>
KezdőlapKezdőlap  KeresésKeresés  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák
Vendég

Alexander V. Spark

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Gwyneth Moss

Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Megosztás
 

 1985 - Raziel & Mercury (18)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 2:54 pm


Olyan messzemenő óvatossággal közelíti meg a házat, mintha ellenségre vadászna ilyen egyedül, ilyen teljes titokban. Kivételesen mugli ruhát húzott, hogy a csendes környéken ne keltsen feltűnést, ha rá is fordulna valamiért a szomszédok figyelme. Túlzott óvatosság. A gondozatlan telek elég nagy, hogy maga a ház távol essen mindegyik szomszédtól, a férfi, aki a telefonkönyv szerint itt lakik, évek óta teljesen egyedül él, talán még egy hűtlen macskája sincs. Körültekintő választás, nagyon is… Él még az a nyomorult? Hová rejtette, mit tett vele, ha már nem?
Nincsenek bizonyítékaid. Szinte hallja a kora esti, vidéki csöndben fiú elképzelt hangját. Nem, valóban nincsenek… az, hogy bizonyítsa neki, amit mindketten tudnak már, nem éri meg a kockázatot, hogy olyan bizonyítékokat gyűjtsön, amelyek bármikor illetéktelen kezekbe kerülhetnek. Nem, a legkisebb nyomokat, amelyek idevezették, azonnal el is tüntette.
Nem mintha könnyű dolga lett volna abban, hogy egyáltalán megtalálja ezeket az utalásokat; őrizetlenül hagyott táskákat, köpenyek, talárok zsebeit forgatta át, és helyezett el nyomkövető bűbájt a személyes holmijain, leveleket fogott el, beszélgetéseket hallgatott ki… és még csak egyetlen megbízható csatlósát sem merte belevonni a kutatásba. Hónapok fáradságos munkája, hogy itt van, végre tovább jutott az első néhány elejtett nyomnál, és hamarabb megtalálta az új tetthelyet, mint hogy a fiatal gonosztevő tovább állt volna, legfeljebb néhány vércseppet hagyva maga után a korhadt padlók repedéseiben. Raziel olyan okos, olyan óvatos… és mégsem eléggé ahhoz, hogy ne űzzön ilyen játékokat.
Hiába arcátlan, hiába kerüli szinte már nyíltan és meri nyersen elutasítani a fiú (mintha bármin is változtatott volna, hogy nagykorú lett! mintha most már egészen “szabad” volna, bahh!), ez semmit nem irt ki az iránta való érzelmeiből. Büszkeség melengeti belülről, ha belegondol, a sajátjaként nevelt kölyök milyen tökéletes, milyen szakértő szörnyeteggé vált, dühös aggodalom fojtogatja, hogy egyszer mégsem lesz ilyen óvatos. Mennyi oka volna rá, hogy dühvel forduljon felé, ez a mániákus ostobaság a muglikkal, mikor az új munkája épp elég alkalmat ad rá, hogy kiélje a vágyait, és ráadásul ahelyett, hogy a segítségére apellálna, inkább kizárja belőle, és óh, dühös, nagyon is dühös, amiért Raziel olyan cselekedetekre kényszeríti, mint ez a szánalmas, nevetséges nyomozás is, amelyekből a napnál is világosabban derül ki, hogy még mindig meg van veszve érte, most is, örökké… De lefojtja haragját, elnéző lesz, ígéri magának, elnéző lesz vele most is, ahogyan annyiszor, elnézőbb, mint bárkivel, sőt túl elnéző. Talán épp ezt a hibát követte el a nevelésében, azért lett ilyen makrancos. Késő már. Tizenkilenc éves. Neki pedig, úgy tűnik, olyan kevés hatalma van felette, hogy néha, pokoli magányában már arra gondol, szívesebben fojtaná meg a saját kezével, mint hogy engedje, hogy még messzebb  kerüljön tőle.
Körbejárva alaposan feltérképezi a házat, hátha Raziel elhelyezett valamilyen riasztó- vagy védővarázslatot, ha talál ilyet, úgy igyekszik kikerülni, csak az adott ponton semlegesíteni, és miután bejutott, visszarendezi az aurát, ahogyan találta, nem célja felhívni fia figyelmét, hogy betolakodó van a búvóhelyén. Tisztában van vele, hogy Raziel még teljes tizenöt percig nem indul el a minisztériumból, gondoskodott róla, hogy akadjon munkája a vallatókamrákban, és legyen is, aki felügyeli a jelenlétét, van ideje tehát felületesen átfésülni a házat, de azt annyira üresnek találja, hogy felmerül benne a kétely, ismét tévedett, ismét hideg nyomon jár. Azután lassanként észrevesz néhány dolgot, amely mégiscsak a fiúra utal. A férfit nem találja sem élve, sem holtan, ez persze, nem jelenti azt, hogy nincs itt. Inkább csak sejtései vannak, milyen takarékossággal bánik Raziel a játékszereivel, eddig még egyet sem talált meg közülük, nem úgy, mint az egykori kisállatokkal, azok közül az egy-két legjobban sikerült tetemet megőrizte az örökkévalóságnak, nosztalgikus pillanataiban elő szokta venni a preparátumokat…
Egy kissé vágyik arra, hogy még életben legyen a ház eredeti tulajdonosa, vagy ha nem ő, hát akárki más, élő bábu, varázstalan vágómarha, mindegy, bárki, aki szórakoztathatja Razielt. Az, amit odalent a vallatókban lát belőle, az a hivatásos hóhér steril, törvényes szakértelme, nincs benne az a mindent elsöprő szenvedély, amit látni akar, a bájos arcú báránybőrbe bújt farkas valódi, legbensőbb lényege, az, aminek a puszta gondolata minden egyéb feldúltsága ellenére is képes felforralni a vérét.
Rövid mérlegelés után a klasszikus, sőt kissé klisés, de eddig jól bevált bútorálca mellett dönt, és az egyik rozzant komód helyére lép. Az eddig valamivel zöldebb, most inkább kékesszürkének tűnő, olcsó tiffany-üveget utánzó fiókgombok tekintetén keresztül figyeli a néma, mozdulatlan házat, mohón várva, hogy Raziel megérkezzen. Akár órákig is vár rá.


A hozzászólást Mercury Arkell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 22, 2016 3:29 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Raziel Z. Arkell

Kor :
42
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
3

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:03 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








Bosszant. Nagyon, nagyon bosszant. Az ember uralkodjék a dühén, azért ember, és nem állat, ugyebár, és uralkodok én, módjával, de az, hogy már percek óta feltart, hovatovább, hátráltat ez a minisztériumi söpredék, akinek mintegy mellékesen bár, de a nevét se jegyeztem meg, az több, mint irritáló. Húsz perc. Legalább húsz perce végeznem kellett volna már. E helyett? Na ezaz. A tény, hogy végül lassan, de hajlandó magamra hagyni, szinte valóságos üdvrivalgást eredményez bennem, de kifelé menet csak egy bájos kis mosollyal kísért biccentéssel köszönök el tőle. Fiatal vagyok, megtehetem, hogy magamban őrjöngök, vagy, hogy érzékeltetem vele, hogy elhúzhatna már végre, de azt is, hogy a búcsúra ne egy illedelmes elköszönéssel, hanem egy hanyag biccentéssel és örömködő mosollyal reagáljak. Illedelmes vagyok pedig, általában, de vannak dolgok, amiken fel tudom húzni magam; pláne, hogy bár fiatal vagyok, de nem gyerek - engem nem kell felügyelni! Ez a tény rettenetesen irritál, mindig is zavart. Igaz, akad valami - valaki -, ami ezen tényen segíthet, ámbár igaz ami igaz, úgy hiszem, ma már sajnos meg kell halnia. Egyre inkább kezd untatni, és bár felmerült bennem, hogy hagyom egyszerűen éhen, vagy szomjan veszni, de nem: ma még visszatérek hozzá, hogy végezzek vele, és elvarrjam e szálat. Nem hagyok nyomokat, így hullát sem, nem, mintha lenne esély rá, hogy bárki is csak úgy ráakadjon. Még, ha keresnék, se lelnék meg, legalábbis nem olyan könnyedén. A kert köré felhúztam egy védőbűbájt ráadásul, a biztonság kedvéért - ha valaki arra járna, tudnék róla, lenne időm, hogy valamit kitaláljak, és annak megfelelően cselekedjek. Megfontoltan, nyugodtan - másképpen ez nem megy, mint oly sok egyéb sem. Összeszedem dolgaim, s minekutána mindent a megfelelő rendben hagyok magam mögött - mert másképp el se mennék -, megcélzom magam is a liftet. Végre. Ahogyan az feldöcög velem, a maga nyekergősségével együtt, több ponton is megállva, köszöntöm valamennyi belépőt, hogy alig egy-két percre rá, legkésőbb az Átriumba érve aztán búcsúzzak is tőlük - a Hop-hálózatot használva tűnve el a Minisztériumból mára. Végre.
Ahogy többnyire mindig, úgy hagyok magamnak időt most is, és kényelmes lazasággal öltözöm át, s öltök valami átlagos, és meglepően hétköznapi ruhát: egyszerű farmer, hozzá pedig fekete, hosszúujjú, minta nélküli, legombolható nyakú ing. A fekete, fűzős bőrcipő marad. Még megejtek egy étkezést is, nem sietek, a mindennapos rutin elcsitított. Indulás előtt még a tükörbe pillantva megállapítom, hogy lassan borotválkoznom kell, de nem sietek, hogy még most megejthessem. Majd reggel. A szúrós, kezdődő borostát megtűröm még mindig tinédzser kisfiúnak tetsző arcomon keretként, mert világossá teszi, hogy márpedig felnőttem; és ezt a tényt kényszerrel hangoztatni, láttatni akarom. Felnőttem, tudom intézni a magam ügyeit, nem kell beleszólni. Egyáltalán az életembe se kell, csak hagyjanak békén, és én... Én akkor jól leszek, azt hiszem, még jobban is, mint most. Túlzó vágy lenne? Ugyan.
Ellenben azzal, ami akkor hajt, amikor hoppanálok, s nem messze a kérdéses háztól fel is tűnök. Félreeső helyre érkeztem, innen jó tíz perc séta, de szinte abszurd lelkesedéssel andalgok végig az úton, nem kapkodok, nem keltek gyanút, hiába a veszett rókákat szégyenítő jókedv, mely töretlen, akárcsak a védőbűbáj, melyet kiszórtam. Legalábbis látszólag.
Így lépdelek hát be a házba - ahol nem keresek álcázott varázslókat, Merlinre, miért is keresnék? Ők mit keresnének itt? Paranoiás vagyok persze, de csak módjával, mert tökéletesen leplezem, amit csinálok, nem is sejti senki, nem bukhatok le. Ennek ellenére is végigfuttatom tekintetem a szobán: minden a helyén, remek. Ez kellemesen megnyugtat, szinte otthonként üdvözöl a kihalt hely, s hacsak nem érzékelhetek valami furát, hát a háló felé veszem az irányt. Nem, nem a használatban lévő felé - ami egy ideje mondjuk meglepően üresen kong -, a lefüggönyözött vendégszobát célzom be, hogy felkeressem a különféle bűbájokkal elrejtett, és már többször megkínzott, ámbár egészen jól helyrepofozott - gyógyítónak azért jobb, ha nem megyek -, egyetlen valódi lakóját a háznak. Halkan dúdolgatok közben egy dalt, mely idén jelent meg, és mely valahogy nagyon beette magát a tudatomba: Summer Of '69...
Jóreggelt! – vigyorgom rá telipofával. Igaz, nem tud felelni - végtagjai megkötve, szája leragasztva. Még.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:03 pm


A mozdulatlan komódállapotban várakozás percei nem telnek annyira kellemesen, pedig negyvenkét éves, fiatalnak érzi magát, ereje teljében, és izmai, ízületei tökéletes állapotban vannak, hála a rendszeres edzésnek és a gondos táplálkozásnak. Életelve, hogy megad a testének mindent, amire csak szüksége van, és abból is mindig csakis a lehető legjobbat… azaz már csak majdnem mindent, amire szüksége van.
Ahhoz, hogy megnézze a zsebóráját, le kéne tenni az álcát, és biztos benne, hogy a fiú bármelyik pillanatban megérkezhet, de nem jön, egyre csak nem jön, egy óra is eltelik, de lehet, hogy több, és már fontolgatja, hogy még kivár száznegyven ok nélküli reccsenést a rosszul karbantartott falakból és padlódeszkákból, azután elhiszi, hogy most is rossz nyomon jár, vagy ha jó nyomon is, Raziel ma már nem jön ide, talán más dolga akadt (mi dolga akadt volna egy ilyen átlagos estén? a lehetséges válaszok felbőszítik, a komód tölgyfaerezetűre festett, préselt faforgácslapjai dühödten reccsennek), és neki is haza kellene mennie. A számolásban azonban csak harmincnyolcig jut, amikor nyílik az ajtó, és felbukkan nevelt fia.
Kihívóan mustrálják a fiókgombok, várja, hogy észrevegye, de Raz épp csak körülnéz, aztán tovább is indul valamelyik helyiség felé. Milyen istentelenül magabiztos, saját tökéletességének, a legkisebb hiba abszolút hiányának tudatában, biztosan a kor teszi, ilyen korban mindenki legyőzhetetlennek, sérthetetlennek hiszi magát, és a fiú most hazai terepen van, és ahogy korábban is, amikor azt hitte, egyedül maradt a kis játékszereivel, és nem figyeli senki… lefoszlik róla a zárkózott, szinte törékenyen befelé forduló maszk. Most ifjú isten, vérszomjas, könyörtelen ifjú isten, akinek senki nem zavarhatja meg a szórakozását…
Magáról megfeledkezve néz utána, a hálószoba, nem, a másik, kisebbik háló, de ezt már nem látja innen, csak sejti a mozgásából, a léptek visszaverődésének irányából. Dúdol. Nevetni támad kedve rajta, de nem teszi. Ó, hát ezek szerint mégis él, itt volt valamelyik szobában elrejtve, és ő nem találta meg, szinte fáj az önkritika, a tanítvány túlnőtte mesterét, vagy egyszerűen csak úrrá lett rajta a túlzott feldúltság, és nem látott a szemétől. Nos, mindegy is, egyébként sem vette volna el tőle.
Ha ide hurcolná áldozatát, ahol jól láthatja, végignézheti, valószínűleg még tűrné egy darabig a komódküllem kellemetlenségeit, ha láthatná egészen zavartalanul, ahogy régen, milyen nyúlánk kis kölyök volt, irgalmat nem ismerő zongoristakezekkel; így azonban csak öt-tíz percet vár még, hogy Raziel elkezdje a játszadozást, és elmerüljön benne, csak azután veti le az álcát, és indul meg minél nesztelenebbül felé, rajta akarja kapni, mintha szeretkezés közben lesné meg. Kivont pálcával közelít, nem feltételezi, hogy fia rátámadna (szúró gondolat, mennyi mindent nem feltételezett volna róla, amíg felnőtt nem lett, talán rá is támad most, hogy egészen ketten vannak, és ittlétükről nem tudhat senki), de először nem fogja felfogni, ki áll mögötte, jobb elkerülni a kellemetlenséget, ezért felkészül a támadásra és az elhárításra.
Ha Raziel nem hallja meg a léptei alig létező kis zajait, megáll az ajtóban, végignéz azon, amit a szobában láthat, és finoman megköszörüli a torkát. Előre szegezett pálcája Razielre mutat, csalódottság és gyönyörködés villódzik a tekintetében, és éhség, amelyet a fiú kegyelmet nem ismerve túlságosan is hagyott elharapódzni benne, de az arca nyugodt, az üdvözlés helyett mondott szavak is nyugodtan csengenek.
- Azt hittem, a vallatói munka segít majd, hogy lekösd magad. Túl mohó vagy, Raz, olyan nagyon mohó – ingatja a fejét rosszallóan és becézően egyszerre, mordulva elreked a hangja.
Vissza az elejére Go down


Raziel Z. Arkell

Kor :
42
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
3

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:05 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








Ahogy belépek a házba, hanyag körbetekintés után már libbenek is dolgomra, halkan dúdolgatva. Ritkán látni engem ilyennek, ha más mondaná, le is tagadnám talán, hogy ez megesett volna valaha is. De most nem lát, nem hall senki, hogy is tehetné, hiszen ügyelek erre. Beképzeltségnek is nevezhetnénk, de nem, ez egyszerűen a hozzáértésből fakadó, teljességgel jogos magabiztosság, és semmi több. Nem kedvelem az önhitt embereket, mert idő kérdése, hogy bukjanak. Én nem fogok, mert nem esek ilyen hibákba. Igen, ha jobban megvizsgálnám ezt a kérdést, lehet, én is átértékelném a dolgot, de sajnálatos módon nem vizsgálom meg. Már felnőttem, komoly és érett férfi vagyok, kikérem magamnak, hogy esetleg gyermeteg lenne a hozzáállásom, a gondolataim, hogy még mindig tinédzser lennék, minden nyűgükkel együtt.
A felnőttség pedig a tökéletesség ígéretével köszönt be, nekem pedig sok mindenért nem kellett igazán megküzdenem, amiért másoknak igen - mennyi egyébért kellett viszont! -, így lehet, egyszerűen maga a világlátásom téves.
A szobába lépve teli pofával vigyorgok áldozatomra, és zuttyanok le vele szemben, hogy aztán hanyag módon rágyújtsak. Nem kifinomult elegancia sugárzik ebből, nem az arisztokrata gyakorlott, önmagában is tekintélyt parancsoló mozdulata ez, sokkalta inkább a kamaszokra jellemző, valahol talán az arcátlanságból fakadó, de mostanra már-már rutinná vált cselekedet ez. Nem gyújtok rá túl gyakran ennek ellenére sem, mint egy gyerek, aki igyekszik titkolni, pedig néha... Néha jól esik.
Azt hiszem, ma véget ér az ismeretségünk – magyarázom közben vendéglátómnak, ámbár a megkönnyebbülés legkisebb jelét sem látom rajta. Arca gondterhelt, sőt, rémült, pedig igazán nem értem a gondot, hát épp most mondtam: megszabadul tőlem, és minden fájdalomtól, amit valaha okoztam neki. Amit bárki is okozott neki eddig. Habár egyelrőe nem térek rá ki, mit is jelent mindez, hagyom, hogy maga rágódjon rajta. Valójában abban sem vagyok biztos, hogy ezt jó dolog-e közölni vele? Nos, a jó hír az, hogy ez hamarosan kiderül. Magamban a kivégzés több módja is felvetül eközben, és elgondolkodva révedek rá, tudatomba több mód is befészkeli magát, és akaratlanul is elmosolyodom. Odabent ezekkel próbálkozni nincs mód, és már most alig várom, hogy oda jussunk, de nem, még leintem magam, és a fellobbanó kísértést, nem: nem most. Még nem. Ahogy lassan a cigaretta végére érek, hanyag mozdulattal oltom azt el a férfi bal talpán, miközben vetek rá egy rosszalló pillantást, ahogy ennek nyomán virnyogni, vergődni kezd, de végül nem foglalkozom vele mégsem, csak a padlóra ejtem az eloltott csikket.
Magamban tűnődve közben arra jutok, talán elvihetnék valami szuvenírt mégiscsak. Persze talán ez az, ami a leginkább veszélyezteti a magamfajtát, mégiscsak feltámad bennem a kényszer, hogy elvigyem egy fogát, vagy a kézfejét. Esetleg lenyúzzam a bőrét, és lámpabúrát csináljak belőle. Ez nem rossz ötlet végső soron, ámbár sajnálatomra akkor tapintatosabbnak kell lennem a bőrével. Na jó... De azért nincs szükségem az egészre, állapítom meg magamban. Így kerül elő egy apróbb fiola az egyik zsebemből, melynek kihúzom a dugóját is szép lassan, s gondosan magam mellé teszem. Lesz ennek még célja, azonban most lássuk azt a bizonyos lábat... Érdeklődve löttyintek egy kisebb mennyiséget a férfi lábfejére, s nézem végig, ahogyan az sisteregve kezdi lemarni róla a bőrt, majd a húst, ámbár csak azon a részen, ahol érte - nem terjed. Ilyesmivel ritkán kísérletezem, mert nem a szívem csücske a bájitaltan, mégis, úgy éreztem, talán célszerű lesz némi fejlődést mutatnom. Bár hiszem, hogy sok mindent, sőt, talán mindent meg lehet ezek nélkül oldani, de tessék, hajt a tudásvágy! Így loccsantok rá egy újabb adagot, magamban számolva a másodperceket, mennyi idő is kell, míg végre előbukkannak a fehérlő csontok... A szag. Az mondjuk nem kellemes, pláne, ahogy keveredik a még érezhető dohányfüsttel, de fel se tűnik. Szomorú tény, hogy még valami nem tűnik fel. Szinte követhetetlen a sebesség, ahogy ujjaim a pálcám markolatára suhannak, s fordultomban már villan is, kiszórva az átkot, gondolkodás nélkül, így próbálom a meglepetésvendéget a háta mögötti falnak küldeni, s közben már pattanok is fel. Nem jó, nem jó, dorgálom magam azonnal. Főbenjáró átokkal kell nyitni - olyannal, amit nem védhet ki, úgy, mint ahogyan azt a férfi teszi is. Legközelebb így járok el, jegyzem fel magamban. Ámbár valami nem jó. Már mégis, hogy akadt a nyomomra bárk... Itt megakad a gondolat, mert a felismerés elseper mindent. Nyitom szám, majd becsukom, arcomon több tucat érzelem hullámzik végig, mintha a dagály épp most mosná partra őket, úgy váltják egymást, ahogy partot fogva egyik bucskázik át a másikon. Felismerés, harag, félelem, szégyen, kétségbeesés, hirtelen támadt, mindent elsöprő gyűlölet... S ki tudja, még mi.
Én... – kezdek mentegetőzni egyből (és még elnézést is kell kérnem!), de hamarost szöget üt a fejemben, hogy talán rossz végéről közelítek a kérdéshez. Pálcám lentebb engedem, de nem eresztem, úgy révedek rá, mintha a nagy esélyt látnám, hogy végre megszabaduljak tőle, az életemet valamilyen módon beárnyékoló rémuralmat gyakoroló őrülttől, de nyílt harcban esélyem sem lenne, ebben bizonyos vagyok. De... De abban már kevésbé, hogy mi történne, ha hátat fordítana. Hiányozna, azt hiszem: de áldozatot hozni tudni kell. – Mit keresel itt?! – támadom le, egyelőre csak szavaimmal, mintha meggyőződésem lenne, hogy meg tudom fordítani a helyzetet, és rávenni, hogy ő magyarázkodjon inkább, holott a helyzet világos: ha akar, akkor a Minisztériumból már át is utalhat az Azkabanba inkább. De nem - azt nem tenné. Mégis úgy hiszem, nem baj, ha nyerek némi időt, ha hagyom, hogy ő meséljen, még akkor is, ha valójában nem akarom, hogy bármilyen hibámra is felhívja a figyelmet. Hogy rávilágítson, talán nem voltam elég körültekintő... Hiszen biztosan nem követhetett, hoppanáltam.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:07 pm


Milyen átkozottul modoros, kifinomult szörnyeteg, gondolja az elhangzó szavak hallatán, le sem tagadhatná az apját.
Meghasonlott, bosszús büszkesége mellett vigasztalva cirógatja apai érzéseit, hogy bár zsigerből támad, és ügyesen teszi, belerándul a karja a visszavert tarolórontás erejébe, a nyers fogadtatás nem személyesen neki szól, csupán a hívatlan vendégnek, és így inkább dicséretre méltó, mint bántó gesztus. Hiába, az ő nevelése… szégyen is volna, ha Raziel nem próbálná azonnal a padlóra küldeni, és még nagyobb szégyen volna, ha sikerrel tenné. Előbb-utóbb bizonyára eljön az a perc is, de nem most. Sokára. Fiatal még. Van még mit tanulnia.
Belevonaglik az ajka, felizzik a tekintete, miközben a felismerést követő érzelmeket olvassa a fiú arcán, gyűlölet, az a gyűlölet, annak a látványától feltámad benne a vérszomj, és kedve támadna azonnal maga alá gyűrni, és addig gyötörni, marni, égetni éhes birtokvágyával, amíg haragból, félelemből, szégyenből, kétségbeeesésből és az átkozott gyűlöletből nem marad semmi, csak sápadt, verítékkel borított abszolút megadás.
A fájdalom szülte indulat olyan heves és túláradó, hogy szinte szétfeszíteni érződik bordái ketrecét, hogy démonként szabadulhasson a világra, és akkor is alig csitul, mikor a fiún győz a zavar, és a pálca kapitulációt sugallva lejjebb ereszkedik.
- Téged – ad választ magához képest túlontúl nyersen, szinte csattan a hangja, mint bőr a bőrnek. – Te mit keresel itt? Ha ennyire sóvárgod a rabságot, szólhattál volna, hogy tartsalak láncon, azt kedveled, nem kellett volna mindjárt belépőjegyet váltani az Azkabanba. – Pattogó, felgyorsult ütemű beszédében olyan fenyegető indulat csikorog, amelynek jellegét Raziel ismerheti, de ilyen mértékben még nemigen találkozhatott vele, még akkor sem, amikor elhagyta az apai házat. Nem mondja, hogy nem letartóztatni jött, és hogy a fiú megmenekülne a dementorok őrizte celláktól, iszonyú haragja most mindent ígér, ettől a fékevesztett dühtől bármi kitelik, amit eddig nem is gondolhatott róla.
Besétál a szobába, magától értetődő önkénnyel uralja el a teret, nehéz, felindultságtól terhes aurája belepi a helyiséget. Hiába is lenne vágyott mozzanat, nem fordít hátat Razielnek, akkor sem, mikor körbejárja az áldozatot, és vizslató pillantása górcső alá veszi a férfi mozdulatlanságra kárhoztatott testét, korábban szerzett külsérelmi nyomokat keresve rajta, végül átadva figyelmét a friss alkotásnak, a szinte szabályos szélű, csontig mart, szövetközti űrnek. Arca kifejezéstelen, akkor sem tükröződik rajta undor, mikor belerezzenek az orrcimpái, hogy beszívja a bájital aromáját, a pusztuló hús bűzét és a cigarettafüstöt.
Nem is látta még dohányozni soha. Tekintete megállapodik Razielen, csontig vetkőztet ez a szempár, mélyebbre mar, mint a férfin alkalmazott bájital, könyörtelenül lehánt a fiúról ruhát, húst, egész testet, hogy egész a lelkéig mártózzon benne, hogy az uralma alá vonja minden porcikáját, hogy tudjon minden bűnös, titkos gondolatáról.
- Túlságosan is kesztyűs kézzel bántam veled. Meg is lett az eredménye.
Raziel előtt áll meg, a fiú számára minden bizonnyal túl közel, de nem elég közel ahhoz, hogy hálátlanul megtagadott közelsége kibillentse az önuralmából.
- Tényleg láncon kellett volna téged tartani – szisszen a fiú valójától és saját indulataitól mégis megvadítva. Teljesen komolyan gondolja. – De talán még most sem késő… erre van szükséged, Raziel?
Nem hívja fel az elejtett nyomokra, az elkövetett hibákra a figyelmet, nem kívánt, terhes, fenyegető jelenléte épp elég bizonyítéka a hajszálnyinál is kevesebb, de meglévő óvatlanságnak. Nem mond többet, hosszú ideig hallgat, csak nézi, erőszakos aurájával a fiúéba nyalva, végül az ágyon fekvő áldozat felé pillant jelzésértékűen, hangja parancsoló, ellentmondást nem tűrő.
- Hát lássuk, mit nyújt ez, amit a minisztérium tiszta játszótere nem ad meg neked, mi az, ami megéri, hogy letartóztassalak. Folytasd - parancsolja, és ha a fiú nem mozdulna elég gyorsan, hogy engedelmeskedjen, még nyersebben ismétli meg: - Azt mondtam, folytasd.
Vissza az elejére Go down


Raziel Z. Arkell

Kor :
42
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
3

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:08 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








Gyorsan mozdulok, kérdés és mérlegelés nélkül támadva, sajnos a tény attól még tény: számítható mozdulat ez, hiába minden gyorsaság, ostoba lenne, aki nem így járna el. Meglepőbb támadási formát kell választanom, vagy kivédhetetlent, de ez így gyatra volt, a csalódottság szinte egyből el is fog, mert hiába a kirobbanó, nyers erő, az átok ne éri el célját. Szinte egyből kutatok is, igyekszem felméri a terepet - hányan találtak rám, és kik? A felismerés azonban... Nem tesz boldoggá, az első leheletnyi megkönnyebbülés ellenére sem, amely ráadásul olyan hamar áll tova, mintha soha nem is lett volna, helyét megannyi, kevésbé kellemes érzésnek adva át, melyeket végül a fellobbanó gyűlölet emészt el - egy pillanatra, de a józan ész nem vonul annyira háttérbe végül mégsem, pálcás kezem megrezzen, majd engedelmesen lentebb suhan, még akkor is, ha a pálcát nem eresztem, ujjaim elfehérednek rajta. De ahogy a férfi megszólal, kicsit mintha összehúznám magam, szemeim összeszűkülnek, s kényszerét érzem, hogy menekülési útvonal után kutassak, de egyelőre megemberelem magam, és nem moccanok, tekintetem sem veszem le róla. Engem keres? Remek, megtalált, és most akár... Akár mehetne is. Annak nagyon örülnék, ami azt illeti, mert jelenléte frusztrál. Sőt, ha még csak frusztrálna...
Én... – kezdem, de elhallgatok, erre valójában nincs jó válasz. Vajon van egyáltalán igénye rá, hogy mondjak bármit is? – Nem akarsz oda küldeni. – jegyzem meg. Tényközlésnek szánom, kijelentésnek, amelyet nem lehet elvitatni, amelyben mindketten kölcsönösen egyetértünk, mert... Nem akarhat oda küldeni, Merlinre! Ennek ellenére is, hangom árulóm, állításom enyhén kérdő színezetet kap, legnagyobb bosszúságomra. Elárulja pánikszerű bizonytalanságom, mely nyomán még jobban rászorítok a pálcámra. Ha oda akar küldeni... Meg kell küzdenie velem, mert önszántamból nem megyek, és ez sötét elhatározottságként kezd körvonalazódni is bennem. Ez az újonnan ébredt elszántság ad némi erőt, de a láncokat inkább le se reagálom. Nem, nem merek rá mit mondani, még így sem. Tekintetem rabul ejti viszont, nem merek másfelé pillantani, ahogy besétál a szobába, körbejárja áldozatom, felméri a hanyagul helyrehozott, korábbi sérülések nyomait - melyeket főleg penge által szenvedhetett el, bár kötél nyoma is felfedezhető rajta, illetve egy ponton, jobb oldalán égési sérülés... Nem szólalok meg inkább. Jobb ez így. Ahogy újra megszólal, megrezzenek, mintha nem számítanék rá, hogy van még mondandója.
Meglehet. – hagyom rá szenvtelenül, magam sem tudom, mit gondolok, mikor ez kiszalad számon. Mégis, jóleső érzés, őt hibáztatni, áttolni rá a felelősséget, mintha ő tehetne róla, erről épp úgy,mint a többiről... Ettől függetlenül is gyorsan megbánom, mert a szó üzenete is világossá válik ezzel együtt, hogy magamra hívom a haragját, a kényszerét, hogy ha eddig baráti volt... Mostantól ne legyen. Ez a tény... Ijesztő. Nagyon is az, akaratlanul is hátrálok fél lépést, túl közel került hozzám, és ez most a legkevésbé sem tölt el örömmel, vagy érdeklődéssel. – N... I... Nem. – bököm ki a jónak vélt választ némi töprengés után, de szinte azonnal elfog a kétely. Nem, biztosan nem ezt akarja hallani, vagy... Zavarba hozott, a fene essen belé, frusztrál ez a közelség, megbénítja a gondolataim. Hogyan képes ezt ennyire egyszerűen elérni? Fel se tűnik, hogy nem hívja fel hibáimra külön a figyelmet, a puszta jelenlétével már ezt teszi, és ez dühít valahol. Mint oly sokan mások, én sem bírom a hibáimat hallani, szembesülni tökéletlenségemmel. Szavaira megrezzenek, de nem moccanok, csak tekintetem suhan az áldozat felé.
Nem, így, a letartóztatás ígéretétől sújtva már egyáltalán nem érné meg, a jelenlétében... Nyomasztó az egész, és még az előbbieknél is kisebbnek érzem magam.
Nem. – próbálok rá azért, esetlen próbálkozással igyekezve elkerülni a megaláztatást - mert az lenne, ehhez nem fér kétség, még akkor sem, ha más viselné a fizikai fájdalmakat -, a lehető legegyszerűbb utat választva, az indoklást, és minden egyebet nélkülöző, mezei parancsmegtagadással.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:09 pm


Dühére alig gyógyír a fiú önkéntelen, vegetatív meghunyászkodása, de mégis jólesik látni rajta most is, hogy mennyire hatással van rá a jelenléte, a sok trenírozás megtette hatását, beindul a zsákmányállat  védekező reakciója, szinte összecsúsznak a csigolyák a gerincében, hogy minél kisebb célpontot nyújtson. Nem ezt a hatást kívánja kiváltani belőle, de most, hogy tombol benne a harag, nagyon is elégedett vele, féljen csak, és adja meg magát; miközben a gondolat, hogy Razielből soha nem tud ennél több érzelmet kicsikarni saját maga felé, még tovább dühíti.
Feszült, szikrázó érdeklődéssel figyeli, hogyne lenne rá igénye, hogy megszólaljon, adjon magyarázatot, kérjen kegyelmet, kínáljon valamit.
- Talán nem akarlak – vonja meg a vállát, de a hangjában nincs semmi engedékenység. Kegyetlen kis mosoly kapaszkodik a szája szegletébe, ahogy nézi, hogyan lesz úrrá tagjain a pánik, élvez olvasni benne, élvezi ismerni minden porcikáját. – De  miért ne akarnálak, Raziel? – A kérdés kétértelműsége aljas színt ad a hangjának. – Ha én megtaláltalak, előbb-utóbb megtalálhat más is, és ha megtalálhat, akkor meg is fog. Az én nevemet viseled – lágyan mondja szinte, trágár gyöngédséggel, mintha valójában arra gondolna, mennyi mindent visel még tőle magán Raziel, érintések megannyi lemoshatatlan, izzó billogját; azonban a gyengédség hamarosan eltűnik, hogy átadja a helyét a nyers haragnak. – Nem vetne rám jó fényt egy aberrált mugligyilkos ivadék, nem gondolod? Még az a legjobbik eset, ha én magam veszem észre a nevelésembe csúszott hibát… tragikusan megindító, dehát mint tudjuk, a legjobb családban is előfordul.
Úgy nézi, sőt tapintja végig Raziel áldozatát, mintha az valamiféleképp Raziel kivetülése, kiegészítője lenne. Penge. Klasszikus, szenvedélyes. Égésnyom. Kis beteges. Élvezi látni a szép, fiús kezek munkáját testközelből, igazán sajnálatos, hogy ravaszkodással és erővel kellett elérnie, hogy láthassa. A testről folyton Raziel szemébe visszaugráló tekintetében nem tűnik el a düh, sőt csak fokozódni látszik, hihetetlen, hogy még mindig szürke ez a több ezer fokra hevített acél.
- Meglehet? – A szája egy pillanatra pengeéles vonallá keskenyedik, igen, nem volt elég keménykezű, sokkal több fenyítést, büntetést, rövidebb pórázt is elbírt volna a fiú, sőt hasznára vált volna, akkor biztosan nem jutott volna eszébe elhagyni sem őt ilyen aljas árulással. Megvetően figyeli az elhátrálást. – Akkor ne menekülj – mordul, a menekülés bőszíti, a bizonytalan válasz még inkább, a megkezdett igent megragadja. – Pedig jól mutatnál láncon, Raziel. Azt hiszem, sokkal jobban, mint egy azkabani cella mélyén. – Mit élne át a dementorok közelében újra és újra?  A gyerekkorát? Vagy… őt?
Utánalép egy lépést, a menekülés büntetése, hogy még közelebb kerül, most már tényleg zavaróan közel van, és hamarosan a Raziel mögötti szabad tér is elfogy, és ha tovább hátrál, hát tovább követi, nincs apelláta.
Miután kiadta a parancsot, félreállna ugyan, de csak a fiú pillantása mozdul a férfi felé, nem ragadja meg a lehetőséget, hogy kitörjön nehéz aurája közelségéből. A nyílt ellenállás inkább szórakoztatja, meglepetést kelt benne, nem újabb indulatot.
- Ugyan, miért nem? – kérdezi majdnem gyöngéden, mulatva, valahol ott vibrál a hangjában a gúny is, pillantása azonban a fiú szájára siklik, túl közel van, és ő annyira hozzá akar érni, meg akarja marni, vissza akarja rángatni magához a hajánál fogva, és talán tényleg láncra verni, hogy ott is maradjon. Aztán úrrá lesz magán, de a tekintete éhesen, támadóan mélyed Razielébe. – Ilyen hamar lelohadt az érdeklődésed? Akkor meg sem éri a gondos előkészítést. Puszta időpocsékolás. Az ilyen meggondolatlanságoknál többet várok tőled, fiam. – Pálcátlan keze Razielére simul aljas ártatlansággal, tenyerét végighúzza az alkarján, és megszorítja a könyöke felett, hangja puhán mordul, de ettől még aligha kevésbé fenyegető. – Előbb-utóbb úgyis meg fogod tenni, ne kelljen többször mondanom.
Igen, tényleg az áldozat megkínzásáról beszél ilyen trágárul érzéki hangszínnel, még mindig. Talán.
Vissza az elejére Go down


Raziel Z. Arkell

Kor :
42
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
3

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:09 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








Nem vagyok a túláradó érzelmek híve, de a jelenlétébe mégis szélsőségesen kerítenek hatalmukba - talán majd kinövöm -, igaz, legalább azt elmondhatom, hogy nem túl változatos érzések, érzelmek ezek. Jól ismer számomra már mindegyik, még, ha intenzitásuk változó is, de legalább... Ismerős. Még akkor is, ha most meglepően erősen tombolnak bennem, ahhoz képest, hogy szinte semmi sem történt, talán a szituáció teszi... De mégis, most ijesztőbbnek hat, én pedig bosszantóan nehezen találom a szavakat.
Biztosan nem akarsz – nyomom meg az első szót, finoman kijavítva állítását, és bár felülírni akartam eredetileg szavait, mégis hat kérlelőnek, semmint parancsolónak, ámbár következő szavaitól kissé kiver a víz, mert nagyon is érzem a célzást... – Pontosan azért nem akarnál megszabadulni tőlem – vágom rá tehát kissé sietősen, bár már most bánom az egészet, és úgy érzem, újfent úgy sétáltam be a csapdába, hogy fel se tűnt. Pedig nem tartom magam hülyének... Tényleg nem. – Nem fog! Nem fognak elkapni, tudok vigyázni magamra! – kelek ki most viszont magamból hirtelen támadt indulattal, érzékeny pontomra tapint. Nem, nem fogok lebukni mások előtt is, nem és kész. Nincs indoklás, magyarázat, homályos ígéret, hogy majd jobban vigyázok, vagy abbahagyom ezt az egészet - csak a tombolás, hogy márpedig nem kapnak el. Soha. Nem bírom elviselni, ha a hibáimra, hiányosságaimra utalgatnak, mert sérti még alakulóban lévő önképemet, az önértékelésem pedig a legegyszerűbb módon tiltakozik: kikéri magának, nyersen és agresszíven, realitásokat nélkülözőn. – Nevelés?! – fortyogok tovább, holott most már érzem, hogy le kéne állnom, de nem, kiszalad számon a folytatás is, holott talán súlyos hiba. – Hol a lányod?! – támadok hát szinte neki nagy hévvel, mintha azt várnám, erre egyszerűen elsétál, hogy felkeresse az ominózus lányt – Neki még nem késő! Őt miért nem akarod megnevelni?! – kérdem durván, mert igen - ő bezzeg a sajátja, igazán terrorizálhatná őt, hozzám aztán semmi, de semmi köze nincs... Nem kéne, hogy legyen. De ahogyan hozzáér az áldozatomhoz, elhal hirtelen támadó dühöm, a fortyogó, pattogó hang elhal, mintha elvágták volna, tán a józanság vagy a félelem, ami hirtelen felé kerekedik, de újfent összébb húzom magam, súlypontom áthelyezem a tőle messzebb lévő lábamra, mintha bármelyik pillanatban kész lennék elszaladni, sőt. Látom a dühöt rajta, nagyon is, és szinte pánikszerűen kezdem a menekülési útvonalakat lesni - most már nem annyira verbálisan, mint fizikailag. Így esik meg az is, hogy hátrálni kezdek, először csak egy lépést, majd további kettőt, míg feladok vele, mert túlságosan is közelít, ahányszor mozdulok, közelebb jön, és ez túlságosan is stresszel ahhoz, hogy tovább merjek tolatni.
Nem menekülök – préselem ki szavaim magamból, végső soron tényleg - nem mentem sehova, nem? Itt vagyok, ennyi most... Legyen elég. Naiv vágy, nem lesz elég. Összepréselem ajkaim, egy fél pillanat erejéig bent tartom a levegőt, mielőtt lassan kiereszteném – Egyikre sem vágyom – felelem csendesen, mintha lenne választásom. Nincs, úgy érzem, mintha máris szorulna legalább a nyakamon a masszív nyakörv, és annál fogva rángatna. Szinte sokad rangú kérdés, hogy ennek lesz-e fizikai kivetülése, vagy sem. Talán éppen ez ellen próbálok tiltakozni, mikor megtagadom a parancsát. Nem, nem megyek, nem folytatom, nem... Nem akarom! Nem így. Ennek ellenére sem felelek a kérdésre, mert a tekintetétől kiver a víz, és hirtelen bárhol szívesebben lennék, mint itt. Közel bárhol.
Hamar? Már... Már régóta itt van... Vagyok... – motyogom, bár ez nem kifogás, sőt, végletesen esetlen magyarázat – Többet? Remek, akkor... Akkor taníts! – vetem oda már-már pánikszerűen, ahogy hozzám ér, remélve, elereszt, és inkább kezelésbe veszi az áldozatom. Tessék, vigye, nagylelkű ajándék részemről, másnak nem adnám csak úgy, sőt, egyáltalán... Az övé lehet, csak eresszen. Tekintetem kezére suhan, néha vissza-visszaugorva tekintetére.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:11 pm


- Lenyűgöz a magabiztosságod – válaszol szárazon, de a mulattatóan szemérmes utalás durva mosolyt farag az arcára, igen, óh, igen, haladjanak csak tovább ebbe az irányba, kérlelje, kínálja magát cserébe, el fogja fogadni tőle az emberáldozatot, ha megteszi. – Pontosan azért? Miért is? – Mennyi mindent művelt vele, mennyire változatos módokon birtokolta, és mégis milyen szemérmes valóban, ha őszinte akar lenni, ezt is élvezi benne, az állandó tiltakozást, az állandó tagadást, hogy képtelen nevén nevezni most is, majdnem felnőttként az őket összekötő viszonyt, és az utolsó leheletéig tagadná, hogy benne volt ő is, ha folytonosan dacolva is, de tettestárs, bűnös, vagy bűnösebb. – Te viszont meg akarsz szabadulni tőlem, Raz. Szófogadásnak és kedvességnek szikráját sem mutattad felém az utóbbi időben. Engem ez igazán elszomorít… de valljuk be, már nem sokat veszítek, ha le kell mondanom rólad.
A nyelve hegyén van, hogy mondja, talál mást helyette, kedvesebbet, engedelmesebbet, olyan fiút, aki minden kívánságát örömmel lesné, de képtelen rá. Hazugság volna. Helyette nem találhat mást. És nem is akarna.
Hűvös nyugalommal szemléli a kirohanást, és való igaz, jogosan érzi így a fiú, képes volt úgy eltakarítani maga után a mocskot, hogy még ő is vért izzadt, mire sikerült nyomra bukkannia, pedig ő nemcsak hogy az egyik legjobb (ezt mindenféle álszerénység nélkül bármikor elismeri), hanem ismeri is, mindenkinél jobban ismeri, azt is látja maga előtt, hogy pontosan hogy fogta a pengét, amikor muzsikálni kezdett a férfi testét hangszerként használva, azt is tudja, milyen lehetett az eszköz alakja, mérete, milyen pengének való ötvözetet kedvel leginkább a fiatal szadista. És még mennyi mindent, Merlinre, mennyit.
- Talán nem – vonja meg tehát a vállát engedékenyen, de a szeme figyelmeztetően villan, nem szereti az ilyen kifakadásokat, ebben a kontextusban nem. A tüzességnek más helyet szánt az életükben. – Én azonban megtaláltalak, így most hatalmamban áll dönteni a sorsod felől. Mivel pedig engem is kizártál a kis játékaidból, és nem tekintesz a magad oldalán állónak: nem tudtál vigyázni magadra. Elkaptak.
A már cirógatóan gyengéddé vált fenyegetés egyetlen másodperc alatt félbeszakad, vonásai megkeményednek, tekintetében kihűl az a forró, szenvedélyes harag, steril, fagyos indulatnak adva át a helyét, és innen már tudhatja a fiú is, nagyon messzire ment. A lánya, nevetséges… sosem említette, sosem került szóba, még a fiú anyjának sem volt lehetősége két szónál többet mondani róla a jelenlétében anélkül, hogy meg ne lett volna a következménye, a másokkal neveltetett, nyolcéves (vagy kilenc? tíz?) leánygyermek szégyenfolt, tabu, és ennek így is kellett volna maradnia. Raziel nagyon messze áll tőle most, miközben körbejárja a leendő tetemet, akár biztonságban is érezhetné magát a haragjától, de ez a hideg bosszúszomj fojtogató ilyen távolságból is, feltölti a szobát, mint valami mérges gáz, lezúdul a szóra nyitott szájon a tüdőig. Hangja kifejezéstelenné fajzik el, túl üres, túl mozdulatlan, mint a támadás előtti hadszíntér.
- Jó kezekben van. Megható, hogy foglalkoztat a sorsa, de nem kell aggódnod érte. – Ennyit mond csupán, de érezhető, lesz még folytatása. Elereszti a füle mellett a nevelésre vonatkozó megjegyzést, fia már ismerheti nem épp haladó szemléletű nézeteit a nők helyéről a világban. Még most is égeti a szégyen, hogy három házasságból is csak ennyi sarjadt a magvából, egy lány, aki majd elég jó eredménnyel teszi le a RAVASZ-okat, aztán presztízsből egyetemet végez, és egyből férjhez megy valakihez, hogy kölyköket szüljön neki. Mégis mi a fenét kellene nevelni egy lányon? Az, hogy megtanítsák az aranyvérű etikettre, a családfájára, szépen mosolyogni, beszélni, enni, táncolni, udvarlást fogadni, esetleg hárfán játszani és pár európai nyelvre, az nem nevelés, az betanítás, és elintézik a kiváló nevelőnők. Ő adja hozzá a pónit és a szép ruhákat. Sokba van neki az a kislány, pedig még nem is tanköteles, és tisztességgel dobálja a galleonokat a gépbe, senki egy rossz szót sem szólhat rá, egy bakfisnak nők mellett a helye.
De egy fiú… egy ilyen gyönyörű, haszontalan kölyök, aki muglikat rabol el, kínoz meg, végez ki puszta szórakozásból, aki állandóan dacol vele, hiába minden beleölt energia, az ilyet nem csak lehet, hanem meg is kell nevelni, be kell törni, a fejére nyomott csizma alatt tartani szakadatlanul.
- Menekülsz, és most már hazudsz is – sziszegi megvetően, ez a jéghideg harag, amit a fiú kimondott szavai mögötti ki nem mondott tartalom kelt benne, még szinte a fiatal, unásig ismert, de soha meg nem unt test lebírhatatlan vonzerejét is háttérbe szorítja, most csak a bosszú, a megtorlás, Raziel ellenállásának letörése hajtja a vérét. – Egyikre sem vágysz, de az sem kell, ha jól bánok veled – állapítja meg gúnyosan. – Akkor végső soron mindegy, mit kapsz, nem igaz?
Szinte oda sem néz, úgy szegezi a pálcáját a szoba átellenes sarkában álló szekrényre, az ajtók kivágódnak szinte parancsoló indulatának súlya alatt, régi ruhák, sálak, övek, takarók hullanak ki madártetemként a padlóra, a varázsige mordulásként hagyja el a száját, vaskos szemű, nehéz lánccá változtatja át a szövethalmot, a láncszemek tetején bilincs és nyakpánt hever. Ott maradnak, nem kezd velük semmit, tekintete a fiú szemébe mar, pániktól kitágult pupilláiba erőszakolja magát.
- Tanítsalak? Magadat kínálod szemléltetőeszköznek, vagy az eldobott játékszereddel akarsz megtisztelni? – kérdez vissza, erre a kérdésre nincs jó válasz, a pálca a kezében marad, hegye most a fiú szívére mutat. A felkarját markoló keze mohó durvasággal felsiklik a vállára, érinti a torkát, aztán inkább a mellkasára ereszkedik vissza,  és olyan erővel markol a talárjába, és rántja meg maga felé, mintha le akarná tépni róla, az anyag megadja magát az iszonyú indulatnak, és egy-két hüvelyk hosszú szakadásnak indul a nyakánál. – Szóval még mindig azt gondolod, semmi közöm nincs hozzád. Hogy valójában nem vagy a fiam. – Félelmetesen higgadtan cseng a hangja, de érezhetően most robban bele az engesztelhetetlen harag, amelyet a lánya említése keltett benne. – Hiszen nem én nemzettelek. – Az elszakított anyag alól kivillanó meztelen bőr vonzza a pillantását, de továbbra is egyenesen a szemébe néz, mintha a puszta tekintetével akarná a magáévá tenni.  – Az a semmirekellő tenyészbika, aki felcsinálta az anyádat, ott hagyott téged, Raziel, mint egy darab szemetet, mint anyád megunt ölét, és soha nem nézett vissza, soha nem tett érted semmit, egy pillanatig sem érdekelte, mi lesz veled. Engem érdekelt, én emeltelek fel, törődtem veled, odafigyeltem rád, szerettelek... Nekem köszönhetsz mindent ebben a szaros kis életedben, amit most tönkre próbálsz tenni! Az ÉN fiam vagy, Raziel, érted? – Halk hangja üvöltésnek érződik. – Hozzám tartozol. Az enyém vagy – sziszegi, és brutális erővel megrázza. – Az enyém vagy, értetted?
Vissza az elejére Go down


Raziel Z. Arkell

Kor :
42
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
3

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:12 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








A szavaira sötéten pislogok rá. Joggal vagyok magabiztos, illetve próbálok, mind a ketten tudjuk, hogy nem akarna ártani nekem, hogy eszében sem lenne Azkabanba küldeni, ahol soha többé nem láthatna... S ha mégis, hát akkor is komoly esélye lenne rá, hogy fel se ismerem többé, mert teljesen beleőrülök abba, ami ott várna. Dementorcsókot persze nem kapnék, azt talán még nem szolgáltam meg, nem egyetlen fránya, semmit se érő élettel... A többit pedig bizonyítsák csak rám! A kérdésére azonban bosszúsan fújok egyet első körben, de végül felelek, kénytelen-kelletlen.
Mert nagyon is akarsz – felelem kissé bosszúsan – Nem bírnád elviselni, hogy nem vagyok többé – folytatom, újult erőre kap magabiztosságom. Újra a kamaszokra jellemző beképzeltség, az egó: meggyőződésem, hogy pótolhatatlan vagyok, hogy... Különleges vagyok neki, hogy ez nem csak amolyan minden második jött-mentnek kijáró dolog. Azt nem bírnám elviselni, így is mardos a szégyen, amiért részese vagyok ennek az egésznek, amiért néha... De csak néha úgy érzem, ez a normális, hogy így... . Még akkor is, ha aztán újult erővel lobban tiltakozásom, ellenállásom. De még így is, ha ilyen lazán eldobna, az... Nem tudom felmérni, mit jelentene valójában. Azért se, mert megnevezni se tudom, mi ez, és a hiányát se tudnám. Egyszerűen... Minden porcikám tiltakozik, mert ez nem illik az önképembe, az identitásom szinte sikít, már most is, ahogy erről beszélek neki. Azonban ahogy szavait hallom, egy pillanatra kiül arcomra a rémület, de gyorsan el is tűnik, ahogy uralmam alá hajtom arcizmaim, nem vagyok jó színész - nem eléggé, de igyekszem. – Én... Én kedves vagyok... – bizonygatom, de a szófogadás részt elengedem a fülem mellett. Nem lehet mindenki tökéletes, nem? Olyan emberek nincsenek, ha mégis lennének, esküszöm, megölöm őket. – Nem... Sokat? – hápogom, mintha nem érteném a szavakat, mintha nem állna össze kerek egésszé már így se. A fia vagyok, mi az, hogy nem vesztene sokat?! A hirtelen támadt düh megfeszíti izmaim, szinte ugrásra kész vadállattá tesz, de nem csapok le mégse. Merlinre, az előbb még pont azt akartam bizonyítani, hogy nincs is köze hozzám... Azonban ennek felismerése, na meg következő szavai azonnal változtatnak ezen, feltüzelik újra a vad ellenállást, a haragot.
Nem kaptak el! – szűröm fogaim között bosszúsan – Csak te vagy itt, egy ember még nem feltétlenül jelent elkapást, lebukást... – suttogom, és alighanem most először, de fenyegető él kúszik hangomba, mintha emlékezettörléssel, vagy egyenesen halállal fenyegetném őt. Erről szó sincs, csak rávilágítok: a dolog még nem dőlt el, közel sem. Hiszen a meggyőzésnek, és az elhallgattatásnak is több lehetséges útja van, és ha kell, nagyon is elszánt leszek. Sőt, vagyok - túlságosan is, így hozhatom fel azt az ominózus lányt is. Mire végigmondom, már tudom, hogy alighanem átléptem egy határt, de ez afféle határ, ahonnan nem lehet visszafordulni, visszahátrálni a kapun túlra mégis, ha egyszer már berobbantunk rajta.
Én már csak ilyen figyelmes vagyok – felelem, de hangomba harag szűrődik. Ez a harag ráadásul nem az itt lévő férfi felé irányul, jobban mondva nem csak: ennek célpontja épp annyira a lány, akiről szó esik. Miatta, helyette szenvedek én, és egyszer ezt még meg fogja bánni...
Nem menekülök – ismétlem dacosan, habár érezhetően ha csak rajtam múlna, már itt sem lennék, sőt, és soha többé rám se találna, ó nem... De akárhogy is, próbálok ellenállni, és ellenkezni ahol csak lehet, és még csak a szobát se hagytam el - pedig kedvemre való lenne -, már hogy lenne ez menekülés?! Persze kívülről szemlélve a helyzetet egyetértenék vele. Így, benne elhelyezkedve sajnos nem tudok. Összeszűkülnek szemeim. – Nem... Semmi sem mindegy – felelem, egy egyszerű közhelyet bedobva, holott a kérdés nem erre irányult. Már hogyne szeretném, ha jól bánna velem, de a jól fogalmáról sajnos eltérő fogalmaink vannak... Legalábbis egyes részletein attól tartok, lehetne vitázni, hogy már mégis az kinek jó. Mindenesetre a siker máris nála, elérte, hogy még egy tisztes, épkézláb választ se tudjak adni, szívem szerint felpofoznám magam ezért. Tekintetem eztán a szekrényre vetül, és le se veszem a kiboruló tartalmáról, a formálódó, új eszközről... Csak amikor megszólal, akkor rezzenek össze, és kapom vissza rá pillantásom, pilláim ijedten rezzenek. A kérdés nyomán újfent próbálom összébb húzni magam, mintha lenne rá esélyem, hogy hirtelen olyan kicsivé váljak, hogy észre se vegyen, és valami mást tartson figyelmére méltónak inkább.
Az elsőn már túlvagyunk... – lehelem, az elfogadhatónál egy leheletnyit pofátlanabb, szemtelenebb módon – ...Nem eldobott! – fűzöm még hozzá. Az enyém, én találtam, én fogtam, és ha ő nincs... Ellenben akárhogy is, a szavaim elhalnak, az érintés, a pálca együtt több is, mint elégséges, hogy befogjam, és ha lenne is még mondandóm, lenyeljem azt. A szívem ellenben inkább felfelé kapaszkodik, legalábbis minimum, mintha valahol a torkomban érezném dobogni. A ruha pedig szakad, azt hiszem, az idegzetemmel együtt... Szóra nyitom szám, majd zárom, bár lenne véleményem, mondandóm, képtelen vagyok kibökni. Kiszáradt a szám, vagy csak a levegő nem úgy áramlik, hogy épkézláb szavakat formálhassak, nem is tudnám megmondani. Szavai fájnak, több okból is, sikítani lenne kedvem, toporzékolva üvölteni, hogy nem, hogy márpedig téved, ez az egész nincs így, az apámnak biztosan jó oka volt, van, hogy nincs itt... Hogy ő sem szeretett soha, hogy ő nem az apám, és soha nem is lesz, e helyett azonban csak egyetlen, nevetséges szó siklik ki ajkaim közül, de erőtlen – Eressz!
ujjaim keze felé suhannak, már a szabad, mert pálcám nem raktam el, ennek ellenére is, nememelem rá - magam se tudom, miért nem? -, csak szabad kezem ujjai siklanak csuklójára, hogy erősen belemarjanak, de az első pillanatban még szinte brutálisan lecsapó kezem a következőre, a rázás alatt, után inkább kétségbeesett, pánikszerű lesz, nem annyira célirányos, mint ösztönszerű pánikreakció.
É... Értettem, értettem! – felelem kapkodósan hadarva a szavakat, de, hogy e mögött mennyi tartalom van, arról lehetne vitázni. Inkább csak ráhagyom, a menekülés lehetőségét látva a szavakban.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:13 pm


Kettős fogadtatásra lel benne ez az édes, mulattató kamaszgőg, a saját különlegességének tudatát használta alapzatként, mikor a furcsa, sérült kiskamasz önbecsülésének cafatjaiból próbált felépíteni valamit, valakit és most a saját szavai áradnak vissza felé a fiú szájából, ez tetszik, ugyanakkor a serdülőkorból éppcsak kinövő, majdnem kész alkotása most éppen hogy ellene akarja felhasználni ezeket a szavakat. Majdnem becsmérlő ránézve, hogy a tékozló fiú mennyire tisztában van saját fontosságával, amely sérthetetlenné teszi. Nem, nem teszi sérthetetlenné. De akarja, nagyon is akarja, bármelyik pillanatban a magáévá tudná tenni újra, minden pillanatban belepusztul, hogy nem teszi meg mégsem, mert iszonyat és gyönyörűség lenne egyszerre erővel elvenni megint.
- Talán. De te mégis ott hagytál, Raz. Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondtál, hogy soha többé nem fogod hagyni, hogy hozzád érjek – emlékezteti finoman. Iszonyat és gyönyörűség, de úgy tűnik, a fülében nem múló erővel üvöltő mondat után csak az erőszak marad számára. Erőszak? Ugyan, sose volt erőszak semmi, ami kettejük között történt, most sem lenne az. Rémület. Hirtelen támadt dühvel fintorodik el. – Undorító az arcodon a pánik. Nem, nem vagy kedves – rázza meg a fejét, noha belemosolyodik a suta bizonygatásba. – De bebizonyíthatod még, hogy nem felejtettél el egészen annak lenni – teszi hozzá lágyan, kegyetlenül, bár szinte biztos benne, hogy a korral járó hevesség nem hajtja a malmára a vizet. – Még megmutathatod, hogy sokat veszítenék.
Nem kerüli el a figyelmét a jól takart izmok tónusváltozása, milyen jó lenne ezt nem csupán a kézfejen kinyújtózó inakból és a  nyakizmok kidagadásából látni, hogy milyen feszültség költözik a másik testébe, de nem világos, minek szól ez a feszültség. A sértett hiúságnak, amely viszonzatlanul is igényt tartana tébolyult erejű érdeklődésére? Újra elcsitul, majd újra kifeszül a dühtől, de most egyértelmű, miért, a kudarc, saját kudarcvallása dühíti fel, az ad a szájába ilyen szavakat, az teszi, hogy… megfenyegeti?
Egy másodpercig bénultan mered rá, majdnem döbbenten, és hamarabb lendül a pálcátlan kéz, minthogy egyáltalán érezné a haragot, amely ilyen nevetséges reakcióra ragadtatja, tenyérrel, mint egy kölyköt, nem mint egy férfit, de tiszta erőből vágja arcul, ujjai vörösen rajzolódnak ki a fiú sápadt arcán, ahogy leereszti a kezét. A tekintete üres. Túl üres. Lepillant ökölbe szoruló kézfejére, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg megütötte. Nem mintha első alkalom lenne, de nem fordult elő ez sem sokszor, ahhoz igazán fel kellett dühítenie, hogy így elboruljon az agya. De nem látszik rajta megbánás, nem látszik rajta egyáltalán semmi, ahogy újra felemeli a pillantását az arcára. A hangja is üres, kifejezéstelen és halk.
- Soha ne merészelj még egyszer fenyegetni engem, fiú.
Marad mozdulatlanul, mered rá további szavak nélkül, szobormereven, a pálca elhalt végtag a kezében. Több határt is átlépett. Talán nem kellett volna utána jönnie ide, hagynia kellett volna menekülni tovább előle, játszani a kisded játékait. Nem, inkább nem kellett volna hosszú pórázra engednie, nem szabadott volna eleresztenie sem. Mindegy. Talán helyrehozhatatlan a kár. Most jóleső elfordulni tőle, levenni a szemét gyilkosan vonzó látványáról, hogy helyette a jelenet groteszk élő díszletére tekintsen.
- Attól, hogy ismételgeted ezt magadnak, még nem válik igazzá. Egyik mantrád sem. – Dühíti, hogy nem ad válaszokat, ha egyáltalán megszólal, az is semmilyen, egy merő, rángatózó védekezés. Ő ellenben rá se néz a szekrényre, végig Raziel szemét figyeli, egyelőre eszébe sem jutott tényleg láncra verni, de a fiú szemtükrén rebbenő riadtság nagyon is kedvére való. Ha nem tudja rávenni, hogy kedves legyen, hogy akarja, akkor féljen legalább, rettegjen, gyűlöljön, adja meg magát így, pánikba merevedett, tehetetlen őzként, csak lásson rajta érzéseket; érzéseket, amiket ő vált ki belőle. Nem ezeket akarta, de ezek is jók lesznek. Jó lesz ez a rándulás a keze alatt, a dermedés, mintha fizikai fájdalmat okozna már azzal, hogy egyszerűen csak megérinti, a tágra nyílt, sűrű pillájú szemek és az elnyílt, de némán maradó száj imádnivaló iszonyata.
- Igen? – kérdez vissza az arcátlan hangra nyersen, dühödten. – Bántottalak én valaha szórakozásból, Raziel? Kínoztalak valaha? – Igen, okozott neki fájdalmat, dühből, önzőségből, legritkábban gondatlanságból és leginkább büntetésből, megannyi különbözőféle fájdalmat, de sose tette az örömére. – Azt sem tudod, milyen az, te hálátlan kölyök, de könnyen változtathatunk ezen… – Persze, volt, hogy talált benne örömet, de nem az volt a cél, sosem az volt az eredeti cél, ő sose akarta kínozni, de az események sodra egyszerűen úgy alakult, mint a pofon az imént, a szakadt talár most, és ki tudja, mi következik ezután, nem akarta, Raziel kényszerítette rá, Raziel az oka mindennek, minden bűne, minden gyengesége. – Ha fájdalmat okoztam is neked, csak magadnak köszönhetted. – Minden a saját hibája, amiért őt gyűlöli. – Nem. Nem futsz el többé – sziszegi az erőtlen szóra, hogy kérés vagy követelés akart lenni, nem számít, mert bárhogy csomagolná, nem tenné meg neki, ezt az egyet nem. Ezt soha.
Tovább szakad a talár szövete, hogy a dührohamba forduló rángatás miatt, vagy ez a szándéka, tényleg le akarja tépni róla, ő sem tudná megmondani igazán. Akarja, persze, hogy akarja, de nem így, vagy mégis így, igazából mindegy, hogyan, bárhogy teszi is, Raziel is akarja, Raziel szereti őt, szeretnie KELL, hiszen az apja, most már senki más nincs számára ezen a világon, most már csak hozzá tartozik, csak az övé, az övé egészen. Nem a válasz állítja le, kevés ahhoz ez az ígéret, de a fiú keze a kezén, az agresszívnak induló, de meghunyászkodott, céltalanságában szinte simogatásként is értelmezhető érintés… az úgy csitítja le, mint a varázslat. Tomboló haragját mintha kettévágták volna.
- Nem hiszem, hogy értetted – A hangja nyugodt már, szunnyad benne az acsargás, elereszti a talárját, keze Raziel kezére fonódik. – Ne csak mondd. Mutasd – mordul, és most a kezét szorítva még közelebb húzza, összesimulni ezzel az örökös ellenkezővel, rámarni a szájára izzó, éhes birtokvágyát, viszonzást sem várva, de hamar, az ő szétfolyó időérzéke szerint nagyon hamar elereszti, mielőtt egészen elveszne az ajka, nyelve, egész forró valója mértéktelen habzsolásában, most meg lehetne átkozni, akár meg is lehetne ölni, amíg ilyen szenvedéllyel élősködik rajta, semmit nem fogna fel saját haldoklásából. Eltávolodik kissé az arcától, de még mindig olyan közel marad hozzá, hogy csak homályosan látják egymás vonásait. Az övéi széthullottak úgyis. A mindig makulátlan, fegyelmezett maszk repedéseiből egy feldúlt vadállat néz vissza a fiúra.
- Odamész és folytatod. – Világos parancs, és nem tűr ellentmondást. Aztán néhány pillanattal később sötéten elmosolyodik, és rekedt, majdnem állatias mordulással teszi hozzá: – Vagy rászíjazlak a játékodra, és rajta foglak használni.
Vissza az elejére Go down


Raziel Z. Arkell

Kor :
42
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
3

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:14 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








18+

Fontos vagyok neki, tudom. Így kell lennie, különben az egész értelmetlen - mit keresne itt, például, csak, hogy egy kézenfekvő dolgot hozzak bizonyítékul. Nem, nem azért jött, hogy végre megszabaduljon tőlem, rég nem beszélgetnénk már akkor erről, mi értelme lenne? A munka úgy jó, ha tiszta, pontos és precíz, nem fér bele egy bájos csevej a semmiről. Ráadásul vannak előzmények, ez nem egy ezoterikus események által sugallt érzet bennem, pontosan tudom, hogy... Hogy ez a férfi nem normális, Merlinre, őrültebb, mint én valaha is voltam, vagy leszek, de egy dolog biztos - számítok neki valami különös oknál fogva. Pedig nem bánnám, ha nem így lenne, bár lehet, akkor már rég elpatkoltam volna egy különös, furcsa balestben, vagy efféle. Szavaira elfintorodom. Ilyet mondtam volna?
Ó, igen, tényleg. Nos, ebben az esetben bizonyosan így is gondoltam...
Egyáltalán nem kell hozzám érned! – felelem, de a pillanatnyi magabiztosság most meginog. Mert nem kell, már nagy vagyok, nem tudja bemesélni nekem, hogy ez normális, hogy ha lett volna apám, bizonyosan... Nem, és arra sincs szükségem, hogy ő rám tukmálja a szeretetét. Szeressen mást, bánom is én. Valahol talán bánnám mondjuk, de... De ez akkor sem szeretet. Ahogy rám morran, elkapom róla tekintetem, legalábbis nem nézek a szemébe inkább, felsőjét kezdem tanulmányozni. Makulátlan, persze, és milyen remek ízlésre vall...
De... De az vagyok. – felelem makacsul. Ne akarja megtudni, milyen az, ha nem vagyok, üzenem némán, kimondani ezt már nem merném. Szavak híján ez azonban így inkább marad gyerekes dac, csak azért is, és semmi több. Eztán azonban enyhén elnyílik szám, ahogyan rá emelem tekintetem újra. Az nem kedvesség kérdése! – Hogy utána teljes elégedettségben vághass börtönbe? – kérdem csendesen, mert ezt a részt még nem tisztázzuk egyébként se, addig se kell a "kedvesség" résszel törődnöm. Nem is akarok. Azonban eztán csak azért is kényszerét érzi, hogy tudassa, elkaptak. Nem, nem bírom az ilyet, nem kaptak el, nem csinálhatja ezt velem, nehezen összekapart önérzetem, magabiztosságom nem fogom hagyni, hogy porba tapossa, és újra és újra elővegye kurdarcaim. EZ nem egy kudarc, egyáltalán nem buktam még le, és nem kaptak el - ámbár azt talán tényleg nem gondoltam át eléggé, mennyire jó ötlet fenyegetőzni. A pofon pedig telibe kap, meg se próbálok kitérni - időm sincs, igazság szerint, a pillanatnyi dermedtség után hirtelen a reakció -, lendületétől kis híja, hogy nem a fal adja a másikat, de így is megtántorodom, ahogy közelebbről megismerkedem fizikai erejével - nem öregszik eléggé mégsem. Ujjaim szinte ösztönszerűen suhannak arcomra, mire érintem, már vöröslik és lüktet a nyoma, ahogy felpillantok rá, enyhén ajkaim is szétrepedtek. Nem csak az ütés, fogaim is sebet ejtettek rajta, ahogy ráharaptam, a fájdalom kitörni kívánkozó hangját elnyomandó. Egy fél pillanatig már-már üveges tekintettel révedek rá, majd megnyalom ajkaim, megszabadítva a vér egy részétől őket. – Én vagyok a végzeted, Mercury Arkell – köpöm szinte a szavakat, talán még magam sem fogom fel értelmüket – Egyszer még beledöglesz ebbe... Kivárom... – sziszegem. Nem fenyegetem többé, megértettem, tessék, vegye akkor: itt van ez, az utolsó, élete végéig elkíséri. Nem bánthatja más, ha kell, meg is védem, de nem végezhet vele soha senki, csak én. És el fog jönni a napja, talán nem ma, és nem is holnap, rendben van... Éveket is várok, ha kell, de egyszer végzek vele. Egyszer, ha már maga sem számít majd rá. Ha már megszenvedett eléggé mindenért, amikor a halál már nem is annyira sanyarú sors, semmint epekedve várt megváltás... – Ahogy kívánod – vetem még oda azért az ígéretet fagyosan. Nincs több fenyegetés.
Nem is kell, erre emlékezni fog. Ha nem... Úgy is jó. Magamban azért felkészülök rá, hogy ennek talán lesz következménye. Legyen csak - gondolom most, bár legbelül nem kételkedem, hogy vagányságom nem tart sokáig már, most még lazán vállalnék bármit, alighanem pár másodperc múlva egészen máshogy fogok vélekedni arról, hogy ki is a fasza gyerek... De a lány felhozása után inkább hallgatásba burkolózok, kérdésére sem adok valódi választ, csak kitérő jelleggel felvillantok egy közhelyet. Pedig tényleg nem értem, miért nem a lányát baszogatja, biztosan nagyon örülne neki a kis szuka. Azért van, nem? Ez a dolga, vagy mit tudjam én. Az ő hibája, hogy nincs itt, hogy nem nyújt teljes körű szolgáltatást, hogy helyette én szenvedem meg a hétköznapokat... Meg a többit is. Akár azt is megérdemelné, ha én venném kezelésbe, így vagy úgy... Azonban a szekrényből felbukkanó, formálódó lánc elmossa efféle gondolataim. Megriaszt a lehetőség, hogy láncra ver, és ki tudja, itt hagy, vagy bezár a pincébe, ahova épp sikerül... Hogy soha többé nem enged. Azt nem tenné meg... Kezdeném mantrázni, de hát nem is oly rég mondta, kár az energiát. A mantrák nem a barátaim.
Mióta hiszek neki?
Igen – felelem csendesen, mert a kérdésre felelni kell, a hallgatás nem jó társ, igaz, az őszinteség is áruló. Más nézeteink vannak erről, mit tudjam én, ő hogyan élte meg, nekem meggyőződésem, hogy a válaszom helyes - ha nem lelné benne örömét, nem is csinálná, nem? Magamból indulok ki félig-meddig persze, de ettől függetlenül is biztos vagyok benne, hogy nagyon is élvezi. – Mi? – pillantok fel rá, majd csak makacsul megemelem állam – Az felettébb... remek lenne – közlöm már-már provokatívan. Gyerünk, essen neki, aztán tagadja csak le újfent, az remekül megy... Nem az én hibám, ez ellen makacsul tiltakozom, bár egyszer talán majd megtörik bennem ez is, most dacosan révedek rá – Persze... Mert neked semmi sem elég jó! – vágom hozzá sértetten, próbálva hárítani, mintha én aztán mindent megtettem, próbáltam volna, de mindhiába. Az, hogy nem ereszt, nem tölt el épp felhőtlen boldogsággal, azzal együtt sem, hogy a legkisebb bajnak értékelem a szavai mellett. De nem felelek rá, gondolatban már tovább robogok, több lehetséges megoldást is találva arra, hogyan is hámozzam magam ki ebből a helyzetből, ámbár egyik sincs igazán ínyemre, de... A rángatás pánikja közepette - nem is annyira a jelentől, semmint az elkövetkezőktől tartva - mégis reálisnak, sőt, szükségszerűnek hat mindegyik. Csináljam? Jó... Kezem nem ereszti, bár a pánikszerű karmolás-ragaszkodás enged, finomabban simít végig alkarján, ahogy kicsit közelebb is suhanok hozzá. Ezt akarja, tudom, hogy ezt akarja, látszólag engedékeny vagyok, tessék... Hogy is ne lennék, még a csókot is engedem - nem, mintha lenne lehetőségem tiltakozni -, még viszonzom is, lám, engedelmes, kezes is tudok lenni, igaz, a magam módján nyers és tolakodó. Kezem ennek ellenére is kissé bizonytalan, ahogy lassan mellkasa felé suhan, legbelül vadul tiltakozik egy hang a fejemben, de a motiváció adott. Nem a fájdalom előli kitérés, hanem az örök börtön jelentette fenyegetés, mely még mindig ott lebeg. Másik kezem ujjai elfehérednek a pálcán, ahogy megemelem egy pillanatra, majd lentebb eresztem. Megrezzen kezemben, ahogy a csóknak vége, ujjaim belemarnak közben felsőjébe, mintha sose akarnám ereszteni. A jó alkalmak ilyenek - jönnek, aztán mennek hirtelen. Hosszú pillanatig hallgatok eztán, megütközve pillantok fel rá. Használni. Megvető morranás a jussa, használja a szajhát, vagy akit sikerül, de... De én már mondani se akarok semmit, eleresztem őt, és kihátrálva előle mély megvetéssel indulok az áldozat felé. Nem neki, és nem is Mercurynak szól ez - leginkább magamnak.
Ahogy... Szeretnéd. – felelem még, felettébb tapintatos szót választva. Ott megállok felette, szenvtelenül pillantva le rá - az előzőek után azonban még mindig úgy érzem, nincs igazán jó lépés, nincs, amit igazán megtennék... Nincs, ami igazán enyhíthetné a belül tomboló haragot. Akárhogy is, ahogyan ott állok felette, kényszerét érzem, hogy ezt az egészet gyorsan letudhassam. Ennek ellenére is - a pálcát hamarosan felváltja a kés, az állandó tartozékom. Vékony penge, ez éppen, egyik oldalán élezett csupán, és egyenes.
Nem szántam el magam efféle tettre eddig, mert nem érdekelt - most mégse bírom elviselni, ahogyan a férfi rám tekint. Nem azok után, amit az imént végignézett, így lecsapok - a szemét szándékozom kimetszeni helyéről, mind a kettőt, egymás után. Szépen lassan, és a legkevésbé sem sebészi precizitással vagy pontossággal. Úgyse éli túl ezt a napot - mindegy is neki, nem? Csak ne kelljen látnom, ahogy rám néz... Soha többé.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:17 pm

( 18 )

Az értetlen grimasz bosszússá teszi. Ha a fiú nem is emlékszik, ő igen, nagyon is emlékszik minden szóra és hangsúlyra, pontosan vissza tudná idézni a hangját a fejében, ha merengőbe töltené az emléket, zajmentes és pengeéles lenne minden körvonal, minden nesz. A megrogyás azonban elégedetté teszi. Most nagy hangja van, most még mindig kamasz, lázad, persze, hiszen ennek van itt az ideje, de pár hónap, legfeljebb pár év, és lecsitul… akkor majd vissza fog jönni hozzá. Biztosan vissza fog.
- Az apád vagyok – feleli azon az idegesítően magától értetődő, én vagyok a felnőtt, és mindent jobban tudok nálad hangsúllyal –, kinek lenne nálam több joga szeretni téged? Ugyan, Raziel, olyan vagy, mint egy dacos kisfiú, aki toporzékolva utasítja el a törődést… pedig jólesik neki. – Türelmetlen sóhajjal nyugtázza a makacskodást, aztán összevonja a szemöldökét. – Nem. Ha biztos lennék benne, hogy… hogy csak egy kissé letértél a helyes útról, de szót fogadsz még nekem, természetesen eszembe se jutna, hogy az Azkabanba küldjelek… letudhatnánk ezt egy kis atyai helyreigazítással, ahogyan régen… hiszen nem is volt az olyan régen, nem igaz?
Iszonyúan régen volt. Ha arra gondol, milyen édes volt Raziel bénult engedelmessége a gyenge kezű, óvó, túl elnéző büntetéseket követően, mintha nem is ebben az életben lett volna… de az egy hajlítható kis kölyök volt (jó, néhány kisebb fellángolást leszámítva lágy és hajlítható), aki előtte áll, viszont megkésve lázadó kamasz, aki talán még a dementorok őrizte cellát is szívesebben választaná, semmint hogy újra féltő járomba hajtsa a fejét.
Egy lázadó kamasz, aki felnőttnek képzeli magát, és van mersze azt gondolni, felette áll. Aki meg meri fenyegetni az apját, aki a vérét áldozta volna érte… Azzal a hideg, üres szemmel nézi, ahogy megtántorodik, ahogy az arcához ér, és lenyalja az ajkáról a vért. Meg kellene bánnia, hogy elveszítette az önuralmát, és kezet emelt rá. De a világon semmit nem érez azon kívül, hogy megérdemelte, és azon kívül, hogy… Merlinre, de gyönyörű, és az övé. És ütné örömmel tovább, olyan erőszakos gerjedelmet szít benne a vérétől vöröslő száj és saját tenyere nyoma a bőrén, mint egy billog, bár rajta maradna örökre, hogy soha ne érezhesse igazán, hogy lemosta magáról. Az a vad, sötét törékenység, amelyet meglátott benne öt évvel ezelőtt, egy fikarcnyit sem halványult, és hiába szélesebb a válla, hiába magasabb, a kisfiúsan lágy vonások azt ígérik, soha nem is fog. Talán még harmincévesen is ugyanilyennek fogja látni, ha megérik mindketten.
Rezzenéstelen az arca, ahogy a sziszegést hallgatja, és egyenesen a halálát ígérő szemekbe néz. Itt az igazság. Hát gyűlöli valóban. Hogy miért, igazából mindegy. Talán csak önmaga szilánkját gyűlöli benne, énje azt a sarját, amelyet kiteljesedve lát maga előtt, elrontottsága és letagadott vágyai kendőzetlen megtestesülését. Talán. Vagy igazán és egészében gyűlöli, és akkor igen, egy napon bizonyára valóban megteszi, amiről most még csak ábrándozik gyáván, talán épp akkor, amikor rajta fekszik kitárulkozva, kiszolgáltatottan, mint a kontrollálhatatlan ösztönből párosodó állat. Váratlanul mosolyodik el, sötéten és lekicsinylően, ilyen a válasza is, nem ismeri el fenyegetésnek a legtisztább fenyegetést, így aztán nincs megtorlás sem, csak a pofon ütött arcára tapadó tenyér hűvös, birtokjelölő kíméletlensége, a hüvelykujj, amely szemérmetlenül az ajkához ér, hogy végigsimítsa rajta a sebet. Igen, te vagy a végzetem, fiú, de mennyire te vagy, gondolja a száján azzal az ironikusan lekezelő mosollyal, és annyit mond csak gúnyosan:
- Nagyzoló és önhitt vagy, mint minden kölyök.
Egy pillanatra mégis eljátszik a gondolattal, hogy láncra veri, és hazahurcolja, a rejtett pincékben akadna hely, és akkor lenne az övé, amikor csak megkívánja, örökkön-örökké, a tehetetlenség pedig bizonyára ismét kézhez szelídítené, ahogyan akkor tette, mikor megpróbálkozott azzal a nevetséges trükkel, hogy egy iskolatársánál akarta tölteni a szünidőt… igen, akkor, mikor hazavitte, egy ideig mintha felfogta volna, hogy nincs menekvés, és behódolt – vagy csak ő akarta így látni? De fogságban tartott házikedvencként nem lenne az, aki, elsorvadna, mint egy bura alatt tartott növény… nem teheti mégsem, nem őrizheti meg magának egészen, tovább kell kuncsorognia a kegyeiért. Mindig megpróbálja. Mindig elhiteti magával, hogy a kedvesség most célravezető lesz. Aztán…
- Hogyan kínoztalak? Mivel? – tombol, rángatja, letépni róla a talárt, meghágni itt és most, beoltani kínnal és kéjjel, amíg ernyedt engedelmességgel nem fekszik a karjaiban. – Beszélj, beszélj akkor, hadd halljam, mit tettem veled, ami ennyire elviselhetetlen volt..! Remek! Remek lenne tehát, ha igazán meggyötörnélek? Ezt akarod? – Szándékosan hergeli, provokálja ezt a rohadt, ez az imádott, és nem tudná megmondani, az fáj-e jobban, ami elhangzik, vagy az, hogy mindez csak egy játszma a fiú számára. Nem ereszti el, de pillanatnyi időre kijózanodik. – Nekem? Hiszen te provokálsz, Raziel. Ilyen álszent kis kígyó vagy. Előbb feldühítesz, aztán széttárod a karod, hogy én voltam kegyetlen, én voltam… nem lenne egyszerűbb beismerni, hogy élvezed ezt egészet? Vágysz rá… de így kényelmesebb, hogy rákényszerítesz az erőszakra, így tiszta maradsz a saját szemedben, hiszen te csak áldozat vagy… Nem vagy az, Raziel. Mocskos vagy. Romlott. És ha én bűnös vagyok, te kétszer az. Mindent csak magadnak köszönhetsz – ismétli meg újra, dühödt nyomatékkal, de a fiú úgy fosztja meg a haragjától, mintha egy gombot szakítana le a talárjáról.
Ezt akarja. És Raziel pontosan tudja, mi az ez, megvan benne az a majdnem, de csak majdnem passzív, engedelmes simulékonyság, amely lecsitítja, és megvan benne az az állatias, cseppet sem meghunyászkodó nyerseség, amely megőrjíti. A tenyér a mellkasán, a tettrészesség tébolyítóan jó bizonyítéka, rásimítja a kezét újra a fiú kezére, pálcás keze a pálcával együtt próbál a csípőjére fogni, hogy még közelebb húzza, a támadást és védekezést rég elfeledte, és eredeti szándékával szöges ellentétben képes lenne holnaputánig elveszni a törleszkedő forróságában. Saját magán gyakorolt erővel bontakozik ki a csókból. Szinte szégyen, mennyire uralja a fiú, akit ő nem képes uralni, de a kitárulkozás szülte dühből fakadó sértés és fenyegetés azonnal véteknek érződik, ahogyan az arcába tekint. Mintha megint megütötte volna. Az istenit, hiszen épp ő az, akit sosem így…
De ím, az engedetlen fiú végre teszi, amit parancsolt neki, megy, bár most már tartóztatná, most már nem számít semmi, csak ők ketten, de engedi mégis. Csalódott, hideg szomorúsággal nézi messziről, percekbe telik, hogy közelebb lépjen, lassan közelít, mint a szürkület, de nem észrevétlenül, míg ott nem áll a fiú háta mögött. Megnézi az ingerlően vékony csukló tartását, a pengét, a kegyetlenül lassú, szándékoltan bárdolatlan mozdulatokat, nézi, hogyan semmisíti meg a tágra nyílt szemek utolsó halálra rémült, könyörgő pillantását, majd azt is, hogy mihez kezd utána, ezt követően mozdul, akkor szólal csak meg.
- Sosem akarnék ártani neked – leheli szinte, és nagyon lassan átfogja a derekát, mögé simul, hogy a tarkójára hajolva belélegezhesse az illatát. Semmit nem változtat a vonzerején az égett hús szaga, amely még mindig ott úszik a levegőben halványan. Szinte megbabonázottan temeti az arcát a nyakába, lágyan rácsókol a bőrére. – Te is tudod, hogy nem. Miért veszel rá mindig, hogy így bánjak veled? – Majdnem kínlódóan akadozóak a szavai, de a fiú testére egyre határozottabban simul a keze, még így sem kelti azonban a sarokba szorítottság hatását. – Miért kell mindig feldühíts? Mindig csak… ellenkezel. – Egyik keze önkéntelenül a talár gombolásához nyúl, hogy közelebb férkőzzön hozzá, de aztán megállapodik az egyik tenyér a mellkasán, másik a csípőjén. Nem, tényleg nincs a kezében pálca, eltette. A fiú válla felett most szinte undorodva néz a megkínzott férfi vérmocsokkal teli, üres szemgödreibe. – Végezz hát vele, ha így akarod – mordulja-súgja egyenesen Raziel fülébe, ajkával aljasul végigsimítva a fülkagyló ívét, a szavai határozottak, higgadtak már, de a lélegzete még mindig küszködő. – Aztán ketten együtt eltüntetjük. Nem foglak lebuktatni. De ne feledd… - Eddig a csípőjére csúsztatott kezét most a hajához emeli, belemarkol, de nem durván, csak határozottan fordítja oldalra a fejét, hogy elérhető közelségbe kerüljön a szája megint, az az örökösen tiltakozó, imádott száj, pedig milyen engedelmesen simult is az övéhez az imént. Büntetendő kéne legyen az a pillantás, amelyet Razielre vet, a szemébe néz, akkor is, ha pillantását a fiú nem viszonozza. Iszonyúan finoman simítja össze az arcukat, a másik még mindig vértől fénylő, sebzett ajkára olvassa a szavakat lassan, majdnem kántálva, mint egy különösen sötét varázsigét.
- Ha akarom, én rád találok, bármilyen ügyes is vagy… mert nagyon ügyes vagy, Raziel, és okos, mint egy kígyó, de engem nem tudsz átejteni… Talán ideje lenne végre észrevenned, hogy a te oldaladon állok. Most is… hiába tagadtál meg megint, áruló. – Lágyabban bukik az ajkára most, de nem kevésbé szomjasan, ez a csók hosszú és alapos akar lenni, mintha minden sejtjét a magáévá tenni igyekezne ezzel a gyengéd, birtokló könyörtelenséggel, talán véget se vet neki önszántából, ha a fiú el nem húzódik. Raziel minden korábbi sejtését, reményét, hitét megerősíti ez a beteges bálványimádás a száján, sőt talán még a korábban elhangzott, ocsmány, lealacsonyító kifejezésért és a dühből elkövetett durvaságért is bocsánatot kér vele. Kimondani úgysem fogja sosem.
Vissza az elejére Go down


Raziel Z. Arkell

Kor :
42
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
3

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:18 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








18+

Nehezen tudnám megmondani, mit látok rajta. Bosszús? Elégedett? Vagy csak szarik az egészbe, mert így is, úgy is börtönbe küld, de előtte még kiszórakozza magát, így utoljára? Megfeszülnek ajkaim e szavakra, nyelvem hegyén a válasz, dögölj meg, valahogy mégse jön igazán a számra. Van igazság abban, amit mond, persze, hogy jól esik a törődés, kinek nem... De egy ideje már a legártatlanabb közeledést se bírom elviselni mégsem, és ha valakit okolni kell - márpedig kell, különben az egyetlen hibáztatható személy én magam maradnék -, akkor őt nevezem meg felelősnek. Őt, pont azért, amit mond. Mert az apám. És mert nincs másom, leszámítva a húgom, de esetében még csak az arcát se tudnám igazán magam elé képzelni. Pedig láttam már...
Tévedsz. – ezzel mindent el is mondtam, nem bírok többet hozzáfűzni, pedig kéne, ez így, ebben a formában harmatgyenge, fordított felállásban én is képen röhögném saját magam, attól tartok. – A helyes útról?! – szakad ki belőlem eztán viszont, mintha el se tudnám hinni, hogy éppen ő beszél nekem helyes útról. Pedig nem első eset... – Mert persze, TE aztán azt taposod, mutatva az irányt... – kezdek szinte őrjöngeni, de aztán mégis lehűt, ahogyan igazán tudatosul bennem, mit is mondott. Na nem az ár, azt felfogtam elsőre is, azért is kezdtem a balhét. Azonban azt, hogy mi van a másik oldalon, azt úgy tűnik, kevésbé realizáltam... Összepréselem ajkaim, és konokul hallgatok kicsit, míg sikerül rendeznem magamban a dolgokat. Nem, nem kérek elnézést, még csak az kéne, hozzászokna a végén. – Helyreigazítással? – szűröm fogaim közt lassan – Nincs... Nincs rá szükség. – mintha megbántam volna bármit is, ugyan már. Ő se fogja elhinni, nem is töröm magam, hogy így legyen, ami nem megy, azt kár erőltetni. – Nem akarok Azkabanba menni. – Ó, Merlinre, milyen végletesen gyerekesnek hangzik ez a mondat, így kimondva. Nevethetnékem támad, legszívesebben én csapnám pofon magam, hogy gyerünk, szedjem össze magam, és nőjek fel végre.
Na igen ám, de mielőtt efféle mazochista önkínzásba kezdhetnék, megelőlegezi nekem azt a pofon, atyai csapás, talán elkélt már, mondhatnánk, de ennek ellenére se hat meg - nem eléggé, mert így is kész vagyok megfenyegetni őt újra. Talán nem vagyok teljesen normális. Azonban az a kifejezéstelenség, amivel hallgat, amellyel néz, elbizonytalanít, pedig én a lehető legkomolyabban gondoltam, sőt, ezt láthatja is rajtam, egyszerűen ezt kell látnia. Ha kell, éveket várok, meg fogok erősödni, minden tekintetben, és elsöpröm őt egyszer. Nem egyszerűen megölöm, nekem az nem elég, meg fog szenvedni mindenért, mígnem maga könyörög a megváltó halálért... Ez sokkalta komolyabb fenyegetés, mint az előző, mely megtorlásért üvöltött, legalábbis én annak hiszem, így teljesen meg is borzongok, amint meglátom a mosolyt, ami az én szemszögemből tekintve valahogy nem sok jót ígér. Ahogyan hozzám ér, magamban készülve mindenre, de ahogyan a simító ujjat érzem, leginkább a megalázottság érzése önt el, semmint fájdalom - a fájdalomküszöböm egyébként sincs olyan vészesen alacsonyan... Ajkaim megrezzennek, némi vér maradt még rajtuk. Szívem szerint elhátrálnék, de nem moccanok.
Nem vagyok kölyök! Sem önhitt! – és nagyzoló se, teszem hozzá gondolatban, de már nem mondom ki, mert kezdi újfent a szánalmasság határát súrolni, ahogy szavanként próbálom kikérni magamnak a dolgokat, és ellentmondani neki – Így lesz... Várd ki... – vetem oda hűvösen azért még. De még mennyire, hogy így lesz! Senki se érhet hozzá, vagy árthat neki, csak én... És hogy mennyire fogom élvezni, ha eljön majd az ideje! Ezzel nyugtatom most önmagam is, csak várnom kell, és egyszer eljő ez is.
Mivel nem?! – vágok vissza sértetten, ámbár hangomba némi félelem is vegyül, ezért újfent utálom magam. Akárhogy is, nem ragozom a hogyan részt, nem, nem fogja perverz örömét lelni abban, hogy megtörten visszamondom, miket követett el ellenem, hogy ő élvezkedhessen az emlékek gyönyörében, és abban, hogy mintha újra végigverné rajtam mindegyiket, ahogy felidézésükre kényszerít. Nem, nem és nem. – Ne merészelj úgy tenni, mintha ne tudnád! – üvöltöm, ahogy rángat, akaratlanul is magasabbra szökik hangom, majd kezdem egyenesen provokálni. Úgysincs kiút, nem? Hát akkor meg gyerünk, csinálja csak, aztán tagadja le megint, nem is ártott nekem soha, na tessék... – Minden vágyam – vetem tehát oda megvetően, gúnytól csöpögő hangon. Egyre megy, ha nemet mondok, is megteszi, ez a meggyőződésem. Utólag pedig bárhogy lesz is, nem mernék belegondolni, hogy elkerülhettem volna. Ezen gondolataim azonban ahogy jönnek, úgy tűnnek is el, mert ahogy újra megszólal, szinte kimos minden létező gondolatfoszlányt az elmémből, bénultan révedek rá.
Én vágyom ezt? Ezt élvezem? hápogom, de szavak nem jönnek ajkaimra mégse. Az önérzetem felsikít, identitásomat mintha karmok marcangolnák, hevesen rángatózik legbelül, visítozva, hogy nem, ez az állítás nem fér meg benne, nem lehetek ilyen, én tényleg áldozat vagyok, ő pedig egy kegyetlen, szadista állat, aki egyre mélyebbre taszít. Nem vágyom a kegyetlenségét, és nem, még annyira sem a szeretetét, mindössze próbálok előbbi elől kitérni... Így, vagy úgy. – Magadat győzködöd csak – suttogom, mintegy varázsütésre az ordibálásom értelmét vesztve megszűnt – Próbálod áttolni rám a felelősséget... Megszabadulni a lehetőségtől, hogy a puszta örömödre kínzod az egyetlen fiad – na tessék. Most már a fia is vagyok, rossz szava sem lehet. Nincs is, nem véletlen: eltelt pár év már, jó pár, ismerem. Tudom, mit akar, még akkor is, ha gyakorta bizonytalan vagyok, de az Azkaban képe újra belebeg szemeim elé, jó motiváció ez ahhoz, hogy az eddigi vad tiltakozásomat most felváltsa. Ujjaim így suhannak felsőjére, csípőm az érintésnek enged, ráfogni se kell, egészen hozzá simulok, szorosan préselve testéhez magam, fél pillanatra még szemeim is lehunyom - szigorúan azért, hogy ne kelljen látnom, bárki bármit mond is. De ahogy megérzem, hogy kibontakozik a csókból, engedem, szavaira megütközve, és talán némi sértettséggel, megalázottsággal pillantok fel rá, de nem lehet oka a panaszra: ezúttal zokszó nélkül indulok meg, hogy végrehajtsam a kérését.
Magam sem számítok rá, mennyire nem bírom azonban azt, ahogyan ez a férfi rám tekint. Fogalmam sincs, mit látok valójában a tekintetében, oda képzelem én magamnak, amit szerintem látnom kellene benne, és ezt nem tudom elviselni. Nem nézhet rám így. Nem lett volna szabad ezeket látnia! Élnie sem lenne szabad, nem hogy... Fenébe is, ujjaim a pálca fogását a kés nyelére cserélik, hogy aztán lesújthassak. Aprólékos, de cseppet sem precíz, lassú, de véletlenül sem óvatoskodó mozdulattal távolítom el mind a két szemet, és valahol megkönnyebbüléssel tölt el ez az egész. Pedig látta mindezt, nem vonhatom vissza, mégis olyan kellemesen megnyugtató, hogy soha többé nem vetülhet rám a tekintete. Nem bízom a véletlenre, hirtelen támadó dühvel trancsírozom szét a kioperált szemgolyókat is. Nem. Akarom. Látni. Soha többé. Egy pillanatra eztán vad tébollyal vetül tekintetem a férfire, a sokszor megfontolt aprólékosság, eltervezett módszertan most mezei ész nélküli kaszabolásért kiállt, hogy dühöm kiadjam, de nem... Nem most. Lentebb eresztem a kést, kezemmel megtámaszkodva az ágy szélén, ahogy megérzem apám ujjait, majd nem sokra rá leheletét is tarkómon. Ilyen közelségből alighanem a füst szagát érzi jobban, bár ki tudja... Pedig milyen következetesen igyekeztem kerülni, hogy megtudja. Röhejes - magam sem tudom, miért is törekedtem erre.
Mégis megteszed – jegyzem meg csendesen. Ahogy ajka nyakam érinti, érzem, hogy libabőrössé válok – Én... – nincs válasz. Ha tíz perccel ez előtt kérdezi, bizonyosan lett volna, most még sincs. Most megszelídültem, talán csak a börtön ígérete, talán más ok miatt, ki tudja. Belül még mindig toporzékolva tiltakozom, de... Még így is hozzá simulok, hátammal, hátsómmal. Valahogy megnyugtató érezni, megosztani a bűnt... Hallani a hangját, hogy mennyire nem ura önmagának. Bár világos, hogy kettőnk közül ő uralkodik felettem, most mégis úgy érzem, én irányítom őt, hogy nagyon is én vagyok nyeregben. – Magadat hergeled. – mormolom azért, mintegy kitérve a válaszadás elől. Nem az én hibám, hogy mindenen felkapja a vizet! Hogy nem érti a nem szó lényegét, a tartalmát. Pedig nem nehéz, tényleg nem. A megtépázott, szakadt ing különösebb elszánt próbálkozásokat nem igényel, bőven kínál teret, hogy hozzám érhessen, ha akar, legalábbis mellkasom tájékán minden különösebb akadály nélkül megteheti. Beteges, alighanem beteges, jobb szó nincs rá - de kellemes. Egy pillanatra képes vagyok azt hinni, hogy foglalkozik velem... De aztán kitörlöm e szót a szótáramból egy időre: nem, nem foglalkozik velem. Magával törődik, senki mással.
Használni.
Szavaira nem reagálok azonnal, és nem is moccanok, hogy végrehajtsam, ámbár tekintetem előtt már lezajlott a jelenet, ahogy kitépem a beleit, és azokkal fojtom meg az áldozatot... De nem most, talán majd pár perc múlva, igen. Kicsit megborzongok, hogy arról beszél, hogy ketten együtt eltüntetjük majd a hullát. Együtt. Ahogy fordítani kívánja fejem, engedek neki azonnal, mielőtt kitépné minden hajam, szálanként újult dühvel, de tekintetem az áldozaton marad. Együtt. Halk sóhaj szakad ki belőlem, lemondó-megsemmisült.
Hogyan? – költői kérdés, nem vagyok benne biztos, hogy ad választ. Hülye lesz kiteregetni, min kell változtatnom, miben kell jobbá válnom, hogy őt is becsaphassam - ámbár további szavai azért hízelgőek, megtépett önbecslésem törleszkedően sóhajt fel a cseppnyi elismerést hallva is, még így is, hogy ezzel együtt sem vagyok eléggé jó. Nem baj, idő kérdése, és eljön az is. Addig elégséges ez is... Bűnrészességet vállal, ha bukok, viszem magammal, még hálás is lehet nekem érte a világ. – Mert muszáj... Mert különben jönnél velem? – bukik ki belőlem. Bár lenne választása, ha ő maga fog el, vagy ha egyszerűen észre sem veszi ezeket a dolgokat. Mégis azt súgja valami, hogy ennyi áll a háttérben, és nem több, hogy nem akar velem bukni... Hiszen nem is olyan rég mondta, ez nem a helyes út, ezt nyilván nem járná velem csak úgy, ha ne lenne muszáj. – Én... Én nem... – kezdenék magyarázkodni, de hogy mégis mi lett volna a mondat vége, nem derül ki, mert megszakítja a csók. Ennyit a szabadkozásról. Nem húzódom el tőle most sem - mintha lenne hova! -, sőt, még most is hajlok a viszonzásra, az első pillanatban kissé esetlen, majd egyre magabiztosabb, már-már tolakodó csók közben ha enged, akkor szembefordulok vele, a kést markoló kezem marad az ágy szélén támaszkodva magam mellett, de a szabad kezem hátára suhan, először finoman, már-már ártatlan óvatossággal, lágyan fogva rá, majd átmenet nélkül vált durva erőbe, ahogy közelebb vonom magamhoz. Jó, akkor vegye el, amit akar. Most.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:19 pm

( 18 )


Szereti nézni ezt. Ezt, ahogy az ügyesen összerakott látszatszemélyisége felbomlik elemeire, a fiú saját meghasonlottsága a törésvonal, és ezekben kiforratlan, csiszolatlan, szinte állati módon ártatlannak tetsző alkotórészekben önmaga tükröződik vissza rá. Szereti nézni, mert tudja, hogy csak az övé ez a disszociáció, csak az övé az örökké letagadott bizonytalanság, a bűntudat, az elveszettség, az összetartozás iránti ösztönös vágy. És csak az övé a harag, az övé a gyűlölet is, minden, ami Raziel vérét hevíti. Édes ezért ez is, keserédes.
- Talán nem mutatom? – kérdez vissza lágyan. – Neked nem kell szégyenkezned miattam, Raziel, nem kell lehajtott fővel viselned a nevemet. Nem így van?
Mutatja az irányt. Ennyi és nem több, és Razieltől sem várt soha mást, csak ennyit, hogy a külcsín makulátlan maradjon. Hiába is várt volna többet. Egyikük sem lehet más, mint amilyenné közös természetük kényszeríti őket… az a közös természet, amelynek egy részét fia örömmel öleli magához, egy részét pedig maga előtt is megtagadja. Erősebb kötelék mégis, mint a vér. Így hiszi. Mindennapos mantra.
- Remélem, másoknak jobban hazudsz, mint nekem – veti oda, de benne van ebben a bujkáló büszkeség, hogy nem reméli, hanem tudja, és ez így helyes. – Akkor ne rontsd a helyzetedet még tovább. Én sem küldenélek oda nyugodt szívvel.
Megtenné egyáltalán? Meg tudná tenni, ha végképp ellene fordulna ez a hálátlan, ha megtagadná minden tanítását, minden törődését? Talán nem. Nem engedné át más kezének akkor sem, ha beváltaná a fenyegetést. Lehet, hogy kudarcot vallott vele, elveszítette felette az uralmat. Vagy talán épp ez volt a cél, hogy megerősödjön, a hűvös maszk alatt megőrizze izgalmas vadságát, idővel el akarja tépni a láncát, és egyszer majd valóban túlnőjön rajta, és képes legyen megtenni, amit ígért, és amit most újra megígér. Talán ez volt a cél, épp ez az ígéret. Olyan szenvedéllyel, mintha mást esküdne, nem is apagyilkosságot.
- Kivárom, Raz. Én kivárom.
Kicsit megránduló, gúnyos mosolyába épp úgy sokféle tartalom vegyül, mint a simításba, de egyik sem üzenet, csak önkéntelen villódzás. Később alighanem elégtételt vesz rajta a fenyegetés miatt, és alighanem túl gyöngéd elégtételt, mert semmilyen fájdalom, amelyet a fiúba égethetne, nem tudna felérni a mellkasában izzó pokol gyötrelmeihez. Igen, erősnek akarta. Azt akarta, hogy képes legyen majd a saját útját járni. De ilyen hamar? Máris, szinte azonnal? Ez még nem volt elég belőle, még korántsem volt elég… Még nem képes elengedni. Még túl korai. De nem fogja összetörni, hogy ne szabadulhasson többé. Ez sosem volt cél. De az sem, hogy menekülni akarjon tőle. Az sem, hogy gyűlölje. Ez csak szükséges velejárója volt a többinek. Előre látható, de kiszámíthatatlanul iszonyatos, ahogy kiszámíthatatlan volt a függőség roppant ereje is, amely most az elvonással egyre inkább nyomorulttá, szánnivalóan féktelenné teszi. Akar még belőle. Hibákat fog elkövetni érte. Megint.
Nem kap válaszokat az őrjöngésére, és nem tesz fel újabb kérdéseket, úgyis a teste válaszol Raziel helyett, félő mellékzöngével rezdülő hangja, tiltakozó rándulásai, aztán a hirtelen pálfordulás, a simulékonyság, a megadás, a lehunyt szem, az önkéntes száj. Ezek elengendő válaszok.
- Nem kínozlak – mordul majdnem lecsillapodva, egészen a másik arcába még –, nevellek. Ha kínoztalak volna, összetört lennél, gyönge, megalkuvó. De nem vagy az. Majdnem olyan vagy, amilyennek akartalak, majdnem. És nem vagy áldozat. A legkevésbé az én áldozatom. Nem tekintesz magadra felnőttként, én hogyan tehetném akkor?
Hiába. Megvadult, és hibázott. Nagyobb hiba volt a lealacsonyítás, mint az arculcsapás, és nem lehet kimondatlanná tenni, de az istenért, az ő hibája, megint az övé, megint megvadította, amíg már azt sem tudja, mit mond, mit tesz…
Raziel azonban ura önmagának, látszik megvonagló csuklóján a szándék, hogy átengedje magát a tébolynak, és széttrancsírozza a nagy gonddal megszerzett játékszert, de nem teszi meg. Ezen nem osztozik vele, ezen az őrületen nem, és ez valami kongó fájdalom odabent, amire nincs más gyógyír, csak a fiatal test közelsége. Akar még belőle. Elvesz még belőle. És mégsem vesz el, mert kap, megkapja ezt a megszelídült hozzásimulást, a háta homorulatát, a feneke ívét, egyébként is az övé, jár neki, de megkapja mégis, és még telhetetlen szomjúságában is lecsitul tőle. Mohó kortyokban issza az illatát, érzi rajta a dohányfüstöt, de nem teszi szóvá, hozzájárul a pillanathoz ez is, illően beleolvad a Razielre jellemző aromákba.
- Ugyan, hiszen magadnak sem tudod megmondani, mi jó, mi rossz neked – mormolja a szavakat a bőrébe, szája a fejbiccentő izom mentén siklik fentről le a kulcscsont felé. A bizonytalanul félbemaradt mondatra halk nevetése terül szét a nyakszirten, a vádra nem mond semmit, felesleges is volna “magát hergelnie”, mert hiába is akarta visszafogni magát, tenyere alatt a meztelen bőr hergeli tovább, olyan puhán oldja ki a megmaradt gombokat, mintha ezzel a megkezdett leszaggatás is kitörlődne kettejük titkos történelméből, nem volt durva, nem volt erőszakos, hogy is lett volna, mikor most sem az, csak olyan magától értetődően nyúl hozzá, amilyen magától értetődően jogos jussának érzi.
Levonja a válláról a kigombolt inget, most a vállcsúcsra csókol, tenyere eközben ráérős alapossággal végigsiklik a mellkasán, a bordaívén, a hasán, csípője szabadon maradó, tapintható tövisein, ez mind az övé, és mind igényt is tart rá, de ameddig megkapja, úgy miért is tenné kellemetlenül? Nem úgy fogja a haját sem, mintha tépni akarná, és nem úgy ér hozzá, mintha alig várná, hogy gyötörhesse inkább cirógatás helyett. Ismeri, épp úgy ismeri ezt a testet, ahogy Raziel is tudja, mivel szelídítheti meg, és ő akarja is a másik élvezetét. De persze önző. Nagyon is önző. Nem adakozásból akarja kicsiholni belőle a vágyat, hanem azért, mert az is kell, azt is meg akarja kapni, az is az övé kell legyen, habzsolni akarja, gyönyörködni akar benne. Ha bűntudattal terhes, ha számításból adott, ha soha egészen valódinak meg nem élt – akkor is.
- Úgy, hogy én viszont ismerlek téged, jobban ismerlek bárkinél, jobban ismerlek, mint te saját magad – súrolja a szavak közben a szájával a fiúét. – És amíg ez így marad, sosem jutsz messzire. – De dorombol szinte a mordulása, dicsér, nagyon is, hogy a szófogadást dicséri, vagy a vélt vagy valós hasonlóságot kettejük között, amely Raziel vesztévé vált, vagy egyszerűen csak a fiúban fejlődő, ügyes gonosztevőt, az nem derül ki világosan, talán nem is fontos. Megadja az engedélyt, mégis ott van még a mugli szív, dobog, bár talán elvérzik, mire ő jóllakik Raziel puszta bőrének élményével, mert bármennyire is ellentmondást nem tűrően élvezkedik érintésekkel, csókokkal, nem lép tovább, nyoma sincs az iménti őrületnek, talán tényleg húronként akarja felhangolni, vagy ennyivel is beéri, csak ezzel, hogy hozzáérhet. Nyugtatóként és stimulánsként egyszerre hat rá a fiú közelsége.
Most azonban elégedetlenül mordul, de hirtelen támadó haragja nem agresszióba, inkább mohóságba fordítódik, korai véget ért a higgadt mértéktartás, pedig talán tovább is tartott volna, de most dühödtebben harap a nyakába, keze az övcsat alá siklik, rámarkol a nadrág fedte ágyékára, bár a fülébe duruzsoló hang nyugodt marad.
- Ne dühíts fel, Raz. Ez lehetett volna egy olyan… érzelmes pillanat. Nem, nem azért, te is tudod, hogy nem azért – szusszan bosszúsan, egyúttal azonban kaján, szadista derűvel is, és egy rántással megoldja a derékszíjat. – De ezt már számtalanszor megbeszéltük más kontextusban, nem igaz? Senki nem hinne neked. Én, amint segítek neked eltüntetni egy mugli tetemet? – Megcsóválja a fejét, és kigombolja a nadrágot, lehúzza a sliccet, hangszíne alapján gunyoros, oldott vita történik, semmi egyéb. – Kissé szürreális gondolat. Persze, alapvetően rólad sem gondolná senki… hiszen milyen szépen éltünk anyáddal, a nevemre vettelek, úgy bántam veled, mint a sajátommal, mindig szeretettel neveltelek – egy harapás a fülcimpára –, és milyen remek férfi – a keze utat talál a nadrágba – lett belőled, komoly hivatást választottál, sosem volt rád panasz… dehát a “vér mindig kiütközik”, mondják majd – álságosan sóhajt, elereszti a haját, egy szinte brutális mozdulattal ragadja meg hátközépen az inget, hogy végleg megszabadítsa tőle.
- Én szegény, nem tudhattam, hogy végig kígyót – gúnyos, könyörtelen mosollyal rászorít a fiú tagjára – melengettem a keblemen, természetesen ostorozom magam emiatt, dehát nem az én hibám volt, én mindent megtettem, de hiába minden tanítás, anyád elméje nem volt ép, apád meg… ki tudja – tesz egy sokatmondó fejmozdulatot, kegyes, hogy nem mond többet ezúttal. – Mások fattyait nevelni mindig zsákbamacska – utánozza ironikusan ugyanazt a közbeszéd-hangot, amelyet elkezdett, és nekiesik a fiú szájának, közben mordulja csak saját, vágytól elfulladt, dühös, ellentmondást nem ismerő hangján: - De te nem vagy másé, Raziel, az enyém vagy. Te sosem tennél ilyesmit. – Egyik keze a kést markoló csuklóra simul, végigtapintja a fogását, gyönyörködnek az ujjbegyei gondatlanul. – Te az én fiam vagy, tökéletes – sziszegi a csókjukba élvezettel, aztán hamarosan valóban gyengéddé válik, lágyabban is tudná szeretni, mint ahogy Raziel reagál, de semmi kifogása ellene. Elszomorító, hogy szajhaság ez is, méltatlan mindkettőjükhöz, de a felkínált húst nem utasítja el így sem, a fiú mozdulatának párjaként követelőzve simul össze vele. Felhevíti a durvasága, a gondolat, hogy bárkivel fekszik is össze, senkit nem fog tudni máshogy szeretni, csak így, ahogy őt, gyűlölködve és kifizetve. Ugyanazzal a türelmetlen brutalitással rántja lejjebb a combjára a nadrágot, de az ő erőszakossága nem terjed ki a fiúra, érintése a testén, ahogy csókja is, határozott, telhetetlen, lemoshatatlanul mélyreható, de nem figyelmetlen, a legkevésbé sem. Mi sem önzőbb, mint ahogy a férfiasságához nyúl, ahogy célratörő nyerseséggel örömet akar szerezni neki, ahogy egyenesen a szemébe nézve, tekintetében valami szimultán kaján és gyöngéd kifejezéssel, magának követeli az élvezetét. Sosem volt az a típus, aki beéri a leterített vaddal. Ennél jóval több kell. Minden. Minden kell belőle.
Vissza az elejére Go down


Raziel Z. Arkell

Kor :
42
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
3

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:21 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








18+

Mondhatnánk, hogy hirtelenharagú vagyok, és ebben van is valami, de mindemellett végletes is, ami még csak egy dolog, de átmenetek nélkül csapongok ezen végletek közt. A dühöngés azonban most nem tűnik el, némaságba fordul, magamban fortyogok tovább, vonásaim elcsúfítja a harag, de nem tombolok tovább, nem hergelem magam bele látványosan még jobban az egészbe - legalábbis nem üvöltök, török-zúzok. Pedig a férfi lágy hangja kifejezetten bosszant... És ezt láthatja is. Összepréselem ajkaim, de végül mégiscsak felelek, bosszúsan, de csendesen.
Mintha neked kellene – leheletnyi sértettség, de nem sok, de pont elég. Szavai úgy hatnak, mintha én viszont nagyon is szégyent hoznék őrá. Jó, talán nem vagyok az a mintafiú, akiről a legtöbb apa álmodozik titkon, és talán nem vagyok annyira kiemelkedően jó semmiben se, hogy fűnek-fának velem kérkedjen, és... Egyébként sincs hozzám semmi köze, mit számít akkor meg? Ha nem adja a nevét hozzám, akkor is remekül meglettem volna, bár lehet, pár év múlva máshogy vélekedem majd erről. – Nem... Nem kell. – felelem azért az eredeti kérdésre is. De azért igenis sokan tudják, ki ő, mutat, amit akar. Már hogyne tudnák? Miért ne tudnák? Bár lehet, én gondolom rosszul, mert én tudom, nehéz megítélni, vajon mások mennyire látnak át rajta... Ahogyan azt se tudnám megmondani, másokkal milyen, nem ismerhetem minden ismerősét, de jobb is ez így. Bár persze egy-két dolgot tudok, és talán... Talán nem ártana többet, végső soron.
Ccch! – kommentálom következő szavait már-már megvetően, ezzel kitartva a "nem hazudok" felkiáltásom mellett. És egyébként is remekül hazudok, még neki is, egyszer be fogom bizonyítani. – Egyáltalán nem küldenél oda – ez már inkább tényközlés, semmint reménykedés. Illetve így hangzik remélem, és valahol mélyen talán csakugyan meggyőződés, legalábbis igyekszem bemagyarázni magamnak is, még akkor is, ha valahol lapul benne kétely. – Sokkalta kényelmesebb és szórakoztatóbb, mintha ott kéne látogatnod – fűzöm hozzá nagy ártatlanul. Valójában ebben már valós bizonytalanság van, attól tartok, eszébe sem jutna bejárni hozzám. Meg is értem, azt hiszem, én se tenném a helyében.
Azonban az a nyugalom, amellyel a nagyon is valós, komoly szándékot tükröző fenyegetőzést fogadja, szinte teljesen letöri a hevességet, mellyel az ígéret született, és bizonytalanná tesz. Szinte gyerekesen esetlenül révedek rá, ahogy rám hagyja, hogy kivárja. Hát az... Igazán nagyszerű.
Vajon tényleg ennyire nem érdekli? Vagy nem hiszi el? Ha mezei hülyegyereknek gondol, aki nem váltja be a szavát, hát nagyon téved - lobban lángra újra a haragom, ámbár ez nem csak dühben gyökerezik. Mi vaj, ha igaza van...? Egy hosszú pillanatig úgy tűnhet, hogy arra a meglátásra jutok, fenébe az egésszel, itt és most rontok neki, lesz, ami lesz, de végül a belátás győz, és egészen elcsendesedem. Részint az érintés miatt is, mert a fortyogó méreg tragikus sebességgel fordul át mély megaláztatottságba, mely ellen már nincsenek szavak. Itt már nincs dühöngés, nem kérem ki magamnak, nem... Nem mondok semmit. Talán jobb lett volna, ha ez tartósan is így marad, de nem maradt, most pedig már mindegy, nincs kiút.
Másokat is ezzel etetsz? – vetem oda szinte támadóan, ámbár hogy hogyan is kellene ezt értelmezni, az már nem derül ki. Vajon arra vonatkozik, hogy másoknak mit mond, mit tesz velem? Vagy egy olyan feltételezésre akarok utalni, miszerint nem én vagyok az egyetlen, akit... Nevel? Nem, nem konkretizálok, értse csak, ahogyan jólesik. – Majdnem? – ez viszont nagyon is valós kérdés. Milyen siralmas, hogy a megfelelési kényszer még így is dolgozik bennem, hogy szinte szabályosan éget a majdnem tartalma, a sugallat, hogy a lehetséges céltól leszakadva, valahol a silány és a hitvány között lebegve, a "még elfogadható" tartományban vagyok, jobb nem lévén. Én... Én tudok jobbat, és egyszer neki is erre a véleményre kell jutnia. – Hát hogyne – hagyom rá gunyorosan, sejtetve, én máshogy látom. Az, hogy nem törtem össze, természetesen az én istenadta erőm, állóképességem eredménye, és a legkevésbé sem az ő tapintatosságáé. Bárki kérdezné, ez igenis így van, mert ez építi az énképem, leheletnyi pozitívum, de még így is belé kell kapaszkodjak, különben nem maradna más, mint amit ő maga is említ... Hogy minden úgy zajlik, ahogyan ő tervezte, és a mezei báb számára nem marad végül más, mint a megtörtség. – Igenis felnőttem! – üvöltöm a képébe eztán makacsul, hogy magamat, vagy őt akarom-e meggyőzni, az nem egyértelmű ugyan. Felnőttem, békén hagyhat, már nem kell nevelnie. Semmit sem kell többé. – Ha nem kezelsz akként, hogyan hihetném el magamról? – vetem még oda – De felnőttem... Akár el is fogadhatnád. – szinte ajánlatszámba megy, pedig kérlelés ez, ő legalábbis bizonyosan annak fogja érezni.
Ámbár talán nem is akar, világossá tette. Az ember nem neveli azt, amit használni akar, legfeljebb csak úgy tartja, kedvtelésből, mert megteheti. Erre a célra igazán vehetne magának egy kutyát, egyszerűbb lenne a képlet, és kevésbé sértő. De persze most már mondhatna akármit, nem változtatna a tényeken, és alighanem csak a jelenléte az, ami nem engedi, hogy ész nélküli kaszabolásba torkolljon az egész - ámbár a szemek széttrancsírozása alighanem ezt vetíti előre.
De nem, e helyett... E helyett szajhaságot adok, használni akart, hát használjon. Gyorsan, hevesen, aztán hagyjon békén. Megsértett, mélyen, talán túlságosan is mélyen ahhoz, hogy ezúttal bármi más megférjen a gondolataim között.
Már hogyne tudnám? – kérem ki magamnak, de a sanyarú valóság az, hogy igaza van valahol. Ez például nem jó, mégis asszisztálok hozzá. Épeszű ember pedig ilyet nem tesz, ha egyszer világosan látja, hogy valami nem jó. Vagy épeszű nem vagyok, vagy nem látom kellően világosan mégsem a helyzetet. Márpedig nem tiltakozom, ahogyan ajka érint, sem akkor, amikor az ing gombjai engednek a - most már szelíd - kérésnek, épp csak megrezzenek, libabőrössé válik bőröm, de... De nem ellenkezem, annak legkisebb jelét sem mutatom. Ámbár viszonzást sem adok, a szelíd engedékenység a legtöbb, amit itt és most kipréselhet belőlem. Persze lehetnék kedvesebb, hogy is ne lehetnék... De nem leszek, tekintetem félresiklik róla, ahogy az ing lentebb csusszan vállamról, ahogyan ujjai felfedezik, amit a ruha hiányában már fel lehet.
Milyen szép a fal! Na és az a padlózat is, szinte művészi. Vagy ha az nem is, az már bizonyosan művészi, ahogyan ez a semmitmondó, átlagos szoba jobb sorsra érdemes fala megragadja tekintetem, mintha rejtene bármi érdekességet is. Pedig ha mégoly keveset is, de rejtegetne, alighanem felfedeztem volna már korábban - nem, a menekülés lehetőségét ígéri. Amit nem látok, az meg sem történik, amivel nem foglalkozom, az nincs is. Márpedig ez nincs, nem akarom, hogy legyen. Csak... Csak haladjon, és felejtsen el mára utána. Én erre vágyom.
Mit tudsz te rólam?! – erőtlen kifakadás, alighanem túl sokat. Vajon mindig így volt, az első pillanattól? Siralmas lenne. – Nem marad így. Tudok... Tudok változni. – magabiztos, eltökélt válasz végre, érzetre kikezdhetetlen határozottság, ámbár hogy ha a tettekre kerülne a sor, akkor is így lenne-e? Alighanem kiderül majd, egyszer. A dicséretet szinte meg se hallom, látszólag, pedig jólesik, mert kiérzem a szavakból, nagyon is, és kellemesen cirógatja meg a lelkem. De ezt már nem vallanám be, ahogyan azt sem, hogy erre... Erre nagyon is vágyom.
A kapott engedélyt fogadom, tudomásul veszem, de nem élek vele. Egyébként se fog elvérezni, mire visszatérünk hozzá. Nem vérezhet el, egyrészt mert nem engedtem meg neki - mintha tudnék rá hatni -, másfelől mert én viszont nem szeretném túl hosszúra nyújtani ezt az egészet. Sőt, mielőbb essünk túl rajta. Összerezzenek, ahogy megérzem ujjait, akaratlanul is, a levegő kiszökik tüdőmből. Harapásának pedig alighanem nyoma marad... Megint.
Érzelmes – ismétlem megvetően, gúnytól csöpögően. Szenvtelenül fújtatok, ahogy újfent rátalál pillantásom, s bár egy fél pillanatra el akarok hátrálni, ahogy a szíjhoz ér, végül nem moccanok – Mi van akkor, ha én is ismerlek téged? – üres fenyegetőzés. Az van. De akár lehetne valós is, akár lehetne a birtokomban valós bizonyíték is. Akár... És talán egyszer lesz is. – Nem vagyok ostoba! Igenis... Igenis hinnének! – csapdába tudnám csalni, ebben biztos vagyok. Talán nem több ez optimizmusnál, és lehetne beképzeltségnek is mondani, sőt, az is könnyű szerrel megeshet, hogy az is, és nem több, de jóleső. A slicc enged, épp oly könnyedén, mint az imént az öv. – Mint a sajátoddal – ismétlem gunyorosan. Hát hogyne, és erről a sajátja vajon tud? De nem, ennél nyíltabban most már nem merem felhozni a lány kérdését. Kelletlen morranással felelek a következőkre, a szavak elmaradnak. Az ing "távozása" kissé érzékenyen érint, a ruhadarab, mint gyermeknél a takaró, a biztonság ígéretével együtt távozik. Bár a nadrág még rajtam, akár le is hajinthatnám, túlságosan lenge már.
Hhhh – szalad ki ajkaimon az egyetlen reakció, ahogy megérzem a szorítást, és utálom magam, nagyon is, de... De nem, nem mondok semmit se, csak pillantásom suhan tova róla újfent.
Nem vagyok fattyú! – morranok rá, pedig... De, az vagyok. Mégis, ne merészeljen annak hívni, ha egyúttal igényt tart rám. Ne merészeljen annak titulálni sem ő, sem más. Kikérem magamnak. Talán tényleg ideje lenne eldöntenem, mit is akarok? Ugyan. – Zsákbamacska... – vajon mennyire gondolja tényleg így? Vajon tényleg csak blöff volt az egész arról, hogy miért is vagyok ilyen? Talán tényleg nem tudott volna összetörni, ha akar se. Valahol én se hiszem, és én is érzem, mennyire kicsavarom a mondandót, de kellemes így gondolni.
Nem... Csakugyan nem. – hagyom rá engedékenyen. Én nem vagyok ilyen. Amatőr lenne. Ha bukok, viszem magammal, ha beledöglök is. Még én se tudom, miképpen, de... De szerzek biztosítékot, előbb vagy utóbb. – Tökéletes... Eddig nem ezt mondtad. – emlékeztetem szelíden. Ahogy a kezem érinti, az megrezzen, enyhén meg is emelem, ujjaim szorítása erősebbé válik a penge markolatán, könyököm kissé meghajlik. Szinte érezhetően megfordul a fejemben, hogy lecsapok vele, ezzel együtt is, a csókot fogadom, viszonzom, ujjaim egy pillanatra megrezzennek. Aztán halkan koppan a penge, az öklömmel együtt, ahogyan visszacsapom az ágy szélére.
Megalázó... Már kinőttem abból a korból - legalábbis így akarom hinni -, amikor képes voltam bárhol, bármire rágerjedni, akár a nélkül, hogy ehhez bárminemű gondolat vagy vágy is társult volna. Már hiába izgulok, vagy vagyok ideges, mérges, vagy... Bármi egyéb. Mégis kellemes kifogásként szolgálna akár ez is, végső soron. Bár nem nézek rá, még így is tapintható a megalázottságom, mert annak érzem, mélyen lealacsonyító az egész helyzet, vagy a puszta létem is már, nehéz lenne megmondani. De az mindenképpen, hogy a mély elhatározásból születő lázadás ebbe torkollik.
Mert nem véletlenül nem kell oly nagyon erőlködnie... Nem, mondhatni, egyáltalán nem kell, hogy merevedést csikarjon ki belőlem, és ezúttal épp olyat, mint amilyet szeretne, nem pedig ellenkezés szülte, más természetűt. A szégyen pedig kitörölhetetlenül és kérlelhetetlenül vegyül el az élvezettel, még akkor is, ha nem akarom látni. Még akkor is, ha azt akarom, hogy folytassa, ha már így elkezdte.
De viszonzás nincs.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:23 pm

( 18 )


Meg kell mosolyognia ezt az édes sértettséget, legszívesebben megcirógatná most az arcát minden kis aljas bűne, minden árulása, dacolása ellenére, de nem, ez még nem az a pillanat.
- Nem kell  – vonja meg a vállát könnyedén –, egyáltalán nem kell. – Nagylelkűnek, szinte dicsérőnek hatna, mint aki igenis dicsekedni szokása a fiúval, annak hatna, ha nem tenné hozzá finoman: - Egyelőre. És ez így marad a továbbiakban is, igaz?
Hogy miért nem bizonygatja tovább, hogy igenis képes lenne rá, hogy bezárassa? Talán nem lenne rá képes, de az a vérforraló magabiztosság, amivel a fiú nyilatkoztatja ki, hogy tud róla, látja benne az iránta való elgyöngülést, követeli, hogy zárja be mégis, ha nem is az Azkabanba, hát bárhova, tegye lakat alá, büntesse meg kegyetlenül, hogy ne vethesse így oda neki még egyszer, hogy uralma van felette. Ez a felbőszülés azonban csak még inkább bizonyítéka volna annak, hogy mindez igaz, hogy hiába bizonygatja magának, ő tartja hosszú pórázon Razielt, valójában mégis rajta feszesek a béklyók. Elengedi a füle mellett tehát, csak az ártatlannak álcázott megjegyzésre mosolyodik el, de ehhez sem fűz megjegyzést.
Alighanem a dementorok között is kívánná, a börtöncellában sem átallana nekiesni… tényleg ennyire maga alá gyűrte már a szenvedély? Rettenetes felismerés.
Énjének az a része, amely elborzad ettől a féktelenségtől, hideg elégtétellel veszi tudomásul Raziel elbizonytalanodását. Kitartó. Mégiscsak az övé.
- Másokat nem kell etetnem, a tenyeremből esznek  – ejti a szavakat hanyagul, lágyan. Tényleg féltékeny lenne? Hát csak legyen. Ha ezen múlik, hogy felismerje, szüksége van rá, égesse a féltékenység. És égesse a kényszer is, hogy idomulni akarjon az ő elvárásaihoz, akkor is, ha épp hangosan tagadja meg azokat. Így természetes, hiszen céltalan, csapongó sötétségének ő adott dimenziókat. Talán nem hozott mindig jó döntéseket Raziellel kapcsolatban, de a korlátok és keretek nagyon is kellettek a fiúnak, elvadult senkifiaként szinte szomjazott rájuk… és most is szomjazik. Szabály, jutalom, büntetés a szentháromság.
- Majdnem – ismétli, és végigsimít az arcán, az időtlenül imádnivaló bőrén, nem átall elmosolyodni rajta, mielőtt folytathatná egyáltalán, újabb dühkitörés szakítja meg a vérillatú idilliséget. Látható nemtetszéssel, de némileg elnézően emeli meg a szemöldökét. – Majdnem, Raziel. Egy kissé sok benned a rosszul kezelt harag. Azt állítod, felnőttél, de üvöltözöl, lázadsz, nyávogsz, mint egy kölyök. Nem kellene már leszámolni a serdülés túlzó indulataival? – Ó, azért nem feltétlenül mind az összessel, akadt közöttük olyan hevesség is, ami nagyon is kedvére volt. Aljas fény villan a szemében. – Ha nem viselkedsz felnőttként, miért hinném el, hogy az vagy? – csavarja meg a kérdést. – Felnőtt vagy… bizonyos szempontból. Így is kezeltelek, nem kötöttelek meg, elmehettél, támogattalak, akármilyen ostobán is viselkedtél. Azt gondoltam, idővel majd észhez térsz, de nem látom ennek a jeleit, így nem tehetek mást, mint újra… gondot viselni rólad.
Milyen szomorú ez a falat bőr, korty csók, hiába van benne az engedelmesség, a viszonzottság illúziója, ennyire még akkor sem lenne képes megcsalni magát, ha akarná. Szajhaság, ami talán mindig benne volt Razielben, és ő csupán katalizátorként hatott rá, vagy éppen ő maga plántálta volna belé? Így történt volna akkor is, ha valaki más szakítja le? Olyan fiatal, hogyan is érthetné, hogy mennyivel többet követelnek az ő vágyai, mint pusztán csak húst és bőrt, hiszen elfogadja a teste ezt is, ha csak ez van. Most. Most megelégszik ezzel, a hézagtalanul összesimuló testeikkel, hogy úgy csókolhatja a bőrét minden hozzáférhető felületen, mintha fel akarná falni. Fel is akarja. Persze, hűvös mértéktartása mellett ez a veszettség is viszonylagos, kettejük közül ő a fagyos, akkor is, ha szeret éppen, Raziel izzik, akkor is, ha gyűlöl. De gyűlöl-e?
- Akkor magadnak hazudsz – leheli a fülére, megsúrolja a szájával, olyan mohón kell mindne porcikája. – Gondolhatod, hogy én rontottalak el. De hogy ne lennél elrontva…?
Az elrontottság egyébként is csak kívülről értelmezhető. Elrontottság? Vagy áldás? Vagy egyszerű variáns, ami csak különbözni tanít, de különbbé nem tesz?
Elégedett vele, Raziel ezt szinte a lélegzetvételei ritmusából tudhatja, sokkal jobban kedveli ezt a néma, rezzenéstelen megadást, ami épp úgy ellenállás is, vagy talán inkább ellenállás, nem akarja viszonzásra kényszeríteni, nem akarja előhívni a betanított mozdulatokat, amelyekkel fia a kedvére tehetne, nem. Használja? Nem. De inkább gondolja ezt, minthogy felfedezze a száj és kéz bálványimádását. Nem használja, csak él vele.
Hiába kerüli a tekintetét, ő mindvégig figyeli a kiüvegesedő őzszemeket – vérivó őz, ragadozó őz –, amint körbefordulnak a szobán, de milyen vonzó rajta az áldozatiság is, ha nem üvöltené felé a teste megannyi különféle nyelven, hogy elevenébe ér minden érintése, vértanúnak hinné, megbecstelenített papnövendéknek, és most ez is tetszik, dühíti és izgatja egyszerre, mert ellenállás, megátalkodott, makacs ellenállás, de Raziel mégis a kedvére tesz vele, jobban, mint szeretné.
- Abban biztos vagyok. – Elismerés csendül ki a hangjából, valami kinyilatkoztatása annak, hogy a képességet elismeri, a képességet a változásra, a túlélés bármely formájára, vagy talán egészen bármire, hiszen mindketten ugyanabból a nagyszerű, felsőbbrendű anyagból készültek. De nem mellékes ez a hangsúly a kritikától sem. – És ha megváltozol, vajon én nem fogom követni a változást? Vajon nem fogom-e hamarabb észrevenni azt, mint hogy tudatába kerülnél te magad?
Összerezzenés, újabb korty áldozatiság, újabb ínycsiklandozó ellenállás, szorosabban fogja, harapására is rámar, legyen nyoma, viselje a billogját, Raziel megint túlfeszíti a húrt, megint túl sok, talán jobb volna mégis a hamis simulás, az nem tudja ennyire megőrjíteni, mint a dac és megadás ilyetén arányú méregkoktélja.
- Érzelmes – ismétli nyugodtan, és állja a pillantását, mulat rajta egy kissé. – Ha nem akarnád annyira megcáfolni önmagad, csinálhatnánk ezt egészen máshogy, lehetne sokkal kellemesebb, sokkal… szeretetteljesebb. – Van valami irónia abban, ahogy ejti, sötét mosolyra húzódik a szája. – De te… te hol áldozat akarsz lenni, hol összeszorított szájjal prostituálod magad. Ez sem zavar. Megdöbbentően jól áll rajtad mindkét szerepkör, Raziel... Csak ne ringasd magad abba a hitbe, hogy bármelyik is az igazi arcod – még a végén hozzánő a bőrödhöz a maszk.
Üres fenyegetőzés, amely mégis képes elszomorítani.
- Nos, ez meglepne. A megismeréshez szükség van egy elemi szintű érdeklődéshez… de minden bizonnyal kellemes meglepetést jelentene, ha mégis kiderülne, hogy akár csak alapvető dolgokkal tisztában vagy velem kapcsolatban. Talán meg kellene próbálnod, lehet, hogy megkönnyítené a dolgodat, ha majd valóban megkísérelsz végezni velem – mosolyog, rókamosoly, farkasmosoly, gúnyolódik rajta, és mégsem, azaz többszörösen csavarodik a szavaiban az irónia. – Nem, nem vagy ostoba – ingatja a fejét. – Valamiért azonban mégis szeretsz ostobán viselkedni. Vagy az is lehet, hogy én látlak ennyire torzan, mert mintha a sajátom lennél, pont olyan elfogult vagyok veled szemben… talán a látszat az igazi, és mégis egy személyben vagy bárány, szajha és ostoba.
De nem, kemény szavai ellenére tudja, minden sejtjével érzi, hogy nem így van. Mosolya lefoszlik, csak a szájszegletében marad némi villódzó, harapós kajánság, ahogy a reakcióját figyeli, egyébként azonban komoly az arca, az aktust szakramentumként végzi, és továbbra is a szemeit figyeli, hiába siklik le róla Raziel tekintete.
- Hmm? – kérdez vissza lágyan, a keze, a szája túlságosan is ismeri a fiatal testet, önelégült fölénnyel veszi hát birtokba megint. – Úgy látom, nagyon szenvedsz, Raziel Zane – húzza végig a száját a nyakán, feszülő izmain. – Rettenetes kínokat élsz át… - Felnevet a fattyúságon, hirtelen csupa jókedv. – Nem, persze, hogy nem vagy az, hiszen te hozzám tartozol mindenestül, nemde? – duruzsolja, sokadik szóbeli csapda. Mire gondolhat vajon a fiú, mikor visszakérdez? Hiszen nem volt az, egészen onnantól kezdve nem volt az, hogy meglátta benne önmagát, a vérszomjasan madárcsontú kezében egy másik kis életet, gyámoltalansága mögött a fodrozódó sötétséget… hiszen neki kezdettől nyitott könyv volt Raziel. S ha nem lett volna az, nem vállal ekkora kockázatot az őzszeméért és az érintetlen bőréért sem. Akkor addig űzi az anyját, amíg ki nem sajtol belőle egy kistestvért, mert erre kellett. Raziel azonban elfeledtetett vele mindent. Nem volt zsákbamacska. Pontosan azt vette, amit akart. Csak azt nem tudta, hogy mit fog ezért fizetni… de nem is érdekelte.
Elégedetten marja le a szájáról a viszonzást.
- Fogalmazzunk úgy, hogy csiszolatlan gyémánt?  – somolyog aljasul, igen, az övé megint, neki hajtja magát a vére, neki gyorsul a szívverése, az övé minden lélegzetvétele, minden lúdbőrtől felborzolódó szőrszál, az övé ez a vonzó, nyers, fiatal test, a jogos jussa, és most az övé lesz megint.
Nem tudná megmondani, hogy élvezi vagy éppenhogy irtózik a szégyen ízétől a száján, hiszen ezt alighanem valóban ő véste, verte bele, a szégyen a legjobb béklyó, a legjobb szájpecek, az élvezet szégyene, a bűnrészességgel járó bűntudat, de mégis, milyen iszonyatos üröm ez az örömben, kettejük gyönyöre hogy is lehetne vétek? Úgy gondolja, megtehetné, hogy rálöki az ágyra, a saját mugli játékára, és ott gyűri maga alá, úgy tűnik, Raziel már eljutott abba a lelkiállapotba, ahol nem tud ellenállni semmilyen alantas, tébolyult követelésének, belemártózhatna, lehetne kínzóan nyers vagy hátborzongatóan finomkodó ez az egyesülés, de inkább újabb csókot kér, egy mozdulattal lesöpri a tárgyakat az asztalkáról, és arra nyomja fel Razielt, magával szemben, két tenyere a két combján, tekintetében éhes gyönyörködés. Megnyalja a száját, mondani akar valamit, de nem mondja végül sem egyiket, sem másikat.
- Ne hazudj magadnak, Raz – súgja végülis a fülébe, mielőtt igazán a magáévá tenné. Végighúzza a száját az arcélén, torkán, a moccanó ádámcsutkán, a mellkasa középvonalában –, inkább élvezd ki, hogy… megkínozlak – és ugyanolyan uralkodó, követelező nyerseséggel az ölére bukik, mohón a torkára vonja. Most Raziel élvezete csak a zsákmány, ami természetszerűleg az ő kéje is, de nem kell a párosodás kiszolgáltatottsága, a megadás, a befogadás, csak ő kell. Most sokkal aljasabb módot választott, hogy birtokba vegye.
Vissza az elejére Go down


Raziel Z. Arkell

Kor :
42
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
3

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:23 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








18+

A sértettség megmarad, noha enyhül, tán nem szégyell, az a minimum. Nem, azt azért nem hinném, hogy dicsekedne bárkinek is... Az túlzóan hatna, azt hiszem. Dacosan húzom el ajkaim, miért is ne maradna így? Eddig se hoztam rá szégyent - azt hiszem -, vagy legalábbis különösebben nagyot biztosan nem.
Miért ne maradna? – kérdem flegmán, mintha egyenesen ostobaságot kérdezett volna. Én nem szoktam ostobaságokat csinálni, vagy meggondolatlanul belevágni dolgokba, én... Egyáltalán miért feltételezi, hogy nem lesz így? Gyanakvóan futtatom végig rajta pillantásom, fürkészően, vajh tud valamit, amit nem kellene? Valamit, amit tervezgetek, s amely szándékommal nem ért egyet? Akkor mondja azt, az istenért is - kapom fel egyből a vizet, holott igazság szerint ha azt mondja, sem jobb. Mi köze van neki hozzá, ugyebár?! Forrongok még a dolgon, jobb is, hogy a következőkre nem felel, én se ragozom, tán nyugszom valamelyest, elkél. Nagyon is, mert következő szavaira elbizonytalanodva révedek rá. Mi...?
Nem, mintha ne mondana igazat. Nem, mintha ne tudtam volna, sejtettem mindig is, az első pillanattól, és ez a sejtés nagyon gyorsan bizonyossággá ért, mégis, az, ahogy közli... Irritál. Nagyon, nagyon irritál.
Milyen siralmas érzés lehet, hogy pont én nem teszem, hehh? – vetem hát oda, de inkább erőtlen kukacoskodás ez, mert a dolog valódi lényegén nem találok fogást. Nem tudom azt mondani, hogy "Bezzeg legutóbb XY...", vagy bármi effélét. Pedig szeretném.
Mégis, valahol belül kínoz a lehetőség, hogy akadnak nálamnál jobbak, akik kitöltik a mindennapjait, akikkel elüti az üres perceket, így vagy úgy, a lehetőség, hogy én soha nem leszek elég jó neki. Pedig... Én szeretnék, nem is hiszi, mennyire meg akarok felelni neki, leszámítva egy-két hóbortját. Ambivalens lennék? Megeshet... De mások is válogatnak, én miért ne tehetném meg? Én miért ne lehetnék ezzel együtt is elég jó? Pótlékok nélkül? Elrántom kissé fejem, ahogy hozzám ér, megmondtam, nem teheti többé. Világos és érthető voltam, nem? Akkor meg?!
Majdnem?! – morranok rá újfent, mérgesen, és ezen az sem segít, hogy ecseteli, hol látja a hibát. Hát én meg nem, nem látok ott semmit, nincs hiba, egyáltalán nincs, nem is volt. – Rosszul kezelt harag?! – fújom ingerülten, készséggel alátámasztva minden egyes szavát, még akkor is, ha persze nem tűnik fel – Miért, milyennek kéne lennem, szerinted?! – révedek rá mereven, na tessék, mondja csak meg, gyerünk! Gyerünk! Na persze tény, hogy nincs jó válasz. Erre a kérdésre nincs, mondhat akármi, úgyse hallom meg, fogadom el. Jobban szólván nem most. – Nem nyávogok! És nem vagyok indulatos! – ...Na jó, másokkal nem vagyok. Általában. De ő generálja ezt az egészet, a puszta lényével provokálja, nem tehetek róla! Megfeszülök egész testemben, ahogy egy pillanatra megfordul fejemben, hogy nemes egyszerűséggel kihúzom magam, elfordulok tőle és faképnél hagyom. Enyhén megemelem állam, dacosan, jelezve, hogy öntudatom kikéri magának minden egyes szavát, és saját - vélt - belső értékeim teljes tudatában vagyok.
Akként viselkedek! – kérem ki magamnak, erőltetetten nyugodt, békés hangon, fogaim közt szűrve a szavakat. Legfeljebb vele nem. Mert nem érdemli meg, az ő hibája, nem az enyém! Nem, persze, hogy nem merül fel bennem, hogy igazából ennél gyerekesebb módon nem tudnám az egészet elgondolni... És nem, ezúttal még véletlenül sem kérdezek rá, hogy ugyan, mégis szerinte miként kéne viselkednem. Nem, az erre adható válaszok listáján túl sok olyan szerepel, amit nem akarnék hallani. A folytatás pedig pont ilyen. Támogatott? tátogom, de szavak nincsenek, csak a ki nem mondott felháborodás. Persze ha nagyon belegondolnék, azt tette, épp csak... Nem akarok. – Ostobán viselkedtem? – kérdem végül csak hűvösen, az erőltetett nyugalom kitart, csak tekintetem válik fagyossá. Én nem vagyok ostoba. Na jó, nem teljesen ezt mondta ugyan, de így gondolta! Biztos vagyok benne, hogy így gondolta. – Gondot viselni rólam? – ismétlem szavait eztán, egy fél pillanatra félrekapom tekintetem, nem, ezt nem engedem. Ezt... Nem akarom, nem szeretném. Ó Merlinre, egyre lentebb adom, lassan az elhatározásból is könyörgés lesz. – Szerintem egyáltalán nem szükséges, eddig is remekül megvoltam egyedül is. – jegyzem meg, makacs ellenvetésként. Hát jól megvoltam, nem? Nem? NEM?!
A közelsége ezt az érzést csak fokozza, milyen nagyszerű is volt egyedül. Csinálni, amit akarok, akivel akarom, ahogy akarom... Az érintés mégse kellemes, bármennyire is az akar lenni, megtűröm, kegyesség, elfogadás talán részben, de semmiképp sem az olyannyira kívánt együttműködési szándék előjele. A sértettségemen nem tudok továbblépni, vagy épp felnőttségem teljes tudatában épp véleményt nyilvánítok - igaz azt meglehetősen sajátságos formában akkor -, próbálván hangsúlyozni, hogy ez kimeríti a nemi erőszak fogalmát... Na jó, kezdi, az esetleg kérdéses lehet, de az egészen bizonyos, hogy a felkínált hús minden, amit elvehet. Itt és most legalábbis. Ez eltökélt szándékom. Erkölcsi győzelem? Nem, még annak is kevés. Üres, valójában erőtlen próbálkozás? Igen, azt hiszem, az.
N... – kezdem, de visszanyelem, nem kezdek hisztizni, miszerint nem hazudozok, pláne nem magamnak. Na nem azért, mert hirtelen felnőttem, és leszoktam az efféle balhézásról, hanem azért, mert a közelsége, az érintés elnémít. – Gondolhatom? Milyen kegyes – szusszantom aztán mégis, ahogy meglelem hangom – ...Persze, mivel te rontottál el. – akasztom a nyakába egyből a felelősséget, ő csinálta, viselje csak akkor. Mert ugyan ha nagyon elgondolkodnék a kérdésen, bizonyosan be kéne látnom, hogy a helyes válasz a "te is", nem csak a "te", de amikor az a kérdés, hogy kit hibáztatok, akkor ő a lista élén áll. Mindig, mindegyiken, akkor is, ha az adott dologhoz épp semmi köze. Magammal épp ennyire kivételezek, én akkor sem állok a lista legelején, ha ott lenne a helyem. Na jó, annyi önismeretem épp van, hogy valahol a listán azért ott vagyok épp... Ennek ellenére, vagy pontosan ezért, de nem is igen nézek rá. Szemeim szinte kiüresednek, ahogy a szoba egyes részeire vetül pillantásom, tekintetem úgy szemléli a legnaturalisztikusabb pontot is, mintha a hely minimalizmusa is bármelyik pillanatban katarzisszerű élményt tudna nyújtani. De nem nyújt, és nem is foglal le igazán, bár próbálom figyelmem odafókuszálni, tüntetőleg tudomást sem venni arról, ami közben történik, akadnak dolgok, amik megkövetelik az embertől a fókuszt. Mélyen, a tudatalatti határát súrolva néha, de megkövetelik.
Mihez kezdesz a puszta észrevétellel? – kifejezéstelen, üres félmosoly, felemás módon rohan át ajkaimon, mire igazán feltűnne, már ott sincs. Észrevenni, szép dolog, még akkor is, ha már abban is kételkedem, hogy egyáltalán időben észrevenné, ha valami drámai változásra szánnám el magam. Nem fogja, ha nem akarom! A dacosságom pedig kitart, még akkor is, ha az engedékenység tompítja a felszínen, halk, elfojtott szisszenés jelzi, hogy célt ér - nyoma fog maradni, abban biztos lehet, egy pillanatnyi megfeszülés is jelzi, mely tőle elfelé akarna mozdítani, végül nem moccanok mégsem. A beletörődés, vagy csak az erőviszonyok túl jó ismerete, esetleg ezek keveréke teszi-e, azt itt és most én se tudnám megmondani.
Szeretetteljesebb?! – hörrenek fel mégiscsak, ahogy reá kapom tekintetem, egy pillanatig hitetlenkedő, majd gunyoros-lesajnáló – Nem is ismered a szót... – vetem oda olyan hanyag lekezeléssel, mintha legalábbis én teremtettem volna, és teljes bizonyossággal tudnám megítélni, ki érti annak tartalmát, s ki nem. Az, hogy alighanem én se igazán érzem át a szó jelentését, az a fajta részletkérdés, ami egy percig sem izgat. – Miért, mit gondolsz, melyik az igazi? – kérdem végül lemondóan, úgyis el fogja mondani, ha már ilyen lelkes, és ez a heppje, mondogassa csak, újra és újra, de nem érdekel. Áldozat vagyok, nem tántorít. Nem fog velem mást elhitetni. Nem és kész. Mi más is lehetnék?
Ujjaim eztán elfehérednek a penge markolatán, kezem hirtelen csap felé, dühös morranással, állatias durvaság vezeti, s talán az isteni szikra, ami megállítja, valahol az oldala környékén, alig milliméterekre tőle – Bármikor meg tudnálak ölni! – talán nem is annyira a képesség, mint a szándék felől biztosítom, fene tudja. Ha nem lép idejében, közelebb suhan hozzá a penge, finom nyomást gyakorol rá, nem sért bőrt, de érezni. Egy pillanatra megremeg kezem, ó, mennyire élvezném, ha... Csak egy kicsit... Legalább egy kicsit...! – Azt derítek ki rólad, amit akarok – teszem hozzá, a beképzeltség még számomra is tapintható, nem vagyok önhitt, tagadom, mégis, valahogy olyan... Evidensnek tűnik. Pedig ötletem sincs, hol kezdeném. És alighanem az érdeklődésem sem gyökerezik kellően mélyen, de az elhatározás, az kezd szárba szökkenni. Legyen elégséges ennyi. Leeresztem kezem eztán, magam mellé, nem, sajnos tényleg nem vagyok elég ostoba... Nem próbálok végezni vele, nem itt és most. Habár elképzelhető, hogy csak gyáva vagyok... De annak beismerésére sose vetemednék.
Nem vagyok ostoba! – dörrenek rá újfent, a sértés most már túlságosan is bánt, magam sem gondolom végig, hogy miért, de üres kezem lendül, ökölbe zárul még menet közben, hogy végül arcon vágja, erősen, izomból, ha ki nem tér, vagy máshogy nem hárítja. Mérgesen szuszogok, tekintetem mereven rászegezem, végre... De nem, nem tart ez egy fél másodpercig se, utána a meghunyászkodás úgy jő, mintha egyenesen parancsolnák, öszébb húzom magam, tekintetem a földre szegeződik, s némaságba burkolózom. Nem is felelek a következő szavakra, már ha elhangzanak egyáltalán.
Egen... Hát hogyne. – hangzik a kissé gunyoros, ironikus válasz az első kérdésre, mely mégiscsak megköveteli, hogy verbális reakciót is adjak. Hozzá tartoznék? Nem... Még akkor se, ha alkalomadtán magamnak generálom az efféle csapdákat, hogy aztán belesétálhassak. A leheletfinom gúny is inkább szól ez esetben magamnak, mint neki. Ezzel együtt is, mégis kényelmesebb így. Nem akarom elgondolni magam fattyúként. Épp annyira nem, mint az ő fiaként. Semmi sem jó.
És te majd lelkesen csiszolgatod – kedvtelenségbe fullad a mondat vége, bár lenne még tovább, lenne még vad tiltakozás, a megadás, a csendes beletörődés most erősebb. Visszahúzódó maradok ezzel együtt is, nincs viszonzás, semmi sem az övé, csak amit elvesz. Válogasson hát kedvére, vegye, neki adom... De nem önként kínálva, nem viszonzást nyújtva, hanem csendesen elszenvedve, minden másodpercében éreztetve a néma ellenszegülést. Még akkor is, ha ez az ellenszegülés inkább engem büntet, mély szégyenérzettel fonva körbe, mely szinte összeolvad az élvezettel. Azzal az élvezettel, amelyet titkon mint mindenki, én is vágyok, oly nagyon, és amely eljöttével újult erőt ad a bűntudatnak, az erőtlen ellenállás mint gyalázat, azt ígéri, életem végéig kísért majd. S minél erősebb, átélhetőbb és felemelőbb az élvezet, annál mélyebb a megaláztatottság, annál lentebb taszít engem is. Ennek ellenére is, a tiltakozással felhagyok, a csókot kérni kell csupán, ebben még lanyha viszonzásra is lelhet, majd az asztalról, ahova ellenkezés híján könnyedén fellökhet, kissé bizalmatlanul pillantok rá, miközben a penge halkan koppan, mit eddig szorongattam. Ujjaim ernyedten lógnak, ahogy sóvárognak a penge megnyugtató fogása után, de nem moccanok, és nem fogok rá az asztalra sem kínomban. Nem, nem nyúlok más után. Mondani akarna valamit, vagy sem, nem tudom megítélni, de nem kérdezek. Tegye vagy ne, nem akarom hallani. enyhén félrebillentem fejem, ahogy ajkát megérzem, tekintetem követi útját lefelé.
Nem – hangzik a csendes, megtagadó válasz. Talán csak rutinszerű, megszokásokban gyökerező, mert az élvezet nem megtagadható, bármennyire letagadná az ember. Szívverésem gyorsul, vele légzésem is, ajkaim összepréselem, nem, nem akarom, hogy ennél jobban tudja... Érezze... Más épp annyira ne, mint ő. Magam sem tudnám megmondani, mi kerít hatalmába végül mégis.
Az élvezet, vagy a szégyen... Van-e egyáltalán különbség a kettő között. Talán nincs, és soha nem is volt. Az viszont bizonyos, hogy... Hajlandó vagyok átadni magam neki. Emiatt pedig utálom magam, és... Mercuryt is, igen.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:25 pm

( 18 )

Nem rója meg a hanyagul odavetett válaszért, bár szája ívéből egyértelmű, nem kedvére való a hangnem, ha a tartalom az is. Lappangó mosolya szélesebbre húzódik a gyanakvó, majd elbizonytalanodó pillantás láttán, helyes, gondolja csak a fiú, hogy mindent tud róla, még a meg nem fogant gondolatait is ismeri, mert neki pontosan ez a szándéka.
- Siralmas – ért egyet engedékenyen –, de azért találok némi vigaszt… és persze töretlenül hiszek benne, hogy egyszer majd jobb belátásra tudlak téríteni – teszi hozzá épp olyan, tőle már-már szelídnek ható hangon, de itt már megrezzen a hangjában valami sokkal kevésbé szokatlanul csengő, gyengéd fenyegetés. Jobb belátásra téríteni, igen, bármi eszközzel, ha óvó türelmének egyszer vége szakad. És vége fog szakadni, ebben egészen biztos már most; elengedte ugyan, eltűri a játékait, de mindezt csupán annak reményében, hogy ha megízlelte a saját szabadságát, önszántából fog visszatérni hozzá.
De ez, úgy tűnik, mindössze egy öregedő, lágy szívű apa naivitása. Szeme vészjósló szikrát vet, amint Raziel elrántja a fejét a kezétől. Mondani mondhatott sokféle ostobaságot, igen, és ő ezeket el is tűrte mind, de csak nem gondolta komolyan, hogy valaha is lemond arról, hogy hozzányúljon. Nem lehet ennyire megveszve. Higgadtan ereszti le a kezét, de a tekinte éles, mint a kés.
- Talán nézz magadra – javasolja ezzel a nagyon is figyelmeztető, fagyos nyugalommal. Természetesen tisztában van vele, hogy más szituációban, más kontextusban Raziel viselkedése makulátlan. Józan, talán kissé magának való képet fest a külvilágnak, de normálisat, egyszóval uralkodik magán, a mások által betegesnek titulálható gerjedelmeit tökéletesen leplezi, azok megmaradnak a minisztériumi vallatók és az ehhez hasonló eldugott szobácskák falai között. Tudja, hiszen látja, ha csak pillanatokra is, és a távolból figyeli minden lépését, amikor csak teheti. De mások nyilvánvalóan nem mozgatják meg ilyen mélyrehatóan, ahogy ő, mások nem keltenek benne valódi érzelmeket. Az a könnyű, bejáratott pálya… ez az, ahol még tanulni, fejlődni lehet.
A gondolat mosolyra készteti. Persze, az is meglehet, hogy Raziel tudat alatt épp az ő kedvéért akar megmaradni ilyen zabolátlan, fegyelmeznivaló kölyöknek, valamiféle titkolt lolitaságból… milyen gyönyörködtető gondolat. Talán ez teszi, hogy a végig rezzenéstelen tekintettel végighallgatott monológ után nem vágja arcul, csak a hajába markol ellentmondást nem tűrő, gyöngéd erőszakkal, és így húzza az arcához a fiúét egész közel, hogy szinte súrolja egymást a bőrük.
- Dobálod magad, toporzékolsz, hisztériázol – közli fagyosan, lássuk, kitart-e a magára erőltetett, bár eléggé átlátszó nyugalom így is, hogy őrjítően közel van hozzá, hogy a szélbe kiáltott szavakra ügyet sem vet, és igenis hozzáér, mert hozzá is fog még számtalanszor, amikor csak kedve tartja. – Ez nem méltó egy felnőtt férfihez. Ez már jobb. Kíváncsi vagyok, meddig bírod kitörések és felcsattanások nélkül. – Gunyorosan mosolyodik el; nagylelkűen elfelejti azonban a kegyetlen mondatot, amely azt állította, Raziel nélküle is megvolt. Nem lehetett! A fiúnak osztoznia kell a gyötrelemben, amit neki okoz a hiánya… Nem, jobb is ezt azonnal elfelejteni. - Bizonyíts hát, uralkodj magadon most is, amikor nehéz, ne csak akkor, amikor könnyű – húzza végig a kézhátát újra az arcán, elég szorosan fogja a haját ahhoz, hogy ne tudja újra elrántani magát, de nem elég keményen ahhoz, hogy ne próbálhassa meg, ha van olyan makacs. Provokálja, mint egy kutyát, amelyet ugatás helyett némaságra akar idomítani. Raziel sajnos nem tartozik a könnyen trenírozható fajták közé.
A beletörődés mindenesetre elégtétellel tölti el. Az is, hogy Raziel ezegyszer felcsattanás helyett uralkodik magán, úgy-ahogy.
- Hát persze – ejti a szavakat vontatottan, elmélyült, karcos hangon, eképpen tehát valamiféle élvezettel, mert igen, bizonyos értelemben ő rontotta el, és erre gondolni évek múltán is jóleső diadalittasság. – Amikor én hozzád nyúltam, te már rég el voltál rontva, Raziel Zane – húzza végig a száját az arcán a fülétől az ajkakig, de most nem csókolja meg, csak lakmározik a húsán; aljasul jelen van a messzibe fókuszáló tekintet perifériáján, és a tapintó idegszálaknak nagyon is középpontjában.
- Ugyan, Raz, ugyan, ne légy ostoba – csóválja meg a fejét rosszallóan, majdnem csalódottan, és egy pillanatra megszűnik tobzódni a másik testének élményében. – Az információ maga a hatalom. A cselekvés hatalma… az ismert feletti kontroll hatalma – súgja szinte, mint egy szerelmi vallomást, és minden átmenet nélkül mar rá újra, gátlástalanul mohó szorítás, csókjára harapás, és élvezet a szisszenése is, mert szadista kéjt nyújt a mártíromsága, de teljesen ki nem elégülő vágyaiból fakadó haragját is táplálja, és ez valóban maga az őrület.
Arcátlanságát meg kellene torolnia azonnal, de ehelyett felnevet, halkan, de Raziel kiérezheti belőle, hogy ez most egy harsány kacaj, most igazán jól szórakozik a “lesajnáláson”.
- Ó, gyermek, és ha én nem ismerem a szót, te honnan ismernéd? – szúr vissza övön aluli, és csontig döfi a szavakat. – Minden figyelmet és törődést, amit valaha is kaptál, tőlem kaptad – közli a teljes bizonyosság teljes könyörtelenségével. A kérdésre hanyagul vonja meg a vállát, ismét a teljes bizonyosság. Az ismert feletti kontroll. – Egyik sem.
Nem lepődik meg igazán a támadáson, edzett reflexei talán gyorsabban veszik észre, hogy mire készül a fiú, mint hogy egyáltalán mozdulna a kéz, látszik rajta a rezzenés, ahogy ugyanezek az aurorösztönök védekezni, támadni akarnak, a kézért nyúlni, kicsavarni belőle a pengét vagy épp előreszegezni a pálcát… de nem mozdul, csak a keze siklik le a férfiasságáról, és a másik is, amellyel a haját markolta, ott vannak a teste mellett, de nem védekezik. Engedi, hogy a penge az oldalának nyomódjon, le sem pillant rá, farkasszemet néz Raziellel. Félmosolyra vonja a száját, és nagyon lassan felemeli a kezét, hogy Raziel láthassa, mi a szándéka: kigombolja a ruházatát, hogy feltárja azt a bőrt, amelyet a fiú annyira szeretne keresztüldöfni. Hegek, forradások és sebhelyek tengere borítja, rózsaszín, vörös, szürke és fehér árnyalatai, megannyi varázsló és egynéhány boszorkány emléke, akik előzőleg mind ezt ígérték, amit a tulajdon fia – és most mind halottak, ő azonban itt van, és nagyon is él.
- Nem kételkedem benne – bólint tompa, érzelemmentes szelídséggel, még gúny sincs benne most, és lassan, észrevétlenül, könnyeden a másik kezére fonja a sajátját, arra, amelyikkel a kést szorítja. Az sem számít, ha a megremegő kéz megkarcolja. – De talán nem árt, ha előre gyakorolsz – mordul rekedten, kifürkészhetetlen tekintettel, és keményen ráfog a kezére, és a pengével végigvezeti az oldalától a hasán át a mellkasa aljáig, ahol egymásba hajlik át a bordakosár két fele. A szeme sem rebben, pedig a penge azonnal a bőrébe szalad: nem karcolás, vágás, hosszú, ívelt, és ha nem is olyan mély, hogy azonnal törődni kelljen vele, seb. Valódi seb, amelyet Raziel ejtett a testén, mások után maradt nyomok között vagy azokat felülírva. A vére ingerlő vörösen csordul, mikor végre elereszti a kezét.
- Hogy tetszik? – kérdezi halkan, ugyanolyan rekedten, mint az előbb, és újra halvány mosoly játszik a csókoktól kivörösödött ajkán. – Ilyennek képzelted az érzést? – villan meg a szeme, olyan keményen néz a fiú szemébe, mintha a tekintetén keresztül akarná megerőszakolni. –  Akarod folytatni?
De hogy hagyná-e, ha a válasz igen..?
Mert a lendülő öklöt már felkészülten várja, és nem áll szándékában eltűrni az ütést. Felemelt karral hárít, ha meg is vonaglik a másik indulatból és minden izmából született erejének visszaverésébe, a tapasztalat még mindig mellette áll, a keze kígyóként fonódik a csuklójára, és teljes erőből szorít rá, hogy lefogja, a másikat is, ha kell, a pengét is kicsavarja a kezéből.
- De igen – köpi szinte a fagyosan szisszenő szavakat. – Nagyon is ostoba vagy, fiú.
Ezzel túlment egy határon, üzeni minden rezdülése, nem reagál már a szavaira, hidegen hagyják a gunyoroskodások, a dacolás, csak a szája rándul merő agresszív gúnnyal a csiszolgatás hallatán, miközben az ágyékára hajol. Nem ereszti el a kezét, jelzésértékűen, de bármikor újra vasmarokká keményedő szorítással lefogva tartja, miközben szereti a testét, de már nem éri be azzal, hogy a fiú saját felhúzottságával, saját nyilvánvaló, eltitkolhatatlan élvezetével járó szégyenérzettel gyötörje. Nem, ennél már sokkal több kell. Hiába a megadás, hiába a megalázottság, még többet akar belőle, még több bilincset, még több korbácsot. Addig élvezkedik rajta, ameddig a puszta izgalma is kín, akkor hagyja abba, amikor önmagában a túl közeli beteljesülés elmaradása is fizikai fájdalmat jelent. Megszorítja a csuklóit, miközben felegyenesedik, és Raziel arcába hajol, hogy hidegen a kitágult pupilláiba nézzen, a bőrén érezze zakatoló zihálását.
- Akkor szenvedj – mordul annyira érzelemmentesen, hogy az már önmagában fenyegetés, és durván a szájára marja a saját ízét, nem is csók ez, annyira állatiasan veszi birtokába az ajkait, aztán kiegyenesedik egészen, de alig millimétereket távolodik el tőle. Újra végignéz rajta, megvetően, az ellenkezés hazugságainak és a test megtapasztalt együttműködésének megalázó tudatában. – Fordulj – parancsolja nyersen, már nem is próbál kedvesnek lenni, ez most nem lesz olyan, ezt nyugodtan veheti kínzásnak, ha éppen ez esik jól az átkozott, lázadó kölyöknek, lehet az áldozata, ezt akarta, megkapja. Ha nem fordul meg elég gyorsan, megragadja ő, de abban nem lesz sok köszönet. Ma már semmiben nem lesz sok köszönet.
- Szenvedj csak – szisszen a tarkójára újra – szenvedj, őzem –, meztelen mellkasa a fiú meztelen hátához simul, alig megalvadt vére újra eleven seb, összemocskolja, megjelöli ezzel is. De nem sieti el, hogy belehatoljon, noha nem is fárasztja magát felesleges gyengédségekkel, amelyek megkönnyíthetnék az egészet, csak játszik vele, mint ragadozó a zsákmányával, hagyja, hogy felkészüljön a beígért durvasággal járó szükségszerű fájdalomra, hagyja, hogy rettegjen tőle, hagyja, hogy gyűlölje előre, amiért élvezetét már elvette, és most elveszi a szenvedését is.

Vissza az elejére Go down


Raziel Z. Arkell

Kor :
42
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
3

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:26 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








18+

Kiszúrom nemtetszését, már hogy is ne szúrnám, de nem rettent meg különösebben, sőt, valahol elégedettséggel tölt el. Helyes, csak mérgelődjön, legyen elégedetlen, érezze, hogy kudarcot vallott nálam, vegye csak biztosra, hogy nem tud betörni, hogy minden igyekezete ellenére is halva született terv ez. Ahogy a mosoly kiszélesedik, egy röpke pillanatra mégis újult erőt vesz bizonytalanságom, szívem szerint odavetnék neki valamit, valamit... Bármit, ami rámutat, hogy ő bízza el magát túlságosan, de végül mégis hallgatok. Részint azért, mert igazán meggyőző lap nincs a kezemben. Még!
Vigaszt – ismétlem kissé vontatottan, arcomra lesajnáló arckifejezés költözik, hangom megvetővé torzul – Mintha találhatnál – nem, nem talál, nem engedi az önérzetem, hogy igazán vigaszként gondoljak el bárkit is. Nem, ez a perc hozta elkeseredés, a megnyugvás ígéretét hazudó csapda, s nem több. Ha vigasz lenne, én se kellenék neki, egyáltalán nem. De kellek... Nagyon is kellek. Valójában azt hiszem, nem tudok dűlőre jutni magammal, mit is akarok: legyen mégiscsak vigasza?
Tévedsz! – vágom a pofájába a szavakat indulatosan, ezzel mindent elmondva, amit csak lehetett. Mert én persze már csak tudom, rólam van szó, hát mit képzel bárki más, hogy majd jobban tudja?! Nem vagyok olyan, mint mondja, egyáltalán nem, nem tehetek róla, hogy ő dühít - attól még nincs igaza. Már hogy is lenne?! Nem, mintha nekem mindig igazam lenne, nem ezt állítom, mondjuk... Szerintem ritkán tévedek azért. Voltaképpen megkérdezhetne bárkit, és nekem adna igazat. Ez jelen pillanatban elégséges ahhoz, hogy teljes mértékben elhiggyem, hogy ez amolyan nuda veritas. Ez pedig egyre inkább kezd szilárd hitté válni, erre paradox módon ő is csak ráerősít, ahogy hozzám ér, ezzel együtt is megrezzenek, ahogy hirtelen menekülési útvonalat keresve száguld végig tekintetem a szobán; hiába. Légzésem azonnal árulómmá válik, ahogy kicsit szaporább tempóra vált - utálom magam érte! -, de igyekszem nyugton maradni. A szoborszerűségtől messze vagyok, de a nyugodt hang kitart, igaz, kissé erőltetetten, de légzésem is rendeződik.
Ameddig akarom – fújom csendesen, feszültség, a közelgő robbanás előszele, szinte dinamikusan lüktet minden szótagban, az egyes hangok tartalmukkal éles ellentétben, már magukban is azt jósolják, nem sokáig. Ahogy ujja érint, megrezzenek, tőle elfele irányul ez is, de nem erőteljes rántás, nem tükröz komoly szándékot; vagy csupán az erőviszonyok vélhetőleg helyes felmérése teszi, hogy az ösztönszerű rezzenést nem követi erőteljes rángatózás, hiszti, szavaira ingerülten fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt, mint egy tűzokádó sárkány, azzal az apró, ámbár alighanem felettébb hangsúlyos különbséggel, hogy a gyilkos hatás elmarad. A verbális válasszal együtt.
Kibújsz a felelősség alól... Ettől még a te sarad marad minden, ami hozzám köthető – sziszegem, tartásom merevvé válik, tekintetem erőltetetten réved a távolba, ujjaim kisé görcsösen szorítják a kés markolatát, míg másik a levegőt markolja úgy, mintha legalábbis az életem múlna rajta, vállam kissé előre bukik, egy torz védekező póz egyik, egyelőre egyetlen jeleképp. – Az észrevétel nem biztos, hogy cselekvési lehetőséget is ad – vetem ellent makacsul. Így gondolom, akkor is, ha ostobaság, akkor is, ha ő másképpen látja, sőt, leginkább akkor. Hiába vesz észre valamit, ha már késő. Márpedig én igenis tudom rejtegetni, titkolni, amit kell. Finom szövésű önteltség ez a részemről, ez kétségtelen tény, ahogyan az is, hogy ez javarészt alaptalan... Vélhetőleg a szövet selymességét vak hit, bizakodás adja, semmint múltbeli, megerősítő jellegű tapasztalat.
Mást nem mondok, nem is igen tudnék, elnémít, jobban mondva bár elnémítana, mert a meglepett szisszenés felhangzik, hirtelen kitáguló szemeim is meglepettséget sugallnak ott, ahol annak semmi keresnivalója; akkor, amikor nem lenne szabad meglepetésként érnie az efféle... Támadásnak. Hát még a nevetésnek, az sért valahol, magam sem tudom, miért, de olyan... Megalázónak érzem, mintha egyenesen engem nevetne ki. Alighanem így is van persze...
A kutyák szeretik a barátaikat, és megharapják az ellenségeiket. Nem úgy, mint az emberek, akik képtelenek a tiszta szeretetre... Habár Te nem csak a tisztára... – vetem oda, Freud idézet... Szeretem Freud-ot; legalábbis ami egy-két megállapítását illeti, mert azért akad, amiben bizonyosan téved. Akárhogy is; valamit elárul ez rólam is, méghozzá azt, hogy Mercury-nak viszont nagyon is igaza van. Fogalmam sincs, miről beszélek, ahhoz nyúlok, amit mások mondanak, nem pedig ahhoz, amit én tapasztaltam és tudok – Arrogáns és egoista vagy – vetem oda eztán, jelezve, mélyen túlbecsüli saját jelentőségét, fontosságát. A dolog buktatója persze adott: nem térek ki rá, hogy ugyan mégis, kitől kaptam még azt a bizonyos figyelmet és szeretetet, ha nem tőle...? – Chhh!
Az apró rezdülést észreveszem, nem gyakorlott szem ez, nem lát előre, nem ismer fel időben, s még kevésbé tudja, mikor kell ugrani, kicsit tán a reakció elmaradása is meglepi - azt sem tudom megítélni, mennyire láthatta előre a szándékot, még kevésbé tudnám megmondani, mi a fene járhat a fejében. Dühítő. Miért nem védekezik? Azt hiszem, lett volna ideje, sőt, biztos vagyok benne, hogy tudna... A kezdeti komoly szándékot teszi bizonytalanná, ahogy leengedi kezeit, a fortyogó harag most céltalanul csapong, ahogy nem lel választ a kérdésre, ami ott kong az elmémben. A bizonytalanság pedig ádázzá tesz, ujjaim elfehérednek a penge markolatán, ahogy keze mozdul, tekintetem a bizonytalanból agresszívvé válik, arckifejezésem ellenségessé torzul, de engedékeny vagyok, hagyom, hogy tegye, amit akar, kiváltképp, ahogy tudatosul, mit akar. Legyen. Tekintetem lopva követi a kezét, időnként arcára suhan, nem tudom felmérni, esetében mi a jobb, ha melyiket tartom szemmel... Idővel rá fogok jönni, ebben biztos vagyok. A feltáruló bőrfelület, s a rajta hemzsegő sebhelyek üzenete azonban világos, legalábbis azt hiszem, ezt ezúttal már megértem szavak nélkül is. Próbálkozhatok... De ha a kéznyomom itt is maradna, a kezem maga jó pár arasznyival lentebb kerülne, konkrétan a föld alá, leginkább. Ez afféle kihívás ezzel együtt is, amit azt hiszem, kész vagyok vállalni... Azonban szavakban ezt nem említem, tekintetem elszakad az övétől, úgy réved a hegekre, mintha olyasmit látna, amit még sosem. Pedig...
Szavait bár hallom, nincs válasz, ahogy keze érinti az enyém, az akaratlanul is megremeg, mintha az előzőeknél egy sokkalta valóságosabb fenyegetés hangzana el, mintha ez most nagyon is a belsőmig hatolna és megrettentene, és szívem szerint riadtan ugranék odébb, hogy elszaladjak. Megkarcolom, persze, akaratlagosság nincs benne, de elég ahhoz, hogy ott tartson, elfojtsa a vágyat is, hogy elugorjak, kihátráljak az egészből. – Nem – hagyom rá halkan. Csakugyan nem árt, kár is felhívnia rá a figyelmet, éreztem én is, hogy ha úgy akarná, alighanem ma két hullát kellene eltűntetnie innét... Bár persze az kétségkívül megoldaná a későbbi, lehetséges problémát, miszerint egyszer talán komoly szégyent hozok majd rá. Nem is igen van időm végiggondolni, szemeim egy pillanatra kikerekednek, ahogy a kés belészalad, majd... Szinte teljesen ráfixálódik tekintetem a vércsíkra, ha a haragom nem lepleztem jól, hát a mostani helyzetben még kevésbé elmondható, hogy a kifejezéstelenség lenne az erősségem, nem vagyok épp az önuralommal formázott közömbösség szobra. Sőt! A szívem majd' kiugrik a helyéről, ahogy megjelenik előttem a lehetőség, mint egy művész a vásznára, úgy révedek rá, a világ elmosódik körülöttem, szinte bizonyos, hogy nem venném észre, ha az áldozatom felpattanna, és hazasétálna, de talán azt se, ha idejönne, hogy agyonverjen. Helyette egy új gondolat lebeg be lelki szemeim elé: össze akarom kötni az összes heget, mindet mindegyikkel, vérrel akarom bevonni végül az egész testet! Az egészet, mélyebbel, hosszabbal, vagy épp rövid, felületi karccal, ha a vászon azt kívánja... Azt a heves vágyat lehet leolvasni rólam, azt a tüzességet, amit alighanem olyannyira vágyna, és amit az istenért se voltam hajlandó produkálni eddig; na de most... Most szinte megveszek érte, most szinte üvölt bennem valami, ami követeli, hogy mélyebbre, többet, még, még, MÉG! Enyhén elnyílik szám, résnyire, ahogy az orromon beáramló levegő már kevés, fél lépéssel közelebb suhanok hozzá, az előző bizonytalankodás elszáll; ez a helyzet nagyon is beindít, erre már sokkalta jobban rá tudnék gerjedni... Hangom nem találom, elfúló-rekedtes, nincs is felelet, a válasz más formában érkezik, mert a sértése célt ér, a pillanatnyi villanás, amelyben igazán mutattam magamból valamit, sokkalta erősebb arculcsapásként érzi meg a nyers véleményt, a lesújtani vágyó kéz ezzel együtt sem ér célba, és talán soha nem is fog. Józanabbik felem tudja, sőt, tudta ezt már akkor, amikor útnak indította öklöm, mégis beleremegek, ahogy hárít, másik kezem erővel próbálom elrántani előle, ahogy érte kap, a távolság köztünk kicsi, s alighanem lassú is vagyok, könnyedén foghat rá, erőtlen szisszenés, majd koppanás - a penge messze kerül tőlem. Túl messzire, hirtelen a vágyott szabadságot megtestesítő szimbólummá válik, tekintetemből nem vágyódás, sokkalta inkább leheletnyi kétségbeesés süt, ahogy utána pillantok, mint a vad, ha ragadozó neszezését hallja, riadtan rebbennék odébb, esetlenül rántom meg kezeim. Inkább ösztönszerűen, mint a rab, aki a lánc hosszát méricskéli kétségbeesetten, semmint a szabadulást gondosan megtervező harcosként, a kétségbeesés régi tapasztalatokban gyökerezik, holott ez a viselkedés talán még megengedhetetlenebb, megalázóbb, mint az előző kudarca volt. Halkan nyöszörgök, jelezve, hogy ez fáj, és igazán elereszthetne, de pláne a szavait hallva eszemben sincs ezt meg is említeni. Sőt, míg az előbb kész lettem volna ölre menni az igazamért, most akár írásba is adnám, hogy ostoba vagyok, sőt, közel bármi mást is, ha azt mondaná, csak eresszen, és felejtsen el egy időre... S bár a szorítás enged, nem merem elhúzni kezem, valójában még moccanni se merek. Levegőt venni még épp igen, így is kínzó árulómmá válik önnön testem, mert a szégyenbe vegyülő élvezetet a félelem teszi keserédessé, még inkább felemássá és torzzá, ezzel együtt a vágyott, ámbár kétes beteljesülés nem jön el, a kínzó hiánya mégsem mar igazán belém, mert az elhangzó utasítás felülírja szinte egyből. Nem akarok szenvedni, ez a véleményem, az állásfoglalásom, de... Nem, még véletlenül sem merem ezt a képébe is vágni. Van bőr a képemen, de nem ennyi. A csókot ezzel együtt is engedem, és viszonzom is, amennyire tőlem telik, de ez most sokkalta bizalmatlanabb és távolságtartóbb, így épp könnyedén meglehet, hogy fémes íz vegyül benne; a durvaság velejárójaként - ez a legkevésbé sem zavar, tán fel sem tűnik. Nem, hiszen én nem ettől félek... Ha beérné ennyivel, önként is adnám, ha tehetném. Légzésem leginkább zihálássá satnyul, pupilláim ijesztően kitágulnak, ahogy révedek rá, most már látványosan őrá, meg se próbálok mást keresni, mi lefoglalhatna, ami méltóbb lenne a figyelmem középpontjába kerülésre. Nem azért, mert kiérdemelte volna ezt, azért, mert a tudatomban vészcsengők ezrei sikoltanak, kongásuk megzavar, s nem engedi, hogy másfelé pillantsak, miközben a veszély az ő képében magasodik felém. A parancsra bár mozdulok, de csak lassan, egy szinte görcsös megfeszülés után, ami az ellenállás jól látható jeleként is értelmezhető - az is, de hamar megtörik, már az előtt elvetél az ötlet is, hogy igazán megszülethetne. Na persze, ha így ő is segít abban a fordulásban, akkor kicsit rántok magamon, ahogy szabadulni próbálok az érintésétől, ami szinte éget, halk, de annál ellenségesebb morranással ezt a tudtára is hozom, csak, hogy ne legyenek kételyei. Nekem sincsenek, a kisfiús álmokat már magam mögött hagytam, a régi naivitás már régóta elkerül, most mégis visszasírom, a tudat, hogy mi fog következni, kínzó súlyként terpeszkedik el a vállaimon, sőt, egész lényemen, nem tudnám megmondani, hogy a tüdőmbe jut kevesebb levegő hirtelen, vagy a szívem szorongatja olyan veszedelmes erővel. Ahogy megérzem fülemnél leheletét, megborzongok, de inkább remegés ez, közelebb áll az ijedtséggel vegyülő mély megvetéshez, semmint a jóleső bizsergéshez - sőt. A vér mocskát nem is igen reagálom le, kissé megrezzenek, de igazán mégsem zavar - de már nem is hoz lázba, ha tehetném, szabadulnék tőle, nem akarom magamon érezni, nem így. Ami azt illeti, így a legkevésbé sem vágyom, hogy közöm legyen hozzá. Nem, mintha az én óhajaimnak különösebb súlya lenne most épp.
Igaz ugyan, hogy nem ennek a ténynek a tudata riaszt, hanem az, ami eztán következni fog, elkerülhetetlenül, kérlelhetetlensége a fenyegető kisugárzással együtt pedig nem sok jót ígér. Szenvedjek? Azt fogom tenni, ebben biztos vagyok.
Kiváltképp, ahogy belém hatol. Lehetne finomabb, tapintatosabb, óvatosabb, és... Sok minden lehetne még, ami azt illeti, erőtlen, elfúló kiáltás, nem a meglepettség, hanem a hirtelen támadó fájdalom szüli, feszes és merev vagyok, legkevésbé sem mutatok hajlandóságot a lazításra, ez pedig nem teszi épp könnyebbé... És síkosabbá is csak a vér teszi, ami fakad, mert, hogy sarjad, a roncsolás elkerülhetetlen. Ezzel együtt is többet kell mozognia, mintha nővel lenne, több energiát követel tőle már a puszta bejutás is, tőlem pedig több állóképességet.
Összepréselem ajkaim, szorosan, de a következő, fájdalmas nyögés még így is kikívánkozik, eztán már kényszerítem magam, hogy lakatot tegyek számra. Elsőre nem is érzem meg szinte, a másik végemnél érzett fájdalom eltompít, de ajkaim elönti a vér, ahogy elharapom nyelvem; szemeim pedig a könnyek lepik el; pedig igazán nem hívtam őket - megaláztatásomat mélyítik, ha csuklóim szabadultak már, erőtlenül próbálok belemarni bármibe, ami a kezeim ügyébe akad, így alighanem az asztal lapjába próbálok barázdákat szántani, habár kárt leginkább csak a körmeimben teszek. Azoknak már úgyis mindegy... Nekem is mindegy. A beletörődés ezzel együtt sem szünteti meg a hullámokban érkező fájdalmat, ami mindig maga előtt görgeti a megszégyenülést.
Vissza az elejére Go down


Mercury Arkell

Kor :
65
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:28 pm

( 18 )

Arcvonásai megkeményednek. Persze, átlát rajta, ha egyvalaki, ő átlát ezen a makacskodó, nyavalyás gyönyörűn, hiszi, hogy minden kapálózása, minden macskányi harapása csupán csökevényes, torz megnyilvánulása a titkolt kötődésnek. De mégis képesek olykor elevenébe találni ezek a karmolások. Mintha találhatnál. Bőre ráfeszül a járomcsontjára, kifehéredik az a forradás, amely épp ott fut el az arca szélén. Nem, nem talál. Minden más, mindenki más langyos és íztelen, ócska háborús pótszer, émelyítő szacharin. De a kölyöknek nincs joga tudnia a kínjairól, hiszen épp ő okozza azokat.
- Nem pótlékot mondtam – préseli ki magából végül hűvös felsőbbrendűséggel, rideg méltósággal –, csupán vigaszt.  Ami azt illeti, Raziel, mások valamiért fényévekkel motiváltabbak tudnak lenni a vigasztalásomban… pedig mennyivel kevesebb jut számukra a nagylelkűségemből; jobban megdolgoztatja őket az élet, mint téged valaha is. Talán ez lenne a rejtély kulcsa? – Tekintete szótlan acél, csak a szája rándul aljasul, ez most fájni fog, ez most kegyetlen lesz, ígéri az alig mutatkozó mosoly. – Te túlságosan könnyen kapsz meg mindent… Egyből bejutottál az akadémiára, azonnal akadt olyan munka, amely épp testhez álló volt számodra, külön lakás, relatíve magas fizetés; igazság szerint eléd soha nem gördültek akadályok... azóta sem, hogy elhagytál.
Hagyja a levegőben lógni a mondatokat. Nem mintha nevelt fia ne volna olyan tökéletes, olyan remek, olyan bármilyen vállalkozásra alkalmas, hogy ne tudta volna mindezt egyedül is elérni… de ő azért nem bízta a véletlenre. Észrevétlenül mozgatta és mozgatja a szálakat a háttérből most is, és soha nem állt szándékában ezzel zsarolni, pláne elvenni tőle az eredményeit, az önállósága glóriáját… igazán istentelenül felbosszantotta, hogy most mégis megteszi, és ilyen könnyedén, szelíden, szinte érzelemmentesen veszi el.
-  Tévednék? – meg se rezzen az indulattól, mosolyog rajta, mosolyogva csóválja meg a fejét. – Kölyök vagy még. Ráadásul elkényeztetett kölyök vagy, Raz – cirógatja még kézhátával, dédelgeti, mint egy kisgyereket. – Persze, ez azt jelenti legalább, hogy még mindig nevelhető… talán el kéne vennem tőled mindent, amit olyan könnyen megkaptál. Lehet, hogy mindjárt hálásabb, alázatosabb, szeretőbb gyermek válna belőled, ha tényleg… meg kéne küzdened… minden… egyes… kis… morzsáért – állapodik meg a hüvelykujja a fiú alsó ajkán. Nem, nem sokáig fog tartani az a fennen hangoztatott önuralom, ebben biztos, és rá is játszik, hitetlenül, nyíltan mulatva felnevet. Ó, nem sokáig, mérget venne rá.
- Az én saram, hogy élsz – veti oda hanyag gúnnyal, nem, ez nem tud sebet ejteni rajta, ha hálátlant nevelt is a senkifiából, ő tudja, mi mindent köszönhet neki ez a kis szörnyeteg, ő tudja, és ez elég –, anyádtól akár már meg is dögölhettél volna. Ha én nem vagyok, hol lennél most? Talán nem ártana ezen elgondolkoznod. – Ámbár a passzív ellenállást nem bánja, ez nyíltan sugárzik mozdulataiból, gesztusaiból, jó így is, jó így is mocskosul ez a közelség, még akkor is, ha nem adják szívesen. – Nem biztos – hagyja rá teljes lelki nyugalommal, öreg róka nem vitatkozik a fiatallal, majd megtanulja ő a saját kárán, hogy mit jelent, ha ő észrevesz valamit. Mert például ezt jelenti. Egyetlen hiba, egyetlen hajszál a szőnyegen, és ha hónapokig tartott is, most itt vannak kettesben, mindentől távol egy mugli házban, most nem lehet kitérni előle. Most kifacsarja belőle, ami jár, kamatostul.
- Kutyának érzed magad? – kérdez vissza bujkáló mosollyal. – Véletlenül pont akad itt egy lánc a számodra, ha gondolod… igazán jól mutatnál a hátsó kertemben kikötve. – Képes mindezt olyan gyengéden mondani, mintha csak arról beszélne, vacsorázni akarja vinni, aztán gyertyafénynél rózsaszirmokon szeretkezni vele. Végtére is, ezek közül egyiknek sem állna igazán az útjába egy jól megválasztott hosszúságú lánc Raziel nyakában… sőt, ahogy ismeri a fiát, kimondottan megkönnyítené a dolgot. – És te milyen szeretetre vagy képes, Raziel? – súrolja meg a szájával a másikét, szinte a másik ajkaiba duruzsolva a szavakat. – És ugyan ki tudna téged szeretni tiszta szeretettel, ha létezik ilyesmi egyáltalán? Gyilkos vagy, szadista, elmebeteg, egy báránybőrbe bújt farkas, egy szörnyeteg – csattannak a szavak, de a tekintete ellágyultan, forrón cirógatja a fiú arcát; ostoba kölyök, hogy nem látja, hogy nem tudja, de talán most, most végre, és akkor ezután végre minden más lesz. – Én vagyok az egyetlen esélyed.
Aztán a pillanat elmúlik, mintha nem is lett volna soha.
Tekintetében szertefoszlik a köd, amely annyira sebezhetővé, kiszolgáltatottá, egy ostoba, nevetséges vénemberré teszi ezzel a kölyökkel szemben, megint tömör acél a szempár, gúnyosan merev a szájon a félmosoly, mozdulatlanok a vonások. Óh, nem, Raziel most sem ért a szóból, most sem kell az, amit adni akar, pedig mindent adna, de nem, ez a kis rohadék a vérére szomjazik. És ő még ezt sem tagadja meg tőle.
Önnönmagára semmilyen hatással nincs a saját vérének látványa, meleg, sűrű valója, épp eleget hullott ez a vér, épp elég fájdalom ébredt már ez alatt a bőr alatt, hogy egyáltalán semmit se jelentsen még egy seb. Csak Raziel szemeit látja maga előtt, ahogy a fiú teljesen elvész a látványban, ahogy a pillantásában olyan lángok villódznak, amelyeket mindig is látni akart, amelyeket talán néha látott is. Igen, ez Raziel. Ez ez ő egyszülött fia, aki most meztelenebbül áll előtte, mint amilyen meztelenné ő valaha tudná tenni. Ez angyali szépségbe csomagolt, éjsötét űr; egyetlen, elementáris gyilkolni- és gyötörni vágyás, és semmi több.
És ez a fiú egy napon valóban megpróbálja majd, és a válasz igen, igen, igen.
Kiüresedik az arca, nincs mosoly, nincs egyáltalán semmi. És amikor megpróbálja, képes lesz rá, mert ő azt akarja, hogy tökéletes legyen, mindenkinél jobb, nála is jobb legyen. És ha nem lenne rá képes… akkor alighanem hagyná neki, hagyná, hogy felhasítsa toroktól ágyékig, hogy újra láthassa ezt a kifejezést az arcán, hogy újra láthassa egészen, önként meztelennek. Gyűlöletes gyermek, gyűlöletes, soha meg nem szelídíthető vadállatkölyök, bár ne lenne több mindenkinél, bár lenne ő is csak egy szép test, akit időnként használni kíván, és akit a szavatossági idő lejártával eldob, ahogy az összes többit.
Hogyan is érthetné őt ez a hiányos tökély, akiből minden más érzelmet kispóroltak az istenek, hogyan is érthetné, milyen végtelen szomorúsággal teszi mindezt, milyen tragikus elkeseredettséggel szorít a farkára, milyen legyőzötten mar az ajkába, milyen elmondhatatlan bánattal mártja bele íjmerev önmagát, milyen földöntúli nyomorúság ez a lélegző paradicsom: a test forrósága, a felszakadt szövetek nyirkos ellenállása. Nem, ezt senki nem értheti, aki ennyire elveszett Razielben, mint ahogyan ő. Nem tudja lefokozni magában puszta testté, így hát azzal bünteti, hogy mégis puszta testként használja, vágyai egyszerű hüvelyeként. Igen, ez most erőszak, de a másik hibája, most is az övé, az ő vétke, hogy azt akarja, szenvedjen, ha nem is tud úgy szenvedni, ahogyan ő szenved miatta, de szenvedjen, amennyire csak lehetséges, nyüszítsen, sírjon, vérezzen. Most azzal sem foglalkozik, hogy kifizesse az élvezetért, pedig tud nagylelkű szerető lenni, nagyon is, akár a fiú akarata ellenére is. De most nem akar nagylelkű lenni. Semmit nem akar, leginkább csak ott maradni benne, és belepusztulni; rohadt kölyök, rohadt, gyönyörű kölyök!
Fájdalmából azonban mit sem enged felszínre jutni, bosszúszomja kívülről célszerű, monoton könyörtelenség, mozdulatai szinte tudomást sem vesznek arról, hogy élő anyagot használ, reakció nélkül marad Raziel minden rezdülése, nesze, nincs több szó, érintés is alig, lélegzetvételeit leszámítva tökéletesen néma, így is végzi be, szótlan hidegsége alatt nyomorultul és kielégületlenül. A nyomait nem tünteti el most sem, milyen könnyű is lenne bizonyítania a fiúnak, hogy viszonyt folytat vele – de nem fogja, tudja, hogy nem, kétsége sem támad ez iránt. Nyugodtan, akkurátusan igazítja el saját öltözékét, csírájában fojtja el a szégyent és a bűntudatot magában.
- A te hibád, Raziel – közli higgadtan, kifejezéstelenül, teljes meggyőződéssel. – Ennek nem kellett volna megtörténnie, de te megint elcseszted. Csak magadra vethetsz. Remélem, most elégedett vagy.
De nem abból a cigarettából gyújt rá, amelyet az alkalom indokolna, amely minden együttlét után jár, és így a fiú már jól ismerheti az aromáját, ez csak a hétköznapi tárca, a megszokott dohány: nem történt semmi különleges, nincs ünnep. Úgy áll ott, makulátlanul, egyetlen gyűrődés nélkül a talárján, hogy azt lehetne. Nem történt semmi.
- Feltételezem, képes vagy egyedül rendet rakni magad után – pillant az áldozatra: pár szétdobált játékbaba a gyerekszoba szőnyegén. – Szombaton várlak vacsorára, néhány… munkahelyi kérdést akarok veled megvitatni. – Úgy érződik, el sem telt az elmúlt hosszú, gyötrelmes idő, meg sem történt az az időszak, amikor Raziel szabadon elszökdöshetett előle, és ő engedte kedvére csatangolni, mint egy befogadott kóbor állatot, amelyikben ismét feltámadott a csavargás ösztöne. Szavaiban burkolt a zsarolás, annyira burkolt, hogy talán ott sincsen.
Vissza az elejére Go down


Raziel Z. Arkell

Kor :
42
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
3

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) EmptyVas. Május 22, 2016 3:29 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








18+

Nyeglén vállat rántok, tüntetőleg nem érdekel, mások mennyire motiváltak.
Mert mások épp olyan betegek, mint... – kezdem, de elhallgatok. Egy ideig révedek rá, emésztgetem a hallottakat. Nem, nem, nem... Nem. Nem venne el tőlem semmit. Semmi olyat, amit nem vett el máris, s amit már sosem kapnék vissza úgysem, akármennyire is törném magam. De ez nem jelenti, hogy akadálymentes életem lett volna, hogy ne szenvedtem volna meg... Mit tud ő...?! Mérgesen fújom ki a levegőt, mi egy pillanatra tüdőmben rekedt, ajkaim megrezzennek, ahogy valami különösen durva szitkon jár az eszem. – Bizonyára mások felettébb motiváltak lennének abban is, hogy segítsenek rajtam, ha már az apám elfordul tőlem. – közlöm végül, már-már hisztibe hajlóan. Erőtlen szavak, magam se gondolom komolyan, biztos lehet benne, hogy elvehetne tőlem bármit, a nélkül, hogy bárkihez is odaállítanék, hogy mentsen meg. Ezzel együtt sem huzakodok elő azzal, hogy megoldanám a dolgokat magam, a végén még kedve támadna tesztelni.
Következő szavaira nem felelek. Igen, téved. Megmondtam, hogy téved, és így is gondolom. Pont. Megrezzenek az érintésre, ismét kitépném magam legszívesebben a közelségéből, elinalnék, messzire, de nem moccanok. Tekintetem üres, kissé távoli, csak a sértettség vibrál benne, de az nem olyan álcázott, hogy ott kelljen keresni, egész arckifejezésem, testtartásom tükrözi, mennyire nem értek egyet vele. De durcásan felhúzom orrom, és csak azért sem felelek, mert... Mert valahol mélyen félek, hogy így van, és így lesz. Ujjaim megrezzennek, ahogy legszívesebben már most képen törölném, miközben magamon kívül üvöltenék, artikulálatlanul és vadul, csapongva, de nyugton maradok, némán - mert másra nem telik abból a hangzatos önuralomból. Nem futja szavakra, tettekre, mert bármelyik összezúzná az önkontrollom. Nem vagyok képes higgadt, értelmes, megfontolt szavakat hozzávágni, és ez mélyen bosszant - ez sem járul éppenséggel hozzá a sikeremhez.
Magamtól is boldogultam volna. – préselem ki magamból azért. Fogalmam sincs, hol lennék most nélküle. Reálisan nézve alighanem Azkabanban, de a magam idealizált elképzelései szerint valahol szabadon, háborítatlanul űzném a magam kisded dolgait... Beképzeltségem azt súgja, ó igen, képes lettem volna erre. Persze.
Milyen remek kilátások – ironizálok – Valami családi hagyomány, heh? – amennyit hangoztatja ma ezt a láncot, nem lepne meg. Amúgy se mesélt soha a családjáról. Gondolom, nem is volt neki. Én se tartottam volna meg mondjuk, ha gyereket vártam volna, és erre ez jött volna... – Én... Nem vagyok beteg. – jegyzem meg közben mintegy mellékesen. Én nem tartom annak magam, bár olykor hajlok rá, amennyit mondogatja. Szerintem csak el akar vágni mindenki mástól... De... Igazából mások is ilyenek. Csak ők nem merik meglépni azt, amit én igen. Ettől még nem vagyok beteg, csak bátor. De arra nem felelek mégsem, hogy ki tudna engem szeretni. Nem tudom... Fogalmam sincs, ki az, akit el tudnék viselni, akit tartósan tudnék hitegetni a szeretetemet illetően. Vajon valaki tudna szeretni akkor is, ha én nem szeretném őt? Talán... Talán.
Micsoda filozofikus gondolatok - nem jellemzőek rám túlságosan, most is hamar tovasuhannak, ahogy egy másfajta helyzet áll elő. A vér megigéz, magához vonz, megbabonáz, úgy függök rá, mint a drogos a szárazelvonás második napján, betegesen, vágyakozva, feledve a viharos előzményeket, a környezetet, s oly sok minden mást is.
Egészen szánalmas, hogy sikerül elszúrnom a pillanatot. Nem csak elszúrni, de útjára indítani egy olyan láncot, amelyet a legkevésbé sem akarok. A pillanatnyi kéjes rajongás elúszik, helyette marad a vér, veríték, és a könnyek. Próbálom összehúzni magam, izmaim befeszülnek, görcsösen, de az efféle ellenállás nem segít, nehezebbé, rosszabbá teszi csak, halk nyöszörgés jelzi, menyire nincs ez ínyemre - s ha még csak kedvemre nem lenne! Mindez hamarosan csendes zokogásba fordul át, ahogy a vágyott vég elérkezik, mégis úgy következik be, hogy szinte fel se tűnik már. Ajkaim elnyílnak, hogy némi vér szivárogjon ki közülük, nyelvem fájdalma azonban el se jut igazán hozzám. Igaz, más fájdalom se nagyon ér el már, talán az adrenalin, a pillanatnyi sokk, vagy a teljes letargia marja el még ezt is, ami éreztetné legalább, miért olyan gyűlöletes szinte már az élet maga is. Miért kell szenvednie egyszer neki is. Nem... Nem, ezt soha senki nem fogja megtudni. Esetlenül húzom össze magam, kissé remegve, ahogy a fájdalom érzete kezd visszakúszni. Hangja távoli, mintha nem is lenne már itt, de legalábbis víz alól szólna. Nem moccanok, és magamon sem próbálok segíteni - nem, hogy még eltakarítani magam után! -, holott hatalmamban áll, varázsló vagyok végtére is, mégsem vagyok képes moccanni. Gondolataim bilincsbe verte a gyászos pillanat.
Gyűlölködve pillantok fel rá, de nincs válasz, fel sem fogom igazán, mit mondott. Csak mikor már az ajtónál jár, hallatszik hangom, csendes, elkínzott.
Mikor?


//Köszönöm a játékot *-* //
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Raziel & Mercury (18)   1985 - Raziel & Mercury (18) Empty

Vissza az elejére Go down
 
1985 - Raziel & Mercury (18)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat
» Mercury & co.
» Mercury Arkell
» Félelem és reszketés Mercury Arkellel ❄
» Alice & Raziel - Roxmorts

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: Távolabb :: Időnyerő-
Ugrás: