartsa Ackerman testét, amíg a megfelelő pozícióba nem ér. Néhány apróbb terelő varázslat és a fiú már - felfújódva és kikötözve - az ágak között pihen. Meglehetősen körülményes megoldás, de ha egyszer nem ismeri még a megfelelő bűbájt...
Közelebb lép a varázslóhoz. Éppen csak annyira, hogy átnyújthassa neki a pálcát és ne legyen nagyon kínos a távolság. Nagyon igyekszik nem "ésmostmiafaszvan" fejet vágni, de a szürke pillantásban, a testhelyzetben ott a várakozás nyers esszenciája.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:31 pm

Auréle & Éloy
Százfűlé alak: hollóhátas fiú - változás

"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


Ez az erdő körbezár. Mind jobban árulkodik neki erről a nyomasztó érzés, ami megülepszik a tarkóján, é a fiú gyakorlatlan járása a fák között. Halad, de a biztos haladása csak az erdő szerkezetének köszönhető, és nem az ismeretnek, mintha ritkán járna az erdőbe, és ennek alighanem nyomós oka van.
A nyomós okok pedig előszivárognak a törzsek közül. Mintha köd szitálna a mélyülő estében, nyúlós, halványszürke ragacsban izzadnak a kérgek, valamivel melegebb lesz a párától, nem a fagyos hidegbe merítik arcukat. A föld sóhajt, nagyot lélegzik, lényei megindulnak, a talajban a férgek másként helyezkednek, miközben téli álmukra vackolódva várják a tavasz, és nem is értik, miként lehet, hogy a melegvérű elevenek nem nyughatnak el, és itt kell kóborolniuk és vért ontani az erdő mélyén. Nem természethatékony eljárás, a föld ezen szélességén bizonyos életeknek nem való a tél kabátja, megáll a mozgás, megritkul a létezés az éjjel, vagy éppen az év éjjelén a téli időben. Kiszakítják magukat a természetes rendből, és erre a felháborító arcátlanságra összehajolnak a fejük felett a fák.
Megvonaglik az arca az egyik lépésnél, jobb oldalába beleharap a köd, mintha kiszimatolná a gyengeségét. Múló nyilallás harap a zsigerei közé sürgetőn, aztán a mákonyszer, bódvirág és lila üröm elfedi a mételyérzést odabent. Sietsége nem lesz durva, egyszerűen csak felzárkózik a vörös mellé.
- Auréle, szokatlan név ez errefelé - kapja fel a fejét hirtelen, a homlokcsontja mögött krémfehér emlék villan elő.

Az ötéves forma kisfiú egészen addig rángatta a kezét, amíg hátra nem kötötte a tarkójához. Azóta riadtan harapta a szájába feszített rongygombócot, és úgy meregette a szemét, hogy szinte csak a fehérje látszott. Eleven gyerek volt, dühében sistergette a neonlámpákat a varázsereje a kis öltözőben az koncertterem mögött, ahova aztán végre megérkezett a karmester.
Aleric feldúltan rontott be, sötét haját fényesen hátrafésülte, kék szemei cikáztak, mintha attól félne, hogy valaki meglátja őket idebent, a frakkjához vett csokornyakkendő felett rángatózott az ádámcsutkája. Karmesteri pálcáját úgy szegezte rá, mintha varázsvessző volna, a kihívástól a nyárpálca megvonaglott a kezében. Rövidbe párbaj lenne az, túlságosan rövid.
- Maga megőrült?! Miért hozta ide?!
- Vittem volna a lakására, az otthonába, a feleségének egyenesen? - unottan felelt. Karba font kézzel állt a kis szoba közepén, nem ért hozzá semmihez és nem is támaszkodott. Aleric kikukkantott a folyosóra, aztán becsukta az ajtót, gondosan elfordította a zárónyelvet.
- Szóval ő az?
Nem felelt, hiszen a válasz egyértelműen igen volt. A férfi megszemlélte a kisfiút, az arcán némi elbizonytalanodás látszott. Egy dolog volt beszélni arról, hogy megteszik, és egy másik szembesülni azzal, hogy valóban itt van a gyerek, megfogható kétségbeesés az arcán, és durva kötél a kezein. A mugli természetszerűen elbizonytalanodott.
- Van varázsereje?
Éloy meglendítette a nyárfapálcát és egy hanyag intéssel a fiú felé bökött vele. Már begyakorolták ezt a kis trükköt, a fehér pászma felévágódott, a kölyök szembogara kitágult és a varázslatot egy aranyszínű fényvillanás elnyelte. A korábbi becsapódások nyoma, amik arról árulkodtak, hogy nem mindig volt ilyen ügyes égő piros foltokként árulkodtak sápadt bőrén a bántalomról.
Aleric megvonaglott, mintha őt érte volna az átok.
- Ezt ne csináld, ez nem olyan hely!
- Elviszed, vagy gyáva vagy hozzá?
- Én... mi a neve?
- Nem tudom - vonta meg a vállát. Az anyjának nem volt ideje azt elárulni. - Nevezd, ahogy akarod.
A férfi letérdelt a gyerek elé, mintha nem számítana pompás öltözékének portalansága, hiszen az előadás véget ért, a fő attrakció mégis most jött el. Éloy közömbösen figyelte, ahogy ellágyul a gyerekre nézve az arca, mintha meglágyult volna benne valami. A civilizált emberekre jellemző ösztönszeretet összegyűlt benne, mint valami méreg, lassan nyúlt ki a fiú felé. Megérintette a haját, aztán kioldozta a kötelet a karján, sérült, véraláfutásos csuklóit lágyan hosszú, erős kezébe vette.
- Gyere Auréle, többet nem nyúlhat hozzád.


A neszek kellemetlen jelenlétet sejtetnek, de nem tűnik tőle különösebben feszültnek. Sötét marad az erdő köze, ami azt jelenti, hogy nem pálcás varázslók lesnek rájuk, hanem ragadozók, akárcsak ő maga. Helyénvaló, hogy itt vannak, ha mégoly jogosan tart is tőlük, a figyelmét továbbra is a vörösön tartja, hiszen bolond lenne, ha alábecsülné már most, miközben a lehetősége még mindig megvan, hogy ellene forduljon. Pontosan számon tartja a mozdulatait és a varázslatait, és őszintén szóval azok eléggé meglepik ahhoz, hogy egy pillanatra megálljon és csak elnézze, ahogy dolgozik.
A felpuffasztott fiú lebegése egészen lenyűgözi a kreativitásával, bár az arcán ez nem látszik, pontosan számon tartja az emelkedését, a figyelme pedig igazán kitünteti. Szép. Valóban szép. Nem egyszerűen praktikus, hanem rögtön ötletes is. Egy ernyedt diák védtelen célpont, de egy felpuffasztott test határozottan óvatosságra készteti még a vadállatokat is, mert a rendellenes forma akár kárt is tehet bennük. Jó ötlet. Alkalmasint majd maga is talán használja, ha valaha is rászorul egy hasonló koncepcióra.
- Mi a pálcád magja, Auréle? - kérdezi, miközben elveszi a sötét vesszőt tőle. A balja a zsebéből egy négyzetes tárgyat vesz elő, ami dobozból egy nagyítót pattint ki. Egészen olyan, mint egy mugli reklámtárgy, leszámítva, hogy az egész szinte vibrál a mágiától, és a lencse homorú felületén keresztül minden türkizes ragyogást kap. Nem számítva a pálcát. Az eszméletlen fiú pálcáját keresztben maga előtt tartja és ezen a lencsén keresztül alaposan szemügyre veszi, ahogy látható, a kép elsötétül, pulzáló, vörös, kissé dobogó ínszerű huzal látszik ott, ahol a pálca formájának kellene lenni. Elégedetlen hangon felmordul, egy sárkányszívizomhúr, és kikékülő pillantását a vörösre emeli. Nem a türkiz fényhatás játszik a pupilláján, a fordított metamorfózis elkezdődött.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:33 pm

Éloy & Auréle
16+

Az erdő senkinek nem barátja azokon a lényeken kívül, melyek itt laknak. Meg nyilván annak az ostoba behemótnak, aki nem bír vigyázni a saját háziállatára. Bezzeg, ha az ő macskája veszik el? Abszolút senki nem járkálná vele a Tiltott Rengeteget, hogy megtalálja, sőt. Még büntetésbe is küldenék őt azért, mert olyan helyen mászkál, ahova egyébként bekényszerítik, amikor fenyíteni kell. A következetlenség netovábbja.
Nyomós ok milliónyi van errefelé és hogy az elmúlt három napban még nem zabálta fel semmi, egyrészt annak köszönhető hogy egy viszonylagosan biztonságosnak ítélt ösvényen mozog, másrészt meg nagyon, nagyon odafigyelt. Egészen addig, amíg a Griffendéles nem emelte a teljesen felesleges drámahisztiszakkört a prioritási lista élére.
Ő nem érzékeli ennyire élesen a változásokat, pusztán a nyugtalanság nő benne minden lépéstől. Nem szabadna itt lennie. Főleg nem azon a helyen, ahol akkora zajt csaptak, nem vérző szájjal és felsőtesttel, vérszagot permetezve a környezetbe minden mozdulattal. Ha rajta múlna, már kifelé tartana innen, lufiüzemmódban sárkányeregetve magával a baromarcút, aki nem bírt kussban maradni, csak mert nem tud mit kezdeni a nyers fizikai vággyal a haraggá alakításon kívül. Ez az önámítás sokkal szánalmasabb, mint aminek az oroszlánkölyök a buzulást látja. Már szerinte.
Nem érzékeli a mimika változását, amíg a varázsló a hátában van, egyszerűen csak tudomásul veszi, hogy felzárkózik mellette. Lényegesen jobb érzés, mint a követő üzemmód és cserébe hatékonyan szinkronizálja saját mozgását az álholló sietségigénye szerint.
- Mh... francia. A szüleimnek ez tetszett. - Halkan beszél, ki tudja honnan szült higgadtsággal, lévén... a nevének jelentősége nincs. Nem származik Franciaországból, a beszédében nincs lenyomata a jellegzetes akcentusnak, az angolja kifejezetten helyi, a kiejtése pedig a nyelvi olvasztótégely otrombasága helyett a Skót területi elemeknek hajlik meg.
Alapvető pszichológiai iránymutatáson mozog a kommunikációja. Ne okozz bajt, emlékeztesd, hogy ember vagy, hagyd, hogy többet ismerjen meg egy szimpla arcnál. Alapvető pszichológiai vonalak, melyek képesek megváltoztatni az egyik ember hozzáállását a másikhoz. Mindig könnyebb egy ismeretlen arcot első pillantás alapján kiiktatni, mint úgy, hogy már tapasztaltál belőle valamit.
Persze elég valószínű, hogy az álhollónál ez nem így működik, de egy próbát megér.
Nem fordul ellene. Nincs abban a helyzetben, hogy hatékonyan megtehesse, márpedig ez egy alapvető igény jelen körülmények között. Figyelmez a körülöttük ólálkodó feltételezett veszélyre. Egy darabig, utána ugyanis kénytelen koncentrációját a mágiának szentelni. Egyszerűen csak nem áll azon a mágiaszinten, hogy bármilyen varázs csuklóból, lusta pöccintésre engedelmeskedjen. Muszáj odafigyelnie.
A felpuffasztás hatékony. Milyen kár, hogy a Griffendéles csak jobban fogja gyűlölni érte, hm? Az oroszlánkölykök nem erről híresek, de igazán lehetne hálás is érte. Ha nem is szép, beállított filmjelenetes pozícióban, de legalább életben marad. Remélhetőleg.
A vörös szemöldökpár összeszalad a kérdésre, az ujjai szorosabban fonódnak saját pálcája köré, amíg puha, remélt észrevétlenséggel tesz hátra egy lépést. Alig mozdulat, nem menekül, egyszerűen csak felveszi a korábbi távolságot. Megemeli az állát, hogy jobban lássa a nagyítóra emlékeztető szerkezetet. Minden félsz ellenére is kíváncsi, mégis mi történik a furcsa tárgyon keresztül.
- Egyszarvúszőr. - Vallja meg végül visszacsúsztatva a pálcát a talár rejtekébe és kurvára nagyon reméli, hogy a hím mondjuk... főnixtollat keres? Sárkányt már nyilvánvalóan nem. - Azt ígérte, elmondja mit keres itt. - Emlékezteti óvatos hangon, de valahogy az utolsó szavak egészen elcsendesülnek a torkában, ahogy realizálja a változást.
Néma marad, amíg a folyamat zajlik. Remek alkalom lenne, hogy elmeneküljön, de kételkedik benne, hogy ha a bagoly korábban egy gondolatra sem zavarta meg, akkor épp az átváltozás fogja. Kivárja, amíg a másik visszaalakul az eredeti formájába és...
A felismerés döbbenete olyan nyíltan és kristálytisztán ül ki az arcára, hogy kár is lenne tagadnia.
Elnyílik a szája, mintha mondani akarna valamit, de aztán becsukja anélkül, hogy egy hang is kijönne a torkán. Még emlékszik az előző alkalomra, amikor balgán nevén nevezte a hollóst, csak hogy értékes másodperceket veszítsen a saját feltételezése miatt. Auréle vonásain a zavar nagyon ritka, de annál őszintébb ecsetvonás.
- Maga... metamorf mágus?
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 7:33 pm

Auréle & Éloy
"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


Finomhangolt érzékek vészhurok riadójától hangosak a halk lélegzetvételek, az erdő már töpreng. Tán a bagoly a bölcsesség szimbóluma, de a magas fák ágvilláiban megülő köd és árnyék sem tudatlan statisztája az életnek, a vastag kérgek alatt meglassúdott élet már azon mélázik, mit tegyen a betolakodókkal, akik nem és nem veszik a lapot arról, hogy nem szívesen látott vendégek itt. Uralja a környezetét Éloy és a saját testét, de ez az erdő akkor sem szereti az ilyen háborgatást, a mágusoknak megvan a maguk helye és ideje, fényes nappal még csak-csak megszokhat törtető jelenlétük, de sem nem elég csendesek, sem nem elég természetesek ahhoz, hogy legyen joguk háborgatni ezt az erdőt a sötétben.
És mégis. Nem mennek sehova, sőt, beljebb hatolnak a sűrűbe. Rosszallás az, ami a palástját rájuk borítja, az erdő érezhetően érez, és a szürke szemek nyugtalan pillantásából látja, hogy ezt a fiú is megérzi jó érzékkel. Hogy nem kezd fejvesztett menekülésbe bizonyos fokú bölcsességre vall. Felismeri, hogyha nem az erdő, akkor ő fog vele elbánni, és nem kockáztatja, hogy egyedül nézzen szembe egy veszéllyel, míg az erdőt ketten együtt még akár le is győzhetik a megfelelő hozzáállással.
- Franciamajmoló angolok? - kérdezi olyan nyugodt, csevegő tónusban, mintha a helyzet megengedné az ismerkedést, ezzel némiképpen alájátszik a megismerkedési pszichológiának, de ez teljesen szándéktalan és manipulálástól mentes gesztus tőle. Annyi Auréle lehet, egyáltalán nem biztos, hogy bármi köze van a rendhez, ami már elhasznált egy Aurélét. Mi sem teszi ezt valószínűbbé, hogy a Roxfortban találkozik vele. Ez egy varázsló. Bár nem próbálta meg komolyan megátkozni, szóval nem egy harcias varázsló, akár is úgy mondhatná, hogy hitvány, de voltaképpen nem várja egy iskolástól, hogy harcba bocsátkozzék, amikor "karnyújtásnyira" tőle a kastélyban felnőtt tanárok védelmezik őt és a birtokot. Ám az a skót akcentus...
- Remek - elcsattintja a nagyítóját, nincs idő álmodozni, a sárkánypálcát nagy ívben elhajítja a fák közé, és annak lezörrenésével egyszerre mintha valami súlyos is oldalra rándulna arrafelé, de a törzsek kitakarják a képet.
- Ahogy ígértem: elvégzek egy bonyolultabb bűbájt az egyszarvúszőrön, hogy nyomravezessen egy egyszarvúhoz. Hamarosan felkel a hold, ehhez szükségünk lesz a holdfényre, úgyhogy keressünk egy nyugodtabb tisztást, ahonnan látszik az égbolt. Arra - mutat kérlelhetetlenül a kastélytól elfelé ható irányba a rengeteg ösvénytelen sűrűje felé, ahol a mohás kérgű öreg fákat simább kérgű, karcsú, baljós bükkök váltják fel, halvány törzsük egészen olyan, mintha rácsot alkotnának.
Beszéd közben a hangja megmélyül, elhagyja az éppen mutáló hang sekélyes kiszámíthatatlanságát, a szája meghúsosodik. A magassága nem változik, és a testalkata is alig, a fájdalomtól megkímélte magát, amikor kiválasztotta az álca-alakot, széles vállú, erős fiút, nagyjából olyan magas volt, mint ő maga. Nem kifejezetten magas férfi, de minden mozdulatán látszik valamiféle erő, az arányai kissé elváltoznak. Az álforma sötét tincsei elrúgják maguktól a festéket, kifakuló, megnyurguló haja egyáltalán nem olyan katonás rendre vágottak, mint annak volt, barátságosan mézes színét kiemeli a mágikus fény, ami kékeszöld szemében is irizál.
Nyílegyenesen néz a fiúra, az alsó szemhéja kissé feljebb húzódik ahogy hunyorít, mintha nem volna egészen biztos abban, hogy milyen arckifejezést lát rajta, egy lépést tesz is előre, most nem adja meg azt a kívánt távolságot, még meg-meghullámzik a bőre, a pálcát tartó keze, a finom, még sok vészt nem látott ujjakon a bőr megkérgesedik és megerősödik a kézfej, a nyakon a gégeporc kitelik és a sima arcon kiburjánzik némi borosta. Ezektől a változásoktól mintha elfolynának a körvonalai, de határozottan jelen van. Mégis mit láthat meg benne a másik? Őszintén kíváncsi rá.
- Nem vagyok, miért volnék az? - kérdezi, és a hangjában megsűrűsödik valami indulat, a gyanakvás fészket ver benne. Lejjebb szorítja a fejét, és a lépés lépésbe vált, a pálcahegye a fiú torka elé moccan, mögötte az árnyékban megmozdul valami, mintha a haragja lenne, de ő egészen biztosan tudja, hogy nem az, az alig neszre mint a kígyó fordul meg, egy átkot durrant a fák közé, fájdalmas farkasvonyítás hangzik fel közelről. Vagy kutyüvöltés? Tutulni tutul, mit számít ez neki.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 8:13 pm

Éloy & Auréle
16+

Ő vette a lapot. Egyúttal ő az is, akinek nem osztottak lapot ebben a kérdésben, pedig felírná rá kurvanagy betűkkel, hogy KEEP OUT, meg DANGER, meg a kutya harap... mondjuk mielőtt valaki, vagy valami vérrel festeget arra a papírra helyette. Azt sokkal kevésbé értékelné mindenki, nem? NEM? Hát persze, hogy nem.
Éloy jól saccolja a fiú gondolatmenetét, ez a fő motiváció abban, hogy a seggén, de legalábbis helyben marad. Az ismert ellenségnél csak az ismeretlen rosszabb, pláne ha még az előbbit is a hátába kapja hozzá. Alapvetően egyelőre még csak nem is minősül különösebben ellenségnek. Nem barátok, puszipajtások, de van valamiféle gyenge lábakon, pengeélen és szakadékszélen táncikáló érdekközösség közöttük. Neki érdekében áll élni. Az álhollónak meg érdekében áll... nos, fogalma sincsen, mi áll érdekében, de valami egészen biztosan.
- A nevelőanyám francia ősökkel rendelkezik. - Vonja meg a vállát, adaptálódva a másik nyugodt tónusához. A nevelt mivolt kiteregetése nem szándékos manipulációs eszköz, egyszerűen csak ha a nőről beszél, nevelőanyát emleget, míg Aleric esetében az apa megszólítás jön természetesen. Sosem volt kérdés, melyik nevelőszülőjéhez ragaszkodik jobban. Azt persze nem tudja, hogy ez a név többet is hordoz magában, mint egy egyszerű francia gyökerekhez ragaszkodó kis szentimentalizmust.
Megrebbennek a vörös pillák, valahogy mélyebbre süllyed a szíve, egyenesen ólomsúllyal nehezedve a gyomrára. Feszült figyelemmel fürkészi az álhollót, nem néz utána a pálca ívének, pusztán akkor moccan oda futólag a pillantás, mikor érzékeli a súlyos mozgást.
Egészen kiszárad a szája a magyarázattól. A vállai megemelkednek, mintha hirtelen túl gyorsan venne levegőt.
- Ehhez... ki kell vennie a pálcámból? - Ez a lehetőség kifejezetten fájdalmasan érinti, pedig... csak egy pálca. Nem ér többet egy nyavalyás varázseszköz a saját életénél, nem igaz? Mégis mit szólna az apja, ha ilyesmiért hezitálna?
Nem indul meg a pillantása a börtönszerű bükksor felé, a figyelme kimerevedik az elváltozó arcon. A szürke íriszekbe belefénylik zavart döbbenete, ahogy szélsebesen mustrálja végig, apránként fogva fel az elsőre értelmezhetetlent. A felismerés annyira arcul vágja, hogy egy szívdobbanásra egészen szétszaladnak a gondolatai.
Hirtelen préselődik ki belőle a levegő az indulatos visszakérdezésre, újra felemeli a kezeit a megadás jeleként, ám önkéntelenül is hátrébb lép, ahogy a férfi megindul felé.
Nem az. Miért nem az? Nem lehet több rétegnyi százfűlé valakin, nem? Még sosem hallott ilyesmiről, ami persze nem jelent semmit, de a józan paraszti ész alapján...
- Professzor...? - Miért nem érez valamiféle megkönnyebbülést? Bármit? A szíve félrever, de egyszerűen csak nem talál más logikus magyarázatot. Az elmúlt három és fél hónapban minden alkalommal a házvezetőjéhez rendelték büntetőfeladatra. Ez az első alkalom, hogy valaki másnak kell segédkeznie a saját bűnei miatt, hát valahol... logikusnak tűnik, hogy a friss tanerő megunta a neveletlen kígyókölyök hatástalan fegyelmezését és így tanítja móresre?
- Nézze, értem, hogy problémás srác vagyok. Megérdemeltem a büntetést, felfogtam, rendben? Tudom, hogy ez már a sokadik és én benne vagyok a szerepjátékban, nem gond, de nem folytathatnánk ezt...-
Mondjuk a Roxfortban. Ezt akarta mondani, nem? Elhal a hangja, ahogy az árnyék felmagasodik a férfi mögött, pillantása azonnal a válla fölé ugrik, a pálcája pedig lendül. Az átok vörös fénye elsüvít a hím mellett. Nem őt célozta, hanem a támadót, egyszerűen csak nem képes gyorsabb lenni, mint a nála lényegesen rutinosabb varázsló.
- Agyar? - Oldalra moccan, hogy megnézze a földre hullott lényt, vajon a kutya-e, amit olyan kibaszott kitartóan keres már három átkozott napja. A fejében közben megfurkássza a gondolatait a csilliárdos kérdés: MIAFASZFOLYIKITT?!
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 8:47 pm

Auréle & Éloy
"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


Vannak lapok, amiket muszáj kihúzni a pakliból bizonyos játszmákban, mert különben az emberi élet, amit feltettek tétnek gyorsan elveszítheti múlhatatlan értékét. Hogy ezt egy kölyök is tudja, alapvetően helyes, de a modern társadalmat felszínesen ismerve igen helytelen dolognak tűnik. Mintha ennek nem szabadna így lennie. Alapvető életösztöni a kényelem és felelőtlenség csecsén nevelkedett kölyökben?
Ez egy kissé valószínűbbé teszi, hogy a név, ami aranyló napszimbolikájával felragyogtatja az estét valóban egy másik világból származik, a karmester szigorú keze alól, de... nos miért ne volna lehetséges? Főleg a folytatás hallatán.
- Adoptáltak? - a nevelőanya legalábbis erre enged következtetni, de hogy az anya adta volna a nevet, nos... voltaképpen jelen relációban ez teljesen mindegy, úgy is löki el a gondolatot hanyagul magától, ahogy a sas hagyja ott a dögöt az ágon amikor már nem tud belőle tovább lakomázni, a varjak nagy örömére, hogy elszálljon más tájak felé, ahol új vadászatok és céok várják. Jelen esetben ez az egyszarvúszőr, valami sötét diadal arat elváltozó arcán.
- Az majd attól függ... - és folytathatná a gondolatot, hogy pontosan mitől, alkalmasint tán folytatja is, de addig elszabaduló vonásai felveszik újra a lélekalakját, azt a formát, amiben a legotthonosabb és kényelmesebb a létezés, amiben a leginkább megtestesül, és ez szemlátomást nehézlégzést okoz a fiúnak. Az ő szemei nem kitágulnak, hanem még jobban összeszűkülnek, nem számított arra, hogy esetleg felismerik, pedig ha Auréle apja mondjuk egy tájékozottabb auror, nos az esetben akár ennek a veszélye fenn is állhatott volna, de az első szó eloszlatja ilyen irányú kétségeit.
Nem torpan meg, és ahogy meghátrál a vörös egy dühös hörrenéssel előreveti magát, mintha egy elégedetlenkedő macska lenne, elkapja a talárjának torokrészét talán, mielőtt túl messzire menne, csak hogy megállítsa. A pálcáját a másik pálcás kezére szegezi, amit tenni fog vele, ha meglendíti az durva lesz és velős.
- Milyen professzor?! - a hangja felháborodott, egy kissé meg is rázza a másikat ahogy beszélni kezd. A szavaknak a számára nincs semmi értelmük, büntetés, szerepjáték, mégis mi a doxytrágyával locsolgatott fúriafűzről beszél ez a gyerek, annyira csak nem ijesztett meg, hogy megzápuljon az agya, de aztán a figyelmét eltereli a veszély.
Azonnal reagál nem csak a kutyaforma szörnyeteg okozta problémára, hanem a vörös fényvillanásra, ha már úgyis benne van, egy átokkal visszafordultában suhint a fiú keze felé, túl közel volt hozzá a piros, nem szereti az ilyen közeli átkokat sérült oldala mellett elsuhanni, mert ugyan jócskán elkerülte a testét, a hús belesajdult a varázslat gravitációjába.
- A te kutyád? - az állat alighanem megsérült, mert nyüszítve vonszolja be magát egy fa mögé, ő nem kábító átkot küldött, hanem valami sokkal keményebbet, ami megzúzhatta a mellső mancsait és talán a mellkasát. Oldalra lép, hogy felvegye az értékes egyszarvúpálcát, ha a fiú nem védte meg egy gyors pajzsbűbájjal az elreppenéstől, aztán maga elé inti, hogy tetemre gyűljenek a szenvedő állat felett.
- Túléli - jegyzi meg egy pillantást vetve csak rá, ezzel mintegy sürgetve a fiút, hogy terelje vissza a figyelmét őrá. Mert dolguk van.
- Te pedig Auréle szedd össze magad, és világosan beszélj, ha ragaszkodsz a pálcád egységéhez.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 9:23 pm

Éloy & Auréle
16+

- Igen. - Nem tűnik különösebben fontosnak az információ, miért is ne adhatná meg? Ebben az iskolában mindenki tudja, hogy adoptált kölyök, hogy fogalma sincs kik a szülei, a kezdeti időkben imádtak erről pletykálni és azon csámcsogni, hogy mégis hogyan lehet Mardekáros a muglinevelte kis Weasleyvörös gyökér. Mintha csak azok lehetnének vörösek, nem?
MITŐL? Mégis mitől függ? Ott dobol benne a visszakérdés, de az átváltozás egész egyszerűen csak belé fojtja a szót első körben. Aztán másodikban is, mert végül nem azt ejti ki a száján, ami először eszébe jutott. Rákényszeríti magát, hogy gondolkodjon, egyúttal kénytelen elkönyvelni, hogy nagyon, NAGYON messzire kiesett a komfrotzónából. Ennyi erővel tarthatott volna inkább Mayallal szívkiöntős lelkizős estet, annak legalább haszna lett volna.
Emlékeztetnie kell magát, hogy azért van büntetésben, mert nem bírt megmaradni vele egy szobában. Óh, hát...
Elszisszenő nyögés szakad a torkából, ahogy a férfi vetődik és a marka a már amúgy is szétszaggatott talárra fog. A rázásnak nem áll ellen, hagyja, hogy az ismeretlen levezesse a feszültséget. Nem a tanára. Ez a fickó itt nem az ő tanára. A nyilvánvalóság elsöpri a szívdobbanásnyi csalfa reményt, a szájában pedig megöngyilkolják magukat a további szavak.
Auréleban nincs annyi rutin, hogy ilyen gyors egymásutánban varázsolja el a különböző bűbájokat. A pajzsmágiát mintha a pálca maga követelné meg és a vörös realizálja, hogy a mogyoróvessző egész egyszerűen csak elveszítette a türelmét. Azonnali hatállyal a háta mögé rejti, mielőtt tényleg valami visszafordíthatatlant művelnének vele szimpla bosszúból.
- Várjon már! Nem magát akartam... Nem. A vadőré. - A szavak leperegnek a szájáról gyors egymásutánban, megemeli az állát a szűkölést hallva, de nem néz a kutya után a túl közeli követelést látva. Ennyire azért kurvára nem érdekli az eb sorsa.
- Sajnálom, rendben? Együttműködök, ne tegye tönkre a pálcámat. Kérem. - Fontos neki ez a pálca. Ebben a pillanatban gyűlöli magát érte, mert nem szabadna, hogy valóban ennyire számítson, de mintha a karját akarnák leszakítani tőből. Egy dolog a lefegyverezés és egy egészen másik az a tudat, hogy valaki egyszerűen csak... elpusztítsa.
Engedelmesen lép arra, amerre a férfi mutat, megnézi a kisebb medvényi méretű állatot.
Miért nem tudtál egy fél órával előbb előkúszni, átkozott dög!?
Hirtelen pillant vissza a hímre, a pálca - hacsak azóta nem próbálták elvenni tőle - eltűnik a talár ujjában.
- Büntetésben vagyok többszörös szabályszegésért. A vadőr elveszett kutyáját kellett megtalálnunk - int a szerencsétlenül járt jószágra - a rengetegben a másik sráccal. Nem messze innen még ketten keresik. - Nem fűz hozzá kommentárt, nem adagol érzelmi töltetet. Gyorsan beszél, tartalmasan, mert fogalma sincs mégis mennyi információ elég, hogy épségben tudja a pálcát. - A büntetést a házvezetőmtől kaptam. Átváltoztatástan tanár. Pontosan úgy néz ki, mint maga, egy pillanatra azt hittem... nos, sokszor voltam nála büntetőmunkán, de még mindig szarságokat művelek, azt gondoltam így akarja kézbe venni az ügyet, de ő... - A homlokát ráncolja, ahogy újra végignéz a férfin. Ilyen közelségből egyszerűen csak kiszúrja a szemét a nyilvánvaló. A hirtelen felismerés felvillan az íriszeken.
- Ő magasabb nálam. - Megnyalja a száját, a szíve ismét a torkában dobog. Átkozott érzelmi hullámvasutak. - Tényleg sajnálom. Elmegyek magával, oké? Nem csinálok gondot.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 9:50 pm

Auréle & Éloy
"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


És a nevelőapád?
Egy későbbi pillanatra tartogatja ezt a kérdést, nem egészen önszántából választva meg a halasztást, egyszerűen csak megköveteli ezt tőle az erdő az első, nem különösebben intenzív, de kétségtelenül jelen levő támadása. A sötét vad a fák között figyelmeztetés, a mellette elsuhanó átok vörös felkiáltójel az estében, ami ékesszólóan tanúskodik arról, hogy előbb-utóbb körülveszik a különböző rendű, rangú és képességű ellenfelek, és aki körül van véve, annak jobbak az esélyei a bukásra is.
Nem vesztegelhet tovább itt, és főleg nem halogathat, bármennyire is érdekesnek tetszik felderíteni valamit a múltról, el kell indulnia máris. Indításnak például alkalmas egy pálca elkobzása, amit eddig nem vélt szükségesnek, de mert szükség lett rá, gyorsan megváltoztatja az álláspontját ebben a kérdésben, és ugyanolyan gyorsan vonul is vissza a nyílt agressziótól a kapkodó szavak hallatán.
Lapos pillantást vet a fiúra és szusszan egyet, a szeme végigjárja a környező fákat, az ártalmatlanított ebbel egyelőre nem törődik, annak fájdalma nyilvánvaló hanggal jelzi helyzetét a térben, és mert nem közelít felé, a kutya esélyt sem kap arra, hogy ellene támadjon.
- Jól hangzik - az viszont egyáltalán nem hangzik jól, ahogy ezt mondja, a hangja egy kissé érdes, szinte darabos, mintha a két szó közötti gondolatszakadékon keresztül ki akarná kaparni magát néhány "de" kezdetű állításszörnyeteg, amik szörnyű jövőt jeleznek mindazon esetben, hogyha a vörös nem sajnálja eléggé, nem viselkedik elég ügyesen, nem lesz elég közreműködő, valami megzavarja őket, és nem tudja, hogy melyik oldalon kell állnia, vagy éppen a férfinek olyan kedve van. Mert mindenféle ígéretek nélkül, de még akkor is, ha elhangzanak a perdöntő édes kis hazugságok, ez a lehetőség fennáll.
- A pálcád mágiája a segítségére lehet a bűbájnak - mintha megnyugtatásul vetné oda a gondolatot, de aztán egészen érdeklődővé válik a tekintete.
- Vannak még diákok az erdőben? - a fák közé néz. - Miért nem kiáltottál segítség után? - és vajon ugyan ez nem történt meg, de a korábbi vita, aztán a menekülés zaja eljutott hozzájuk?
- A vadőr a másik csapattal van? - a félelmetes erejű Rubeus Hagrid. Lehet, hogy elbír egy félóriással, ha csapdába tudja csalni, de felkészült az út tervezésénél arra, hogy az ellenálló bőrű jószágot ikább tanácsos elkerülnie.
- Hasonlít rám a tanárod? - egy pillanatra mintha megdermedne, de a vérében csordogáló fegyelem eltemeti az első gondolatait és a felcsattanó indulatokat odabent. Mégis, az állán a borostás bőr alatt, a torkán végig élénkebb szívmozgást jelez az ér, összerándul az ádámcsutka mellett egy takaros csomóba. Sajátságos fintor látszik a képén, a magasságkülönbség sérelmének annyi év utáni felemlegetése egy pillanatra komikusnak hat, talán... ugyan mekkora esély van arra, hogy a fivére itt tanítson? Képtelenség. Teljes. Képtelenség. Egészen dermedten nézi ennek ellenére a fiút, alig akaródzik megmoccannia, hátha elneveti magát a másik, és azt mondja, hogy csak vicc volt, bár őszintén szólva jelen helyzetükben egy ilyen őrült nevetés nem jelentene semmi jót.
- Arra indulj. Hogy hívják ezt a tanárodat? Biztos összetévesztesz vele a sötétben - mutatja az irányt, és tempósan meg is indul, mivel a pálcahegyével maga elé tereli Aurélét, neki is igen sebesen kell járnia a nyüszítő kutyát hátrahagyva nem messze a gömbhallá lett griffendéles tehetetlen testétől.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 10:33 pm

Éloy & Auréle
16+

Ha rajta múlna, már itt sem lennének. Nem holmi mágiák igényelte holdfények és tisztások miatt, egész egyszerűen csak a veszélyek okán. Az erdő nem biztonságos és percről-percre kevésbé az még akkor is, ha egyelőre csak a kutyaprobléma vetődött rájuk. Tessék. Csak ennyit kellett volna csinálnia, nem? Illegni valami előtt, hogy támadja meg és huss és pöcc, itt van a döglény.
A férfi lapos pillantása nem sokkal jobb, mint az összeszűkült, de valamiképpen haladásként könyveli el. Agyar vinnyogása a háttérben valahogy horrorsztorifílinggé kezdi varázsolni az egész jelenetet és, nos... a vörösök nem szokták túlélni, nem? Van róluk egy ilyen berögzült ítélet szinte minden élő és mozgó emberben a régi korokból. Boszorkányok (oh well), démonivadékok, rókaképűek, léhák (khm) ésatöbbi, amiért máglyára kell küldeni őket, szóval... nem, nem szokták túlélni.
Jól hangzik. Miért hangzik ez a jól úgy, mintha a puszta szó is tömegpálcamészárlásra készülne? Ó, nem. Ha rajta múlik, él a lehetőséggel és nem veszélyezteti sem a saját, sem a pálca épségét.
- Óh. Jó. - Az jó. Kifejezetten nagyon jó, a mogyoró meg legyen jó kis pálca és segítsen a vadállatjának, ha lehet. Mert valahogy biztosra veszi, hogy az ellenállásnak ő inná meg a levét.
- Igen. - Erősíti meg rögtön és bocs mindenki, ő ettől nem érzi árulónak magát. Lehet szapulni a gerinctelen Mardekárt tovább, ahogy az már jól bevett gyakorlat. Enyhén megrándul a szája egy fintortól, épphogy csak megszületik a mimika, már el is hal. - Minek? Ha a korábbi üvöltözésre, az átokvillanásokra, vinnyogásra, de még egy Lumos Maximára sem jöttek, nem az az egy kiáltás csalná ide őket, amire maximum időm lenne, mielőtt maga elhallgattat. - Szinte sztoikus nyugalommal mondja, mintha tökéletesen logikus lenne és... igazából az. Saját maga alatt vágná a fát vele. Pontosan ugyanezen elv alapján nem lövöldözött még piros vészjelzéseket az égbe. A maxima elég fényt adott, hogy jelzőfényként is szolgáljon, a lombkoronától meg a vörösséget éppúgy nem érzékelnék. Szerinte.
- Igen, vigyáz az alsóbbévesre. - Mert ez így logikus. A hatodikosok már majdnem felnőttek, nem? Simán megvédik magukat. Aha. Haha. Kösz, Hagrid.
A kérdésre tagadólag moccan az álla.
- Nem hasonlít. Ugyanígy néz ki. - Kihasználja a másik dermedtségét, hogy alaposan szemügyre vegye, pillantása végigsimogatja a jellegzetes, karakteres, kevésbé meggyilkolomapálcád napjain meglehetősen kellemes vonásokat. - Már leszámítva a feltételezhetően eltérő táplálkozási szokásokból eredő apró különbségeket... - Nem neveti el magát, sőt. A hangja egészen komolyra vált, ahogy az arc részleteit elemzi, s mintha csak erre várt volna, a lumos fénye halálát leli odafent. Mikor máskor.
- Használhatom a pálcám? - Jófiú. Engedélyt kér, mielőtt nekiáll a kisebb lumosnak, hogy legalább ne essen pofára két gyökér között. Már ha engedik neki. Így vagy úgy, de megindul a kívánt irányba, fényviszonyoktól függő tempóban, mert hiába terelik, ha kurvasötétben egyszerűen csak nem megy gyorsabban... viszlát Agyar, jó volt látni? Szóljál a gazdádnak, hogy bassza meg?
- Blackbridge. Shephatiah Blackbridge. - Adja meg a maga válaszát, már előrefele figyelve. A következő megjegyzésre pillanatnyi szünetet tart. - ...igen. Összetévesztettem vele. - Azért, mert kurvára ugyanúgy néznek ki? Nem teszi már hozzá, egyszerűen csak halad, ahova kell. A mogyorópálca szinte vibrál a csuklójánál a feszültségtől.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Vas. Jan. 01, 2017 11:54 pm

Auréle & Éloy
"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


Annak ellenére, vagy éppen azért, mert ő hozta a fiút ilyen helyzetben, igencsak megérti a feszültségét és éberségét. Szinte vibrál, cikázik a szeme, a menekülés vad ritmusa még ott van a testében, az akaratában, de már tudatosan tartja kordában az izmait, belátva a vereségét, amit nem szenvedett meg nagyon. Megérti, de semmi hajlandósága nincs oldani a helyzet feszültségén, mert az könnyelműség volna, és nem szolgálná az érdekeit. Hogy szívesen megtenné-e? Ez a kérdés teljesen irreleváns a számára, ahogy a másik boldogsága, megkönnyebbülése, jóléte, és tartózkodási szándékai is. Csak az a fontos, hogy tudja a helyét itt és most elhelyezni a térben és az időben.
És egészen jól csinálja. Ez valamiért újra és újra elcsodálkoztatja. De azért meghunyorogja a suta körbe "józást", több szót is vesztegettek erre, mint amennyit megérdemelt.
- Akkor sem kiáltottál, amikor a társaddal voltál, így azt hihették, megoldottátok a problémát - ez mélázás, nem jótanács és kérdés. Annak a valószínűségét latolgatja, hogy perceken belül két iskolai diákot és egy félóriást kap a fiú erősítésül, és szívesen jutna arra a következtetésre, hogy ennek az esélye a lehetetlenségnél is csekélyebb. Úgy legyen, ahogy mondja.
- Két lábbal a földön - biccent valamelyest elismerősen, most először adva hangot annak, hogy bármilyen szinten is méltatásra érdemes lénynek tartja a vöröst. Nincs emögött különösebb pszichológiai játszma, a szó könnyedén és természetesen jön, és ha megnövekszik tőle Auréle egója, akkor majd letöri, ha nem bír a vérével. A fintorgást megjegyzi magának, úgy tetszik nem tünteti ki iskolatársai szeretetével és támogatásával az élet ezt a diákot, ellenben ezzel éppen az ő kezére játszik. Kedveli az ilyen fordulatokat.
- Hogyan volna lehetséges, hogy ugyanúgy néz ki, hm? - elnézőbb hangot vesz, egészen meglágyítja a szavát, hogy elgondolkodtassa a fiút afelől, hogy képtelenség, amit beszél. Majd ikrek, mi? Éppen itt, éppen így? Talán belátja majd, hogy tévedett és nem mérte fel eléggé a viszonyokat, engedi az arcába bámulni, hogy lehetőséget teremtsen annak a felismerésére, hogy az orra vonala, a szemének kékje, a hajának világosa az, ami összetéveszthetővé teszi, mert nem gondolkodik olyasmin, hogy az ő arcát nem úgy jegyzi meg az ember, mint egy homályos képet. Félig felemeli a szemöldökét a szabatos különbségtétel hallatán, és egyszer gondol arra, hogy Aurélében van valamii különleges.
- Igen - ami sötét az sötét, nem akarja, hogy lelassuljanak és a csalinkázó fény ha meg is látszódik a másik kóborló csapatnak, ha békésen halad, akkor aligha jelent bármi mást azon kívül, minthogy a büntetőexpedíció békésen halad tovább. Tetszik ez a gondolat, remélhetőleg ehhez tartják magukat a többi erdőben kószálók is, akik nem állatok, vagy vérszomjas fák, amiknek fekete karomujjai hosszú árnyékokat vetnek a törzsekre a fiú lumosától megnyúlva, megdémonulva.
- Ez a Blackbridge átváltoztatástant tanít, és házvezető? - kérdezi közömbösen, de tudja, hogy a puszta kérdés lebuktatja azt, hogy érdekli a válasz, mert a kapcsolatuk teljesen indokolatlanná tenné az oktalan csevegést az iskoláról. - Milyen? - már úgy általában.
Egy patak mellé érve a folyása mellett balra mutat. A patakocska a tó felé folyik, de ők ellenkező irányba, a forrás felé tartanak. Egy helyen átparancsolja a tiszta csobogású víz felett a másik oldalra, a széles, sikamlós kövekkel rakott medren képtelenség átugrani egyszerre, bele kell gázolni, de a folyás egyáltalán nem mély.
- Milyen a pálcád természete? - kérdezi aztán, hogy a nyomaikon valamelyest halványított a víz, és a szigorú bükkösrács ritkulni is kezd olyan tíz perc feszes tempójú séta után.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Hétf. Jan. 02, 2017 4:50 pm

Éloy & Auréle
16+

Talán furcsa, de nem várja el a férfitől, hogy a jólétét szolgálja. Egyetlen dolgot vár el tőle, az pedig az, hogy végezze el amit akar és hagyja békében távozni. Teszi mindezt úgy, hogy még nem kérdezett rá, vajon hajlandó lesz-e erre egyáltalán, vagy nemes egyszerűséggel kiiktatja a feleslegessé vált, szájaláskompatibilis terhet? A varázsló nem tűnik szükségtelenül erőszakosnak, egyszerűen csak... hatékony. Ez sajnos messze nem zárja ki azt a bizonyos végkifejletet, az elvarratlan szálak ugyanis nem tartoznak a hatékony megoldások közé.
- Ezek szerint nem ide járt iskolába. - Vonja le a logikus következtetést meglehetősen lapos tónusban. - Olyan nincs, hogy valami történik és nem csődül oda mindenki. Már feltéve, hogy az a bizonyos történés érzékelési tartományon belül van. - Teszi hozzá a teljesség kedvéért és valahol... nos, valahol maga ellen játszik. Nem jobb lenne neki, ha megtalálná Hagrid mondjuk? Nem. Egyáltalán nem biztos benne. Mi van, ha a varázsló olyan potenciállal rendelkezik, hogy képes még a félóriás ellenében is magával rángatni? És ha igen, középtávon mégis milyen visszahatásra számíthat, ha rész-, vagy dezinformációkat oszt meg?
Nem fog mindent egyetlen vadőrnyi ütőkártyára feltenni. Olyan pozícióban van, ahol hasznos lehet, márpedig a hasznos elemeket nem célszerű kiiktatni. Egy darabig legalábbis biztosan nem. A vadőr jó nyomolvasó és ismeri ezt az átok erdőt, mint a tenyerét. Legyen annyi esze, hogy értesíti a házvezetőjét és összeállítanak kurvagyorsan egy keresőcsapatot. Például.
Az elismerésre mosoly rándul a fiú száján. Nem kifejezetten a szavak miatt, pusztán a tényért, hogy a másik talált benne valamit, ami pozitívumnak értékelhető. Ez jó. Már neki jó legalábbis és ő kifejezetten szereti, ha neki jó valami. Az egója köszöni szépen, rendben van, azért nem fog kilőni a csillagos űrbe egy kis buksisimitől.
- Nem tudom. - Vallja meg őszintén és nem jön zavarba a lágy hangtól, ami képes lenne elérni, hogy nettó hülyének érezze magát, ám... a saját érzékelése nem csalja meg. Látja az arcát, a vonásait, még a mimika egyes tónusai, a hanghordozás apró foszlányai is emlékeztetnek. Ezekben az apróságokban nincs tökéletes egyezés, egyszerűen csak indokolja, miért hitte néhány felfokozott szívdobbanás kedvéért, hogy a férfi a professzora lehet. - De csak mert nem tudok valamit, az még nem lehetetlen. Ennyit megtanultam már a varázsvilágról. - Nem szándékos, de valahogy kívülre helyezi a szóhasználat, vagy épp a tónus. Mintha kispadról figyelne csupán, a háttérből, holott nyilvánvalóan és tagadhatatlanul ennek a világnak a része. Talán gyenge, jelentéktelen kis mágus, de attól még mágus marad.
Enyhén megvonja a vállát. Ha a férfi azt akarja hinni, hogy téved, ő hajlandó meghajolni ennek. Ha bassza is a csőrét, hogy mire fel az ikerlátvány - és nyilvánvalóan így van -, nem kezdi el bombázni miatta szükségtelen kérdésekkel. Képes elengedni a témát. Majd ha ezt túléli és újra látja a kedves professzorát, neki szegezi a kérdést, hogy ugyanmár és minden tisztelettel, nincs egy szabadon garázdálkodó ikertestvére úgy egészen véletlenül?
Az engedélyre a fénycsóva előnyal a pálcából, szisztematikusan pásztázza végig a környezetet és deríti fel magának a megfelelő útvonalat. Nem húzza az időt, meg a másik idegeit, egyszerűen csak megy, ahova a fickó kívánja.
Kibaszott para erdő... miért nem andaloghatnak valahol máshol? Bárhol máshol? Vagy nem lehetne, hogy kurvagyorsan prezentálja magát valami random öngyilokhangulatú egyszarvú, hogy végre olajra léphessen?
Kirázza a hideg, fél kézzel összehúzza magán a széthasított talárt és elgondolkodik rajta, hogy jó lenne ha nem is szépészeti, de legalább egy technikai varrást végigfuttatni rajta, hogy ne fagyjon meg záros határidőn belül.
A fény pillanatnyilag fontosabb.
- Hm? - Oldalra villan a szürke pillantás, de csak egyetlen szívdobbanásig időzik el az ismert ismeretlen vonásokon. Nem tudja nem érzékelni a közömbösség hazugságát. De azt meg tudja tenni, hogy nem csinál ügyet belőle.
- Igen. A Mardekáré. - Úgy mondja, mintha ennek jelentősége volna, de őszintén... azon sem lepődne meg különösebben, ha a fickónak fogalma sem lenne róla, azt eszik-e, vagy isszák. Csak a Roxfortból nézve tűnik alapelvárásnak, hogy mindenki az égegyadta világon tisztában legyen hatalmasságával, holott nyilván mindenkinek a saját iskolája a támpont.
- Csak idén jött. Még új a kígyófészekben, egyelőre visszafogja magát. - Ennyit még ő is észrevett, elvégre... az igazán felületes embereket leszámítva a többségnek idő kell, míg megmutatja valódi színeit. Oldalra fordul a patakocska mentén fennakadás nélkül és elég jól viseli a tempót abból ítélve, hogy lihegés nélkül beszél.
- Alapvetően szociális jellem, viszont bizonyos fokú cinikussággal figyeli a környezetét. Mindig maszkot visel. - Gondolkodik el egy pillanatra, a pálca fénye beugrik a fák közé, ahogy valami neszezést hall. Talán csak a szél. - Már nem ténylegeset, csak érzelmit. A reakciói valahogy soha nem teljesen őszinték. Nem feltűnő, csak egy apró mellékíz a viselkedésében, de... ez nagyjából bármelyik tanárról elmondható. - Miért is ne? Az oktatási rendszer megköveteli oktatóitól, hogy ne önmagukat adják. Valamiféle értékrendet kell a diákok elé állítani, ami szinkronizál az iskola értékeivel, egyúttal azonban rá is erőszakol az egyénre bizonyos kereteket, amelyek között sosem lehet igazán önmaga. - Határozott, következetes, de hízelgéssel kenyérre kenhető. Előszeretettel büntet, de a büntetőmunkák többségét magánál tartja. Gondolom mostanra rájött, hogy ez az esetemben különösebben nem minősül büntetésnek. - Tárja szét a fél mancsát egy pillanatra jelzésértékűen a pillanatnyi helyzetre utalva. - Igazából elég érdekes jellem. Még nem sikerült igazán kihoznom a béketűrésből. - Pedig nagyon alaposan megdolgozott érte, de a fickó jól állja a sarat. Majd ha rájön az elbaszott karácsonyfadíszek kicsiny titkára...
Elkalandozik gondolatban, így az elméje relaxálja magát a varázsló irányában és egyszerűen csak csinálja azt, ami az adott pillanatban természetesen jön. Nem gázol bele a vízbe, kissé dőlten előrefele emeli a pálcáját és egy mondatközé iktatott, meglepően jól irányított, különösebb hang és fényeffekt nélküli Ascendioval érkezik puhán a patak túlpartján. Esze ágában sincs a vízbe gázolni ilyen időben. Szeretné megtartani a lábait, plusz... annak idején, amikor ezt a varázslatot megtanulta, egész estéket szórakoztak azzal néhány bevállalósabb haverjával, hogy lehetetlen magasságokba, helyekre és pozíciókba ugráltak fel. Ezt a képességet a puszta fun kedvéért használja átlagon felüli kontrollal.
Nem kezd el menekülésbe, a túlparton bevárja a hímet, bárhogy is érkezik. A kérdésre összeszaladnak homlokán a nem létező ráncok. Elgondolkodva pillant le a mogyorópálcára, végigfuttatja rajta a hüvelykujját. A kellemes melegség otthonos barát és csak most igazán egyértelmű a létezése, ahogy pálcátlan jobbja szép lassan csontig fagy a kesztyű alatt.
- Normál esetben nyugodt fajta, de néha úgy viselkedik, mint egy hisztis kurva és saját ötletei támadnak a varázshasználatról. Nagyon lojális hozzám, pedig Olivander annak idején a kezembe sem akarta adni. - Valahogy erre a gondolatra némiképp kárörvendő félmosoly rándul a száján.
- Miért van szüksége egyszarvúra? - Pillant fel végül. Annyit beszélt, hogy most már igazán... kérdezhet is? Nem? Nyilván nem kívánságműsor, de próbálkozni még szabad. Hogy is van a mondás? Addig jár a kisköcsög a kútra...?
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Hétf. Jan. 02, 2017 5:56 pm

Auréle & Éloy
"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


A gesztikulációjából semmi nem derül ki az életbenmaradási kérdésekről, ám kétségtelen tény, hogy nem fenyegette meg a fiút hirtelen és fájdalmas halállal, sem lassú kínszenvedéssel. Ártó szavak csak kevéssé hagyták el a száját, ám a mozgása és a viselkedése, állító követelései arra, hogy mit és hogyan, merre és mikor csináljon határozottan egy erőszakos álláspontot képviseltek, amiben a vörös egyéni szabadsághoz való joga egészen megszűnt létezni. Ha így viseltetik a szabadság eredendő kérdéséhez, alighanem az létjogosultságból sem csinál különösebben mély dilemmákat.
- Valóban nem - hagyja jóvá a megfigyelést, ami igen élet elmére vall az elhangzók fényében. Egyenes következtetéseket von le róla, jó lesz a fiút alaposan szemmel tartani. Auréle még talán nem tudja, de ha valaki túl éles elméjűnek mutatja magát az az ő szakmájában egyáltalán nem életbiztosítás. A hosszú, sötét árnyékokba burkolózó alakok jobbára nem szeretik, hogyha könnyen keresztüllátnak foszlott dementor-köpönyegük füstszínű rongyain, és beeszik magukat a megfigyelések a múltjukba, ami meghatározza a jelenüket, a jellemüket és a jövőjüket. Még fiatal a vörös ahhoz, hogy lássa, messzemenő következtetéseinek egy részét bölcsebb volna megtartani magának, és ezért Éloy nem is torol. Rugalmasan hallgat, ha kellemetlenül is érinti ez a tisztánlátás, nem akarja elvenni a lehetőségét annak, hogy alkalmasint ezen a nyíltságon keresztül rajtakaphatja a másikat egy ártó gondolaton, és akkor majd ennek megfelelően jár el vele szemben.
Mintha makacs hallgatás mélyülne meg körülötte, az ikerség gondolat ott lebeg a fák között, de szorosan az elhagyott törzsekre csavarodva hátra is marad, mert ők előrehaladnak, a kimondatlan kérdések pedig nem követik őket. Feljegyzi Auréle idegenszerűségét, besorolja az apróbb bizonyítékok közé, hogy érdemes lesz tájékozódnia az edinburghi helyzetről, rég volt már, hogy ideje volt Skóciában tiszteletét tenni. Majd. Hamarosan. Ha túl lesz ezen az átkon, és ...
mintha csak a rágondolástól fájna jobban, és hiába lép jócskán ki a másik mellett, nem hagyhatja le a kínt, a balja a jobb oldalára simul, de nem szuszog, a talár alatt megszorítja a horpaszát, hogy a másféle fájdalom eltakarja azt a mételyezőt, amitől meg-megszédül a fehéres törzsű bükkök oszlopain felfutó fakó fény táncolásától. Imbolygó a világ így, a fák egyenesek, de a léptektől csalinkázó pálcafény mozgóvá teszi merev jelenlétüket és változékonnyá a közük sötétjét. Néha úgy tetszik, messzire belátni a rengetegben, míg máskor a köd egészen megszakítja a feltárulkozó vadon látványának sűrű horizontját és bizonytalanná teszi, hogy létezik-e egyáltalán tisztás ebben az elátkozott erdőben.
- Mitől fogja vissza magát? Mi lesz, ha már nem lesz visszafogott? - kérdez, de korábban is látszott, a kérdés nem a levegőben függött, nagyon figyel. Mardekár? Mégis mi más? Ismeri a britek működését, még ha nagyon furcsállja is, mit keresne bármelyik ház élén a fivére... semmit sem tud róla. Az ég világon semmit. Azt a vad kölyök, akit magára hagyott olyan tizennégy éves korában egy tökéletesen más férfivé fejlődhetett, és kellett is fejlődnie, mint amilyen akkor volt. Hogyan is képzelhetné olyannak, amilyennek ismerte, amilyennek együtt léteztek, egymásból merítve erőt és egymásra építve a gyerekjövőt? Miért ne lehetne mardekáros házvezető és tanár valaki, akit nem ismer?
A puszta tény, hogy azért, mert olyan, mint ő. Mindig is olyan volt, sőt a külleme még mindig olyan, ahogy azt Auréle állítja. Az ikre. Mégis mi veszi rá arra, hogy feladja a spirituszt magában és itt kényelmesedjen egy tanári állásban?
Haha, szól a hang odabent. Már anno sem volt éppen ugyanolyan.
- Sok időt töltöttél a megfigyelésével. Miért nem büntetés neked a vele töltött idő? - mennyire lehet nehéz pokollá tenni egy diák életét? Úgy véli, hogy egyáltalán nem, igaz, a felmerülő ötleteinél kevesebbért is indítottak már fegyelmi eljárást varázslók ellen mások testi épségének veszélyeztetése, vagy éppen csonkítás okán.
A borzongató fájdalom odabent emlékezteti arra, hogy egyáltalán nem azért van itt, hogy a hideg, avarillatú levegővel hűtse a tüdejét, miközben a családi kapcsolatokról cseverészik. A talárjának belső, bőr fiolatartójából egy kisebb palackot húz elő, színtelen tartalmát lépés közben hajtja fel, kissé krákogva visszarejti, az erős érzékcsillapító marja a hidegtől összehúzódott torokbelsőjét, és az üveget visszacsúsztatja a helyére. Lehetőség szerint nem hagy nyomokat maga után, bár néhány gondolat már szöget ütött a fejében. Vakmerő, őrült, merész, de kifejezetten szórakoztatónak ígérkező ötletei vannak, tán nem csak az erdőben kéne tiszteletét tenni, amikor a kastélyban is rejtett kincsek vannak.
Ő maga habozás nélkül belegázol a vízbe, jól felkészült, a víztaszító bűbájjal kezelt csizmák és nadrág meg sem nedvesedik, miközben egészen halkan áttocsog a lapos köveken sikló bokanyalogató vízen.
- Szeszélyes pálca - kedvetlennek ható szájrándulással értékeli az információt, egy kicsit elsötétedik a tekintete. Volt már a kezében olyan, de ha lehet, csak a nyárral dolgozik, aminek a hűsége sziklaszilárd, és a stílusa egyszerű, kombinációk nélküli, ahogyan azt várja tőle. Ha egy mód van rá, a kezébe se akarja venni azt a másik pálcát.
- Kell a vére - a válasza sima, megfontolt és mély, mintha a legtermészetesebb dolog lenne. A bükkös egészen megritkul, és némi fény szivárog be a törzsek közé. Ösvényt itt már nyomokban sem látni, de néhány nagyobb sziklát igen, enyhén emelkedik a terep, egy kisebb kőomlás előtt egész kis tisztás kerekedik ki egy domb előtt, amire nem másznak fel, de látszik, hogy odafent feketén folytatódik az erdő.
Megáll a nyílt füvű legfeljebb negyed kviddicspályányi tisztás szélén, még a fák között, és előredőlve fürkészi a látszólag elhagyatott helyet. A sziklaomlás bal oldalában látszik egy barlangszerű képződmény, inkább odú, ember legfeljebb hason csúszva, kisebbek négykézláb járhatnák meg. Odafent olyan kétszáz méteres meredekebb kőfal tetején sudár fenyők állnak, mintha összedörzsölnék a tenyereiket halk zizegéssel úgy táncoltatja meg az ágaikat az éji szél. Tisztán kilátni e kaján sor előtt az égre, ahova lassan a Hold is odagördül, éles árnyékot adva mindennek.
- Figyelnek minket - felfelé néz, de semmit nem látni, ami figyelhetne, mégis, oldalról ahogy megcsillan a szembogarán a lumosfény a fehér mesterséges pupilla mintha láthatatlan mozgást követne. Int a fiúnak, hogy lépjen előre, ki a száradt fűben tenyésző gombakör felé a tisztás közepére.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Hétf. Jan. 02, 2017 6:59 pm

Éloy & Auréle
16+

A szabadsághoz való jog egy téveszme. Városi legenda valami alapvetőről, ami mindenkinek a rendelkezésére áll, holott ez a valóságban soha, semmilyen formában nem nyilvánul meg. Mindenki felett áll valaki más, nem ismer embert, akinek a jellembábja mögött ne mozgatná egy szülő, egy testvér, egy szerető, egy főnök, tanár, egy idea, hitvilág, jog- és szabályrendszer, vagy bármely egyéb akarat az apró marionettszálakat. Mind valaminek, vagy valakinek a szolgái. Ezen tudástól függetlenül van szüksége a létezés kegyére, még ha ez a kegy nem is feltétlenül osztandó bő kézzel, pillanatnyilag nagyon is tudatában van azzal, kinek áll hatalmában megadni ezt. Nem könyörög. Pillanatnyilag nincs szezonja, de készen áll megtenni ezt is, ha úgy adódik.
Valószínűleg ez az átlátás témakör ott bukott, amikor felismerte a látványát, még ha a feltételezett ikrével is azonosítja. Ez a puszta felismerés elindít egy megismerési és megismertetési láncreakciót, amit ha már akarna sem tudna visszaállítani. Ettől a ponttól kezdve viszonylag lényegtelen a "több tudás" tekintetében az éleselméjűség kérdése.
Az apja nem lesz boldog. Nyilvánvalóan több okból sem, de becsületére szóljon, nem állt szándékában ezt a kétes alakot a nyakába zúdítani. Nos... nem lehet tekintettel olyasmire, amiről nem is tud.
Ha Auréle érzékeli is a férfi megváltozó ritmusát, az alig-furcsaságokat körülötte, nem adja jelét. Nyugodtan halad tovább, így a sötétségre építve könnyedén elképzelhető, hogy nem tűnik fel neki a még kordában tartott kilengés. Épp elég, hogy meg kell küzdenie a vírusként terjedő foltokban sunyin settenkedő ködökkel.
- Megmutatja az igazi arcát. Vagy legalább egy részét. - Nem, fogalma sincs, milyen az. Nagyon sok mindent bele tud képzelni egy ilyen karakterességbe, de a képzelőereje túlságosan is... elkapatja magát. A valóság általában mindig kiábrándítóbb, mint amit ő milliónyi változatban megálmodik. Túl nagyok az elvárásai és valójában... elvárja azt is, hogy csalódást okozzanak neki. Nem mintha szüksége lenne bárkire az apján kívül, így ez a kutakodás és határfeszegetés pusztán vörösnyi hóbort.
- Alig több, mint három hónap. Nem nevezném éppen hosszú időnek. - Jegyzi meg kissé szórakozottan. Nagyon nehéz pokollá tenni egy olyan diák életét, aki effektíve onnan mászott elő. Vagy legalábbis néha ő maga, az időről-időre felbukkanó rémálmok alapján úgy képzeli. - Miért lenne? A legtöbb tanár kioszt valamilyen kellemetlennek értékelt feladatot és ezzel az ügy letudva. Ő megfigyel közben. Elemez. Gondolkodik a vörös-problémán. A saját döntései miatt kénytelen foglalkozni velem, amivel esélyt ad arra, hogy én is foglalkozzam vele. Szórakoztató volt. - Volt. Múlt idő. Az, hogy ebben a kurva erdőben van azt mutatja, hogy a kígyóvezér megunta a játszadozást. Kicsit... borítékolható volt.
Miért is beszél ezekről egy nyilvánvalóan ráveszélyes vadidegennek? Jelen esetben amolyan... belső poén. Anélkül mondhatja el a professzornak a véleményét, hogy valóban elmondaná neki. Plusz... nem mintha számítana. Ha megdöglik, már teljesen mindegy, ha elengedik, nos. Volt egy várakozáson felüli módon őszinte beszélgetése valakivel, akit valószínűleg a büdös életben nem lát többet.
Figyelmét magára vonzza a krákogás, a megcsillanó üvegcse tényét összeköti a korábbi mozdulattal. Megsaccolja a fájdalomcsillapítót, de nem fűz hozzá kommentárt. Visszanéz előre, mintha csak lényegtelen lenne.
Nem mindenki tart azon a szinten, hogy menő vízlepergetős normálruhája legyen. Van ilyen egy iskola környékén.
- Az. - Ért egyet annak ellenére, hogy nem örül különösebben a férfi reakcióinak. Lehet, hogy szeszélyes a kis dög, de ő így szereti, szóval...
A válasz hosszú szívdobbanásokra belé fojtja a szót. A csendje valahogy mély és nehéz tónusú, mintha valaki egy vonással sötétebbre ecsetelte volna a mögötte vonszolódó árnyékokat.
- Velem akarja megöletni? - A kérdés csendes. Kurvára tett magasról a varázsbestiák témakörre, bár felvette az órát harmadikban pusztán azért, mert valamit fel kellett vennie. A kint lógatjuk a lábunkat opció éppen annyira tölteléktárgynak tűnt, mint a jóslástan, szóval mindkettő a listán landolt. Általában abszolút nem figyelt oda, de az egyszarvúknál valahogy nem akadt más dolga. Tisztában van vele, hogy aki egyszarvút öl, az az átkot is rántja magával a fejére. Miért akarna bárki is megölni egyet, ha csináltathatja valaki mással is?
Ő így intézné.
A gyomrára ülepszik valami nehéz, keserű súly, ahogy elérik a tisztás szélét. A nyugtalanság egészen mélyről bont szárnyat benne, felkavarja a gyomrát, de annál gyakorlottabb már a nyelésben, hogy problémái legyenek a hányás témakörrel. Kifejezetten nem akar erre a tisztásra lépni. Kellemetlen gondolatok árnyai másznak elő a nem elég távol lapuló barlangnyílásból.
Nem válaszol az intelemre, egyszerűen csak követi a másik pillantását. Figyel. Kurvára nagyon odafigyel, de azért ehhez messze nem elég jó az érzékelése. A pulzusa vészterhes horrorzenét zongorázik a torkára, a pupillái azonban nem tágulnak ki jobban a félelemtől csak mert az első sorba vezénylik. Elérte az állapotot abban a pillanatban, hogy meglépték a tisztás szélét, mintha ugyan itt lenne a Mayall kölyök és közölte volna, hogy kibaszottnagy ómenek táncikálnak körülötte tömött sorokban. Valahogy tökéletesen biztos benne, hogy ezt mondaná a "miafasztcsinálszidiótavörös" szólamot főúri stílusra fordítva és most gondolatban valami nagyon random rímelős formában képzeli ezt el és MI A FASZÉRT GONDOL ILYEN BAROMSÁGOKAT?!
Vajon minden csali így érzi magát?
Csak egy szívdobbanásra találkozik pillantása a kékekkel. A szürkék egészen üresnek és fénytelennek tetszenek. Hiányzik belőle a megfelelő vádló villanás, az elárultság érzés, a megbotránkozás, az egyszemélynyi tömeghisztéria. Nem támasztott olyan elvárásokat a hím felé, amik pusztán valamiféle civilizációs berögzültség alapján születhető reményen alapultak. Nem várt tőle úgy igazán semmit sem.
A félelem nyers seb a vörös alakján, ahogy kisétál a gombakörbe.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Hétf. Jan. 02, 2017 8:03 pm

Auréle & Éloy
"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


Kétségtelen tény, hogy az ember, mint olyan bármikor, bármilyen helyzetben szívesen verbuvál maga alá olyanokat, akik neki tartoznak szolgálattal és engedelmességgel, akár ezen fogalmak egyszerűsített, kevésbé komplex szolgáltatásait jellemezve, akár a szó szerinti rabszolgatartás szerint értelmezve. Így szerzett a vörös is magának egy új, sajátságos, erdőből előbukkanó sajátságos "barátot".
Nem ideges típus a férfi, úgy tetszik, a saját gyengeségét egyelőre nem érzi úgy, hogy azzal kéne kompenzálnia, hogy erőszakoskodik a fiúval, semleges, szinte emberivé váló fenyegetése talán csak a korábbi űzőcske miatt nem bátorítja fel a másik lelkét a lázadozásra. Az alamuszi macskák nagyot ugranak, és őt látta már ugrani.
- Miért tenne ilyet? - rágódik az iker kérdésen, a hangsúlyából érezni, hogy ezt a lehetőséget egyfajta gyengeségnek tartja. Miért mutatná meg a tanár a diáknak az igazi arcát, vagy akár csak egy részét? Vagyis, a kérdés inkább úgy áll, hogy miért mutatná meg az ő fivére, aki nem az ő fivére. Semmiben sem hasonlíthatja magához a viselkedését. Ő nem mutatná az arcát, de Blackbridge? Kissé sajdul ez a gondolat valahol. Neki kellene vigyázni rá, hogy ne kövessen el ilyen ostobaságokat, vagy legalábbis, ezt követelné meg tőle a testvér mivolt és nem csak az embervilágban.
- Nem hosszú idő, de messzemenő következtetéseket vonsz le. Van valami közted és a tanár között? - a kérdése természetes, egy kicsit élesebb csak a korábbi kérdéseinél, de szinte alig érezhető a karcolás, amiből a kibuggyanó reakciókat mohó, érdes figyelmének nyelve fogja felnyalogatni.
- Vörös-problémának gondolod magad a szemében? - áll meg egy pillanatra a kifejezésen. Rég megtanulta felismerni a torzuló önkép árulkodó jeleit, mert ez a csempészek megbízhatóságának egyik paramétere. Óvakodni kell az őrültektől. Vagy nagy becsben tartani őket, ősi afrikai közmondás.
- Kitüntetésnek veszed a figyelmét. Hiányzik az apád a kastélyban? - megbecsült férfi, együtt töltött idő, büntetések. A válasz arra, hogy miért nem rosszalkodik inkább a korabeliekkel a fiú, miért elemzi a tanárát édessé váló büntetőmunkákon szinte evidens. A levegőbe lehel, hogy a rossz ízt kimossa a szájából, ami nem a gondolatnak köszönhető, hanem a bájitalnak. Egy kissé elhomályosodik a látása, de ez a mozgásán nem látszik, hamarosan ki is tisztul a feje és a kezét is leengedi az oldaláról, bár a légvételei valahogy feszesek maradnak.
- Meg tudnád tenni? - kérdez vissza, mert a kérdés hirtelen éri. Eddig nem gondolt rá. Ő vadászik az egyszarvúra, egyértelmű volt, hogy ő az, aki meg fogja ölni, hogy mentse magát, hát az átkot a fejére rántva, de ennél semmi nem lehet fontosabb. De. Vajon ha a fiú öli meg, a vér akkor is hatással lesz rá? Szükség volna valakire, aki érti az ilyen varázskegyszerek ilyen működését, mert ez a kérdés most, mint eddig számtalanszor mumus-akadályként szökken elő és az arcába ordítja, hogy halassza el a vállalkozást későbbre.
De már nincs olyan, hogy később.
Megül rajtuk az erdő dühe, minden feszültség jogos, de az övé mintha belehullámozna a földbe. Egy kicsit még előrelép, egészen egy árnyék széléig, a hold is veti, a lumos is hajtja az esti feketeséget a bokor nélküli tisztáson, oldalról egy kis köd gomolyog be lassú, lusta áramlással, ahogy a fenyők derekától lebucskázó szél gyantaillatot hoz magával és megtolja oldalról, a bükkösből a ködöt. Kihajtja a jó pásztor a homályt legelni, hogy a szemek ne találják meg azt, amivel az erdő ellenül fenekedik. Úgy tetszik a férfinek mégsem jut eszébe meghátrálni ez elől, még a nyilvánvalóvá tett felismeréssel sem, hogy nincsenek egyedül, és aligha csak az erdő vadjai meregetik rájuk bagolyszemeiket. Elvárja a csendet, amíg felméri a terepet, és a várakozása kielégül, így ideje előremoccanni. Talán ő az a sötét árny, akit Chester annyira ocsmányul ábrázolt, hogy akár egy troll is lehetett volna, bár ki gondolna arra, hogy kóchajú talárosa, akinek mellesleg az egyik válla nagyobb volt, mint a másik éppen Auréle volt.
A kékek félelmet nem ismernek talán, vagy csak nem mutatják. Éppen olyan érdeklődéssel nézi a hallgatózó tájat, mint amilyennel a fiúra tekintett. Minden nesz, madár és bogár hallgat, ahogy kissé oldalra fordítja a fejét, hogy a háta mögé pillantson hallani, hogyan súrlódnak hátul rövidebb hajszálai a talár gallérjához.
Nem történik semmi a tisztáson. A fagyott fűcsomók letörnek komoran a vörös lépései alatt, orbitális neszezésük hangos, de egy kis életet visz abba a tájba, ami mintha éppen annyira visszafigyelne rájuk, ahogyan ők ráfigyelnek, a kölcsönös figyelés kereszttüzében lassan újra lélegezni kezdenek a fák. A szél újra megmoccan, körülöleli hidegen Auréle derekát, bekíváncsiskodik a szétvágott talár rejtekébe, odasimul sima, feszes mellkasára, a meleg szívdobbanásokra hajtja szerelmes szélfejét. Valami idegen szag is keveredik ebbe a szélbe, nyers, kissé vad illat, valaminek a bundája, erős, jellegzetes, ha valaki töltött némi időt lovak között azonnal felismerné.
- Mutasd a pálcád - lép elő a Holddal együtt, az égi vándor lustán kiúszik az égre, kissé hideg gőgös félarcával lecsodálkozik, nem is tudta, hogy várnak rá. Egy pálcaintéssel fogja aztán lebegésre a mogyorót, primitív bűbáj, miközben a véres baljával egy papírtekercset halászik elő a zsebéből. - Ezt az igét kell rámondani a szőrre - szemmagasságban lebegteti a pálcát, a papír feszesen tekeredik, két kézzel kell fogni, hogy a hosszú, aranybetűkkel írott kétmondatos ráolvasás látszódjon. A szavak bonyolultak, de van természetes ritmusuk, néhány egyszerűbb összetevőből kivehető, hogy egy nyomjelző-összekötő bűbáj ez.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Hétf. Jan. 02, 2017 9:10 pm

Éloy & Auréle
16+

Nem keres barátokat. Most sem keresett, de azok úgy fest sorszámot húzgálnak egymás után, ő meg nem győz csalódást okozni mindegyiknek így, vagy úgy. Senki sem arra számít, amit kap. Általában.
Nincs baja az erőszakkal. A túléléssel meg még kevésbé, szóval ez valahogy előrébb helyezkedik a to do listen.
Megrebbennek a vörös pillák, bár nem néz a férfire. Hol van már a kezdeti látszatérdektelenség, ami mögé a kérdéseit rejtette? A Blackbridge kérdéskör kezd egészen központi témává avanzsálni kettejük között. Nem biztos, hogy ez különösebben örvendetes.
- Nem tudom, hogy tenne-e. Mindenkinek megvan a maga határa, de nem mindenki alkalmas rá, hogy el is érje azt. - Már szerinte. Ellenben csak egy tizenhat éves kis seggfej, nem mintha fogalma lehetne a világ nagy kérdéseiről, nem igaz? A névtelen hasonmás túlságosan is odafigyel arra, amit mond. Meglehetősen... különös dolog, amikor az embert komolyan veszik. Apró villanás, ahogy a szürkék a kékekre rándulnak. Lehet csak minimális, de kiérzi a pengeélt a másik hangjából és kifejezetten nem akar ebbe a kardba beledőlni.
- Tanár-diák kapcsolat. - Szűkszavú válasz, de ez az igazság. A replika tömörsége nem tartalmazza az ezzel kapcsolatos érzelmeket, mintha a rövidség nem engedélyezné, hogy bárminek ideje legyen megszületni és kibontakozni benne.
- Igen. - Mondhatná, hogy nem úgy gondolta, de nem lenne igaz. Vörös és probléma. Olyasmi, amivel eddig a tanerő foglalkozott, tehát az összekapcsolás jogos és ezen nincs is mit tagadni.
Megvillan a tekintete a következő kérdésre, a pillantása valahogy kimerevedik. Túl sokat beszél és vagy mindenki pszichológia fakultatíve, vagy egyszerűen csak kibaszottul egyértelmű minden megnyilvánulása. Kitüntetésnek vette a tanár figyelmét, igen. Minden csoda három napig, avagy ez esetben hónapig tart, ezt pedig felesleges megerősíteni, kijelentés volt és nem kérdés. Valahogy felhergeli a villanásnyi veszteségérzet.
- És magának a testvére? - Mondhatnánk meggondolatlannak is a kérdést, de tisztában van vele mit kérdez és hogy azzal a rövid idő megszokottjánál lényegesebb mértékben kilengő reakciót válthat ki. Csak mert egy elszisszenő kérdés villássá vágja a nyelvét, még nem veszti el a funkcióját. Talán.
Becstelenségére legyen mondva, egy pillanatra komolyabban is elgondolkodik a kérdésen. Önmagában a tény, hogy esetleg varázslényt kell gyilkolnia, nem okoz benne különösebb lelki törést, az átok gondolata ellenben súlyos teher. Nemet akar mondani, de szimplán nemet mondani egyszerű hiszti.
- Valószínűleg nem. Az egyszarvú erősen mágikus teremtmény, az én mágikus affinitásom pedig a gyenge és közepes között mozog az adott szituáció függvényében. A pálcám ezek mellett igen érzékeny, kétlem, hogy csendben tűrné, ha olyan lényt támadnék, amelynek az erőmagvát hordozza. - Kibaszottul szofisztikált lett hirtelen és kifejezetten kezd is kellemetlenné válni a helyzet, ezúttal viszont nem engedheti meg magának a luxust, hogy kisétáljon az erdőből, ahogy azt tette volt korábban Mayall és a szoba esetében. Öt évig kurvajól elvolt megosztott, magvasabb gondolatok nélkül ebben a nyomorúságos iskolában. Mi a fene változott?
Bármi is változott az ő személyes kis szociális mocsarában azonban, az jelenleg egészen eltörpül az erdőhöz képest. Teljesen lényegtelen számára, hogy a félelme jogos-e, vagy sem, a rettegés beleharapja magát a bőrébe, mérget lövell a húsába, összemocskolja a véráramát, a szívét, beleeszi magát a csontokba. A félelem nagy motivációs erő. Senki nem kéri, de megkapja bő kézzel és uzsorakamatra.
Beleszimatol a levegőbe, mintha ugyan a szél szaghordaléka bármit is jelenthetne a számára. Talán az ösztönei állatiasabbak az átlagemberénél, nem vadból van, hogy értelmezni tudja az ilyen finom behatásokat.
Átkozott hasonmás, meg a pofátlan félelemmentessége. Megirigyli a hiányt, melynek szinkronjaként ő kettő helyett érez.
Ha eszébe is jut a rajzfirka, nem tudatosul benne. A gondolatok válogatás nélkül keverednek össze a koponyájában, amíg megmoccan, csak hogy aztán teljességgel kiürüljenek. A vörös teljesen némává válik és a kis gombakörbe bizony eljő a csend.
És éktelen hangzavarral teszi ezt, mert lehet bármennyire is puhaléptű, ő hálóról-hálóra osonni termett, nem pedig neki ellenálló, szűz terepen megrontást nem óhajtó erdőkben járni-kelni önfeledten. Mintha egy színpadra érkezne, reflektorfénybe, körülötte a nézőket sötétség borítja, minden szem rá tapad és vár. Csak vár. Így érzi magát az apja a hallgatóság előtt? Ilyen lehet szembekerülni az arctalan tömeggel?
A gondolat valamiféle beteges, élesen vibráló kéjérzetet fektet a rettegés szimfóniája mellé. Milyen átkozottul kifacsart. Mennyire gyönyörűen otromba. Mennyire nagyon szeretné most megfesteni...
Hirtelen szisszen el tüdejéből a lélegzet, ahogy az erdő hangjai megelevenednek, akár ha rálépett volna a gombakörben egy láthatatlan újraindító gombra, mely helyreállította a világ rendjét.
Észre sem vette, hogy visszatartja a lélegzetét, s ahogy most magába szívja a kurvuló szél friss, nyers, ismeretlen szagokkal kevert esszenciáját, valahogy még a hideget is megbocsátja neki. Jól esik levegőt venni és jól esik a bőrére csípett, szúró fájdalom, mert a fájdalom azt jelenti, hogy él.
Auréle MacEalair pedig szeret élni.
A szürke szemek ezüstösnek, higanyszerűnek hatnak az előbukó Hold sápadt fényében, ahogy pillantását a közeledőre emeli. A bőre sápadt, a szélfútta talár szárnyai között hullámoznak, szinte vibrálnak a mellkas bőrébe tintázott tetoválások, a seb már-már frissnek tűnik a száján, ahogy rányal a kérésre. Lazán emeli meg a kezét és az egész jelenet valami fájdalmas szertartásosságra emlékeztet, amit egyszerűen csak nem tervezett.
Megrándulnak az ujjai, ahogy a mogyorópálca elemelkedik a kezétől és nem is húzza vissza, mintha valamit várna cserébe. Ugyanazzal veszi el a pergament, de már két kézzel göngyölíti ki.
Pillantása gyorsan fut végig a sorokon azt keresve, hogy van-e benne bárminemű ártó hatás a pálcára, vagy a magjára nézve. Valószínűleg úgy dönt, hogy nincs, mert amikor a férfira néz, a szemek fénye egyszerű várakozást tükröz.
A hangja még rekedt, amikor a ráolvasást elkezdi, de valahogy a természetestől mélyebb, lágyabb tónusba vált, amint hangszálai bemelegednek a szavak mágikus zöngéjétől. A ritmika befészkeli magát a hangjába és szinte kellemetlen hiányérzetet hagy maga után, amikor a bűbáj sorai egész egyszerűen csak túl gyorsan véget érnek.
Talán normál esetben valóban gyenge mágus, de most ihletett pillanatában van. Nincs szüksége többszöri próbálkozásokra.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Hétf. Jan. 02, 2017 10:03 pm

Auréle & Éloy
"különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva"
16+


A férfi sem azt kapta a fiútól, amire számított, úgy látszik a vörösnek speciális képessége nem azt adni. Hitte, hogy egy tévedés áldozata, de egyre inkább úgy tetszik, hogy nem. Akármilyen is, érzi a szavaiban fellazulni a rejtőszíneket, mintha lerángatnák róla a talárt, olyan meztelenül dideredik meg a lelke odabent.
Nem akart ilyen közel kerülni az elhagyott fivérhez még szóban sem. Annyi éven, évtizeden keresztül... lett volna alkalmasabb pillanat arra, hogy hírt kapjon róla, ez bizony nem az.
Nem mintha szégyellenie kéne magát előtte, vagy bármilyen magyarázattal tartozna a tettei végett, de valamiképpen a közös arc és közös vér közös felelősséget is sugall. Hazugság. Túl sok időt töltött emberek között, kezd elpuhulni.
- A korodhoz képest nagyon filozofikus vagy - kétes értékű bók, de ő csak egy irányból látja. Az a fiú, aki a mardekár padlójába süllyesztett medencében kefél és élvez egy idősebb fiúval számára teljesen ismeretlen. És nem is biztos, hogy kézzelfogható cáfolat. Mi másnak lenne mély és sokrétű filozófiája, mint a legősibb mesterséget eredményező szexualitásnak?
Nem folytatja a kérdezősködést, úgy tetszik, eltelt az információval a professzorról, alighanem bőségesen van mit feldolgoznia, a tekintete egyszerűen megkeményedik, ahogy a visszakérdezést hallja. Egyszerűen és gyorsan, regulázón néz a fiúra, aztán lendül a keze és egyetlen mozdulattal üti erősen tarkón, összeszorított jobbjával, pálcás kezével, de csak a tenyerének alsó húsos részével, ott, ahol a csuklóba ér át a kéz. A mozdulat erőteljes, de nem letaglózó erejű, tartalmazza összetett mondatokban, hogy mégis ezt a kérdést mennyire nem lett volna szabad feltenni, és a következő ilyennél lehet feldugja a mogyoróvesszőt a tanárlátogatástól mentes seggébe, persze csak amint megtalálták az egyszarvút.
- Tehát valószínűleg nem számíthatok a pálcádra, ha segítségre lesz szükségem - vonja le a fontos és súlyos következtetést, amire nem árt, ha felkészül előre. Egy dolog, hogy hisztis a pálca, egy másik, hogy esetleg megtagadja a parancsot. Milyen kár, hogy az egyszarvú nem egy vérszomjas nundu, hogy a gazdáját védelmezve talán a pálca is összekapja magát és megmutatva az igazi lojalitását és erejét hasznosabbá tegye magát. - Tudsz valamilyen más fegyverrel bánni? - ha esetleg vele akarná megöletni, ugye, akkor ügyelnie kell arra, hogy ne a varázspálca legyen a gyilkosság boldogabbik végén.
Nehéz félnie a kékszeműnek. Önként jött ebbe az erdőbe, és tudatában van a lehetséges veszélyek hosszú sorának. Elég elszánt ahhoz, hogy egy unikornist vadásszon, így a félelmét óvatosságba, erőbe, gyorsaságba és más erényekbe fordítja, amikre szüksége van a vadászathoz. Nem kívánkozik máshova, így az izmaiban nem reszket mehetnék és az arcára nem ül ki az elvágyakozó kifejezés, mint amit ott lát a zöldes szemekben. Nem neheztel érte. Csak az nem fél, akinek nincsen semmilyen, és leginkább, jövője nincs. De nem könyörül rajta, valakinek ki kell menni a tisztásra, és az a vörös lesz, ha mégoly apróra is húzódnak a zsigerei, hogy a vacsora kezdi kényelmetlenül érezni magát odabent, mert nem ilyen bánásmódhoz szokott.
Nincs megkönnyebbülés a mozgásában, ahogy követi a nyílt színre, noha úgy tetszik, az erdő mindent megtesz azért, hogy elhitesse velük, rendben van ezzel az egésszel. Nincs rendben. A köd a bokájához oson, mint a szél, ami immár a férfi széles hátába kapaszkodik bele, a válla felett leseget át a vörösre, kíváncsian borzolja előre a fakó tincseket, és megpróbálkozik azzal is, hogy megmozdítsa a pálcát a levegőben, de a varázslat jól köt. A mogyoróvessző oldalán szépségesen csurran le a holdfény, a domborúsága belegömbölyödik a térbe, végigérintgetik az égi ezüstsugarak, amik korábban visszatükröződtek a szemükből, most a gombákat festik meg, és azok a hideg érintéstől lágyan hullatni kezdik a spóráikat, a télre bízva a fagyos ültetést, a szélre a jövőt.
Csak egy pillantást vet a tetovált mellkasára, aztán körbenéz és végül a fiúra, biccentve, de némán ad engedélyt, az orrcimpái megfeszülnek, ahogy beleszimatol a szélbe, felhúzódó felsőajkát macskavonalúra rajzolja az égi vándor. A köd a férfi hátának nyomul, egészen elveszik mögötte az erdő és a barlangszáj, de az aranybetűk magával ragadják a kéjlelkű figyelmét. Mágia van a szavakban, nem csak az írásban, a kimondásban és a tintában, finom por emelkedik fel, mintha az ihletett energia, ami kiáramlik a vörösből hajtaná fel az ezüstös függöny, aminek fényben táncoló milliárd aprócska szemcséje visszatükrözi a vörös eleven szétszórt alakját és felette-mögötte a holdat. Csak ezekre a bűbájos tényezőkre kíváncsi a mágia, velük kapcsolódik össze, miközben belepi a pálcát a mohó kis felhő. Nem volt semmi ártalmas az írásban, ez egy bűbáj, nem átok, nem rontás és még csak nem is transzformáció, a mágia eleven esszenciája, ami nem használja el az alapanyagait, csak kölcsönhatásba lép vele, igaz, eredetileg tán csak a szőrre kívánt volna reagálni, ám a magányosan lebegő vessző nem hordoz most másféle lenyomatot, mint egy egyszarvúszőrt, és abban a fiú lelkét, de azzal már oly nagyon összeforrt, hogy igazából nem számít behatásnak.
Semmi sem jelzi a varázslat sikerét, csak egy kis jóérzés a szív mögött, a pálca ezüstös bevonattal lebeg tovább, a fényén elcsúszik a hold ragyogása, és lassan befonja a köd a vonalát, ahogy Éloy arcát. Tőle balra mozdul valami, termetes árnyék siklik elő a barlangjából, a sötét közben fekete alakja elmosódott érzéklet csupán, és a férfi odapöccinti a pálcát a fiúnak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
17
Hozzászólások száma :
131
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   Hétf. Jan. 02, 2017 11:19 pm

Éloy & Auréle
16+

Kellemetlen. Sokkal jobban szeret egyszerű, nyers, nagyon is kézzelfogható vágyakat kielégíteni, mert abban saját maga is élvezetet talál. Ebben? Közel sem.
Ha a vörös tisztában lenne a háttérsztorival és bárki a véleményét kérdezné, kerek-perec megmondaná, hogy a prof helyében ő kifejezetten számon kérné az elhagyós fivért az akcióért. Az apját is kőkeményen számon kérné azért, ha egy nap eldobná magától. Ha valaki ugyanis ilyen mértékben fontossá teszi magát az ember számára akarva, vagy akaratlanul, akkor az felelősséggel, de minimum egy magyarázattal tartozik ha tetszik, ha nem. Már szerinte. De szerencséjére nem tud semmit és nem is kérdezi senki és ez pontosan így van rendjén. Mielőtt még tovább bonyolódna az a szociális háló, ami mocsár, de könnyen válhat lidércfényes bűzös láppá.
- Ne árulja el másnak. Nem hinnék el. - Kétes értékű bókra kétes értékű válasz és még mindig őszinte. Megtalálja ebben a helyzet iróniáját és alapvetően nincs baja azzal, ha az életnek van humorérzéke. Még ha néha erősen beteges is.
A férfi nem folytatja ő pedig nem forszírozza, sőt. Kifejezetten megkönnyebbülés, hogy nem érkeznek további kérdések még akkor is, ha utolsó kérdése megköveteli a tettlegességet. Ösztön és rutin találkozik a reakcióra, nem húzza össze magát elvéve a fenyegető akarat kielégíthetőségének lehetőségét, egyszerűen csak befeszül az izomzat, ahogy a veszély lendül felé, az ütés ereje pedig végigzongorázik a testén. Sokkal előbb reagál az elvárt fájdalomra, mint ahogy az érkezik és olyan régi barátként üdvözli, amiből nincs még egy. Nagyon-nagyon régi cimborák már. Rövidke életvonalához képest biztosan.
A fiút előre viszi a lendület, de a lépések idomulnak hozzá, egy-két mozdulat erejéig futóvá válik, aztán lelassul újra. Az ütés felrezonál a koponyájába és levág a gerincén, fémkarmos szárnyakként akad bele a vállába. Ez utóbbiakat mozgatja meg anélkül, hogy hátranézne, oldalra biccenti a fejét, amíg a nyakában élesen roppan a felgyűrődött feszültség.
Felfogta az üzenetet, nem tesz fel újabb kérdést és nem mondja, hogy menjen a kurva anyjába az ütlegért. Még a saját nézetei szerint is kiérdemelt volt.
- Az egyszarvú ellen nem építenék rá. - Nem mondja meg mit gondoljon. A saját szemszögéből véleményez. - Van valami... módja magához csalni, ha találunk egyet, vagy távolról akarja levadászni? - A közeli nyilván nem opció, ha már egyikük sincs nőstényből. Ugye.
A kérdésre rábámul a férfira.
- Miért, van magánál mugli mesterlövész puska? - Kurvára erősen kétli. Meg hogy egyáltalán az echte varázslónak van fogalma egyáltalán arról miről beszél. Elképzelése sincs, a varázsvilág miért nem fektet több figyelmet a mugli tudományokra és ötvözi velük a sajátját. Félelmetes hadászati eszközöket termelhetne. - Nem vagyok képzett fegyverhasználó, átlagos emberi készségekkel rendelkezem késhasználatban. A bicskám magánál van. - Teszi hozzá semleges hangon egyfajta emlékeztetőül, hátha visszakapja. Nem mintha gyorsabb lenne nála, vagy kikezdhetné a varázsló óvatosságát egy gyengéd pillanatban egy szimpla kis pengével.
Jó lehet. A gyengeségből erőt kovácsolni olyan erény, amivel jelen szituációban nem rendelkezik. Az affinitása meglenne hozzá, de a háttér egyszerűen csak hiányzik és valamiért erősen kétséges, hogy Éloy kezdené el mentorálni az erdő lágy ölén jobb dolga nem lévén.
Szinte felszabadító érzés, ahogy lekúszik róla a félelem fojtózsinórja, pedig ott az égbekiáltó bizonyíték a torkán a harapásnyom alatt, hogy bizony abszolút nincs problémája a fojtogatással. A megfelelő szituációban. Tévedés ne essék, a probléma nem megy messzire. Ott tekereg a lábai körül, készen arra, hogy gazdája bármikor felvegye újra a félsz kötélpalástját, amikor úgy látja jónak.
A köd véleménye szerint kifejezetten természetellenesen viselkedik. Nem szokta meg legalábbis, hogy ilyen settenkedéssel, látszólagos célirányossággal játsszon leghűségesebb követőt, akár ha a hasonmás maga is ómen lenne, ami csak ködruhában képes közlekedni. Szerinte a szélnek szét kéne borzolnia a puha, szürke foszlányokat ahelyett, hogy még inkább támogassa előre, de őszintén? Fogalma sincs az ilyen dolgok működéséről. Normál esetben nem is érdekli különösebben.
Most a mágia tereli el a figyelmét. A pillanat szépsége, a maga kifacsart, hazudozó formájában, a holdfény játékában. Nem nehéz benne szépnek látnia a férfit. Olyan ember vonásait viseli magán, akinek volt ideje és módja, ha nem is épp igénye befészkelni magát az apakomplexusos vágyálmok fertőjébe és ebben a pillanatban nem számít különösebben, hogy ez az ember nem ugyanaz. Ahogy Mayall egy szimpla, túlfűtött kefélés módjába, úgy ő egyszerűen csak érzésekbe lesz szerelmes. A pillanatnyi törékeny hangulat, a kimondott szavak finom rezgése, a mágia gyors, elegáns éledése, az erő kellemes, lágy érzete a fényjátékkal pedig olyasmi, ami kiérdemli tőle a kérészéletű szerelmet.
Különös. Van lelke.
Finom mosolyt nyal szájára a belé férkőző kellemes szívhang. Megérinti a gondolat, bár korábban sosem vonta kétségbe, de ahogy a pálcára tekint, valahogy az érzés egészen nyersen mutatkozik meg. És ebben a pillanatban egyúttal realizálja, hogy még mindig ugyanazon a színpadon van. Talán elfeledkezett a közönségről az előadás vonzalmának köszönhetően, de a közönség nem feledkezett meg róla.
Érzékeli a tejfehér ölelést, ami egy sokkal méretesebb és kézzelfoghatóbb fojtóhuroknak tűnik a korábbinál. Oldalra fordul a fenyegetés irányába és az ujjai ráfonódnak a pálcára annak ellenére, hogy nem koncentrált különösebben a varázsló mozdulatára.
- Mi ez? - Gyors kérdés. Nem kezd neki pánikszerű átkozásba, Éloy reakcióira szinkronizál. Kettejük közül nem ő lesz az, aki komolyabb fegyverarzenált képes felmutatni.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Éloy & Auréle   

Vissza az elejére Go down
 
Éloy & Auréle
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzö Szakiskola :: A birtok :: Tiltott Rengeteg-
Ugrás: