>
KezdőlapKezdőlap  KeresésKeresés  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák
Vendég

Alexander V. Spark

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Megosztás
 

 Egy leopárd & egy varázsló

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Argo Pyrites

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptyHétf. Jan. 23, 2017 10:05 pm

Abban még semmi meglepő nincs, hogy MacEalairt több nap (jó, fél nap) után kotorják elő a Tiltott Rengetegből könnyű testi sérülésekkel, mert hát végülis ha valaki képes szabotálni még egy elrettentőnek szánt büntetőmunkát is, az kétségtelenül ez a kölyök lesz… Az erdőben kóborló felnőtt varázslók viszont már kétségtelenül egészen más lapra tartoznak (bár ismét csak, ha MacEalair is ott volt, akkor a kentaurtámadás és az idegen varázsló teljesen szokványosnak is nevezhető). De az igazat megvallva, miközben egy nagy bögre kegyetlenül fekete kávé társaságában próbálja kidörzsölni a szeméből a legszebb hajnali álmokat, amikben nem szerepelt például a jó pár óra múlva kezdődő duplaóra a másodéves hugrabugosokkal és griffendélesekkel, de a gyengélkedő meg pláne nem – szóval miközben próbál magához térni a könyörtelenül korai ébredés után, határozottan az az érzése van, hogy teljesen leszarja, ki mikor és mit csinál abban a nyavalyás horrorligetben, amíg nem őt rángatják elő sebeket nyalogatni. Ó, és mintha lett volna egy olyan ki nem mondott egyezségük Poppyval, hogy ő megpróbálja megkímélni a diákjai törékeny kis úri kacsóját a harapós gyógynövények okozta súlyos horzsolásoktól, Poppy meg megpróbál úgy tenni, mintha nem tekintené ügyeletes asszisztensnek. Mintha lett volna. De a javasasszonyt ismerve, meglehet, hogy ez a megegyezés csak a fantáziája szüleménye volt…
- Mindig hízelgő, mikor nyilvánvaló túlterheltségében engem hív segítségül, kedves Madam Pomfrey– jegyzi meg epésen, bár a gyengélkedőhöz illő, fojtott hangon, körülpillantva a gyakorlatilag kongó ágyakon. Csodabazáros édességektől elrontott gyomrok, tinédzserlányok félresikerült kozmetikai bűbájai, egy kissé elfajult párbaj. Hát, tényleg elengedhetetlen a segítsége, mi tagadás. De ha már itt van, végül is megnézheti. Elengedi a boszorkány méltatlankodó pillantását, és tüntetően az elparavánozott ágy felé pillant, majd barátságosabb vizekre próbálja terelni a beszélgetést. – Szóval, kentaurtámadás? Koponyatörés, bordatörés? Mágikus sérülések?
- Fizikaiak, de nem súlyosak. Elkábították, és Blackbridge professzor azt javasolta, ne is térítsem magához. Van viszont egy korábbi, felszakadt átokheg, ismeretlen eredetű, egyelőre nem sikerült beazonosítanom a természetét.
- Akkor nem válságos az állapota, szállítható? – vonja fel a szemöldökét, és előbb megtorpan, aztán mégis az ágyhoz lép. – A Szent Mungóban bizonyára jobb kezekben lesz. Nem hiszem, hogy a roxfortos javasasszony feladata lenne erején felül ápolni mindenféle kétes csavargót, aki az iskola körül ólálkodik… Addig, amíg a minisztériumiak ki nem vizsgálják az ügyet, nyugodtan lábadozhat másutt is, mondjuk egy rendes ispotályban…
- Hogy érti azt, hogy rendes ispotályban?
- Már elnézést, nem az Ön által végzett magas színvonalú gyógyítói ellátást akartam minősíteni, pusztán arra utaltam…
- Az én feladatom nem a bíráskodás, Pyrites professzor, hanem a betegek ellátása. És gyógyítóként magának is ezt kellene vallania.
- Poppy, nem először mondom minden tisztelettel, hogy a képesítésem ellenére én nem vagyok gyógyító, soha nem is dolgoztam gyógyítóként, és ha azt mondom, hogy cseppet sem vágyom rá, hogy valaha is akként dolgozzam, akkor nagyon is finoman fogalmaztam az Ön kedvéért… – A javasasszony arcát látva elfintorodik, félbehagyja a mondatot, ingerülten legyint, és a függönyhöz nyúl, hogy elhúzza, annál hamarabb szabadul. Csak vet egy pillantást arra a nyomorultra, megerősíti a beazonosíthatatlan átokheg diagnózisát, aztán már itt sincs. A fenébe, ha siet, talán még aludhat egy pár órát, amíg rá nem szabadítják a diákokat.
- Egy pillanat, volna itt még valami – mondja gyorsan a boszorkány, de nem várja meg, hogy befejezze. A pillantása nem is méltatja figyelemre az arcot, azonnal a szívósan karcsú testen siklik végig kutatóan, hogy számba vegye és értékelje a sérüléseket, a felnyílt átokheget, a rituális mágiák ismerős lenyomatát az idegen húsban… de a látvány úgy éri, mintha pofon ütötték volna. Nem, gyomorszájon vágták. Nem, leütötték. Nem, egy KIBASZOTT MUGLI BOTMIXERT nyomtak az öreglyukon keresztül a kisagyába, és bekapcsolták, a rohadt életbe, megtántorodik, elfehéredő ujjakkal mar az ágytámla rácsaiba, összeszorított fogain keresztül egy messze iskolába nem illő káromkodássorozat préselődik ki, Merlinre, mi ez a kibaszott migrénes fejfájás?!
- Persze, hogy jól vagyok – hördül fel, mikor eljut az agyáig a gyógyító sokadik jól érzi magát, professzor? kérdése, és letörli a homlokáról a hideg verítéket. – Ki ez? – Újra ránéz, most az arcát nézi. Másodjára már nem annyira intenzív az érzés. Ez nem Blackbridge. Hasonlít rá, de csak utólag jut eszébe, hogy arra kellett volna gondoljon, hogy Blackbridge fekszik ott kábítástól kisimult arccal, de egy másodpercre sem gondolt rá, mert tulajdonképpen nem is Blackbridge-re hasonlít megtévesztésig ez az idegen varázsló, hanem Blackbridge hasonlít rá kurvára kibaszottul. Pedig biztos, hogy soha az életben nem látta. Vagy mindketten egy harmadik illetőre hasonlítanak, akit nem tud felidézni, és aki Blackbridge idegesítő pofájáról valamiért mégsem jutott eszébe soha. – Ki ez?
- Gondolja, hogy anyakönyvi kivonatot kértem Blackbridge professzortól, mikor idehozták? Azt kérte, ne ébresszem fel, és…
- Hát persze, hogy azt kérte.
Valaminek eszébe kell jutnia, de nem jut eszébe, csak teljesen oda nem illő képek ugrálnak a lelki szemei előtt, régesrégi, elfeledettnek gondolt, szégyenletes emlékek, amiktől az arcába tódul a vér. Annyira idegesítő, hogy menten megőrül tőle. De aztán persze nem őrül meg. Ahogy újra meg újra kényszeríti magát, hogy végignézzen rajta, a szabályos, bár kissé lázasan szapora lélegzetvételekben emelkedő bordaíveken, a beesett arcon, az alig valami kötőszövettel fedett izmok körüli árkokon, a vállra nyalt lángnyelvszerű, fehéres forradásokon, régi sebhelyeken, mindig valamivel elviselhetőbb és normálisabb lesz. Néhány perc múlva már megfordul a fejében, hogy esetleg csak keveset aludt. Gátlástalanul érinti meg az átoksebet, az önkéntelen rándulásra ügyet sem vetve.
- Rendben. Megvizsgálom, addig nyugodtan megihat egy teát, gondolom, egész éjjel talpon volt.
Blackbridge professzor azt javasolta, ne is térítsem magához. Bassza meg Blackbridge. Nyilvánvalóan neki kényelmes, hogy ne kerüljön hírbe, amíg a minisztériumiak el nem takarítják innen a gyanús, kóbor hasonmását. Visszahúzza a függönyt maga mögött az ágy körül, mikor Poppy végül is szót fogad és szünetet tart végtelen terézanyaságában, és egyedül marad a legújabb védencével.  Egy pálcaintéssel odaszíjazza a kábult varázslót az ágyhoz – Poppy majd később rinyál miatta, na és aztán.
- Stimula – szegezi a pálcáját az idegen férfi torkának.
Vissza az elejére Go down


Éloy Lowell

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptyKedd Jan. 24, 2017 2:34 pm

Álmok híján lehetetlen felmérni az ébredés pillanatában az idő hangtalan, súlyos tovamúlását, a kábításban viszont nem léteznek értékelhető álmok, csak az utolsó éber pillanatok másodperceiből lebomló végtelen számú lehetséges jövőkép semmibe lengő kócos fonala, amelyek közül egyik sem történt és történhet meg, mert az izmok ernyedtek, az öntudat pedig kikapcsolva. Létezésének egyetlen felelőse, a csavaros elme tehetetlenségre kárhoztatva bolyong még a láp mélyén, a ködbe temetkezik, a vér és veríték szagával tágult orrlyukakkal fújtatva keresi a vöröst, mert az utolsó érzéklete az, hogy kicsúszik a karmai közül és elveszítette a sikerének kulcsát, a zálogát, a kölyköt, aki kényszerű közös útjuk során egyszer, csak egyszer hozta ki igazán a béketűrésből, amikor felküldte a szikrákat, és ezért neki le kell karmolni kissé az arcát, amint megtalálja valahol alighanem egy kentaur alatt.
Megcsuszamló emlék, mintha elzuhanna, de az agya bármennyit is erőlködik képtelen bekanyarodni a következő pillanatba, az útvesztő nem bezárult, hanem kivetette magából, ezt az időt ellopta tőle egy kábító átok, aminek a testébe csapódását még akkor is érezni véli, amikor egyszeriben magához tér. Hirtelen, minden előjel nélkül, anélkül, hogy megragadhatná az elmúlt hajnal másodperc-sokaságát, a szertefolyó sötétből világossá maszatolódó folyamatok velejét.

Még hallani a szóhoz összegyűjtött lélegzetet, az ige, ami újra életre keltette szétomlik felette és benne. Súlya lesz a könnyű, testetlen, öntudatlan létezésnek, neheze a lázas lélegzetekben, fájdalma a gyógyulófélre kanyarodó zúzódásoknak és a kemény lándzsafejek vágásainak, és kínja a csillapíthatatlan, gyógyíthatatlan mélységű sebnek. Nyűglődve megvonaglik, mielőtt kinyitná a szemét, az oldalába nedvesen belemaró érzés előbb jut fel benne, minthogy a szemhéjáról odalenne az álomtalan álom ólomnehéz kábasága. Húsba huzalozott rosszlét, rosszullét, a békessége odalesz, megfeszül az oldala, a mellkasa, a válla és a karján a hosszú izomzat, ahogy a kezét emelné, hogy odaszorítsa, mintha ugyan a felnyílt sebek fájdalmát valaha is enyhíthetné a szorongatásuk! Valamiért mégis jobb, legalábbis jobb lehetne, de a csuklóját lefogó bilincs megérezvén azonnal kipattannak a szemei, a felháborodással vegyes kékség haragosan szikrázva veti le magáról a stupor nyomait. A testét is megdobja, belefeszül az összes bilincsébe egyszerre, válltól bokáig összehúzza magát, hogy felfelé rántsa azokat a szíjakat, és az ágy nyekkenve kapaszkodik új szerzeményeibe, a paravánfüggöny méltatlanul nyikordul, miközben a nehéz instrumentum egyben nekilökődik. A ketrecbe zárt vadállatok tépik így fogságuk hideg és dühítő rácsait, vetve magukat a falnak újra és újra, mert nem arra születtek, hogy belássák, a korlátaik áthatolhatatlanok.
- Grrrggrgr - semmi emberi, vagy komikus nincs abban a morgásban, ami felhúzott ajkai mögött utat vág magának a torkában, erős, fehér fogait kivillantva, hacsak az a furcsa nyikkanás nem, amivel az egész véget ér, egyetlen pillanat alatt. Mintha újra kábulatba zuhant volna, a bilincseket feszítő és az ágyat meghánykoló nyirkos feszengése egy csapásra dermed meg, akárha sóbálvány átok találta volna el, de mégsem annak halotti, mélán pergő bénultságában mered, a tekintete annál sokkal elevenebb, no és az arckifejezése. Leplezetlen kottája a húson a felismerésnek, ami mélyebb és gyorsabb annál, hogysem elleplezhetné, mielőtt lebukik vele, így aztán okafogyottá válik az óvatoskodás és takargatás. Még a sebéből szivárgó olvadt életnek tetsző kínról is elfeledkezik, bár visszafojtottan ziháló oldala, tüdeje, hasa nagyon is tisztában van a fájdalmas állapottal, az elme alig törődik velük. Emlékek emelkednek odabent, és tágra nyitott szemmel bámulja meg őket, ahogy kivetülnek a reggeli nyűgtől nyúzott férfiarcra, átrajzolják rajta a kort, az időt, a szigorú talár tartózkodó záródását nyak alatt. Másodpercek alatt levetkőzteti róla a rosszkedvét ennek a reggelnek, a varázslóöltözék újszerűségét, csodálkozva látja annak, akinek láthatta, mert a csodálkozó szemekben az ismerősség ikertestvére lakozik, és nyilvánvalóan ez a sérültben egyáltalán nem fakaszt fájdalmat, inkább egyfajta... örömöt.
- Ezt alig hiszem el - veti hátra a fejét a párnán, belebámul Argo arcába, szemérmetlenül és kíváncsian, zöldesszürke szemein nem látszik kábultság, sem a harag, a fájdalom fakó jelenlétét elhalványítja az érdeklődés. Úgy vizsgálgatja a vonásait, mintha valakit látna mögötte, tizenöt esztendő nem múlik el nyomtalanul, és a férfit jobban kikezdte az idő, mint őt magát. Kiszáradt száján macskamódon nyalint egyet, a tekintetét felemeli az árnyékos kőfalakra, a világos paravánokra, belélegzi a különböző gyógyító bájitalok és szövetek szagát. Hol van ez az ispotály? Talán a Roxfortban. Felhorkan, mulatságosnak találva a gondolatot, hogy nem hosszú és nem is túl rövid életének két szereplője valami megmagyarázhatatlan véletlen okán éppen itt bukkan fel, aztán elönti a kétség, és ettől jobban fáj minden csillapítatlan kín odabent.
Lassan vonaglik meg, mintha félne megmozdulni, mert akkor darabokra hasad az oldal mentén a hasfala, kifordulnak a zsigerei és elpusztul, dús szája megfeszül, sápadt arcára a láz alá fényt lop a harag, ami elmarja onnan a felismerés kellemes lágyságát. Rohamszerű hirtelenséggel lobban el a derű és adja át a helyét a sötétebb indulatnak, újra ránt egyet, a csuklóján a szíj alatt roppant a csont, csattan a keze az ágy szélén.
- Engedj el, Argo - acsarog csendesen, tág pupillájú, mély szemeiben szinte hipnotikus a követelés éle, az ujjai karomszerűen belegörbülnek a matrac textilborítású puha testébe, egészen mélyre tép benne, de nem szakítja fel az anyagot, hogy annak cafatjaiba burkolózzon. Rendezetlen indulataitól hajtva a mágiája kilép a testéből, mint a tanulatlan gyerekeké, a valahova elzárt nyárfapálcán bizsergés fut végig, mint megfakuló bőrén, hegesztett és forraszthatatlan sebein, a szája befeszülő sarkán, a szemének lehunyódó héján. Csípős lesz körülötte a levegő egy pillanat alatt, nyögve az oldalára hemperedik, amennyire a bilincsek engedik, az átoksebet a lepedőre szorítja, hogy eltakarja az ébredését üdvözlő incselgő kín nyalintásaitól a mélyét, a kiszolgáltatott, sebezhető, őrjítő fájdalom rabságától megszabaduljon. A hempergése olyan, mint a gyékényen, moszkitóháló alatt, füvön és vöröses lateritföldön, a hátát felpúposítja, a lapockái megemelkednek, a bilincs ugyan hátrahúzza a karját a háta mögé, de a másik könyökét beékeli maga alá, csak a lábát nem tudja felhúzni, de hozzádörgölőzik csípőből az ágyhoz, mintha így kisajtolhatná magából a félig kötött, csípős mérgeket.
- Ha megtennéd... a talárom zsebében van egy üveg... - a hangja meglágyul, mint minden könyörgő szenvedőé, bizalmassá mélyülő tekintetéből nyirkos hajának előrehulló tincstakarásai között elvész a düh, a tajtékzás, a felsebzett emberi mivolt megkapaszkodik mindabban a jóérzésben és reménységben, amit megpróbál a fekete kín kiszorítani belőle, holott tisztán hallja magában a fejét felkapó ösztönök horkanó bizonyosságát. Egyszer már segített rajta. Üvegszárnyú, suhogó gondolat, az első csapkodása fájdalmas, felhasogatja a kívánság puha felszínét az emlék, hogy miként is váltak el az útjaik. Nem számít, már elmúlt, itt van, keresnie sem kell a végtelen világban, megtalálta. Esengő, fényes íriszén gyorsan lecseréli a fogság haragját a bizalmasság érzése, a paravánfüggöny világosa helyett a forró egyenlítő fényes sötétségét, az égre növő fák buja dzsungelközét véli látni, az orrába betolakszik az erős, aromás növények fűszeres sokszínűség-ígérete, a földszag nyirkos, élettel teli rothadása, a körmei alatt a kentaurvér fémes bomlása összekapcsolja a múlt és jelent egy jövővé. Remény. Kérlelésbe dermed a kínlódása, a megbolygatott seb zaklatottsága felett zihálva összekuporodik.
Vissza az elejére Go down


Argo Pyrites

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptySzer. Jan. 25, 2017 1:19 am

Részvétlenül nézi, akármennyire is megtagadja a medimágusi képesítéssel járó hivatást, ez a régivágású gyógyító tekintete: érdeklődő, tárgyilagos és részvétlen. Nem rezzen meg a mordulás hallatán, és akkor sem hőköl hátra, amikor a sovány, bár láthatóan szívós test a belőle ki nem nézett erőteljességgel feszül neki a bőrpántoknak és szíjaknak, hogy csaknem hanyattveti az ágyat. Egy kicsit figyeli, higgadtan, lagymatag érdeklődéssel, mintha az erőkarok rizikófaktorát számolgatná, aztán nem valami zaklatott óvatossággal vonja el a pálcát a férfi torkáról, hogy egy egyszerű bűbájjal ólomsúlyúra növelje az ágy egyébként is strapabíró szerkezetét. Mintha azt mondaná: Nyugodtan hisztériázzon, kivárom, bár udvariatlanság az időmet vesztegetni, Mr. Csavargó. Milyen… állatias. Nem jut eszébe jobb szó, nem is igazán az agresszió sugárzik a szabadulni kívánó mozdulatokból, hanem a csapdába esett vad racionalitást nem ismerő, bármire képes kétségbeesése. Aztán az epizód véget ér. Váratlan módon.
Válaszokat akart kapni, és válaszokat kapott volna mindenképpen, ez kétségtelen, még ha át is kellett volna hágnia érte egy fél tucat szakma és kultúrkör íratlan avagy írott etikai kódexét. De most már feleslegesen tenné. A legfontosabb választ már akkor megkapja, amikor összekapcsolódik a pillantása azzal a vibrálóan, embertelenül kék (farkas? macska? macska) szempárral. Gyakorlatilag beleüvölti az arcába a kibaszott válaszát az a leszíjazott rohadék.
Ismeri. Ismeri őt, és most felismerte.
Uralkodik az arcvonásain, megszokásból, és merev hidegséggel állja a pillantást, amely tovább beszél, nem csupán felismer, hanem emlékezik, érdeklődik, örül, sőt… Elfehéredik az arca a megaláztatástól, a tehetetlen haragtól, pengévé keskenyednek az ajkai, ahogy a másik tekintete végigsiklik a bőrén, és a szövetszegések alá nyal. Nem szembesült gyakran hasonló pillantásokkal, eltart néhány másodpercig, amíg felismeri a vetkőztetést az idegen szempárban, de akkor megremeg a kezében a pálca. Nem lehetséges. Emlékezne rá. A kurva istenit, hiszen mindenre emlékszik, neki SOHA nem kell kutatnia a saját elméjében, minden információ gyönyörűen felcímkézve, kartotékszekrényekben sorakozik odabent, minden azonnal előhívható, kristálytiszta, világos. Erről a férfiról viszont nincsenek emlékei. Egyáltalán. Erre pedig nem sokféle logikus magyarázat létezik. De bármelyiktől törne-zúzna. Mondjuk csontokat.
Megfeszülnek a vonásai a derült horkanásra, de a nyomában támadó indulat, újabb nekifeszülés már nem kelt benne semmilyen reakciót. Annál inkább a neve. Abba belerándul. Automatikus a kényszer, hogy okklumenciát gyakoroljon, hogy kiürítse a gondolatait, mintha onnan lopta volna a nevet, de a mentális védelme örökös falai most is állnak, behatolásnak semmi jele. És nem. Az előző pillantás elárulta, hogy a férfi rendelkezik emlékekkel, amelyekkel ő nem. Sosem volt feledékeny. Még Afrikából is több emléke van, mint amennyit kellemes felidézni, pedig akkor aztán…
Egyetlen magyarázat van.
Fagyosan néz vissza a követelő szemekbe.
- Nos, mindketten tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni. – Tenyere a helyzetben fölérendelt (és helyzetével ekképpen ocsmányul visszaélő) gyógyító magától értetődő jogával nehezedik az élesen kirajzolódó szegycsontra, és erőből nyomja vissza az ágyra, mintha ugyan szükség lenne fizikai kényszerítésre, és nem volnának elegek a gondosan előbűvölt szíjak. Pedig biztosan elegendőek lesznek, bár nem szorosak, rugalmasan alkalmazkodnak a testhez, még egy metamorf- vagy akár animágust is ott tartanának. A fene se tudja, mért választotta pont ezt a bűbájt, nem gondolkodott rajta. Talán mert Blackbridge animágus? Lehet. Bár rohadtul nem is gondolt Blackbridge-re. – És ha nem uralkodsz magadon, akkor újabb óvintézkedésekre lesz szükség, amíg megvizsgállak – teszi hozzá egy ingerült szájrándulással, ahogy végigsöpör rajta a vadmágia forró, provokáló hulláma. Az ujjai teljesen semlegesen, professzionális érdektelenséggel futnak végig a férfi feltárt, meztelen bőrén, mert ha nem is tartja magát medimágusnak, amíg képesítést szerzett, tucat és tucat varázsló és boszorkány testét érintette ugyanilyen szenvtelenül. De most mégis más, még túl eleven az idegen varázsló pillantása, most kénytelen felfogni, milyen ingerlően kontrasztosak egymással a sebhelyek érdes, az ép bőr sima területei, most valami megalázóan hozzá nem illő bosszúszomj motoszkál benne, hogy a rajta vett erőszakot erőszakkal viszonozza. Pedig a hippokratészi eskü egyetlen épkézláb tanácsa, amely egyúttal időtállónak is bizonyult, hogy tartózkodj a betegeid és háznépük megerőszakolásától, még ha rabszolgák is.
Hát, ő megmondta Poppynak, hogy nem gyógyító.
Összehúzott szemmel figyeli az oldalra hemperedést, egy villanás az agyában, leopárd, igen, talán pont ezt a hasonlatot kereste. Gátlástalanul ragadja meg az oldalra fordulván még inkább kiálló csípőlapátot, hogy visszafordítsa a hátára a szenvedéstől lehunyt szemű férfit, és újra megnézhesse azt a nyomorult átoksebet.
- Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha nem működsz együtt – jegyzi meg –, és kétlem, hogy most jólesne, ha a csípődnél is odaszíjaználak. Ahogy nézem, alaposan összezúzták a zsigereidet – nyom meg egy-két sötétebb, nagyobb kiterjedésű zúzódást alhas- és csípőtájon, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. Nem mintha hatna rá az esdeklés. Valaki elvette az emlékeit, hiszen nincs más magyarázat. Persze, ez sem valami logikus. Ahhoz, hogy emléktörlést hajtsanak végre rajta, azért kellett egy helyzet, közel kellett volna engednie valakit. Létezik, hogy ez megtörtént, épp csak nem emlékszik rá? Nem. Teljesen kizárt. Nem emlékek, hanem jellem kérdése. Tehát óvatlan volt, és hagyta, hogy ez a férfi vagy akár Blackbridge vagy valaki más kitörölje az emlékeit. Mennyit vehettek el? Soha nem vette észre, hogy hézagos lenne az elméje. Az ő tudásával, intelligenciájával és képzettségével észrevette volna, ha lényeges információk vesznek el, vagy olyanok, amelyek átszövik a többi emléket is. Nem, a meglévő emlékei tökéletesek, tehát egész emlékek tűntek el, vagy talán egész időintervallumok? Soha nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak és megalázottnak. Soha, vagy legalábbis évtizedek óta nem. Legszívesebben a férfi torkára fogna, hogy árulja el, mit vettek el, ki, mikor, miért. De ez a Blackbridge-arcú seggfej alig van magánál. Minden dühe ott a mozdulatban, ahogy az ágy mellé akasztott, véres, sáros talár zsebébe túr, hogy megtalálja az üveget.
- Mi ez? Fájdalomcsillapító? – A fény felé tartja, meglötyköli, megvizsgálja, mielőtt letenné az éjjeli szekrényre, de nem bontja fel. Azért a fejére nem esett. – Vagy valami trükk, hogy olajra lépj, mielőtt a minisztériumiak kikérdeznének? – Sose érzett indulattal nehezedik teljes testsúllyal a felül lévő csípőjére, hogy visszanyomja ismét a hátára, hogy hozzáférjen ahhoz a felszakadt átoksebhez. A tenyere fenyegető testmelege ráborul a sebre, ha nem is nyúl bele újra. Látott már ilyet. Száz százalékos bizonyosság. De ebből aligha lehet kórlapot írni. És ugyan mért akarna segíteni rajta, mért akarná összezárni a könyörgő sebszájakat? Belehajol a férfi kába arcába. – Engem nem érdekel, mit ólálkodsz a Roxfort körül. Teljesen hidegen hagy. Talán még a fájdalmad is csillapítom, vagy hajlandó leszek elkábítani, amíg itt vagy. Talán. Ha beszélsz – sziszegi. – Ha viszont nem…
Önkéntelenül is régi mestere jut eszébe, az a machiavellista rohadék („és akkor mit fogsz csinálni, ha nemzetvédelmi érdek múlik rajta, mi, Pyrites? majd felolvasod neki a jogait?”), aki mindig is egy puhány szépléleknek tartotta, Barry volt a kedvence, a könyörtelen és eltökélt Barry… Hát most büszke lenne rá az öreg, mégsem hullottak meddő talajba a tanításai.
A keze automatikusan, gondolkodás nélkül találja meg az egész gyötrelem epicentrumát.
Vissza az elejére Go down


Éloy Lowell

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptyCsüt. Jan. 26, 2017 2:30 am

Míg elkábítva valamelyest emlékeztetett egy betegre, egy sérültre, egy ápolásra váró páciensre, a nagybetűs rászorulóra, aki felett a medimágus a jótékony isten, mert kiszolgáltatottsága, védtelensége prognosztizálja erre a szolgáltatásra, addig felnyitott ravasz, csodálkozó, megismerő, felismerő és szinte kiismerő szemekkel egyszerűen csak elveszíti az ártatlanság, a nyugalom látszatát. Háborog a teste, háborog az arca, háborog az ágy, amire szíjazták, a mágiája és a léte. Csak a szava nem háborodik fel és kéri ki magának a szenvtelenséget, mintha természetes lenne, várható, kiszámítható és helyénvaló. Az erdő nézi így szenvedő fiait, mint Argo teszi, készen kínálva gyógynövényeit, tiszta forrásvizeit és a nyirkos földes vánkosul megpihenni. Mindazt, ami a gyógyítás szolgálatába állítható, de végeredményben csak rajta múlik, túléli-e vagy dög lesz belőle, kóbor vadakat tápláló, férgeket nevelő, pillangókat keltető fémes szagú, rohadt, bűzös tetem. Ha fel is figyel a varázslatra, nem teszi szóvá, kifulladtan vagy elnyugodva immár közömbös neki, milyen nehéz az ágy. Logikus óvintézkedés, bár belátja, nem tudja feltépni a szíjakat. Jobb napokon talán, ha félig szelídített mágiája a húsában gyöngyözik, de már több, mint egy éve nem voltak jó napjai. Más úton kell lejutnia innen, és az út itt áll mellette.
Minden ízébe felfogja a varázslót. Az orrcimpái kitágulnak, belélegzi sajátságos, gyógynövényes szagát, a reggeli takaró alóli kipárolgást, a kávé szúrós, harapós aromáját. Nem kedveli a kávét, elfedi a finomabb árnyalatokat, a testszagot, a lélekállapotot, a harag bűzét, a jellegzetességeket. Betölti a száját, megfájdítja a fogait, és a szemét, mert csak a szemére hagyatkozhat, ahogy az arcát vizsgálja, a feszültséget a lélektükreiben, a homlokán a borút.
Ha Argo nem boldog a viszontlátástól, akkor nem akar leszíjazva lenni, még úgy sem, hogy tudja, csak ő lát viszont.
Ellenben Argo érzékelhetően nem boldog, és ez minden kellemetlensége ellenére valahogy... szórakoztatóan ismerős is. Az orcák elfehéredése. Pálcaremegés a kézben, felháborodás a tekintetében, a harag vihartaréja a keskeny ajkak felső vonalán. Azonnali reakció az indulatra a hidegség, kifinomultabb, mint volt, talán még átütőbb és hitelesebb, mint izzadt homlokkal, kipirultan vagy leégve a naptól a trópusokon. Méltatná, mint a vállak megszélesedését, a test megerősödését, huszonévességéhez képest a férfi kipofásodott, ez pedig tetszik valahol mélyen minden olyan inger alatt, amikben kentaurok, sérülések kín és riadalom vannak.
- Kár - szinte izzik a hangjában az éledő fájdalom, mint egy ígéret arra, hogy mindkettőjüknek jobb lenne, ha ő szabad lenne, de a mélyen zengő hipnózis a fogság egyszerű következménye. A szíve undok riadalommal ver a mellkasában, gyorsan és ingerülten pumpálva a vérét a szegycsont alatt, kidörömböl a rátelepedő kéznek kérlelőn. Lehunyja a szemeit, hogy csak a szemhéj résein lessen ki, és eltakarja a tekintetének kifürkészhetőségét. Argo lenyomja és ő lefekszik, meleg, izzadt bőre a tenyerébe domborítja kiszámítottan mély, nagyon mély lélegzetét, mögésorakoztatva száznyi emlékszusszanást és még ezernyi szívdobogást, gyorsat, lassút és egészen kapkodót, kimerülten csapongót, álmodón mélát, ha nem volna bordázat, akár a kezébe is vehetné a szívet, az életet. Nem viszonozza tiszta közömbösségét a vizsgálódó érintésnek, hozzámozdul a teste, mintha az ujjak útja simogatás volna, nehéz eldönteni, hogy ez az önmagán uralkodás egyenes következményét mutató mozdulat, vagy a felhemperedés gyötrelmes kottájából kiolvasott az emelkedése, a törleszkedése, az érintés kiegészítése, megrontása. Nincs jelentősége, nyöszörgő szitkot mormog a fogai között, alighanem valami orosz dialektus nyelvén, ahogy a professzor túl határozottan visszafordítja az eredeti helyzetébe, a hasfala megsüllyed, a lélegzetét visszatartja, a fogait kivillantja kínjában, szisszenős, sípolós a kilégzés.
Zsigerből morog a nyomkodásra, még kanyarból sem emberinek tetsző hangon, amíg el nem fogy a levegője reszelős acsargással hátaveti a fejét, a könyökét a matracba nyomja az ujjai helyett, a csípőjét leszorítja, a hátának alsó részét, fenekét egészen lepréseli, a térde megemelkedik. Bár lefelé nem húzódhat el a nyomkodás elől, ebben a pozícióban mozdulatlanná dermed legalább addig, amíg a másik leveszi róla a kezét. Összeszorítva a fogait szűrten zihál, megmerevedett izmokkal valahogy nincs beszédes és fölényeskedő kedvében, a köldöke alatti rész zúzott fájdalmai a törékenységre és múlandóságra emlékeztetik. Muszáj újra összegörnyednie, amíg Argo kihalássza az üveget, így résen van, amikor újra úgy nyúl hozzá, ahogyan egyáltalán nem szereti, szinte magától pördül a hátára, friss veríték veri ki a bőrét, a seben való hempergés csak a lelkének tett jót.
- Miben különbözik ez a kikérdezéstől? - villantja ki a fogait lázfényű, őrült vigyornak tetszik, bár semmi köze nincs a mosolygáshoz.
- Döntsd el magad, mi az. Demonstrate veneficium ingredientium, csuklókörzés, cigarettahamu leverő mozdulat kábé egymilliószor láttam, hogy megcsinálod - a hangja zihálósan mélyül. Némi nevelő jellegű fájdalomtapintás, és a menekülés teljes képtelensége arra inti, hogy kezdje meg máris az együttműködést, rég volt, hogy a saját szereit magához vette, az üvegcse mellett kuporgó cigarettapakliból a jellegzetes érzésélesség-tompító buja dzsungelvirág füstjét, vagy akár a csillapítószert magát, ami nem csak csillapít, de frissen tartja a testében huzalozott védelmező rítusmágia hát... maradékát.
Ingerülten összecsattintja a fogát, ahogy Argo az arcába hajol, még nem merült ki egészen. Megemeli a jobb oldalát, ahova a keze csúszik, lapocka és csípő között ívesen felhomorít, hogy minél kevésbé a kézen múljon a hús tartása, az izmok tartsák magukat, de a horpasza zaklatottan jár a forró bőrén átmelegedő ujjak alatt. A nyakán megfeszülnek az inak, kéken kidagadnak az erek a vékony bőr alatt, selymesre sarjadt borostájáról lepattogzik egy kevés vér, miközben összeszorítja az állkapcsát, minden más mozgás belülre húzódik. Ott reszket a tónusos izomzat mélyén a vibra vágya a rohanásnak, ütésnek, ugrásnak, a zsigerek között nem is lapuló, de felcsavarodó kín. A szenvedés valós, de az öntudat uralkodik a testén, mielőtt egészen széthullana, bármennyire is erre csábítja az a férfikéz, amelyik az oldalát melegítve bábjátékká teszi, zsinórját vesztett húsfaragvánnyá. A seb a tenyerébe köhögi véres kérdéseit, mégis mire fel ez a nagy bizalmasság, magabiztosság és a tapintás gonosz veleje.
Mert félreértés ne essék, megfelelő tompítás nélkül, ezt a fogást itt és most színtiszta gonoszságnak éli meg, és ha volna rá lehetősége, felmosná a padlót a tisztelt kollégával, miközben a viszontlátásnak örülne. Szurokmélyen hördül, a párnára ékelt feje félrebillen, bizalmas csillogású szemében sajátságos fények gyűlnek össze. Összetapadt szempillái befelé is szúrnak, az egyik szemét összehunyorítja.
- Egyenesen hozzád jöttem, még ha nem is érdekel - a szavainak sajátságos íve van, mint egy leopárd hátának amikor egy rojtos szőnyegre heveredve keresi a kényelmes helyét. Felpúposodik és egy kicsit hízeleg a szemnek. - Beszélek neked... bár attól tartok, nem sokáig - mintha sajnálkozna, a nyelvéről a szavak levetik magukat, aljas párában megmártózva, a homlokának nyűgös összeráncolódásai között nem látszanak ötletek. Oldalra tekeri magát újra, a szíve őrjöngeni kezd, a sebszélei szétnyomódnak a gyógynövényes kezén, amilyen szenvtelen hamar azon kaphatja magát, hogy a hús felnyílt, körülveszi, sötét energiájú idegen lüktetése rátapad, mint egy beékelt szerv a "vendég" oldalában, illetlen helyen, a máj alatt, a belek mellett. Kivethetetlen kórság, megfertőzött bőrt, zsírt, lágyrészeket, ott van, megkötött fenevad a fenevadban, dúvadmatrjoska.
- Kérdezz, Argo, ne fenyegess - parancsol rá lélegzetvisszafojtva, a dühe ott csordul, a párnára szorított szájsarok sűrű, habzó nyálában, ahogy előrehalad a szükséges válaszokkal.
- Ismerlek. Nem emlékszel rám. Meg tudsz gyógyítani.
Vissza az elejére Go down


Argo Pyrites

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptySzomb. Jan. 28, 2017 10:38 pm

Nem illene hozzá a negédes helyeslés az együttműködés jelein, csak kimért elégedettséggel bólint, hogy jól van, úgy tűnik, egyetértenek. Nem foglalkozik a szenvedés nyilvánvaló jeleivel, mert már rég megtanult érzéketlennek lenni rájuk, holott azok annyira természetazonosnak, odaillőnek látszanak a férfin, mintha már évtizedek óta hordozná magában a kínt, olajozottan begyakorlottak a gyötrődő rándulások, vergődések, szisszenések. Csak akkor fordul ismét a résnyire nyitva maradt szempárba a pillantása, mikor a szenvedő test beletörleszkedik a kezébe nyirkos lázmelegével, akkor villan a szemében valami fagyos düh, ingerült rosszallás. Mintha valami oktalan állatot kellene kezelnie, te jó ég, nem irigyli a bestiagyógyítókat. Aztán ott az aurorképzés levetkőzhetetlen megszokása (sok hasztalanul belevésni próbált tanítás közül épp ez), hogy bosszúsan lenézze azt, aki nem tud méltósággal, szépen szenvedni, és hát amit ez a fövenyszőke vadállat művel, az pont olyan távol áll az idealizált, reakciótlan, rezzenéstelen, pengeszájú mártírtűréstől, mint bármilyen emberi hisztériázástól. Egy törött lábú, csapdába szorult vagy meglőtt állatot valószínűleg vajmi kevéssé érdekel, hogy a szűkölése, vergődése mennyiben zajlik emelt fővel egy hőskölteményeken szocializálódott emberi szempárban - és pontosan ilyen állatiasan érdektelen a szenvedés civilizált esztétikája iránt a férfi is.
- Abban, hogy a vizsgálat általában eredményre vezet - válaszol epésen, eredendően gúzsbakötött emberi mivolta minden megvetésével, amely csak fokozódik az arcától néhány centiméterre tehetetlenül összecsattanó fogsorra.
Gúnyosan rezzen meg a szája a kioktatásra.
- Ó, igen. Nem használja ezt az igézést rajtam kívül ezer más varázsló...
Persze, kegyetlenségét megbánja azonnal, ahogy az ujjai utat találnak az átoksebhez. Nem a férfi miatt. De a könnyező húsból valami olyan ősi, olyan elementáris erejű és olyan vérsötét mocsok tapad a kezéhez, mintha a pokol emésztőgödrébe nyúlt volna. Azonnal meg kell törölköznie utána, noha már akkor láthatatlan védőburkot húzott mindkét kezére, mikor belépett a gyengélkedőre, most mégis muszáj letisztítania tökéletesen óvott kezeit, nem is elég a puszta fertőtlenítő- és tisztító bűbáj, kényszeres gondossággal törli végig egy fertőtlenítő oldatba mártott kendővel az ujjait.
Aztán a sebre szegezi a pálcáját, az arcán jól tükröződik az irtózat, hiszen már tudja, miféle átokseb az, szinte érezte az ujjbegyeibe szivárogni a feketemágia csókjait még a védőburkon keresztül is. Ez a varázslat már alig-alig növeli a vadállat egyébként is tetemes kínjait, tompán szivárog szét a szövetekben, hogy lemonitorozza az elhalt hústörmelék alatt lappangó élősködőt. Érzékeli az évtizedekkel ezelőtt létrehozott, homályosan jelenlévő, alig felismerhető mágiát, amely arra lett volna hivatott, hogy tokként körbefogja és ott tartsa a mérget, de a védőháló - bosszantóan briliáns kontármunka, valami gyalázatosan unortodox, nem egészen modern, de nem is egészen rituális jellegű megoldás - már újkorában sem volt tökéletesen pontos (mai mágiaelméleti tudásával azt mondaná, eleve halálraítélt vállalkozás volt ennyire átgondolatlanul, vakmerően összeházasítani a különféle mágiaágakat), és most már csak egy nagylyukú tésztaszűrő, amelynek pórusain a méreg spagettiszálakként kiömölve beszőtte a környezetét, és ott sarjakat növesztett - mint egy egyszerű daganatos elváltozás, amely áttörte a szövethatárokat, és meghódított magának szerveket, izmokat, ereket. Most már sem eltávolítani, sem burokba zárni nem lehet. A prognózis könyörtelenül világos.
Leereszti a pálcáját. A dühe elszivárgott.
- Bizonyára azért döbbentél meg, hogy látsz, mert hozzám jöttél. Napnál világosabb - közli szárazon, tökéletesen kifejezéstelen arccal, mintha nem is az előbb nézett volna bele egy aláírt, lepecsételt halálos ítéletbe. Szinte unott. - Döntsd el, melyik hazugsághoz ragaszkodsz a továbbiakban, roppantul irritál a következetlenség.
Azonban végül mégis megteszi, amit a dúvad javasolt, bár csak egy gépies morranás a száján a varázsige, nem látványos, hanem elkent a mozdulat is, annyiszor csinálta. Ismerős komponensek teljesen újszerű keveréke, ismét valami forradalmi gondolatból pattant kontármunka, mert az újszerűség ellenére azonnal átlátja a koncepciót, de tudása alapján mégsem stimmel, stimmelhetne, de felszínesen összerakott, nem eléggé finomhangolt, nem eléggé letisztult, nem eléggé kicsiszolt a bájital. Most már pedig halottnak a csók: olyasmit akar életben tartani, ami legfeljebb a folyamatot lassítja, de azt is csak percekkel. De azért egy szó nélkül nyúl a férfi tarkója alá, hogy megemelje a fejét, és a sejtett dózist cseppentővel kimérve a nyelve alá adagolja. Úgysem fog segíteni, placebo már csak legfeljebb.
- Valóban nem sokáig, úgyhogy sietned kellene. - Kissé éles a hangja, közben a javasasszony által az éjjeliszekrényre halmozott kis fiolákat nézegeti: vannak itt fájdalomcsillapítók, többféle, bontatlan viaszos üvegcsék, a kentaurtámadás sebeihez használatos, egyszerű balzsamok, sebzáró enyv, vérhelyettesítő főzet, Folyékony Fény a sötét átokhegekre, csupa óvatos választás. Poppy bizonyára szintén érzékelte, hogy valamilyen kezelésben részesülhetett korábban a betege, és nem mert olyasmihez nyúlni, ami a legkisebb eséllyel is keresztreagálhat a korábbi bájitalokkal. Végül arrébb teszi a férfit csípőnél (most már kíméletes, mágiát használ, szinte lágyan lebegteti arrébb néhány centiméterrel, hogy leülhessen mellé az ágyra. Nem néz az arcába, a szétnyílt átokheget figyeli. Megteheti, hogy kimetsz belőle, kitisztítja, beleöntöz több uncia Folyékony Fényt. Megteheti. Ártani nem fog vele. Csak használni sem.
- Mit kérdezzek valakitől, aki az első szavával hazudik? - pillant hűvösen a láztól és kíntól fényes, kék szemekbe. Aztán szabályosan felnevet a válaszon, de nem néz fel újra, elveszi a legerősebb fájdalomcsillapítót, ami a tálcán van, amely gyakorlatilag nyaktól lefelé kikapcsolja a gerincvelői érzőidegeket, és leküldi a dúvad torkán (erővel, ha szükséges). - Idd meg. Az első kettővel nem mondtál újat. - A talpán húzogatja végig a körmét, hogy reflexet váltson ki belőle, ezzel ellenőrzi, hogy mikor kezd el hatni a bájital. Akkor kezdi csak el kitisztítani a sebet. Elvégre mégsem barbár. - A harmadikra pedig az a válaszom, hogy téged maga Merlin sem tud már meggyógyítani. Haldoklasz. És ezt nyilván te is tudod, és kapaszkodsz az utolsó szalmaszálakba. Ilyenkor jutnak az ember eszébe a kuruzslók, régi ráolvasásos, az egy... - Felemeli a fejét. - Hát persze. Ezért vagy itt. Idióta - sziszegi, de folytatja a halott szövetek kimetszését. - Nem foglak meggyógyítani. Legfeljebb hónapjaid - heteid, napjaid - vannak hátra, névtelen fickó. Úgyhogy könnyíts a lelkiismereteden, tekintsd gyónásnak. - Leteszi a pálcát, és egyenesen ránéz, úgy kérdez:
- Ki vette el az emlékeimet?
Vissza az elejére Go down


Éloy Lowell

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptyHétf. Jan. 30, 2017 10:22 am

Sose tanulta a szenvedés mértékletes, angolos tánclépéseit, őt az élet tanította minden kínra, mint a nyüszítve elvermelt farkasokat, a medvecsapdába szorult vérbősz fenevadakat, az odújából kihajtott rókát, vagy a patkányt, aminek a nyakán acélgyilokként csattant a csapda, éppen hogy le nem fejezve a kis rágcsálót. Magában megőrizni a természetes kínt önpusztító folyamat, szétveti a mellkast, eldurrantja a szívnyi életet, megtébolyítja az elmét. A néma ajkak természet ellen valók, mert csak a romantikus képzeletben szenved a nagyvad hang nélkül, amikor ábrándos leányok lelke beissza vadászni járó kedvesük távoli gondolatait, aki a szarvast is úgy öli, hogy az nem sír és bőg, míg a torkát metszi, hanem szemét lehunyva köszöni a nagyszerű halált. Tévedés. De a civilizált mágusok megkímélik egymás lelkét a gyötrelmük látványától, és úgy vélik, hogy ezzel nem elégítik ki a másikban lakozó igényeket a fájdalomra, pedig az ettől még nagyon is valós marad.
- Saját tapasztalat? Elkaptak mégis? - feszült figyelem váltja a kínos feszülést, félig hunyt szemeket, helyesebben szólva összekeveredik vele az arcán, a hangjában. Olyan pillantással néz Argora, mint aki csak így, lázas fejből nagyjából tízezer okot tud arra, hogy miért vizsgálnák és vallatnák a férfit, még ha nem is ítélkezik, vagy tartaná azt szükségesnek. Nem volna ok nélkül való, bár mindig értelmetlen túlzásnak találta az aurorok munkáját, bosszantó erőnek, ami megakadályozza, hogy mások nyugodtan éljenek.
- Őket nem láttam - nyirkos kis mosolyra húzódik a szájsarka, mintha öntudatlanul felelne a választ nem is igénylő szarkasztikus szavakra. Csak úgy előjött a felelet odabentről, nem mélyebbről, de egy egészen más helyről, mint ahol Argo megtapintotta a romlás gyökerét, reszelős hördülésekkel küzd az ellen, hogy ráordítson, vigye onnan a kezét. Az őszinteségnek is megvannak a maga korlátai, biztosan tudja, hogy ez nem befolyásolná, így spórol az erejével, ami gyorsan fogyatkozik, és nehéz ellenállni a belső feszülésnek. Tombolni tudna, a tehetetlenség nyűgözete kikezdi, mert egy dolog fájni, és egészen más, ha nem tehet ellene semmit.
Ismerősség áztatja el a vérrel együtt a vizsgálódó kezet. Mélyebbre mutató ez egy egyszerű névbirtoklásnál, ahogy a férfi az Argo-szóval tette, úgy a seb az érintéssel azonosítja a mágust. Az átok sűrű mételye odabent rajta keresztül szólítja meg a felismert ujjakat, üdvözli és beleomlik, beszél hozzá, hallani véli a testbelsőjében azokat az ősi, haragos szavakat. Szörnyű szavak, ocsmány gondolatok, a testébe ékelt romlás nem csak egyetlen áldozatra vágyik, az ellensége ez a kéz, ami oly hosszú időre megfékezte azt, hogy beteljesítse a feladatát. Nyugtalanul megrándul, szinte csuklik, amikor a férfi eltávolodik és magára marad a belső gyalázkodással, háborgásra süpped a hasfala, és elnyugszik aztán. Egészen el. Azonnal kihasználja az időt, ami pihésre adatik, a fél szemét lehunyja, és csak a másik lesi a tisztálkodás kíntól ittasan, milyen kellemes látvány. Afrika koszos egy földrész, néha még a víz is fertős, a dús élővilág tele van rohadó dögökkel, varázslatosakkal és varázstalanokkal, spórákkal és bogaraknak, élősködőkkel, bőr alá férkőző parányragadozókkal, amik elszívják és megfertőzik a vért, ennek a fehér, sápadt fiúnak tradíció a mosdás. Akármilyen gondosan le is nyalogatta a macskanyelv, Argo megnyugvásához mindez kevés, édeskevés.
Nem mozdul, amíg vizsgálja, a testét nem fordítja el a saját, jól felfogott érdekében. Még ha fáj is, a kín természeténél fogva szokható állapot, egészen elernyednek a tagjai, mintha csak alváshoz készülődne, egyetlen nyitott szemének pillantása is puha, testetlen, mint aki eltávolodik magától. Hova mennek a gondolatok a félöntudatlanságban, és mi lesz a megkezdett képzelgésekkel, amikor újra magára talál?
- Ezt választom. Hozzád jöttem - dönt, szinte hezitálás nélkül. Nincs benne kényszer, hogy azt mondja, nem hazugság, hogy igazsággá bővítse ki, egyszerűen választ irányt, még csak nem is logika, hanem tetszés alapján. Fátyolos tekintetében olyan, mintha szétválnának a lélek alkotói, egy része beszorul ugyan a fájdalom nyűgözetébe és sóvárogva bámulja a megmintázott fiolát, könyörögve érte a szemével, de egy másik része egészen embermód, kíváncsi számítással szemlél. Vajon az ismert hozzávalók megszólítják a füvesembert? Mit gondol a láttukra? Mit tükröznek azok a zárt vonások, hogyan rejti el a zavart? A keze nyoma sokkal mélyebben ott van rajta, és abban a szerben is, mint a mosti felszínes érintés, és őszintén tudni vágyja, hogy vajon mi járhat most a sosevolt gyógyító fejében. Nyitja a száját, megemeli a nyelvét, erős, fehér fogait eszébe sincs játékosan csattogtatni, és főleg, meg sem kérdőjelezi, hogy ezek a kezek a megfelelő módon adagolnak, holott minden gyógyszer méreg, ha kellő indulattal közelítenek felé. Egészen biztos abban, hogy igen, és ez a kissé mindenttudó önelégültség kiül az arcára, miközben feloldódik kevéssel a görcsössége. Olyan megelégedéssel szemléli a másikat, mintha az minden kívánságának máris engedelmeskedne, borúlátó szavaira csak csillogó hunyorítással felel.
- Az elsővel nem. Mondhatok igazat is, ha akarod - lágyított a szó, de nem a karcos hang dorombol valójában, hanem a mondanivaló. Az akaratnak mindig ára van. Ha Argo akarja, meg is fizeti, de a tranzakció feltételei olyan egyértelműek, hogy szemlátomást sajnálja rá vesztegetni enyhülést kapott, csendes lélegzeteit. Ellenben egy mozdulatból nem sajnálja, bilincsbe fogott sajgó csuklóját megmozdítja, a kezét éppen csak megemeli, a tenyere orvul kúszik a lepedő felett, míg belopja magának a férfi comboldalát, amíg nevet, bár a hitetlen hang nincs a kedvére, a feje kicsit rándul a párnán. Óvatosan megérinti, éppen csak körömheggyel, belekap a talár vastag szövetébe, noha kentaurvérrel gyászkeretezett körmei egyáltalán nem horgasak.
- Mennyi ideig tart a hatása? - rossz elveszíteni az uralmat önmaga felett, nyugtalanság költözik az arcára, oldalra pillant, mintha szívesen elmenekülne, elszaladna a trauma elől, ám lenyeli a szert különösebb ellenkezés nélkül. Hosszú idő óta ez az egyetlen dolog, ami megszabadíthatja az állandó szenvedéstől, mégsem boldog és elengedett tőle. Küzd vele, mintha megtehetné, hogy érez, amikor a misztikus kémia odabent már eldöntötte, hogy nem lehet, sajátságos kelletlenséggel szűköl, amikor látja a mozgást a talpánál, de nem érzi, és az ujjai ernyedt húsbábokként lógnak a kezén a bilincsek között. Kárhozott sors. Mintha máris halott lenne, mert ami nem mozog, az halott, elvált a testéből kilökődött. Lehunyja a szemét egy pillanatra, a bőre meghullámzik, mintha valamiféle metamorfózis készülne odabent, de Argo hangjára fülelve felnyitja a szemét.
- Muszáj lesz - keménység költözik a tekintetébe, még ha csalóka, múlandó is. - Már megtetted egyszer. Azóta sokkal öregebb és okosabb lettél, megteheted újra - keresetlen őszinteséggel értékel gyógyításnak minden olyan mágiát, ami kiemeli a halálra várók státuszából, és valamiféle életet jelent, noha látszólag szenvtelenül viseli a szemébe mondott végítéletet. A halál emlegetése nem ültet az arcára érzéseket, de heves ellenérzés parázslik benne a pusztulás ellen, ha egyszer képessé vált arra, hogy megtegye azt, amire egyetlen becsületes, vagy a szíve mélyén egyetlen csepp igaz, tiszta vért is hordozó mágus sem vetemedne. Hacsak nem szorul rá nagyon. Mint ő.
- A nevek nem számítanak - lehelik fókuszát vesztve egy pillanatra. A láz dobol a halántékán, mint a napi eső valahol messze délen, ideje van már, el is múlt talán, körbesiklik a füstös zivatar az örökzöld erdőkön, aztán kisüt újra a nap, hogy émelyítő ködöt párologva sóhajtson fel minden. Jó lenne megmelegedni abban a forró elevenségben, angolhon hideg, és ő dermedt, mozdulatlan. Hallgat a kérdésre, bár kinyitja a másik szemét is, egyenesen elnéz a férfi feje felett. Érzékeli, hogy ránéz, de nem tekint a szemébe, ami olyan ismerős és mégis, semmi érdemlegeset nem tud róla, ami az elmúlt nagyon sok időben történt. Ott van a szemében minden tapasztalás és nem igazodik el rajta, nem ismeri a szavakat, amikkel megpuhíthatná a lelkét, a civilizáció kéjes játszmáinak útján, amivel rábírhatná, hogy segítsen.
- Egy jóakaratú, ám rögtönzött döntés, ami ennek megfelelően nem volt kellőképpen átgondolt - Shephatiáhra emlékeztet a meghátrálás stílusa, a közös gyökerek emlékezete nem fakult el egészen. Egy gyerek kifogása ez egy következmény ellen, amit egy férfi nem akar felvállalni. Megélénkül a tekintete, megtalálja magának a varázslót, nem törődik szétnyitott oldalának érzéketlen sötét virágával ott mélyen a látóhatárának peremén, megfényesedett szemei Argoéba mélyednek. - A pálcát én fogtam. Elvettem és elrejtettem őket - nem tesz különbséget elmei emlék és fizikai emlék között, bár gondol rá, hog talán szükséges a pontosítás, a jegyzetek a sebéről, a kiirthatatlanul róla tanúskodó tárgyi biztosítékok valahol egy ládában pihennek. Tudás. Lopott tudás. Nem pusztította el őket, hiszen hozzá tartoztak, jól megérdemelt trófeák voltak, kötődik hozzájuk, mert neki vannak emlékei, és az emlékek kötődni szeretnek.
- Akarod őket? - megint szemhunyorít, kissé ravaszkásan, de nem rosszindulatúan, nem is kezd botor, túlzó zsarolásba.
Vissza az elejére Go down


Argo Pyrites

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptyCsüt. Feb. 02, 2017 11:36 pm

Megrökönyödve emeli fel a fejét, hogy kétkedve végigsimítson szikeéles pillantásával a feszülten figyelő (aggódó? más arcon ez aggodalomnak fordítódna, ezeken a vonásokon viszont bizonytalanok a metakommunikáció jelentésárnyalatai, mintha valami teljesen más gesztusanyanyelven nevelkedett volna a férfi, talán más érzésanyanyelven is) arcon. Létezik, hogy egy olyan dimenzióba csöppent volna, ahol mindenkinek van egy tökéletlen hasonmása, itt fekszik előtte Blackbridge-é, tehát neki is van egy valahol, aki valamilyen lehetetlen szettingben kínosan bizalmas ismeretségbe került Blackbridge kópiájával? Nem hangzik valami racionálisan. Kurvára irracionálisan hangzik. Egyszerűen csak hajnal van, és kimerült, és ki nem állhatja ezt az egészet. A betegápolás gyűlölt nyűgje minden szennyével és emocionális terhével pedig túlságosan is sok tudatmódosító főzet használatára késztette korábban, nem csoda, ha folyton megint betépve érzi magát, amikor újra és újra rákényszerítik erre a kizsigerelő rabszolgamunkára.
Szóval ez a ványadt Blackbridge-utánérzés (rendben, rendben, ez a ványadt macska, akinek Blackbridge az utánérzése) komolyan azt gondolja, hogy még rászorul arra, hogy további tapasztalatokat szerezzen a kínvallatás értelmetlenségéről? És teljes bizonyossággal hiszi azt is, hogy kerülhetne valaha olyan abszurd, egyenesen groteszk helyzetbe, hogy az aurorpálca másik oldalán legyen?
Nevetséges.
- Nem ismersz engem – rázza meg a fejét utálkozva, hitetlenkedve. Úgy tűnik, felült valami erdőben kóborgó, kentaurokkal hadakozó, elátkozott őrült hagymázas locsogásának, ami kezdetben annyira hihetőnek, kereknek, a saját furcsa impresszióival egybevágónak tűnt… de hát mindig is vallotta, hogy sokkal több pszichiátriai beteg mászkál szabadon, mint az ép ésszel egyáltalán felmérhető lenne.
A férfi viszont mindezek ellenére nagyon is úgy viselkedik, mintha ismerné.
Mintha még azt is tudná, hol folytatódnak a talár alatt a kezét beborító égett forradások, amelyek megfosztották ugyan a szalonképes megjelenéstől, de csak még érzékenyebbé tették a bőrét.
Nem reagál a bizalmaskodó mosolyra, sem a bizalmaskodó szavakra, elutasítóan és hidegen fordítja vissza a pillantását a puszta testre, amellyel dolgozni kénytelen. Az átokseb azonban úgy üvölt a kezébe, és az idegszálain keresztül a zsigereibe, a gerincvelejébe, a legbensőbb bensejébe, mintha ismerné az a sötét mágia is, amely befészkelte magát a varázsló húsába, és ismerné behatóan, mélyebben is, mint a bizalmaskodó mosoly gazdája. A nevének talán vajmi kevés jelentősége van a brit varázslóvilágban, hiszen bárki ismerheti, talán elhangzott itt a gyengélkedőn is, amíg a férfi öntudatlanul hevert, de ki tudhatja, mik jutnak keresztül a kábulat függönyén a tudatalattiba, lehet puszta képzelődés, ráhibázás, lehet valami alulfejlett jóstehetség villanása, akármi – de a rituális mágiában nagyon is van jelentősége a neveknek, és ott nem létezik ráhibázás. Az átokseb pedig a nevén szólítja, a sejtjei, a szövetei, a szervei nevén valami ősi gyűlölet- és halálnyelven. Az átok ismeri őt.
Észre sem veszi a kínlódásban is élveteg figyelést, annyira igyekszik lemosni magáról ennek az ismeretségnek a puszta emlékét is. Pedig ezt az egyoldalú felismerést nem lehet úgy elhessegetni, letagadni, eltussolni, mint a férfi jelenléte által felvetődő kérdéseket.
Nem szólal meg újra, húsként bánik vele, puszta beteg testként, nem kegyetlen, de nem is részvétteljes, teljesen szenvtelenül folytatja a vizsgálódást, szenvtelen a fellágyult pillantást viszonzó tekintete is. Lehetne megható is a heves, gondolkodás nélküli elköteleződés a hízelgőbb állítás mellett: milyen hevesen dobja oda magát neki, hogy vállaljon érte felelősséget, mint egy kóbor állatért, hiszen az ő küszöbére vackolta le magát, őt választotta, még ha csak most is, a kérdésre adott válasszal. De ezt a felelősséget nem kérte, nem vállalt szerepet benne, kéretlen és élből elutasítandó felkínálkozás. Soha nem a humanitárius szellem vezérelte, amikor ezt az átkozott gyógyítópályát választotta köztes állomásnak, pusztán a tudás hatalma. De milyen tudást kínál neki a halál árnyékának völgyéből ez a csavargó?
- Kár, hogy ettől még hazugság marad – veti oda egyszerűen, még csak nem is különösebben gúnyosan, mert most sem a hazugság számít, csak az, hogy nekik kettejüknek semmi közük egymáshoz. Az emlékek túlértékeltek lennének? Persze, végülis mik az emlékek? Csupán a személyiség tégláit összetartó malter, semmi egyéb, biztos nem fontos. Az sem tudja már különösebben meghatni, hogy megszelídült a keze között a vadállat, most már engedelmesen adja magát a kellemetlenségeknek, engedelmesen fogadja el a számára kimért adagot, elcsitultan hever az ágyon, bár a fájdalom nagyobb úr, mint ő valaha is lesz. Gunyorosan rándul a szája az újabb törleszkedő szavakra. – Az elsővel nem, csak a többivel? Ismersz, azt mondtad. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor hatott rám a hízelgés? – Igazából nem vár választ, ezek a hűvös szavak tőle inkább csak az a betegágy melletti csevegés, ami általában unokákról, szakmákról és a többi ostobaságról szoktak szólni. Csak akkor villan eleven düh a szemében, amikor megérzi magán az érintést, ami önkéntelenül is ismerősen mar a combja után: mintha nem lett volna elég vérlázító a puszta pillantása, ahogy nézni tud rá! – Vagy akár a nem kért közeledés? – mordul ingerülten, de nem söpri le magáról azonnal. Megvárja, amíg a bájital kikapcsolja a mozgató idegeket, és esélye sem lesz rá, hogy megismételje a próbálkozást. Akkor fogja meg a csuklóját, és teszi arrébb, hogy még a testhője se akarja olyasmire emlékeztetni, amit úgysem tud visszaidézni – és egyre inkább úgy érzi, nem is akar.
- Sokkal kevesebb ideig, mint szeretnéd – ad lakonikus, de képlékeny választ. Látja persze, hogy az emberek többségéhez hasonlóan ez a férfi is nyugtalanítónak tartja a bénultság éberen megtapasztalt állapotát, de hát ha valaki belülről rothad, igazán értékelhetné a fájdalommentesség múló perceit. Valószínűleg az átokseb fekete lyukként szív magába mindenféle beavatkozó mágiát, és aligha tesz kedvére, hogy a kikapcsolt idegrendszer nem engedelmeskedik a mohó, pusztító parancsainak, így mindössze néhány perccel számol a szokásos fél órás, testmérethez igazítva inkább órás intervallum helyett, így igyekszik gyorsan végezni a sebtisztítással. Nem mintha bármi különösebb értelme lenne. Valószínűleg többet használna, ha egyből baglyot küldene a Szent Mungóba, hogy hívjanak mindjárt konzíliumot ehhez a nyomorulthoz, ha a minisztérium megadta az engedélyt az átszállításra (bár mégis kit hívnának, ha nem őt? jó, jó, nem akarja túlértékelni magát, ki tudja, talán azóta akadnak ígéretes bevándorló gyógyítók akár erről a szakterületről is).
Persze, amit a dúvad mond, az ezek után nem egészen váratlan. Pusztán bosszantó. Kellemetlen. Jobb lett volna, ha nem is kerül kimondásra. Ingerülten villannak elő a fogai, mintha neki is acsarogni lenne kedve, de hamar visszanyeri az uralmat a reakciói felett. Pedig a bosszúság marad. Mit bosszúság? Engesztelhetetlen harag, a saját kudarc keserű, torkot égető íze.
- Lehet, hogy megleplek, de sajnos nem igazán rémlik – vonja meg a vállát kegyetlenül. – Ha igaz, amit mondasz, és ezt a pocsékul kivitelezett mentőövet én hoztam létre, akkor csapnivaló munkát végeztem. Nem állította meg az átok térnyerését. Talán helyre lehetett volna hozni… valamikor. Évekkel ezelőtt, gondolom. – De bármennyire is játssza a míszt, a saját szavaitól szinte tombol belül, miközben befejezi a tisztogatást, és az eredeti elhatározásnak megfelelően belelocsol több fiola Folyékony Fényt az átoksebbe. Az az átok meg biztos direkt élvezi, hogy csiklandozzák, nincs is egy súlycsoportban ezzel a nyavalyás elixírrel, pedig ez még a legdurvább eseteken is javítani szokott. Persze, azok pálcával készültek, modern mágia a modern mágia ellen.
Ez az átok meg… még az is valószínűbb, hogy egy pokolból elszabadult démon szülte hüvelyi úton.
És akármennyire is nem az ő felelőssége, és akármennyire is nem akar ezzel foglalkozni, és akármennyire is nem érinti érzelmileg a férfi haldoklása, a puszta tudat, hogy ő cseszte el, kikészíti. Elvégre elégette az első kiadott könyve összes hozzáférhető példányát. Ha nem vonna maga után büntetőjogi következményeket, valószínűleg a névtelen varázslót is legszívesebben itt helyben elhamvasztaná, hogy legalább két lábon járó bizonyítéka ne legyen az inkompetenciájának.
Megvetően, de csak fél szívvel hallgatja a gyáva mentegetőzést, mert mérlegel és fontolgat, algoritmusokat futtat az agyában, de az utolsó, aljas pofátlanságra így is elveszíti a fejét, és az összeégett ujjai csakhamar a filigrán torok köré fonódva találják magukat.
- Te akarsz tőlem valamit, te szánalmas féreg, te rimánkodsz nekem a nyomorult életedért – sziszegi olyan gyilkos indulattal, ami egyáltalán nem méltó hozzá. – Cserébe pedig van pofád azt kínálni, hogy visszaadsz valamit, amit te vettél el tőlem? – Villámokat szór a szeme. – Nem ismersz. Kurvára egyáltalán nem ismersz. – Nem, nem ismeri. Ha ismerné, tudná, hogy a legilimenciát és minden formáját mennyire összehasonlíthatatlanul visszataszítónak tartja a feketemágia legszörnyűbb cselekedeteihez képest is. Ha ismerné, tudná, hogy amit tett, az erőszak az elméjén, megbocsáthatatlan, még akkor is az lenne, ha nem próbálna mindenféle „jóakaratú” mentségek mögé bújni. Ha ismerné… de hát hogyan is ismerhetné? Mégis mivel vette rá akkor, hogy segítsen rajta, és olyasféle mágiát alkalmazzon, ami már akkor se lehetett más, mint kétségbeesett, meggondolatlan rögtönzés? Őt, aki soha semmit nem tett alapos tervezés és utánajárás nélkül? Mi garantálja, hogy most nem hazudik, csak hogy a saját kínzó perfekcionizmusa rabigájába hajtva kényszerítse az együttműködésre?
Kiereszti a tüdejébe rekedt levegőt, elereszti a nyakát, mielőtt a szokatlan kontrollvesztés közepette óvatlanul megfojtaná, de nem ül vissza mellé az ágyra.
- Nem akarom őket – közli gyűlölettől és haragtól túlcsorduló, de immár sokkal jobban artikulált, az előző felcsattanáshoz képest szinte higgadtnak tűnő hangon. – Azt mondd el, hogy, mit és mikor csináltam. A sebeddel – int a fejével türelmetlenül a valamivel szebb, de cseppet sem reménytelibb tátongás felé a férfi oldalán. – A többi nem érdekel.
Vissza az elejére Go down


Éloy Lowell

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptyVas. Feb. 05, 2017 1:59 am

Összehunyorítja a szemét, éppen csak azt nem mondja, hogy valóban nem. Helyeslés látszik az arcán, az igazság jóváhagyása. Nem ismeri itt és most, és Argo nem ismeri meg őt. Sok nem ismerés van ebben a megtapasztalásban, de a válaszát megkapja a fejrázással, noha nem a kérdésére felel, valamiképpen mégis arra ad választ számára a viselkedése. A vallatás elmaradt a múltban, pont úgy, ahogyan tervezte és intézte és ennek is őszintén örül, noha sok minden lehetne jobb, lehetne másabb, nem rágódik a múlton, ellenben érdeklődve csócsálja a jelen ingereit. Mi szüli ezt az utálkozást, ezt a hitetlenkedést? A fájdalomból mindenkinek kijuthat, talán olyan elképzelhetetlen volna Argoról? Összeráncolja a homlokát, mintha ő maga is elbizonytalanodna abban, hogy a férfi az-e akinek ő véli, de aztán elsimulnak a gondterhelt vonalak rajta. Kétség kívül ő az, és bár Éloy nem szeret töprengeni, számot kell vetnie azzal, hogy huszonéves suhancok voltak akkor rég, és őt magát is mennyire eltorzították az azóta eltelt évek. A változás izgalmas. Minden változik, minden alakul, mint egy erdő, olyan az ember, a párás dzsungel, amiben faóriások a tájékozódási pontok, de azokat néha kiforgatja a szél, elviszi a víz, villám sújtja, s azután volt biztos pont, majd el is veszett, ahogy a természet rendje megparancsolta az elemeinek, hogy változzanak!
És változtak. Ahogy a vörösnek mondta az erdőben, az ember változik, számára és a testvérének, akit felismerni vélt benne nincs már közös pontja az elmúlt sok-sok év távolából, de ezért nem hibáztatná a fivért, ahogy nem hibáztatja Argot sem a megmosolyognivaló ellenkezéséért, nyugtalanságáért. Ám amíg a fivért inkább elkerülné, a füves ember új mivoltával nem fél újra szembekerülni. Egy vadállat fölényével kezeli ezt a helyzetet, amelyik akkor is ismeri az erdőt, a lelket, ha az el is változtatja az orcáját, hiszen a legbiztosabb pontot magában hordja kettőjük között.
Van ami nem változott. A fájdalom, ami a gyógyító keze köré csomósodik és megszólítja. Az érintés szenvtelen, hiszen mint hús nyúl hozzá, de a férfi reakciója intim, az átoké pedig egyenesen vérlázítóan közvetlen. Figyelmet követel, bár aligha törődést, azt csak a többi hús, a halálra ítélt, heges, izmos, szikár fehér hús kívánja, az égett kezek minden törődését. Ilyen kezek azok, amik az emlékezet útvesztőjében kínt és gyönyörűséget egyaránt okoznak, a szája sarkában lázas mosoly sompolyog fakón, mit sem zavartatva attól, hogy tehetetlen, fájó statisztája csak a füvesember és az átok huszonegyedik századi osztálytalálkozójának. Ha lassú, mély, megfontolt szusszanásokkal ki lehetne purgálni a fájdalmat, már bizonyára meggyógyulna oly nagyon koncentrál a testére, megfeszült orrcimpákkal uralja szaggatott lélegzését, ránduló ujjvégeit, amíg ki nem nyújtózhat megelégedetten. A gyógyszerének rabja, kétségtelen tény, édes e fogság, ami felszabadít időről időre, ám sose válik a káprázata valósággá, pedig úgy elveszne benne. Nem úgy Argo elutasító szemeiben, amik nem hagyják mélyre merülni, közömbösítik, mint a legkiválóbb alkimistapárlat a felé sugallt édes és mérges érzéseit, és mintha unalmassá lenne figyelni a semlegességét, a macskaszerű szempár továbbfordul, és inkább a kezek munkáját tartja szemmel, mintsem a zárkózott arcon keressen kapaszkodót. Akárha letörnék a barátságtalanul odavetett szavak, a mosoly árnyéka is eltűnik a képéről, gondterhelten vizsgálódik, de ez csak képmutatás, mert ő éppen annyira közönyös a férfi ridegsége iránt, mint az a fájdalmára. Érez ő kettőjük helyett is, és szolgáltat lázas forróságot a bőre, a keze, a pillantása, amivel gyorsan lerombolja statikus képmutatóságát, és felhunyorog a gúnyra.
- Hat rád a hízelgés - állhatatos kijelentése tartalmazza az összes lehetséges végletet. Hat rá, ha dühíti, ha rá, ha a kedvére van, hat rá akkor is, ha a közömbösséget kell kivonnia ellene fegyverként. Argo viselkedése olyan, mintha a hízelgés karom volna, a törleszkedés agyarakká nyúlna, és megtámadná a kedveskedés szörnyű fenevada, ez a visszás bundájú, sokszorosan hazug lény, amit anélkül is el tud engedni, hogy a tagjait kikulcsolná a bilincs nyűgözetéből. Egy inkarnálódott bűbáj, ami még csak nem is hasonlít a patrónusra, de Éloyra vall minden doromboló porcikája, ami a fájdalomtól kilazult füstös hangú torkában megszületik.
- Egyáltalán nem szeretem - elégedetlenül sóhajt is, amikor Argo megfosztja önmagától, ő kérte ezt a közelséget, meg akarja érinteni, vagyis, e tiszta, szűzies szóképtől eltávolodva bele akar marni elég állatian ahhoz, hogy karomnak tűnjön a húsba mélyedő hús, de ne ontson vért vele. Vagy legalábbis ne sokat. Inkább ezt nem szereti, mint a mozdulatlanságot, bár az sincs a kedvére, máris túl sok, túl régóta tart, maradandó bénulás víziójával kecsegtet, márpedig ha valami rosszabb lehet a halál árnyékánál az oldalán, az az lehet, hogy bénán és tehetetlenül fekszik előtte. Mozdulni vágyik, így a tekintete lesz élénkké a test felett, amiben a kirobbanó energiákat láncra verték, de az észlelését nem fokozta vissza a bűbáj. Megbámulja a vicsorgást, kivillantja a fogait rá válaszul, szélesen elmosolyodik, aztán eltünteti a képéről a túlzó macskaderűt, nincs miért kikacagnia Argo dühét, de hogy lát rajta valamiféle megnyilvánulást ebben az élethelyzetben felzsongítja az érzékeit. Elnyomta az ingerszegénység, a fájdalom és az örökös ingerültség az örömközpontokat, de most kivirágzik benne megannyi gondolat, civilizációs hatásoktól távol tartott, el nem nyomott gyerekesség, és szinte kacagna azon, hogy mennyit bosszankodik rajta Argo, pedig ő csak felelget, még csak nem is akarja felbosszantani!
- Sose végzel csapnivaló munkát - ezt te is tudod kimondatlan folytatás a kacaj helyén, komoly hangot választ, bár súlytalan a tisztogatott seb felett, nem képezi a testének részét az oldal, a belső, csak a fej. - Az átkot megfogta az, amit létrehoztál, de évekkel ezelőtt egy keleti boszorkány megátkozott egy permanens rontással - ezt a kifejezést Argotól tanulta, csaknem a fűfalra mászott tőle már, amíg a fejébe verte a hasznos tudást Vonzom a villámcsapásokat - megemelné a vállát, de égő égkő rajzolta bőre alatt nem engedelmesnek az izmok, felmordul. - Nem találtam elég erős átoktörőt, hogy eltávolítsa, de olyat igen, aki megállapította, hogy a mennykő ereje felszakította azokat a kötéseket, amikkel megkötötted az átkot. Hazudtam azzal, hogy miattad jöttem ide - mintha élvezné a folyékony beszédet, amit nem szakít meg kínlódó szuszogás - de csak azért, mert nem tudtam merre lehetsz az egész világon. Megkerestelek volna, és egészen más körülmények között kérlek meg arra, hogy vizsgáld meg a problémát és oldd meg-képes rá. Bizonyos ebben, de hát a haldoklók belekapaszkodnak a kétségekbe, megrángatják a finom húrokat, amik az érzőbb lelkeket motiválják, zsarolnak, főleg érzelmileg. Össztársadalmi együttérzés intézményesült a haldoklók helyzetének enyhítésére, ők ebben a legjobbak. Vágyakozásban. Kérlelésben. Kollektív bűntudatot ébresztenek, hogy az élők és egészségesek felelősséget érezzenek irántuk. A jelen helyzet csak annyiban más, hogy valóban Argo felelőssége, hogy ő még mindig életben van. Neki köszönhetik azon kevesek, akiknek ebben bármi köszönetük van, és őt átkozhatják azok, akik az anyját szidják napi, heti rendszerességgel, pedig igazából nem a nőre dühösek, aki világra hozta. Az a fehérnép már rég a semmibe veszett, létének újjászülője, a jelenének megalapozója Argo, nélküle nincs ez az élet, ez az őrület, ez az "idióta", aki nekimegy az erdőnek és egy egyszarvúnak, aztán kéz alatt hunyorog, mint egy állat. Argoban gyökeredzik a létezése, elpusztult minden ízében az erdő mélyén, de megújhodott, mert a zsenialitás élő húsából végrehajtotta a halottkeltést. Megszületett. Az övé az élete, meg is hálálta, még ha most nem is úgy tetszik és egy tékozló fiúként szerepel az étlapon a közömbösség köretei és a düh falatkái között.
- Náh - elégedetlenséggel vegyes kéjes mordulással emeli meg az állát, a törékenyen markáns porc a torkában előreugrik, ahogy a fogás elhelyezkedik, az izmait megfeszíti, ameddig tudja, sárfoltos-borostás állát hozzádörgöli a kézhez, ami a torkára fonódik. - Micsoda indulat Argo! - az artikulációjában nincs semmi szisszenős, egyáltalán nem feszíti düh a csöveket a földkeretes körmök alatt, bár az egész testét az ösztönös összehúzódás és eltaszítani-vágyás feszíti, a tehetetlenítőszer megbéklyózza. Őszi áradást idéző zöldeskék szemei belebámulnak a haragtól szépített arcba, a düh villámait éppen úgy magára vonzza, mint a légkörieket, ám ezek nem gyújtják fel és csapják meg a testét, egészen másféle tüzet borítanak az idegeire és érzékeire, de nem mosolyog a macskaszáj. Húsosan megvonaglik, ahogy szűkebbre szorul a légkapacitás odabent és fájdalmas merevséggel tolul a lélegzetért kapkodó perisztaltika a nyakán, de csak a helyzethez illő rémület nem látszik rajta, kellemdús kedvtelésből annál több borul árnyékos vonásaira, mélyre süppedt, lázas, de eleven szemeire. - Ha ehhez eloldoznál még jobban is érezhetnéd magad, ha nem egy szánalmasan megbéklyózott testen tombolnál nem kevésbé szánalmasan. Adj esélyt, lejátszhatjuk, de ami neked fáj, az nem az, hogy én nem ismerlek téged, hanem az, hogy te nem ismered azt a múltbéli részed, amit én ismertem - fullad el a végére egészen a lélegzete.
- Megijeszt... kiszolgáltatottá tesz... összezavar... utálod, mint a kígyó a levetett bőrét...mélyet kortyol az éltető Fényszagú levegőből, a bájitalok és a kéz tiszta szaga, a talárujjba ivódott kávégőzök aromája, az arcába árasztott indulatoktól nyirkos lég ritkán ilyen édes és kellemes. A száját elnyitva nagyobbat kóstol belőle, kisóhajtja aztán.
- Jelen helyzetben nemigen van más választásom, mint ezt felajánlani, még ha mindenestül meg is vetsz érte - a megvetést elbírja, ám szükséglete van Argo tehetségére. Vajon ha tényleg a perfekcionizmusa által hajtaná rabigába a férfit, az nem azt jelentené, hogy kiválóan ismeri? Akárhogy is, nem kérkedik ilyen ékességekkel, erőszakkal elbillenti a fejét a párnán, a fülledt méregbe mártózik a másik tekintetében. Néhány pillanat hosszan vizsgálja, és talán a helyzet draumaturgiája megkövetelné, hogy tovább feszegesse a kérlelés, könyörgés, rimánkodás és emlékek témakörét, inkább beszélni kezd. Ahogy kívánja. Hiszen mondhat igazat is, ha akarja.
- 1982-ben történt, az évnek a második felében. Az Ubangi folyótól északra -a hangja feszes tempójú, mint aki gyorsan végig akarja mondani, mielőtt visszanyerné a bénultság és érzéketlenség hagymakupolája alól a testének minden nyűgét.- Megharapott egy őre a múlt nagy varázslóinak a kongói feltáratlan romoknál, de elvesztette a nyomomat az erdőben. Némiképpen zavarosak az emlékeim, ezért nem tudom pontosan elmondani, milyen varázslatokat használtál. Nem is értettem őket általában - személyeskedésnek számít? Az ujjvégeit feszegeti, hogy kiszabadítsa őket a bénultságból. - Animágus alakban történt a támadás, ezért először visszaváltoztattál. Megkarmoltalak, bal kar, felkartól könyökön át alkarig. Mély volt, nagy szerencse, hogy nem kaptam szét az ereket...-édelgő kis mosolyát gyorsan lelohasztja, visszavált a kívánatos gondolatcsapásra.- Később azt mondtad erre azért volt szükség, mert az átok egy állatot kezdett el fertőzni, időt nyertél azzal, hogy emberi testbe kényszerítetted, és így a teljes mágikus erőmet használhattad fel. Valamilyen növényi szerekkel felerősítetted az ellenállásom, és elkábítottál, lelassult a vérkeringésem és a fertőzés is. Mojot készítettél, mézet és liliomot is égettél a füstben, ami elkábítva tartott, amíg ki nem dolgoztad a módszert, emlékszem az illatukra. Manipuláltad az életerőm, a vitalitásom, és a varázslónk segítségével egy részét oda is adtad Nekik -szemérmeskedő a szó a szájában, mintha nem nevezhetné meg sem a varázslót, sem az isteneket, amikkel a rituális mágia összefonódik, a varázslatok pedig fülledten hatványozódnak egymásba ágyazódva. Pálcák és rítusok, idegenek számára rejteni való tudások, és valahogy a tabu ott ül a nyelve hegyén. Argo nem emlékszik, tehát idegen. Az átkozott pokolba minden sötét démonok legigazabbikára, ez így elég nehézkes lesz. Sóhajt egyet, megnedvesítve szikkadt száját, rég elfeledett szakszavakat keresgél odabent, de elborítja a mostanában oly jellemző pánikszerű harag, a reménytelenség. Minek erőlködjön, ha úgysem engedi el? A puszta szavak mit segítenek kimondott akarat nélkül? A háborgása acsargást kíván, megvonaglik. Nem a legalkalmasabb idő vérgőzt kívánni, megsötétedő tekintetét lehunyja.
Vissza az elejére Go down


Argo Pyrites

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptySzer. Feb. 22, 2017 8:50 pm

Elmondott mindent, ami mondanivalója egy bizalmaskodó, arcátlanul figyelmet és felelősségvállalást követelő idegennek volt. Pengévé szorulnak össze az ajkai, hallgat, nem reagál a provokálásra – hat rá, igen, ha így értelmezhető a mondat, hat rá, hiszen alig lát a dühtől –, és nincs vigasza a nyugtalan sóhajra sem. A modern medimágia, épp úgy, ahogy a mugli orvostudomány, barbár intézmény, kínra még több kínt kínál válaszul, és ez ellen lázadozni értelmetlen, gyerekes dolog attól, aki segítségért folyamodik ehhez a barbár intézményhez.
Neki meg még több hízelgés jut osztályrészül, súlytalan, bosszantó, idegtépő hízelgés. Megrándul a szája a részben visszafojtott bosszúságtól. Persze, hogy soha nem végez csapnivaló munkát! Persze, hogy nem! Erre idejön ez a senkiházi, és elbasz, szétcsesz, romba dönt mindent!
- Úgy tűnik, most mégis – sziszegi, és csak megrázza a fejét a magyarázatra, látszólag nem is hallgat rá az automatikussá érlelt kézmozdulatok közben, de nagyon is figyel, és ettől még dühösebb lesz, mert valahol mélyen mégiscsak tudni akarja a képzelgéseit meg a hazugságait, mert nem bizonyított, hogy azok, tehát akár igazak is lehetnének… Nincs szükség arra a nem lehetséges, demonstráló vállmozdulatra, hogy a pillantása automatikusan a villámsújtotta sebhelyekre forduljon. - Ha a villámcsapás tönkreteszi, amit én odaraktam, akkor csapnivaló munkát végeztem – szűri a szavakat alig hallhatóan, alig érthetően az összeszorított fogai között. És a folytatás sem igazán nyugtatja el háborgó idegeit. – Mégis ki a fasz vagy te, hogy nekem kelljen megoldanom a problémáidat? – acsarog most már abszolút leplezetlenül. Még egy macskáért vagy egy bagolyért se vállalna felelősséget, annak mindig csak rossz vége van, ha az ember bármilyen viszonyulásba gabalyodik, majd pont ennek a földes-véres körmű vadállatnak fog bármivel is tartozni. – Ha egyszer segítettem neked, legyél boldog vele, egészségedre a plusz éveket, amiket kaptál, de ezzel nem írtam alá valami élethosszig tartó vérszerződést!
Pedig már csak acsarog, mert a vadállat valójában elmondta azt, amit el kellett ahhoz, hogy igenis létezzen ez az élethosszig tartó szerződés, mert egy jó szakember örökös garanciát vállal a termékeire, elegáns cég pedig nem vesződik a nem rendeltetésszerű használatból fakadó önhibák feltérképezésével, csak cseréli az alkatrészt… és már tudja, hogy ezt fogja tenni, mert különben úgysem nyugodhatna meg a pszichéje, miközben a minisztériumiak eltakarítják ezt a két lábon járó hullát…
Tulajdonképpen egyáltalán nem csoda, hogy elveszíti a fejét.
Undor tükröződik az arcán, mikor megpillantja a másik arcában, tekintetében a leplezetlen élvezetet, érzi a fojtogató ujjai alatt a törleszkedést. Megint ez az elbaszott bizalmasság, aminek nincsen kezdete és nincsen vége, nincsenek benne okok, indokok, tehát nem bizalom, csak bizalmaskodás, amit rühell, bár persze a valódi, megalapozott bizalmat is rühellené, egy semmiből előkerült régesrégi ismerős is pont úgy elbaszná a napját, mint egy idegen, ha nem jobban. Nem is mélyednek el igazán az ujjai a vékony kötőszövetrétegek alatt húzódó, elroppantásra ingerlő gégeporcokban és légcsőben, csak egy villanásnyi, intenzív indulat a mozdulata, aztán el is elereszti, úgy, olyan visszakézből visszataszulással, mintha nem is ő kezdeményezte volna a fojtogatást, hanem a másik erőszakolta volna a torkát a tenyerébe. Végül is, ez történt.
- Elég rosszul csinálod az agybaszást – mordul rá olyan hangsúllyal, amely minden más esetben meg szokta győzni az embereket, hogy hagyják abba a gondolataival kapcsolatos spekulációt, de a férfi persze nem hagyja abba, és bár részben sötétben tapogatózik és félrenyúl, részben azért mégis az elevenébe találnak a szavai, úgyhogy minden akaraterejét latba kell vetnie, hogy ne vágjon az arcába válaszul. Nehéz lenne most eldönteni, hogy az a bosszantó, hogy egy ilyen senkiházi próbálja bemagyarázni neki, hogy zavart és kiszolgáltatott, vagy az, hogy valóban így érzi magát. Mindenhogy méltatlan, megalázó és dühítő. Még feltételezésnek is az.
- Ha ez a legjobb ajánlatod, akkor valóban kurva nagy szarban vagy – veti még oda, megvetéssel, mert ez a legjobb ajánlat nemhogy kevés ajánlatnak, hanem egyenesen vérlázító. De igazság szerint mindegy. Most már mindegy.
Félbemarad a mozdulata, amellyel a bájitallal átitatott gézt helyezte volna a tátongó, alig valamivel jobban festő átokhegre, hogy befedje, ha már a sebzárás teljes kudarcnak ígérkezik. Nem fedi be. Minek tenné. Nem látványosan céltalanul rakosgatja ide-oda a gyógyítás eszköztárát a betegágy körül, miközben zéró kimutatott figyelemmel, de nagyon is kiélesedett tudatállapotban hallgatja a zavaros históriát. Némelyik szó villámcsapásként fut át a tudatán, de a harmadik után már csak ingerülten rázkódik meg, nem, nincs semmi, se flashback, se déja vu, csak ez a Blackbridge nevére keresztelt migrénroham, üres foltokat rajzol körbe minden kisülés. Egyedül a karmolás… az valóban megvan – a fene se tudja, mért nem tüntette el ezeket a sebhelyeket akkor, talán még most is el lehetne, egyszerűek, nem mágikusak, per primam gyógyultak, szinte szépek –, de leküzdi a késztetést, hogy a taláron keresztül megérintse és kirajzolja a nyomát. Akad néhány heg, amelynek nem emlékszik az eredetére, de hát Afrika zavaros emlék, és aligha azért, mert minden második napot kitöröltek volna az emlékeiből, ez a ködösség egészen más jellegű, mámoros, nem szakadozott, csak sziluettszerűen dereng át. Most már szakadozottnak is tűnik, de ki mondhatná meg, hogy ez nem azért volna, mert most már tudja, hogy szakadozottnak kell lennie?
Hát rendben. Annyi mindenesetre bizonyított az egészből, hogy látta talár nélkül, valamikor.
Kemény tekintete megállapodik a másikon, lehunyt szemmel ártalmatlannak és elgyötörtnek látszik ugyan, de a látszat mindig csal. A történet befejezetlen, a leírás pedig szakmai aspektusból enyhén szólva elégtelen. Két percig vagy talán még tovább is nézi, várakozóan, de egyre inkább ismét türelmét vesztvén, fagyosan hallgat, várja a folytatást, ez kevés, de kérdezni méltóságán aluli volna megint, újra, mikor már kérdezett. Talán könyörögjön a kibaszott információkért, amelyekre még csak nem is neki van szüksége..?
Már épp azon van, hogy felcsattan, aztán majdnem nesztelenül közeledő léptek zizegnek bele az elutasító, indulatos csöndbe.
Ingerülten szusszan:
- Stupor.

Mikor a férfi magához tér a lakrésze hátsó traktusában – oké, rendben, ez a hálószobája, még ha az ágyat el is tüntette, csak az egzotikus bestia- és állatbőrök maradtak, meg néhány személyes tárgy Afrikából, amelyeket az aurájuk miatt előnyösnek tartott itt hagyni –, az érzéstelenítő főzet hatása már rég tovaillant, az ébredés pont olyan szenvedéssel teli, mint az előző volt. Az első moccanásra leereszti a pálcáját (nem volt valami megfontolt dolog kombinálni a bájitalt a kábítóátokkal, és alapvetően előfordulhatott volna, hogy nem tér magához, hát igazán… szerencsés, hogy nem így alakult; ez a seggfej komolyan a legrosszabb énjét hozza elő belőle, se józanság, se higgadtság, se óvatosság). Még egyszer leellenőrzi a béklyókat rajta, csuklók a háta mögött összekötve, bokák egymáshoz ragasztva: most már nem tudattalanul választotta az animágusbiztos igézetet. Persze, feltételezhetné, hogy ilyen állapotban minden menekülés vagy támadás logikátlan és fizikailag sem kivitelezhető, de nem feltételezi. Azt is feltételezte, hogy az okklumenciaismeretei kicselezhetetlenek és hogy soha senki nem került abba a hízelgő helyzetbe, hogy visszaélhessen a bizalmával. Inkább nem feltételez semmit.
A férfi mellett térdel a padlón. Vet rá még egy ellenőrző pillantást, aztán mély lélegzetet vesz, és még egyszer átgondolja ezt a minden korábbinál légből kapottabb koncepciót. Végül is. Ha egyszer működött (valahogyan, isten se tudja, hogyan, semelyik isten, ez a seggfej meg képtelen elmondani), ez a módosított verzió is működhet. Ha a Mindenható is úgy akarja, és a loák ezt hajlandóak tolmácsolni neki, persze. És ha egyáltalán lehet tiszta afrikai boszorkányságot űzni ebben a rohadt kastélyban, mert ő aztán a loák helyében be se tenné ide a lábát. És ha jól tippel a saját múltbéli cselekedeteire.
Legfőképpen akkor, ha jól tippel.
Idegesen lélegzik. Egyenként megérinti a rituálé komponenseit, sorban, idehozott mindent, ami csak az eszébe jutott és beszerezhető vagy legalábbis előállítható volt abban az elmúlt rövid órában, amióta félig rábeszélte Poppyt, hogy hadd vesse be a rituális mágia eszközeit a beteg érdekében valami nyugodtabb és alkalmasabb helyen, és félig (ez egy nagyobb fél) elrabolta ezt a rohadékot a gyengélkedőről.
Nincs az az isten, hogy ez működjön – ezt mantrázza minden racionalitása, miközben megérinti azt a darabka nundubőrt, elszenesedett macskacsontocskát, égboltszínű féldrágakövet, majd a fiolákba zárt gyógyfüveket, pattintott kőből készített áldozótőrt, görbe tövistűt és a többit (egyedül csak a megfelelő áldozati állat hiányzik a falusi mambó kelléktárból). Nincs az az isten.
- Felteszem, a lousianai vuduból indultam ki – szólal meg nagy sokára. Nyilván abból. Nem mintha ebben a vérsötét mágikus katyvaszban bármit is értek volna azok a felderítő varázslatok, amelyekkel a saját mágiája nyomait kereste az idegen varázsló húsában. Egy egykori rituálé nyomai megvannak, de azok is éppenhogycsak. Szóval tippel. A tengeren túlra elhurcolt irányzat, a haiti is, de főleg a louisianai annyira kevert, hogy nem sértődött meg a nyugati mágiával való kényszerű nászon. A villámcsapásátok viszont már neki is sok volt. – A te állapotodban már nem szórakozunk ezzel. Megpróbálom a legősibb és legautentikusabb módon. És előre közlöm: a legtöbb, amit remélhetsz, hogy a hetekben mérhető életed újabb néhány hónapra vagy évre hosszabbodik. De a juju szabályai szerint fizetned kell a varázslatért. Korrekt fizetséget.
Pillantása várakozóan állapodik meg rajta. Palástolja az idegességét.
Vissza az elejére Go down


Éloy Lowell

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptyCsüt. Feb. 23, 2017 5:02 pm

Egy tudóssal nem lehet vitázni, vagy még inkább, Argoval nem lehet vitázni akkor, amikor felfedezi a tökéletesség szeplőtelen szűzhaván a fekete átokpettyet, ami első ránézésre még tűrhető kis hiba, elsikkad rajta a szem figyelme és alig bosszantja fel a lelket, de minél tovább vizsgálja, annál hatalmasabb, annál kiterjedtebb fekély lesz belőle, amit már nem lehet elviselni. A bosszantó hiba, a tökéletlenség nyoma, amit hiába is védelmezne Éloy csorba ékesszólása, felesleges volna. Hiába élte meg napról napra, hogy a csapnivalónak bélyegzett mágia hogyan tartja életben a megnyitott pokolszakadék felett, most, hogy romjain az a szem bírál, aminek a keze alkotta egykor mit sem érnek sűrűn megélt évei, amiket neki, kizárólag neki köszönhet. A vita csak felhergelné, az érvelés megmérgezné, és ő is elfáradna belé, főleg, hogy meg nem értheti igazán, mi is az, ami a másiknak annyira nagyon fáj, de kitágult orrcimpákkal megszimatolja az őrültséggel határos indulatok iszapszagú felkavarodását a másikban. A dühe tébolyszerű szent harag, megfékezhetetlenségében ismerős, és egy kicsit szánni való. Félelmetes, de szánni való. Emberi. Az indulatok rabjává válik a szeme előtt, jól meg tudja figyelni, miközben sajátságos ívbe feszíti az ajkát egy elfojtott mosolynak a fele, ami kijár a gyengeség megmutatkozásának. Szinte sajnálná is, ha nem tudná, hogy Argo csak magának köszönheti, hogy képtelen kiélni a dühét, gúzsba köti a civilizációs gúnya, ami jól áll neki, ha a lábaihoz ledobja, és hogy csak az ő, Éloy hibája az, hogy ilyen állapotba kerül, amiért azért is szégyellheti magát, mert ez az ő ügyét sem segíti elő. Lelohad a mosolykezdemény a képéről. Nincs semmi szórakoztató már a férfi villámló mérgében, nem használ egyiküknek sem. Tehetetlenül vergődnek mindketten, ő az átok és a bénító szer igájában, míg Argot a jelenlétének megszokhatatlan frusztrációja köti meg, ebben pedig nincs semmi szórakoztató, főleg, ha az eszébe ötlik, hogy mennyi mással is tölthetnék az időt, és csak a második a gondolati sorban a testének begyógyítása.
- Természetesen nem ingyen várnám a problémamegoldást, megfizetnélek érte - tompít a korábbi kijelentés arcbamászó élén az acsargástól későn észbekapva, de leplezetlen undorral gondol a fizetségre. Vannak olyan élethelyzetek, amikor az egyik a másikon nem fizetségért segít, vagyis, nem olyan juttatásért, amit fizetségnek lehetne nevezni, hiszen hogyan is fizethetne az életéért? Pénzben? Ugyan már. Javakban? Vicc. Szolgáltatásban? Kevés. Minden kevés, az életért az élet az egyetlen elfogadható valuta, és az életnek nagyon mély aspektusai vannak. Argo életének a szerves részeként fizetés nélkül távozott a tetthelyről, bár ez az elv később lett a sajátja, a bűn a feje felett nem törvény szerinti vétek, hanem a természet rendje ellen való.
Alamuszi macskaként húzza meg a határt magában, dermesztő és teljesen létidegen szigorúsággal a saját érzelmei felett, de nem szájal viszont, bár a mondanivaló megfeszíti a szájsarkát, a szeme ádázul villog, mintha csak ki akarna bukni az ajkai közül a szó, amivel lefestené, hogy mégis mivel lenne ő nagyon boldog, ha már így szóba került, és annak csak moderált köze van a vérhez, ami abban az esetben viszont nem hiába ontatna. De néhány mélyebb lélegzettel lenyeli a torkán akadt szófalatokat, az acsargás súlyos szavait hagyja megülni a mellén, mint megannyi nyomódémon olyanok, amik elveszik az álmot, a reményt, a jövőt, a pihenést. Lemossa a fölényességet az arcáról Argo kivetkőzöttségének őszinte tisztítóvize, bár nem költözik a helyére a jól megérdemelt bűntudat, oldalra pillant, ahogy Argo dühöng, és semleges marad, mint a szikla, amit megostromol egy hirtelen jött áradás. Látszólagosan kibillenthetetlen és állhatatos, de valójában megérzi az oldalán, pont ott, a fekete sebben a másik dühét, mert ott a zsigerei között lappang az, amit mások szívnek neveznének, kötődik és érez, bár a szív mozgószerv, a torkába költözik, a kemény, érdes fogású ujjak alatt lüktet hálásan. Szinte ujjongva, de mit tehetne, követelte az érintést, ha már őt mozgásképtelenre terhelte a férfi biztonságérzetének sanda követelése, az ujjak a nyakán beteljesítik a maguk dzsinnes módján azt, amit kívánt, belefojtják a gondolatokat, ahogy viszont a füvesember kívánta, de nem fojthatják el a megmutatkozó vágyakat, érzelmeket. Talán tiltakoznia kéne? Felháborodnia? Egy gondolatnyit játszik csak a kétellyel, hogy mit várt tőle a másik, vajon mit kellett volna tennie, hiszen amit tett egyáltalán nincs a kedvére, aztán már vége is, elengedte és ő felel egy bólintással, némán. Kurva nagy szarban van, és az ajánlata mit sem ér. Vérlázító a megalázottság, az ismeretlenség homálya? Milyen felforgató az is, hogy nincs semmi a kezében, amivel időt, erőt, gyógyítást, vagy legalább türelmet vehetne magának a másiktól. Egyáltalán keze sincs, amit használhatna!
Párállón szusszan, a perc megreked a tüdejében, tétovává válnak a szavak, a hallgatástól méreg kúszik belé is, Argo haragja olyan, hogy társakat csinál magának, a konok csendben lehullanak a szavai, és azt kérdezgeti a visszhang: minek beszéljen ha még csak nem is kérdez? Ígéretet sem kapott arra, hogy ennek a beszédnek segítségnyújtás lesz a vége, és a helyzete egyáltalán nem ad okot a reménykedésre.
Szinte örül, amikor a csend végigborul a tudatán. Szinte. Főleg azonban, bosszankodna.

A kín a legjobb szerető, felébreszt, ha ideje van, elaltat, ha már nem adhat semmit az ébrenlét, megizzaszt és megmelegít, fázlal és mozgásban tart. Indikátora az életnek, az eszméletnek, annak, hogy a kínlódónak helye van a térben és az időben, tehát még eleven.
Csak fáj. Nagyon, nagyon fáj. Ám valahogy ez az érzés most mégsem ordenáré, a csillapítatlan fájdalom mellé emlékképeket csatol a félbeszakított elme magára találó lendülete, csatakos bájitalt, ami a vérével összekeveredik, takaros mozdulatokat, amik kimossák gyulladt bensőjét, és már a tudattól is csillapulni tetszik az a nyüszítő belső kaparás, amitől fogcsikorogva követelné a gyógyszerét, amiről valaki megfeledkezett, pedig ő sose kínozza magát azzal, hogy elmulassza a cseppjeit, ha van más lehetősége.
Látja is a bűnöst, oldalra billenti a fejét, felnéz rá, ahogy térdel, a dühének árnyékrajzolatait még mindig ott látja a vonásain, amikről tovalett a szemtelen fiatalság bája és innen alulról nézve a megnevezhetetlen keserűség lecsöppenni látszik az állán, a talárnyak alatt bujkáló inggallér mögött csüggedtnek tetszik a bőr és feszültnek a torok. Kitáguló orrcimpák, hallja a zaklatott szusszanásokat, a pillantása követi a mozdulatát, mintha még nem tért volna egészen magához, vagy inkább nem tért volna emberi öntudatára, hiszen a szeme nagyon is élesen fókuszál, ébren van, de mégsem beszél, pedig mi más adna testet az embernek a hús megszokott látványán kívül. A fejét felemeli, az oldalára gördül, noha megvonaglik, és a válla megfeszül, az egész teste a rabszolgája a rohadt sebbel együtt, nem tarthatja mozdulatlanságban. A hátul megkötött kezeinek ujjaira támaszkodva fordul, a térdeit felhúzva arrébb hernyózik a padlón, annak meleg fája sokkal kellemesebb támasza mezítelen vállának, mint a puha, de tehetetlenítő matrac volt azon a gyógyszerszagú helyen. Nem haragszik az elrablásért, sokkal inkább úgy tetszik, hogy szimatol. Szemérmetlenség nélkül kúszik közelebb Argohoz, bár ez a mozdulat most elsiklik mellette, hideg verítékkel kivert bőre nem is érinti, miközben a macskacsont fölé hajol, kissé kancsalítva szemügyre is veszi, majd a látótávolsággal elégedetlenül fel is ül, hacsak Argo vissza nem nyomja, kurta, de erőteljes mozdulattal összehúzva magát. Szinte szemfényvesztés ez, gyors, mintha egy testére húzott dobozban akarna megfordulni, nem lóg ki a levegőben lógó szaggatott, képzelt körvonalakból, kuporgóra hangolt izomzata feszesen kidomborodik, aztán elernyed, felhúzott térdei alatt megpróbálgatja a bokafogó mágia erejét (fektében is, ha esetleg a varázsló kézzel illette volna nem szabadalmazott mozdulattörekvéseit.) Izzadt homlokát a térdébe törli, szusszan, a gyötrelem attól még kínzó marad, hogy nem vesz róla tudomást, mint kipróbált házasok egymásról tíz év után. Kimeríti. Bólint.
- Minden tapasztalatod a lousianai időkhöz hasonlítottad, az újakat is, és azokat is, amiknek a gyökerére, eredetére találtál, amit kutattál - úgy beszélgetnek, mintha nem állt volna be egy ismeretlen idejű gondolatszünet a csevegésbe, nincs új felütés, bemutatkozás, előjáték, csak a nyers tényekre törekvés. Súlyos hiba. A rituális mágia számára soha nem volt sallangoktól mentes, egyszerű és letisztult, ahogy a természet egyetlen megnyilvánulása sem az, ha a féktelen burjánzásnak nem szab gátat a civilizáció, és ahogy körülveszi a hely atmoszférája, fellázad a gyomrában az éhség mellett a helytelenségérzet, bár ahogy körülnéz, a tekintete enyhül. A bőrök a falakon, a padló alatta kedvére van, egyfajta sötét bájjal incseleg vele az összkép, aminek nem csak meleg színei, de szaga van. Megemeli az állát, ahogy beleszimatol az ősi kastély privát szobájának légkörébe, lenyomatába. A bútorok elrendezése magától adja a képet a hiányról, amit az ágy jelenthet, ami ugyan eltűnt, de erős ácsolatának szagát még érezni idebent, a rég halott fa sóhaját, az ágynemű gondos tisztaságát, forgolódó, nyűgös, vagy éppen tisztán kábult álmok mákonyát, a melegség érzetét, amire nagy szükség van a hideg skót tájon különösen egy forróbb égövön nevelkedett némileg elpuhult testnek.
Bár talán igazságtalan a férfivel ezzel a gondolattal, de ahogy újra rápillant ebben a fényben még elégedetlenebb vele, bár csak azért, mert önmagát nem látja. Bőven sok érezni is, a büszke üldögélésből hamar lehanyatlik inkább, kényelmesebb helyzetben fektetve el magát a kudarcok lepedőjén. Az erőtlenség benne van, és nem tágít, míg a sebe fedetlenül tátong. Ez új. A felszakítottság ténye rémületet lop belé, ha nem sikerül összeforrasztani az ideje megszámláltatott.
- Különös, hogy mentegetőzöl az idő miatt, amit adhatsz, pedig kinyilvánítottad már, amit én is tudok, hogy a elpusztulás elkerülhetetlen, az ideje legfeljebb halogatható, és minden idő becses, amit adni tudsz - rekedtté és nyerssé válik a hangja a kelletlenségtől, de aztán beleköltözik a készség, ahogy Argo a fizetséget említi. Egyenesen ránéz, nyugodtabb lélegzetet vesz. A hátán hever, a dereka mögött a kezeinek kényelmetlenségén szándékosan vetett ágyon, oldalán a seb a férfi felé fordítva, legalább olyan éberen bámulja a nedves, sötét sebmélység mint a zöldeskék tekintetben nyíló pupilla, bár míg az némiképpen ködös, a duzzadt sebet nem árnyékolja semmi, csak a körülötte feszülő izomzat riadt kis tónusjátékai késztetik groteszk táncra a bőrét. Könyörögni volna kedve a szerért, vagy legalább, hogy a csonkaságérzetet megszüntesse, vonja össze a bőrét, az izmokat, lesz ami lesz, zárja el a húsában fészkelő gonoszt, és ne törődjön vele többet.
Lázas, ostoba gondolat.
- Kész vagyok megfizetni az árát - és nem is érdekli az, hogy az mekkora, nem lehet túl nagy, bár ezt talán mondania sem kell, az az idióta ő, aki egyszarvúra vadászott a kertek alatt. Odébb koppintja a fejét a padlón.
- Argo, miért vagyok megkötve, ha úgy döntöttél, hogy megpróbálod a rítust? - mintha kiegyensúlyozott lenne, vagy legalábbis, megbékélt embertelen helyzetével, megalázó pozíciójával, tehetetlen kiszolgáltatottságával. Törődő várakozással fürkészi a másik arcát, és türelmetlen reménységgel. Ha nem volna az emlékezet peremén az a pajkos törleszkedés, akár ahhoz is lehetne hasonlítani, hogy így néz egy gyermek az apjára amikor beteg, sérült és egyetlen erőt lát és ismer maga felett, ami kivezetheti a reménytelenség útvesztőjéből. Sokféle érzés keveredik rajta, nincs benne semmi közönyös, semleges vagy savószínű, az eszméléstől az ájulásig ismerősként reagál Argora, még ha lényegesen készségesebbnek is emlékszik rá, és vastagabban átitatva a tudatmódosítók édenszagával. - Amikor Ők felfigyelnek rád - nem "ha", szigorúan "amikor", mint akinek kétsége sincs - azt hihetik, én vagyok az áldozatod. Félsz tőlem?
Vissza az elejére Go down


Argo Pyrites

Hozzászólások száma :
33
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptySzomb. Feb. 25, 2017 2:04 pm

A fájdalom nem érdemli meg a figyelmét; épp csak felpillant, hogy végignézzen rajta, de az idegvégződéseken végigizzó, megvonaglásra késztető kín nem eléggé fenyegeti a betege életét ahhoz, hogy bármit is számítson. A fájdalom csak valami kozmopolita növény, amely átsző minden szabad felületet a világon, megterem bárhol, így aztán valamennyien, akik nem csukott szemmel járó széplelkek, láttak belőle eleget. És ennek a szenvedésre született dúvadnak a tölgyfahordóban érlelt, évtizedekig nemesített, csiszolt, aprólékosan kidolgozott szenvedése se más.
Csak egy pillanatra találkozik a tekintetük, aztán az övé visszatér a rituálé kegyszereihez, a gondosan felmosott és fényesre törölt hajópadlón szétmorzsálódik egy széndarabka, ahogyan visszateszi a sorba, de az a villanásnyi összenézés is elég, hogy olvasson az elgyötört dérrel lepett szempárban.
- Bizonyára újra bevennéd a cseppjeidet - biccent szenvtelenül. - Nem fogod. Egyrészt semmi értelme, teljesen hasznavehetetlenek. Másrészt megpróbáljuk a lehető legkevesebb összeférhetetlen mágiát hozni be. A többi holmidat kint hagytam. - Vagyis előbb átnézte őket. A körülmények folytán a férfi fogolynak minősül, és az ember könnyen lép túl az emberjogokon, ha póráz kerül a kezébe. Nem mondhatná, hogy nincs ennek a pszichológiai folyamatnak az abszolút tudatában. De azt sem, hogy ne érezné jogos jóvátételnek a sorstól kapott múló kontrollt a fövenyszőke csavargó felett. Vagy hogy ne tartaná nagyon is célravezetőnek ezt a felállást, meg egy kis plusz cirógatásnak az önnön megalázottságán, kiszolgáltatottságán, amely a múltbeli emléktörlés következménye. - Most kiviszem a saját pálcámat is. Figyelmeztetlek: ha bármit csinálsz, akkor ennyi volt. Ez egyedül akkor működik, ha a legteljesebb mértékben együttműködsz velem. Vagy mondhatom úgy is: ha engedelmeskedsz.
Vagy ha megpróbálsz megint hozzám érni - akarja hozzátenni fagyosan, ahogy a perifériás látásában megmoccan a másik, és felé moccan, de nem mondja ki végül, és nem is várja meg, hogy a mozdulat célt érhessen, felkel a padlóról, és szavainak megfelelően elhagyja a helyiséget, hogy a kezében tartott pálcát valahol máshol helyezze el, minél távolabb a rituálé helyszínétől. Végiggondolja a magánál tartott tárgyakat, a nemrég bevett bájitalokat, kiüríti a zsebeit. Ennyire ad hoc ennél jobban nem tud megszabadulni a nyugati mágia szennyétől. És egyébként is: még mindig a Roxfortban vannak. Egyszerűbb rítusok, pláne a helytől kevésbé idegen kultúrkörök szertartásai szoktak működni, még a tanítványai tökéletlenebb koncepcióit is nyélbe lehet ütni egy olyan teremben, amely minimálisan le van árnyékolva a Roxfort mágiájától, néha még olyanban is, amelyet elő sem készítettek. A hálószobája falában persze jó néhány védelmi igézet és bűbáj jelen van már, egy részét örökölte, egy részét ő hozta létre, és ezeket folyamatosan karbantartotta az évek során, tehát ennél alkalmasabb hely legfeljebb csak a szakkör szertartásterme lehetne, de talán még az sem biztosítana nagyobb valószínűséggel sikert.
Az ajtóból nézi végig a férfi sajátságosan higanyos vergődését a mágikus béklyókban, lehetne nagyon pajzán ez a látvány, eltávolodó bokák, homlok a térdhez, és egyáltalán, egy elkínzott, törékeny (vagy inkább szívós? képtelen dűlőre jutni a két jelző között, hol egyik, hol másik tűnik találóbbnak, a szabaduló mozdulatok közepette még a szívós, a kimerült végjátékban egyértelműen törékeny, sőt törött), félmeztelen férfi a hálószobájában. Nem mintha valaha is ilyen lett volna a típusa. Egyáltalán nem. Túl karcsú, túl macskaszerű, túl egyértelmű a vonásai vadállatszépsége. Mégis mikor adta össze magát vele? És miért? Nem, az évtizedhosszan hallgató vére most sem pezsdül meg.
Az elhangzott válasz megint nem mondott semmi újat, így arra nem is felel. Amikor az idegen varázsló végül is összecsuklik, és megadja magát az állapota eddig is nyilvánvaló követeléseinek, visszaveszi a helyét a padlón. Az ajtó bezárul mögötte.
- Nem mentegetőzöm - csattan fel, noha a hangerejét nem emeli meg, pusztán a szavak ostorcsapásszerű szisszenése hat úgy, mintha ráripakodna. - Csak közöltem, hogy az aktuális ajánlatom nem csereszabatos. Nem szeretnélek pár hónap múlva újra a küszöbön találni, hogy újabb pár hónapot koldulj össze megint. Ez volt az utolsó, és vége.
És vajon ez az utolsó hanyadik volt tulajdonképpen? Hányszor törölte ki az emlékeit és jött vissza rájuk hivatkozva, az átokheg ismerősségének letagadhatatlan bizonyítékával felvértezve? Paranoid gondolatait nem is rémület vagy harag, hanem egyenesen undor kíséri ezúttal, és eljátszik a gondolattal, hogy mégsem teszi meg - hiszen ki tudja, hányszor tette meg előtte, és ezzel csak újabb alkalmat ad rá, hogy újra megtegye, talán a találkozás nem várt meglepetését is csak eljátszotta. De már itt van, már előkészített mindent, már elköteleződött annak, hogy a kérésnek eleget tegyen. Saját értékrendje alapján most már nem táncolhat vissza, bármennyire is megérdemelné a másik.
A fizetség említése tovább bőszíti, dehát ez elkerülhetetlen része, a louisianai vuduban elkerülhetné, hogy a szövetségüket ekként tegye szövetséggé, de azzal egyszer már kudarcot vallott. Leplezetlenül elfintorodik a válaszon.
- Nekem nincs szükségem arra, hogy fizess érte, leopárd - kúszik a szájára az automatikus szó, aminek semmi értelme nincs, nincs eredete, hiszen nem említette az animágus alakja pontos természetét, és nem is próbálta kitalálni, lényegtelennek gondolta. De észre sem veszi, mit mondott, annyira dühös megint -, nem lehet megvenni, ami nem eladó. De ha az vagy, akinek mondod magad, te is tudod, hogy a varázslatért fizetni kell a varázslónak, ez pecsételi meg a hatást. Meg kell nevezned vagy oda kell adnod a választott árat. Próbáld meg megugrani a lécet. Elvégre az életedért fizetsz.
Újra végigfuttatja a kezét a tárgyakon, újra végigfuttatja magában, mit akar kezdeni, aztán olajat locsol maguk köré gondosan kimért sávban és alakzatban, majd egy ritmusos, néhány strófányi avantgárd versre emlékeztető, értelmes szavakat nem is tartalmazó varázsigét mormolva szikrát pattint, hogy felpattanjon a tűz, fekete és bíbor lángokkal véve körül őket. Felpattintja az egyik fiolát. Horkant a kérdésre, de egyenesen a férfi szemébe néz, mialatt válaszol neki:
- Nem félek tőled. De nem bízom benned, és ha sikerült a rituálé, visszaviszlek a gyengélkedőre, elkábítalak, és végeztünk egymással. Nem akarom, hogy közben eszedbe jusson meglépni. Ha azt hiszik, hogy az volnál... - Megvonja a vállát, és még mindig egyenesen a macskaszerű szempárba meredve, rezzenéstelen arccal a tenyerébe szórja a fiola tartalmát: szárított virágok, füvek és gyökerek keveréke, már így is olyan erős, forró, fűszeres-bomlásszerű illatot áraszt, hogy azonnal eluralkodik a szoba levegőjén. - Hát nem tévednek túl nagyot.
Beledobja a tűzbe a füveket: a tömény, arany füsttel szétbomlik a szobában az önkívület levegője, és kiszorít minden tiszta oxigént.
Vissza az elejére Go down


Éloy Lowell

Hozzászólások száma :
55
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló EmptyHétf. Feb. 27, 2017 12:27 pm

Talán nem a másik figyelméért való a szenvedése, hiszen az ilyesfajta kiszolgálás több számítást feltételez és megalapozottabb lelki mozgatórugók finomhúrozott ismeretét, mégis valamiképpen jól esne, ha több figyelmet kapnának a kínjai. Leginkább enyhülésre gondol, hiszen a másiknak hatalmában áll megadni és megtagadni, tehát valamelyik választásával élnie kell, és néha nehezen törődik bele az ember, hogy a másik önként azt választja: szenvedjen csak. Zöldes szeme ráfürkész, merev fókuszába vonja a felpillantó arcot. A patkányok összebújnak, hogyha az egyiküket valami nyavalya kínozza, a macskák dorombolásuk rezonanciafelhőjébe vonják sérült társukat, a madarak csőrből csőrbe etetik a félig elesettet. Az állati ösztönöket megszólaltja valakinek a fájdalma, de ez a rápillantás csak olyan, ahogy az ember figyelme átsiklik az utca többi emberén, érdektelen és éppen csak felfogja a jelenlétének színfoltjait.
Egészen elgondolkodik. Mikor lett Argo ennyire közönyös, vagy csak nem emlékszik rá, hogy mindig is ilyen volt? Az ő emlékezetét a múló idő lyukacsosította, volt esélye elkopnia a közös emlékeknek, míg a férfi memóriájában kitépett, behegedt sebeket nyitott fel néhány szóval. Így voltaképpen már nem tűnik annyira a gonosztól való gondolatnak, hogy ennyire közönyös. Elvégre kifosztotta és visszaélt a bizalmával.
Argo bonyolult.
- Értem - hagyja jóvá szóban a szerfosztottságának logikáját, mert a tőle elfordult férfi nem láthatná a bólintását. Ínséges idők ezek, de a lázadás elmarad a kényelmetlenség felett, meg tud békélni azzal, hogy oka van a kimért kínnak, és haszna a számukra. Így lesz tisztább. Fájdalomban érlelt, de tisztább, a gondolat egyáltalán nem idegen tőle. Az új holmikra fordul a figyelme, mindig csak előre, mintha sose merengene azon, mit veszített ő a jelen pillanatában. Emberi méltóságot, ám mert nem becsüli nagyra, nem is törődhet vele sokat, bár nem igaz, hogy nem gondol vele. Nem a maga vonatkozásában, de ebben a pillanatban Argo emberi méltóságára gondol, és arra, hogy milyen következményekkel van rá az, hogy megtiporta. Nem szándékkal ugyan, de úgy tetszik, rosszat tett.
Vajon bocsánatot kellene kérnie?
- Nem rontok az esélyeimen. Teljes mértékben együttműködöm - eddig csak megnyugtató és beleegyező feleleteket adott, Argo mégis mintha egyre ingerültebb és bizalmatlanabb lenne. Az elkábítottság köztes szakadéka kurta és nem vonta homályban a korábbiakat, valahogy kelletlenül kúszik végig a hátán a gondolat csiganyálnyoma, hogy nem mondhat semmi jót. Semmi olyat, amitől Argo akarná a jobblétét, és talán nem akarja jobblétre szenderíteni, de nem tudja, hogy mit ér a vodou akarat nélkül, szenvedély nélkül. Nem fogja áttörni ezt az ellenséges magburkolatot, ezt a rideg dióhéjat, amivel a füvesember minden szavát pisztillusmorzsoló agresszióval tölti meg, hogy kellemesebbre fordítsa a viszontlátást.
- Ha úgy tetszik, engedelmeskedem - fűzi még hozzá a másik által választott és elvárt viselkedésformák szuperlatívuszát, lehajtja a fejét, hogy ne látszódjanak macskaszemei, Argonak amúgy is máshol van dolga. Hátravont karú vállai megfeszülnek, amíg a másik odakint van, a lapockáján felpúposodik az elégedetlenség. Nagy szavak ezek ahhoz, hogy csak úgy elkoptassák őket, az engedelmességet ki kell érdemelni, de Argo... nos előre fizet. Ki kell csalogatni belőle az érdemeket, amiknek ilyen ígéretet megtesz anélkül, hogy felborulna a világ rendje, és persze a füvesember nem csinál titkot abból, hogy mennyire nincs jelentősége számára a szavainak, és mennyire hidegen hagyja a mögöttes tartalmuk. A viselkedése kiszámítottan elhatárolódó. Megakad a torkán.
Bármennyire szeretne kiszabadulni, ez aligha a legjobb ideje annak, hogy megmutassa Argonak, mennyit fejlődött a pálca nélküli átoktörésben is, főleg, hogy nem emlékszik az előzményekre, békén hagyja a bűbájt, még az erejét sem próbálja meg, felkészülve a bizonytalan "talán bekövetkezhet" szükséges azonnali szabadulásra. Így is egyfajta cirkuszi látványossággá válik, amikor a másik visszatér. Érzékeli a felé forduló figyelmet, és amikor elfárad, viszonozza azt. Argo ácsorgása az ajtóban beszédesebb, mint a felcsattanása kevéssel később, még akkor is a hatása alatt áll, amikor beszél. Kiábrándultság. Nem belőle, hiszen rá nem emlékszik, inkább az életből lett kiábrándult az elmúlt időben ez az alak. A formája ismerős, de kilóg belőle, és bármikor megérintené a mancsával ezeket a szabad végződésű új szervrészeket mindig odavág valami szóval, vagy éppen megkötözi, megbénítja, és összességében minden töcskölni vágyó kis mazochista nőstény perverzióit kielégítő státuszban tartja. Nem mozdul, amikor Argo újra melléhelyezkedik, mintha összekapcsolta volna a saját nyugton maradását azzal, hogy a másik a közelében tartózkodik. Izgágázik: elmegy, fekszik, mint egy darab félrohadt fa: a közelében van, és mivel ez utóbbi a kívánatos emellett kell letennie a voksát.
- Vége... olyan lélekállapotban állsz neki segíteni rajtam, hogy közben elutasítod a segítségkérés jogosságát, és jövőbeliségét, sőt, a gyógyulást magát is - a feje elbillen a padlón, a felsorolás kellemetlen ízű nem csak a szájában, de kimondva is. - Ez ellenhatékony - teszi fel a szarkoronát erre a mocskos indulatokból rakott totemre. Olyan arckifejezéssel kritizálja meg Argot, ami totális összezavartságról árulkodik, erre alighanem még soha nem volt példa a macskaemlékezetben, és nem is következhetett volna be a jelenség. Izzadt bőre alatt megborzong a kelletlenségtől, mintha valami nagyon rosszat csinált volna. A sötét mennyezetre veti a pillantását, talán bűnbocsánatért a felsőbb hatalmakhoz fohászkodik, a fájdalom elkushad az oldalában, mintha csak maga is kíváncsi lenne a fejleményre, kimenőt ad a gyötrelemtől fáradt agyrészeknek azért, hogy elharapózzon odabent a babonás kétely és a kétség.
- Hm? - odakapja a fejét, mint akit megszólítottak, nevén neveztek ősi, zsigeri kapcsolódású nevén, ami nem egyszerűen a füléhez jut el, hanem a zsigereit, a szívét, az elméjét, a legkisebb alkotóit szólítja magához. Az ideájának lenyomatát egy nem is létező párhuzamos világból. Még gyerekkorában csak úgy hívták ezt, hogy megnevezés, valódi nevet se kaptak, hiszen ember az embert nem szólítja ilyen mélyen meg, de aztán elhagyta Szibériát, és kötődni kezdett. Egy fogalomhoz. Macskamosoly a száján, mintha nem is arra figyelne, amit Argo mond, hanem egyszerűen csak arra, hogy beszél. A hümmentés lekúszik a torkán, reszelős kis hang lesz belőle, a sóhajtás és a kuncogás között, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a gyerekek berregnek még maguknak, vagy a társaiknak, őszintén, szavak nélkül, artikulációtól mentes korlátok nélküliségben kikommunikálval az örömüket.
- Tudom amit tudok, de nem eleget - a látszat ellenére nagyon is figyelt, megnyalja a száját, a pillantása hiábavaló zarándoklatra indul, de Argo tekintetében nem talál kapaszkodót. Bármikor megugorja a három métert még ilyen állapotban is, jobb napjain a négyet, különösen jobbakon az ötöt is viszi, de ez a léc nem alá való. Szavak nélkül vitatkozik, érvel, ellenérvel és valamit nagyon ki szeretne fejezni, de ilyen lekötözött állapotban nem találja rá a módot, a beszéd pedig egyértelműen Argonak megy jobban, nem pedig neki. A dühe beborítja, már nem is fázik alatta, meleg szurkálás a bőrén, mint a szakadék szélén egyensúlyozók oldalában a komisz istengyerekek biztató böködése. Ugorjon. Bukjon el. Lehetőleg azonnal. - Oda fogom adni a választott árat - szűkszavúságba fordítja a megtorolt bőbeszédűségét A mozdulatot figyelve felidézi magában egy másik kézfuttatás sokkal természetesebb, könnyedebb ívét. Ő soha nem gyakorolta a vodout, miért is tette volna, a babonás fekete népség számára fehér arcú kívülálló és mégis testvér volt, de alig több az állatoknál, akik az erdőből lesték az ében húsú vadászokat. Mohó volt és megköthetetlen, de ha varázslat résztvevőjévé vált, ösztönösen fizetett, hiszen az erdőben a létezése maga volt a szolgálat, a segítsége és támogatása, ismeretei és ravaszsága olyanná tették, mint amilyenek a fák között bujkáló szellemek voltak, csak sokkal készségesebbnek bizonyult. Volt mivel megfizetnie a varázsló fáradozást, és könnyűnek találta ezt a kötelezettséget, hiszen a varázsló akart tőle valamit. Jelenleg az egyetlen dolog, amiről tudja, hogy akarja az, hogy tűnjön el ez a kínos intermezzo az életéből. De ezt sem akarja igazán, hiszen azzal újra olyasmihez nyúlna, amihez nem szabad. Vajon az lenne a tisztességes fizetség, ha soha többé nem látná? Ezt kívánja, de ez valahogy.. a semmit adná vele. Tárgytalan, fókusztalan, kézzel foghatatlan, matériák nélküli üzletelésük elkeseríti, és kiszolgáltatottabbá teszi, mint a kötelékeik.
Inkább a szellemek iránymutatásában bízik, amik felfedik majd a fizetség mikéntjét, ehelyett a renegát helyett, aki Argoból lett. Ha ugyan túléli ezt a szertartást, de inkább bizonyosnak látszik, hogy a kéz által veszik el, ami egyszer már életet adott neki. Meglehet, ezt a fizetséget követelik tőle az akkori haladékért, és hogy nem látja át, hogy ez miért jó a szellemeknek, vagy éppen Argonak, nem jelenti azt, hogy ne így lenne. Legfeljebb nem akarja, hogy így legyen, az önámítás pedig méltatlan.
- Ez a körülírása az attól való félelemnek, hogy árthatnék és ártanék neked. Nem akarsz megbízni az élni akarásomban és a hálámban, ha ezt lehetővé teszed? - a fekete lángok tükörképe a szembogarán nyújtózik, összemázolják Argo képmását odabent, elváltoztatják a megszokott professzorarcot. Rezzenéstelenül néz a szemébe, semmiféle gátlás nem nyomasztja az átlagemberhez képest, és a tekintete olyan képet mutat a férfiről, amit nem láthattak még az ódon falak, poros ablakok és főleg az elkényeztetett diákság! Barbár dimenzióval gazdagodik odabent, az égett kezek fölé húzott emberbőrt mintha levetkőztette volna magáról a tűzgyújtás ősisége, a legalapvetőbb és legmélyebbre nyúló varázslatok egyike. A nyújtózó lobogásban másnak látszanak az árnyak, a szem szigorúja, a mindig gúnyosnak tetsző arc vadságot mutat, elemiséget, a választékos kifejezése a megvetés szavainak, a bosszúvágynak hitelt kapnak is. Ökölbe szorítja a kezeit maga alatt, a körmei a tenyerébe mélyednek, csorbaságuk felsérti a bőrt. Lapos cimpájú orra megmoccan, a szimatolás azonban nem teljesedik ki, a lélegzetét visszatartja, hogy egy-két másodpercig még olyannak lássa a másikat, amilyen most, mielőtt széthullik a szertartásban, újrarajzolja az önkívület és a hatalom mámora, hogy megjegyezze magának a túlvilágra, és visszataláljon hozzá a szelleme, ha mégsem sikerülne a sértett önérzet csonka romjain gyújtott gyertyák füstjéből szőtt szertartás, mert befejezetlen ügye lesz vele, és a legönzőbb és legbosszúállóbb szellem lesz. Ezt megígérheti minden loáknak, akiknek kedves az ilyen elveszített, messzire szakadt sodródó hívek szenvedése.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Egy leopárd & egy varázsló   Egy leopárd & egy varázsló Empty

Vissza az elejére Go down
 
Egy leopárd & egy varázsló
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Apuci - választható pb - Sötét varázsló/Más csoport

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzö Szakiskola :: A kastély :: Első emelet :: Gyengélkedő-
Ugrás: