Könyvtár

Általában a vasárnapokat kitölti a családi ebéd és az azt követő csevegés, amit mostanában kicsit nehezebben viselek, mint annak idején. Ám a mostani alkalom igen érdekesre sikeredett. Miután bemutattam Katherinet a reakciók olyanok voltak, amire számította: Helen kicsattanó örömmel fogadta a hírt, míg Barrington – bár csak magába – láthatóan elégedetlenkedett a választással. De persze pont ez volt a cél.
Összességében elégedett lehetek a helyzettel, mégis a ma azzal a határozott céllal jöttem, hogy kiszedjem az apámból a választ, amire magamtól hónapok óta nem tudok rájönni. Igen bosszantó, hogy nem találtam megfejtést magamtól és kénytelen vagyok őt presszírozni a válaszokért, de a kényszer nagy úr.  Végül az étkezés után abban állapodtunk meg, hogy a könyvtárban beszélhetünk, én pedig úgy döntöttem ott várom meg, mintsem a lobbiban.
Már egy ideje nem érzem igazán otthonosnak ezt a házat, a tágas, kellemes elrendezése és a rengeteg emlék ellenére sem. Inkább tűnik csatatérnek, olyan terepnek ahol nem tudok igazán ellazulni, és úgy érzem minden pillanatban ugrásnak készen kell legyek. A könyvtár kicsit kivétel ez alól, egyike a kevés helyiségnek a házban, ami az én terepem. Legtöbb időm itt töltöttem gyerekkoromban, részben mert nagyon pihentetően hatott rám a harmonikus kompozíciójával, illetve az olvasást sem vetettem meg soha. A nagy ablak nyáron és tavasszal, fénnyel tölti meg az egész szobát, amikor pedig hidegebbre fordul az idő kellemes a kandalló mellett heverészni. Noha maga az elképzelés, hogy tüzet vigyünk egy igen éghető szobába számomra érdekes koncepció, de a pozitív oldalait mindig is élveztem.
Kicsit körbe járom a szobát, leemelek néhány könyvet a polcról és bár por egyiken sincs – a tisztaságra mindig is fokozott figyelem fordult ebben a családban – de szinte biztos vagyok benne, hogy a takarítás alkalmán kívül nem sok ember teszi ide be a lábát. Bár talán most, hogy Sebastian elkezdte a Roxfortot gyakrabban fogja látogatni a helyiséget, noha nem vagyok benne biztos, hogy általában hogyan tölti a szüneteit.
Némi nosztalgiázás után végül az egyik bőrkanapén foglalok helyet, amíg Barrington meg nem érkezik. Bár már korábban elhatároztam, hogy ezt a beszélgetést lefolytatom vele, valójában magam sem tudom hogyan fog zajlani, vagy épp mit fogok kérdezni tőle. Egyértelműen tudom, hogy tud valamit Argoval kapcsolatban, amit én nem, és azt is sejtem, hogy ő áll a szakítás hátterében, azt még sem tudom hogyan, és legfőképp miért. A bizonytalanságom ellenére eltökélt vagyok, hogy ha nem is kapok minden kérdésemre választ, legalább egy kezdeti pontot igen, amin elindulhatok.

Sosem zavart igazán a csend vagy a magány. Nem félek a gondolataimtól, mint sok ember és nem érzek késztetést bármiféle pótcselekvésre, mikor egymagam töltöm az időt valahol. Ez most is így van. Így késő délután kellemes fények szűrődnek be az ablakon, és velem együtt talán a világ is a délutáni kóma állapotában ténfereg. Bennem van a késztetés, hogy minél hamarabb túl legyek az atya-fiú beszélgetésen és elhagyjam a házat, eközben mégis van benne egy kis félsz, ami miatt kellemetlenül feszengek.  Ám de ha valamit tanultam apámtól, akkor az az, hogy a kapkodás nem vezet sehova, és jobb nyugodtan megközelíteni mindent.
