Raziel && Eadlyn - The first meeting

Ma viszonylag hamar indulok haza, és ezzel a ténnyel kifejezetten elégedett is vagyok. Hosszú nap, hosszú hét, feledésre méltó leginkább. A liftből kilépve célirányosan indulok meg tehát a kandallók felé.
Öltözetemet fekete nadrág, egyszerű, csíkos ing, átmeneti kabát, és egy fekete cipő alkotják, ami ezen kívül említésre méltó lehet, az a pár napos borosta, lassan időszerű lesz megborotválkoznom. Noha szívem szerint már rég itt se lennék, ennek kifelé nyoma sincs. Nem látni kapkodós sietséget, nyoma sincs annak, hogy esetleg menekülnék, az kéne még. Pedig mindig utálok itt lenni, az átriumban, itt a legkönnyebb összefutni olyanokkal, akikkel az ember márpedig nem akar.
A hangra odakapom fejem, szórakozottan kisöpröm hajam a szememből, felsóhajtok, és odasétálok a portához. Menet közben végigmérem a kishölgyet, a lehető legkevésbé sem tapintatos, vagy visszafogott módon mustrálom végig. Túl fiatal ahhoz, hogy valami hivatalos ügy legyen. Talán odalent sínylődik az anyja, a bátyja, vagy a legjobb haverja? Jajj kislány, az sokba kerülne neked, nagyon, nagyon sokba, hogy én elnéző legyek valakivel.
Vagy csak el akarsz tussolni valamit? Rossz Arkell, attól tartok. Na mindegy. Mély lélegzet.
– Köszönöm, Michel – biccentek a portás felé udvariasan. Mert, hogy a jó képet nem elég kialakítani, fenn is kell tartani. – Hölgyem... – felé nyújtom kezem. Kézcsókot nem érdemel. – Raziel Arkell, szolgálatára – mutatkozom be, ha ő is így tesz, akkor egy "Örvendek!" választ kap rá persze, majd csak intek fejemmel, induljunk meg. Bármit akar is, azt nem a portán akarom megtárgyalni vele.
– Igazság szerint már indulni készültem – jegyzem meg, noha ezt bizonyára ő is kitalálta – Ha nagyon sürgős, akkor keríthetünk persze egy tárgyalót, de ha nem bánja, szívesebben hívnám meg egy kávéra odakint. – közlöm végül. Na tessék, milyen nagyvonalú vagyok.

Ahogy végigmérem, egyből kiszúrom a feszült idegességet, ami körbelengi az egész lányt. Hogy is ne szúrnám? Ebben már tényleg van némi gyakorlatom. Minden mozdulata azt a gondolatot támasztja alá, hogy akar valamit tőlem, bizonytalansága pedig egyre csak srófolja felfele az árat.
Ettől még olcsó ribancnak nem nézem, noha elvinném talán egy körre, de inkább csak egy-két év múlva, akkorra igazán kicsinosodik, kiszépül majd. Jó esetben. El is hessegetem magamtól az efféle gondolatokat, helyette jöjjön hát a bemutatkozás.
Észlelem azt is, hogy kicsit gyengének hat, bár az okát nem tudnám megmondani - de túlságosan sokat látott, tapasztalt szempár ez ahhoz, hogy ilyesmit ne szúrjon ki rögtön. Nem próbálom leplezni, így a felismerés szikráját kiszúrhatja szemeimben villanni, de szóvá nem teszem a dolgot azért.
Szinte kioktató szavai hallatán felszalad szemöldököm, de végül csak vállat rántok - bosszantó szokás, mai napig nem tudtam teljesen levetkőzni. – Alighanem tartanak teát is, de ha erősebbre vágyik, se gond – közlöm végül. Nekem édes mindegy, mit iszik, de azt azért ne higgye, hogy ez így megy, ránézek valakire, és egyből tudom, hány cukorral issza a kávéját, vagy épp hány tojásból csinál rántottát...
Ahogy megszólal eztán, felsóhajtok. Nem az zavar, hogy tegez, az csa apró félresiklás a nevelésében. A tartalom jobban zavar. – Talán a dramaturgiai érzéked azt suttogja, hogy jobb, ha most tisztázzuk, de hidd el, messze előnyösebb helyzetből indulsz, ha kivárod, hogy leüljünk valahova – vágok a savába, pofátlan módon tegezve őt.
Ámde ha ennek ellenére is kiszaladna az utolsó mondat a száján, akkor újfent felszalad szemöldököm. Lépteim egy pillanatra akadnak, lassú, bizonytalan ütemet vesznek fel lábaim, de aztán gyorsan visszazökkenek az eredetibe, csak semmi feltűnés. Nem történt semmi.
– Tényleg? Pazar! – vágom rá rezzenéstelenül – De nincs gyerekem, attól tartok, még állítólag sem. – menet közben finoman változtatok irányt. Akkor legyen inkább egy itteni helyszín, ha ennyire nem bír magával, és a közléskényszerével. Bár alighanem egyszerűen csak flúgos. Vagy inkább hernyós? – Talán rossz Arkell-t találtál meg. – jegyzem meg, mintegy mellékesen. Ó, azon azért mindenképp jót röhögnék. Még egy lány, ráadásul kéretlenül...
De ekkorra már inkább gondolom úgy, hogy szavai arra hívták fel a figyelmem, meglehetősen fura módon, hogy olyasmit kíván közölni, vagy legalábbis megvitatni, amit jobb, ha teljesen biztos, hogy rajtunk kívül nem hall más. Zavarba hoz, mi lehet ennyire bizalmas, de na jól van, legyen.
Ha beszáll velem a liftbe, lefele indulunk. Még magam sem döntöttem el, hogy a másodikon, vagy épp a nulladikon fogunk-e kiszállni... Végül is egy tárgyaló épp oly jó, mint az én fennhatóságom, végül mégis tovább haladunk a legalsó szintre. Nem magyarázom neki, hogy hol vagyunk, a liftből kilépve célirányosan keresem fel az irodám. Egyszerű, puritán. Sehol egy családi kép, vagy egy virágmintás bögre. De asztal, szék, fotel, szekrény van - átlagos.
Szinte még nem is csukódik mögöttünk az ajtó, amikor már megszólalok.
– Ne húzzuk egymás idejét akkor, jó? Mit akar tőlem valójában? – persze csak miatta ne. Látom, hogy az efféle tárgyalások nem erősségeinek gerincét képezik épp. Visszatértem a magázódáshoz, ez távolságtartóbb, személytelenebb, hivatalosabb. Nem kínálom teával - de ülőhellyel azért igen.
Mindez persze nem történik meg, ha a kellő pillanatban csendben maradt: akkor - vendégemre való tekintettel - a telefonfülkét választom távozásunk eszközéül, hogy aztán mindössze másfél utcával odébb már ki is válasszak egy alkalmasnak tűnő kávézót, ahová beterelem a mostanra talán kissé megszeppent leányzót.

Az esetlen megilletődöttségén, a gyerekes bizonytalanságán akaratlanul is mosolygok. Nem tudom eldönteni, hogy valóságos, vagy egy pokolian jó színjáték? Mindkettő hihető, és ez óvatosságra int.
Ráadásul gyenge, habár ez lehet a játék része. De ha valóság, akkor talán menekül valaki elől, esetleg épp ki akar filéztetni, vallattatni valakit... Vagy csak ő is ott volt, amikor elkapták mondjuk a szeretett nagybácsikáját, és balga módon védelmére kelt? Akárhogy is, ezt jobb, ha nem itt tárgyaljuk meg.
Szavaira vállat rántok. A kora éppen úgy nem mond nekem semmit, mint a neve.
– Nem vagyok sem apád, sem tanárod, ezt tartogasd nekik. De persze, nem én szoktatlak rá semmire – biccentek. Persze. A tizenhat évesek, és a semmi alkohol. Kis hazug.
Akárhogy is - irány felfelé. Noha először nem veszek róla tudomást, mennyire bámul, egy idő után már nehéz figyelmen kívül hagyni, főleg, mert nem tudom az okát, és ha tippelnem kell, általában nem a legártalmatlanabbak állnak elől a sorban. – Ha sokáig nézel így, azt kell hinnem, hogy valójában fel akarsz szedni – jegyzem meg, és pofátlan módon végigmérem, ajkaimon egy pimasz félmosollyal, de amint zavarba hoztam, engedékenyen elfordítom róla tekintetem. Szemtelenség volt, de a provokációknak olykor még ma is felülök. Egy engesztelőnek szánt, halovány mosollyal kell beérnie, bocsánatot nem kérek, inkább csak kilépve a fülkéből vezetem őt, az első kávézóig.
– És egy hosszúkávét. – teszem hozzá, miután ő rendelt. Egy pillanatra a pincérnőre pillantok, ismerem, persze, olykor jelent is nekem, hiszen sok minisztériumi ember fordul meg erre  Minisztérium közelsége miatt - bűn lenne nem kiaknázni a terepet. De ezt az ismeretséget egy gesztussal sem árulom el, helyette a lányhoz fordulok.
– A korábbiakból kiindulva, felteszem, nem bánod, ha tegezlek, bármily udvariatlan is ez egy szinte felnőtt nővel szemben. Természetesen ez esetben kölcsönös – kezdek bele – De még mielőtt nagyon belemélyednénk a tárgyalásba, szögezzük le már most, én Raziel vagyok, és nem az apám. Szóval ha tőle akarsz valami szívességet, hidd el, hogy sokkal biztosabb és olcsóbb lesz, ha egyenesen azon az ajtón kopogtatsz. – tisztázom már az elején, biztos, ami bizonytalan alapon.
Ekkortájt ki is jönnek a rendelt italok, egy udvarias köszönöm kíséretében át is veszem, de egyelőre nem kortyolok bele.

Nehéz lenne nem kiszúrni, mennyire jól mulat a megjegyzésen, de mivel a valódi ok előttem rejtett, így jobb híján a kérdés megfejtéséül végül azon tézis szolgál, mely szerint a lány alighanem zugivó, vagy ilyesmi. Akár még igaz is lehet.
A kissé pimasz megjegyzésre nem felelek, nem is látom okát, amilyen kis megszeppent, már az előtt eltaposnám, hogy kezdhetne szórakoztatni, így inkább irány a telefonfülke. Szavaira gunyoros félmosoly a válasz. – Mondanám, hogy nem vagyok olyan öreg azért, de a végén úgy tűnne, én akarlak felszedni téged... – jegyzem meg nagy ártatlanul. Pedig tényleg nem akarom, bár ha egy nap felkínálkozva heverne az ágyamban, nem biztos, hogy kidobnám onnan. Nem azonnal. De abban igaza van, hogy túl fiatal. Igaz, ez a tény nem mindig zavar. Én is az voltam, mégse érdekelte a világot. Ahogy elfordítja tekintetét, egy apró mosoly kíséretében én is elpillantok róla.
Téma hiányában néma csendben haladunk a kávézóig, de legalább céltudatosan. Valamelyest tekintettel vagyok rá, nem sietek kimondottan, habár felmerült bennem a lehetőség, merő rosszindulatból, de túl kicsinyesnek ítéltem.
A rendelést követően olyannyira hallgatag, hogy kénytelen vagyok én elvállalni a vezető szerepet, noha annyira nem bánom. Meglepettsége mulattat, de nem eléggé. Egyáltalán nem eléggé. – Értem. – hagyom rá, miközben vetek egy pillantást a gyűrött, jobb napokat is megélt fecnire. Kétségkívül az én nevem. Mondhatnám, hogy ismerős kézírással, de az még tőlem is átlátszó hazugság lenne. – Ühüm – kommentálom elmésen elsőre az állítást. Távolról indít, sebaj. – Mibe keveredett? – merő érdeklődés.
Ha erre nem olyan válasz érkezik, amire számítottam (vagy akár olyan, hogy "autóbalesetbe"), hanem az, hogy én vagyok az apja - már nem Susannak, hanem a kis csitrinek előttem -, akkor az első meglepettség után gunyoros félmosolyra húzódnak ajkaim. – Nincs gyerekem. – közlöm, egyszerű tényként.

Milyen kis távolságtartó, na tessék, igazi frigid szajha. Nem szeretem ezt a fajtát, megérdemli, hogy egy sötét éjjelen egy mindennemű segítségtől elvágott pillanatban valaki kelően megbüntesse... Egy kissé gunyoros félmosoly, ennyi, és nem több. Kár minden más reakció belé. Talán éppen ez ver közénk éket, emiatt hallgatunk jóformán addig, amíg meg nem kapjuk a rendelést.
Nem túl meglepő módon persze akar valamit, és ez elég hamar ki is derül.
Susan... Vannak róla emlékeim, de kevés szépen s jót tudnék mondani róla. Azért egy darabig szórakoztató volt, pláne, hogy mindvégig azt hitte, ha eléggé kitartó lesz, majd lehet valaki általam. Ugyan már.
Azóta nem hallottam róla, így aztán - feltételezésem szerint - kellően mély benyomást tettem rá ahhoz, hogy letegyen az efféle terveiről. Neki kéne hálásnak lennie.
Felvonom szemöldököm. Semmibe? És akkor mi a francot akar? Vagy épp te - te mit akarsz? De ez nem hangzik el, mert már hadarni is kezdi a folytatást.
Egy pár másodpercig hallgatok, kifürkészhetetlenül révedek rá, így szenvtelen kifejezéstelenséggel nézem végig a nyelvégető jelenetét is. Nem tűnök igazán lenézőnek, megsemmisítőnek, de azt sem mondhatnánk, hogy látványosan szórakozok. Megőrzöm a komolyságom, de hogy ez jó előjel-e, az nem egyértelmű. Felsóhajtok, kicsit előrébb hajolok, tekintetem az övét keresi.
– Nézd – kezdem – Tapintatos akartam lenni, és nem szóvá tenni, hogy feltűnően nem vagy teljesen jól... Szedsz valamit, igaz? – érdeklődöm olyan természetességgel, mintha mindennapos lenne a dolog, hogy drogosok keresnek meg – Ami a szüleid illeti, valamilyen mértékben értek a gyógyításhoz, de... Maradjunk annyiban, hogy ez nem a fő profilom, célravezetőbb, ha a Mungóban kezdesz keresgélni. – ujjaim a kávémra simulnak, jólesően jár át a meleg, majd megemelve a poharat kissé hátrébb dőlök, ezzel egyértelműen illő távolságba kerülni a... Khm, lányomtól, hogy egy finom, elegáns mozdulattal kóstoljak bele a nedűbe.
Pont jó, nem túl édes, elégedett vagyok.

Váratom a reakcióval, de ezt jól viseli. Ez végül is valahol pozitív jel. A kérdésem ettől még persze pofátlanul félreértelmezi. Habár nem akarom a fájdalomcsillapító-függőséget lebecsülni, bizonyára elviselhetetlen, ha az embert permanens fájdalmak kínozzák. Bizonyára...
De én jobb szeretem, ha mindenféle szer nélkül figyelhetem meg, hogy tökéletesen kontrollálni tudjam, mennyire elviselhetetlen mindez.
– Törésre szoktak vitamint javasolni... A szervezet ezeket oda szállítja, ahol a csont forr, így lesz erősebb, mint a régi. Ettől még a két széle potenciális gyengepont marad. – közlöm, de végül csak legyintek. Lényegtelen. Nem is érdekel igazán, mennyire törte össze magát, vagy mennyire nem. Gondolom, már egyébként is vitaminhiányos volt, és nem konkrétan a kis karcolásait kell kezelgetni. Legalábbis semmi igazán súlyosat nem látok rajta...
Már a képzelgésein kívül, de az elmebajon kevés dolog segíthet.
Felsóhajtok. – Kétlem, hogy anyád el akarna búcsúzni tőlem, ha jól rémlik, azt mondta, hogy soha többé nem akar látni, úgyhogy légy oly kedves, és tájékoztasd, hogy sajnos pont nem érek rá látogatási időben... És egyébként is felettébb illetlen dolog másokra testálni a gyerekünket csak úgy. – fűzöm hozzá szenvtelenül – Ha eddig nem kellett apa, az nem az én ügyem. De ez nem úgy működik, hogy ha hirtelen szükség lenne egyre, akkor a semmiből előrántunk egyet. Ilyen alapon bizonyosan éppúgy megtenné bármely másik románca is, gondolom, akadt még pár... – gondolom a többi szóbajöhető jelöltnek sem kellett egy kéretlen lány. A legkevésbé sem vagyok megértő vagy együttérző. Kiürítem a poharam, lerakom magam elé az asztalra. Ujjaim a hozzá járó vizet tartalmazó pohár oldalát épp csak érintik, végül nem nyúlok hozzá, pillantásom a lányon.
– Tudod egyáltalán, ki vagyok? – csak amolyan mellékes, költői kérdés. Arra irányul, az anyja mit mondott neki rólam: az anyja, aki maga sem tudta teljesen, kivel is volt együtt. Sőt.

Vállat vonok a megjegyzésre. Nem érzem különösképp elismerőnek, inkább lesajnálónak, mint aki nem nézi ki a másikból, hogy az bármihez is ért.
– Szakmai ártalom – hagyom rá – De nem erősségem a mugli orvoslás. – leheletfinom rasszizmus, szinte észre sem venni. Muglik és az orvostudományuk...
Még mielőtt elsírná magát, mintha haragot vélnék látni a szemeiben, amit elmosnak a kétségbeesés könnyei. Rajtam nincs jele együttérzésnek, noha tudom színlelni, ha kell, de a valódi empátia távol áll tőlem. De mázlija, a nyílt lenézés, megvetés elmarad, egykedvűen szemlélem, s várom a válaszát - az sem hat meg, hogy épp én lököm őt abba a mentális pöcegödörbe, amelyben vergődik. Ha nem nyilvános helyen lennénk, bizonyosan nem is kímélném, és csak most kezdődne a móka. Mert, hogy nem akarok még egyet rúgni belé... Nem akarok, de szinte kéri a pszichikai verést, a fene egye meg.
– Hát persze, hogy volt – hagyom rá negédesen – Mily' szerencse, hogy még van rá cseregarancia – jegyzem meg ártatlanul, majd csak felsóhajtok, kiürítem a vizes poharam, az halk koppanással kerül az asztalra.
– Nem vagyok – közlöm, egy ideig fixírozom őt, mielőtt bármi többet mondanék, s végül nem mondom ki, hogy akkor ki vagyok. Nem kell tudnia. – Nincs lányom – nyomatékosítom viszont a következő szavaira. Nem tudok róla, hogy lenne, ebből adódóan pedig nincs is. Félrepillantok, az ajtó felé, alighanem a távozás gondolatával, de végül visszafordulok hozzá.
– Autóbaleset szövődményeibe varázslók közt nem szokás belehalni, amennyiben magát a balesetet túléled. – közlöm, némileg csendesebben – Hajlandó vagyok utánajárni, mibe keveredtek a szüleid, és kinek az érdeke, hogy elpatkoljanak... Felteszem, végső soron ezt akarjátok. Most beszéljünk arról, mit kapok ezért cserébe. – ezzel egyértelművé is teszem egyúttal, hogy az üzlet mindig kétoldalú, és meguntam a felvezető rizsát, pláne, hogy az a szokottnál is gyérebbre sikerült...