>
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics
Vendég

Alexander V. Spark
Szomb. Ápr. 15, 2017 8:59 pm


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:40 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:39 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Lazarus & Éloy ~ Botok Nyolcas

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Lazarus & Éloy ~ Botok Nyolcas   Hétf. Jan. 09, 2017 3:39 pm

apa
"---"
16+


Milyen szép újra a Zsebpiszok közben lenni, a macskaköveket mintha frissen kátrányozták volna, a folyékony, fénytelen feketesége az éjszakának megül a résekben. Bűzlik az egész, mint a sarkon a leejtett fél rakomány sárkánytárgya, senki sem akarja ellapátolni onnan, pedig az Édes Mérgek füvészboltban a teljes árut várták volna, hallotta is sikoltozni az ügyetlen beszállítót, aki hopponálás közben szétszórta a rakományt. Minek varázsol, az, aki nem tudja, hogyan kell, nemigaz?
Voltaképpen még mindig hallja a gurgulázó, elnyújtott siránkozást, ami gyakorta felcsap kínlódó, nedves hangú üvöltéssé, hogy aztán alaphangon folytassa az éji koncertet. A csupasz, dísztelen kőfalak, spalettával takarózó zárkózott ablakok, és a sikátorok görbe, mindig lejtő, soha nem emelkedő rengetege eljátszanak a hangokkal. Akárha üldözné Éloyt, olyan a nagy némaságban, sehol egy másik hang, magányosan zizeg a talárja, koppannak nesztelen macskaléptei, ordító dübörgésük jócskán súlyosabb testet feltételez, mint amilyen az övé, dühében arra gondol, hogy talán a testvére, az a tíz centivel daliásabb lehet ilyen nehéz, mint amilyennek magát hallja.
Újabb üvöltés, ez mintha közelebb lenne, de ugyanaz a hang, csak a sűrűsödő köd víztermészete erősít rá a szenvedő hangra, hozza egészen félig hátrafordult füléhez, ahogy dermedten hallgatózik. Vigyázni kell ezekkel a füvesemberekkel, lehet, hogy a méregkeverők körme a földtől fekete és nem a vértől, de egyes kérdésekben szigorúbbak, mint a csövek, amit a kedvenc palántáik megtámogatására vernek le.
Macskamód rázint a fején, továbbsurran a fal mellett, mintha patkány volna. Ezen a szakaszon nincsenek boltok, hívogató vagy éppen riasztó kirakatok, a mállott falakat megtörő ajtók mélyek és keskenyek, a Köz kedves üzelmei zajlanak a falak mögé csukódott csendekben. Néhány kéményből füst emelkedik, mások némán mutatnak az esőt ígérő, sötéten felhős csillagtalan égre, hosszú árnyékaik mellé hopponál fel a mély és beláthatatlan utcáról. Úgy tetszik, a találkozóját meghiúsította valami, lekuporodik egy vakablak kiszögellése mögé. A trágyasújtotta sarokkal szemben a görbe lámpavas, amihez megbeszélték az ügyletet, magányos és árva, örökfényű gyertyájának lobogása baljós fény, sötétebbé teszi a sötét részeket, ahol mozogni tetszik valaki. Talán a kis húsos amerikai mégis megjelenik, bár valójában nem lenne csalódott ha nem. Ugyan már hetek teltek el azóta, hogy megfojtotta azt a nőt, Csíkos Betsyt, ahogy nevezték, a gombaárus lányt, aki egy ideje már csak kifogásokkal etette valódi mérgek helyett, aurorok így, razziák úgy, na persze, kifogás mindig van arra, hogy ne végezze el a dolgát, és hát így esett, hogy valahogy eljárt a keze és a nyárfa. Mindenki siratta, mindenki sajnálta, Csíkos Betsy sose mondott nemet az öltáncra, szegényebb lett nélküle a Véres Egér, gyerekkorának nosztalgikus menedéke.
Mégiscsak túlzás ez a nagy tartózkodás, mintha a londoni mételynegyed ki akarná vetni magából, pedig mennyi minden történt azóta, ott a vörös, ott az iskola, a fivérének daliás bukásának emléke, és a füvesember maga, csak arra nem emlékszik, melyikőjüktől ég a halántékán az a még mindig forrón és vörösen lüktető forradás. Valami átok lehet, amit forró szavak helyett a fejéhez vágtak, az ujjaival végigtapintja a dús, húsos heget, szabálytalan dombormű, fel-felhorgadó agyrázkódás.
Egy kicsit most is szédül, ahogy a tető szélére kúszik, a hátán bekopog az eső, csendes bebocsátást kér a testmelegébe, olvadt zsigerei felett megrándul a kíváncsiság, hiszen odalent tényleg alakok mozognak az éjben, némán sustorgó átkok, és az első jajszavak ércese, az amerikai káromkodása olyan füstös, mintha nyolcvan éves gőzhajó kátrányát köhögné fel, a társait megmutatják az átokfények. Gyors leszámolás az ő találkozójuk helyszínén, de mintha csak erre vágyott volna a kis hamispálca-pecér is, különben miért hozott volna csapatot kis éji találkozásukra? A töprengés kígyónyelvű csábító, ami a biztonságos tetőn való veszteglésre inti, de módfelett kíváncsi, miért is ölik egymást most a zsebpiszok jóra való népe a mind hűvösebbé váló estében.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
5
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Lazarus & Éloy ~ Botok Nyolcas   Hétf. Jan. 09, 2017 5:48 pm

helló, kölyök <3
16+

Nem látja szépnek ezt a világot. A Zsebpiszok köz pontosan olyan, amilyennek a neve is mutatja; undorító, mocskos létezés. A kövek magukba szívták ugyan a kisebb halálok karmazsin permetét, s most trágyabűzös leheletükkel meg is próbálják ugyan visszasuttogni kétes értékű emlékeiket az erre járók elméjébe, ám az összhatás hamis, visszás. Egészen silánynak hat ahhoz képest, ami megtapasztalható egy távoli, lakatlanság köpenyébe burkolt, néma kárhozatiságában érlelt, röviden kígyózó, fertőző szigeten. A világ színpad, ahol az életet mímelik csupán és mindenki hazug érzelemmaszkokat visel.
Nincs baja ezzel. A maszkok arra valók, hogy viseljék őket, a magafajták pedig lenyúzzák azt az arc bőrével együtt a megfelelő pillanatban, míg a valóság véres, nedvedző, nyálkás masszaként fedi fel magát kristálytisztán. Így válik a ragadozóból préda és így lesz puhaléptű macskából üldözött, surranó patkány.
A létezése néma. Nem villognak állatiasan a gyér fényben a szemek, nem hívja fel magára a figyelmet neszező, felesleges mozdulat. A lény mintha nem is létezne igazán, holott máshoz sem ért jobban, mint a szünetmentes, hosszúra kígyózó, áldatlan létezéshez. Elnézi azt a feszült figyelmet, a túladagolt érzékek éles reakcióit, az állatias mozdulattöredékeket. A sikolyok nem másznak a csontjaiba, színjáték csupán az is. Berendezett terep, szépen komponált előadás valakinek, aki véleménye szerint megérdemli nem a személye, sokkal inkább kiforrott létezésének megdönthetetlen ténye miatt.
Tessék fiú. Ez az én ajándékom neked.
A világ soha nem hagyja figyelmen kívül. Még akkor sem, ha a nemlétezés peremén járja az árnyak mélyét úgy mozogva velük, mint valami egyívású szörnyeteg. Emberi teremtmény nem jár ilyen természetességgel az árnyékvilág kevéssé lágy ölén, bár sokan megpróbálják a sötétebbik utat. A környezet reagál rá. A figyelem hidegen csavarodik a leopárdlelkű torkára, felsimogat a gerinc hajlékony vonalán, megkócolja a tarkóra kúszó tincseket, összekarmolja az ütött átok keserves lassúsággal múló, lüktető épphogy-kínját. A finom fájdalomnak íze van, a feszültségnek szaga, a felhorgadó testvérgyűlöletnek - mely nem is lehet gyűlölet igazán -, sajátos szimfóniája. Összemocskolt, embertelen lelke dagonyázik benne, lám milyen sokat fejlődött azóta, hogy utoljára látta vadon és szabadon!
A szabadság illúzió.
A Zsebpiszok köz ma nem Éloyé. Valami más hangulat köré épül, ami sem nem kellemes, sem nem épp biztonságos, ám... mikor volt biztonságos egyáltalán ez a terület? Mégis, valahogy más is lappang ebben a csendben, az árnyak között, túlságosan is felcsavarja az érzékeket, minden apró nesz felerősödik, a hűvös kezeknek tűnik, az eső minden ruha alá furakodni vágyó cseppje érintésnek. Nincs egyedül, ám... lehet igazán egyedül olyan, akinek lelkének másik oldalát idegenné fajult testvér birtokolja?
Látja maga előtt kibontakozni az árnyakat. Bábok az éjszakában, tudatlan, megfizetett, egymással játszadozó parasztok egy végtelen sakktáblán, ahol a király még nem tette meg az első lépéseket. Nem érdekli a hamispálcás éppúgy, ahogy nem ütik meg az ingerküszöbét az elfojtott sikolyok sem. A sikátor átkoktól felsistergő, bűzös karámjából egy megpörkölődött bundájú fekete macska slisszol el panaszos vinnyogással. Túl késő az ómeneknek.
A biztonság éppoly kétes értékű illúzió, mint a szabadságé.
Sok minden játszik közre abban, hogy a sóbálvány átok miért érkezhet teljes észrevétlenségből. Az elvont figyelem, a lüktetés a koponya érzékenyebb szövetén, a sikátorvilág befekvése a nálánál nem ősibb, de erejénél és létezésénél fogva magasabb rendben álló lénynek, az engedelmesség, amivel a világ lefoglalja a vadvilághoz szokott érzékeket. Az emberi világ az ő betondzsungele, az engedelmes lelkek a saját útvesztője, az érzékek játszmája? Lazarus fegyvere.
- Mindig különösnek találtam, hogy ez egy az első átkok közül, melyet megtanítanak a növendékeknek. - A mély hang halkan, kellemes, öblös tónusban csendül, ahogy a sóbálványátok irdatlanul szoros gúzsba köti Éloy testét. Nincs meg benne a kígyók lassú, mérgező szisszenése, mégis belemászik a koponyába és kiköveteli a maga helyét az agytekervények között. - Mintha csak kárpótolni akarnának. "Az Imperius átkoz ugyan tiltólistára tettük, de tessék, itt van ez, amivel tökéletes kiszolgáltatottságot érhetsz el!" Valami, ami megrabol az ellenállástól, időtlenségbe dermeszti a szabad akaratot, de nem tompítja el az érzékeket. Lenyűgöző, nem igaz?
Amíg beszél, valami puha, higanyszerű anyag kúszik fel Éloy lábaira, tapogatózó érintése végigsimogatja a végtag teljes hosszát, megcirógatja a combokat a derekat, a hátát és végül lecsordul a vállán, ahogy a köpenyes alak leereszkedik mellé a tetőre. A hosszú ujjak szinte gyengéden nyúlnak a férfi álla alá, úgy emeli meg a fejét, mintha a sóbálvány átok semmit sem jelentene.
- Üdvözöllek, Vadak Ura. Rég nem találkoztunk. - Nem visel csuklyát, csupán a sötétséget, az animágusi szemeknek azonban aligha jelenthet kihívást kivenni a jellegzetes vonásokat, az egyenesen lepillantó lidérckék szemeket, a finom, pengeéles mosolyt, melyen oly szeretőn nyal végig a haragvilág sótlan könnye, mintha az égbolt örömében sírna érte. Épp ilyen hideg tekintettel nézte végig valahol, valamikor régen egy jacht fedélzetén, miként nyeli el a fertő és a kíméletlen csempészvilág minden beteg igénye.
Az arc, amely felé fordul és a sima érintés, mellyel feloldja a száján - és kizárólag azon - az átok hatását, egyetlen évet sem vésett magára.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Lazarus & Éloy ~ Botok Nyolcas   Hétf. Jan. 09, 2017 11:35 pm

apa
"---"
16+


Sima mozgása éppen annyira szaggatott, amilyen hirtelen érik az ingerek a köz sűrű esszenciájából. Halkan felhúzott izmai tónusosak és elevenek, éppen ahogy az erdő mélyén, ott ebben az épületrengetegben is kész minden pillanatban reagálni a környezetének elemeire, hangjaira, képeire és zajaira. Nem gyönyörködik el magában soha, egyetlen pillanatra sem, sose tudja arra vesztegetni a gondolatait, hogy mit miért és hogyan csinál, az efféle önelemzés, lételemzés tanulható, de általa el nem sajátított tudomány. Annál inkább pezsgő vérében van a megfigyelés, ami lassan kiszorítja az összezavaró gondolatok vadító, dús belső-érzék rengetegét a fejéből, mert helyet kell találni a benyomásoknak, a jó kérdésfelvetéseknek és az eljövendő válaszoknak odabent. A most ki, miért, hogyan, mikor és hányszorja előrébbvaló, mint a közelmúlt súlyos benyomásainak elemzése, amiknek még eljöhet az ideje egy, a nyugalom és a békesség illúziójában feketén ázó rejtekhelyen, ahol majd kipiheni az este fáradalmait.
Ám egyelőre egyáltalán nem fáradt, a fejoldalán a fájdalom ugyan meg-megnyilall, amikor a sötétet nagyobb fényű átok hasítja fel, mintha egyenesen az éjszaka torkát tépné fel az átokcsóva, vagy éppen egy éles csattanással felvezetett dörrenés szakítja be a fél utcát a csatornába. A hulló kövek ropogó, zajos mindenségébe összekeverednek a kiáltások. A tetőpozíció háborítatlan rálátást ad, mohó figyelemmel tátja pupilláinak tág, fekete száját a küzdelemre, az elveszőket és megmaradókat is számon tartja, amennyire tudja, az egymás után kiáltozás rémülete, az ordítások megváltozó minősége egészen újfajta bajt sejtet, hiszen az összes résztvevő talpa alatt megomlott a biztosnak hitt talaj, a támadók és támadók nem csak egymást marják, a küzdelem a túlélésért édes látvány. Noha kissé szánalmas, hogy önnön kiépített életterük elemeivel küzdenek, gunyoros mosoly a szája sarkán, amit aztán gyorsan lekapar egy érzés.
Noha a fejét továbbra is a mély felé fordítja, az érzékei sokkal közelebbre fordulnak, a figyelme eltávolodik a harctól. Belélegzi a veszélyt, ott van a zsigereiben az áruló zsindelyek és hamis tetőablakok között lopakodó jelenlét nesztelen helyzete. Nem hisz a hangtalanságban, hiszen minden vadon alapvető törvénye, hogy még a puhán hulló hónak, a csendesen ereszkedő tollaknak, az újszülöttek lélegzetének is van nesze, és neki van füle meghallani. Az esőverte éjszaka lélegzik, a falak sóhajtoznak, a holdárnyék hiányában a tetőkbe olvasó néma hófogók árnyai hátborzongató, rozsdás fémhangon csikorognak. A Zsebpiszok köz neheztel rá, ezt kiszagolja a bűz alatt, amit lever lassan az élénkülő égi áldás, és ő a sárkányszar alatt egyre inkább a veszély páráját szagolja.
A veszély elől el kell rohanni és ugrani. Tudja ezt minden porcikája, és fel is készült rá, de van még egy fontos döntése az idegek finom hálózatának a menekülés előtt, mégpedig a "merre". Nyilvánvaló, a veszélytől elfele. No és hol a veszély?
Ott van őbenne. Az ujjai szorosabbra fonódnak a kapaszkodójául választott rozsdás vason - ami egykor a tetőablak ereszét támasztotta alulról, ám a rozsdás cső mostanra elcsábult egy 27°-os szögnek, és kilógott hosszan a tetőperem felett, íves oldalát csak nyalta a zápor, a vizét már leginkább szétverte és nem elvezette - amikor megérzi az izmaiba álló idegenséget, a merevséget, hogy le ne billenjen a mind síkosabb cserepekről a mélybe. Késő már ugrani, a dermedő izmocskák tiltakoznak az ösztönök feszülése ellen, kidagadnak az erek a homlokán és a karján, aztán elmúlik az érzés, ahogy a test uralma tettlegesség nélkül fut ki az ösztönei és szándékai közül. Képtelenség. Cselekvőképtelenség. Milyen ismerős és gyűlöletes ölelésű zsarnoki szerető, meg akarja ütni, de a sötétből előlopakodó fénytelen és testetlen átok nem bír testvonalakkal, lenyűgözött tagjaival el nem érheti. Csak a fülével foghatja be a tónusos, telt hang szavait.
Mindig is tudta, hogy egyszer egy ilyen túlcivilizált, mélyen művelt, választékos modorú gyökér lesz a veszte egy nagyvárosban, ahol hiába ő a patkányok réme, attól még mindig csak egy rühes macska marad egy gyermekátok kőbilincsében, amiből hiányzik minden rugalmasság, hajlékonyság, szépség, együttműködési készség, és lehetőség. Még az orrcimpái sem hajlanak dúltan fújtató akaratának öblös íve alá, macskaszáját nem húzhatja fel jól megérdemelt vicsorra.
Legalábbis egy darabig nem.
- Mit akarsz, kibaszott vámpír? - az első szavakban van valami felszabadító erő és lendület, amit még a rezzenetlen szempillák sem tudnak kifejezni, csak csapzott összetapadtságuk tűhegyeire tűzik fel a tekintetében megvonagló haragot. Beszél a szája mellett az egész szembogár, válogatott kínhalált ígérve annak a toroknak a fekete öltözék ölelésében. Nem látszik fényes szemeiben annak a rémülete, amit a szíve félrever az érintő ismeretlenséget érezve. Ott kúszik rajta a bizonytalanság maga, nem kéz, nem láb, nem egy dörgölőző állat puha oldalának neszmelege, hanem egy komplett kérdőjel, hogy mégis mi az éjsötét miazma lehet az odalent. És a fejét az ellenkező irányba fordítja az ismeretlen.
Ó igen, kétség sem férhet hozzá, hogy azonnal felismeri, a zöldeskék, meredt szemek nem rejtik el a felismerést, a szembogarára csepegő eső ellenére sincsenek kételyei. Minden arcot jól megjegyzett azon a hajon, minden szemet, minden testet, minden kezet, amit csak tudott. Akivel találkozott és hozzáférhetett, azt elemésztette, mint a Patkányt, mert a bosszú olyan bódítószer, ami egyszerre pezsget és nyugtat, és nem rontja az egyéb szerveit. Ezt az arcot nem látta azóta, de mit sem változott, miközben ő felnőtt. Mi más is lehetne, mint egy vámpír? Aki kétségtelenül nem akarja megölni, hiszen ahogy belopta, a sötétség és némaság esőverte fejedelmeként, éjkirályi palástjába burkolózva a rejtélynek és titokzatosságnak az kétségtelenné teszi, hogy alkalma lett volna elpusztítani.
Hogy megnyugtatja-e az élet lehetőségének tudata? Inkább felhecceli, hogy ennyire rá van bízva erre a hosszú arcú, magas férfire, akit még sose látott a saját köreiben. Hergeli a félelembe csomagolt körítés, mert megül benne valami hidegség a közelében, amit ki akar kaparni magától. Ahogy az ajkait szétpattintotta a forrón pumpált vér, úgy feszült minden izma a dermedtség alatt, arra készen, hogy rávesse magát.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
5
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Lazarus & Éloy ~ Botok Nyolcas   Kedd Jan. 10, 2017 8:23 pm

16+

Kell, hogy a ragadozó azon gondolkodjon mit és miért tesz? Aligha. Éppúgy szükségtelen érzés, mint a prédának, alapvetéseken mozog, ösztönök által írt ősi, feltartóztathatatlan erővonalakon kerget és menekül tudva-tudván, hogy még a nagymacskai ragadozónál is akadhat nagyobb falat. Egy vérből valóak, de ő egészen másfajta állat, nem vonatkozik rá a természet körforgásának csalhatatlan törvénye. Ha két évszázaddal ezelőtt még ember is volt, mára valami egészen mássá lett, olyasmivé, aminek még neve sincs. Egyedi. Példátlan, minden elkorcsosulásában is gyönyörű létforma.
Hogyan is érhetné be gyermekei esetében ennél kevesebbel?
A macskalelkű gyönyörködtet. Emberi test képlékeny börtönébe zárt fenséges, önző, érzékekkel játszadozó állat, mely megtanulta bár a szelíd vad fogalmát, igazán sosem élt vele. Egészen más eset, mint a testvéré a Roxfort biztonságosnak hitt falai között. Hogyan lehet ennyire különböző valami, ami egynek született?
Nem kétséges, hogy miatta történt így. Öröksége túlságosan is életidegen ahhoz, hogy egyetlen lélek viselje el a terhet, hát a természet kompenzációja csinált belőle kettőt. Örök kötésben, gúzsba tekeredő sorsfonalaktól fojtva és egy-egy hűvösre faragott kézzel irányítható végükön. Ugye senki nem gondolta, hogy egy napon nem feszül majd meg az önálló akarat illúziójának messzeségébe engedett ikerpóráz?
Szinte érezni, ahogy rándul a fakó torok körül, mintha ebből a pontból áradna szét a dermedtség hirtelen és leküzdhetetlen áradata. Az átoknak ólmos súlya van és fagyos, akár a legzordabb éjszaka; behatol a bőr alá, jéggé dermeszti a húst, kikristályosítja az érhálózatot, horribilis terhű üveggé változtatja a csontokat. Különös szinte, hogy nem roppan meg a tető az embertelen megterheléstől, de ez az érzés a valóságban nem létezik. Éloy az egyetlen, akire a gravitáció mintha sokszoros erővel hatna, míg odalent olyan könnyűnek tűnik a haláltánc, a néma szavakon lobbanó veszély, az átkok alig fénynyalábja.
Egészen lenyűgöző, hogy megérezte. Valami, ami méltó az elismerésére, mert semmi sem fémjelzi szebben a férfi világra hangoltságát, mint a tény, hogy a környezet rá adott reakcióiból fürkészte ki. Gyönyörű a maga nemében. Valami, ami szabadságra született és ő minden ízében megkívánja köré a ketrecet. Fojtó szorosságú, kényelmetlen, tagokat feszes pózba kényszerítő zárat, melyben igazán kihozhatja belőle a vadállatot. A sóbálványátok pusztán gyenge imitációja ennek, az érintés hűvöse pedig aligha hordozza mindazt az ingert, amit a megkívánt tett követelne.
- Minticz el lesz ragadtatva tőled. - Derű villan a lidérckékeken, ám az érzés nem itatja át egészen. Mintha az íriszek önmagukban kékre hazudott sarki fényben tündöklő jégpáncélok lennének, melyekre bekorcsolyáznak ugyan az érzelmek, de nem merülnek a felszín alá. Lelketlen tükrök, melyek rezzenéstelenül néznek farkasszemet a még állatiatlan macskaszemekkel.
- Merőben felesleges kérdés. Téged, természetesen. - A hangja könnyed, éppen annyira, amennyire az idegen anyag újraéledő érintése a férfi hátán. Mint valami furcsa, ködszerű fodrozódás, pillesúlya van, mégis hordozza magában a nehezményezhető, egybefüggő méreteket.
- A jelenlegi jövődnek két verziója létezik. - Elengedi a férfi állát, de az éppúgy megmarad a levegőben, erősen kényelmetlen pózt eredményezve. - Az egyikben rendelkezel azzal a belátással, hogy esélyed sincs a menekülésre, ezért önszántadból velem tartasz. Elmegyünk egy biztonságos helyre, kérdéseket tehetsz fel és talán válaszokat is kapsz majd. Az együttműködésért cserébe én merőben szentimentális okokból kifolyólag végtelenül kegyes leszek és csak annyi fájdalmat okozok, amennyit feltétlenül muszáj. A történet végén pedig távozhatsz, ha nem is sértetlenül, de élve, dédelgetve a magad bosszúját, amíg végül újra találkozunk. - A férfi alapvetően érzelemidegen arckifejezése ezen a ponton nagyon élesen változik. Egyetlen, láthatatlan pengével húzott, éles mosoly, mely egészen más mederbe tereli a "mosoly a legröbidebb út két ember között" című túlromantikált, mímelt jószívű, elvarázsolt bohózat szólamát. - A másik verzió az, ahol puszta büszkeségből folytatod ezt a teljességgel szükségtelen ellenállást. Ebben az esetben viszonylag rövid idő alatt felingerelsz, a haragtól kreatívvá válok, az egyébként igen leleményesen elnyomott átok pedig kellemes, rózsaszín teadélutánnak tűnik majd ahhoz képest, amit veled művelek. Na már most... - A szőlőpálca mintha a semmiből teremne a kezében, bár a köpeny természetellenes fodrozódása sejteti, hogy valamiképpen onnan mászta elő magát, finom kört ír le a levegőben kettejük kicsiny kompániáját felölelve és mintha a tetőt hirtelenjében szétfolyná a nyers mágia esszenciája. - számomra tökéletesen lényegtelen, melyik opciót választod, Éloy. Mindkettő megadja, amit akarok és a jellemedet felületesen ismerve is gyanítható, hogy az utóbbi kecsegtetne több élvezettel, ám... ma kínosan engedékeny hangulatban vagyok. - Kifinomult, mégis hanyag elegancia az intés, mellyel a beszédet meg sem törve a pálcát mozdítja, a harcra éhező nyárfa pedig olyan áruló könnyedséggel csusszan ki a ruhák rejtekéből, mintha ellenállás sem létezne kerek e világon.
- Hagyom, hogy meghozd a saját döntésedet. - Mintha csak az utolsó szavak engedélyére várt volna, a sóbálványátok hirtelen felenged a férfi alakján.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Lazarus & Éloy ~ Botok Nyolcas   Kedd Jan. 10, 2017 10:16 pm

apa
"---"
16+


Ragadozónak lenni könnyű és természetes. Vért ontani, és pihenni. Igen, heverni kényelmesen, elnyugodottan a jól megérdemelt kifeküdt kellemségben éppen annyira hozzátartozik a ragadozósághoz, mint feszített izmokkal rohanni a vad után, élénkre fent érzékekkel kóstolva meg a szagokat, illatokat és a vér nyers, friss, habos ízét, mert a természetben minden élő tudja, hogy a rohanás után nyújtózni kell, és a legjobb lakomáknak, a vadászat örömének sincs értelme, ha aztán nem pihen rá, szemlélve a többi élőt. Ám a legnagyobb ragadozókra az utóbbi időben az ember az, ami ragadozni kezdett, nem hagyja élni sem, így hát gondolkodnia kell azon, mi mozgatja körülötte azt a világot, ahova az arca tartozik, hogy megőrizhesse a szívében azt a másik világot, ahova meg az a csalfa életközép tartozik. A létezés, az egzisztencia még így is törékeny látszat csupán, mi sem bizonyítja azt jobban, mint a helyzetének feltöredezett kényelmetlensége, a pozíciójának kibillenthetetlen alázatossága, és a szemeinek sötét, esőnedves csillogású haragablakja, amibe kikönyököl a macskalélek és szinte harap és köp az utálat, amire a száj nem ragadtatja magát.
A torkán még az ér sem lüktet, a bőrén a mozdulatlanságnak állított bálvány kátrányízű esőfolyam nyoma az egyetlen mozgás, a tehetetlenség gócpontjaként még a lélegzetét is bentszegi egy pillanatra. Ő késett el a mozdulattal, vagy sose volt esélye elmenekülni? Az erdőben ez a kérdés nem merülhetne fel, aki elkésett vagy esélye sem volt, az azonnal meghal, még a dilemma előtt. Milyen kegyes úr is az erdő, szemben a feketével. Mintha a szavai is az éjszakából jönnének, bár nem az elsők, hiszen a Minticz még éppen olyan üres és semmitmondó hangzás, mintha bármelyik nyomorult éjjáró szólta volna el magát, ócskaságból lett haverját megnevezve a mindig ködös sikátorok mélyén. A derű az, ami feketébb, a hátborzongató rámutatás, szavak nélküli vicsorra húzódik egyetlen mozdulat szabadságát kihasználva az ajka. A fogára koppanó cseppet lenyalintja, füstízű, mint minden eső ebben a nyomorult városban. Önfegyelmet gyakorol, és nem ordít fel azt firtatva, hogy ez a dolog itt rajta mégis mi, ha nem a betegesen vidám figyelem hústalanul is súlyosan materializált kivetülése, a gondolatai azonban körültapogatják és baljós irányba indulnak el képtelenségfölde felé. Talán még el is hihetné a saját ötletét, ha rágyújthatna, megnyugodni akkor sem nyugodna meg.
- Kinek biztonságos az a hely? - hördül a hangja, majdnem olyan mélyre térdelve, mint ahol ő is időzik kiszolgáltatott helyzetének oktalan okán. Megmakacsolhatná magát, hogy nem szól, gyengébb idegzetű kóficokat márt volt szerencséje annyira felhergelni így, hogy néhány cruciatus után hátat fordítottak neki, pedig fehéret hányva is képes átalakulni, és tarkón harapni, de belátva, hogy az ismeretlen ismerős rohadék először a száját oldotta fel az átka alatt, egyfajta fixációt sejtet a válaszok iránt. No meg a hidegen csorduló érzések a gerince mellett, a csontjaiban, a térdénél zörögve és beljebb húzva a hasüregébe az amúgy nem különösebben félős heréket azt sejtetik, hogy nem lenne célravezető a módszer. A férfinek olyan szeme van, ami kékre csiszolt üveglap, mögötte ott vetkőzik egy olyan lélek, aminek már a körvonalaiból látni, hogy nem akarja pszichopatává hergelni, mert talán az ő fogai is beletörnének abba.
Kulcsszó: távozhatsz. A szeme se rebben az elbeszélt fájdalomra, amit még nem érez, főleg, mert a szem nem rebben sóbálványként. Az áll sem rezzen, a fájdalmas szögben álló nyak sem moccan.
Kulcsszó: szentimentális. Haha?
Kulcsszó: ...
- Még nem volt alkalmam ellenállni - nem mosolyog viszont, bár a mosoly mosolyra ingerel még a sárkánytrágyás hétfőkön is, ez nem az a mosoly. A hangjában egy kis vágy tekergőzik, szívesen ellenállna. Ki nem? A büszkeségén ugrál az alig mozduló alak, gúnyosan topog rajta, mert elszegte a lehetőségeit még az ellenállás előtt. Ezt mellesleg igen jól tette, mostanra kikaparná a kék szemeit, felhasogatná hosszú képén a fakó bőrt, kifordítaná a homlokán a ránctalan simaságot.
Kulcsszó: átok. Honnan tudja?
Kulcsszó: Éloy. Ismeri a nevét. Egyes törzsek az afrikai vadonban úgy tartják, hogy a gonosz szellemek és rosszféle loák néven szólítanak és az erdő mélyére csalogatnak egy kedves ismerő hangján.
Kulcsszó: jellem. Honnan? Miért? Ki ez? Nem emlékszik, hogy látta volna később is, mint a kiskamaszkor legsötétebb napjain. A célzás magabiztossága kétséget sem enged ahhoz, hogy nem a levegőbe beszél. Vajon egy leopárd formájában is ilyen jól ismerné?
Mély hangú elégedetlen morgása egészen állatias, amikor a tiszta ezüstfehér testű pálca sápadt kísértete eltávolodik tőle, védtelenül hagyva minden gonosz átokkal és bűbájjal szemben, amit a mágusnak volt alkalma köré szórni. Pálcások és az ő hatalmuk!
- Egy kínosan engedékeny beteg fasz vagy - állapítja meg a miheztartás végett ellenségesen villogó tekintettel, ahogy az élvezet is szóba kerül kellemesen árnyalt, kreatív és múltra alapozott szenvedéseinek ékesszóló árnyalatai felett. A fókuszát teljesen elveszíti a lenti világ, a találkozója már úgyis sárkányverembe esett, megrázkódik, de nem egyenesedik fel. Nem, rengeteg energia mozdul ugyan hirtelen ki a végtagjaiból, megmeredt izmaiból, ezt a lendületet azonmód vissza is rántja, a síkos tetőn a hideg vasat elengedi, a lábát biztosan megveti. Elgémberedett ujjú tenyerébe fújja a mérgét, két keze elrejti a fintorát is, amivel a nyakát megmozgatva végigméri a nagyra nőtt új versenyzőt az Éloy legkellemetlenebb emberi kalandjai fődíjért rendezett gladiátorarénában. Félnie kell tőle, ezért jó macskamódon azonnal rühelli és megveti, ám mert egyelőre józan, és ahogy az ismeretlen is emlegette, a leleményesen kezelt sérülésének fájdalmas őrülete sem kínozza, így megteheti, hogy óvatos marad. És ha már lelemény, mi köze lehet ennek az alaknak a leleményes mágushoz? Vajon ő él még? Választott?
Kiköp oldalra, ahogy leengedi a kezét, a belső zsebébe nyúl, cigarettát húz elő, két tenyerét összefogja a végén, a szemét le se veszi a másikról, az indulat csiholja fel a mágia izzását, amitől parázsszeme lobban a dohánynak, és a füst megcsókolja belülről a száját, halálhideget kóstolt tagjait. Megmozgatja a vállait, mint akinek csak most jut eszébe az a sejtelem, ami végigjárta a testét és megmérgezte a jelenlétével, de nem néz oda, ahol megláthatná hátborzongató azonosítóit.
- Ne pazaroljuk az időt - veti oda szemtől szembe foghegyről és feszülten, az állával mutatva, hogy a tetőn merre gondolja a távozás irányát. Csak hogy az illúziója meglegyen: ura a helyzetnek, füstöt lélegezve a nedves ég felé, sistergő parazsán kormos felhőkönnyeket sistergetve.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
5
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Lazarus & Éloy ~ Botok Nyolcas   Csüt. Jan. 12, 2017 4:51 pm

16+

Megérdemli Éloy a pihenést? Aligha. Ami pihenni akar, az nem a zord sikátorok egymás fölé hajló mocskában keresi a maga éjféli vánkosát még akkor sem, ha az elővigyázatosság arrogáns úri palástja fölé is emeli inkább. Hogy a férfi a tetőről néz le az alantas lények csatározására, egyfajta hamisan figyelő, ítélkező istenképet teremt és senki... még a lepárdvérű sem játszhat istent anélkül, hogy az ördög egy szép napon rátalálna.
Látszat lenne a létezés? Ha a dementorcsókba feledkezett varázslót kérdezik, nem. A létezés egy fizikai törvényesség. Tény. Az adott létezés irányíthatósága azonban már egy egészen más lapra tartozik. Esetében többnyire vágólapra, deszkára, avagy kinek mi igénye szerint. No persze... Éloynak aligha ez volt az igénye, de neki kedvére való a megdermedt látvány. Önmagában a kiszolgáltatottság sokféleképpen elérhető, ám kevés teremti meg azt a pokoli mozdulatlanságot, mely időtlenségbe fagyasztja a komplett létezését egyetlen, igencsak ténylegesen átkozott lénynek. Megfigyelni, ahogy a kimerevedő pillantásból is előkapar a lélek szikrázó, érzelmektől fűtött, ösztönökből kikevert, szép kék szörnyetege? Felbecsülhetetlen. Valami, ami a számára másfél évszázad távlatában elvesztett, magát megtalálhatatlannak hazudó érték. Kiváltság, amit az olyanok, mint Éloy olyannyira természetesnek vesznek. Irigyelné érte, ha a fiú szőröstől-bőröstül a vér jogán nem lenne minden ízében kizárólag az övé.
Kegyetlen, mert kegyelmet mutat. Megtartja az életét, de szabadjára nem engedi azt, így a paradoxon akkor is él, ha teljességgel szürreálisnak tűnik. Lazarus nem természeti erő. A természetellenességé sokkal inkább.
- Tőled függ. - Előre nyúl újra, ahogy egy kellemetlen kis esőcsepp a férfi pilláiról a kimerevített szemtükörre csúszik, szinte természetesnek ható mozdulattal érinti mutatóujjal a szemgolyót a hördülő hang felett, jobbról-balra cirógat végig a kocsonyás szerven, eltörölve róla az apró nedves zavart, s még zavaróbbá téve az összérzetet. - A döntéseid tehetik számodra biztonságossá és pokollá egyaránt. - Érintése nyomán mintha vékony jéghártya feszülne a látószervre; nem homályosítja el a látást, a vérkeringés mégis mintha lelassulna a dermedt hidegtől. Valahol egyértelmű, hogy a mozdulatban mágia van, a két szemgolyó mintha meghasonlana egymással, bár egyelőre lehetetlen megmondani, mi változott igazán.
Ha nem szólna a férfi többet, az sem jelentene számára problémát. Felkaparná a földről és vinné további kérdések nélkül úgy bábozva vele, ahogy neki tetszik. Ugyan, minek neki cruciatus? Sosem volt szüksége rá, hogy biztonságos távolságból figyelje mások szenvedését. Testközelből zabálja fel azt.
Felismeri benne a kulcsingereket. A szavakat, amelyek meglökik a dermedt véráramot, pumpálni késztetik a szívet, belekarcolják az apró kis zörejeket. Mi szüksége legilimenciára valakinek, aki érzékeli a mások hangulatát?
Felkunkorodik száján a mosoly.
- A puszta lényed egyetlen pontba sűrített ellenállás, de nem kell aggódnod. Nem lesz ez mindig így. - Az ígéret szinte puha, akár a köd, mely odalent kúszmászik a kapualjakba vonszolt, elhevert testek köré. Ha Éloynak érkezése és lehetősége lenne lenézni, hát egészen olyan érzése támadhatna, hogy a köd szabályosan elemészti őket.
A morgásra nem reagál, ellenben a megállapításra leolvad arcáról a mosoly. Olyan hirtelen a váltás, mintha nem is az arcizmok játéka lenne, egyszerű villanásszerű váltakozás csupán különböző maszkok között. Isteni színjáték.
- Javaslom válogasd a szavaidat annak fényében, mit akarsz látni belőlem. A vulgaritás megfelelő bánásmódra inspirál. - Hideg a szó, mégsem ül meg benne a fenyegetés, holott a figyelmeztetés nyilvánvalóan az. Az ellenség nyílt mocskolása ugyanis messze nem elégíti ki az óvatosság fogalmát, még ha a mozdulatok önmagában ki is érdemlik a figyelmes címkét.
A köpés kifejezetten bekerül a nem-tetsző kategóriába, de nem veri be az arcát érte. Még. Megmarad továbbra is a tetőn ücsörögve, míg a másik mozdulatait figyeli, már a tűzgyújtás szikrázó hangulatú pillanatában áll fel.
- Lám-lám. Kijönnek értelmes dolgok is a mocskos kis szádból. - Ez láthatóan szórakoztatja, bár a szemek tükrét továbbra sem éri el: az hideg és halott marad. Mennyi ideig kell létezni vajon ahhoz, hogy valaki ennyire érzéketlennek tűnjön? Minden bizonnyal sokáig, ám a vámpír-koncepció mellett ez nem is annyira meglepő.
Kegyes úr, hajlandó abba az irányba lépni, amerre Éloy kívánja. Köpenye természetellenes fodrozódás a levegőben, mintha nem engedelmeskedne igazán a gravitáció törvényeinek, a szélei pedig elmosódott, foszlányos fekete füstgomolyagoknak tűnnek, amint meg-meglibben az alig-menetszélben.
Nem tart megfelelő emberi igénytávolságot. Céltudatosan mászik bele a férfi aurájába, keze a mozdulat közben emelkedik és szorul meg a vállán. A szinkronlépés következő szívdobbanása fejbe kólint.
Ami először arcul csap, a hirtelen beálló hőmérsékletkülönbség. A hopponálás érkezési helyén szinte fagypont körüli a hőmérséklet, a lélegzetek fehér párát marnak a nyirkos levegőbe. Az éjszaka nedves, bár az eső - mintha soha nem is létezett volna - abbamarad, helyette az alant elfekvő, éjszakában feketének ható víz permete nedvesíti az érzékeket. A híd, amelyen állnak hosszú és néptelen. Valamikor évszázados távlatban építhették, s bár látszanak a csontvázszerű szerkezeten a felújítás nyomai, senki nem vette a fáradtságot, hogy igazán csalogatóvá tegyék az átkelők számára.
Nem véletlenül. A férfi nem ad pihenőidőt, még a hopponálás lendületével halad tovább, csupán akkor eresztve Éloy vállát, mikor átlépnek egyfajta... határvonalat. Az érzés, melyben ez megtörténik erőteljes, hidegzuhanyszerű, hátborzongató, mintha csak beleléptek volna egy olyan lény aurájába, melyben túlteng a gyilkos ösztön és halálos akarat.
- Üdvözöllek a Vesztegzárban. - Az irány, amelyben állnak egy zord, karmos kezekkel égbe nyúló, nyomasztó hangulatú, fénytelen és hideg erdő felé vezet, míg a hátuk mögött mintha valamiféle lepel húzódna: a híd semmibe vesző, felkunkorodó fémkinövésein túl a távolban apró fényektől tündöklő, élő, lélegző, kivilágított város lappang. Az érzékelés elcsúszik rajta, akár ha víztükör mögül bámulna rá. - Ettől a perctől csak az engedélyemmel távozhatsz. - Parancsszagú kijelentésnek tűnik talán, valahogy eleve elrendeléssé válik, mintha a sziget megjegyezné a szavakat. A férfit talán régi, szeretett barátként üdvözli, de Éloy számára a sziget éppolyan ellenálló, mint ő maga.
- Oda tartunk. - Biccent állával egy belsőbb terület felé, ahol az élettelennek ható növényzetből mintha ki-kikandikálnának a romos, elhagyatott épületek. Egyetlen egyből érkezik csupán némi fény: a part közelében, közvetlenül a híd mellett apró kunyhóból tűz meleg fénye szivárog elő.
Lazarus megindul előre. Nem néz háta, hogy Éloy követi-e, ha nem tartja a lépést, egy idő után úgysem lesz más választása.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Lazarus & Éloy ~ Botok Nyolcas   Csüt. Jan. 12, 2017 6:13 pm

apa
" :3 "
16+


Az éji vad a vérmező felett szeret pihenni, vaskos ágon heverve őrzi az összehajlott ágvillába tűzött bomló tetemet, a vadászat friss, de gyorsan bomló jutalmát, őrizve a mohó dögevőktől, és gúnyosan lekacsintva rájuk a szavannán. Jó hely lenne ez a nyugodt "elmélkedésre", amíg odalent újrarendezik a Zsebpiszok köz szürke erővonalait, hatalmi pallóit, amin aztán puha mancsokon szaladhatna végig újra és újra egészen más helyekre jutva, mint eladdig. A jövő lehetőségei azonban egymás után hanyatlanak le a tetőről, a megszokott tanulságlevonásokkal együtt. A férfi ismeretlensége megfoghatatlan árnyékká teszi, mintha még mindig abban a rejtélyben volna, abban a fizikai és észlelési távolságban, ködben és homályban, ahonnan nyugtalanítóan pontos, gyors, és fájdalmasan erős átkát kiküldte.
Feszeng a fogságban, pedig megszokta a rácsokat, ezek a merevítések a csontjaival párhuzamosan az izmai közé hengeredve fájdalmas hempergőzésre ösztönzik, amitől bizonytalanná válik a maga számára is, hogy most ember-e még, vagy már macska a sóbálványság nedvesedő burka alatt. Az eső eláztatja, égnek meredő haját a tarkóján gondosan a koponyájához csókolja, lecsordul a gerince mellett, kirajzolja a combjait valahol egészen lent. Mintha az ereszek rengeteglabirintusában dübörgő csörömpölve áramló fémes hangú égi áldás mind az ő testét járná be, amíg megmeredt, ha nem is az örökkévalóságnak, de létfontosságú perceknek, amikben mozognia, cselekednie, ütni és átkoznia kellett volna.
A kudarc és vereség az életének szerves része, és noha ez az eset esszenciálisan más, mint az eddigiek, a félelem hangjaival együtt - amik a gyomra felett mementózzák, hogy tudja, ez nem a megszokott sötétebb varázsló legyőzi a kevésbé sötétet-eset - sem érezni, hogy a lelke és az önképe megomlana. A szája széle mosolyra kanyarodik, szinte fölényes, amiről tudja, hogy nem illik a testhelyzetével, de van olyan arrogáns, hogy ne feszítse ellen magát a mosolynak, ami szívből jön. Feleselhetne a biztonsággal, hogy mennyire nem tőle függ, ha a férfi szabja meg, hogy a döntései milyen skálán értékelődnek, és ha tőle függ akkor nyilvánvalóan az a legbiztonságosabb döntése, ha oda se megy, ami nyilván a sima arcú szerint kimerítené a pokollá-tevő döntés feltételeit, így téve teljes paradoxonná az egész képletet. Feleselni felesleges, mosolyogni ellenben jól esik, ahogy felismeri a zsarnoki körvonalakat hideglelős benyomástengerében, mint egy sziget, úgy magasodik ki az uralkodási vágy, és válik felmérhetővé az a jellemi degeneráltág, vagy más szempontból szemlélve kiemelkedettség ami a saját abszolút uralmát az áldozata felett az áldozatának felelősségének tartja, mintha az felhatalmazná tettekre.
Bár talán téved, ám ezt a fajta attitűdöt saját magából ismeri, noha gyakran mondták neki, hogy még véletlenül se próbáljon magából kiindulni, általában jobbnak tetszik, mint bármi másból kiindulni.
Ez a férfi éppen úgy állat, mint ő, csak egy másik fajta. Merev tekintetének megérintettsége romlottá teszi a pillantásának indokolatlan fölényét, a pislogási vágy összecsomósodik az írisz finom rostjain, elválnak egymástól a kék, a szürke, a zöld feszített szövetek, amik alapvetően a szem zavarosságát adják, a könnycsatorna megtelik égő nedvességgel a tapintástól, de a nyílása zárva van, az átoktól rezdületlen, csak a belső feszültség növekszik és szúr odabent. Mélyet lélegzik, mintha kérni akarná, hogy hagyja abba, de alighanem az sem cirógatná meg a másik szépérzékét, ahogyan ezt tenné. Leköti az aggodalom a saját ellenállásáért.
- Milyen érzékeny vagy - kifejezetten gondosan válogatott három szó, és közben arra gondol, hogy "egy kínosan engedékeny beteg, költői fasz vagy", de a vonások változása úgy hat rá, mint egy hirtelen forduló szél az ellenséges ragadozó tömény pézsmaszagával, megfontolttá teszi, mert nincs abban a helyzetben, hogy az önkifejezése és saját személyisége javára rontsa igencsak szűkre szabott esélyeit. Majd máskor lesz önképtudatos. Feltétlenül szükséges ezt észben tartania ahhoz, hogy legyen egyáltalán máskor.
Fel kéne lázadnia ez ellen a gondolat ellen, és a lényének finoman civilizált, megrontott fele valahol fel is lázad, ám lényegesen gyengébb, mint az összes többi része.
A köpés után a szemét dörzsöli meg, mielőtt ténylegesen rágyújtana, a megérintett lencsét csak a szemhéjának meghűlt függönye mögül tapintja, a kelletlen érzés így sem távozik, de legalább biztos lehet a látásában mögötte, ahogy a síkos tető takartabb részei felé indul, hogy aztán egyetlen lélegzetvétel alatt elveszítse maga alól a bizonytalan, de ismert terepet, hogy egy egészen másmilyent fedezzen fel. A nyakát önkéntelenül behúzza, ahogy a hideg a gallérja alá csúszik és a testére dermeszti átnedvesedett ruhájának minden rétegét. Páncél, amit felolvaszt a mozgás és a test melege, bár ki tudja meddig. Olyan hely ez, ahova megfagyni járnak a lelkek, nem annyira a hideg tömörsége miatt, mint inkább a talajból elősóhajtott végvágyból. Az enyészet belélegezhető, és a hely elefánt-temető esszenciája néhány lépés alatt kimossa az orrából London jellegzetes esőverte emésztőgödör szagát, hiába lépdelnek olyan sietősen, nem marad el mellettük az idegenkedés. Nem ér ugyan rá bámészkodni, de felfogva a hidat és a távoli fényeket elhelyezi a fizikai térben magukat a feltehetően muglikhoz közel, az ólmos felszínű víz ugyan még több hideget ígér, mégis úszásra csábítja.
- Hol van ez a vesztegzár? - kérdezi, ahogy elengedi a férfi, visszafordul, a pálcájáért viszketnek az ujjai, de csak a cigarettát veheti ki a szájából, miközben jól megnézi magának a hidat, futólag a másikat és hátborzongató életű köpönyegét, majd a vigasztalan szigetet. A földre letekintve ugyancsak csodálkozik, hogy a szag és a fák sóhajtásaival ellentétben nem koponyákon és csontokon lépdelnek, mint valami különös, felszínre emelkedett hantokban. Leguggolva belemarkol a fagyott földbe, amit görcsössé tesz a harag iránta, kölcsönös utálatuk ellenére megszaglássza a kezébe vett szigetet, mielőtt elmorzsolná az ujjai között.
- Mi van ott? - leginkább vámpírtanyát képzel ezzel a Minticzcel együtt. Vajon hány vámpír lehet itt? Elég sok. Bőven több, mint amennyit vacsoravendégül meghívna saját magára, magába. Ez a legvalószínűbb feltevése azok alapján, amit eddig a másiktól hallott. Fürge léptekkel követi, a talárja alig hullámzik, még a londoni eső didereg benne a halálszagú temetőkertben, ahol nincsenek sírok, fejfák, se kripták, csak a hantszag, és az éjszaka idegen suttogása, a tengeri szél muzsikája a sötét építmények és a barátságos kunyhó körül. A fény vonzza, de gyanítja az idegen nem osztozik e tétova molylepke vágyban.
- Hányan vagytok? - halkan kérdez amikor a másik mellé zárkózik, noha a hosszúlábú fürge, van gyakorlata a sietségben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lazarus & Éloy ~ Botok Nyolcas   

Vissza az elejére Go down
 
Lazarus & Éloy ~ Botok Nyolcas
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Nyolcas Kiképzőterep

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: Távolabb :: London :: Zsebpiszok köz-
Ugrás: