Raziel Z. Arkell

Január 8.-án születtem. Hóvihar volt azon a héten, és ami azt illeti, ez a hóvihar alapjaiban határozta meg az életemet. Anyám és apám kapcsolatában soha nem volt szó esetleges gyermekáldásról, sőt: így mikor anyám terhes lett velem, apám számára evidens volt, hogy a felelősség elől a legjobb út az lesz, ha idejében meglép. Anyám bizonyára kérte, hogy maradjon, de mindhiába: így élete derékba tört, s kénytelen volt otthon maradni, egyedül, velem: ezért pedig a kezdetektől fogva engem hibáztatott. Születésem napján sem volt ez másként, ki akart rakni, s magamra hagyni. Egy órát töltöttem kint, a hidegben, míg végül értem jött. Talán élete legemberségesebb tette volt, hogy nem hagyott ott, magamban, néhány plédbe, rongyba, egyébbe csavarva. Eldöntötte, mégiscsak felnevel.
Bár ne tette volna.
Soha nem kedvelt meg, az évek folyamán ellenszenve gyűlöletté és megvetéssé fejlődött, én pedig nem tehettem semmit: tűrtem, szenvedtem. Elviseltem mindent, amit kellett, hiszen nem volt hova mennem. Nem volt könnyű pedig - a fizikai és mentális terror, melyet átéltem, soha nem múlt el nyomtalanul, alapjaiban facsarta ki gyermeki, ártatlan lelkem, s nyomorította meg örökké.

Eltelt jó néhány év, mire fény derült varázsló mivoltomra, és elkezdhettem a Roxfortba járni. Anyám boszorkány, apám meg... Ki tudja. Gondolom, mert hát anyám se áll azért össze mindenféle jött-menttel. Vagy legalábbis nem akármelyikkel. Alapvetően nem voltam rossz tanuló sohasem. Jól értettem például a gyógynövénytanhoz, vagy a bűbájtanhoz is, és kiemelkedően mesteri szinten értettem a legendás lények gondozásához, valamiért az állatok ösztönösen megbíztak bennem ugyanis, és idomítás nélkül is megtették, amit parancsolok.
Hiba volt.
A bizalom, amit belém fektettek, soha nem térült meg igazán, mindig is visszaéltem vele, és ők soha nem jöttek rá idejében. Soha. 12 évesen öltem először állatokat úgy, hogy pontosan tudtam, mit teszek. Megöltem, és kizsigereltem őket, és teljes elszántsággal tanulmányoztam, mi hol helyezkedik el bennük, vagy, hogy hova kell szúrni, hogy meghaljanak, mit élnek túl, és mit nem; hány szúrást bírnak ki egyes területeken, mi a különbség szúrás és vágás között,mennyiidő alat lehet teljesen kivéreztetni őket, stb... Tettem mindezt azért, mert megnyugtatott a tudat, az érzés, hogy valakinél erősebb vagyok, hogy valaki ilyen mértékben ki van szolgáltatva nekem. Időnként meg is mérgeztem egy-két állatot. Ezek az esetek azonban ritkák voltak, jellemzően akkor fordultak csak elő, amikor nagyon magamon kívül voltam, és igazán aktív részvétel nélkül akartam szemlélni mások szenvedését.
Amúgy a legtöbb tárgyból átlagos voltam: mindent meg tudtam csinálni, amit elvártak, egészen jó minőségben, de nem voltam sem egyedi, sem utolérhetetlen. Átlagos hollóhátas, szorgalmas, de nem különösebben érdekes diák. Az állatokat leszámítva - az tényleg adottság lehet.

14 múltam nem sokkal, amikor anyámnak (a korábbiaknál komolyabb) új kérője akadt . Nem érdekelt különösebben, legyenek meg egymással, nem hittem benne, hogy ettől majd bármi is megváltozik, hogy idilli családom lesz ott, ahol korábban nem volt semmi sem. Igazam is lett.
Anyám új hódolója nem is akárki volt, hanem az auror főparancsnok. Neves, nagy ember, az a fajta, akitől az ember jobb, ha meghúzza magát, szépen csendben. Az az ember, aki akármit megtehet, amit csak kíván, következmények nélkül. Olyasvalaki volt ő, aki bármit és bárkit megkaphat, egyidejűleg bármikor bárkit el is tehet láb alól. A gond csak az, hogy hamarost rá kellett jönnöm valamire: akkor, amikor ez az ember elkezdett nyitni felém, és barátkozni velem, apám helyett apámmá válva szép lassan, nem felelősségérzettől volt motivált, hanem vágyaktól elvakított.
Megváltoztatott. Tehetett volna jobb emberré, de nem így lett. Csak későn ébredtem rá, mi is történik itt - a nevelőapám szabályosan rám akart mászni, és megerőszakolni. Az, aki érdekelte őt, én magam voltam, és a legkevésbé sem az anyám.
Kiborultam és összetörtem, pánikszerűen menekülni akartam. Aznap az éjszaka az utcán talált rám. Egy kisebb parkban egy padra húzódtam be, éreztem, hogy soha, de soha nem mehetek többé haza.
Anyám talált rám, aki legalább annyira zaklatott és feldúlt volt, mint én. Talán most először hittem azt, hogy anyaként fog fellépni, mellém áll, és megvédelmez, ahogyan azt egy szülőnek tennie kell, majd megvigasztal, kidobja a fiúját, és talán minden megváltozik közöttünk. Letérdelt elém, sírva, és arról beszélt, hogy sajnálja. Én is. De amikor folytatta... Arra nincsenek szavak. Rá kellett jönnöm, hogy ő egyáltalán nem azt sajnálja, ami majdnem történt, hanem azt, hogy megléptem ez elől. Arra kért, legyek együtt a férfival, akit választott. Hogy tegyem ezt meg neki, mert... Muszáj megtennem, másképpen elhagyja őt a férfi. Az a férfi, akiért olyannyira odáig van... És ha ez az ára, hogy a kérője vele maradjon, hát ő kész ezt megadni, és ne higgyem azt, a magam 14 évével, hogy megtehetem, hogy újra, végleg tönkreteszem az életét. Azt az életet, amit ez a férfi tett végre valamivé, kiemelve a mocsokból. Tiltakozásom erőtlen volt, és esetlen azzal a dühvel és erővel szemben, amivel anyám fellépett, és bár bizonygatta, hogy Mercury bizonyára nem úgy gondolta, hogy... Igazából ekem kéne bocsánatot kérnem! Anyám erővel rángatott haza, de arra, ami ezután következett, semmi sem készíthetett igazán fel.

Nem mentem haza karácsonykor, miért is mentem volna? Tudtam, mi vár otthon, és rettegtem a gondolatától is. Mercury persze küldött nekem ajándékot, többet is, nem egy olyan drága volt, hogy alighanem többet ért önmagában, mint az életem. Meg akart venni kilóra.
Nyáron sem akartam hazamenni. Soha többé nem megyek haza, ezt már eldöntöttem 14 éves koromban, nyár végén, mikor végre útnak indulhattam a Roxfortba ismét. 15 évesen pedig, ahogyan ismét beköszöntött a nem várt nyár, ideje volt indulni. Egyik ismerősömékhez mentem. Hittem benne, hogy náluk átvészelhetem a nyarat, háborítatlanul, békében.
Két nap telt el, mikor beállított értem Ő. Anyám új férje. A barátom szülei persze, hogy tájékoztatták róla, hogy náluk vagyok. Nem is értettem, hogy lehettem akkora idióta, hogy auror szülők gyermekénél akartam megszállni...

Ami innentől következett, leginkább felfoghatatlan és érthetetlen volt számomra. Erőtlenül vergődtem egy szörny karmai között, hol erősebbé váltam, hol gyengébbé, miközben minden korábbi elborult hajlamom egyre csak erősödött, míg végül legalább annyira beteges szörnyeteggé nem lettem, mint ő maga. A kettőnk viszonya ezzel együtt is zavaros és megmagyarázhatatlan volt, tele hullámokkal és megtörtséggel, csalódással és vérrel...
Volt egy lánya. Egy olyan lánya, aki ölt volna érte, ha helyettem vele foglalkozi, de nem. Egyszerűen... Nem érdekelte. Rühellem a kis kurvát. Ha akkor nem adja fel olyan könnyen, ha rámenősebb, ha... Ha. Esélytelen volt a figyelemért vívott harcban, törékeny teremtés.

Amint nagykorú lettem, világossá vált, hogy soha többé nem megyek haza. Nevelőapámmal összevesztem, és talán számára is kezdett egyértelművé válni, hogy soha többé nem hagyom, hogy molesztáljon. Gondoltam én.
Anyám még ebben az évben öngyilkos lett: magára gyújtotta az egész házat, én pedig egyedül maradtam.
Ekkor kezdtem a korábbinál nagyobb rendszerességgel muglikat kínozni, néha elszaladt velem a ló, olyankor meg is ölni őket, a kisded játékaim. De persze soha semmi nem tart örökké: a látszólagos függetlenségem sem, így a felhőtlen szabadság éveinek végül leáldozott.

Persze, hivatásos munka nélkül én sem élhettem volna sokáig. És nem is akartam. A sors torz fintora, hogy szakmám hasonló, mint nevelőapámé volt. Ámbár én nem az a fajta auror vagyok, aki megy, és levadássza a sötét, gonosz alakokat, vagy aki az irodában erről papírokat állít ki. Az én munkám ezek mögött, ezek után következik. Vallató lettem. Kegyetlen és durva, de végletekig számító. Ismerem az emberi lélek részleteit, tudom, mikor kell kedvesnek és segítőkésznek lennem, vagy mikor kell durvulnom. Esetleg mikor kell jó zsaru-rossz zsarut játszani, vagy mikor kell egy időre összezárni két rabot... Habár nem ölhetek meg senkit, de kiélhetem szadizmusom, uralkodni vágyásom. Nem meglepő, hiszen az életben sosem voltam igazán domináns, csupán a nálam gyengébbeket tapostam el, kímélet nélkül, ha volt rá mód. Nem áll tőlem mesze a megvesztegethetőség, a hivatali visszaélés, a kisebb-nagyobb túlkapások...

Akárhogyan is, az évek múlásával hiába igyekeztem kényszeresen kerülni Őt, nem tudtam elfelejteni azt, amit velem tett, és mindez hatással van a jelenlegi kapcsolataimra is. Nem szédelgek egyik kapcsolatból a másikba, de képtelen vagyok megmaradni ezekben jellemzően, kényszeresen teszem tönkre partnereimet mentálisan, majd ha már végletesen kizsigerelte őket, eldobom valamennyit, mint a használt rongyot. Mindemellett előfordul, hogy olykor olyan vágyaim támadnak, melyek régi traumákban gyökereznek, s amelyek többnyire nem részei egy egészséges kapcsolatnak...

És, hogy ezen kívül még mit tettem? Csatlakoztam Voldemort Nagyúr seregéhez, amikor eljött az idő. Nem, ugyanúgy nem én voltam az, aki kivont pálcával az első sorban harcolt, nekem sosem volt az ilyesmi való, ez csak halált és pusztulást hoz ugyanis - nagy eséllyel még számomra is, ezt viszont nem vágynám. Soha nem is vágytam. És persze nem lehettem a bájitalmestere sem, arra már volt más, egyébként sem vagyok túl jó benne... Az állatkert pedig nem érdekelte annyira. Jobban mondva, ha tárgyalni kellett valamely értelmesebb csoporttal, mehettem én is, például az óriásokhoz, vérfarkasokhoz vagy óriási pókokhoz is... De nem, az én igazi munkám más volt. Ugyanúgy, ahogyan a minisztérium berkein belül is, ahol persze némi tégla feladatkört is betöltöttem, úgy itt is vallató voltam, bár inkább nevezném kínzómesternek. Sokat tanultam itt, sőt... El se tudnám mondani, mennyi mindent - majdnem annyit, mint Mercury mellett. Ekkortájt sajátítottam el a legilimencia mesterségét is.
Mindez persze nem egy ideológiáktól átszőtt, elvakult döntés volt részemről. Engem nem érdekeltek sema mugik, sem a sárvérűek, ha pusztulniuk kell, ám legyen, de ha másik csoportot választottunk volna főbűnösnek menet közben, engem istenigazából az sem hozott volna lázba. Ó nem. Ekkoriban ellhittem, hogy ha egy szörny elől menekülök, az igazi kiutat az jelentheti, ha egy másik fenevad szárnyai alá húzódom be. Ostoba, de jóleső gondolat volt. Hiszen nem lehetek egyszerre kettejük pincsije... A gyengébb majd szépen lemond rólam, és minden gondom megoldódik.
Rémesen naiv gondolat.

A Nagyúr bukása óta szépen csendben, visszavonultan élek. Ha bárki kérdezné, auror vagyok, mert az olyan dicső és hangzatos - és mert oly kevesen sejtik, hogy mi is rejlik e mögött igazából, hogy ténylegesen az alagsori kínzókamrákban töltöm a munkaidőm. Nem, mintha ne végeztem volna el az aurorképzést, és ne próbáltam volna ki azt egy rövid ideig ténylegesen is; de az efféle adrenalingőzös, olykor vérre menő bevetések nem nekem valóak. Így tehát maradtam az, aki ráveszi az embereket arra,hogy daloljanak amikor kell. Persze időnként van, aki ártatlan, de az így járt. Én is az voltam valamikor, ez a részlet történetesen már akkor sem érdekelt senkit.
Anyám régi házát újítottam fel - na nem nagyon, épp csak annyira, hogy élhető legyen. Ez vagyok én, ez a jelenem, és alighanem a jövőm is: hiszen a Nagyúr újbóli felbukkanása nem sok egyéb utat kínál... Nemde?