>
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics
Vendég

Alexander V. Spark
Szomb. Ápr. 15, 2017 8:59 pm


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:40 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:39 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Vas. Május 22, 2016 3:31 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








Hát eljött ez a nap is. Szombat. Fogalmam sincs, hány nappal, s éjjel telt el azóta, hogy találkoztunk abban a házban. Egy sem? Rengeteg? Néha úgy érződik, még mindig ott vagyunk, máskor mintha már évekkel ez előtt lett volna, és csak az emléke maradt volna meg kínzó erővel...
A valóság úgy két éjszaka és három nappal lehet. Kicsit szorosabbra vonom magamon a barnás szövetkabátom, ahogy közelítek a házhoz, s bár nyoma sincs rajtam az aznapi történteknek, legalábbis kívülről, minél közelebb érek az épülethez, annál inkább érzem tagjaimban a kínt, annál nehezebben vonszolom magam tovább az ajtó irányába. Kimért, lassú lépekkel haladok, az otthoni lelkesedésnek nyoma sincs már.
Nem is igen értem, mit gondoltam pontosan... Hogy majd fogom magam, eljövök ide, és jól megmondom neki a magamét? Keserű mosoly kúszik ajkaimra. – Megint? – motyogom magamban szarkasztikusan, emlékezve, hogy akkor is milyen remekül sikerült neki megmondanom, amit gondolok. Már majdhogynem tanítanom kellene, olyan kiemelkedően sikerült az alakításom...
Megállok az ajtó előtt, egy pillanatig szemlélem, mielőtt megmoccannék végre. Pontosan időben jöttem, ide a világért sem érkeznék hamarabb, késni pedig... Azt se nagyon mernék. Most mégis felmerül bennem a lehetőség, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyom a kérést. Könnyed, ruganyos mozdulattal indulok meg ugyanis, lépek ki oldalra, tekintetem az úton, mely elvezet innen. Nem tudom, hová vezet, errefelé sosem sétálgatok, de a lehetőség, hogy majd most végigmegyek rajta, egészen csábítóan hangzik. Végül is, egyszer fel kell fedezni ezt is.
Legalább tíz percet állok így az ajtóban - a vékony kabátban, alatta a hosszú ujjú, kockás ingben, hosszú, de viszonylag vékony, sötét nadrágban, fázva -, gondolatban szinte bizonyos, hogy majdnem az egész városnegyedet besétálva, mire végre megszületik az elhatározás. Csendes és megadó - bekopogok.
Voltaképpen meglehet, hogy talán elfelejtette az egészet, és otthon sincs.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Vas. Május 22, 2016 3:32 pm




A gramofonon halkan szól a zene, a levegőben a nyers hús illata keveredik a bor száraz, savas aromáival; felbontotta az üveget, egy pohár üres, a másikban két ujjnyi ital, hozzá sem nyúlt, alapvetően nem kedveli az alkoholt, hibák forrása, amelyeket soha nem, és az idő előrehaladtával csak egyre kevésbé engedhet meg magának. Nem jön el. A házimanó jó házimanó, létezése észrevétlen, a fehérpecsenye az ő keze alá simul masszív, vörös tökélyével. El kell jönnie. Az ital puszta illatát is kártékonynak érzi az elméjére, pedig nem is jut el a tudatáig ez a kitűnő zamat, nem, csak a szoba illatát érzi, tele a mugli vérével és Raziel testének nyirkos, fájdalmas, őrjítő páráival. Nem jön el. Neki kell utánamennie megint, neki kell belemarkolnia a kamaszosan félhosszúra hagyott hajába, neki kell iderángatnia, neki kell újra vágóállatot csinálnia belőle, mert rákényszeríteni. Tökéletesen egyforma vastagságú szeletekre vágja a húst, régmúlt fenyítések tökéletesen egyforma nyomait látja maga előtt az élő bőrön. Nem jön el. El fogja veszíteni a fejét megint. Nem veszítheti el többé a fejét. Nem fordulhat elő többet az, ami a múltkor. Egyik komponense sem. Soha többé. De ha nem jön el, akkor fog. És nem fog eljönni.
A hús már sül, amikor meghallja a kopogást. Nem megy ki elé, hogy személyesen nyisson ajtót: Raziel kezét úgyis megismeri az ajtó, és kitárul előtte magától. Kitölti a bort a másik pohárba, és megvárja, amíg a fiú megtalálja a házban. Kettőnek is sok lenne ennyi tér, hát még egyedül; ingerülten, dühösen, sóváran rángatóznak az idegek. De nem ezért parancsolta ide. Főzött; ez alkalom. Milyen könnyű is lenne egyszerűen elfogadni a tényt, hogy tébolyult állatot csinál belőle a puszta létezésével, könnyű lenne letépni róla kabátot, inget, mindent, és a magáévá tenni a pulton. Aztán megölni. Esetleg mumifikálni, megőrizni a tökéletességét az örökkévalóságnak. Ó, milyen könnyű lenne, milyen felszabadító.
De sajnos Raziel elpusztítása aligha óvná meg a végső őrülettől, amelynek magját már elvetették az elméjében.
- Örülök, hogy eljöttél - nyújtja felé a másik borospoharat, de nem hiányzik a szeme villanásából, hogy szerencsédre. - És még csak nem is késtél sokat... talán tényleg kezdesz felnőni, hm, fiam?
Végigjáratja rajta a pillantását, mintha csak a felnőttség jeleit keresné rajta valóban, de a tekintete inkább mocskos, vetkőztető: szándékosan a legutóbbi találkozásukra akarja emlékeztetni. Nem, a probléma megszüntetése nem opció. Ezt a problémát kezelni kell. Kristálytiszta játékszabályok, világos ok-következmény összefüggések, igen. Raziel még nem elég felnőtt ahhoz, hogy ilyen hosszú legyen az a póráz, és ha így folytatják, előbb-utóbb meg fogja fojtani vele. Ez pedig kétségtelenül nem szerepel a tervei között.
- A vacsora még nincs kész. Talán fáradjunk át a szivarszobába addig. Esetleg arról is beszámolhatnál, hogyan sikerült elvarrnod a szálakat végül – mosolyodik el aljasul, és koccintásra emeli a poharát.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Vas. Május 22, 2016 3:33 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








A zene nem hallatszik oly messzire, hogy kint hallanám, és a készülő hús illata sem elég domináns, hogy igazán tudatosuljon bennem, ha nincs ablak, talán nem is veszem észre ezt sem, legfeljebb tudat alatt hat rám, tereli gondolataim ez is olyan irányba, amelybe nem kellene.
Tekintetem üres, ahogy az ajtót pásztázza, régi emlékek hada ostoroz, követelve, hogy rájuk is szánjak fél percet, mindhiába. Porondon a legfrissebb van, független a helytől; testem épp annyira máshová vágyik, mint lelkem, sóvárgása azonban beteljesületlen marad, nem megyek sehova. Jobban mondva bár ne mennék, de végül kérlelhetetlenül rám telepszik a szörnyű belátás, be kell mennem. Ujjaim alig érintik a kemény ajtót, ahogy bekopogok, de nem várok külön fogadóbizottságot. Habár egy pillanatra felmerül bennem, hogy talán itthon sincs, talán hazamehetnék... Végül mégis belépek. Megválván a kabáttól belépdelek, hagyom, hogy a megszokás vezessen, nem is keresem máshol, mint ahol sejteni vélem.
Különleges vacsora lesz.
El kéne mennem.
Mertem volna nemet mondani? – Költői kérdés, persze, hiszen mi más is lenne. Készségesen veszem át a felém nyújtott poharat, bár jelét sem adom, hogy kicsit is foglalkoztatna, mi van benne. – Feltartottak – hazudom a szemébe szemrebbenés nélkül, holott bizonyosan tudja ő is, hogy itt álltam az ajtóban. Bár ha nem tudja, az azért mégiscsak kellemesebb... Ez épp csak stílusos késés volt, de nem kérem ki magamnak, ahogy szavaira se érzem úgy, hogy igazán felelnem kéne. Egyébként sem tudnék, ahogy rám néz... Kiráz a hideg. Nem szeretem, ha így néz. Olyan emlékeket idéz, melyeket teljes erőből próbáltam törölni, reménytelen. Fél lépést hátrálok, ahogy koccintásra emeli poharát, végül is megteheti, nem szaladok el, ahogy tudatosul bennem a jelenlegi szituáció. Erőtlen biccentés, s követem őt, kissé mereven, de engedelmesen.
Milyen szálakat? – kérdem szenvtelenül, "meglepetten". Nincsenek szálak. Eltüntettem őket. Nem akarok róla beszélni.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Vas. Május 22, 2016 3:36 pm


Nem húzza fel magát rajta, de választ ad a pimasz költői kérdésre.
- Okos dolog lett volna? Ó, nem. Csak okos dolgokat teszel mostanában? Fájdalom, a válasz ismét csak nem - ingatja a fejét, de a hangja majdnem lágy, amennyire lágy tud lenni, valószínűleg az egyetlen ember áll előtte, aki képes olvasni a metakommunikációja kis amplitúdójú rezgéseiben. Ha akar. Mert, persze, meglehet, hogy nem akar.
Felemelt keze olyasféle mozdulatot tesz a levegőben, mintha végig akarna simítani a haján, mielőtt értelmet adna neki, és megragadná a poharat, hogy a fiúnak nyújtsa, de nem közelíti meg, épphogy kartávolságon belül van, nem érinti az ujjait sem, amikor átadja.
Elnézően figyeli, ahogy végigfut a hideg a fiún, elnézően pásztázza végig, még a lúdbőrt is látni véli a nyakán. Kemény vonallal húzott, kimért félmosoly bukik a szájára a nyilvánvaló hazugság hallatán.
- Valóban? Mi történt? - kérdezi udvarias érdeklődéssel. Miért érzed szükségét, hogy megállás nélkül hazudj, amikor teljesen felesleges? De akkor hazudjon csak, folytassa, szőjön valami mesét, legyen nevetséges. Mintha nem ő maga fordított volna gondot rá, hogy alaposan megtanuljon hazudni... Mindenben teret adott neki, hogy élezhesse a karmait, és lám, rajta kíván gyakorolni. Hálátlan kölyök.
A szivarszobába érve aztán helyet foglal, önkéntelenül, különösebb tervezés nélkül is a megszokott kompozíciót veszi fel: a kellemes tört fényben több árnyékot neki, több megvilágítást a másiknak. Ketten vannak, ugyan mért ne nézhetné, akár leplezetlenül, eleve szegényes kifejezőeszközökkel megáldott tekintete csekély jelentőségű őszinteségével? Ugyan, Raziel, csak nézlek, nem kell mindjárt felkapnod a vizet. Csak nézi. Még csak nem is kell különösebben közel ülnie hozzá, a tiszteletet parancsolóan hatalmas ház tátongó szobáinak és ódivatúan tekintélyes bútorainak előnyei.
Pálcaintés a kandalló felé, aztán a kettejüket jótékonyan elválasztó asztalkán hagyott szivardobozt és cigarettatárcát tolja egy újabb finom pöccintéssel közelebb Razielhez.
- Gyújts rá.
Sokkal inkább parancs, mint kínálás. Egyszerű parancs, megannyi alantas szándék lehet mögötte. Összemosódjon a dohány élvezete a múltkori találkozással? Érezze magán a tolakodó tekintetét minden alkalommal, amikor rágyújt ezután, a leheletét a tarkóján, miközben kiérzi az illatából a cigarettafüstöt? Fájó rágondolni, hogy ez akár hatékony leszoktató technika lehet a fiú esetében. Hiszen meglehet, hogy egyszerűen csak azt akarja, hogy a lehető legkényelmesebben teljen Raziel kétségtelenül kényszerűen itt töltött ideje. Kellemesen, akár.
- Rendben, nem akarsz csevegni - von vállat engedékenyen. - Akkor térjünk a tárgyra. A muglikkal való barátkozás az egyetlen új kedvtelésed, Raziel? Ez végre kielégíti minden... egzotikus igényedet? Vagy van valami más is, amiről esetleg tudnom kéne? - Most nem egyszerűen a ruháit gombolgatja a pillantása, bőr és hús alá megy, veséig hatol, csontot kapargat. - Amiről esetleg azt gondolod, nem tudok, pedig lehet, hogy érdemes lenne... mint az apád és mint auror, esetleg. Hm? Nincs valami mondanivalód számomra? Rég volt, hogy igazán... őszintén beszélgettünk.
Az arca rezzenéstelen, semmit nem árul el arról, hogy blöfföl-e éppen, vagy tényleg tudja. Néhány másodperc múlva egérutat ad, és elfordítja róla a pillantását: maga is a cigaretta után nyúl, rágyújt a maga bosszantóan szertartásos mozdulataival. Jó néhány másodperc gondolkozási időt ad, mintha ügyet sem vetne rá (pedig minden érzékével csügg rajta). Néhány másodperc, mielőtt újra végighorzsolná az arcát a figyelmével.
Nem akar különösebben fenyegető lenni. Talán múltkor végre sikerült nyilvánvalóvá tennie, hogy semmilyen magánügynek vélt játszadozás nem marad rejtve előtte sokáig. És az ilyen játszmák olyasfajta megtorlással járnak, mint a múltkori... azt pedig felesleges volna hazudnia, hogy nem fogja keserű örömét lelni benne, ha Raziel rákényszeríti, hogy megismételjék a leckét.


A hozzászólást Mercury Arkell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 22, 2016 9:13 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Vas. Május 22, 2016 3:36 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








Nem vártam választ, és ami azt illeti, messze jobban értékeltem volna, ha nem ad választ. Miért kell mindent megválaszolni egyébként is... Mondjuk inkább csak beszéljen. Azt el tudnám viselni, ha csak beszélne. Na jó - egy darabig legalábbis. De más se bírja őt elviselni, szerintem, csak győznek' neki nyalni, ki ezért, ki azért. Ez a tézisem, és másképp nem is tudnám szemlélni a kérdést, mert az azt jelentené, hogy mindenki másnak magasabban van az ingerküszöbe, mint nekem.
Ezek szerint a sorba pont beleillik, hogy most elmenjek? – vetem fel azért egykedvűen, de magamban már ott is a rémisztő válasz gonosz hangja, és aztán a házból is? - nem, nem, senki se megy el, nem, nem. Bár nem visszakozom hangosan, egy leheletnyit zárkózottabb leszek, félrepillantok, mintha csak az elutasítástól tartanék, miszerint muszáj maradnom. Pedig érzem a lágyságot, amivel - egyelőre - kezel, de a bizalmam ingatag, nem hiszem, hogy ez tartósan így is lesz. Lehet, hogy ez csak a beetetés része a mai napnak. Akárhogy is, a poharat elveszem, a fizikai kontaktust én se keresem, bár szeretem azt hinni, hogy erős vagyok és bátor, amikor végül igazolni kéne ezt, rá kell jönnöm, hogy a bátorság igazán relatív dolog. De legalább nem remegek. Az már tényleg megalázó lenne.
Talán már csak ezért is hazudok a pofájába rezzenéstelenül, mert a sort csak tetézné, hogy egy házba se merek belépni előzetes toporgás nélkül. Az érdeklődése viszont dühít, olyan kedves és udvarias, amivel szinte a képembe süvölti, hogy nem hiszi egy szavam se. Miért kell ezt ennyire nyíltan kimondani? Igaz, ha ezzel vádolnám, jogosan röhögne ki, így csak felhúzom orrom, mint a sértett kisgyerek. – Csak a szokásos – közlöm tehát, mintha napi szinten esne meg a dolog, amit most már csak azért se pontosítok, pedig bizonyára lett volna egy nagyon is érdekfeszítő történetem ehhez, ami talán még igaz is, még ha bizonyosan nem is aktuális. De hát a kérdés is úgy szólt, hogy mi történt, nem úgy, hogy mi történik... Egyébként is, csessze meg, hogy átlát rajtam, ez is az ő hibája. És dühítő hiba, a legfrusztrálóbb mind közül, mert minden menedékem felégeti. Noha hangom semleges, leheletnyi harag talán átszivárog bele, nyilvánvalóan ezen szokásos dolgoknak szól persze. Nyilván.
Akárhogy is, közben ideje helyet foglalni, és máris úgy érzem magam, mintha egy kihallgatáson lennék, kellemetlen, de a kényelmetlen ficergést már mellőzöm, felöltöm pókerarcom, és úgy révedek egy semleges pontra a szobában, mintha a világ legérdekesebb dolgát fedeztem volna épp fel. Ez ahhoz épp elég, hogy ne boruljak ki már csak attól, hogy néz - de könyörgöm, ahogy néz! -, csak a mozdulat vonja magára tekintetem, de a hirtelen, rebbenékeny pillantás elmarad, magamhoz mérten legalábbis már egész kimérten pillantok a pálcára, és csak egy röpke pillanatot érdemel a kandalló, nyugtázom, hogy a tűz fellobban, s nem foglalkozom vele tovább. Talán felületes vagyok olykor, érdekes, a bizalmam erre bezzeg kiterjed, holott  ki tudja, még mit idézett elő... Mégsem fordulok körbe gyanakvóan, tekintetem kereszttüzébe a dohány kerül, mely közelebb vándorol hozzám.
Nem nyúlok érte, mikor a nyilvánvaló parancs elhangzik, még akkor sem.  – Nem – közlöm, de szinte azonnal folytatom  – Köszönöm. – teszem hozzá kimért udvariassággal, mintha valóban hálás lennék a kínálásért, és nem csak az ellenállás apró kicsi, szinte kínosan miniatűr lehetőségét ragadnám épp meg. Azt a szintet, amit még meg tudok ugrani.
Nem, nem akarok, de hangosan nem erősítem meg, csak mégis a dohányra pillantok, szavait hallva, de végül csak közömbösen ráemelem tekintetem, s már-már tűnődő hangon szólalok meg.
Kedvtelés? Hm... Mostanában néha eljárok kártyázni. – közlöm, mintha tényleg erre lenne kíváncsi. Aligha. Ettől még nem hazudok, bár igaz, nem életem leggyakoribb tevékenységéről van szó, és olyankor is szemérmetlenül csalok. Eztán kissé összevonom szemöldököm.  – Nincs semmi olyan, amiről tudnod kell. – közlöm, az indokoltnál talán kicsit élesebben. Az én életem, takarodjon belőle! Még mindig sért, hogy lebuktam előtte, de ez nem jelenti azt, hogy más a nyomomra akadhatna! Nem és kész! Gyerekes dac és tagadás, hiszti, még nem látom át, hogyan lehetnék jobb, és nem is akarom, mert azzal beismerném, hogy nem vagyok jó. Nem eléggé. Mindenki szeret pozitívan gondolni magára, én is. – Ha csak gondolom, hogy nem tudsz róla, akkor egyébként sem kell már számot adnom róla. – fűzöm hozzá sötéten, de legalább a korábbi félelmem - látszólag - elszivárgott, habár hogy pillanatnyi erőm meddig tart ki? Alighanem pont addig, amíg le nem töri.  – Őszintén beszélgetni... Áh igen... – bólogatok, majd kissé előredőlök, és a lehető legszemtelenebb módon révedek rá.  – Tehát van valami, amit el akarsz mondani? – pislogok rá már-már ártatlanul, megfordítva a helyzetet, mintha valójában ő akarna számot adni nekem.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Vas. Május 22, 2016 9:45 pm


Kissé félrehajtja a fejét, mintha elgondolkodna ezen a valószínűleg költőinek szánt kérdésen.
- Hogyne, beleillene - bólint nyugodtan, és nem igazodik Raziel makacs kijelentő módjához, engedékenyen teszi át feltételesbe, majd a szavaival egyidőben lassan, komótosan végigropogtatja a kézízületeit; a mozdulat finomságában valami rémesen lágy fenyegetés és valami nagyon obszcén utalás keveredik egymással, ahogy egymás után kinyújtja hegekkel és régi, homályos tintavonalakkal teli ujjait -, a mi sémáinkba sok minden beleillene. De talán mégiscsak célravezetőbb volna nem követni a régi sémákat.
Megrázza a borospoharat, néhány másodpercre lekötni látszik, ahogy a testes ital lassan kapaszkodik vissza a pohár oldalán. Ezután mélyeszti csak ismét karvalytekintetét Razielébe.
- De mindez, persze, rajtad áll.
Az is valami, hogy Raziel végül is úgy dönt, bemerészkedik az oroszlánbarlangba, ó, te jó ég, hiszen mintha tegnap lett volna, hogy itt állt az anyja szoknyája mellett az a furcsa, visszahúzódó, tizenéves kiskölyök... most meg már kész férfi, vagy legalábbis annak hiszi magát. Iszonyú, hogy csak maga körül tapasztalja az idő múlásának jeleit, de önmagán egyelőre nem képes érzékelni. Öt év? Semmi egy varázslóélet homokórájában. Úgy néz ki a szivarszoba ajtaján, mintha azt várná, mikor néz be az a fertelmes némber. De nem fog. Ő már a múlté. Ahogy a tizennégy éves Raziel hajlíthatósága is.
Elnyomott kis sóhajjal fordítja vissza a figyelmét a fiúra. Rendben, legyen így, haladjanak kis lépésekben, egyelőre az is valami, hogy itt van, hogy leült, hogy tűrhető hangnemben beszél vele. Nem erőlteti azt sem, hogy rágyújtson.
A kártya hallatán felvonja a szemöldökét, mintha nem is hinné el, amit hall. Úgy tűnik, minden morzsányi együttműködés csak illúzió, porhintés. Szégyelld magad, Raziel.
- Nincs semmi olyan, amiről ne kéne tudnom, Raziel. - Nem csattan fel, de a hangján érezhető, hogy nagyon gondosan felépített türelmessége és gyöngédsége ezen az estén sem kifogyhatatlan készlet. - És nincs semmi olyan, amiről ne szereznék tudomást előbb vagy utóbb, mint azt tapasztalhattad is. Igazán boldoggá tennél, ha megtisztelnél azzal, hogy bízol bennem, és ne kellene feltúrnom a szemetesedet. Ez mindkettőnk számára megalázó helyzet.
Lepöccinti a hamut, ingerülten kirajzolódnak a kézfején az inak és a vérerek. Újra felvonja a szemöldökét erre a pimaszságra. Úgy tűnik, messze nem volt olyan tartalmas az a hajlítható kamaszkor, mint kellett volna... túl engedékeny volt vele akkor is, túl engedékeny most is. Sokkal több nádpálcára és nadrágszíjra lett volna szüksége ennek a kölyöknek. Sokkal többre.
Mély levegőt vesz, iszik egy korty bort, hagyja, hogy az aromák szétolvadjanak a nyelvén, majd rászív egy slukkot, leteszi a poharat, és szorosan a karfára simított karokkal hátradől a karosszékben - ennyivel is távolabb kerülve attól, hogy máris nekiálljon megnyúzni ezt a rohadt kis dögöt.
- Mondd, Raziel, szerinted mit csinálsz most? - kérdezi majdnem gyengéden, őszinte érdeklődéssel, nyíltan, máris félredobva a játszmáikat. - Fel akarsz dühíteni? Ki akarod provokálni, hogy megtoroljam a tiszteletlenséged? Vagy mégis mit szeretnél elérni? - Akár percekig is várja a választ.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Hétf. Május 23, 2016 2:49 am



Mercury & Raziel

Anno 1985








Igyekszem rezzenéstelenül és kifejezéstelenül nézni a mézes-mázos fenyegetést, szavaira bár kívánkozik ki válasz, nem is egy, például, hogy akkor most majd újszerűen távozom, végül csak egy kissé üres, és kevéssé szellemes feleletre futja, még ha megtörtséget legalább nem is sugall, ezúttal ellenállást sem. – Nem tudtam, hogy ennyire... Újító szellemű vagy. – jegyzem meg tehát, ennél nyíltabban nem merném most konzervatívnak nevezi. Már csak azért sem, mert mélyen egyetértek vele - lehetne újszerű alapokra helyezni a kapcsolatunk. Olyanra például, amiben nem kell személyesen is találkoznunk.
A borospohár könnyed mozgása magára vonzza az én pillantásomat is, valójában ég akkor sem ereszti, amikor az ital már megállapodik az alján, igaz, ekkor már inkább csak a szemkontaktus elől való kitérés az, ami izgalmassá teszi a pohár fényes, és az italtompább csillogását. Eztán engedékenyen felpillantok azért rá, ajkaimról egy másodpercnyi késéssel olvad le a keserű, kissé gunyoros félmosoly, hát hogyne, csak rajtam áll. Nyilván. Nincs választásom, de ez nem jelenti azt, hogy lelkesen asszisztálok. Tekintetem ugyan világosan üzeni, „Hazugság!”, a szavak mást mondanak.
Tapintatlanság lenne még az étel felszolgálása előtt távozni. – közlöm tehát a tőlem telhető legsemlegesebben, egyszerű illemmel felelve, mellőzve minden saját véleményt és döntést, vagy épp a puszta gondolat szabadságának firtatását. Ennél többet nem várhat, mert tényleg leülök, világossá téve, hogy maradok, még akkor is, ha ezzel együtt a tiltakozás apróbb lehetőségeit készséggel ragadom meg, mondhatni, a rutinom része. Ha nem így tennék, el kéne gondolkodnom, valójában hova tartok, és hol van ennek az útnak a vége...? Valójában a legijesztőbb, hogy fogalmam sincs, hova vezetne mindez. Torz elképzelések, félelmek, ennyire futja. Egy olyan önképre, amelyben már csak nyomokban ismerem fel önmagam.
A kártya említésekor látom, hogy a maga módján megrökönyödik, pedig ő kérdezte a hobbim... Jó, jó, talán választhattam volna valami hasznosabbat is, de ha egyszer ez egész jól tejel? Nem mellesleg sok érdekességet meg lehet e közben tudni, amit az ember nem biztos, hogy máskor meghallana... Persze mindettől eltekintve, a valódi kérdésre nem áll szándékomban választ adni.
A választ hallva dacosan révedek rá, mintha az akaraterőm próbálgatnám, holott pontosan tudom, hogy ebben a meccsben nincs győzelmi lehetőség számomra. Igazából a többiben sincs.
minden túlságosan tág fogalom... Alkalomadtán foglalkozhatnál mással is, igazán szép időtöltés lenne – szűröm fogaim között. Miért kell folyton azon lógnia, hogy én mikor mit csinálok? Nincs semmi érdekes amúgy az életében, vagy a körülötte lévőkében? Ahogy folytatja, kissé összehúzom magam, tekintetem az asztalra vetül, kényszerű megadás. Mindkettőnknek megalázó lenne? Ugyan, ne tegyen úgy, mintha sorsközösséget vállalna... Bosszúsan fújok, de végül csak csendesen felelek – Tudsz minden... Fontosról. – zárom végül kissé sután a mondatot.
Eztán viszont kényelmetlen csend telepszik ránk, a mozdulatsor, az arckifejezés... Már helyette is képen csapnám magam, de a mazochizmus egyelőre nem tartozik azon szavak közé, amelyekkel leginkább jellemezném magam, így csak kínos hallgatásba merülök, tekintetem erővel próbálom másfelé terelni, de szinte kényszeresen téved vissza olykor rá, mint az űzött vadé, ami a ragadozót lesi, vajon ugrik-e már...? Izmaim megfeszülnek, mintha magam is arra készülnék, hogy bármelyik pillanatban vetődéssel távozzak a helyemről, ha kell, de persze, ha ténylegesen kellene - nos, talán akkor se moccannék.
Nem – érkezik végül pár másodpercre szavai után a megadó válasz a második kérdésre, az elsőt azonban nyitva hagyom, ahogyan a harmadikat is. Nyelvem hegyén a szó, bocsánat, de végül mégsem hangzik el.
Akkor sem, ha percekig vár, ellenben a kínos csendben egyre inkább feszültté válok, szinte érzem, hogy érzékszerveim kiélesednek, hogy szívem ok nélkül felpörög, hogy a stressz egyre inkább elhatalmasodik rajtam...
Biztos, hogy nem mehetek el mégis...?


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Hétf. Május 23, 2016 2:35 pm


Láthatóan nagyon komolyan gondolja, hogy megoldást talán az ostoba szökési kísérletek és sajnos nem kevésbé ostoba megtorlások végtelen spiráljára, mert lenyeli a céltalan pimaszkodást. És nem teszi szóvá azt a pillantást sem, pedig ha ölni lehetne vele (és minden bizonnyal megvannak azok a sötét tanok valahol, egy poros fóliáns foszló lapjára kanyarintva, amelyek lehetővé teszik ezt), biztosan holtan esett volna össze már a saját perzsaszőnyegén.
Fájóan igazságtalannak érzi a kimondatlan vádat a sötét szempárban. Van választása: egy kellemes és egy kellemetlen, mégis miért akarja mégis a kellemetlent választani a kölyök?
- Elragadó, mennyire rabja lettél az illemnek az utóbbi időben, amióta nem volt szerencsém rendszeresen élvezni a társaságodat - húzódik gunyoros félmosoly a szájára, de azért érezhető, értékeli ezt is, mindegy végül is, milyen indokkal, ürüggyel vagy magyarázattal marad itt, egyelőre elég, hogy itt marad.
- Szóval kártya - pendíti meg ezt a húrt, miután Raziel nem hajlandó többet mondani. - Felteszem, megvan hozzá a társaságod is... Igazán érdekelne, miféle körökben forgolódsz mostanában. Sikerült hasznos kapcsolatokat szerezned a minisztériumban? Vagy másfelé? - kérdezi majdnem ártatlanul, de pontosan ugyanazon a nyomvonalon halad, mint előtte is, és igazából nem is próbálja tőrbe csalni: hagyja, hogy teljesen nyilvánvalóak legyenek a szándékai. Igen, tényleg komolyan gondolja, hogy könnyebb és... élvezetesebb lenne ez az egész kelepcék és játszmák nélkül.
Türelmesen néz farkasszemet a dacos tekintettel, és elengedi a füle mellett a megjegyzést. Foglalkozhatna, persze, és foglalkozik is, teljes két évig hajlandó volt legalább úgy tenni, mintha másfelé fordította volna a figyelmét. Akkor kellett volna élvezni a szabadságot, és esetleg okosabb döntéseket hozni... mondjuk önként visszajönni hozzá, nem kikényszeríteni, hogy ő menjen utána. De Raziel nem tud okosan viselkedni. És elképzelni sem meri, hogy mennyire nem okosan viselkedik akkor, ha kívülesik épp a figyelme fénykörén. Ez pedig megengedhetetlen hibák lehetőségét rejti magában.
- Ó, ebben biztos vagyok - nyugtázza a suta lezárást, határozott mondatában önelégültség és bosszúság keveredik. - De nem tőled.
Nem néz rá, csak akkor néz rá újra, amikor már úgy érzi, úrrá lett az indulatán, amikor a fényesre lakkozott rózsafa karfa hidegen simul az alkarjának, kijózanítóan élettelenül. Akkor viszont lustán végigsimogatja a pillantásával, jól megnézi a rángatózó artériát a kamaszosan félhosszú haj keretezte halántékon, a meg-megfeszülő izmokat, az ugrásra kész testtartást. Milyen végtelenül elszomorító és mégis milyen... izgató látvány ez a harckészültség. Szinte hívja magához a pattanásig feszült test, hogy adjon okot, teljesítse be a rendeltetését, tegye azzá a falat konccá, aminek máris érzi magát. Óhhh, Raziel...
Ám ha ezt tenné, ez az este sem lenne semmiben sem különb az előzőtől, amire nem gondol szívesen.
Megköszörüli a torkát, de percekig hiába várja, hogy a fiú válaszoljon. A szájához emeli a szivarvéget, aztán felemeli a pálcáját, nagyon lassan, kiszámítható, előre látható mozdulattal, mint a vadállatszelídítő, hogy meg ne riassza azt a ledermedt vadat. Egy könnyed intéssel pöccinti el kettejük közül a dohányzóasztalt, aztán leteszi a pálcát, és feláll. Csigalassú lépésekkel indul meg Raziel felé - úgy tűnik, a múltkori fenyegetések közel sem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy ne bízzon benne, hogy simán fegyvertelennek mutassa magát az ambíciózus apagyilkosjelölt előtt.
- Higgadj le, kölyök, nem teszek semmi olyat, amit te nem akarsz - simít végig röviden az arcán, mielőtt a keze megállapodna a vállán -, hacsak nem adsz rá okot... kezdjük előlről ezt az egészet, hm? - Finoman megszorítja a vállát. - Csak azt akarom, hogy bízz bennem... hogy megvédhesselek... hogy kihúzhassalak a szarból, amibe bele fogsz keveredni, vagy talán már bele is keveredtél, nem igaz, fiú?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Kedd Május 24, 2016 4:15 am



Mercury & Raziel

Anno 1985








Hogy van-e választásom, arról igazán hosszan lehetne vitázni. Kényelmetlen lenne elismerni, hogy van, a nincs szükségszerűen jelenti a kellemetlen következményeket, amúgy viszont felelős vagyok. Így egy felelős van: ő. Márpedig ha valakit okolni kell, hozzá képest én mindig csak a lista végén kullogok. Örülhet.
A gondos nevelés és a jó társaság... – mormolom, visszafogott gunyorossággal, de igazából nem lehetne megmondani, hogy mennyire gondolom komolyan. Végül nem is derül ki, a szó a kártyára terelődik. Vagy inkább arra, ami mögötte van, sokkal nyíltabb érdeklődés, mint korábban, de a válasz első ízben nem lesz tartalmasabb: – Van – hangzik ugyanis a tömör megerősítés részemről. Nyilván. Senki se szokott magában kártyázni. Egy hosszú pillanatig eztán hallgatok, mielőtt felelnék, kissé kelletlen, és csak félig válaszolom meg a teljes kérdést. – Akadnak onnan is – hagyom ugyanis helyben az állítást. Hogy mennyire leszek hasznosak, azt majd az idő eldönti. Arra viszont, hogy miféle társaság, nem adok semminemű leírást, nem szolgáltatok nevekkel, és nincs általános jellemzés sem. Bizonyára vegyes társaság... A farkasszemnézés ettől még mindig nem az erősségem, nem vele szemben, így szinte rutinszerűen adom fel előbb, noha a gyerekes dac megmarad. Hozzászoktam a jóhoz, vagy legalábbis ahhoz, hogy van jobb dolga is nálam, szinte elárultnak érzem magam most itt.
Számít az? – vonok vállat – Te se mondasz nekem semmit, én mégse firtatom... – mintha ezzel legalábbis külön szívességet tennék neki, úgy mondom. Nagy kegyesen hagyom, had csinálja, amit... Mit tudom én, hogy mit, amit szokott. Azt. Nélkülem. Persze ha beszélni akar róla, meghallgatom. Nem, mintha lenne választásom. De az igazság az, hogy nem akar beszélni egyikünk sem, épp csak engem kényszerítenek...
Akárhogy is, az azért világos, hogy ismét sikerült a helyzetet olyan irányba navigálni, hogy a józan észt könnyed tollvonással felülíró ösztönös menekülési kényszer szinte sikítson a fejemben, és egyből többféle útvonalat is javasoljon.
Feszülten gubbasztok a helyemen ettől még, nem megyek sehova, de érezhetően a legapróbb mozdulat, és már itt sem vagyok, ha kell, hátralököm magam fotelestől, vagy...
A csend növeli a feszültséget, a torokköszörülésre megrezzenek, mintha puska dörrent volna legalábbis, nem szólok, csak kissé összehúzom magam, itt sem vagyok, bár az észrevétlenséggel már alighanem elkéstem. A mozdulatot annak lassúsága ellenére is meredten figyelem, mintha bármelyik pillanatban hirtelen célt változtathatna, de nem moccanok, mint az őz, aki nem tudja hirtelen eldönteni, a mozdulatlanság, vagy a gyors rohanás menthetné-e inkább meg...? Noha a kezdeti pánik már alábbhagyott, a bizalmatlansággal átszőtt félelem ott lebeg a levegőben, ahogy felém lép. Ha tudnék, még jobban beleolvadnék fotelbe, mintha sose lettem volna tőle külön létező entitás, azonban mivel ez a manőver nem sikerül, csak enerváltan pillantok fel rá, mintha legalábbis épp a temetésemen készülne beszédet mondani. A múltkori még túl friss, túl eleven kép, ahogy hozzámér, összerezzenek, szívem szerint el se tudom dönteni, pofon csapnám, vagy leköpném magam ezért a szánalmas teljesítményért, de legalább a leheletfinom önvád, a harag némi erőt ad, hogy végül is felpillantsak rá, és ha mást nem, legalább remegés nélkül végighallgassam.
Az első mondat csak egy halk hörrenést érdemel, de hogy pontosan melyik részével nem értek egyet, az nem derül ki, hangosan ugyanis nem kommentálom. Jobb is, ugyanis bármelyik részébe kötnék bele, az egyszerűen siralmas és röhejes lenne. Méltatlanul kínos.
Elölről...? – laposan pislogok fel rá, talán valahol mélyen még ég a remény lángja, az most vadul kap a lehetőség után, a túlélési ösztön hajtja, egy kellemesebb kimenet, igen, az... Az jó lenne. – Megvédeni...? – kérdem végül csak lassan, majd kissé megrázom a fejem – Nem hiszem... Nincs mitől... – felelem lassan, majd végül csak félrepillantok – Egyébként sem hagyhatom ott... – teszem hozzá vészesen halkan. Na tessék, ennyit a híres tartásról, meg arról, hogy nem beszélek. Nem, mintha ne tudná.
Rémes.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Kedd Május 24, 2016 3:06 pm


Nem hajlandó értelmezni a gúnyt az odaszúrásban: ő valóban megtett mindent, hogy a lehető legjobb nevelést adja a kölyöknek, és utólag sem teljesen elégedetlen az eredménnyel, bár néhány pontban alaposan mellélőtt. Úgy tűnik, kevesebb is elég lett volna az életre felkészítő leckékből és párbajtechnikai gyakorlókból, és többet kellett volna foglalkoznia azzal, hogy ölbe szoktassa. De még mindig jobb így, mintha életképtelen kismacskát alkotott volna, és most lépten-nyomon féltenie kellene, szóval gunyoroskodhat, ahogy akar, ezen úgysem kapja fel a vizet - Raziel úgyis szolgáltat majd más okokat, amiken joggal feldühödhet.
Lehetséges, hogy a sülthöz egy harapófogót kellene felszolgálnia a házimanónak, akkor talán gördülékenyebben menne ez a társalgás. Felvont szemöldökkel és angyali türelemmel hallgatja Raziel négy-ötszavas locsogását. Micsoda bőbeszédűség. Nehéz szóhoz jutni mellette.
- Te nem kérdezel semmit - vonja meg a vállát könnyedén, mintha nem is volna fájdalmas ez az érdektelenség személye irányában. Így is épp elég hatalma van felette a kölyöknek, jobb, ha nem tudja, hogy pontosan mennyire uralkodik rajta. - Mondanék, ha kérdeznél. Bár kétségtelen, sokkal kevesebb említésre méltó titkom van, mint neked.
Némi szűken mért elégedettséggel tölti el a mozdulatlanság, ahogy Raziel kivár és megadja magát a kettejük közötti fizikai távolság csökkenésének, elégedettséggel, mégha nyilvánvaló is a pánik ebben a lenyűgözöttségben. Milyen gyönge tiltakozás ez a rezdülés a keze alatt, ez a hördülés, talán mégsem volt egészen hiábavaló az az ocsmány múltkori találkozás, talán sikerült végre egészen levernie az ellenállását... talán végre elfogadja a felé nyújtott kezet. Úgy látszik.
- Elölről. - Majdnem elmosolyodni készül, ez már kedvére valóbb, a felé fordított tekintet és ez a tétova helyeslés és az, hogy a védelmét nem kategorikusan, mint olyant utasítja el, de aztán nem mosolyodik el.
Lefordul a keze a válláról, már nem tartja a szemkontaktust, csak végignéz rajta, a tekintete súlyosan, szúróan állapodik meg a bal karján. Hát igaz. Mégis más sejteni, még majdnem teljes bizonyossággal tudni is más, mint ez a halk, nyílt kijelentés Raziel szájából. Hát igaz: elkötelezte magát neki, magán viseli a billogját, ha letépne róla ruhát és kendőzőbűbájt, ott lenne a Jegy, megnézhetné a saját szemével. De nem kívánja látni.
Hátralép, tesz néhány céltalan lépést a két karosszék között, a hamutálban még füstölög a szivarcsonk, amelyet ott hagyott befejezetlenül, mégis előhúzza a cigarettatárcát a belső zsebéből, megkopott szertartásossággal, inkább kissé kapkodva gyújt rá, körülnéz a helyiségben, számba veszi a festményeket és egy megsárgult pergamenre festett családfát a falon.
- Miért? - kérdezi percekkel később, mikor már az ablaknál áll, Razieltől bőséges távolságra. Újabbat slukkol, mielőtt folytatná. - Ennyire irtóznál a sárvérűektől? - Visszanéz rá, de csak futólag: az arca most sem nyitott könyv, de csalódottsága, kedvtelensége mégis nyilvánvaló, megüli a levegőt a szobában, mint valami fullasztó, sötét füst. A mugli áldozat ebben a témában nem érv, pontosan látta, hogy a férfi nem célpont volt, csak játékszer, használati tárgy, ahogyan annak idején a kisállatok. Nem volt jelentése.
- A te véred sem olyan tiszta, Raziel. Valljuk be, azt sem tudod, ki nemzett. Még akár mugli is lehet; anyád erkölcseiből ítélve, ez nem is lenne olyan nagyon meglepő. Az ő családjáról meg aztán ne is beszéljünk. - Szárazon, higgadtan beszél, nem is a hangnem szokatlan tőle, inkább a téma, azt a férget, aki elvetette a magot, továbbra sem szívesen veszi a szájára. Újabb percekig némán cigarettázik, hacsak félbe nem szakítják, a semmibe mered, csak akkor pillant újra a fiúra, amikor ismét megszólal.
- Mi motivál akkor, Raz? A hatalom? - A teljesen jellegtelen, nagy hígításban némi gúnnyal bekevert hangszínt bosszús szemöldökrándulás kíséri. - Nyíltan, közönség előtt űzni a kis játékaidat? Erre vágysz? Mégis miért tetted? - kérdezi ismét. Tőle szabadulni akar, egy másik, irtóztatóbb szörnyeteg fojtogatóbb igájába hajtja a fejét. Felfoghatatlan. Őrjítő.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Kedd Május 24, 2016 10:36 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








Szinte közönyösen vonok vállat. Döntse már el, mit akar, más kifejezetten értékelné, ha nem kérdeznék inkább semmit. Ami azt illeti, rengetegen értékelnék, így belegondolva.
Gondoltam, ha beszélni akarsz, külön felhívás nélkül is megteszed – felelem szenvtelenül – Hát persze... Sokkal. Nyilván. – hagyom rá kissé élesebben, mint szeretném. Hülyének néz, na jól van, tessék, már ki se kérem magamnak, de attól még zavarhat, nem?
És ami azt illeti zavar még sok más is, de semmi sem eléggé, hogy igazán hathatós ellenállást, nemtetszést fogalmazzak meg. Talán idővel összeszedem majd magam, sőt, minden bizonnyal, szeretnék hinni benne, de a hit per pillanat egészen messze jár tőlem, és a leghálásabb akkor lennék neki, hogy ha nem is jön vissza, de legalább a pánikot magával invitálja. A kínzó csend, az érintés bár fokozza az ellenérzéseket, kínzó, de valamelyest józanító hatású, összehúzom magam, szívem szerint már rég az ajtón túl lennék, de jobb híján csak a hosszú csend jut - végül persze ez sem tart örökké.
A bejelentést követő már-már megrendült magatartás szinte jóleső, más szituációban kifejezetten kellemes és üdítő lenne, léleksimogatóan távolsággeneráló. Sőt, más esetben már rohannék is, hogy valaki másnak egy szavára legyek hű pincsikutyája.
Na nem úgy.
Nem mintha igényt tartana rá. Vagy csak rám nem. Nem tudom... A képeket én is végigmérem gyorsan, nekem kevesebbet mondanak, mint neki, a csend viszont ismét zavaróvá kezd válni, szavai kizökkentenek gondolataim közül ezzel együtt is, én viszont ráfüggesztem tekintetem. Így kényelmesebb, hogy ő viszont nem akarja ezt megtenni.
Nem tőlük – szalad ki hirtelen a gyors válasz, de többet nem mondok, gondoljon, amit csak akar. A szörnyű igazság az, hogy pont leszarom a sárvérűeket, meg a muglikat. De ha pusztulniuk kell, az se fog meghatni, szívesen asszisztálok is benne. Ha mást kiálltunk ki főbűnösnek, abban is.
De többet nem mondok. Bizonyára rájött magától is, hogy a kiútkeresés egy röpke pillanatban tévútra vihetett, és a kétségbeesés elhitette, hogy csak egy kiút van: egy szörnytől egy másikhoz. Hogy az majd más lesz... Valóban más?
Talán nem. Mégis jóleső a hit, hogy ettől még nyújthat kiutat... Mert nyújthat, nem?
Vagy tényleg meg kell védeni?

Hosszú, kínos csend következik, ha rajtam áll.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Kedd Május 24, 2016 11:20 pm


Úgy zuhan le közéjük ez a döbbent (ugyan, kinek akar hazudni, tudta, racionálisan és zsigerből is tudta mindvégig, de mégis, mégsem), súlyos csend, mint valami nyálkás köd. Elpöccinti a cigarettát, újabbra gyújt, hallgatnak annyit, hogy azt is elszívja csakhamar, és már húzza is elő a következőt. Nem idegesek a mozdulatok, csak kevésbé kényelmesek, modorosak, mint máskor.
- Óh! - Gúnyos, ingerült fintorba rándul a szája erre a lakonikus feleletre. Milyen pimasz. Tehát mégis ez a válasz: lázadásból. Puszta idióta, kamaszos, meggondolatlan lázadából. Más kölyök felcsap kispados terelőnek egy névtelen, ír csapathoz, vagy eljegyez egy muglit, vagy fene tudja, esetleg rákap a kábító főzetekre, lejattol egy Zsebpiszok közbeli csavargóval, de a nagyrabecsült és köztiszteletben álló Mercury Arkell aurorparancsnok dédelgetett fia hogy is tehetne ilyet? Hogy az ő fia valami ártalmatlan, helyrehozható dőreséget tegyen? Nem, neki azonnal a Sötét Nagyúr ölébe kellett másznia cukorkáért... Ostoba kölyök, ostoba, ostoba kölyök!
Kettétörik az ujjai közt a soron következő cigarettaszál. Mindeddig féloldalt állt az ablaknál, hogy inkább rá se kelljen néznie, jobb ennél  most mégis nekiveti a hátát a párkánynak, szembefordul vele. Igaza volt: visszájára fordult, hogy olyan túlzóan gyengéd volt hozzá, elkényeztette, elrontotta, elbaszta, és ha már így tett, hát zárt szobában, láncon kellett volna tartania, amíg helyre nem csiszolja a teremtményen ejtett hibákat. De most már késő. Most már nem teheti meg, hacsak nem tartja ott a háború végéig - vagy talán az sem lenne elég. Felnőtt akart lenni. Milyen szánalmas és kockázatos módját választotta.
Szinte fel sem fogja, hogy milyen hosszúra nyúlik a csönd, láthatóan mélyen a gondolataiba merül, egy darabig céltalanul babrál a kettétört szállal, aztán ugyanolyan magába feledkezve, anélkül, hogy a mozdulatsor törtrésze is eljutna a tudatáig, automatikusan rágyújt megint.
- Megbántad? - Csak ennyit kérdez, miután kifújt egy adag füstöt, és ismét szokványosan nyers, könyörtelen önmagának tűnik, tekintete is élesen mar a fiúba. Faggathatná, de minek. Megtehetné, hogy addig gyötri, fenyegeti, míg végül sarokba szorul, és kiszedi belőle minden kis bűntettének részletes, grafikusan leírt lajstromát, de ez számít most kevésbé. Hűvösen és higgadtan hangzanak a szájából a szavak, épp csak mégis élesek valahogyan, vágni lehet velük.
- Vagy élvezel halálfalónak lenni? Elégedett veled a gazdád? - Teljesen ugyanaz a hangnem, épp csak a halálfaló szó cseng úgy a szájából, mint valami, szinte obszcén módon alantas, megalázóan undorító dolog. Nem, nem iszonyú, nem megbocsáthatatlan, nincs vége a világnak, csak olyan közepesen elítélendő és majdnem nevetségesen szalonképtelen, mintha azt tudta volna meg éppen, hogy imádott fia nyilvános illemhelyek fülkéiben térdelve keresi a kenyerét. Méltatlan. Kissé gyomorforgató. Leginkább abszurd.
- Hasznos szolga vagy? - érdeklődik tovább szinte udvariasan.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Szer. Május 25, 2016 1:14 am



Mercury & Raziel

Anno 1985








A korábbi pánik felhígul, noha a félelem ott vibrál kettőnk közt, a csalódottságát mégis mélyen magamba szívom, jóleső elégedettséget hoz magával, ahogyan az is, ahogy kényszeres mozdulatait szemlélem, mintha végre egyszer igazán összetörtem volna, a helyett, hogy én sírnék a lábai előtt. Mintha minden korábbi hirtelen megtérülne, és egyszersmind máris megéri mindaz, amit az elmúlt időben műveltem.
Nem érzek haragot, inkább keserűséget, csalódottságot, kiábrándultságot... Mintha egyébként annyira érdekelné a dolog! Álszent, ó, de még mennyire, őt se érdekli azoknak a szerencsétleneknek a sorsa a legkevésbé sem, hirtelenjében szinte már dühít, hogy mennyire letaglózta a hír, hogy mennyire nem tud mit kezdeni vele, holott már egyébként is tudta.
Mit várt, hazudjak a pofájába? Azon is túlvagyunk már, most ne csináljon úgy, mint egy megtört, kiszolgált apa, aki mindent megtett érte, hogy a gyereke a fény megtestesítője legyen, a jövő új reménysugara, meg a többi marhaság.
Ő akarta ezt.
Ő idézte elő. Az ő hibája.
Bár abban igaza van, hogy nem vagyok kimagaslóan jó kviddicsben, és a házasság sem nekem való, úgyhogy marad a drog, de ha egyszer nem feledtet el mindent? Ha nem teszi a jelent jobbá? De lehet csak erősebb cuccot kéne szedni... Kéne, ha nem félnék, kinek fecsegek akkor meg, és mit. Na tessék, igazából még mindig egy beszari kölyök vagyok, tele gátlásokkal. Ki hinné.
Tekintetem üvegessé válik, ahogy a már-már szánni való jelenetet nézem, amit szolgáltat nekem, gondolataimból hirtelen ránt ki az ostorszerű hang, bár megrezzenek, most nem mutatok félelmet, alighanem a távolság teszi.
Kellett volna? – üres, rezzenéstelen hang. Nem bántam meg, nem érdekel ami történik. Egyelőre nincs félnivalóm, ezt hiszem, mert ezt akarom hinni. Meg persze azt, hogy ha fordulna a kocka, hát akkor se kéne teljesen kétségbeesnem, mert... Majd lesz valami. Hol van az még, velem nem történhet meg, meg a többi.
Ezzel együtt is elpillantok róla, ahogy néz, már képtelen vagyok kaján könyörtelenséggel révedni rá. Amíg nem nézett, addig... Addig igen. Milyen szánalmas, most mégse érzem olyan siralmasnak a helyzetet, mint néhány perce, amikor még a kilátástalanság mocsarában fuldokolva kerestem a kiutat.
Amit mondjuk nem leltem meg azóta se.
Ezt mutatja az is, hogy szavai láthatóan megsértik az önérzetem, mert felhúzom orrom, sértetten, mint egy hisztis kisgyerek, húzom összébb magam, de ez inkább a durcás háborgás, semmint a félelem megnyilvánulása ezúttal. De a tény, hogy ezzel már nem segíthet önmagán, hideg nyugalmat ad - habár nem eleget.
Ó igen. Roppantmód. – közlöm végül csak közönyösen, nyeglén, mintha ő fel se tudná fogni, hogy mennyire hasznos és felbecsülhetetlen egyén vagyok én igazából, hiába próbálkozott évekig, hogy felmérje ezt. Az igazság persze ennél jóval szerényebb, de nem, ezt sose ismerném be, talán még önmagamnak se. Jólesik hinni, hogy fontos vagyok. – És, most mi lesz? – kérdem végül már-már hetykén, a helyett, hogy tovább ragoznám érdemeim, és azt, hogy mennyire jól is tudok szolgálni. Nem, térjünk inkább a jövőre.
Gyerünk, ments meg. Vagy védj meg. Vagy amit akarsz. Seggfej.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Pént. Május 27, 2016 7:38 pm


Megint a hányaveti, rátarti kölyökhang. Megrándul a szája, olyan semmilyenen, nem lehet eldönteni, nevetésnek vagy fintornak indul, mert azonnal megsemmisíti önmagát. A múló kábulat után kitisztult tekintet már ugyanolyan precízen vizslatja, mint előtte, igaz, Raziel őhozzá hasonlóan nem hálás alapanyag az átvilágításhoz, és ez a korral és gyakorlattal csak erőteljesebb lesz. Még helyenként suták a hazugságok, de ez nem marad mindig így, minden lebukással és minden eltussolt kis üggyel csak egyre jobb és jobb lesz. A tanítvány legyőzi mesterét. És ez volt a cél. Vagy mégsem..?
Talán már most is át tudná verni, ha nem volna mögötte megannyi év tapasztalata, és ha nem lenne ott kettejük közös múltja: mily nagyon könnyű ismerni valamit, amit magad szedtél darabokra és raktál össze újra... És most úgy tűnik, ez a teremtmény végre őszinte, bármilyen keresetlen és lázadozó hangú őszinteség. De mi van, ha mégsem? A kontrollvesztettség bizonytalan tudata először nyomorulttá teszi, aztán dühössé, aztán ismét nyomorulttá, végül minden erejét az emészti fel, hogy uralkodjon magán, és ne engedjen a paranoid, kényszeres vágynak, hogy minden kétséget kizáróan meggyőződjön arról, hogy Raziel most valóban a teljes igazat mondja - nyilván nem mondja a teljes igazat. Az igazat is csak hellyel-közzel, féligazat. Ha sarokba szorítja.
- Nem tudom, legutóbb úgy tűnt, hogy félsz az Azkabantól - von vállat sztoikusan, ez a megkésett válasza a pimaszkodása, és elfordul az ablaktól, visszaül a helyére, felemeli a borospoharat, amiből jóformán alig ivott (az alkohol és bizonyos bájitalok hatása mindig is visszataszítóbb és kerülendőbb kockázat volt számára, mint bármilyen más rossz szokás, káros szenvedély, de a dohányzással alighanem bepótolta), azután érintetlenül visszateszi az asztalra. - Ezek szerint nem.
A két ülőhely távolsága nem változott, de a közbevetett dohányzóasztal nélkül valahogy mégishogy hat a tér rendezettsége, groteszk, szembántó szakadék és egy lendületvétellel könnyen áthidalható semmi. Mindenesetre nem szándékozik felpattanni, és újra az aurájába lépni, túl könnyű lenne, ha megint ezzel szerezné vissza megbillent, semmisnek érzett uralmát a fiú felett.
- Emlékszel, amikor először elvittelek oda? - Annyira könnyed csevejtéma, hogy közben vet egy alapos pillantást a körmeire, de teljesen céltalanul, most is makulátlan a megjelenése. - Valami tizenöt lehettél, valahogy így? - Teszi hozzá elgondolkodva, mintha nem is emlékezne teljesen pontosan a dátumra, a körülményekre, minden kis részletre. Oka volt, hogy elvitte oda, nagyon is fontos és konkrét célja... hogy ez a beszélgetés soha ne történhessék meg. - Soha nem mondtad el, milyen hatással vannak rád - rántja meg a vállát ismét, mint aki nem is akarja forszírozni a nyilvánvalóan személyes, intim természetű dolgot.
Az odavágott roppantmódra csak egy futó rókamosolyra futja, így is épp újabb szálat illeszt a szájszegletébe, látszólag alig figyel (valahányszor ránéz, a tekintete úgy karmol, mintha magával készülne vinni egy kis darabot a húsából valami ragadozó madár vagy valami nagyon kék, nagyon hideg lidérc), ellentétben tévútra tévedt kölykével, neki nem kell bizonygatnia, hogy pontosan tudja, mi rejlik amögött, ha valaki azt mondja, a Nagyúr roppantmód nagyrabecsüli a szolgálatait... Elnézően, engedékenyen gúnyos ez a mosoly, szinte még sajnálat is van a tekintetében, és egy kis harag, a saját sértett büszkesége, hogy a másik szörny nem is látja, miféle anyag került a kezébe.
Hetykeség. Még mindig nem látja, mibe keveredett? Ó, dehát itt sem lenne, ha ne látná, nem hallgatná, nem kérdezné ilyen titkoltan mohón, mi lesz most.
- Hogy mi lesz? - Kifújja a füstöt. Ugyanaz az idegesítően sztoikus stílus, amióta csak leült. Hüvelykujját elgondolkodva végighúzza az álla középvonalában, de hiába minden hibakereső kísérlet, tükörsimára borotválkozott. Komótos újabb slukk. Ránéz, mintha csak most mérlegelné a lehetőségeket. - Megvacsorázunk, és aztán letartóztatlak, és elintézem a beszámíthatatlanságodról szóló dokumentációt. A háború végéig egy rejtett, talán külföldi menedékhelyen maradsz. Utána visszatérünk rá, mennyire vagy képes a felnőtt döntésekre...
Kihívóan mered rá, reakciók után kutat, de nem főzi tovább ebben a levesben, hamar oldalra hajtja a fejét, és kiböki:
- Vagy. - Slukk. Szünet. Kifújás. - Okos leszel, és megteszel mindent, hogy elégedett legyen veled. Mindent. Én pedig mindent megteszek, hogy a háború után ne legyenek nyomok... se halálfalók, akik rád vallanak, se a nyomjeled az áldozatokon, se vér a helyszínen, sem semmi. De neked is óvatosnak kell lenned. Ha segítség kell a rólad szóló bizonyítékok eltüntetéséhez, szólsz, és eltüntetjük őket.
Hagyja, hogy kiérjenek a szavai, hagy néhány perc gondolkodási időt, ellenvetést. Megvárja, hogy leessen, ennek a minden bizonnyal sokkal kecsegtetőbben hangzó második verziónak az árát is meg kell fizetni. Kamatostul.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Pént. Május 27, 2016 11:58 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








Ami azt illeti, kifejezetten jól hazudok. Másoknak. Ő dühítően átlát rajtam, de a tény, hogy míg a saját átlátszó hazugságaim engem bosszantanak, addig az igazság őt gyötri meg, egy pillanatra elgondolkodtat, hogy talán mindig őszintének kéne lennem vele.
Nem, mégse.
Nincs okom félni tőle – közöm viszonylagos magabiztossággal. Ezt a múltkor megbeszéltük, nem? Nem küldene oda. Márpedig a tetteket nem teszi súlyosabbá, hogy áll-e mögöttük egy nálamnál nagyobb ember, vagy sem, nem igaz? Az ő jelenléte se tette őket rosszabbá soha... Legalábbis a világnak nem. Nekem nagyon is.
A poharat egy darabig szemlélem, a köztünk tátongó üres tér látványa kissé riaszt, így a pohár sokkalta izgalmasabb, mint a gazdája. – Hm? – rezzenek meg, ahogy ismét megszólal, mintha nem készültem volna rá, hogy van még mondandója. Összeszűkülnek pupilláim egy pillanatra, de végül csak a tőlem telhető legsemlegesebb hangon felelek, egy már-már dühítően hanyag vállvonás kíséretében – Fogalmam sincs, miről beszélsz – közlöm ugyanis. Már hogyne lenne. De nem akarok róla beszélni, ellenben ha ő teszi meg, az a saját érzésvilága lesz, az ő látásmódja. Feleslegessé teszi az enyémet.
De ezt se akarom igazán hallani.
A mosolya dühít, noha igyekszem nem mutatni, és nem is részletezem tovább, hogy márpedig valójában mennyire hasznos is vagyok, még a korábbi szavam is leértékelné, és nevetségessé tenné minden vélt vagy valós érdemem, ettől pedig igyekszem tartózkodni. Ennél méltóságteljesebb vagyok, még akkor is, ha a szánalmas és a siralmas között ingadozik a teljesítményem általában - legalábbis az ő jelenlétében mindenképp. De azt az örömet nem adom meg, hogy még külön le is járatom magam.
Na jó - most nem.
A kimért lassúság egy fokkal jobban ingerel, mint az előző mosoly, dühítő, szívem szerint csak odalépnék, és lekevernék neki egyet.
Legyen kettő.
Vagy több.
És ha nem kívánok együttműködni? – kérdem fagyosan, érezhetően komolyan kezelve az állítását. Voltaképpen minden további nélkül meg is ölhetném, miközben próbál letartóztatni. Így gondolati szinten ez egy egyszerű és könnyen kivitelezhető lépés lenne, és szigorúan gondolati szinten tényleg megszerezné nekem azt a bizonyos elismerést is. Kissé megfeszülök, mintha máris el akarnám kezdeni ezt a bizonyos ellenszegülést, de ahogy megszólal, némileg lazítok tartásomon, mérsékelten csak, ha kell, ugrok - itt és most, rögtön.
A szavait hallva egy darabig révedek rá.
Miből ilyen kurva biztos benne, hogy a háború után erre szükség lesz? Hogy nem a Nagyúr győz? Beképzeld pökhendiség, elfojtok egy dühös morranást, inkább csak némileg bizalmatlanul dőlök hátra a helyemen - csak most észrevéve, hogy mennyire előregörnyedtem-, némi bizonytalansággal pillantok rá, mintha az lenne a kérdés, valójában mindezt miért? Túl önzetlen lenne. Én megteszem amit kell, magamért, tettem eddig is, fogom is. De ő...?
Eddig is óvatos voltam. – közlöm végül tehát, inkább egy semleges választ adva, egyelőre nem egyezve bele semmibe.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Hétf. Május 30, 2016 9:39 pm


Fáj a fülének ez a magabiztosság. Egy ideális világban nyilvánvalóan örömmel venné, ha Raziel ilyen biztos lenne a köztük lévő kapocs erősségében, amíg azonban a fiú ellenségként kezeli őt, a legjobb volna bizonytalanságban tartani. Nos, mindegy, legutóbb alighanem eloszlatta a kétségeit, hogy képes lenne idegen börtönőrök kezére adni, igaz, akkor ez a mostani gyomorforgató bizonyosság csak egy régóta motoszkáló, gyötrő gondolat volt szándékosan valahová az elméje aljára süllyesztve. Most azonban nem tehet úgy, mintha nem lenne valóság. De az Azkaban...? Ugyan. Senkit nem küldene az Azkabanba, aki a legszörnyűbb emlékei között vergődve még esetleg a szájára veheti a nevét. Az ő neve még a félőrültek ajkán is súlyos név. Razielt pedig nem ronthatta el annyira, hogy kidobásra ítélje... csupán faragnia kell még rajta, hogy elsimítsa a hibákat az anyagon.
- Á, persze, hiszen régen volt - von vállat engedékenyen, úgyis csak bosszantóbb, ha egy nyilvánvaló terelésre nem csap le, hát legyen, most már legalább mindketten tisztában vannak vele, hogy Raziel igenis emlékszik, és ő igenis az eszébe juttatta azt a napot. Kár, hogy nem gondolt rá korábban. De nem mond semmit. A dementorok egyikét képezik azon kevés kivételnek, amelyet semmilyen manipulációval nem tud kínzóbbá tenni, mint amennyire már egyébként is azok, és ez így is van rendjén.
A kérdésre sem válaszol azonnal, épp csak végigsöpör rajta egy hosszú pillantással, mintha gunyoros kétkedéssel azt mérné fel, valóban jól látja-e, hogy Raziel fején mi suhan át ezekben a pillanatokban, tényleg az lenne-e a megfeszülés, mint aminek látszik... De halálosan nyugodt. Az, hogy szeretett fia egyszer majd az életére tör, elhangzott ugyan legutóbb, de valljuk be, nem igazán meggyőző körülmények között.
- Akkor megnehezíted mindkettőnk dolgát - vonja még végül a vállát ismét teljes nyugalomban, mint akinek igazából mindegy, hogy önszántából jön arra a biztos menedékhelyre, vagy béklyóktól és Imperiustól gúzsba kötve. Bár ez utóbbit sosem alkalmazta, bármennyire is rászolgált volna Raziel... de remélhetőleg nem gondolja, hogy csak azért, mert az Azkaban nem opció, máris kesztyűs kezekre számíthat, ha ellenszegül az akaratának.
Persze, Raziel jogosan gondolhatja most arrogánsnak, de leszámítva, hogy tényleg teljesen biztos abban, hogy a háború előbb vagy utóbb véget ér, és a Világos Oldal kerül majd ki belőle győztesen (a Nagyúr túl merev, túl törékeny világot kíván építeni, aligha élne meg pár komor évnél többet a birodalma), hiába is próbálna számolni azzal, hogy mi lesz, ha nem ők győznek. Egy halálfalók uralta világban számára nyilvánvalóan nem osztanának lapot - a fiatal, bohó, befolyásolható fia kiváló fogás volt, büszkék lehetnek magukra a hiénák, akik a Sötét Jegy felé fordították a figyelmét, de az ő rovásán aurorként már túl sok van ahhoz, hogy jelölést kapjon a szolgák páholyába. És egyébként sem fűlne hozzá a foga. A fiatalok térde könnyebben hajlik, az övé már nemigen.
- Hogyne. Óvatos. - Majdhogynem felhorkan, aztán megrázza a fejét, mint aki már túl sok ostobaságot hallott, és egy szóval sem bírna többet elviselni. Feláll a helyéről. - Jobb lesz, ha inkább nekilátunk a vacsorához.
Minden további nélkül indul meg az étkező felé, egyértelműen elvárván, hogy a tékozló fiú kövesse. Az étkezőben a kifogástalanul idomított házimanó észrevétlen munkájának gyümölcseként már felszolgálva az előétel és a hozzá illő bor, és Raziel kedvére tesz: a hosszú-hosszú, gyarmati stílusú étkezőasztal két végében terítettek számukra. Csak semmi szükségtelen közelség.
Látszólag nincs rá semmilyen hatással, hogy Raziel nem kapott kapva a nagylelkű ajánlatán. Persze, ha Raziel figyelembe veszi, hogy nevelőapjának sosem voltak ellenére a nyers megoldások, ha az engedetlenség felütötte a fejét törékeny kapcsolatukban, ebben az egykedvű beletörődésben nem is találhat semmi meglepőt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Pént. Jún. 03, 2016 1:31 am



Mercury & Raziel

Anno 1985








A válasza csupán egy torz, röpke fintort vált ki belőlem. Régen, hát hogyne. Nem eléggé... Megközelítőleg sem eléggé, és a legdühítőbb, hogy szinte kényszerét érzem, hogy erről őt is felvilágosítsam, és most már csak azért is kifejtsem, mennyire nem voltam felkészülve arra, ami ott várt, vagy legalábbis érzékletesen elmagyarázzam, mennyire idegőrlő tud lenni olykor. Mint most is.
De végül nem felelek egy szóval sem, és a kelletlen szájhúzást követően már arcom is rezzenéstelen marad, legalábbis erre törekszem. Kiváltképp, hogy a téma még kevésbé barátira vált, és ha eddig nem éreztem magam sarokba szorítva, nyomorékul, hát most már tényleg. Noha egy kósza pillanat erejéig kínzó gondolatként ébred bennem a hamar tovasuhanó agresszió, a hirtelen játszi könnyedségnek tűnő, minden gondot megoldó, megváltó ígéret indokolatlan gyorsasággal fordul át elérhetetlen, lehetetlenül nehéz és hazug csupán módon hívogató ostobaságba. A tekintetét ettől még állom, habár bosszantóan nem vesz komolyan.
Habár mint kiderült, én se magam.
De az nem számít.
Sose kedveltem a túlzottan egyszerű dolgokat – közlöm végül, mintha csak arról értekeznénk, hogy az új, lapra szerelt asztalhoz - amely elképzelt eszköz legyen a továbbiakban mondjuk a tálalóasztal névrokona, Manuel -, kérek-e összeszerelési útmutatót. Nyilván nem.
Hangjára én viszont igenis felhorkanok, dühítően hitetlen, pedig... Pedig nyilván nem lennék amúgy itt, nem?
Nem...?!
Talán nem, de ennél jobb bizonyíték nincs, vagy csak nem akarok felmutatni egyebet, mert szavaira mégis engedelmesen állok fel, és minden további invitálás, fenyegetés, könyörgés vagy zsarolás nélkül is követem, és hangtalan huppanok le helyemre a másik asztalnál.
És mit akarsz tőlem? – kérdem végül, mintha csak az lenne a kérdés, hogy mi a franc ez itt, a tányéromon?
A korábbi nyíltságot elfogadva ez szemtelenül egyenes érdeklődés, de valamiért mégis képtelen vagyok olyan végkövetkeztetésre jutni, hogy ez merő karitatív szándék vezérelte ajánlat lenne. Talán csak a borúlátásom sugalmazza erőnek erejével, hogy lássak e mögé valamit, hogy ennek ára van, hogy... Talán az Azkaban sem olyan vészes hely, mint amilyenre emlékszem.
Jó étvágyat – pillantok fel végül, kirángatva magam sötétebb gondolataim temetőjéből, ahova száműzöm őket egy időre. Hangom ettől még szárazan komor, mentes minden valódi jószándéktól, ez nem annyira baráti kívánság, mint amennyire felületesen hízelgő, előzékeny csupán.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Pént. Jún. 03, 2016 2:14 am


Nem, valóban soha nem kedvelte az egyszerű megoldásokat. Fásultan néz végig rajta. Az igazat megvallva az is csoda, hogy még mindig nem kellett kezet vagy pálcát emelnie rá, nyitva áll az összes bejárati ajtó (számára legalábbis, aki kivétel az épületet behálózó védőbűbájok szövetének), és Raziel még mindig itt van. Saját lábán átjött az étkezőbe, és leült az asztalhoz. Ünnepnap.
- Hogy mit akarok? - Megakad a keze a mozdulatban, amellyel éppen az asztalkendőt kezdte el eligazítani az ölében. Metsző pillantása egy ilyen hosszú asztal másik feléből is karcol. - Nagyon jól tudod, mit akarok tőled, Raziel. - Néhány másodpercre (talán percre) megengedi magának, hogy végighasogassa minden látható bőrfelületét a tekintetével, végigkúszik rajta, mint valami nyálkás féreg, mindenhol otthagyva a birtokjeleit. - De nem fogok alku tárgyává tenni olyasmit, ami azonnal értékét veszítené a számomra, ha vérdíjként kapnám meg. Megnyugodhatsz. - Majdnem undorodva rándul a szája, a citromért nyúl, és bár a hangja higgadtan és méltóságteljesen cseng, olyan erővel facsarja ki a tenyerében a gyümölcsöt, hogy azonnal kijön az összes leve, eláztatja a nagy gonddal összeállított tenger gyümölcseit, a még többé-kevésbé élő osztriga bizonyára épp megbánja azt a napot is, amikor hímnős szülei kiürítették ivarmirigyeiket. Visszateszi a citromot.
Hideg pillantásában már nincs semmilyen mocskos szándék, teljesen új szemszögből nézi most a fiút.
- Azt akarom, hogy válts oldalt.
Hagyja, hogy a szavai eljussanak a másik tudatáig: kivár, mielőtt folytatná. Úgy szórja rá az osztrigára a csipet sót, mintha egy különösen drámai pillanatban kellene igénybe vennie a Hop-hálózatot.
- Az én parancsaimat kövesd, az én hívásomra jöjj, és mindent elmondj, amit csak tudsz: minden nevet, minden gyilkosságot, minden pletykát, mindent... Azt, hogy végre viselkedj úgy, mintha háború volna, és egy oldalon állnánk. Mert ha ezt elfogadod, egy oldalon kell, hogy álljunk. - Kétkedve fürkészi, megint valami olyasmire akarja rávenni, amihez nem eléggé érett, nem elég belátó, sem pedig bölcs. - Azt gondolom, nem okozna gondot elárulni újdonsült barátaidat. De gondot okozna, hogy lenyeld a Veritaserumot, ha kétkedek benned, és az is, hogy ne élj okklumenciával, amelyben pedig olyan ügyes vagy, csak mert nekem száz százalékos bizonyosságra van szükségem. Talán még az is gondot okozna, hogy kérdés és magyarázat nélkül elfogadd a döntéseimet. Jobb kémeim is voltak már - von vállat, és megrázza a fejét, mintha ezt az ötletet próbálná kirázni a fejéből.
Vagy csak eszébe jutott, hogy mi történt a jobb kémekkel. Egy parancsnoknak fájdalmas döntéseket kell hoznia időnként. Áldozatokat, ugyebár. És az igazat megvallva, mindig is rühellte a rohadt köpönyegforgató fajtájukat. Raziel persze ez alól kivételt jelentene. Vagy nem. Mindenesetre kesztyűsebb kézzel bánna vele, mint bármelyik jobb képességű kémmel, aki valaha is volt olyan szerencsétlen, hogy szolgálta őt. Nyamvadt férgek.
Nem néz rá, nem is kíván jó étvágyat, csak biccent az élettelen, üres mondatra, és inkább kihörpinti a kagylóhúst a héjból. Ez minden bizonnyal az egyetlen eleven dolog, ami ma este az ajkához ér.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Vas. Jún. 05, 2016 6:59 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








Komor, kifejezéstelen pillantással tűröm, ahogy néz.
Na jó - pár másodpercig. Utána roppantul érdekessé válik a tányéromon elhelyezett étel, igazi kulináris gyönyör... – Tudom – hagyom rá ettől még üresen, de jelét sem adom, hogy el is akarnám ezt fogadni, vagy belemennék bármi ilyen javaslatba, alkuba.
Nem áll szándékomban a legkevésbé sem.
Bár talán akadna az a helyzet, amiben igenis meg kellene gondolnom, olyan, amelyben túlságosan erőtlenné és kiszolgáltatottá válhatok.
Ez még nem az, legalábbis nem érzem annak, emiatt valamelyest tényleg megnyugtatóak következő szavai, melyeket hallva épp, hogy csak felpillantok rá, de utána inkább egyből a citromért nyúlok. Az én mozdulatom inkább kiüresedett, már-már elidegenedett, monoton, nem kifejezetten agresszív, ámbár határozott, célirányos.
Megtettem. – felelem rezzenéstelenül. Szava sem lehet, a Minisztériumnál vagyok, nem elég? Akkor most, hogy ezt így megvitattuk... Ahogy folytatja, egy pillanatra újra ráemelem pillantásom, közben a sóért nyúlok, de végül félúton megakad a mozdulat, nem kell, inkább visszahúzódok. – Nem tudok többet, mint amit már alighanem úgyis tudsz – hárítom a lehetőséget. – Ha valamiről okvetlenül tudnod kellene... Majd szólok. – hagyom rá, bár elég suta ígéret, kérdéses, vajon én mit ítélek feltétlenül szükségesnek, avagy mit nem, és ennek a kiemelten fontos dolognak vajon milyen igazság-taralma lenne.
Gúnyos félmosolyra húzom ajkaim. – Ó, és eddig azt hittem, bízol bennem... Micsoda drámai vallomás! Nem... Ha nem hiszel, ellenőrizd, ahogy akarod. Nélkülem. – vonok vállat. Engem ne alázzon meg ilyesmivel, kikérem magamnak. – Bizonyára arra is akadnak jobb, lelkesebb, hűségesebb... Feláldozhatóbb embereid. – Nem állnék az útjukba.
Üveges pillantásom nem veszem le róla még úgy sem, hogy közben magam is nekilátok az ételnek. Kellemetlen gondolatok keringenek a fejében, de ez nem vigasztal mégse - sajnos engem épp annyira gyötörnek e kelletlen, kínzó elméletek, semmi jót sem ígérő koncepciók, mint őt.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Szomb. Jún. 11, 2016 4:15 pm


Kesernyés mosollyal figyeli a fiút, amint az a tányérját bámulja - igazság szerint teljesen érthetetlen, miért ragaszkodik Raziel a drámai felcsattanásokhoz, udvariatlan makacskodásokhoz és vádaskodásokhoz, amikor egy ennyire egyszerű, finom, a maga kegyetlenségében is illő gesztussal is képes szívig szúrni. Igaz, ez a seb nem látványos, mondhatni láthatatlan. Egy rezdüléssel sem jelzi, hogy megtörtént, és ha jelezné is, Raziel úgysem néz rá.
Az ő kitüntető figyelme így is a másiké, különösen, mikor a reakcióját várja.
Összevonja a szemöldökét.
- Ha mindenkit a magam oldalán tudnék, aki a Minisztériumban dolgozik, ez a háború el sem kezdődött volna. Az, hogy auror vagy, semmit nem jelent. Legfeljebb annyit, hogy tudok még egy beépített halálfalóról. - Higgadtan beszél róla, higgadtan emeli a poharát egy nagyon szűken mért, nagyon higgadt kortyra. - Ez még nem bizonyíték arra, hogy nem Hozzá vagy hű.
Kis, gúnyos mosoly költözik kőarcára, ahogy hallgatja ezt a hárítást, még csak nem is reagál rá, annyira bugyuta az érvelése, hogy ennyit sem érdemel. Szívmelengető, hogy ez a minden hájjal megkent, szemrebbenés nélkül hazug, gyermeki mosollyal muglikat csonkító kis kígyó milyen sutává és bénulttá válik, ha vele áll szemben... Kár, hogy már ezt sem képes teljes mértékben elhinni. Bizalma a saját hatalmában és befolyásában már nem elég szilárd. Fázós érzés, régóta nem érzett, újszerű és gyűlöletes, és ez Raziel hibája, neki kellene lakolnia érte.
A gúnyra felvonja a szemöldökét, mosolya eltűnik, kimért, száraz a válasza:
- Eddig talán bíztam is benned, Raziel. - Szünetet tart, megvonja a vállát.  - Számtalanszor hazudtál és megpróbáltál kijátszani, mégis szerettem volna hinni neked. Be kell látnod, hogy csak idő kérdése volt, hogy eljöjjön az idő, hogy már nem tudok hinni. Eljött.
Ez a reakció viszont a legkevésbé sem lepi meg, ismét csak megvonja a vállát, mint aki úgyis arra számított, hogy el kell kábítania és megkötöznie, hogy szót fogadjon legalább akkor, amikor amúgy sincs más választása. Csendben folytatja az evést, percekre ott hagyja a kínos csöndet közéjük húzódni. Mikor megszólal, akkor sem igazán győzködi.
- Azt hittem, értékesebbnek tartod magad annál, semmint hogy „ne tudj többet, mint amennyit már amúgy is tudok.” Elszomorít a gondolat, hogy ilyen jelentéktelen gyalog lennél. - Vizslatva néz Raziel szemébe. - Soha nem leszel számomra a legkisebb mértékben sem feláldozható. Csak feláldozhatóbbak akadnak. - Kimondatlanul folytatódik a túlzóan őszinte mondat: sajnálatos módon szintúgy mind elkötelezettebb tulajdon fiánál. Megint elhallgat, de nem eszik tovább, csak arrébb helyez valamit a tányérján, aztán leteszi az evőeszközt párhuzamosan, jelezve, és eltolja magától a tányért. A gondos, láthatatlan házimanó létezését bizonyítja, hogy az előétel romjai hamarosan eltűnnek előle az asztalról. - A fiú, akit felneveltem, megbillogoztatta magát, mint valami jószág, csak hogy lázadjon ellenem... és most kikéri magának, hogy kételkedem a szavában. - Ez a teátrális mondat valahogy az ő szájában nem teátrális, sokkal inkább hideg és gúnyos.
- Biztosítékot akarok, Raziel. Adj okot rá, hogy bízzak benned, hogy elhiggyem, hogy még egyszer nem árulnál el, és akkor eltekinthetünk a Veritaserumtól meg az okklumenciától. De addig nem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Kedd Jún. 21, 2016 1:14 am



Mercury & Raziel

Anno 1985








Nincs tudatomban, mennyire megsebzem, vagy ha van is, annyira nevetségesnek tartom a gondolatot is, hogy még mielőtt megfogalmazódna, hajintom ki, komolytalan. Ó, ha tudnám, biztos, hogy gyakrabban dörgölném az orra alá, sőt! Persze felemás törleszkedés lenne, egy pofon oda, egy ide. Szinte már igazságos.
Nem is akarom látni inkább.
Őt sem, meg azt a bizonyos igazságosságot sem. Másmilyent sem.
Dehogynem – felelem, mintha meg sem hallottam volna a szavait – Hogy aztán dicső megváltóként elsöpörhesd, ha meguntad a játékot. – nem mondom ki, nem is célzok rá, hogy az egész az ő műve lenne, nem is hiszek effélében. De abban sem, hogy ha rajta állna, akkor minden esetben annyira küzdene a háború ellen. Szerintem nem is érdekli a háború. Vagy nem eléggé. Akkor nem itt ülne, és engem baszogatna vele, nem? Fel sem merül bennem, hogy esetleg pont azért ülünk most itt, nem illene bele a kissé egocentrikus világképembe, amit kialakítottam. Félrebillentem fejem, végül felpillantok rá azért, elgondolkodva – Nem – hagyom rá végül engedékenyen. Nem bizonyíték, de nem rukkolok elő semmi olyasmivel, ami az lehetne, pedig megfordul a fejemben, hogy előálljak valami olyan maszlaggal, mint a családközpontúság... Vagy a rendszeretet. Bár ezeket hallva nem, hogy a mennyezet, de még Manuel se bírná összeszakadás nélkül a végén.
A gúnyos mosoly dühít, de visszasírom, a százaz válasz - főleg tartalmában - kínzóbb, mintha tovább gúnyolódna. Próbálok fapofát vágni, vele szemben nem megy teljesen, így amíg rendezem vonásaim, az étel felé fordulok, mintha csak kívánnék egy ízletes falatot, mielőtt bármit is felelhetnék.
Eddig talán – ismétlem, miután lenyeltem a falatot, még egy darabot a számba kapok, mielőtt folytatnám, türelmesen rágom meg, nem kapkodva, ahogy rászegezem tekintetem. – Ha eddig se lehettem benne biztos, igazán kár lett volna erőlködni, nem igaz? Egy esetleges, ingatag bizonytalanság rosszabb, mint a kínzó bizalmatlanság, amiben a feltételessége engem tart úgy meg – közlöm, mintha minimum az ő hibája lenne az egész. Na, gyerünk, szégyellje magát. Még ártatlan képet is vágok hozzá, mintha legalábbis tényleg gyötört volna eleddig a mardosó kétség. – Esetleg, gyerekes csínyek. Milyen szomorú, hogy máris elég, hogy ne tudj hinni... – ingatom a fejem, mintha egy habkönnyű játékot reagálna túl. Végül is, azt teszi. Minden igyekezetem és próbálkozásom gyerekes, erőtlen hisztivé degradálja, szinte erőlködés nélkül. Akkor meg, mire fel a balhé?
Már megint azt érzem, hogy az egésznek én vagyok a szenvedő alanya, mert persze megint célt ért. Tessék, eddig pont ezt akartam, ne higgyen el nekem semmit, felejtsen el, lökjön el, most meg próbálom meggyőzni, hogy ugyan már... Szánalmas. A helyében már csak ezért is kicsapnám magam innen. A kínzó csend pedig szinte aláhúzza, hogy ő is erre gondol.
Mert mi másra gondolna?
Kivág innen, meg ahonnan még tud, vagy akar, aztán...
Egyre borúsabb gondolataimból hirtelen ragadnak ki szavai, egy pillanatra a kezem is megáll a levegőben, de végül folytatja útját, így némi rágcsálás után felelek csak. Bizonytalanul sandítok felé, mint aki azt latolgatja, hogy ez után mi lesz a következő lépés.
Akkor talán nem tudok semmi olyat, amit neked is tudnod kell. – felelem végül lassan, bár az igazság az, hogy nem tudhatok mindenkiről, aki így vagy úgy, de kitálal neki. Ellenben riaszt a gondolat, hogy én is egy legyek azok közül. Nem kerüli el figyelmem, hogy a jobb, lelkesebb, hűségesebb részből egyiket sem érzi megkérdőjelezendőnek, de az utolsó magában is elég, hogy megakasszon. Nem tudok mit kezdeni az efféle vallomásokkal. Bassza meg. – Akkor nem lehetnek túl jók – hagyom rá végül. Üres szavak.
Tekintetem követi  tányérját, de az enyém egyelőre marad előttem, bár következő szavai nyomán legszívesebben én is eltolnám, egy-két harapásnyit még leerőszakolok.
Biztosítékot? – kérdem végül üresen, az előző mondatot mintegy figyelmen kívül hagyva, miközben magam is eltolom a tányért. – És, vajon mi lenne elég jó biztosíték? – nem, mintha hallani akarnám a választ. Lehet, hogy mégsem olyan rossz lehetőség a Verita serum sem.
Vagy akár még most dezertálhatok is.
Esetleg őt is érheti egy... Munkahelyi baleset, vagy efféle.
Érheti, de persze nem fogja.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Kedd Jún. 21, 2016 1:45 pm

Felvonja a szemöldökét erre az arcátlan megjegyzésre. Hát sosem jutnak el arra a pontra, hogy Raziel végre belátóbban viselkedik, ahelyett, hogy dobálná magát, mint valami betöretlen csikó?
- Összetöri a szívem, milyen kevésre tartasz - közli olyan hidegen, hogy minden kétséget eloszlasson: nem, ez nem töri össze a szívét, de az efféle kijelentéseknek könnyen lehetnek nem kívánt következményei. - A háború nem játék. Te annak tartod? - Metsző pillantása Raziel szemébe mélyed, az asztal másik feléről is tud úgy ránézni, mintha most is a markában vergődve, menekülni képtelenül, kiszolgáltatottan... Aztán némi elégtétellel biccent az engedékeny nemre. Nem tűnik hiányosnak a válasz javaslat nélkül, bizalmában megrendülve igazság szerint ő maga sem tud elképzelni olyan biztosítékot, ami nem elég végzetes ahhoz, hogy Raziel elutasítsa, de eléggé nagy horderejű ahhoz, hogy képes legyen bizalmat helyezni bele. Patthelyzet.
Nocsak. Ha nem tudná, Razielnek milyen keveset érnek az ő érzelmei, bizalma, hite, még azt gondolná, szíven ütötték a szavai. Mindenesetre nem kommentálja a csak félig sikerült leplezési kísérletet. Ennyire tapintatos.
Kár belé a tapintat. Megint csak szemtelenkedik.
- Eddig nem is érdekelt, hogy bízom-e benned - mutat rá türelmetlenül, és láthatóan nem igazán van kedvére Raziel megszokott játszadozása, és csakhamar el is szakad a cérna. - A Sötét Jegyet a karodon a gyerekes csínyek közé számítod? - csattan fel hirtelen, bántó a hang az addigi higgadt, hűvös hanghordozása után, és nem is szelídül vissza egyből, bár lefojtja a hangját sziszegéssé. - Komolyan ennyire ostoba kis kölyök vagy? Ennyire túlértékeltelek volna?
Költői kérdés, nem vár választ, és nagyon-nagyon hosszú ideig meg sem szólal újra, hátradől, a támlához idomul a háta, és maga előtt összefont karokkal egyszerűen csak nézi. Az idegesítő, vesébe látó, bőrt karistoló tekintetével, amihez most még ráadásul szikrázó düh és jól látható csalódottság is társul, de most ura az indulatainak, még mindig nem pattant fel, még mindig nem fogott rá pálcát, és nem is tervezi. Némán, mozdulatlanul, merev tekintettel figyeli, ahogy Raziel gondolkodik, eszik pár falatot, megint mond egy teljesen semmitmondó mondatot - hogy gondolhatja, hogy ez akár csak hárításnak elég? -, aztán még egy teljesen semmitmondó mondatot, valamiért megtorpan, még piszkálja az ételt, és végül feltesz egy legalább félig érdekes kérdést.
A szemöldöke feljebb emelkedik, és nem válaszol azonnal, sőt még percek telnek el, míg hagyja, hogy Raziel a saját kérdésében pácolódjon, eltűnik a fiú tányérja is és az asztal is kiürül, hogy egy-két másodperccel később helyt adjon az asztal két végén két lefedett porcelántálban felszolgált levesnek. Ő egyelőre nem nyúl evőeszközhöz.
- Vajon mi lenne elég jó biztosíték ebben a helyzetben? - visszhangozza a kérdést epésen. - Egy nyomjel? Egy másik billog? - Pillantása, amely eddig mereven szegeződött Raziel szemébe, most kissé lefelé vándorol a nyakán és a mellkasán, nos, ez bizonyára egy rendkívül esztétikus és szívének kedves megoldás lenne... de közel sem annyira praktikus. Visszatér a fiú tekintetére. - Talán egy zálog. Valami, ami neked mindennél kedvesebb. Nem is tudom, Raziel, kíváncsian várom, az ötleteidet. Úgy tűnik, csak te tudhatod, mivel lehet téged kordában tartani.
Még mindig van némi harag a pillantásában, és gúnyos, de vérkomoly szavaiból érezhető, hogy ezek nem retorikai fordulatok, hanem valóban tőle várja a megoldást. Az látszólag fel sem merül lehetőségként, hogy Raziel megpróbálja majd átejteni - vagy számol vele, vagy arra apellál, hogy úgyis észreveszi rajta, ha hazudik.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Szer. Jún. 22, 2016 3:30 am



Mercury & Raziel

Anno 1985








Eddig is meglehetősen morózus volt ugyan a hangulat, de a hideg hangot hallva kissé megrezzenek, apró, de félreismerhetetlen jelét adva, hogy ha kicsit durvábbra váltana, talán még ilyen távolságból is ki tudná váltani, hogy pánikszerűen akarjak menekülni, kiverjen a víz, és fűt-fát kész legyek megígérni, csak eresszen el. Mármint a házból. Meg úgy mindenhogyan.
Túl friss emlékek és traumák. Utálom magam.
Nem is felelek első szavaira inkább, noha ott van nyelvem hegyén, mindenkinek kell valami szórakozás, ez végül túlmegy azon, amit hangosan ki mernék jelenteni.
Így nem – hagyom rá e helyett, egy pár pillanatig tartom a szemkontaktust, erőnek erejével, de mint a hősies küzdelmeknek is, úgy ennek is vége kell, hogy szakadjon előbb-utóbb, és szinte törvényszerű, hogy én hátrálok meg.
Egyébként zseniális a falak festése itt. Mindig szívesen gyönyörködöm ebben a remek egyenletességben, a hibátlan színelosztásban, az apró repedésekben, amiket talán csak oda képzelek kínomban, saját mentális épségemet vetítve ki.
Már hogyne érdekelt volna – hárítom szavait. Mindig is érdekelt, igaz, nem azért, mert a lelki üdvömhöz elengedhetetlen a dolog... De a felcsattanásra egyszeriben kulcskérdéssé válik a lelki békességem ügyében is. Összehúzom magam, mintha legalábbis azonnali retorzióktól tartanék, és szívem szerint itt sem lennék már, sőt... Persze szívesen hozzá vágnám, hogy ő nevezi annak, de még ez sem igaz. De így állítja be, nem? Mint egy eltékozolt, és egyébként is fogyatékos gyerek ostobaságait... Akkor meg mire fel a balhé?
Mégsem felelek, nincs mit mondanom rá. Másnak, más helyzetben bizonyosan lenne - de ha mégse, legfeljebb megátkoznám -, ő viszont abban a remek helyzetben van, hogy azon túl, hogy elnémít, még heveskedő természetemtől is megkíméli magát, helyette marad egy ideggyenge, suta és hallgatag, nem túl meggyőző ficsúr. Pazar.
Csalódottságát is csak fél szemmel szúrom ki, amivel néha felé pillantok, leginkább csak azért, hogy felmérjem, ott van-e még a helyén. De ezen túl nem is merek rá nézni, lopott pillantásaim is csak felületesek, túlságosan rémít a lehetőség, mi következhet eztán...
Persze megmondta, hogy előbb megvacsorázunk... Mint valami perverz, abszurd utolsó vacsora. Milyen antik és ósdi. De a csend a legkínzóbb, ami csak mély gödröt ás, és a kész veremben csapdába ejti gondolataim, ahol egyre inkább felerősödve csaponganak ide-oda, mindinkább borúlátóbbá és veszélyesebbé válva. Ahogy megszólal, a legkevésbé sem segít ezen a helyzeten. Első szavaira nem felelek, még mielőtt megszületnének a szavak, - nem akarok még egyet -, nyelem vissza őket. Ennyire esetlen szenvedést nem engedek meg magamnak.
Néhány lélegzetvételnyi szünetet hagyok, amelyben újra megcsodálom a falakat, mert van az a remekmű, amiből sohasem elég, és minél tovább tanulmányozza az ember, annál inkább el tud mélyedni egy-egy kiemelkedően érdekesre sikerült részletben... Parányi remekművek a grandiózus egészben. De eztán rá emelem pillantásom, finoman vállat rántok, igaz, inkább önkéntelen, semmint szándékos.
Ha zsarolni akarsz, minden eszközöd megvan hozzá – közlöm végül. Gyerünk, csak éljen vele. Bizonyítsa, hogy nem üres fenyegetés, vagy meglehet, még erre se lenne szüksége... – Bár nemrég mintha még te akartad volna az én bizalmamat... Hogy megvédhess. Érdekes útját választod, meg kell hagyni. – fűzöm hozzá szárazon, de most hiányzik belőle az igazi ellenállás, inkább csak... Erőtlen, enervált. Valahol már bánom, hogy nem tagadtam le az egészet előtte.
Mi a rákot gondoltam, úgy mégis...?
Tényleg túlértékeltünk engem, mi közösen. Ez legalábbis alighanem tényleg egy felbecsülhetetlenül hülye lépés volt tőlem, már a mai mérleg is ezt mutatja. Ennyire vágynék mégis a családra? Kínosan idióta dolog lenne.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Szer. Jún. 22, 2016 8:45 am

Nehéz lenne nem észrevennie azt a megrándulást, de merő tapintatból úgy tesz, mintha nem venné: oldalra pillant, sőt hogy valamivel hihetően elfoglalja magát, már-már rágyújtana, de aztán mégiscsak tudatosul, hogy vacsoraasztalnál ülnek, nem kéne. Nem mintha ne lenne a kedvére a legtöbb dolog, ami elég megrázó Raziel számára, hogy észhez térjen. A legtöbb, de nem bármi. Szégyenletes kontrollvesztés volt, ami legutóbb történt köztük, és bár nagy természetének egyáltalán nem volna ellenére, hogy most is megismétlődjön egy hasonló jelenet (legalább az állatian alantas fizikai vágy kielégülhetne ezáltal), szinte nevetséges módon viszont még mindig nem mondott le róla, hogy lehessen másként is.
Így aztán megenyhül, és még akkor is egészen engedékenyen néz vissza rá, amikor Raziel megint csak felesel és farkasszemet néz vele, bár arra nem hajlandó, hogy ő adja fel hamarabb: igen, hibát követett el, de minden hibája Raziel hibáiból fakadt, tehát végső soron ő minden eredendő bűnök forrása. És most sem bír magával, hiába előlegezett meg neki még egy adag türelmet, megint eléri, hogy feldühödjön rá.
- Nekem nem úgy tűnik, hogy érdekelt volna. Vagy hogy akár most érdekelne. - Dühében nagyon is élvezettel tölti el az újabb összerándulás látványa, és egyre vonzóbb és egyúttal elfogadhatóbb lehetőségnek tűnik az is, hogy letegyen a közeledés civilizáltabb módszereiről. Ez a hálátlan dög nem érdemel irgalmat. Belemarkolni a hajába, rányomni arra az asztalra, belemarni a húsába, lenyúzni a bőrét, megjelölni úgy, hogy a Sötét Jegy csak valami kis gyerekkori, nosztalgikus karcolásnak hasson amellett, amit ő hagy rajta...
Aztán végignéz rajta, felvonja a szemöldökét ezekre a szavakra, de nem válaszol azonnal, inkább a merőkanálhoz nyúl, mintegy jelezve, hogy nevelt fia teljesen fölöslegesen rongálja magát azzal, hogy már előre pánikba esik, mint az őz a reflektorfény előtt, egyelőre nincs közvetlen veszélyben. A vacsora még bőven tart, legalább két vagy három fogás várható még, a legkevésbé sem sietnek, és az ilyen szertartásos időmegjelöléseiben a fiúnak még sosem kellett csalódnia: ha megígérte, hogy vacsora végéig nem nyúl hozzá, sem így, sem úgy, akkor az így is fog történni. Az étkezés pedig ugyanolyan kínzó, rituális lassúsággal zajlik most is, mint bármikor. A házimanó szívét biztosan összetörné, hogy ezek a gondosan összeállított, két személyes ünnepi lakomák mindkettejük szájában teljesen papírízűek.
Visszateszi a porcelánfedőt a levesestálra, és Raziel szemébe néz.
- Hiába beszélek hozzád, egyszerűen mintha nem hallanád, amit mondok. Eszemben sincs zsarolni téged, Raziel - rázza meg a fejét kissé hitetlenkedve, láthatóan nem teszi különösebben boldoggá, hogy ezt magyaráznia kell. - És meg teszek mindent, hogy megvédjelek - simít végig a pillantása az arcán, még örökké hűvös, örökké higgadt, örökké kicsit gunyoros hangja is majdhogynem gyöngédnek hangzik. - De csak akkor tudhatlak teljes biztonságban, ha ez a háború véget ér. Ehhez kértem a segítségedet. Ha nem akarsz segíteni, nem tudlak rá kötelezni, és nem is akarlak. Önkéntes zálogot kértem, hogy bízhassak abban, a segítségemre leszel. Felteszem, Ő sem zsarolt meg, hogy a rabszolgái közé lépj. - Kissé elfintorodik, hangjába visszatér a megszokott gúny, megkóstolja a levest. - Elszomorító volna, ha pont én szorulnék rá arra, hogy megzsaroljalak. De ha rá is szorulok... akkor sem áll szándékomban. - Vizslató tekintetét szinte cirógatóan, csitítóan járatja végig rajta, óh, mi lenne, ha ez az elernyedés, erőtlenség végre nem a leterített vad beletörődése lenne, ha egyszer egészen önként terítené ki előtte ez a gyönyörű test a titkait. Hogy tudna uralkodni rajta ez az átkozott fiú, ha felismerné, mennyire rabja is voltaképpen, hogy bármit megadna, hogy ne ellenkezzen, reszkessen, tagadjon örökké. Úgy beszél hozzá, mintha közvetlen mellette állna, és nem is választaná el őket a terjedelmes asztal. - Raz, nyugodj meg... Megígértem, hogy nem teszek semmit, amit ne akarnál. Ha nem akarsz segíteni, le kell tartóztassalak mindkettőnk érdekében. De ebben az esetben bizonyára értékelni fogod, hogy ameddig helyre nem áll a rend, nagyon távol leszel tőlem. - Cinikus félmosollyal leplezi a szúrást, amit saját magán ejt ez a mondat, aztán újra felveszi a kanalat. Pókerarc.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
35
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Szer. Jún. 22, 2016 6:26 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








A tapintatosságát vagy észre se veszem, vagy ha mégis, hát akkor olyannyira nem tudatosul bennem, hogy egyszerűen képtelen meghatni. De a feszültsége átragad rám - na jó, nem nagyon van erre szükség igazság szerint -, így az indokoltnál ingerültebben, és talán élesebben felelek – De igenis érdekel! – csattanok fel ugyanis, de hirtelen kirohanásom nem eléggé erőteljes táptalajon gyökerezik, vagy csak a bátorság fogy el menet közben, mert folytatása nincs, megreked ennyiben.
Üres tekintettel vizslatom csak a mozdulatsort, de én nem nyúlok rögtön a kanál után, nem is annyira kivárásra játszom, mint amennyire gondolataim súlya bénít meg. Az sem vigasztal, hogy az étkezés biztonságot ígér, mert egyúttal ott a vészterhes, de elkerülhetetlen bizonyossággal bíró tényező is, miszerint ennek előbb-utóbb vége lesz, és félő, hogy abban az esetben nem a lehető legkedvezőbb kimenetel a várományos következmény. Ez pedig sokkal nyomasztóbb kilátásokat jelent, mint a múló biztonság hamis ígérete.
Egy darabig nem moccanok, félve, hogy remegne a kezem, de végül erőt gyűjtve a merőkanál után nyúlok, majd szedek valamennyi levest, de nem esem épp túlzásba. Igazából úgy érzem, a gyomrom ökölnyire zsugorodott, és már abban is kételkedem, hogy az előételt szándékában áll-e megemészteni. Ettől még persze le fogom erőszakolni a levest is a torkomon, akár így, akár úgy. A levest tanulmányozom aközben is, hogy ő beszél, bár a nyugodt szavak valamelyest engem is lecsillapítanak - de nem eléggé.
Egyáltalán nem eléggé.
Ujjaim rásimulnak a kanálra, majd egyenesen rá is feszülnek, mintha feltett szándékuk lenne, hogy puszta nyers erővel kikaparják vele a férfi szívét a helyéről, végül azonban mégis csak erőtlen, leginkább jellegtelenül semmilyen mozdulattal kanalazok egy fél kanálnyi levest, hogy megkóstoljam, mielőtt bármit is felelnék erre.
Önkéntes zálog... Hogy zsarolhass vele. Hogy sakkban tarts, és biztosítsd, hogy jó kutya leszek. Én nem látok akkora különbséget a végkimenetel szempontjából csak azért, mert más a szándék. – elfintorodom, visszafordulok a leveshez, még a leves tompa fényét tanulmányozom, amit a világításból visszaver, miközben folytatom – Ha segítséget kérsz, nincs szükséged zálogra. Ha van, akkor... Nem segíthetek. – közlöm végül, de utolsó szavaira megrezzenek, rászegezem pillantásom, izmaim megfeszülnek, és még mielőtt igazán végiggondolhatnám a dolgot, tör elő belőlem a harag. – NEM TARTÓZTATSZ LE! – förmedek rá mérgesen, mintha ezt csak így eldönthetném.
Mert persze szokás szerint semmi se jó.
Ettől még a hirtelen, heves reakciót gyors megbánás és visszahúzódás követi, csendes megadás, nem kérek elnézést amiért így kikeltem magamból, és azt se vetem fel, hogy végül is nem hangzik olyan rosszul az a kilátás sem. – ...Te sem akarnád... Nem akarhatod... – fűzöm hozzá végül inkább csak csendesen, de inkább magamat hitegetve, semmit neki bizonygatva.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   

Vissza az elejére Go down
 
1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: Távolabb :: Időnyerő-
Ugrás: