>
KezdőlapKezdőlap  KeresésKeresés  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák
Vendég

Alexander V. Spark

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Megosztás
 

 Vianne Maeve Gardner

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Vianne M. Gardner

Hozzászólások száma :
10
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Vianne Maeve Gardner   Vianne Maeve Gardner EmptyKedd Jan. 03, 2017 2:54 pm


Vianne Maeve Gardner

Főkarakter
Vortigern
Csoport
Hollóhát
Play by
Maggie Geha
Foglalkozás
diák
Karaktertípus
nem hirdetett keresett
Különleges képesség
gyakorló legilimentor

Belsö leírás
Mind ismerjük azt az embert, aki mindig olyan jó tanácsokat ad. Úgy néz ki, gondok akadtak a paradicsomban, és válságban a kapcsolatod? Vagy csúnyán összevesztél a legjobb barátoddal? Vagy egy tanároddal kerültél összetűzésbe? Ki más tudna neked bölcsebb tanácsot adni, mint ő, aki valahogy mindig tudja, mit kell mondania, hogy kicsit megvigasztaljon, és elegendő motivációt adjon számodra a folytatáshoz?
Mindig is emberközpontú volt, ami közvetlenségéből fakadóan talán nem is változik. Nem tapad rá azonban környezetére, talán inkább ellenkezőleg –bevonzza maga köré azokat, akiknek kevés a stabilitása érzelmeik tengerén, s szinte magukba szívják Vianne nyugalmát, ahogyan mások problémáit kezelni képes. Ő maga a nyugalom, a bölcsesség – és ő az, aki igazán keveseket érez magához igen közel. Ára van annak, ha az emberekkel ilyen mértékben képes vagy foglalkozni. Mindig vannak, és mindig lesznek is, akik egészen másként kezelnek téged, mint ahogyan normális esetben tennék. Már-már külön entitásnak, hatalmas bölcsnek könyvelnek el, és talán sohasem a barátod akar lenni az a rengeteg ember, aki a közeledbe férkőzik. Ismered-e azt az érzést, amikor különös, meg nem érdemelt tisztelettel, szokatlan visszafogottsággal kezelnek téged? Mintha nem is ember lennél. Talán még nem kerültél ilyen helyzetbe. Irigylésre méltó, ez kétségtelen. Nem feltétlenül jól eső érzés idegennek érezni magad a saját világodban. Szeretik túlidealizálni őt, ami nem éppen egészséges önképet alkot önmaga számára.
Jellemző, emberi hiba, hogy aki ennyire belemenekül mások problémáiba, a sajátjaival alig boldogul. A viharok már rég összecsaphattak a feje felett, ő akkor is halogat, elmenekül. Talán csak a kamaszkor jellemzője, vagy egész életében ilyen marad – egzisztenciája és identitása bizonytalanságával egyelőre nem tud és nem is akar foglalkozni. A provokatív, ajtócsapkodó, hisztérikus tinédzser mintha egy másik ember lenne, mint az, akire annyian annyi mindent bíztak.
Az unortodox nevelési módszerek jócskán meglátszanak rajta. Szülei, vélt vagy valós apjával egyetemben törekedtek arra, hogy szabadelvűséget, bohémságot, de felelősségtudatot adjanak át neki – több-kevesebb sikerrel. A szigor, mint olyan, ritkán látott vendég volt az ő házukban, helyette a már-már túlzó nyitottság, az ösztönzés, és az egyéni képességek kiaknázása kapott helyet. Ahelyett, hogy elfojtották volna személyiségét, arra törekedtek, hogy minél inkább virágozni lássák azt, és hagyják teljesen kibontakozni.

#daddyissues #squadgoals #ravensquad #witchgang

Pálca
Kilenc és háromnegyed hüvelyk bükkfapálca egyszarvúszőr maggal, rendkívül rugalmas
Patrónus
nincs inkarnálódott alakja
Erősség
magas empátia, probléma, valamint konfliktuskezelési képesség, tolerancia, jóindulat, bohémság
Gyengeség
érzékeny, kíváncsi, menekülésre és hisztériára való hajlam
Dementorok
anyja és Victor eltűnése
Edevis tükre
teljesen megbékülten látja magát attól függetlenül, hogy ki a valódi apja
Mumus
elrontott körömlakkozás
Amortentia illata
frissen ropogó tűz és fűszeres szappan illata

Külsö leírás
Anyja külsejét örökölte annak világos, vörös hajával, nőies alkatával, és furcsa, jellegzetes térdkalácsaival. Arca kissé kerek, és ott bujkálnak mosolya szegletében azok a jellegzetes gödröcskék, amitől igazán karakteressé válik megjelenése – és ami mintha egyik lehetséges felmenőjére emlékeztetnek. Határozott, magabiztos, ámde barátságos és megközelíthető személy benyomását kelti.
Az a típus, aki hajlamos minden nap egy órával korábban kelni, hogy a reggeli rutinját végigvezesse. Porcelánhoz hasonlatos bőrét a könnyű leégéstől ha nem az iskolai uniformis, akkor a könnyedebb, nyáriasabb, világos színű ruhák védik. Kedveli az egyszerűbb mintázatokat és a mugli öltözködést is, hiszen világa sohasem vált el teljesen az övéktől.

Születési hely
London, Anglia
Származás
félvér
Elkötelezettség
status quo
Születési idő
1984. december 24.
Családi állapot
nem nyilatkozom
Roxforti ház
Hollóhát

Elötörténet
Tudjátok, kevés dolog bosszantóbb annál, mintsem hogy a születésnapod karácsonyra esik. Itt persze nem csak az ajándékokról van szó, bár nem túl kedves dolog, hogy összevont meglepetéseket kapsz, ha már a két nap ennyire közel esik egymáshoz. Míg másokat azonban mindenféle, különleges programokra viszik el a szüleik, az iskolatársaik pedig alig várják a legközelebbi hétvégét, amikorra a színes, origamiba ágyazott meghívók szólnak egy kis baráti tortázásra és sütizésre, a te szülinapodról ez valahogy kimarad, mert mindenki inkább a saját családjával tölti az ünnepeket.
Nem volt ez másképp ezen a karácsonyon sem, amikor duzzogva piszkáltam villámmal a reggeli palacsintámat. Nem segített az sem, hogy az apró lakás minden zuga a karácsonyi díszítésektől fénylett és zöldellett, nem segített az sem, hogy Ruby, az egy éves, vörös szőrű abesszin új kaparófát kapott, amivel egészen a plafonig mászhatott, onnan csodálva birodalmát, és nem segített az sem, hogy még iskolába se kellett mennem a muglikhoz, ahol mindig olyan óvatosnak kellett lennem, miről beszélhetek, és mi az, amiről inkább hallgatnom kell. Csak az számított, hogy tudtam, az én barátaim és iskolatársaim egy évben kétszer is kaptak ajándékot, míg én csak egyszer.
Ahogyan apa a pálcájával suhintott egyet, hogy az újabb adag, friss palacsinta a nagy, lepkés tálra kerüljön, egy fura gondolat kúszott be a fejembe, amit megmagyarázni aligha tudtam volna. Megemeltem fejem a tányér felett, a reggelimmel azon túl, hogy apró cafatokra trancsíroztam, nem sokat kezdtem, a kérdés azonban megmagyarázhatatlanul ott kopogott a fejemben, kiszabadulását várva. Megvártam, míg apám az újabb adag édes masszát belevarázsolja a serpenyőbe, majd a kíváncsiságtól szinte kiugró szemekkel tettem fel kérdésemet, ami legalább egy pillanatra elfeledtette velem a karácsonyfa alatti ajándékok csalóka hamisságát.
- Ki az a Pyotr? – kérdeztem ártatlanul pislogva, hiszen csak az egyszerű kíváncsiság vezérelt. Mondandómat hosszadalmas, zavart csend követte, láttam is, ahogyan anya furcsán összenéz Viktorral, mintha azt kérdezné magában, mi lesz most? Egy hosszadalmas sóhaj, és egy odaégetett palacsinta után aztán mindketten helyet foglaltak az asztalnál, hogy elmeséljék nekem azt, amiről azt mondták, mindig is el akartak mondani. Éppen csak úgy tervezték, addig nem sokkolnak vele, amíg nagyobb nem leszek.

Ha évek távlatából felelevenítem ezt az emléket, mindig eszembe jut, hogy az elvártnál mennyivel higgadtabban viseltem, amit megtudtam azt, amitől annyira óvni és védeni akartak szüleim. Talán bárki másnál törést okozott volna, ha szembesítik azzal, az az ember, akiről azt gondolja, az apukája, talán nem is az. Engem viszont igazán nem érdekelt – soha életemben nem találkoztam azzal a Hannibal Pyotr-ral vagy kivel, nem ismertem, nem volt releváns. Talán az is segítségemre volt, hogy a szüleim, mert nekem Viktor akkor is az apám maradt, egészen eltérő nevelési módszereket alkalmaztak irányomba. Bármit is csináltam, sohasem büntettek meg, bármit is kérdeztem, mindig válaszoltak, és sohasem hazudtak, csak hogy megóvják gyermeki világomat. Én pedig éltem is ezzel – kérdeztem. Kérdeztem arról, miért nem tudhatják a muglik, hogy mik is vagyunk valójában, és miért nem beszélhetek kviddicsről vagy csokibékákról az iskolában. Kérdeztem arról, miért nem látják azt, ami nálunk természetes, és arról is, miért van külön pénze a varázsvilágnak és nekik. De kérdeztem arról is, igaz-e, hogy a muglik a Holdon jártak, hogyan születnek igaziból a kisbabák, hogyan működik az automobil, a virágoknak miért van ilyen finom illatuk, és hogyan csinálják a méhek a mézet, s miért van az, hogy egyesek gazdagok, mások pedig nagyon szegények. Izgága, folyton kíváncsiskodó gyerek voltam, aki nem csak a fenekén nem tudott megmaradni, de a száját sem tudta sokáig csukva tartani.
Ez az egy kérdésem azonban sokkal másabb, sokkal szokatlanabb volt a többinél. A mi házunkban sohasem tettek említést Pyotr-ról, a régi fényképeket pedig annyira elzárták előlem, vagy inkább maguk elől, hogy még véletlenül se kelljen emlékezniük múltjuk eme szeletére. Tudniillik, az én szüleim különlegesek voltak, már azelőtt is, hogy én erre a világra érkeztem. Nem hittek a klasszikus családmodellben, még csak nem is házasodtak össze, mielőtt pedig megszülettem, elég vad, bohém életet éltek édeshármasban.
Ez volt az egyike azon kevés, mágikus képességekre utaló jelnek, amivel rendelkeztem, és ez volt az első arra utaló megnyilvánulásom, hogy tehetségem van a legilimenciához. Később, miután roxfortos tanulmányaimat is megkezdtem, a szünetek alatt apa gyakorolt velem – ő ugyanis már majdhogynem hivatásosan űzi a dolgot, már amennyire annak nevezhető, hogy így gyűjt inspirációt az újabb és újabb szerepeihez. Viktor Ó Cearmada nem más ugyanis, mint egyike Nagy Britannia egyik feltörekvő színészeinek, egyike azoknak a művészlelkeknek, akik társulatról társulatra járnak, hátha egyszer szerencséjük lesz, és megfognak egy nagyobb szerepet is. Mind arcát, mind pedig egész testét vászonként használta, hogy felfesthesse azokat a karaktereket, akiket a rendezőkkel közösen megálmodtak, én pedig gyakran álltam ott, a színfalak mögött, hogy a megannyi mágiával megfűszerezett előadások végén én is a közönséggel együtt tapsoljak. Olyan is volt, hogy én magam is a színpadra léptem, igaz, ezek általában szöveg nélküli, jelentéktelen mellékszerepek voltak, mint például a virágárus lány, akitől a főhős megveszi az egy szál tulipánt, vagy a gyermek, akitől a háború elvette a szüleit. Bár éreztem egyfajta csodálatot afelé a varázslat felé, amit a közönség elé képesek vinni, és ehhez nem kellett semmilyen látványbűbáj, már fiatalon látszott rajtam, én nem leszek sosem elvont művészlélek, ahogyan apám. Mégis, Viktor szinte belekapaszkodott abba, hogy van valami, ténylegesen van valami, amiben az egyetlen lánya őrá üthet, még ha ez nem is több annál a fogékonyságnál, ami a mágikus tudományok egyikére terhelődik rá.

A Roxfort ócska süvegje hosszadalmas gondolkozás után rakott a Hollóhátba. Bár emberközpontúnak, nyitottnak, empátiával telinek tartott, a kíváncsiságom a világ iránt nagyobb húzóerőnek bizonyult minden máshoz képest.
Sohasem szűkölködtünk semmiben, bár régebben voltak olyan időszakok, amikor a színi társulatnak nem ment olyan jól, ez pedig azért meglátszott az életminőségünkön, máskor azonban elárasztottak olyan holmikkal, amikre igazából semmi szükségem nem volt, egyszerűen azért, mert megtehettük. A Roxfort tökéletesen televízió és muglimentes kastélya egyike volt a legizgalmasabb dolgoknak, amiket ekkoriban tapasztaltam. Élveztem, hogy itt már nem kell a szomszédok miatt aggódnom, nehogy észrevegyék a mozgó figurákat a mesekönyvemben, élveztem, hogy nem kell az alig pár hónapja megvásárolt pálcámat rejtegetnem, még ha aligha tudtam vele akár egy tollpihét is a levegőbe lebegtetni, és élveztem, hogy annyi új ember van körülöttem, akik tudják, miről beszélek, ha azt mondom, gurkó, és tudják, mik is azok a doxyk. A leginkább persze szobatársam, a mugli születésű Eris társaságát élveztem, és tökéletesen értettem, miről beszél akkor, amikor a mugli világ kényelmét sírta vissza.
Sokszor könnyebb és elviselhetőbb életnek tűnt a kinti világ, ahol nem kellett ennyire szegregálódni a szülőktől, és nem fenyegettek a legkisebb apróságért is büntetőmunkával. Általában fegyelmezett, jó magatartású diák voltam, de nehezen akaródzott elfogadni, hogy itt, a Roxfortban nem jutalmazzák azt, ha szembe mész a tanárok döntésével. Nekem, akit a szülei sohasem büntettek, és mindig inkább azon igyekeztek, hogy minél inkább kiaknázzák személyiségem és tehetségeim, szokatlannak és maradinak tűntek az itt használt, sokszor félelemre és tiszteletre alapuló, nevelési módszerek.

Nem csak az új barátaim, hanem a kíváncsiságom is itt tartott azonban. Édesanyám, Daisy már idejekorán elmondta nekem, mire, vagyis kire számíthatok a Roxfort tanári karjának sorai között. Persze ideig-óráig próbáltam lerázni magamról a dolgot, miszerint nem érdekel, elvégre engem sohasem keresett, nekem pedig már van apukám, mégis majd kiugrottak a szemeim helyükről, amikor első napomon a tanerő bemutatkozásához értünk. Éreztem a tekintetét magamon akkor is, amikor McGalagony professzor a nevemet szólította a beosztási ceremónián, igaz, akkor mindenki a székhez szólítottakra függesztette tekintetét. Czerny professzor idejekorán kitüntetett a figyelmével, ahogyan én is megragadtam minden alkalmat, hogy megnézhessem magamnak, akár csak a járását, a mozdulatait, az arcát. Bármennyire is úgy tartom, Viktor az apám, a gondolat, hogy mindez csak egy okosan felépített illúzió, még most is ott motoszkál a fejemben. Néha kifejezetten bosszantó volt, hogy mennyi, külsőbeli hasonlóságot találtam közte és Viktor között, máskor pedig úgy éreztem, egy-egy mosolyában kicsit magamra ismerek.
Hogy eltereljem gondolataimat, inkább mások problémáival kezdtem el foglalkozni, hiszen mégis csak kellemesebb belemászni mások magánéleti dolgaiba, mintsem a sajátoddal törődj. Így történt az, hogy kiváló érzéket fejlesztettem ahhoz, mit mondjak másoknak, ha éppen rossz napjuk volt, vagy valamilyen krízisen mentek keresztül, és némi támogatásra volt szükségük. Hamarosan én lettem a házam ügyeletes „angyalkája”, aki mindenkit meghallgat, és mindenkinek tudja, mire lenne szüksége ahhoz, hogy megoldják a saját problémáikat.
Mindezt a későbbi évek folyamán még inkább kipótoltam némi jótékonykodással, ami egyben kiváló ürügy volt arra is, hogy gyakorolhassam mindazt, amit apától tanultam legilimencia terén. Az unalmasabb óráimon gyakran előfordult, azzal szórakoztattam magam, kihallgatom évfolyamtársaim, majd pedig névtelenül baglyot küldtem nekik, amiben leírtam, hogyan változtathatnak sorsukon. Nem mindenki vette ezt könnyen persze, mindig voltak, akik hisztérikusan néztek körbe saját asztaluknál, hátha akkor rájönnek majd, ki volt az, aki a levelet küldte, a legtöbben viszont szinte epekedve várták az újabb és újabb tanácsokat a baráti, szerelmi, családi problémáikra. Egyfajta alteregómmá vált a névtelen üzenetküldő, és semmit sem élveztem jobban, mint azt látni, az emberek szemébe fény és remény költözik, s többet és többet tesznek meg saját boldogságukért. Még az a sminkes szekrény sem, amit Eris szerzett a hálótermünkbe, felszerelve a világ összes jóságával, és ami miatt az egyik szobatársunk ágyát is arrébb kellett mozdítanunk, hogy kényelemben elférjünk. Mondjuk azt mondta, nem zavarja, egyébként is könyvmoly, eleve az is nagy dolog, ha sikerül kimozdítani a gubójából.

Hogy a háború kinek mit jelent? Ez inkább egyéni sorsoktól, egyéni helyzetektől függ. Mi teljesen jelentéktelennek hittük magunkat ebből a szempontból. Átlagos, félvér varázslócsalád vagyunk, bár az átlagnál nagyobb kötelékekkel a mugli világ csodái felé. A tavalyi nyáron, amikor hazavonatoztam a kastélyból, a peronon nem vártak rám, a lakás pedig, miután tehetetlenségemben önmagam toltam oda a bőröndömet és a macskámat, bűzlött az elhagyatottságtól. Daisy Gardner és Viktor Ó Cearmada egyszerűen megszűntek létezni. Az előkészített étel talán már napok óta ott pihent a tűzhelyen, a ruháik mind a helyükön, de még a cipők is ott pihentek rendezetlenül az előszobában.
Az egyetlen dolgot tettem, ami az eszembe jutott. Emlékszem, régen, amikor már a Roxfortba jártam, de még jóval fiatalabb voltam, anya intő szavaival figyelmeztetett arra, ha baj történik, és ők nem lesznek, akkor keressem fel Czerny professzort, mert ő tudni fogja, mi a teendő.
De vajon tényleg bízhatok-e benne? Nem lesz-e furcsa, hogy ott vagyok? És különben is, odatalálok én egyedül? Vívódtam paradigmáimmal, miközben még vissza se tértem anyuék eltűnésének sokkjából. Ha Czerny professzornak valaha tényleg volt közük hozzájuk, akkor muszáj lesz segítenie.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Vianne Maeve Gardner   Vianne Maeve Gardner EmptyKedd Jan. 03, 2017 3:48 pm

Gratulálunk, elfogadva!
Vissza az elejére Go down
 
Vianne Maeve Gardner
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Morella & Vianne
» Czerny prof lakása - Vianne & Pyotr

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: 9 és 3/4-ik vágány :: Beosztási ceremónia :: Elfogadott karakterek :: Hollóhát-
Ugrás: