>
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics
Vendég

Alexander V. Spark
Szomb. Ápr. 15, 2017 8:59 pm


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:40 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:39 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet


avatar

Kor :
59
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Szer. Jún. 22, 2016 10:03 pm

Kínos csend az anyanyelve a hosszú idő után végre kettesben métlón töltött időnek. De ha mégiscsak megtöri valamelyikőjük, abban sincs sok köszönet.
Megemeli a szemöldökét erre kirohanásra, néma korholással, mintha a tizennégy éves Razielt idomítaná csak kettejük számára dekódolható pillantásaival, ez illetlen, ez nem szokás, jól nevelt varázsló nem viselkedik így. Most: gyerekes vagy. Érdekli, hogyne, mert a bizalma kitüntetett és biztonságos pozícióhoz juttatta, ahol a tetteinek nem voltak különösebb következményei, bármily sötét tettek voltak is azok. Túl messze szabta meg a határt - most mégis túllépték.
Gépiesen, de nagyon is lassan kanalazza a levest, mikor végre hozzákezd, csak semmi élvezet, inkább célszerűség van a mozdulataiban, mintha puszta üzemanyagot adna a testének, mintha valami jelentéktelen, névtelen, arctalan testet tenne a magáévá, amelynek épp csak annyi funkciója van, hogy fiziológiás gyakorisággal beleürítkezhessen.
Haraggal villan a szeme Razielre, szinte erőből csapja le a kanalat, tolja el magától a tányért.
- Nem. Ha valami valóban számodra becses zálogot adnál, aligha lenne szükségem arra, hogy zsaroljalak... de a megállapodásunk eleve azt feltételezné, hogy szándékodban áll együttműködni efféle felesleges körök nélkül is. - Indulat vibrál a nyugodtan artikulált hangjában, dühvel mered rá, düh fűti még a gúnyos mosolyt is az arcán. - Nincs szükségem ilyen kifinomult módszerekre ahhoz, hogy sakkban tartsalak. Pontosan tudom, hogyan kell hozzád nyúlni, hogy behúzd a farkadat, hogy "jó kutya legyél", ha így tetszik - köpi szinte a szavakat, csupa megvetés. Minél jobban elveszíti a fejét a fiú, ő annál inkább visszanyerni látszik az önuralmát, hamarosan ismét higgadtan, hideg élvezettel szemléli az érzelmi kitörést, összeomlást, hisztit.
- És mi fog megakadályozni benne, Raziel? Te? - kérdezi majdnem gyengéden. - Ismét megpróbálsz megölni? - utal könyörtelenül a legutóbbi szánalmas próbálkozásra és annak megalázó körülményeire. - Talán nem is lenne hiábavaló próbálkozás. Talán nem vagyok önhitt, ha úgy gondolom, a meggyilkolásommal jó pontot szereznél magadnak az Uradnál. Lehet, hogy rongynál hajszállal többet érnél végre a szemében...
Nem lehet kiigazodni ezen a rohadt kölykön. De sokadjára már nem tud megenyhülni, sokadjára nem szivárog el olyan könnyen bosszúszomja, haragja, éhsége, szenvtelenül nézi, ahogy a dühkitörésből megrogyás, elgyengülés, formálódó megadás lesz.
- Azt akarom, hogy élj - közli élesen, ridegen. - És ha ehhez egy antarktiszi kunyhóban kell töltened az elkövetkezendő öt évet, akkor ott fogod tölteni. Megkaptad a választási lehetőséget. Sokat elnéztem már neked, fiú, mert azt hittem, idővel benő a fejed lágya. Úgy tűnik, tévedtem.
Iszik rá egy korty bort, és mintha mi sem történt volna, mikor a levest is felváltja a következő fogás, úgy eszik tovább unottan, komótosan, kínos etiketthűséggel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
36
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Csüt. Jún. 23, 2016 2:30 am



Mercury & Raziel

Anno 1985








Mérges, ingerült morranás a válasz, leszarom, bassza meg, leszarom! Na és, ha nem illik? Sőt, ha egyenesen gyerekes? Megtehetem! Nem elég, hogy amúgy egy kifejezetten jól nevelt gyerek vagyok? Csak ne akarja már megmondani ő nekem, hogy engem mi érdekel, és mi nem, mikor épp neki hízelgőbb az én változatom - na jó, nem -, egyszerűen már az a pillantás, ahogy néz, frusztrál, és ha eddig úgy éreztem, hogy nincs semmi baj, valójában minden teljesen jól és rendjén van, most leginkább azt érzem, hogy még a szokásosnál is jobban kiborulok én még ezen az estén. Ez valami úri passziója, hogy ha már megteheti, bosszant? Mi lenne, ha egyszer megpróbálna megérteni? Mondom MEG-ÉR-TE-NI?
De bármennyire felkavart és vehemens is vagyok, nem mondok semmi továbbit, némán dohogok csupán, de az is kifejező azért. Épp eléggé, ha nem túlságosan is. Utólag visszatekintve alighanem én is roppantul kínosnak fogom majd egyszer érezni a dolgot, és magam sem mondanám, hogy felnőttem. De addig marad a zsörtölődés, na tessék, lesz mit nosztalgikus hangulatban felemlegetni. Inkább ne.
Saját haragom azonban egyetlen pillanat alatt söpri el az övé, na nem azért, mert mocskos káröröm kel bennem, hanem azért, mert a félelem elfojtja a haragot, magába integrálja erejét, intenzitását, mint egy hatalmas olvasztótégely, úgy tüntetve el az ellenkezésbe csöpögtetett energiáim is. Hátrébb csúszok a széken, egészen a támlájáig, és ha nem lenne ott, mennék tovább is, a szék nyikordulása is ezt jelzi, de nem csúszok hátra vele a padlón, csak még erőteljesebben kapaszkodom a kanalamba.
Mégse véd meg.
Persze, hogy nem lenne szükséged, mert a puszta ténnyel zsarolnál, hogy a birtokában vagy – Ezt egyáltalán miért kell magyarázni? Miért?Ő is tudja, tudnia kell... – De esélyt se akarsz adni, hogy az a szándék kiderüljön – vágok a szavába – Helyette csak az eszközeid akarod gyarapítani felettem... Kezdjük újra, hát persze. Hogyne. Te arra képtelen vagy... – és lenne még folytatás, de úgy öli el a szavaim, mintha soha nem is lettek volna. Egy fél pillanatig úgy révedek rá, mintha legalábbis arcon csapott volna. Hát ez az. Én is ezt mondom. Megborzongok. Azt se akarom, igazság szerint... De annál többet se. Egyszerűen csak... Nem akarom. Gyerekes gondolkodásmód ez is, de akkor se akarom, hogy bármi effélét tudjon, vagy még inkább, hogy használjon. – Akkor meg? – Akkor meg minek akar tovább egrecíroztatni? Nem elég? Nem gyötört meg máris épp eléggé? Ha nem lenne itt, máris képes lennék percekig zokogni összegörnyedve a sarokban, mint egy hisztis tinilány. Szégyen.
És ezt a szégyent tovább mélyíti, ahogy egy röpke félmondattal képes megalázni, és maradék elszántságomat is megsüti roston. Sajnos a hátrafelé vezető hidakat pedig én magam égettem fel, így mint a csapdába esett vad kezdek vergődni, leginkább, ez kezdi fűteni haragom, ami megsebzett önérzetemben talál új otthont, átmenetileg. A korábbihoz képest újfajta energia, ezt nem a félelem vagy a puszta ellenkezés vezeti, de kérdéses, mennyivel erőteljesebb. Izmaim megfeszülnek ettől még, gyerünk, csak kényszerítsen, és meglátjuk! Erőltesse, és meglátjuk, kellő nyomás alatt megpróbálnám, biztos vagyok benne, úgyhogy csak gyerünk, provokálja csak ki. És Merlinre, mintha pontosan ezen lenne. Ujjaim elfehérednek a kanálon, feltett szándékom, hogy belefojtom a levesembe, holott alig van már valami a tányér alján. Lábbal tipor a büszkeségem maradékán, balom erőtlenül fog rá a tányér szélére, hogy eltolja, de hirtelen feszül rá, ahogy új elhatározás születik, de a tányér útja végül csak a képzeletemben teszi meg útját, és szeli át a köztünk lévő távolságot, hogy minden nyers erőmet és haragomat beleadva törjön rajta darabokra, és sebezze fel bőrét, ruháját bánom is én, mijét, fakasszon vért, érjen idegeket... Álljon bele, mélyen, fájdalmasan, tucatnyi apró szilánkként, hatoljon minél mélyebbre, minél fájóbban, pont úgy, mint ahogyan ő szokta tenni… És nem, a legkevésbé sem a józan ész áll a megvalósítás útjába, és tolja csak el a tányért, finoman, hanem a túlzottan friss trauma, a hirtelen ébredő félelem, ami gátat vet. (Pedig más esetben stzavamra, hogy a tányért Manuel is követné). Értelmes válasz helyett csupán válogatott szitkokkal tudok felelni, miből a legkedvesebb is az, hogy rohadj meg. De ezt az elkeseredés szüli már csupán.
Eddig is éltem, nélküled is, a nélkül, hogy bárki is bezárt volna! – sziszegem azért. Nem buktam le, nem öltek meg, nem történt... Semmi. – Nem akarsz öt évre elfelejteni... Elfeledtetni – vicsorodom el,a kanalat még mindig jobbomban szorongatom, mintha feltett szándékom lenne, hogy ma még megölök vele valakit. Akár őt, akár mást. De leginkább őt. – És a sok elnézés után egy évekig tartó börtön lesz a nevelés? Ó, nagyszerű, igazi mintaapa... – szalad ki a számon, de inkább csak elkeseredett csalódás, semmint támadó éllel. Jó, akkor büntessen meg, amiért akar, gyerünk, úgysem tudok ellenállni - bár attól még fogok -, de... Akkor se zárjon be.
Egyre gyerekesebb vagyok.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
59
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Csüt. Jún. 23, 2016 1:05 pm

Nagyon nem egy nyelvet beszélnek, és ez dühössé, szomorúvá, elkeseredetté teszi. Ha pedig tehetetlennek érzi magát, annak sosincs jó vége.
- Nem zsarolnálak - vág a szavába türelmetlenül. - Ha képes lennél ilyen biztosítékot adni, az önmagában azt jelentené, hogy megbízol bennem, amire nem tudok máshogy, mint viszonzott bizalommal felelni. - Lehet, hogy ez nem teljesen igaz távlatnézetből, de mindenesetre jelenleg komolyan gondolja, és testbeszéde, mimikája, még bosszús hangja is őszinteséget sugall. Kettejük közül különben is, ő nem szorul rá, hogy hazugságokkal próbálja meg manipulálni a másikat. Sem arra, hogy újabb eszközöket gyűjtsön. - Nincs szükségem semmilyen új eszközre ahhoz, hogy zsaroljalak, Raziel - közli nyersen, szárazon. - Ha zsarolni akarlak, most is megtehetem. Ha erővel akarlak kényszeríteni, valljuk be, ebben semmi nem fog megakadályozni.
Kétkedve ingatja a fejét, miközben átkutatja a tekintetét, mintha abban reménykedne, valami újabb nyomot talál, amin elindulhat, ami végre megérteti vele, miért nem érti a nyomorult kölyök, amit mondani akar neki. Fáj az a mondat, még ha van is benne igazság, és még ha nem is csak rá igaz, de Razielre is: képtelenek tiszta lapot nyitni.
- Azt akarom, hogy önként csináld - csattan fel végül, de nem is igazán a harag szisszen ki a hangjából. - Azt akarom, hogy bízz bennem, hogy bízhassak benned... nehéz ezt felfogni? Nem kényszeríteni akarlak. - De a gúnymosoly máris visszakapaszkodik a szájára. - Te talán képes vagy rá? Nem, nem vagy. És gondolom, magadból indulsz ki, amikor nem tudod elhinni, hogy komolyan ezt akarom. Újrakezdeni.
Élete nagyrészét párbajokkal töltötte: nem esik nehezére felismerni, merre tartanak. Raziel most ismét sarokba szorított vadállatnak érzi magát, és képes lenne lerágni a saját lábát, hogy szabaduljon abból a rókacsapdából, de csak tizedhüvelykekre van attól, hogy mégis inkább belé marjon. Mindketten tudják, hova vezetne ez az elfajuló helyzet. Úgy tűnik, nincs is más útja a kettejük közötti kommunikációnak... De még nem képes feladni, hogy mégis lehetséges. Mereven figyeli a tányért, rajta Raziel megránduló ujjait, és legalább saját magában megpróbálja leszorítani a csalódottság szülte haragot, ha már a fiú bensőjébe nem nyúlhat vasmarokkal.
- Egy keveset, igen - hagyja rá nyugodtan, bár nem valami türelmesen. - De már most látszik, merre halad tovább az életed, ha így folytatod... - Félbemaradtnak tűnik a mondat, akarta volna folytatni, úgy látszik, de Raziel acsargása annyira meglepi, hogy elhallgat. Nem esik nehezére azt hallani bele a mondatba, amit bele akar hallani: halvány, visszafogott, de nagyon is önelégült mosoly dereng fel vértelenné préselődött száján. - Ó, nem. Persze, hogy nem akarlak elfelejteni. Te vagy az, aki nem akar más utat hagyni, hogy megvédjelek a saját hibáidtól. - És megint. Bele akar harapni, de ehelyett cirógatja, olyan ritkán hangzik el a kölyök szájából ez a becses szó, szinte mindegy már, milyen kontextusba helyezi, elfogadással telítkezik az ő fejében, még ha épp rossz apának nevezik is, de apának legalább. Még jó, hogy arca tökéletesen alkalmatlan az ellágyulás érzékeltetésére, csak valami sötét elégtétel vehető ki a vonásaiból, ahogy gyönyörködve néz végig rajta, simogató figyelemmel.
- Rendben, nem akarod, hogy bujtassalak, és nem akarsz bennem megbízni sem. Akkor milyen lehetőség áll még előttünk, gyermek? - A szavai viszont kimondottan gyengéden hangzanak annyi nyerseség, hidegség, gúny után. - Mit ajánlasz kompromisszum gyanánt?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
36
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Pént. Jún. 24, 2016 5:08 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








Ingerülten fújok felé, nem érdekelnek a szavai, szinte meg se hallom, azt se, hogy mennyire gondolja komolyan, őszintén, vagy mennyire nem. Percekkel ez előtt kellett volna erőlködnie, ha ilyesmivel akart volna elérni. – Máris zsarolsz a szabadságommal, mégis, mit akarsz MÉG? Milyen fontosabb dolgot akarsz MÉG kapni? – meg aztán egyáltalán, mégis mit vár, mit adhatnék? A kezében a szabadságom, az életem, a munkám, a... Mindenem. Nem kötött már meg eléggé? Még mivel akar? Nem érzem az önkéntes felajánlás örömét, nem érzem azt, hogy onnantól ne nyomasztana, hogy még nagyobb hatalma van felettem, mint eddig, hogy ne tartanék attól, hogy igenis visszaél vele. Igazából miért ne tenné? Csak egy apró kis vélt indok, és... – Ezért kikényszeríted az önkéntességet? Hát ez nagyszerű, erre igazán nem gondoltam volna, de tényleg pazar gondolatmenet... – fortyogok tovább, és mondhat akármit, nem tágítok ettől a kényszer-vesszőparipámtól, ha kell, dohogok még rajta pár felvonást, mire ő is belátja, és... Á nem, ebbe nem gondolok bele inkább.
Akarod, de nem tudod – vetem még oda valamivel tisztábban az újrakezdés kérdésére. Szerintem márpedig nem is akarja. De jól van, akkor akarja, felőlem aztán... De persze szemrebbenés nélkül hárítja a dolgot rám, mintha én nem akarná, én nem tudnám ezt megtenni. Na tessék, itt a bizonyíték, hogy neki nem megy ez az egész, még mindig csak engem okol mindenért. Kacifántos, de logikus. Vagy legalábbis annak tűnik, ráadásul engem felelőség-mentesnek állít be a kérdés kapcsán. Elvégre én vagyok az áldozat.
Most még, de egyre inkább azt érzem, hogy hatalmamban áll ezt megfordítani. Persze elméleti szinten ez nem hangzik akkora teljesítménynek, sőt, szinte könnyen kivitelezhető dolognak tetszik, és ha nem dolgozna bennem annyira a félelem párhuzamosan, bizonyosan nekirontanék a kanalammal. – NEM, NEM LÁTSZIK! – förmedek rá. Csak ő képzeleg, amit épp akar. Ha így folytatom, akkor remekül megleszek, akár vele, akár nélküle. Talán a kellő tapasztalat hiányából fakad ugyan az érzet, amit a mérhetetlen harag táplál, de úgy vélem, hogy nélküle legalább ilyen jól meglennék. Sőt.
De eztán szinte pofon vág az a mosoly.
Most meg... Mi a francnak örül ennyire? Úgy révedek rá, mintha azt latolgatnám, hogy megbolondult-e, a tomboló harag és félelem közepette valójában már nem tudnám visszaidézni, pontosan mit is mondtam, legalábbis, hogy milyen szavakkal. – De engem nem kell megvédeni! – köpöm a szavakat, de a haragba egyre inkább befészkeli magát a bizonytalanság, úgy hűt le, mintha az előző forrongás itt se lett volna. Egyedül a félelem képes bekígyózni a tudatomba, a már-már gyengédnek mondható szavak szinte rémítőek az előzőek után, a legkevésbé sem bizalom gerjesztőek. Mit akarhat...?
Te nem akarsz megbízni bennem – húzom csak fel orrom, némi sértettséggel, részint leplezve, hogy a hirtelen váltást követően egyelőre ötletem sincs, valójában mit akar hallani... Még nem rendeztem eléggé a gondolataim, hogy kompromisszumot tudjak ajánlani bármire is, a dühöm egyelőre elpárologtatta a realitás talaján gyökerező gondolatokat. Tanácstalanul pillantok a kanalamra - de nem úgy néz ki, mintha segíteni akarna.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
59
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Szomb. Jún. 25, 2016 6:43 pm

Higgadtan szemléli a fújtatást, és közben nagyon elevenen, nagyfelbontásban lejátszódik előtte a kép, hogy mit kellene most csinálnia Raziellel, ha nem akarná ennyire khm... liberális módon kezelni ezt a helyzetet. Fröcsögés, fröcsögés, vádaskodás, fröcsögés, hibáztatás, annyira unalmas, úgy érzi, már milliószor végighallgatta ezeket a köröket. Be kéne fogni a száját már végre. Valamivel.
- Raziel, próbálj meg lecsitulni, és gondolkozz logikusan. Ha eltekintünk attól, hogy a nevelt fiam vagy, halálfaló - köpi a szót láthatóan kordában tartott, de nagyon is látványos undorral - és auror maradunk. Nem bízol bennem, nem akarod kontroll alá vonni a tetteidet, az egyetlen, amit nyújtasz, egy üres ígéret arról, hogy a Világos Oldalon állsz. - Elmélyülten szemléli a dühroham ráncolta vonásokat. Be kéne fogni a száját. Ó, igen. Nagyon is. - Mit tehetnék? Hagyjalak elmenni, hogy aztán esetleg épp te szállíts információkat a Sötét Nagyúrnak? Nem azért neveltelek, hogy aztán mindazt, amit tőlem tanultál, ellenünk használd fel - húzódik össze a szeme. Igen, az ő erőfeszítése, az őáltala beleölt gyakorlóórák, az ő pénze, az ő ideje, hogy ez a kölyök khm, méltónak bizonyult Voldemort érdeklődésére. Mindez az ő tulajdona, és kizárólag neki van joga élni vele. De mindezeket nem mondja ki.
- Mondd, te mit tennél a helyemben? - kérdezi végül majdnem szelíden, és őszintén érdekli a válasz, noha aligha fogja befolyásolni azt, hogy ő mit tesz vele.
Még saját magát is őszinte csodálattal tölti el, mennyire kötélből vannak az idegei, nincs ember, akinek ennyit eltűrt volna. Ebből az úgynevezett beszélgetésből egyetlen perc után pofonvágta volna, ha a szeretője, szétkeni a vallatóasztalon, ha kihallgatott, és ha olyan pozícióban van, hogy egyik alapművelet sem végezhető el, akkor legalábbis megsemmisítette volna egy gúnyos megjegyzéssel. Ehelyett itt van, Nagy-Britannia egyik legveszedelmesebb, legbefolyásosabb embereként itt van, és egy kezelhetetlen tinédzserrel szemben gyakorolja a türelmet. Káprázatos.
- Rendben - hagyja rá meglepően engedékenyen a ráförmedés ellenére. Megígérte, hogy nem nyúl hozzá, amíg be nem fejezték az étkezést. - Tehát nem látszik - bólint szenvtelenül, és kettészeleteli azt a nagy gonddal elkészített fehérpecsenyét, annak legkisebb szándéka nélkül, hogy egy falatot is egyen belőle. Leteszi az evőeszközt újra. - Úgy véled, nem látszik, hogy merre fordul a sorsod hamarosan azok után, hogy felvetted a halálfaló-maszkot. Nos, ha én ezt nem tudhatom az elhangzottak alapján, akkor kérlek, világosíts fel. - Enyhe, gunyoros, de nem egyértelmű mosollyal fürkészi az arcát. Csak legyen vége a vacsorának. Elevenen megnyúzza. - Feltételezzük, hogy hagylak elsétálni, mintha mi sem történt volna, anélkül, hogy akár csak egy gyönge becsületszóval is köteleznélek bármire. Kisétálsz innen. Mihez fogsz kezdeni utána, Raziel?
Kissé sajnálkozóvá válik a szenvtelen arckifejezés, ahogy a változatlanul hömpölygő fröcsögést hallgatja. Igen, megnyúzza. Elveri, mint egy mihaszna kölyköt, mert az is. Vagy talán nem is... lehet, hogy nem is fogja bántani. Egyszerűen mozdulatlanságra kárhoztatja, és addig habzsolja a húsát, amíg bőgni nem fog a saját leküzdhetetlen, letagadhatatlan gyönyöre súlya alatt. Talán ez lesz a legmegfelelőbb büntetés. És alighanem a legélvezetesebb is, mindkettejük számára...
Szóval nem kell megvédeni. Összehúzza a szemét. Mintha eddig úgy tűnt volna, hogy nagyon is vágyik rá, hogy megvédje. Tizenkilenc éves kis féreg. Oltalomra szorul, de nem ismeri be. Akarja az érintését, de képtelen beismerni. Kis rohadék.
Biccent, hogy tudomásul vette a szavakat - illetve a hiányukat -, és minthogy a kérdésére nem kapott választ, inkább nekilát tönkretenni a tányérján a harmadik fogást, ha már enni úgysem kíván belőle. Pedig micsoda kitűnő fehérjeforrás, tökéletes táplálék az izmoknak. Na jó, talán mégis, egy-két falatot.
Láthatóan lezártnak tekinti a beszélgetés ezen részét.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
36
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Szomb. Jún. 25, 2016 10:56 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








A nyugalma nem ragadós, de még a felszólítás sem segít, görcsös feszültség bénít meg, mely ötvözi a rettegést, a haragot, az üres  kilátástalansággal kecsegtető bizonytalanságot, és hiába ül itt velem szemben, mégis kétségbeejtően magányosnak érzem magam. Mintha egy világ akarna maga alá temetni, mely elől nincs hova futni. Így jobb híján csak ülök a széken, feszengve, várva a megváltást, vagy a kitörés legkisebb lehetőségével kecsegtető alternatívát, de a stressz cselekvésképtelenné tesz, félek, még akkor se tudnék élni egy felkínálkozó sansszal, ha az aprólékosan részletezné, mit is kellene tennem.
Egy hosszú percig - de talán kettőig - hallgatok, és tanulmányozom a kanalat, mielőtt bármit is mondanék. Szenvtelen mozdulattal forgatom körbe, hogy minden irányból megcsodálhassam, mire végre felpillantok.
Akkor... Akkor tegyél érte, hogy én bízzak benned. Azt mondtad, úgyis kölcsönös... – üres, leginkább csak kétségbeesett felvetés. Pár röpke perc alatt nem tudja megváltani a világot, még az enyémet sem. Szerintem nem is akarja. – Hát tegyél róla, hogy ne legyen mit szállítani – morgom sötéten, végig sem gondolva, hogy ez mégis mit jelenthetne rám nézve. Egyébként is az ő hibája, ha engedi, hogy megannyi fontos dolog eljusson hozzám.
Na jó, igazából nem csak az övé. De az övé is!
Nem, mintha ne uralkodnál rajtam úgyis... Tiltsd meg. – vetem még oda. Bár ez nem lesz garancia rá, hogy abszolút hatásosan működik is majd a tiltás, de ha új fegyvert adnék a kezébe, az se jelentené azt, hogy minden esetben hűséges is leszek. A hűség nem a legfőbb erényeim egyike. A kérdésére elkínzottan révedek rá, nem tudom eldönteni, mit akar hallani. Az igazat? Mert én azt se akarom. Bár lehet, hogy még az se lenne olyan rossz, gyors és végleges.
Megölném – közlöm végül mégiscsak, s bár próbálom ezt közönyösen tenni, az érzelmeim kavargó áradata átüt rajta. De legalább őszinte válasz volt. Ő ezt nem fogja megtenni, de a bőségzavar, az a temérdek opció, amit viszont potenciálisan megtehet, arra ösztökél, hogy még véletlenül se kérdezzek vissza, hogy és ő mit fog tenni. Sőt, nagyon gondolni se akarok rá, így inkább az étel felé fordulok, és már félig szét is trancsírozom, mire feltűnik, hogy még mindig a kanalamat szorongatom, és azzal estem neki eme nem túl elegáns műveletnek. Kapkodva cserélem le egy, a fogáshoz illőbb eszközre, vagyis kettőre - késre és villára -, de valójában csak a céltalan trancsírozást folytatom velük, ami kellően leköt, hogy ne kelljen felpillantanom. Noha nem érzem jobban magam tőle, képzelhetek a helyébe bárkit és bármit is. – Nem csak az az egy kimenetel van – sziszegem mérgesen, mintha a cafatokban lévő húst próbálnám épp biztosítani, hogy mennyi, de mennyi lehetőség áll még előttem, amelyek közül bármelyik valóra válhat.
Nem mindegy? Nem engedsz el... – vágok a szavaiba eztán, nem is engedve, hogy végigmondja. – Bezársz valahova, hogy ott dögöljek meg egyedül, és reméljem, hogy elpatkolsz, mielőtt visszajönnél értem, hát nem remek kilátások? Hogy felejthettem el lelkesedni, mégis? Én se értem, hát ez kurva jó jövőkép pedig, tényleg... – kezdek a korábbinál is jobban kiakadni, a trancsírozást közben befejeztem, már ez se segít, de enni nem kezdem el, sőt. Minél lassabban akarok végezni ezzel a vacsorával, úgyhogy nem fogok kapkodni.
A többit nem is részletezem, a korábbi kérdésére sem adok megkésett választ sem. Inkább gondolataim, vágyaim próbálom rendezni, de eredménytelenül. Túlságosan belekeveredtem már, hogy el tudjam dönteni, valójában mit akarok, vagy, hogy hogyan tudnék eredményesen kilépni ebből a szartengerből, amibe kevertem magam.
Sírni akarok az egyik sarokban, azt hiszem, miközben az összes alpári, vulgáris szitkot a fejéhez vágom. Milyen férfias lenne. Alighanem ez a teljes fel-, és megadás első jele. Micsoda csőd.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
59
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Vas. Jún. 26, 2016 2:19 am

Némileg lesajnálóan figyeli Raziel hirtelen támadt vonzalmát és érdeklődését a kanalak anatómiája iránt. Nem túlságosan van kedvéére ez a stresszhelyzetekben megmutatkozó enyhe gyengeelméjűség.
- Épp azt teszem - közli szárazon. - Még mindig nem tettem semmi olyat... amit, nos, megpróbáltál többféleképpen is kiprovokálni. Észrevehetnéd a jóindulatomat irántad végre. - Nos, talán ez túlságosan is direkt közlés volt, de már örökkévalóságnak tűnő percek óta várja türelmesen-türelmetlenül, hogy a fiú végre észrevegye magát. Ennyire nem végtelen az érzelmi alapon támadt jóhiszeműsége. - Tegyek róla? Igen, ezt teszem - keményednek meg a vonásai.
De amikor már azt gondolta, hogy tényleg mindent kimondtak, amit ki lehetett, azt is százféle különböző megfogalmazásban, a kölyök még mindig meg tudja lepni. Hogy tiltsa meg? Nem állja meg, megereszt egy rövid, bántóan örömtelen, sötét nevetést.
- Tiltsam meg? - ismétli még, még mindig bujkál a nevetés a hangjában. - Mert eddig is hallgattál a tiltásaimra, igaz? Tiltsam meg... Raziel, tizenkilenc éves vagy. A tiltások és sarokba állítások kora lejárt. Te törvényt szegtél, nem elgáncsoltál valakit a klubhelyiségben.
Bármennyire is úgy tűnik, jól mulat, ettől csak még inkább éles hangsúlyt kapnak a szavak. Hát most sem veszi észre, miről beszélnek voltaképpen? Ezek súlyos dolgok. Azkaban, halál, száműzetés a büntetésük, nem kukoricán térdeplés. Bár... utóbbi sem lenne rossz. Kevés ruhában. Üvegszilánkokon.
Vagy talán mégis felfogta...
Egy hosszú percig szótlanul, szinte ünnepélyes komolysággal figyeli, aztán bólint.
- Igazán értékelem, hogy őszinte vagy. Köszönöm - moccan meg a szája sarka, de nem, nem mosolyodik el, még csak nem is gúnyolódik, csak egy kelletlen rándulás volt. - Én nem foglak megölni téged - közli az egyébként is nyilvánvalót. Ha Raziel annak nincs is tudatában, mennyire az ujja köré csavarhatná, ha lenne egy kis esze, abban mindenesetre biztos lehet, hogy eleven és (nagyjából, de nem feltétlenül teljesen) épen szeretné megtartani. - De ha te valóban megölnéd a fiadat, akkor talán kezded felfogni, mit jelent az, amit tettél. És hogy nem maradhat következmények nélkül.
Te jó ég, mintha ötéves lenne, akinek jó és rossz ismeretlen, megfoghatatlan, magyaráznivaló ködös fogalmak. De sosem volt ötéves. Akkor még nem is létezett. Raziel tizennégy évesen született, akkor kezdett el létezni, amikor az övé lett, amikor ő elkezdte csiszolni a sárgöröngyben rejlő gyémántot, csakis akkor, és nem volt alkalma, hogy egészen szűz anyagába merítse az ujjait. Képletesen mondva. Szó szerint, nos...
Szúr a tekintete, ahogy a céltalan, ügyetlen mozdulatokat figyeli. Milyen átlátszó. Még most is tanít, nevel ez a tekintet, hazudjon ügyesebben, feszengjen fesztelenebbül, ne árulja el magát soha.
- Nem? Milyen más kimenetel van még? - kérdezi tettetett érdeklődéssel, bár a kérdés ettől még teljesen komoly, és választ vár. Raziel meg a szavába vág. Figyelmeztetően összeráncolja a szemöldökét: Merlinre, ez valóban a legesleghosszabb istenverte vacsora, amiben valaha része volt. Felemeli a kezét intően, pedig oly messze az asztal másik vége, oly gyötrő az ígéret, amellyel saját magát béklyózza. - Komolyan mondom, Raz. Tegyük fel, elengedlek. Mit csinálsz akkor? Győzz meg. Lehetséges, hogy elengedlek - vonja meg a vállát nagylelkűen. Persze, elengedi, ha már annyira megrongálta, hogy kénytelen kicsit kiengedni a kezéből, mielőtt mohóságában maradandóvá válnának a károk. De nem engedi messzire. Talán el sem engedi. Valahányszor engedékeny, ez az eredménye. Sötét Jegy. Mi a kurva isten lesz a következő? Maga Voldemort alakjában fog beállítani a minisztériumba? Hová lehet ezt még fokozni? - Az, hogy letartóztassalak és elzárjalak, erőfeszítést igényel, tervezést, gondos előkészületeket. Annál is inkább - teszi hozzá nyomatékosan, mielőtt még Raziel újra a szavába merne vágni -, mivel nem akarnék olyan gondatlan lenni, hogy nem túl valószínű, de lehetségesen bekövetkező halálom esetén ne legyen elintézve a sorsod. Ezzel szemben megegyezni kevesebb erőforrást igényelne a részemről. Ezt bizonyára nem nehéz belátnod.
Hm, igen. Úgy tűnik, olykor halhatatlan érzi magát. A végrendelete ugyan makulátlanul elkészítve várja ezt az esetleges halálesetet az ügyvédjénél, és hosszú tekercsekre rúgó parainesist is letétbe helyezett Razielnek, ha idő előtt kellene távoznia az élők sorából, az azonban nem jutott eszébe, hogyha teljes titokban elrejti valahol, ízlésesen láncra verve, legyen, aki szabadon ereszti, ha esetleg úgy adódna, hogy ő már nem élvezheti ennek az édeni állapotnak a bűnös gyümölcseit.
Elégedetlenül figyeli Razielen a sajnos nem eléggé jól leplezett összeomlás jeleit. Talán mégis alkura kellene váltania a vágyat, amelynek olyan méltatlan lenne bármily magas árat szabni. Talán most nem is ütközne akkora ellenállásba. A közelében akarja tudni. Folyamatos hozzáférést akar hozzá. Csak adjon már egy nyomorult ajánlatot, az isten verje meg.
- Gyerünk, győzz meg - ismétli nagyon türelmetlenül, de nem annyira ingerülten, és alig-alig fenyegetően.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
36
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Vas. Jún. 26, 2016 8:59 pm



Mercury & Raziel

Anno 1985








Elfintorodom, ajkaim egyetlen apró, vékony csíkká préselem, megfeszülök, de végül visszanyelem az első választ, legyen az bármi is, és egy sokkal rövidebb, másabb hangzik el végül. – Micsoda jóindulat... – morgom ugyanis, de lehetetlen lenne megmondani, hogy épp egyetértek vele, vagy pont, hogy leminősítem. Francba a jóindulatával, baszogasson vele mást, engem meg leginkább csak felejtsen már el végre. Mit tegyek még érte, mégis? A legközelebbi vacsorára invitáljam meg a Nagyurat? Hozzam el a kígyóját? Törjek világuralomra?
A nevetésre összerezzenek, szinte már fájóan rándulnak meg izmaim, kisé összébb is húzom magam, tekintetem akaratommal szembemenően ragad meg rajta. – Pont annyira nem érdekel a törvény, mint ha kigáncsolok valakit – vetem oda, bár elég gyenge kifogásnak hangzik. – És épp annyira nem érdekel a muglik hogyléte se... Álszent. – ütöm azért tovább azt a vasat, ami már az első pillanatban is hideg volt, formázásra alkalmatlan, de erős ütések hatására törésre hajlamos.
A következőkre nem felelek, úgy fogadom a köszönetét, mintha leginkább meg se hallottam volna. – Persze, hogy nem fogsz – mormolom. Túl egyszerű, túl könnyű, túl gyors megoldás lenne. Túl végleges, túl kézenfekvő, túl... Felszabadító. – Alighanem ezért sincs gyerekem – felelem gunyorosan – Nem erősségem a dolgok konszolidált megoldása – közlöm. Neki egyáltalán minek kellett? Nem fürdött be eléggé a lánnyal? Az ölni tudna érte pedig, bár nem eléggé... Hihetetlen. – Ha már úgyis eldöntötted, akkor meg nem mindegy? – húzom el ajkam. Ne csináljunk úgy, mintha rajtam állna. Lesz következmény, azt is tudja, milyen. Egyszerűen csak jól szórakozik azon, hogy elhiteti, hogy van kiút, miközben nyilvánvalóan nincs.
Jobban mondva egyre inkább csak egyféle kiút kínálkozik, de arra még nem szántam el magam eléggé, még túlságosan öli egymást a harag és a félelem bennem ahhoz, hogy összefogva egy közös ellenfél ellen vonuljanak. A pillantás súlya alatt alighanem pont ezért húzom össze magam, és bár próbálom összeszedni magam, és fapofát vágni, ez csak mérsékelten jár sikerrel, igaz, a korábbinál meggyőzőbb, de kifejezetten hitelessé nem képes avanzsálni, az még odébb van. És vélhetőleg nem a mai napra van betervezve.
Akármilyen – morranom, nem fejtem ki, részben mert előttem sem kristályosodik ki eléggé, másfelől, mert valóban hiszek bene, hogy az ember előtt mindig utak egész sokasága áll nyitva, lehetetlen lenne mindet megnevezni, és nem is akarom. A jelenem és a közeli jövőm is elég katasztrofális ahhoz, hogy azt akarjam inkább megoldani, és ne egy homályos, távoli és végletesen esetleges jövőkép esetleges problémáit kergessem. Pedig bizonyosan felemelőbb lenne inkább azzal foglalatoskodni.
A mozdulat ezzel együtt is elnémít, tekintetem is elkapom róla, a hús még mindig nem érdekel, így jobbára a bort választom, nekem nincsenek aggályaim a hatását illetően, úgyhogy nem töröm magam, hogy apró és illő kortyot öntsek csak le a torkomon. Próbálom szenvtelenül hallgatni, de a szavak kínzóak, mintha egyedül csak engem zavarna, hogy rólam van szó, és nem a kutyájáról. A szomorú igazság az, hogy engem viszont nagyon, sőt, rettenetesen zavar. – De te sem akarsz megegyezni... – vetem ellent, idegesen, de kevésbé ingerülten, mint korábban, kedvtelenül babrálva a hússal a tányéromon, míg egy apró darabot végül, szinte már véletlenül sikerül végre a villa hegyére szúrni. Nem megegyezni akar, csak egy neki kedvező helyzetet kierőszakolni, úgy csinálni, mintha én vágynék rá... De jól van, mindegy, legyen. Akkor ne egyezzünk meg, csak követeljen. Gyerünk.
Erőtlenül pillantok a villa hegyén pihenő, alaktalan húsdarabra, de végül mégis a számba veszem, étvágytalanul, de idegesen rágom meg, mielőtt bármit is felelnék. – Úgyis tudod, mit akarsz kapni... Inkább mond azt. – mormolom, jelezve, feladtam. Kérjen, nevezze meg, és az övé. Csak hagyjon végre.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
59
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Hétf. Jún. 27, 2016 12:17 am

A mondat kétértelműen hangzik ugyan, de ő egészen biztos benne, hogy ironikusnak szánták. Mégis miféle jóindulat lenne elég a hálátlan, tékozló fiúnak? Vékony, vértelen vonallá préselődik össze a szája. Minden próbálkozása lecsúszik róla, felesleges a nagylelkűsége, pedig milyen áldozat is valójában minden gyötrelmes perc, amikor nem érinti, amikor pedig megtehetné. Most is megtehetné, vacsora nélkül, ostoba, értelmetlen, parttalan vita nélkül. Nem teszi meg, tiszteletben tartja a makacskodását, és Razielnek ez sem jelent semmit. Talán nem kellene akkor erőlködnie. Mehetne minden tovább, ahogyan eddig. Könyörtelenül és lelkiismeretlenül.
Sötét pillantása éhesen nyalja le az arcáról azt a fájdalmas megvonaglást. Szenvedjen csak. Ő is szenved, és mit tudhat a tapasztalatlan kölyke az ő szenvedéséről?
-  Nem érdekel – hagyja rá kertelés nélkül, hidegen – , ha nem marad utána kijavíthatatlan, eltussolhatatlan kár. Elgáncsolsz valakit vagy épp elásol egy-két muglit, akik nem hiányoznak senkinek – igazad van, ez a legkevésbé sem érdekel. – Rezzenéstelen az az acélhideg tekintet. De nem árul el éppenséggel súlyos titkot: soha nem titkolta Raziel előtt, hogy őt nem az igazság és jóság griffendéles zászlaja vitte eddig a magas pozícióig. Ő is pontosan ugyanazt teszi, amit a kölyök is tenni kíván, erőszakkal és hatalommal teli kádban áztatni magát élethosszig. Épp csak bölcsebb és kényelmesebb útját választotta. –  De ez ki fog tudódni. A Jegy a karodra égetve: ezt a szemtanút nem tudom megvenni se galleonokkal, se megfélemlítéssel. Még csak hibáznod sem kell. Elég, ha elejtünk egy halálfalót, aki tudja, hogy közéjük tartozol. Elhiheted, ennek a fajtának nem kell Veritaserum, még teljes amnesztiát sem kell ígérnem ahhoz, hogy daloljon. És akkor mindennek vége, Raziel. – Groteszkül finoman beszél hozzá, mintha egy megvadult állatot próbálna lecsitítani, de a vonásai kemények maradnak. –  Akkor a legjobb, amit remélhetsz, az örökké tartó menekülés – előlem.
De a fiúnak nem kell az az élet, amit eltervezett neki, egy meredeken a magasba ívelő, fényes karrier, támadhatatlan tisztelet, hatalom és befolyás, idővel egy jó családból való, könnyen idomítható feleség, akinek a létezése nem ver különösebb visszhangot sem mellkasban, sem fejben, se ágyékban, majd végül egy őzszemű kis trónörökös, aki pontosan ugyanazt a gyönyörű elmebajt hordozza majd, amin ők ketten vérrokonság nélkül is osztoznak. Igen. Ezt szánta neki, nem a száműzetést. És neki, a hálátlan kis rohadéknak ez nem kell. Ingerülten rándul bele a szája a gyerek említésébe.
Még mindig makacskodik, de már látszik, hogy ez már csak olyan erőtlen dac, árgus szemekkel figyeli, ahogy a húst gyaszatolja, szinte szemmel látható az az átkapcsolás. Győzött. A fiatalabb vadállat épp csak le nem fekszik elé, hogy megadóan felmutassa a védtelen hasát és torkát. Igen, győzött, de mégis keserű íz a szájában ez a diadal, nem az az édes, amire számított. Köpni ingerli. Hosszú percekig hallgat, mielőtt megszólalna parancsolás, követelés helyett majdnem kérlelően.
-  Nézz rám, Raziel. – És kivárja, hogy a fiú felnézzen. Mohó, ragacsos pillantással méri végig, mintha a már így is teljes felkínálkozás valódi értékét próbálná megbecsülni. Mennyit ér neki ez a nyavalyás, mennyit adna fel a hatalmi helyzetből csak azért, hogy megkapja végre egészen? – Tudom, mit akarok – egyezik bele rekedtesen mordulva, már jóval nyersebb hangon. –  És meg is fogom kapni? Csak meg kell neveznem, és az enyém, igaz, kölyök?Téged. Egészen, szőröstül-bőröstül. Engedelmesen, ellenállás nélkül. –  Cserébe a… szabadságodért. – Nem is valódi a kérdés, látja a feleletet, mielőtt egyáltalán feltette volna a kérdést: igen, most kérhet. Követelhet. Elvehet mindent, amit csak akar, amit csak nem szégyell, a testét, a lelkét, minden nyomorult, imádnivaló kis porcikáját. Most követelheti, hogy önként másszon az ölébe, hogy önként tegye meg mindazokat a mocskos dolgokat, amiket erővel kényszerített rá. Ó, igen, most végre a magáévá teheti egészen. Lemoshatatlanul, kitörölhetetlenül, ez lesz az ő Sötét Jegye, amit beleéget a sejtjeibe egyenként, véglegesen.
A pillantása úgy döf belé, mint ahogy a fiú húzza a villára a falatot. Drága falat. Luxuskivitelű. És milyen olcsóvá válik tőle ő, aki megvenné.
-  Gyere ide, most – parancsolja, ellentmondást nem tűrő hang anélkül, hogy a legkisebb mértékben is felemelné a hangját: ellenkezőleg, szinte elfulladt, karcos lehelet ez. Türelmetlenül kinyújtott karja pontosan kijelöli a helyet, hol akarja tudni maga mellett.
A vacsora véget ért.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
36
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Hétf. Jún. 27, 2016 12:54 am



Mercury & Raziel

Anno 1985








Valamelyest nyugszom, ahogy egy kínzóan rövid pillanatra a téma nem én vagyok, hanem ő, de szinte észre se venni a váltást, úgy terelődik vissza rám, de a pillanat szülte kósza nyugalmam megmarad, igaz, annyira illékony, hogy még felületes szemlélő is érezheti, elég egy apró, rosszul megválasztott szó, hogy elillanjon.
Szinte nyelvem hegyén a válasz, engem meg ez nem érdekel, hol van az még, és ha véletlen lebukom, akkor majd... Majd... Megoldom. Hol van az még. Meg egyébként is. Szóval... Leginkább hol van az még.
Meg ugye, lehet, hogy be se következik. Na. Hát akkor meg?
Akkor – felelem végül némi hallgatás után, ami alatt valamelyest összeszedem a pillanatok alatt szétesett gondolataim – Előbb rám kell bizonyítanod. Neveket sorolni bárki tud, a sarki fűszerestől kezdve bárkit megnevezhetek, ha már benne vagyok... – közlöm. Végül is az én szavam egy... Akárkiével szemben. Naiv képzet, hogy ez így patthelyzet, és márpedig hibáznom kell, hogy elmozduljon valamerre.
Egyébként is, ha a nyomomba ered, akkor... Akkor majd lesz társaságom, akikkel csapdába csalhatom, végső esetben. Sokan akarnák holtan látni szerintem. Nem lehet olyan nehéz dolog úgyse. Elszántság kérdése. Remélem.
De hiába minden remény, ezek ködbe vesznek, a jövő jótékony homályába, hogy aztán majd évek múlva vagy előkeveredjenek onnan, vagy ne... Helyette a jelen kínzó valósága telepedik ránk, úgy tanulmányozom az előttem lévő húst, mintha legalábbis én magam lennék a tányéron. Több darabban, szétcincálva. Pontosan így érzem magam, döglötten, leterítve.
Megvonaglok a hangra, de kelletlen engedelmességgel pillantok fel, üresség, félelem, megadás... Félelem, az ellenállás utolsó, apró morzsái... Még félelem. Nem akarom. – Alighanem – hagyom rá ettől még, bár olyan szívesen mondanék mást, de... De. Ha nem adom, elveszi, a kérdés pedig nem az önkéntesség, hanem, hogy megkapja-e.
Ezért aztán igazán kár volt ez a felvezetés, puccos körítés, fájó, elmét romboló ráhangolódás nélkül is közölhette volna. – És mi az én biztosítékom? – utolsó, szenvtelen kérdés. Én adok, rendben. Adjon ő is.
Pillantásom közben elfordul tőle, egykedvűen réved hol az ajtó felé, hol a szoba egyéb pontjaira, potenciális kiutat keresve, és szinte észre se veszem, de magamban menekülési útvonalak sorakoztatom fel, hozzájuk tartozó, itt és most már-már részlet gazdagnak tűnő, más esetekben sivár stratégiák egész garmadájával. Nem telne sokba egy hirtelen mozdulattal megindulni, és kiszaladni az ajtón. Vagy pálcát ragadni, és… Bántóan nyikordul a szék, ahogy megmoccan, bántó az is, ahogy én teszem, de leginkább engem bánt, kelletlenül állok fel, monoton léptekkel indulok meg felé, izmaim szinte már most görcsbe rándulnak, és minél közelebb érek hozzá, annál inkább világos, hogy ha mást nem, még mindig megpróbálkozhatok majd a nyers erővel.
Elég kétségbeesett gondolat, egyelőre odébb napolom, inkább csak megállok felette, még épp kartávolságon kívül - na jó, remélem, hogy kartávolságon kívül -, de várakozóan. Itt vagyok... De ne kérje, hogy lelkesedjem is.


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
59
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Hétf. Jún. 27, 2016 1:19 am


- Nagyon helyes. Én is így gondoltam – közli lustán, szinte unott gúnnyal, mikor végre megmoccan a fiú, hogy engedelmeskedjen a parancsának.
És engedelmeskedik. És végre ott van. Annyi mihaszna szájtépés után végre ott. Pont, ahol szeretné, kartávolságon belül, legalábbis elég kinyújtania a karját, hogy közelebb rántsa, testközelbe, és akkor már tényleg ott van. Pont úgy áll mellette, ahogy mindig is akarta, szófogadóan, önszántából, behódolva, felkínálkozva. Elkészülve minden szennyes, erőszakos kívánságára. Most az övé lehet. Most elvehet belőle mindent, amit csak akar. Két réteg ruhán keresztül is érzi a melegét, az elevenségét, azt a sima, ruganyos, fiatal bőrt, amire billogot akar sütni, a sajátját, amit meg akar marni, végignyalni, végigkarcolni, átharapni, amíg tökéletesen eggyé nem válik kettejük anyaga. Átfogja a derekát, a másik keze öv fölött állapodik meg, onnan siklik végig a tenyere a hasán, mellkasán, nyakán, ahogy lassan feláll, hogy végül a torkára fonódjanak az ujjai cirógató fenyegetéssel, majd a derekán tartott kézzel a tarkóján belemarkol a hajába. Szinte az összes szálat a kezébe gyűjti, hogy ne okozzon fájdalmat. Hátrahúzza kissé a fejét. Most valóban nem kegyetlen, nem bántalmazó, nem fájdalomfakasztó, csak fullasztóan, elementárisan birtokló az érintése. Éppen kényelmes így lecsapni a szájára, de körülményes vadállat, csak súrolja az övével.
- Akkor most elmondom, mit akarok cserébe – olvassa az ajkára a szavakat, és ilyen közelségből kényelmetlenül is nyitott szemmel csókolja meg, de a csókjában csak vibrál az a vágy, ami inkább pusztítana, minthogy eleressze. Csak éget, de nem harap és nem gyaláz, nagyon is lágyan futtatja végig az ajkait, a nyelvét a másikén, mintha fenyegetné a lehetőség, hogy szétporlad a karjában a fiú ingerlő tökélye. Nem ő húzódik el – nem is tudna, a kurva istenit, nem is tudna elszakadni tőle –, a fiút húzza el magától a hajánál fogva, de most sem durván, csak magától értetődő birtokjoga határozottságával. – Az lesz, amit mondtam – közli szenvtelenül, és önkéntelenül megnyalja a száját, lenyalja róla Raziel ízét. – Visszamész Hozzá, és okos kígyó leszel. Nem keltesz feltűnést. Azután pedig eljössz hozzám. Nem kerülsz el, nem bujkálsz előlem, hanem eljössz magadtól, és átadsz minden információt, amit csak megszereztél. Hogy ide, vagy a minisztériumba jössz, tökéletesen mindegy, amennyiben rendszeresen eljössz. – Olcsón, mennyire olcsón adja, amiért nagyobb árat is kérhetne most, kérhetne mindent, ehelyett ajándékot ad az alku tárgya mellé. Gyémántokat szór a kibaszott, szépséges, gyönyörű lábai elé, amik láncot érdemelnének inkább. – Nincs biztosítékod – közli ridegen. – Nekem sincs. – Kifejezéstelen arckifejezéssel mered rá, csak a tekintetében motoszkál a vadállat, akit nem enged rá végül Razielre, pedig megtehetné. De mennyire megtehetné. Gúnyosan, harapósan rándul a szája. – Bízunk egymásban, vagy sem. Ameddig ez működik, szabad leszel. Ha nem… - Kissé félrehajtja a fejét, teljesen mozdulatlan, csak egy halott vagy egy szobor lehetne mozdulatlanabb, mert ha mozdulna, megcsókolni még egyszer, megmarni, ott hagyni a fogsorát azonosítóként az ajkában, hogy bárki ránéz, lássa, birtoktárgy, az övé, senki más nem érintheti meg, csókolni, baszni, szeretkezni vele, agyonverni, kipreparálni... újra megnyalja a száját. Elborítja a másik test illata, a hipnotikus íz mégsincs már sehol, gyorsan kopik, mint a fiatalság hímpora. – Gondolom, értettük egymást. – Egy hosszú percig marad így, a tömött hajtincsek a kezében, ujjai a torka körül, készen, hogy megszoruljanak, hogy odacsapja az asztalhoz inkább mégis.
Végtelennek tűnő néhány másodperc után leereszti a kezét, és mintha mi sem történt volna, visszaül az asztalhoz, undorral eltolja az alig érintett tányért, és méltatlanul osztályidegen mozdulattal lehúzza a maradék vörösbort. Ennél jóval otthonosabban halássza elő a zsebéből és pattintja fel a cigarettatárcát. Már a rá jellemző szertartásossággal illeszti a szája szegletébe, és veszi elő a gyújtót, mély slukk, aztán kiengedi a sűrű füstöt a vacsoraasztal romjai fölé. Soha nem gyújtana rá az étkezőben. Proli dolog. Szánalmas.
A második slukk után türelmetlenül, bosszúsan pillant oldalra, mintha kellemetlen meglepetésként érné, hogy Raziel még mindig ott van. Nyersen pattan a hangja, ahogy ingerült, sürgető kézmozdulatot tesz az ajtó felé, mintha csak egy alkalmatlankodó beosztottat bocsátana el:
- Most elmehetsz.Takarodj a szemem elől, mielőtt meggondolom magam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
36
Hozzászólások száma :
210
Hírnév :
2

TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   Hétf. Jún. 27, 2016 1:56 am



Mercury & Raziel

Anno 1985








Kicsit megrezzenek a hangra, de nem tántorít, úgy vonulok oda, mintha legalábbis szent misszióm lenne. Pedig mintha utolsó intő csengőszó lenne, hogy msot, most még nem késő, még elrohanhatok... De nem teszem. Erőtlen, de kitartó lépések, majd megállás, tekintetem szinte azonnal félresiklik, visszatér a fal tanulmányozására.
Igazi mestermű.
Nem szemlélhetem a szakértő hozzá(nem)értésével túl sokáig mégse, a mozdulat bár nem ér váratlanul, de készületlenül igen, olyan könnyedén foghat rám, hogy azt alighanem később megirigyelheti önmagától, sem ellenkezés, sem elfelé irányuló rándulás, csak tehetetlen rezzenés, kelletlen engedékenység, szinte fájó mozdulatlanság, amivel a karjaiba "omlok", gyerünk, csináljon, amit akar.
Engedelmesen mozdul a fejem is, de hiába minden finomság, leginkább csak kínzóan marónak érzem a jelenetet. Utálom. És utálom magam is. Nem tudnám eldönteni, ki áll az első helyen, igazából. A csendes feladás a szégyennel forr össze, hiába minden fenyegető él, már nem kell jobban fenyegetnie. Nincs is mivel. Ettől még akaratomon kívül is gyorsabban veszem a levegőt, megjelenik rajtam egy-két izzadtságcsepp, felborzolódik a szőr a kezemen, tarkómon…
Szokatlanul engedékeny vagyok a csókban, még minimális viszonzásra is lel, a szabadulni vágyás hazug reménye, tessék, együttműködő vagyok... Itt és most. Aztán csak eressz el... És akkor... Akkor... Akkor!
De nem, valójában akkor sem fog történni semmi. Keserűen húzom el ajkaim, ahogy eltávolodom tőle - nem eléggé, egyáltalán nem eléggé -, tekintetem sóvárogva néz új pont után, amit stírölhet.
Értem – hagyom rá. Nem kérdezem, mit ért rendszeres alatt, elmémben az eljövetel szó forog csak, körbe-körbe, nem forr össze mással, sem gyakorisággal, sem helyszínnel: csak vele. Ettől válik rémítővé. Nem akarom, de nincs ellenkezés. Egy üres, semmitmondó hang se, csak az erőtlen feszülés, majd a megadó ernyedés.
Nem nézek rá. Nem is merek rá nézni. Nincs biztosítéka... Mégis, milyen biztosítékot akar?! Egy fél pillanatra fellángol a korábbi harag, ne merje visszacitálni az előző hosszas köröket, nem bírnám elviselni! Lopott pillantás, kár volt, a düh úgy fordul át megvető feladássá, mintha mindig is az lett volna. – Értem. – ismétlem csendesen, úgy tűnik, áttérek a mantrázásra. Ahogy elereszt, sem mozdulok, igazából az sem tudatosul bennem igazán, hogy ő mit tesz, vagy mit nem, úgy nézek rá, hogy biztos lehet benne, nem látom, csupán nézem. A hangra azért visszatér az élet a pillantásomba, elhátrálok úgy két-három lépést, majd, mintha csak most tudatosulna bennem, mit mondott, erőtlenül biccentek, de ennél többre nem futja, mint elköszönés.
Farkam behúzva ügetek ki a házból, hogy aztán kint sem lassítva loholjak el, ki tudja meddig, míg eszembe jut, hogy hoppanálni is tudok.
Meg aztán, a sarokban sírás még mindig jó ötletnek tűnik. Megvetendően szánalmas.


//Köszönöm a játékot *-* Még-még-még :3//


"Felkelsz és az arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez. Milyen szép vagy! Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz; nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: 1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat   

Vissza az elejére Go down
 
1985 - Mercury & Raziel - Az a bizonyos szombat
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: Távolabb :: Időnyerő-
Ugrás: