Mercury Arkell

(18)
Az első házassága előtti idők: vakfolt. Nincsenek róla fényképek, emlékek, levelek, nincsenek barátai a múltból, egyáltalán semmilyen bizonyíték nincs rá, hogy létezett. Nevet változtatott, amint nagykorú lett, új papírokat szerzett, aztán évekig külföldön élt, és aki emlékezett volna is rá, nem azonosította volna az egykori fattyút a jól szituált úriemberrel, később pedig az eredeti aktáit is megsemmisítette, mikor minisztériumi beosztottként hozzájuk férhetett.
1942. Azt, hogy végül is mennyire volt tiszta az aranyvér anyjában és nagyapjában, sosem tudta meg, de nem is érdekelte igazán. Vérmánia. Nagyapja, egy kihalásra ítélt, belterjes család utolsó sarja, valószínűleg sosem volt egészen ép elméjű, saját lányának nemzett fiút. Mindig is gyanította, hogy ha nincs túlontúl szelíd, behódoló természetű, sérülékeny anyja, aki még valamennyi törődést is adott neki az ételmaradékok mellett, nagyapja már újszülöttként a szánalmasan leromlott birtokhoz közeli dögkútba hajítja. Rejtegették a világ elől, mint szégyenletes bűnt, hiszen anyja hajadon volt, körülbelül tíz éves koráig egy pincében nevelkedett, csoda, hogy megtanult egyáltalán beszélni, mikor a patkányok voltak csak a játszótársai, és nem szórakoztatta más saját önkéntelen mágikus kisülésein és már fiatalon elfajzott fantáziáján kívül.
1953. Ha a külvilág nem is tudott a létezéséről, a Roxfort igen, és mivel a felvételi értesítőre nem érkezett válasz, minisztériumi biztost küldtek ki, hogy felkeresse a családot. A hivatali talár kétségtelenül a legcsodálatosabb dolog volt, amit addig látott. Nagyapja, miután létezésére fény derült, nem tiltakozhatott tovább; az iskolai alapítvány állta kopott talárjait és szamárfüles könyveit, és hamarosan roxfortos diák lett. A Mardekár házba került. Talán mégis aranyvérből fakadt.
Az iskolakezdés kemény próbatételnek bizonyult: kevesebbet tudott, mint egy sárverű, hiszen sem a mugli, sem a varázslóvilágot nem ismerte, de értelme hamar kinyílt, addig beszűkült érdeklődése, amely a pincében lakó rágcsálók és csigák minél változatosabb és szórakoztatóbb kizsigerelésére szorítkozott addig, most valódi tudást szívott magába mohón. Becsvágya nem ismert határokat, harmadévben már évfolyamelső lett, nagyon népszerűtlen, nagyon lenézett, nagyon kívülálló, de évfolyamelső.
1957. Már az ötödév elején azt beszélték, hogy egy érdekes, új, fiatal sötét varázslatok kivédése tanár jelentkezett a megüresedett posztra a frissen kinevezett Dumbledore igazgatónál… végül azonban mégsem őt kapták. Az utolsó három évben három különböző tanára volt ebből a tárgyból, de már akkor tudta, hetedév után aurornak megy.
1960. Kitűnő eredménnyel tette le a szükséges RAVASZ-okat, és az aurorképzőre adta be a jelentkezését, ahová fel is vették, ahhoz azonban nem volt elég az ösztöndíja, hogy külön költözzön. Nagyapjával, aki mindig is kiszagolta rajta viselt dolgait, sőt igazság szerint már kölyökkorában megjósolta, miféle ember lesz belőle, egyre inkább elmérgesedett a viszony. Nagyapja nyilvánvalóan legszívesebben visszazárta volna a pincébe, vagy kútba fojtja, és többször is megjegyezte, hogy már a puszta létezése is elég szégyen a család nevének, gondoljon arra, hogy több szégyenfoltot nem bír el… A szép arcú mugli fiú a szomszédból, aki akkoriban fő otthoni szórakozását jelentette, azon a tavaszon rejtélyes körülmények között balesetet szenvedett, és meghalt. Nagyapja mindenesetre ezzel levett egy terhet a válláról, bár akkor dühös volt miatta, pontosan tudta, mire vágyik, és ha nevet és vagyont akar szerezni,  abba egyetlen rossz húzás, egyetlen fajtalan viszony sem fér bele.
1961. Megismerkedett egy nála több mint tizenöt évvel idősebb, nem túl vonzó, de annál jól szituáltabb boszorkánnyal, akinek öröksége révén többségi részesedése volt az Univerzál Seprűgyártó Vállalat részvényeiben, lakása Londonban, tengerparti háza Bournemouthban, és más érdekeltségei a skandináv partokon. Még ez évben feleségül vette a nőt. A kisdiák korától égető gondok egy része ezzel végleg szertefoszlott: többé nem jelentett problémát, hol vacsorázzon, miből állja a tanulmányait, hogyan szerezzen új dísztalárt a vizsgaidőszakra. A külvilág megvetését mugli származású, túlkoros asszonya iránt könnyebb volt lenyelni, mint az éhséget, és mikor aurorrá avatták, el is hagyta az országot. Hitvesét elviselni nem volt egyszerű feladat, az állatias, mohó bujaság, amely nem szűnt meg folyvást a természetének eredendően terhes szerelmet követelni, az örök féltékenykedés és asszonyi zsarnokoskodás az őrületbe kergették, az asszony még arra is képes volt, hogy megakadályozza azokat a diszkrét magánkitérőket, amelyek a férfit, még ha házasember is, mindenféleképpen meg kéne illessék. Keveset volt otthon, sokat utazott a gyűlölt nő pénzén, főként annak skandináv rokonainál vendégeskedett, és a munkájának élt. Hamarosan kiderült, átkozottul jó benne, mind a bevetéseken, mind a kiképzésben. Hasznos tapasztalatokat szerzett a svéd és norvég aurorparancsnokságok munkájában, néhány évig a Durmstrangban is tanított. Házasságának utolsó éveit leginkább felesége tejfelszőke unokaöccse segített átvészelni, de azt sem lehet mondani, hogy tanárként, bár jó tanár volt, mindig jó ember lett volna, és soha egyetlen csillogó szemű tanítványát sem jutott eszébe kihasználni.
1970. Nagy-Britanniában megjelent a Sötét Nagyúr, és ereje nőttön nőtt. A mindennapos eltűnéseknek és haláleseteknek hamarosan szeretett felesége is áldozatul esett, és nem keserítette többé az életét. A nő unokaöccsének még sok-sok évig szívesen nyújtott támaszt a gyászában. Nem sokkal később sajnos szeretett nagyapjától is megfosztotta az élet…
Múltját figyelembe véve nem meglepő, hogy bár a Nagyúr felemelkedésének üstököse lenyűgözte, és a feketemágiát sosem gondolta igazán feketének, sem az aranyvér istenítése, sem egy hatalmasabb varázsló feltétlen szolgálata nem vonzotta, de annál inkább megvetette a lábát az aurorhivatásban. Azok a riadt idők, amikor a kezét szinte egyáltalán nem kötötte a törvény, amelyre felesküdött! Nem egy halálfaló és különösen azok hozzátartozói átkozták munkaszenvedélyét, a zavarosban könnyű volt kitüntetést, dicsőséget szerezni, és még könnyebben tudott hatni azokra a fiatal aurorgyakornokokra, akik fénykörébe kerültek. Keménykezű, de jó mentor volt, majd később jó barátjuk lett, tanítványai egy életen át hálásak lehetnek szigorának és szakértelmének, és többségük hálás is. Ebben az időszakban szinte egy kis magánhadsereget épített ki a parancsnokságon belül csupa kutyahűségű egykori tanítványból, és lettek lekötelezettjei a minisztérium gépezetének más szegmenseiben is. Közben, persze, megint csak nem lett belőle jobb ember, és amikor úgy hozta az élet, nem mondott rá nemet, hogy némelyikük más megvilágításból is megcirógassa az istenkomplexusát. Zavaros idők voltak, és ő cseppet sem ijedt meg attól, hogy a felfordulásban megcsinálja a szerencséjét, a vak is látta, hogy még sokra viszi, a parancsnoki kinevezés karnyújtásnyira volt tőle csupán. Mindeközben pedig elég jó volt ahhoz, hogy az elsőszámú célpontok között életben maradjon.
1975. A jómódnak és a köztiszteletnek hála válogathatott az alkalmasabbnál alkalmasabb feleségjelöltekben, és ebben az évben végül is elvett egy előkelő származású, tizenhét éves lányt. Étvágya és érdeklődése nem változott, de az éterien vékony, szinte már fiús alkatú, könnyen uralható új asszonyban sokkal több örömet talált, mint előző feleségében. Már-már idillinek mondható második házassága azonban nem tartott soká. Felesége két vetélés és egy beteges lánygyermek születése után a  következő kihordása közben életét vesztette. A kislány nem vett el sok erőforrást az életéből, felnevelték a nevelőnők, a rokonok és később a Beauxbatons.
1978. Az Univerzál Seprűgyártó Vállalat kivonult a piacról, így a rossz emlékű első felesége után maradt galleonhegyek megcsappantak kissé, de szerencsére figyelemmel követte a piac alakulását, így részvényeitől minimális veszteséggel vált meg, és sikerült nyélbe ütnie néhány jó befektetést. Aurorként ekkor már elég jól keresett ahhoz, hogy rövidtávon ne kelljen aggódnia a kiadásai miatt.
1980. Halálmegvető bátorsága és a háború során tanúsított irgalmatlansága (angyali irgalmatlanság, ez kellett a közvéleménynek), satöbbi, satöbbi, és megvolt a parancsnoki kinevezés. Ugyanebben az évben döntött úgy, hogy ismét asszony kell. Harmadik feleségét már nem volt szükséges olyan nagy gonddal kiválasztania, rang és vagyon nem számított már, elég volt a nő szépsége és a hajlíthatóság ígérete. Az sem zavarta, hogy új választottjának van már egy kamasz fia, sőt ezt bizonyítéknak tekintette, hogy amennyiben sietnek, még képes lehet fiút adni neki. És képes is volt, bár egyáltalán nem úgy, ahogyan azt elképzelte.
Mégis fia született. Egy tizennégy éves, magába forduló kis kölyök, már nem is igazán kölyök, vagy talán soha nem is volt az. Egy sebzett vadállat bizalmát könnyebb lett volna megnyerni, mint Razielét, de minél közömbösebb és távolságtartóbb volt vele a fiú, annál erősebb volt a késztetés, hogy kézhez szelídítse. Talán ha nem látja meg a hasonlóságot kettejükben, ha nem lesi ki, amint nevelt fia titokban állatokat kínoz… addigi tisztán apai vonzódása a nevelt fiúhoz, minthogy sajátja sosem volt, vér szerinti lánya iránt pedig érzéketlen maradt, talán ott fajzott el. Hiszen annyi csalódás és várakozás után végre itt volt, az egyetlen, a tökéletes, aki akkor sem eshetett volna közelebb a fájához, ha a saját ágyékából fogan. Óh, ahogy a lassú haláltusára szánt játékszerei vére csordult az ujjain… nem volt megállj. Nem is akarta, hogy legyen.
1981. A Sötét Nagyurat legyőzték, és ezzel mintha egy utolsó nagy lehetőséget kapott volna, hogy igazán emlékezetessé tehesse pályája legaktívabb időszakát. Kegyelmet nem ismerő halálfalóvadászatok, gyorsított tárgyalásokat megelőző vallatások, a bizonyítékok iránti igény teljes hiánya… aranykor volt.
Eleinte szórakoztatta, ahogyan a felesége asszisztált a hétköznapos bűneihez. A felesége, akire onnantól kezdve gyakorlatilag rá sem nézett, ha becsukódott az  ajtó, és aki hol sírva-könyörögve püfölte a mellkasát, hol fenyegetőzött, hol meg maga zavarta az ágyába közösen nevelt fiukat attól való félelmében, hogy el találja hagyni, ha nem elégül ki minden szeszélye. Később irritálni kezdte a változékony hisztéria, majd hamarosan bűnbakot talált az asszony személyében, aki a fiút évekig koloncnak tekintette, sárba tiporta az önbecsülését, megnyomorította, holott ehhez csak neki lett volna joga, neki, aki a kölyköt teljes valójában látta, annak a törékeny, őzszemű kis szörnyetegnek, aki valóban volt. Addigra teljesen kihűlt kirakatházasságuk felizzott, de csak azért, hogy valahogyan átvészelje az iskolai szünetek közötti éhes időszakot, és hogy bosszút álljon a feleségén, hogy apránként, irgalmat nem ismerve testileg-lelkileg megtorolja, amiért eleve sérülten kapta a fiút, noha épp a sérülések fogták meg benne. Végső soron az asszony inkább öngyilkosságba menekült.
1983. Időközben kölcsönkapott fia is felnőtt, szűk három éve volt rá, hogy magához idomítsa, és kevés volt mind az érzéki durvaság, mind az atyai keménykezűség, hogy maga mellett tartsa. Nyomot hagyott rajta, nyomot hagyott benne, ezt tudta jól, hiszen Raziel önkéntelen az övéhez hasonló utat választott, mosolyogva figyelte az előrehaladását, és tudott minden kis botlásáról, a kisállatok után következőkről. Hagyta, hogy minden menekülési próbálkozással egyre távolabb kerüljön tőle, mert tudta, hogy igazán elszakadni úgysem tud, hogy úgysem jut messzire.
1990. Albániában a Sötét Nagyúrról suttogtak, a szigetországban pedig halálfalókról, és hamarosan csak az nem olvasott a jelekből, aki nem akart. Sajnos a háborús hangulat nem fokozódott olyan mértékben, hogy igazán jól érezze magát, de parancsnokként nagyobb mozgástérrel dolgozott. A nevelt fiától való kényszerű eltávolodással szerencsére valamennyire visszanyerte a józan eszét is, úgyhogy a változó idők ellenére meg tudta szilárdítani a pozícióját a munkahelyén, és a hivatali mocskos ügyeit is ugyanolyan makulátlanul tusolta el, ahogyan régen, első számú szenvedélye ismét a munkája volt. Tudott róla, nevelt fia mibe keveredett, de hagyta, hadd járja a maga útját, és megóvta a lebukástól. Saját pozíciója és múltja azonban többször is hajszál híján az életébe került, és szembe kellett néznie azzal, hogy már nem olyan jó, mint régen. Jó néhány olyan sérülést szerzett, amelyek hosszú időre távol tartották az éles bevetésektől. Csak hosszú időre, mert az, hogy örökre szakítson az adrenalinnal, elfogadhatatlan volt a számára, még akkor is, ha ezt diktálná a józan ész. Hogy még mindig él, azt valószínűleg annak köszönheti, hogy háború már nem tartott sokáig. Szerencséje volt.
1996. A Sötét Nagyúr talán végleg kimúlt ebből a világból, de a vadászat még koránt sem ért véget. Tűzzel-vassal üldözi a megmaradt halálfalókat, de többségében kénytelen megmaradni a vezetésnél, és egyre több bizalmat helyezni a fiatalabbakba.
Arra, hogy végleg lemondjon a bevetésekben való részvételről, még mindig nem képes, mert auror mivolta olyan alapvető eleme a személyiségének, amely nélkül ő maga talán nem is létezne, inkább kockáztat, és kivont pálcával leheli ki a lelkét, mint hogy valaha is nyugdíjba kelljen vonulnia. De napról napra kevesebbet bír, figyelme kényszerűen egyre inkább a kiképzés és a nagypolitika felé fordul. Amikor újra visszatér a Sötét Nagyúr, és ismét teljhatalmat kap, végre eljött az idő, hogy meg is szerezze azt a miniszteri széket, ami mindig is őt illette meg.