Juno Arkell

Mercury Arkell aurorparancsnok elsőszülött (és azóta egyetlen vér szerinti) gyermeke. Nagyon fiatal édesanyja egyéves korában meghalt egy reménybeli kistestvér kihordása közben, a gyógyítók utólag azt mondták, a belterjes aranyvérű génállomány gyöngesége mellett egy szülésre sem lett volna alkalmas, de Juno a kiskori betegességet kinőve mégis nagyjából egészséges lett. Hároméves korában apja újra megnősült, és őt az anyja rokonai nevelték fel, milliószor meghallgatta ennek magyarázatát, hogy egy lánynak nőrokonok mellett a helye, bla-bla-bla. Amióta az eszét tudta, élete arról szólt, hogy megfeleljen annak az apának, akit csak ünnepekkor látott néhány órára, és leginkább drága ajándékok formájában vett részt az életében. Bizonyítási kényszerére a rokonai is rájátszottak, mikor a természetéből fakadó nyugtalanság és vadság kiütközött rajta, olyan mondatokkal csitították le, hogy ej, Juno, mit szólna apád, vagy  ha jól viselkedsz, akkor apád biztosan meglátogat hétvégén. Ezért aztán komolyan igyekezett jól viselkedni a rokonság nézetei szerint, felvette a kényelmetlen kislányruhákat, szófogadó volt az apja által pénzelt nevelőnőkkel, és mindent megtett, hogy elsajátítson mindent, amit egy jól nevelt kis boszorkánynak illik, még akkor is, ha póni helyett inkább igazi versenyseprűre vágyott, és a táncórák idejében szívesebben játszott volna a közeli erdőben. Végtelen naivitással csak tízévesen döbbent rá és fogta fel, hogy apjának egyébként van családja, egy felesége, aki lehetett volna nyugodtan az ő mostohaanyja, és a sajátjaként nevelt fel egy majdnem felnőtt fiút, akivel rendszeresen tartja a kapcsolatot, és a nevét viseli. Mikor ezt első lázadásai során apja szemére hányta, akkor a férfi úgy döntött, hogy a Roxfort helyett jobb, ha a Beauxbatonsba fog járni, és legalább nem lesz szem előtt a minősíthetetlen viselkedésével. Ez akkora pofon volt sérülékeny kiskamasz egójának, hogy évekig nem heverte ki. Vagy leginkább soha.
Az iskolában az addig többé-kevésbé uralom alatt tartott gyűlölete a világ ellen teljesen elszabadult, a francia finomkodás, az agyonápolt mágikus kertek és az ebédlőben evés alatt éneklő kib*szott nimfák kórusa épp azt testesítették meg számára, amit mindaddig ki nem állhatott, de elviselt, hogy egyszer méltó legyen az apja figyelmére. Fél év tombolás után a tanári karral közös megegyezésben inkább a Durmstrangba kívánkozott, ebbe apja bele is egyezett. A Durmstrangot hamar megszerette, a kegyetlen telek, az iskolát körülvevő háborítatlan természet és a merőben más tanítási attitűd jótékony hatással voltak lázadó lelkére. Tanárai fékentartották, és távol a családtól végre nem kellett megfelelnie a jól nevelt aranyvérű boszorkány mintaképnek, lehetett önmaga, tanulhatta, amit akart, és hamarosan felfedezte magában a bestiák iránti szenvedélyt. Ennek ellenére végzős koráig aurornak készült, valahol nem is olyan mélyen még mindig élt benne a vágy, hogy elnyerje apja elismerését, megbecsülését, csak egy szikrányi figyelmet, de nem felelt meg az aurorképzés követelményeinek. Igaz, kissé gyengébb eredményei valóban határesetnek számítottak, de ő meg volt győződve róla, hogy ez is apja műve, hogy távoltartsa magától, noha a férfi egyszerűen közölte vele, hogy kevés a teljesítménye. Iszonyú apátiába süllyedt, ekkor ajánlotta fel neki egykori durmstrangos tanára egy barátja thesztrálfarmját. Itt fél éven keresztül dolgozott lovászként, a magány és a bestiákkal való foglalkozás valamennyire meggyógyították a lelkét, így maradt volna tovább is, de itteni mentora azt javasolta, próbálja meg a romániai sárkányrezervátumot, hogy másféle tapasztalatokat is szerezzen. Ott aztán hamarosan egy bolgár varázslény orvkereskedő hatása alá került, akit itt ismert meg. Csatlakozott a csapatához, bejárta velük a kontinenst, és a vérfarkas orvvadászattól keresztül az egyszarvúbefogásig mindenféle izgalmas, ám büntetendő dolgot megtapasztalt. Hála a csapatnak, jól meg is szedte magát, noha apja mindig is bőkezűen pénzelte, és időnként udvarias hangvételű levelekben érdeklődött iránta, hol van és hogy érzi magát. Végül mikor egy nagyobb balhé után a csapat két tagja is úgy döntött, egy időre lepihen, ő is velük tartott, és visszatért a szigetekre.
Apja természetesen egyből rásózott volna egy családi ingatlant, csak hogy eszébe se jusson hozzáköltözni, de már nem is jutott. Az, hogy a férfi egyszer érdeklődni fog iránta, megmaradt benne úgy, mint egy árvaházi gyerekben az örök illúzió, hogy egyszer mégis eljön érte valaki, de felnőtt már annyira, hogy érezze ennek a vágyálomnak az irracionális voltát. A családi kúria helyett inkább egy isten háta mögötti skóciai tanyát választott lakhelyéül, és a minisztériumi Vérfarkas Nyilvántartó- és Befogó Egységnél vállalt állást. Ez a munka persze nem kötötte le eléggé, így néhány hónap után a korábban pihenésre vágyó egykori kollégákkal hamarosan becsatlakoztak a helyi bestiamaffiába.