Nem is lepődök meg hát, hogy a messziről visszhangzó ideges lépések ellenére, szinte rezzenéstelen, kimért arccal lép be a helyiségbe. Már ösztönösen kelnék fel a helyemről, hogy köszöntsem, - hisz legyen bármilyen ellenérzésem felé mégiscsak az apám, és mint olyan valamiféle tisztelet érdemel – ám nem hagyva időt semmiféle formalitásra azonnal helyet foglal, így én magam is csak egy biccentéssel köszöntöm. A gesztusaiból és szavaiból ítélve nem kívánja húzni az időt és egyenes mód a tárgyra tér, noha a témával kapcsolatos dolgokban nem igen volt egyenes a múltban. Ám akármennyire is siet, most nem szándékozom felvenni az ő ritmusát, kettőnk közül én diktálom az iramot, legalábbis ez a cél.
- Így van, hogy Vannak mostanában? -  már korábban eldöntöttem, hogy eléggé felnőttem ahhoz, hogy tegeződésre váltsak vele szemben, de úgy tűnik, vannak szokások, amiket nehezen vetkőzik le az ember. Abban biztos vagyok, hogy konkrétan rákérdeznék arra, ami érdekel, akkor se kapnák rá választ, ha erőszakhoz folyamodnék, de persze erre nem is igen lennék hajlandó. Azt hiszem.
Mikor kisebb voltam előfordult, hogy leültünk sakkozni Barringtonnal, amit én magam nem igazán élveztem, de Ő nélkülözhetetlennek tartotta, akkoriban pedig élveztem azt a kevés együtt töltött időt is. Hogy változik a világ, nemde? Ez a beszélgetés kicsit azokra az időkre emlékeztet, csak épp itt a tábla képzeletbeli, és nyilvánvaló, hogy ahogy akkor, most sem hagyj majd nyerni, de ezúttal nincs is rá szükségem.
- Járt mostanában a versenyistállóban? Vagy esetleg a golf jobban leköti mostanában a figyelmét? - érdeklődöm tovább, noha igazán nem mozgatja meg a fantáziám semelyik kérdés, még is a cél nélküli csevej témájának mindkettő megfelel.
Kölyökként, ha szerettem volna, hogy időt tölthessek a ház urával, akkor a legjobb módja az volt, ha kimegyek a lovakhoz, hisz az esetekben, nagy százalékában Ő is ott töltötte idejét. Bár én magam is élveztem a lovaglást, mégsem fordultam olyan odaadó szeretettel az állatok felé, mint Barrington. Gyerekes vagy sem, némi féltékenységet is éreztem a lovak felé, amiért olyan figyelmét kaptak, amire bár én is vágytam igazán sosem kaptam meg. Mégis annyi pozitívuma volt a dolognak, hogy megtanultam lovagolni, noha igazi passzió hiányában sosem váltam olyan jóvá, mint az Apám, de majdnem bármilyen lovon magabiztosan tudok a nyeregben maradni.
Meglátjuk most sikerül-e.

Ha valamiben segít az embernek a sport a fizikum fenntartása mellett, az mindenképp az, hogy egyben megerősít fejben is, megtanít koncentrálni. Mint minden gyereknek ez nekem is nehezen ment, de idővel megtanultam és ezt a jó szokását meg is tartotta, ám apámat elnézve azt is el tudom képzelni, hogy ő már négy évesen az a fegyelmezettséget mutatta, amit ma. Részben azért is választottam a mai napot a számonkérésre, mert reméltem, hogy a bejelentés talán kicsit kizökkenti Barringtont a megszokott ritmusából és kevésbé lesz összeszedett. Ám szemtől szemben ülve semmi sem látszik az iménti ideges léptekből, mintha csak belépve a szobába, minden feszültségét kint hagyta volna. Noha ez lehet csak a felszín is. Nem számítottam könnyű beszélgetésre – Barringtonnal semmilyen eszmecsere nem az – de a férfiből áradó elhatározottság kicsit megingat, noha semmiképp nem annyira, hogy feladjam.
- Ezt örömmel hallom – bár mióta kiköltöztem a házból és csak vasárnaponként járok vissza meglehetősen eltávolodtam a családtól, de a jólétük még mindig őszintén érdekel, főleg Sebastian miatt, aki az iskolán kívül ebben a közegben tölti az idejét.
A kérdésre kissé elmosolyodok, egyrészt mulattató ez a fajta apai törődés Barrington részéről, másrészt nem tudom eldönteni a mostani helyzetemről, hogy elkeserítő-e vagy inkább nevetséges. Persze ezt, és főleg ennek okát nem szándékozom a tudtára adni, így legjobb tudásom szerint leplezem a bennem lévő kettősséget.
- Határozottan, nem panaszkodhatok – felelek végül, és igazán nagyot nem is torzítottam, hisz néhány aspektus tekintve valóban így van.
Az ajánlat hallatán egy kissé elgondolkozom, bár inkább csak hatásszünet gyanánt, mintsem megfontoltságból. Régóta nem teáztam, magamban nem igen szoktam, amennyit pedig mostanában otthon vagyok nem is adódott alkalom, noha régen rendszeresen időtöltés volt.
- Igen, köszönöm. Feltételezem, még mindig tartanak borsmenta teát – válaszolom végül.
A beszámoló kezdetével kicsit én magam is nosztalgikus hangulatba kerülök. Sosem utáltam igazán az istállót, sem a lovaglást, a magam módján még élveztem is. Persze főleg az elismerés motivált, amit egy-egy jobb teljesítménnyel ki tudtam csikarni az apámból, de ez nem vette el teljesen a sport adta örömöt sem. Néha felmerül bennem a gondolat, hogy újra kinézzek, és ismét lóra üljek, igazán nincs is akadálya, inkább az idő hiánya az, ami miatt nem került erre sor, és természetesen olyan időpontban tenném ezt, mikor Barrington nem ott tartózkodik. Bár ki tudja, talán ha elég kitartóan ostromlom ott is egyszer csak beadja a derekát. nem feltétlen elvetendő ötlet.
Ismét csak felcsillan a férfi szemében az a fajta lelkesedés, ami oly kevésszer, és ha mégis bizonyosan vagy munkáról, vagy a lovakról van szó. Ez még mindig bosszantóan hat, de már rég letettem róla, hogy én magam is ilyesfajta lelkesedést keltsek benne.
- Az ambíció jó dolog, de mint mindenben ebben is fontos a mértékletesség. Talán a nagy elvárások miatt végződik minden csalódásban – jegyzem meg, alighogy annyi gúnnyal, ami még éppen érezhető, de semmiképp sem hangsúlyos. Hogy a lovakról beszélek-e, vagy más nevelési metódusról, az értelmezés teljesen a férfin áll. – A túlzott kontrol miatt, ha nem marad tere, lehetséges, hogy csak megmakacsolja magát, nem gondolja? – folytatom tovább szenvtelenül. Burkolt célom a férfi provokációja, de fel vagyok rá készülve, hogy nem fogja elveszteni a higgadt hozzáállását, mégis egy próbát mindenképp megér.
- Bár biztosan könnyen tudja érvényesíteni az akaratát, ha úgy kívánja, igen meggyőző tud lenni, ezt elismerem. Volt már szükség drasztikusabb lépésekre? – például zsarolásra, de ezt már csak magamban teszem hozzá..

Egy röpke pillanatig eljátszok a gondolattal, hogy őszintén válaszolok a kérdésre, - persze nem teljesen - egyrészt mert ezen beszélgetés során ez nem sokszor várható, másrészt kíváncsi lennék az arckifejezésre, amit kicsikarna apámból a tény, hogy alig pár hónapja ismerem a lányt. Bár valószínűleg csak elégedett mosollyal nyugtázná a dolgot, és elkönyvelné, mint gyerekes csíny, így végül leteszek a dologról és a kitérő válasz mellett döntök.
- Olyan mintha mindig is ismertem volna - válaszolok a világ talán legklisébb mondatával, miközben halványan elmosolyodom. Egyenlőre nem forszírozom tovább a témát, hagyom hagy puhatolózzon ha akar. Őszintén szólva ha valódi románc lenne se tartom valószínűnek, hogy megosztanám Barringtonnal a részleteket. Egyszerűen se nem vagyunk olyan kapcoslatban, se nem érzem úgy, hogy ő lenne a legalkalmasabb párkapcsolati tanácsadásra.
Bármennyi idő is telik el, nem tudok hozzászokni a házimanók alkalmazásához, se a tényhez, hogy szinte árnyként kell mozogniuk a házban. Tisztában vagyok vele, hogy sokuk fejében meg se fordul a szabad élet gondolata, és hogy ebben a háztartásban nincs rossz helyük, hisz rosszul nem bánnak velük, mégis furcsa szájízt hagy maga után az egész szituáció. Választ se kaptam rá igazán, mikor fiatal koromban rákérdeztem, csak annyit, hogy "Ez a dolgok rendje" és végül nem puhatolóztam tovább. Egy pillanatra szóra nyitom a szám, hogy köszönetet mondjak, de végül visszafojtom az ingert és a csésze felé fordítom a figyelmem. Bár cukrot sosem adok hozzá, de némi tejet általában igen, így biztos kézzel egy keveset hozzáadok az italhoz, két három alkalommal megkavarom, majd visszahelyezve a kanalat a csészealjra, a csészével együtt magam elé veszem és belekortyolok a teába. Kellemes melegséggel tölt el az ital, és ha nem itt ülnék apámmal valószínűleg még el is lazítana. De ez most elmarad. Némi szünet után a csészealjjal együtt visszahelyezem az asztalra az italt, és figyelmem is újra a beszélgető partneremre fordítom.
Barrington szavaira kellemetlenül összerándul a gyomrom, ez régi szokás, amit nehezen vetkőzök le. A múltban előfordult, hogy nem teljesítettem az elvárásoknak megfelelően - hogy az általam, vagy az Ő általa kitűzötteknek azt magma sem tudom - ilyenkor pedig mindig kellemetlen gyomorgörcsöm támadt. Talán tudatalatt ezért is kértem borsmentát, ki tudja.
- Nyiltan valóban nem mondta ki, csak a szavai sugallják ezt. - válaszolok végül kimérten. Megjegyzését ellenben csak elengedem a fülem mellett, nem kívánok semmiféle kommentet fúzni hozzá, noha lenne mit. Még mindig felettébb bosszantónak érzem, hogy Barrington néha egylapra teszi a lovak és a saját fia nevelését, de ezt nem teszem szóvá, felesleges lenne. - Meglepő, hogy ebben az esetben megenged bármi féle makacsságot. Azt hittem az abszolút kontroll biztonságához van szokva - mondom némi meglepődötséggel hangomban, noha egyáltalán nem érzek egy csöppnyit se. Pont úgy képzelem el Barringtont a lovak között, mint ahogy otthon vagy a munkahelyén: saját elképzelésében megingathatatlannak.
Utolsó megjegyzésem olyan természetességgel válaszol, hogy kénytelen vagyok újra belekortyolni az asztalon pihenő teába, negyog elhamarkodottan szólaljak meg, vagy esetleg cselekedjek. Felbőszít milyen magától értetődő barrington számára, hogy ha valami nem úgy meg ahogy kigondolta, akkor puszta erővel - legyen az fizikai vagy épp pozícióból fakadó - rákényszeríti a másikat a megadásra. Eltűnődöm, hogy vajon sokat kellett-e lemondani a múltban, amiért most egyáltalán nem hajlandó, de végül nem firtatom tovább a kérdést. Sosem beszélt a múltjáról igazán, vagy ha mégis csak olyasmiről, amivel példálózni lehetett.
- És mi történik ha esetleg ezután sem hajlandó behódolni?- az utolsó szót kicsit jobban megnyomom, éreztetve, hogy az ilyesfajta akaratérvényesítés számomra pont ezt jelenti, egyfajta szolga státusz felállítását.
Ha igazán végig gondolom az egészet, úgy tűnik mintha nem cska nem akarja, nem is tudja megoldani a kialakuló konfliktusokat másképpen, csak a saját státuszát kihasználva. Ezt persze csak a birtokomban lévő információ alapján feltételezem, hisz nem ismerem se a múltját, se a családon kívüli életét - ami mellesleg igen szomorú egy apa-fia kapcoslatban - de mégis ez a kép alakult ki bennem. Felmerül a kérdés, vajon a teljes szociális érzékenysége hiánya miatt, vagy esetleg senki nem tanította meg neki?
- Ön jó kapcsolatot ápolt az Édesapjával? - folytatom végül tovább a társalgást. Nem sok mindent tudok a nagyapámról, de amit igen, azt sem tőle.

Ezer közül is felismerem ezt az élt apám hangjában, azt a fajtát, ami nem tűr késlekedést, de nemleges választ még annyira sem. Sejtettem, hogy nem tudom majd megúszni az arám tüzetes bemutatását, de reménykedni lehet nem? Őszintén szólva megfordul a fejemben, hogy mindennapi lényegtelen dolgokról kezdek el magyarázni, mint például kedvenc étel, ital, zene hallgatási szokásis, csupa olyasmi, ami nem árul el valójában semmit a lány jelleméről, de apróságok, amikre figyelmet fordítok. Persze csak megszokásból, nem érdeklődésből. Ennek ellenére elvetem az ötletet, azon gondolatmenet alapján, hogy ez csak még jobban azt támasztaná alá, hogy igyekszem elodázni a róla való társalgást, ami így is van, de ezt az érzetet szeretném Barringtonban legalább lecsitítani, ha nem is elnyomni.
- Nagyon szívesen, csupán nem akartalak untatni, hisz úgy is megismeritek majd jobban egymást - mosolyodom el, és részben őszinte mosoly ez, némi kárörömmel. - Szerb származású és újságírással foglalkozik, és nem is rossz benne ami azt illeti - persze ez nem igaz, legalábbis nem tudom, hogy az-e mert egyet sem olvastam közülük. Mugli hírek, amik még annyira sem érdekelnek, mint a varázsvilágban történő egyes események. - Meglepően édesszájú, noha nem nézné ki belőle az ember. Biztosan élvezni fogja Helen pite repertoárját - szerencsére legalább anyámmal jó kémiát mutattak, ami nagyban megnehezítette, hogy Barrington bármi féle ellenállást mutasson az eljegyzés kapcsán. Persze nincs bennem kétség afelől, hogy amint lehetősége adódik bojkottálja majd az egészet. - Meglehetősen vicces, és kissé kellemetlen volt az első találkozásunk. Kivételesen épp egy kávézóba tértem be, amikor belém futott és rám öntötte a pohara tartalmát. Mi is volt az? Ha jól emlékszem  cappuccino. Ritkán iszom kávét, de örülök, hogy akkor amellett döntöttem  - fejezem be végül a beszámolót, majd apám arcát fürkészem vajon mit gondol az előadásomról.
Nem hazudtam, legalábbis nem nagyot. Az egyáltalán nem igaz, hogy nem kávézom, manapság sokkal többet, mint ahányszor teát fogyasztok. És persze azt is kihagytam a történetből, hogy nem véletlen volt az egymásba botlásunk, teljesen szándékosan voltam ott és akkor.
A férfi következő szavai meglepően élesek, és pontosan aképp is vágnak az önérzetembe. Elgondolkozom vajon mikor hallottam az ő szájából a jó kifejezést, legalábbis saját magammal kapcsolatban, és persze a "nem elég jó" kontrextuson kívül. Talán ezért is vagyok ennyire szkeptikus szavaival kapcsolatban, de belátom talán jobb nem feszíteni ezt a húrt. Ennek megfelelően vissza is nyelem a megjegyzésem, miszerint nála a jó elvesztette az értéket a szememben, és hogy nem kell mindent és mindenkit folytonos akadályok elé állítani, hogy fejlődjenek. Helyette szelíd visszavonulút fújok.
- Valóban nem ad, és én magam nem borúlátásként élem meg, sokkal inkább a realitás mezejének - felelem végül megadóan, noha nem így gondolom. Az elmúlt időszakban semmire nem tudok igazán pozitívan tekinteni, és nem is látom meg semmiben azt, még ha van is. Elmerengek vajon régen is így volt-e, és változik-e valaha ez a szemléletmód.
A hirtelen hangvétel váltás egy pillanatra kizökkent, kicsit engem is lecsillapít, és érdeklődve hallgatom Barrington következő szavait. Bár vállalhatutlan ócska apa, férj és férfiként se tekintek rá mintapéldaként, mindenképp vannak olyan gondolatai, amiket érdemes meghallgatni, és elmerengeni rajta. Valójában a kontrol kapcsán még egyet is értek vele - ritkaság - annyi kiegészítéssel, hogy nem csak ingatag, de igen veszélyes is. Ha az ember abban az illúzióban él, hogy biztos pozícióban van igen nagyot koppanhat. Eltűnődöm vajon Barrington hogy érzi magát a jelen szituációban. Végül a kioktatást nem kommentálom, csupán egy apró hümmögés hagyja el a szám, mielőtt én magam is innék néhány kortyok, akár torok kaparásnak is elmehet.
Mondanám, hogy jobb a békesség, de Barrington számára ez az ő akaratának teljesülésével egyenlőre, és ez általában nem egyezik senki másével. Az a mély magabiztosság és rendíthetetlenség ami a férfi szeméből sugárzik mindenképp elismerendő jellemvonások, csak az a kár, hogy kifogyhatatlan makacssággal és szűklátokörűséggel társul.
- Lehetséges. Ez esetben bizonyosan csak nem találta meg a megfelelő hangvételt, kérdés keresi-e egyáltalán - felek végül félig kihátrálóan.
Sosem éreztem úgy, hogy Barrington hajlandó lenne bármi fajta kompromisszumra, de még csak annak szikráját sem véltem felfedezni nála. Egyszerűen szikla szilárd elképzelései vannak, és úgy gondolja csalhatatlan. Vajon honnan jön ez a fajta magabiztossága, és mi történhet, mikor szembesül vele, hogy tévedett vagy épp hibázott? Nos majd meglátjuk.
Az utolsó kérdésre apám hangja érezhetően nem olyan haragos, mint eddig, de semmiképp sem mondanám, hogy ellágyult. Talán olyanra nem is képes igazán. Szavain elmerengek egy ideig. Eltűnődöm vajon számára az a fajta apa-fiú kapcsolat, ahol nincs igazi érzelmi kapocs, csupán egy térben és időben való létezés, és a kiadott utasítások követése kielégítőnek számít-e. Ezt a kérdést végül nem teszem fel, nem érzem helyénvalónak, bár nagyon kecsegtető.
- Sosem mondtam, hogy én nem így teszek - vetem oda válaszul. Más kérdés, hogy ellenpéldaként vagy sem. - Ezek szerint már nem látta mikor megkapta az aurori címet? Vagy csak a családi szokás motiválta a pályaválasztásban? - bár nem mutatom részben tényleg érdekel a kérdésekre a válasz, Barrintgton nem szentimentális típus, és nem igen hallottam a múltról beszélni, főleg nem a sajátjáról, hacsak nem kioktató jelleggel tette azt.

Igazából semmi kétségem nem volt afelől, hogy milyen megjegyzései lesznek Barringtonnak Katherine kapcsán. Természetesen semmiképp sem hagyhatja ki, hogy azzal a fölényes, lenézéstől csöpögő hangsúlyával említse a lány foglalkozását. Elgondolkozom néha, hogy vajon az általa ideális világban mindenki auror, de legalábbis a minisztérium szolgálatában áll? Vagy mégis hogy képzeli ezt? De nem is számít, igazán nem veszem magamra, nem áll olyan közel a szívemhez a szakma, hogy vitába szálljak érte, és az az érzésem Katherine is hasonlóképp érez.
Ami persze ezután jön, az elmaradhatatlan atyáskodás. Semmi maszlag, semmi finomkodás, csak a lényeg. Nem tudok másképp reagálni, önkénytelen kiszaladok egy apró kacaj, és az arcomra is egy olyan mosoly ül ki, ami tisztán tükrözi nem vagyok meglepve.
- Nem gondolom, hogy történt volna az ebéd alatt, amire ezt a megállapítást alapozhatná. Arról pedig nem tudok, hogy előtte ismerte volna a hölgyet, vagy netalán tévedek? - hangom enyhén haragos, amivel igyekszem érzékeltetni, hogy a kijelentést személyes sértésként veszem, - még ha nem is - egyúttal a kérdésnek enyhe fenyegető hatást szánok, jelezvén, hogy nem örülnék, ha ezúttal is oda ütötte volna az orrát, ahova nem való. Persze inkább csak puhatolózok a kérdésben, hisz ha valóban megszimatolta volna a dolgot már valószínűleg lépett volna a kérdésben, bár ebben nem lehetek biztos.
Hiába érzem a férfiben gyűlő feszültséget - ami itt-ott bennem is felüti fejét - nem érzem úgy, hogy itt az ideje lecsillapítani, épp ellenkezőleg.
- A gondolatiság valóban, de Önnek úgy is olyan jól megy már hogy saját akaratával pótolja másokénak hiányát - felelem elismerősen, persze a valóságban sokkal szemrehányóbb dolgot nem is igazán mondhatnék.
Valóban sosem volt bennem égő vágy, ami az aurorság felé vonzott volna, ez annak ellenére is látszott, hogy igazán igyekeztem leplezni. Barrington valószínűleg a kezdetektől látta. De hogy azt miért nem vette észre, amit igazán akartam, az Ő elismerését nem tudom megmondani. Talán nem akarta meglátni, vagy épp látta és pont ezt használta ki.
A férfi érezhetően nehezményezi a visszajelzést nevelési technikája kapcsán, feltételezem, mint mindig, most is úgy véli Ő nem hibázott, a kívánt eredményt csak a körülmények, vagy mások hibája lévén nem kapta meg.
- Nos ez csak attól függ, mi volt a cél - válaszolok végül, és megállom, hogy ne vágja rá, hogy nem csak gondolom, de tudom is. - Valóban kíváncsi a véleményemre ez egyszer vagy csak költői kérdés az Ön részéről? Mindenesetre akármelyik is a válasz, legegyszerűbb ha majd megnézzük a gyakorlatban vajon az én megközelítésem hatásosabb-e, talán a közeljövőben - hagyom lógva a kérdést, egyetemben a felvetéssel, hogy talán számíthat egy új lóra az istállóban vagy épp unokára. Természetesen eszem ágában sincs gyereket vállalni, és ami azt illeti még Katherine házában sem voltam, nem hogy az ágyában, de persze ez az én kis titkom marad.
Volt egy idő, amikor felnéztem apámra, amikor még úgy éreztem, ha felnövök a nyomdokaiba akarok lépni. Egyrészt mert ezt várta el, másrészt pedig valóban úgy gondoltam olyan ember, aki követendő példát mutat. Idővel rájöttem ez az út nem az enyém, talán mostanra apám is erre jutott.
Felidézve a pillanatot mikor megkaptam a sikeres vizsgával járó címet, leginkább csak annyi jut eszembe mennyire meg voltam könnyebülve, hogy leesik az ezzel járó teher a vállamról. Fel sem merült, bennem, hogy Barrington büszkeséggel gondolna a teljesítményemre, akkor már nem is reméltem hasonlót, és valószínűleg inkább elégedett volt a ténnyel, hogy véghez vitte az akaratát. Így ez az apa-fiú pillanat elmaradt, ahogy sok más is.
Szereném azt mondani, hogy ez a hagyomány most itt megszakad, de mégsem teszem, egyenlőre semmiképp. Vannak bizonyos előnyei a pozíciónak, amikre bár eredetileg nem vágytam, most mégis hasznomra válnak.
- Bizonyos hagyományok idővel elavulnak, az új idők új tradíciót is kívánnak meg. Remélem nem szerepel a terveidben, hogy Sebastiant is belekényszeríted ebbe az életvitelbe - és bár eddig nem gondoltam igazán komolyan semelyik fenyegető megjegyzésem, ezt véresen komolyan gondolom.