Akkor, amikor egy újabb rémesen eseménytelen, mosdó előtti várakozás alatt a megszokott kíváncsiságból belekukkantottam az egyik hugrabugos lány fejébe, nem tudhattam, hogy ismét sikerül majd belemártanom magam valamibe, amit nehéz lesz lenyelni. Nem ez az első esete annak, hogy olyan gondolatokat hallok vissza, amik olyan történeteket vetítenek elém, amit korunk legnagyobb írói sem tudnának kitalálni. A valóságnál abszurdabb nem létezik, ha pedig valamit, akkor ezt megtanultam, mióta felcsaptam a Roxfort anonim angyalkájának, aki olyan nagy előszeretettel mászik bele mások magánéletébe a kedves kis névtelen leveleinek köszönhetően.
Amikor viszont összerakom fejben a mozaikdarabokat a gondolatfoszlányok hallattán, köpni-nyelni nem tudok, és még azt is elfelejtem, hogy én következem a sorban, nem kell többé ajtót támasztanom Erisnek. Azt ugyan nem hallottam ki, hogy Dixon pontosan melyik tanárral kavar, hiába is koncentrálok, már kiestem gondolatai fülledten kavargó mezsgyejéből, és esélyem nincs visszamászni észrevétlenül. Különben persze nem zavarna, kinek az ágyát melegíti, felőlem akár Friccs is lehetne az, bár akkor Erissel biztosan kiröhögnénk, miközben egyszerre sajnálnánk is szerencsétlent, de nem igazán venném jó néven, ha éppen Pyotr lenne az, akinek olyan könnyedén odaadja magát.
Tudni akarom. Mindent tudni akarok erről, a következő órákban, napokban azonban aligha van alkalmam arra, hogy csendben hallgathassam. Nincs nagy mákom, minden alkalommal, mikor esélyem lenne cselekedni, a rémunalmas mágiatöri beadandó jár inkább a fejében, vagy az, hogy a testvérei megint mit rosszalkodtak. Újonnan tiszta hisztéria vagyok, néha magamat sem tudom elviselni, és még Eris se nagyon tud hatni rám, mikor végül rám rivall, hogy bökjem már ki, mi a bajom. Nem különösebben izgat, hogy Pyotr tényleg az apám-e, vagy csak szüleim múltjának egy szelete, nem hiszem, hogy tudnám viselni, ha kiderülne, egy olyan csajjal szűri össze a levet, aki gyakorlatilag egyidős velem, és még évfolyamtársak is vagyunk.
Akkor pedig, amikor a tanári felé tartva, abbéli reményemben, hogy elkapom félapámat egy beszédre és némi komfortra, velem szemben látom meg a hugrabugost közeledni, döntésre jutok. Csak összeszedem minden gondolatomat, azt a kavargó néhányat, amivel rendelkezem, hogy szóra bírjam.
- Dixon, figyu… – nem húzom az időt, nem szeretném a felesleges udvariassági köröket megjárni. Köszönni meg reggel SVK-n köszöntem már neki különben is.
- Beszélnünk kellene. Mondjuk úgy most. Komoly a dolog, szánj rám pár percet. – szorongatom a kedvenc táskám, amit egy bűbájjal tettem könnyűvé, nehogy meg kelljen szakadnom a rengeteg könyv és jegyzet cipelésétől. Alaposan végigmérem magamban, mint a potenciális személyt, aki veszélyt jelenthet a kapcsolatra köztem és Pyotr között. Holott kevesen vannak, akik tudnak feltételezett rokoni szálainkról, az viszont köztudott tény, hogy amióta a szüleim eltűntek, nála lakok. Hordtak már el miatta pár dolognak, de egy olyan tanító mellett, mint Eris, esélyük sincs meghatni szavaikkal.