15 tulajdonság, amivel leginkább jellemezni lehet:
♦ Naiv: ezt leginkább mások mondják. Elég gyakran. A hiszékenységem az oka csak, vagy a rendületlen hitem a jóságban?
♦ Önzetlen: Sosem a saját érdekeimet helyeztem előtérbe, hanem mindenki másét. Éppen ezért hanyagoltam el dolgokat, mulasztottam el iskolai házidolgozatok megírását, ha valakinek szüksége volt rám.
♦ Megszállott, megrögzött, és minden szinonima: Túl végletesek az érzelmeim, ezért ha valamit szeretek csinálni, akkor azt túlzásba viszem, szinte álmodni is azzal álmodom. Megrögzötten keresem a jót, és kviddics-megszállottnak vallom magamat.
♦ Kereső: erre nem is tudom ez jó szó-e, mindenesetre eredete abban áll, hogy igyekszem... tehát igyekszem megtalálni mindenben a szépet, a helyzetekben a mentő körülményt. Eszembe jutott: derűlátó.
♦ Bizonytalan: Nincs túl nagy önbizalmam magam iránt, minden barátomnak hatalmas lelkicsomag lehetek, amikor azon tűnődik kipróbáljon-e valamit, azonban ez magamra kivetítve nincs így.
♦ Spontán: Tele vagyok meglepetésekkel, még a saját magam számára is, nem lehet tudni, hogy a következő pillanatban felvisítok vagy beleboxolok a mellettem ülő vállába.
♦ Lelkes: Ha felmerül valami jó ötlet, a lelkesedésem határtalan, egyszerűen bepörgök tőle.
♦ Beszédes: Rengeteget beszélek, a mondatrészek között ritkán veszek levegőt, és mindenről, azaz mindenről szeretek beszélni.
♦ Vidám: Az arcomon folyamatosan mosoly ül, rendszerint letörölhetetlen.
♦ Barátságos: Nem számítanak a sztereotípiák, és előítélek, bárkivel képes vagyok szövetséget kötni az első pillanattal, ahogy megismertem őt.
♦ Érzékeny: Meg lehet bántani, meg lehet sirattatni, elérheted, hogy nevessek. Alacsony ingerküszöbbel rendelkezem, így hullámvasút tombol bennem.
♦ Ügyetlen: Ez fizikailag a folytonos esés-kelésben nyilvánul meg, fejben az alkalmi feledékenységemmel.
♦ Gyermeteg: A nagyvilág dolgait még mindig fejtegetem, és értetlenül állok előttük, túlságosan tudatlan vagyok. Toporzékolok, hisztizek, sírok és nevetek, mint egy aprónép.
♦ Kíváncsi: Minden érdekel valamilyen szinten, aztán később dől el a sorsa. Kíváncsi vagyok a titkokra, a gyerekkori játékokra, a mottókra, az állatokra, és mindenre.
♦ Csintalan: Akárcsak Puck, imádom a csínytevéseket, a rosszaság feszültségét, s figyelmét, de ezesetben is nehezen állom a várakozást, míg elsül.
14 dolog, amit szeretek:
♦ Kviddics, nézni, játszani, olvasni róla. És HAJRÁ MONTROSE MAGPIES!!!
♦ Napsütés, eső, hó, azaz nagyjából az időjárás minden változatát, mindegyiknek megvan a maga mókája. A napsütés, a meleg már mosolygásra késztet
♦ Család: apu, anyu, Marie, Finn
♦ A barátaim.
♦ Az ölelés. Imádok másokat spontán ölelgetni abban reménykedve, hogy jól esik, én tudom, hogy kapni milyen jó, de adni is.
♦ Forró csoki, kakaó fahéjjal, és néha, mondom néha tejszínhabbal és gofrival... Csak a csapatkapitány ne tudjon róla.
♦ Csillagos égboltot bámulni.
♦ Fagylalt, gumicukor, karamell, naylóka, ha az édességek között nézek szét.
♦ Minden gyümölcs, tényleg minden a gránátalmától a görögdinnyéig, meg a barack, az eper, a szilve, az alma, a körte. Zöldségek - még Spenótmoszat, Répa úr és Karfiol fácska is. Viszont nem vagyok nagy húsfaló.
♦ A virágos gumicsizmám, a méhecskés harisnyám és a macskás, szőrös pulcsim.
♦ Shakespeare, természetesen. Marie-vel ez az egyetlen, amiben megegyezünk, hogy bolondulunk érte, és imádom Puck-ot és az összes bolondot Próbakőtől Feste-ig, sőt még a sírásókat is a Hamletből a durva humorukkal
♦ Limonádé
♦ Buborékok és csillámpor
♦ a világon minden, amit most kihagytam
13 dolog, amit annyira nem:
♦ Mennydörgés, villámlás: Nem csak Finn, de ezektől én is tartok.
♦ Ha szomorú valaki és nekikeseredik.
♦ Apa és a kórház párosítás, azt sosem szerettem.
♦ Sírás.
♦ Félelem bármitől, bármilyen helyzetben, akár attól is, hogy felszólítanak egy órán.
♦ Értékpusztítás.
♦ Gúnyolódás, ócsárolás, csúnya beszéd.
♦ Tankönyvek. Nem vagyok jó a tanulásban, nem jeleskedem benne. Nem azokkal van baj, akik írták őket, ők biztosan jól végzik a munkájukat, és csodálatos emberek, de...
♦ Piton professzor, félek tőle. Ha meglátom a folyosón, a teremben, a... akárhol.
♦ A mások felett való ítélkezés, pálcatörés származás alapján. Nem tartom igazságosnak, és azt sem szeretem.
♦ Várakozni. Elég türelmetlen vagyok, így nem tudok megülni egy helyben túl sokáig. Tanórákon is fészkelődöm sokszor.
♦ Amikor összeborzolják a hajamat. Jó, nem fogok dührohamban kitörni, viszont ezzel mindig éreztetik, hogy kicsi vagyok, nem csak termetre, hanem korra is. Nem vagyok törpicúr!
♦ Hogy olyan ügyetlen vagyok. Fizikailag is, és néha előbb beszélek, mint gondolkozom, úgyhogy sokszor mindenféle badarságokat hordok össze, aminek nem szabadna elhagynia a számat.
12 tevékenység, amit hobbiként űzök:
♦ Legelsőnek is a kviddics, hiszen azt szinte minden mennyiségben
♦ Csak úgy repülök, legyen szó arról, hogy a seprűmön, vagy akár verébként
♦ A nővérem nyakán lógok
♦ Mindenki más nyakán lógok
♦ Hóemberépítés, hógolyózás télen.
♦ Nyáron a kutyánk sétáltatása, mindenféle játék vele, vagy kergetem locsolótömlővel.
♦ Pocsolya ugróiskola és lehullott levelek közt hempergés ősszel.
♦ Tánc és pörgés-forgás a zuhogó esőben.
♦ Keresem valamimet. Számtalanszor elhagyom, elvesztem a dolgaimat, és olyankor a feledékenység kórsága gyötör, hogy vajon hova tettem. Na, és persze olyankor elfelejtem, hogy boszorkánynak neveltek, és mi az az
Invito♦ Társasjátékokkal játszunk
♦ Mesekönyvet bújok, vagy rajzfilmet bámulok ámulva
♦ Kikészítem a körülöttem lévő tanárokat és hollóhátasokat a tudatlanságommal, és kérdéseimmel
11 dolog, ami szájhagyomány útján terjeng rólam:
♦ Lökött vagyok.
éééés lökött vagyok, főleg.
♦ Mindig vigyorgok.
♦ Buta vagyok.
♦ Kétbalkezes vagyok.
♦ Eltört valamim. Furcsa, hogy erről mindig másoktól értesülök. Lehet, hogy olyankor nem telik az idő, vagy olyan gyorsan gyógyulok, hogy észre sem veszem.
♦ "Tulajdonképpen ő egy hatéves."
♦ Űrlény vagyok. Ennek eredetére még mindig nem jöttem rá, de amikor ezen gondokozom, akkor is használják.
♦ Szellem vagyok. Ez a legújabb verzió.
♦ Egy szivárvány hátáról jöttem egy csillámpóni unikornison
♦ Fura manó vagyok, akit Vigyorinak hívnak
♦ Pillecukorból lett Pindúr Pandúr vagyok, aki nem támad senkit. Mint egy jótét lélek
10 rossz szokás, amit űzök:
♦ Hadarok.
♦ Kapkodok, heves vagyok.
♦ Nem gondolom át eléggé a dolgokat. Jelesül előbb beszélek, mint fogom fel, mit is mondok éppen.
♦ Rossz a memóriám, különösen, ha elhagytam valamit.
♦ Rágcsálom a körmeim, ezen néha rajtakapnak, Marie sem szereti túlzottan, ha meglátja.
♦ Lecketanulás helyett sokszor, inkább a pályán tartózkodom. Ez Marietta szerint rossz szokásnak minősül, de én nem érzem így.
♦ Néha habzsolom a falatokat.
♦ Soha senkinek nem vagyok képes nemet mondani egy esetleges segítségre, vagy bármire, még ha halomban állnak is az én dolgaim.
♦ Agyonhallgatok egyetlen dalt, ami mindenkit idegesít, hogy folyamatosan megszólal, vagy dúdolom. Túl sokat dudorászok.
♦ Megpróbálom összetörni magam. Hozzá kell tennem, hogy szerencsére elég jó a csontozatom, szóval ritkán törés a vége, de a sok bénázást tekintve az is előfordul, halmozottabban azonban pár nap a gyengélkedőn, és vége is.
9 különös dolog rólam:
♦ Szinte mindenhol csikis vagyok.
♦ Megkóstoltam a kutyakekszet. Nem is rossz.
♦ Egyszer sikerült egy érmét megállítanom a homlokomon 10 másodpercig. Nem, nem elfektetve, az élén.
♦ Nem szeretem a sót. Emellett a túl fűszeres, vagy borsos ételektől gyakran tüsszögök.
♦ Nagyjából a második, vagy harmadik edzésemen fejbetalált egy gurkó, miközben csak a kvaffra figyeltem, és nyúltam utána.
♦ Hiszek Istenben.
♦ Ha nem dőlök be azonnal az ágyamba egy edzés végeztével a fáradtságtól, bűntudatom van.
♦ Mindig különböző színű csipeszekkel aggatok fel egy-egy száradó ruhát.
♦ Mindennek nevet adok, állatoknak tárgyaknak egyaránt.
8 mondat/idézet, ami sokat jelent számomra:
♦
"Nevetni az tud csak igazán, aki már eleget sírt." - Junkies
♦
"Nincs tisztább a könnyek mosta arcnál. Mennyivel jobb, aki örömében könnyet ejt, mint aki örvend a más könnyén!" - William Shakespeare
♦
"Árulónk a kétség:
Attól foszt meg, mit könnyedén elérnénk,
Ha volna merszünk." - William Shakespeare
♦
Come fly with me - ez Borzas, a seprűm miatt
♦
"Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá." - William Shakespeare
♦
Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni♦
"De jó lenne jónak lenni,
egymás kezét megkeresni,
és a gonoszt mindörökre
eltemetni, elfeledni." - Juhász Magda
♦
"Élj jól. Csak ÉLJ." - Jojo Moyes
7 becenév, amit adtak nevem:
♦ Abi/Abigail
♦ Jane
♦ Edgecombe
♦ Szivárványlány
♦ Vigyori
♦ Mosolylány
♦ Szöszi
6 vélemény rólam:
♦ Abigail, a húgom, akire mindig is vigyáznom kellett, és segítenem a tanulnivalóival kapcsolatban. Most, hogy az apukánk beteg, úgy érzem, nagyobb szüksége van rám, mint korábban. Tudom, hogy imádja a kviddicset, sőt mondhatjuk, hogy az az élete, de én továbbra sem támogatom, hogy később hivatásos játékos szeretne lenni, mert nem látom értelmét, ennek a sportnak sosem volt értelme...
- Marietta Edgecombe, Hollóhát
♦ Egy éjszakai kiruccanás alkalmával találkoztam vele. Azt mondta fahéjas kakaóért ment. Máig sem tudom mit keresett a másodikon... Talán alva járt? Következő alkalommal egy elhagyott mackó után kajtatott, aki a Brumm úr nevet viseli... Biztos, hogy ide kellene már járnia?
- William Clark, Griffendél egy prefektusa
♦ Egyszer együtt dolgoztunk egy sulis projekten, és néhányszor láttam már őt játszani. Még mindig nem tudom, hogy férhet össze az a tengernyi butaság a kviddicsőrületével, azzal az elköteleződéssel, amit a sport iránt tanúsít, vagy hogy hogyan lehetséges, hogy a talajon minden második lépéséből hasra érkezik, a seprűn viszont nem is olyan béna. Ez a lány egy rejtély. Örök ellentmondások sokasága.
- Silas Botwin, Hollóhát
♦ Ó, kicsiAbiiii… Hát ő igazááán… cuki. Szerencsétlen kislány annyira jó szándékú, és naiv, hogy fel sem fogom, hogy nem rontotta még el ez a csúnya világ.
- Owen Lannister, a Grifendél ház volt diákja
♦ Ez a csaj. Egy idióta. Azt hitte nem jövök rá, hogy ő volt az a szőke loboncú kotnyeles fruska, aki a tóparton megtalált minket Darius-szal, ponthogy nem jött be. A édesaranyos kis szűzlány, az állatok barátja, hát hogyne... Jó vicc. Olyanokba üti bele az orrát, amikbe nem kellene, és ráadásul... ráadásul még miatta kellett azokat a koszos serlegeket is suvickolnom.
- Anne Newsome, Mardekár
♦ Abigail a szobatársam, és a legjobb barátnőm is egyben. Ő az, aki képes lelket önteni belém, ha szükség van rá, akivel folyton valami cinkosságon törjünk a fejünket, és fetrengünk röhécselve valamelyikünk ágyán, nem törődve az azelőtt bevettettként álló ágy feltúrásával, akivel édességet majszolunk egy kései órán, és suttogva lábbujjhegyen közelítünk a szobánk felé a visszaúton.
- Eadlyn Sullivan, Hugrabug
5 dolog, amit el akarok érni:
♦ A gurkók szeretetteljesebb megítélése: van egy elméletem, miszerint, azért ilyen kis erőszakosak, mert a terelők ütik őket, nem pedig ölelgetik őket, emellett pedig mindenki más is fél tőlük, ettől pedig besokalltak
♦ Mindenkit életben tudni: ez a kívánság leginkább az utóbbi időben kezd megfogalmazódni bennem.
♦ Életem végéig a kviddiccsel foglalkozni valami módon. De ezt még magamnak sem igazán vallom be. Rendre próbálok valami
értelmes munkaötlettel előrukkolni, egyelőre tényleg a próbálkozás fázisánál tartok. Semmi más nem érdekel, csak ez az egy. Nem hazudok!
♦ Béke. Nincs több háború, ami emberek halálát kívánja.
♦ Hogy hasznos legyek, ne lábatlankodjak.
4 hely, ahová el akarok jutni:
♦ Újra és újra a Globe-ba
♦ Kviddics világkupa döntő, mondjuk ez nem egy konkrét helyszín, de attól még mindig megnézném.
♦ Olaszország. Ez megint egy rakat helyet magában rejtő meghatározás, de ez nem tántorít el attól, hogy magát az országot mondjam. Bár nem hiszem, hogy valami köze lenne a pizzához, vagy a kávéhoz, vagy a fagyihoz - na jó, ahhoz talán -, de visszatérve... jórészt ott játszódik egy csomó Shakespeare mű, és amúgy is az egésznek olyan varázsa van számomra, a hihetetlenül szép épületek, vagy Júlia fala, erkélye, A rengeteg zöld terület, szőlők - imádom a szőlőt -, a gondolák, minden. Szóval Itália, ha úgy mondják.
♦ A világűr. Hogy miért? Két évesen akartam én űrhajós is lenni, hát innen.
3 dolog, amit feltételezem, nem tudsz rólam, vagy legalábbis nem sejtesz:
♦ Hogy szoktam sírni... úgy értem gyakran. Mármint leginkább az titok, ha azért történik, mert nyomorultul érzem magam, amikor örömömben, vagy a nevetéstől jönnek a könnyeim, az természetesen teljesen más, bár lehet, akkor sem kéne, vagy tudat alatt ezzel szoktatom a környezetem ahhoz, hogy egyszer majd nem tudok neki gátat szabni, és egyszer csak kitör. Fel lehet bolygatni a lelkivilágom, ez nem tudom mennyire egyszerű, vagy nem - legalábbis, én szánt szándékkal nem próbálkozom vele -, de persze van, akinek szokott sikerülni, tehát ne forszírozzuk a dolgot... a lényeg, hogy ezek a pillanatok általában úgy érnek, hogy egyedül egy sötét sarokban.
♦ Szoktam olvasni. Nemcsak, hogy szoktam, de például bolondulok Shakespeare-ért. Ennek ellenére, ezt elég kevesen gondolják rólam, viszont fogalmam sincs miért.
♦ Én is voltam már dühös. Ez akkor fordul elő, amikor nagyon-nagyon-nagyon igazságtalannak tartok valamit.
2 titkos vágy:
♦ Hogy segíthessek apának a gyógyulásban. Az életemet adnám érte...
♦ Hogy képes legyek megállni a helyemet a világomban.
1 személy, akire példaképként tekintek:
♦ A nővérem, Marietta. Ő testesíti meg mindazt, ami én nem vagyok. Az én nővérem okos, kedves, vicces és gyönyörű. Céltudatos és inspiráló. Tudja mit akar az élettől, míg én itt állok használhatatlanul, eltörpülve mellette.
Megjegyzés: A leírás ötletét Mariettától loptam, de egy kissé átalakítottam.
1984. július 18.
Ha már fontos állomások, akkor a születésnapom mindenképpen annak mondható. Ugyanis 16 évvel ezelőtt egy csecsemő nevetett fel egy kórház csendes kis zugában, aki mára én vagyok... vagyis akkor is én voltam, csak azóta kicsit öregebb vagyok, több a hajam, és nem a gugugágá a beszédformám.... vagyis néhánnyal több szót tudok. Már.
1987. augusztus 1.
Egy négyfős család ült a lelátón: a két felnőtt ölében két apró csemete. A férfi mutogat az ámuló kislánynak, aki serény szorgalommal követi az ujja nyomát, és issza minden szavát, miközben rengeteget kérdez az előtte seprűn röpködő bácsikról és nénikről. Mielőtt felrepült volna a kvaff egy kis gumilabdát dedikált a meccs előtt egy Aspen Turner nevű hajtó a kis szőke főjű, hatalmas szemű lánykának, aki azt szorongatta nagy izgalommal. A kvaff átrepült az üresen hagyott karikán hála a cseles hajtónak, Aspen Turnernek, és az ő tréfás dobásának. A tömeg felmorajlott, a csapat szurkolói a helyükről felkelve őrjöngtek, apa a nyakába vett és úgy pattantunk fel a lekesedésünknek hangot adva.
- HAJRÁ MAGPIEEEES! - kiáltottam teli torokból a magasba emelve a karjaimat a jobb kezemben a kis Rugannyal. Akkor váltam kviddicsrajongóvá.
1990. május 25.
- Most figyelj - suttogta a nagy ember egy kuncogó szőke kislánynak. Nagyra nyíltak a szemeim a konyhakövön térdepelve a tenyeremet a földnek nyomva figyeltem mi történik. Kissé talán túlzottan is kihajoltam a konyhabútor mögül, amitől meglibbent a szőke hajam, árulkodó jelként az ottlétünkre. Belépett a helyiségbe anya, aki hüledezve nézett körbe a szentélyén, kutató tekintete már a tettest/tetteseket kereste. - Ajjaj - szólalt meg újra a bácsi. - Meneküljünk - jelent meg a szemében némi félelem, ahogy a forgolódó nőt nézte a liszt lepte konyhában. Amint elfordult, és a kötényén hátul megkötött masnit figyeltem, a tettestársam lábujjhegyen igyekezett távozni.
- Láttalak - éppen felálltam, hogy követhessem őt. - És Téged is Abigail - tette hozzá. Ijedten ajkaimba haraptam, aztán egy új alak lépett be megpakolt kezekkel.
- Marie volt! - mutattam rá azonnal, és beárultam őt.
- Mi? - kérdezte a helyzetet sem értve, miközben anya felé fordult mi már iszkoltunk is al apával a tetthelyről ki a kertbe.
1994. szeptember 1.
Hihetetlenül nagyon-nagyon-nagyooooon izgatott voltam, annyira nagyon, de nagyon, de úgy istenigazából istentelenül veszettül vártam ezt a napot. NAGYOOOON. Amikor megkaptam a levelemet az örömujjongástól ugrálásba kezdtem - ez volt az utolsó alkalom, amikor lázba hozott egy iskola. De belegondolni is bezsongató volt, hogy szabadon csinálhatok mindent, ami eddig furcsa volt.
Egy vörös buksijú lány tolta el a kabin ajtaját, mire mindannyian felemeltük a fejünket, én pedig tovább himbáltam a lábaimat, és abba sem hagytam a vigyorgást, úgy pillantottam rá a cipőim gyorsmozgó orrairól.
- Szia! Abi vagyok - mutatkoztam be a megszeppent lánynak elsőként.
- Szia - felelte halvány mosollyal. - Eadlyn - kontrázott, majd leült a mellettem addig üresen kongó helyre.
Ettől fogva pedig röpködtek a szavak és a mondatok. Annyira, de annyira örülök neki, hogy bekopogott hozzánk, hiszen ez a szörnyen egyszerű szituáció, és az este folyamán az iskola színe előtti széken ficergő lányok feje felett elhangzó: Hugrabug! felkiáltás vezetett oda, hogy van egy legjobb barátnőm, hiszen Eadlyn a szobatársam lett, és a legeslegjobb barátnőm az egész föld kerekén. Ő az a személy, akivel az éjszaka közepén kisurranunk a konyhába egy kis kakaóért, hogy aztán együtt nevessük ki a kísérletünket arra irányulóan, hogy sikerül halkan visszaosonnunk, s a suttogásunkkal és az elfojtott kuncogással verjünk fel mindenkit; akivel egy forgolódással töltött éjszaka után álmosan összetalálkozunk a klubhelyiségben; akivel viháncolva tesszük káosszá valamelyikőnk ágyát, s terülünk el rajta mindketten valami rágcsát, vagy gumicukrot majszolva; akivel mindenkor csínyeken törjük a fejünket, s mosolygunk nap, mint nap ebben a rút világban; akivel együtt jövünk rá, hogyan kivitelezhető a házi feladat, vagy kire bízhatjuk rá; akivel egyetlen eszement szituáció sem lehetetlen; akivel elválaszthatatlanok vagyunk (annak ellenére, hogy szinte Eadlyn vagy az egyetlen lány barátom a kviddics miatt); akivel sokszor ugyanaz volt örömünk-bánatunk, de ha nem is, ott voltunk a másiknak.
1995. június 21.
Hogy felejthetném el ezt a napot? Apuék fordultak be a kocsival a nagyiék udvarába, ahol rájuk vártunk. Marie-vel jó gyerekekhez híven rohantunk is eléjük versenyt futva egymással. Vajon hol lehettek ennyi ideig? Mosolyogva tekerték le a szüleink az ablakot. A nővéremmel egymásra néztünk. A következő pillanatban nyüszítés ütötte meg a fülünket a kocsi hátuljából. Minek a hangja ez? Kinyitottuk a hátsó ajtót. Egy doboz volt az ülésen. Egy mozgó doboz. Nem viccelek, ficergett a karton. Amikor óvatosan kivettük, és az alját alaposan fogva a földre helyeztük, valami kapargatni kezdte az oldalát. Fölé hajoltunk, hátha úgy okosabbak leszünk. A dobozon levő lyukakon keresztül kukucskált ránk valaki odabentről. Gyorsan szétnyitottuk a tetejét. Aztán megláttuk. Megláttuk azt a barna pamacsot, aki a doboz túlsó sarkába húzódott nagy szemeket meresztve a rá vetülő árnyékunk sötétjében. Mi rámosolyogtunk, ezen ő felbátorodott, majd elindult, megpróbált kimászni. Upsz! Feldőlt a doboz, egyenesen rá. Ez nem szegte kedvét, viszont egy kicsit összezavarta, és a kívülállók sétáló dobozra lehettek figyelmesek. Nevetve emeltem fel a fedőt a tökmagról, aki akkor újra elcsodálkozott mi is történik körülötte. Óvatosan, de bátran közelebb jött a levegőből szagmintát véve, aztán ránk ugrott, majd összevissza nyalt mindkettőnket. A mókás kis figura lett Finn, az egyik legjobb barátom.
1996. április 6.
- Marie, Marie! Mókázzunk egy kicsit, gyere! - könyörögtem a nővéremnek.
- Abigail, ne visíts! Egy pillanat, csak ezt még el akarom olvasni - megragadtam a karját, és mindkét mancsommal húztam felfelé teljes erőmből a kényelmes ülőhelyéről, ahova jól befészkelte magát. - Áááá... - hangzott a kiáltás, ahogy a lábai a földet érték. - Rendben. Oké. Győztél. Csak eressz el - és a megadó válasz.
- 14 évesen miért kell állandóan olvasni? - tettem fel a kérdést, hiszen engem minden jobban foglalkoztatott: az hogy odakint szaladgáljak, hogy szabadidőmben is a kfaffot bűvöljem, vagy a kis rugannyal szórakozzak, hogy esőben pörögve várjam a szivárványt, vagy bekuckózzunk Finnel valami eresz alá, vagy kergetőzzünk, vagy visszahozassam vele valamelyik játékát, vagy, hogy... hogy mindenféle dolgot csináljak: SOSEM TUDTAM EGY HELYBEN ÜLNI. - Ó ez megint Shakespeare? - betűztem ki a borítóról miközben összevissza forgolódtam, hogy el tudjam olvasni. Na jó igaz. Sepszir, az Sepszir. Még talán meg is értem. De most játszuuuuuunk! - pörgetem meg a karjánál fogva, mire beleesik a fotelba, ahol az előbb üldögélt.
- Most mit? - szedte tagba magát feltápászkodva.
- Mit, mit? Amit mindig. Csak segíts leszedni - unszoltam, és már kerestem is a kis sámlinkat.
- Szögezzük le, nem leszek sárga - fonta keresztbe a karját nagyduzzogva.
- Rendben, akkor ne legyél - a válasz hallatán segített odacipelni a széket.
Felléptem a székre és lábujjhegyre állva a kezemen levő ujjaim segítségével leügyeskedtem a dobozt a dobozt. Vettem egy nagy levegőt és lefújtam a porréteget, ami, majd odaadtam Marie-nek. Leugrottam, és visszavonszoltam a széket.
Leszedtük a játék fedelét, és mivel Marietta, úgyis piros akar lenni, ezért elvettem a kékeket. A 4 szükséges bábuhoz képest azonban, csak 3 piros volt, a zöldek apunál a fiókban, és csak sárga maradt.... Ebből mi lett.... Merlin szakállára, utálhat valaki Marie-nél jobban egy színt?
1996. szeptember 12.
Lassan fújom ki a levegőt és egy halvány mosollyal az arcomon lépkedek a zöld gyep felé kezemben a Borzassal, akit alaposan megszorongatok.
Elballagott diákok és felszabadult posztok, ez indította a nyaramat, és mivel nem varázsolhattam otthon, a seprűmmel csak a tanév kezdetétől nyílt lehetőségem gyakorolni. Addig is az otthoni kvaffon nyűttem el a bőrt apa és Finn segítségével - bár Finn szabálytalanul játszott, de neki nem róhatom fel semmiképp, így mosolyogva nyugtáztuk bármit is csinált, és igyekeztünk becserkészni, hogy elvehessük tőle a labdát. Talán jó próbatétel is volt, hiszen az évek során nem adódott túl sok energikus jelentkező arra, hogy megkaparintsa előlünk a labdát, így az könnyű szerrel landolhatott a földön, senki nem vitte el az orrunk elől. A passzok egyre erőteljesebbeké és pontosabbakká váltak, és Finn már egyre kevesebbszer tudta elkapni őket, még szaladva is, jelezve hogy jól dolgozunk, tanultuk a figurákat a dobásstílusokat, amik egyre kidolgozottabbak és trükkösebbek lettek. A nap végén pedig szuzsogva dőltünk el a kertünk füvén izzadt ruhában. A lányok az én helyemben biztosan találtak jobb elfoglaltságot, nekem azonban nem létezett.
Az a kis rugany és a hároméves önmagam a hibásak, nem mintha baj lenne. Biztosan nem indultam volna neki, ha akkor nem visz el minket apu arra a meccsre, ha nem kapom azt a kis gumilabdát. Azt gondoltam: Most vagy soha! Mindennél jobban be akartam kerülni a csapatba, és sikerült is.
1997. október 8.
Mióta álmodtunk erről. Arról, hogy repülünk. Seprű nélkül. Minden nélkül. Saját magunk. Aztán reggel kinyitottam a szemem, és felébredtem. A pályán nem lehettem mindig, már megkezdődtek az edzések, és egy-egy csapatnak is szüksége volt rá, ezzel pedig szabadon manőverezhettem volna a magasban, senkit nem zavartam volna. És végül valamiért nekivágtunk az animágia kitanulásának. Marie és én tollazatra váltottunk, persze ő sokkal gyorsabban haladt nálam. Az én átalakulásaim még ma sem tökéletesek. De jelentem haladok. Koncentrál, koncentrál, menni fog! Egyszer kitanulom!
1998. december 30.
A karácsonyi szünet a családról szól. Arról, hogy együtt vagyunk, önfeledten, boldogan, egészségesen.
Sosem felejtem el. Életem legeslegrosszabb napja, fekete nagybetűkkel véste be magát az életünkbe. A családi kupaktanács nálunk általában jót jelentett - kivéve, amikor a jegyeinkről esett szó, az rám nézve sosem telt nyakbehúzás nélkül. Sajnos ez volt a kivétel.
Apa beteg. Leukémiát diagnosztizáltak nála. Gyógyíthatatlan.
Azt hiszem nem akarok erről beszélni. Az emlékeim kimúlnak a könnyekben, amiket akkor hullattam, és mindenki más. Akkor kezdődött, akkor kezdett romba dőlni a világom, amiben hiszek a tündérekben, ahol minden csodaszép, nem léteznek gondok, csak az öröm.
1999. február 2.
Kilógtam a konyhába. Kakaóra volt szükségem. Fahéjjal. És arra a kényelmes fotelra a klubhelyiségünkben. Belülről emésztett minden kétségbeesésem, nagyon féltem attól, hogy apa meghalhat. Még mindig nem beszéltem senkinek a történtekről. Egymagam és az álmos szemeim kíséretében tejet öntöttem a színes manós bögrémbe, közben beindultak az agytekervényeim, pedig mindenki azt mondja nekem olyanok nincsenek is. Rémisztő képek villantak át az agyamon és kövér könnycseppek gördültek végig az arcomon. Senkinek nem beszéltem az egészről, csupán néhány pillanattal többször voltam komor, ami mondjuk elég nagy dolog már önmagában is, ahogy engem ismernek. Lassan lépkedtem vissza a kerámia fogganytúját markolva az ujjaimat ezzel elfehérítve. Szipogva betoltam az ajtót, és becsuktam vele együtt fordulva.
- Abi? - szólal meg egy hang a párnák közül. A torkomban megakadt a levegő, Eadlyn. Földbegyökerezett lábakkal állok és eltörik a mécses. - Mi a baj?
És akkor elmondtam neki. Az egészet elejétől a végéig. És sírtam. Azt hiszem előtte akkor először.
2000. január 10.
December elején történt, amikor Leo megcsókolt a Tiltott rengetegben, senki ne akarja tudni, hogy kerültem én oda, egy elvétett attrakció volt az egész. Nekem az volt az első csókom - leszámítva azt az egy ovis puszit Bennel. Bármennyire különös és tartotta mindenki összeegyeztethetetlennek velem, beleszerettem. Nem, az a tetkó azért volt ott mert papagájuk a kalózoknak volt, és egyébként is egy veréb volt a nyakára varrva, én veréb vagyok ha átalakulok, mi ez, ha nem jó jel? Aztán a bálon minden összekuszálódott. Csúnyán beszéltem Marie-vel, Leoról pedig kiderült a sok nőügy, igaznak bizonyultak azok a pletykák, amiket én sosem engedtem mindaddig a fülemig. Ráadásul egy szobatársam is egy volt a sok közül, és talán én is. A szünet szótlanul telt, én sírtam, Marie nem szólt hozzám, és én sem mertem hozzá, dacoltunk egymással, apáék pedig mindezt eltűrték és nem szóltak bele, amiért talán hálás is vagyok, azonban mégis. Rövid mosolyszünetek akadtak csak közöttünk kisebb összezördülések és gyors békülések. Talán ez tartott a legtovább. Mindent sikerült jól összekuszálnia, de nem ő tehet róla. Én, hogy nem hallgattam Marie-re.
2000. szeptember 1.
Hatodikas lettem. Már újra mosolygok a világra és teli vigyor kúszik az arcomra miközben a barátnőm él meg nehéz napokat, ez a legjobb módszer, amivel a lelket tudom tartani benne, ha ügyes vagyok. Meg kellene, hogy rémítsen mindaz, ami vele történt, és félek is leginkább őt óvva minden káros következményétől. Nincsenek álarcok, de a világ akkor is gyönyörű, az emberek nem ártanak - hirdeti az újra mesés álomkastély, a kicsiny világom tele virággal, napfénnyel és minden földi jóval. Mindenben megvan a jó, és nem történhet semmi rossz - ebben az édes illúzióban ringatom magam, még akkor is, ha nem látom át mi is történik körülöttünk. De a Nap felkel és süt, a fű nő, én repülök, minden a helyén, nem történhet semmi rossz, apával sem.
Kezdőlap
