Roxmorts. Régi jó ismerősömként köszöntöm e helyet, magamba szívom levegőjét, ahogyan utcáin lépdelek. Most nincs időm nézelődni, ámbár nincs is rá szükségem; tudom, hogy nem változott semmi. Talán még én se, legalábbis túl sokat biztosan nem. Lábaim célirányosan visznek hát, tekintetem a földet mustrálja közben, csak néha pillantok fel, s ha valaki nekem készülne jönni, tisztelettudóan térek ki útjából, az illem, a jólneveltség így követeli. Meg most amúgy se érzem úgy, hogy bárkin is át kéne gázolnom, most úgy érzem inkább, mint ha nem is tudom... Régen izgultam már ennyire, az az igazság. Anyám mugli származású volt, és mindig is igyekezett, hogy sokra vigye. Talán a lustasága, talán más ösztökélte rá, hogy ezt inkább mások által képzelte el, semmint saját teljesítményből, így került össze... Nem lényeg. A lényegibb rész az, hogy volt egy testvére. Nem meglepő módon ennek a testvérnek pedig vannak gyerekei is, ami azonban kicsit talán érdekesebb, az az, hogy egyikük boszorkány. És itt van, szinte karnyújtásnyira: a Roxfortba jár. Sokat vívódtam ezen, mert nekem alapvetően semmi, de semmi közöm nincs sem hozzá, sem pedig a családjához, és ezzel ők eleddig nagyon jól, békében és boldogságban eléldegéltek. Nekem pedig nem volt különösebben szerencsém a családdal eddig sem, talán nem kéne belemásznom az övékébe is. Mégis... Úgy éreztem, hogy így kellene tennem, hogy adnom kéne nekik is egy esélyt, ahogyan talán önmagamnak is. Hogy tennem kéne valami jót, a sok rossz mellett, amit elkövetek, hol ennek, hol annak a nevében – mert persze tudom, hogy amit művelek, az nem helyes, mégis, nekem pokolian jól esik, és képtelen lennék lemondani róla, a részem. Tennem kéne valamit, amiért végül vállalom a következményeket, ami én magam vagyok. Kihúzom magam kicsit, ahogyan haladok. Fekete, farmer hatású nadrág van rajtam, barna bőrcipő, barna sál, barna bőrkesztyű, és bár ez nem látszik, de fekete-szürke csíkos ing, melyet az elegáns, fekete színű szövetkabátom takar. Elérkezem a Három Seprűhöz, ahova szó nélkül be is lépek, s biccentek a pultos felé, majd odalépve hozzá veszek egy vajsört, mely társaságában végül leülök egy asztalhoz, szépen csendben. Olyan helyet választottam, ami viszonylag távol esik a legnagyobb tömegtől, de azért látható, egyrészt így engem is észre lehet venni, másrészt én is rálátok az ajtóra. Kabátom a székem támlájára rakom, majd hátradőlök, ujjaim szórakozottan babrálnak a poharammal, melybe épp, hogy csak belekóstolok. Én tudom, kit keresek, ő azonban még sosem látott engem, így világos, nekem kell egyértelműsítenem, én várok reá: már, ha eljön. Hosszas tépelődés után a téli szünetük alatt felkerestem a szüleit, s elmondtam nekik, ki vagyok. Na nem teljesen, mert egyes részletekről nem kell tudniuk, akkor soha nem engednének a lányuk közelébe. De elmondtam nekik, hogy a rokona vagyok a lánynak, hogy auror vagyok, vagy legalábbis afféle, és, hogy úgy döntöttem, ideje megismernek a lányukat, Alicet, hogy ideje szerepet vállalnom az életének alakulásában, és segítenem őt, ha tudom. Megérdemli, hogy valaki foglalkozzon vele, és ha kell, kiálljon mellete: valaki, aki jártas ebben a világban is. Én pedig vállalnám ezt a szerepet, mert emlékeztet magamra, még akkor is, ha az ő élete sokkalta idillikusabb, mint az enyém valaha is volt az ő korában, mégis azt hiszem, szüksége lehet rám. Én pedig úgy érzem, általa talán némileg megnyugvást találhatok. Egyébként kifejezetten kedves és jámbor vagyok, könnyen meghunyászkodom, és fújok visszavonulót, ha kell, nem csak fizikailag, de szavak tekintetében sem vagyok az a harcias alkat, ha nem muszáj. Persze, ha kell, kiállok magamért, ha pedig biztos, hogy nyert ügyem van, hát rettegjen tőlem mindenki, mert bebizonyítom neki, hogy a halál az egyik legjobb dolog, ami történhetett volna... De a lehetséges kimenetelek nem mindig olyan felhőtlenek. De ez az arcom mostanában csak a kínzókamrák sötétjében mutatkozik igazán meg, a külvilág számára kedves és ártalmatlan vagyok, már-már félénk; legalábbis, ha azt akarom, hogy annak lássanak, akkor mindenképpen... De most úgy érzem, joggal látnának annak, mert úgy izgulok, vajon Alice eljön-e, mint egy kisgyerek, aki épp megkapja élete első levelét a Roxfort igazgatójától... Vajon eljön? Meghallgat? Érdeklem kicsit is? Vajon tudok neki ténylegesen segíteni bármiben is? A szülei vajon mit mondtak neki rólam...? Tele vagyok kérdésekkel, és kezdem zavarban érezni magam. Lehet, ez tényleg hülye ötlet volt, de most már nem mehetek haza. Így hát mély levegőt veszek, némileg megnyugtatom magam, ajkaimra barátságos, jámbor mosolyt varázsolok, ahogyan felpillantok, s várakozok. Mást nem tehetek, ő pedig bármelyik pillanatban itt lehet. Sőt, talán már itt is van - villan be, hogy talán megelőzött, és régóta figyel engem már, valahonnan, így bepótolom a hiányosságot, és az első, felületes körbepillantást most egy alaposabb is követi. S amennyiben kiszúrnám, akár az ajtón belépve, akár már idebent, úgy természetesen intek felé, s, ha elég közel ért, hát meg is szólalok: – Alice Sinclair, igaz? Raziel Arkell vagyok. – mutatkozom be, hogy nevemből világosan értse: engem keresett. Legalábbis remélem, hogy keresett. Akárhogy is, a szék felé intek, hellyel kínálván. – Egy italt esetleg?
Soha se gondoltam volna, hogy akad valaki a családomban, aki szintén mágikus erővel rendelkezik, akár csak én. Mindig különcnek tartottam magam ez miatt és míg a családom ezt értékelte és örült neki, addig én? Próbáltam persze megfelelni nekik, azt mutatni, hogy jól érzem magam a Roxfortban, hogy minden rendben van, de… ez nagyon nincs így. Minden nap szenvedés, minden új tudás nehéz és egyre kevésbé érzem úgy, hogy képes leszek megbirkózni ezzel az évvel, nem hogy a következővel vagy akár az egyetemi képzéssel is. Én nem akarok ebben a világban élni, csak egy egyszerű ember, egy egyszerű lány szeretnék lenni, átlagos álmokkal, átlagos élettel, nem több ennél, mégis, érzem, hogy nem ez a sors jutott nekem. De akkor vajon mi? Na de elkalandoztam. Nem is olyan régen a szüleim elmesélték, hogy meglátogatta őket egy férfi, aki rokoni kapcsolatban áll velünk, bár eddig még nem volt alkalmam találkozni vele. Nem tudok róla sok mindent, csak annyit, hogy aurorként dolgozik a varázsvilágban, ami azért elég nagy szó, én legalábbis így tudom és azt, hogy szeretne megismerni, a segítségemre lenni. Mégis hogy vágyhatnék én erre? Nem az ismerkedéssel van bajom, én örülök, hogyha egy új rokonnal találkozhatom, hanem azzal, hogy segíteni akar. Hogy tudna, ha én se vagyok biztos magamban? Tudom jól, hogy többet kéne gyakorolnom, jobban odafigyelnem, de amíg egy részem gyűlöli azt a világot, addig nem tudok kellően odafigyelni se, se pedig igazán fejlődni. Mégis, eszem ágában sincs visszautasítani a találkozót, illetlen dolog volna és mint mondtam, rokonként érdekel, hiszen az unokabátyám és egyébként a gesztus is kedves tőle, hogy segítene. A gond csak az, hogy ő valószínűleg azt tudja, amit a szüleim, hogy jól tanulok, hogy érdekel a mágia, és minden, ami azzal jár, és nem tudja azt, amit belül érzek. Vajon vele lehetek majd igazán őszinte? Vagy neki is azt kell majd mutatnom, aki nem vagyok? Már most érzem, hogy nehéz ez így, miközben lépteim a Három seprű felé vezetnek. Mivel nagyon hideg van már kint, így természetesen rendesen felöltöztem, egy világosbarna színű kabát található rajtam, fejemre húzva pedig hófehér sapkám, ahogy a fehér sál is ott díszeleg a nyakamban. Kesztyűm nincs, az nemrég ment tönkre, így fagyos kezeimet zsebeimben próbálom melengetni, miközben barna csizmám végül csak beér a kocsmába. Lábaimon egyébként világoskék színű farmernadrág található és bár a kabáttól egyelőre nem látszik, de pulóverem is most kék színű. Picit félénken pillantok körbe és kezdek el befelé sétálni, de nem tudja elkerülni figyelmemet az egyik asztal felől érkező gúnyos megjegyzés. Mardekárosok, olyanok, akik a legszívesebben szórakoznak egy magamfajtával, így arcom picit vörössé válik, miközben próbálok úgy tenni, mintha nem hallanám őket és reménykedek abban is, hogy Raziel még nincs itt. Csak ne tudja meg mindezt. A megjegyzések azért nem hagynak alább, és mint látom, az egyik srác már fel is kel, hogy közelebb jöjjön hozzám és úgy szórakozzon tovább, amikor felcsendül a nevem egy férfi szájából. A fiú is arra kapja a fejét, majd inkább végül fejet csóvál és helyet foglal, ez után pedig jön a sutyorgás, én viszont csak ijedten kapom abba az irányba a fejem és szúrom ki a férfit a távolban, ki magányosan ücsörög egy asztalnál. Zavart mosollyal arcomon veszem ki kezeimet zsebeimből, hiszen ezt mégis csak így illik, majd lassan a másik szemeibe nézek, miközben megindulok felé, majd pontosan az asztalánál állok meg. - Jó napot! – szólalok meg halkan, de eszem ágában sincs csak úgy letegezni, hiszen bár a rokonom, mégse ismerem és ő mégis csak egy felnőtt férfi. – Nagyon örvendek, Raziel! – mit kéne tennem? Megpuszilnom vagy kezet fogni vele? Túl sokat nem kell agyalnom a dolgon, mert nemsokára már a vele szemben lévő szék felé mutat, ahova zavartan leülök, így némi nyikorgással tudom csak kihúzni azt. Magamon érzem a fürkésző tekinteteket, miközben lassan lecsúsztatom szőke üstökömről a sapkát, majd azt ölembe ejtem. Legalább lesz mit gyűrögetnem a beszélgetés közben. Hajamat csak egy pillanatra igazítom meg, majd lassan ismét a másik szemeibe nézek. - Köszönöm, elfogadom! – ezt így kell, elméletileg, mert bár nekem nincs sok pénzem, én nem sűrűn iszom itt, de ha már felajánlja, mégse mondhatok ugyebár nemet és tényleg szomjas is vagyok. Lassan azért a kabátomat is elkezdem kigombolni, hiszen idebent nagyon meleg van, majd ez után ejtem kezeimet ölembe. Valamit kellene mondanom, akármit, így csak picit köszörülöm meg torkomat, majd nézek Razielre. - Meglepődtem a találkozón, eddig nem tudtam, hogy van egy unokatestvérem, aki szintén ismeri a mágiát. Hogy-hogy nem találkoztunk még? – kérdezek rá kíváncsian, hiszen már jó ideje a Roxfortba járok, eddig is megkereshetett volna, mégse tette, engem pedig érdekel, hogy mi történt, hogy minek köszönhetem ezt az egészet. Nem vagyok gyanakvó, szimplán tényleg csak kíváncsi.
Egyből kiszúrom, ahogyan belép, kissé félénken az ajtón. Vajon miattam szorong kicsit, vagy mindig ilyen? Talán a hely feszélyezi? Akárhogy is, végigjáratom rajta tekintetem, alaposan, kutakodón, de persze nem hátsó szándékkal fürkészem, inkább csak érdeklődve. Alighanem ez kölcsönös lesz, ha észrevesz, s ez kicsit már most zavar, meg akarok felelni neki. Azonban nem kerüli el tekintetemet az sem, hogy néhányan szintúgy kiszúrják őt, mint én, és bár nem hallom kristálytisztán, mit mondhatnak, a gesztikulációjuk, az, ahogyan az egyik moccan, árulkodó, nagyon is. Ismerem azt a fajta embert, nagyon is jól, nem eggyel már volt alkalmam "elbeszélgetni" is, meglehet, közöttük is akad néhány, akivel esetleg el kéne. Vagy csak átfésülni, vajh nem kéne-e inkább valamely rokonuk egészségéért aggódniuk... Akárhogy is, megszólítom Alicet, így jelezve a fiúk számára is jelenlétem egyúttal, világossá téve, ma jobban járnak, ha meghúzzák magukat. Vagy legalábbis nem baj, ha így hiszik. Míg a lány az asztalomhoz ér, farkasszemet nézek hát velük, kifejezetten undok, gyilkos pillantással illetve őket, de ahogyan a lány közelebb ér hozzám, ráemelem tekintetemet, ahogyan az illő, hiszen azért jöttem, hogy vele foglalkozzam, nem mással. – Részemről a szerencse! Régóta várom már ezt a találkozást. - mosolygom hát rá, nyugtatóul, jelezve, tőlem nem kell tartania. Neki nem. Ahogyan leül, és leveszi sapkáját, elnézően elmosolyodom, akaratomon kívül is szinte. – Ne legyél ilyen ideges, mert akkor én is zavarba jövök. - kérem hát szelíden, hiszen én se gyakran keresek fel korábban sosem látott rokonokat, igazság szerint, nekem se olyan könnyű ez, és látva, őt ez mennyire zavarba hozta, magam sem tudom, mi lenne a legmegfelelőbb. De ha mást nem, legalább az italt elfogadja, mikor rákérdezek, így csak bólintok felé. – Vajsör megfelel, vagy valami mást innál? - kérdem, lehetőséget hagyva neki, hogy mást kérjen, amit épp szeret, vagy, ha arra van szüksége, valami erősebbet. Nem rajtam fog múlni. S akármit kér is, hát hozok neki, mielőtt a beszélgetés érdemben folytatódna, óvatosan helyezve az asztalra, elé a nedűt. Ha mást nem, arra jó ez a kis megszakítás, hogy közben szemmel tudom tartani, alakul-e közte, s a konkurens csapat közt bármi is, akár csak gesztusok útján is? – Parancsolj! Majd miután visszatértem az asztalhoz, s leraktam elé italát, visszatelepedem tehát helyemre, de mielőtt bármit is szólhatnék, kérdez. Jogos, ami azt illeti, így hát különösebb hezitálás nélkül felelek. – Az anyám mesélte, hogy vannak testvérei, de különösebben nem tartotta velük a kapcsolatot, talán derogált neki olyanokkal tartani a kapcsolatot, akik nem eléggé hasonlatosak őhozzá. Naggyá akart válni a varázsvilágban, elfeledni azt, ahonnan jött. Az én családom nem volt olyan idilli, mint a tiéd, a szüleid igazán kedves emberek... Magam sem hittem el szinte, milyen kedvességgel fogadtak engem, ismeretlenül is. Mindenesetre igazad van, csak most, egy családi tragédia után évekkel, hogy végre sikerült feldolgoznom a történteket, éreztem úgy, hogy kész vagyok nyitni a család többi része felé is. Megvallom, sokáig fogalmam sem volt róla, hogy létezel... - túrok bele a hajamba. Ez így van, kicsit szégyellem is magam, mert nem vagyunk annyira távoli rokonok azért, azt hiszem. Tudnom kellett volna róla – Másképp már sokkalta hamarabb felkerestelek volna, hiszen talán segített volna, ha van valaki, aki el tud igazítani ebben a világban is. Másfelől... Nem volt teljesen egyszerű rátok találni sem, bár nagyban segített, hogy boszorkány vagy. - magyarázom hát neki. Valóban, sokáig nem tudtam, hogy ő van, és amíg egyáltalán a lehetőség fel nem merült bennem, hogy talán nincs az egész családom elszúrva, hogy talán lehet valakim nekem is, addig egyáltalán nem is érdekelt ez az egész. Na és? Tőlem ki is halhatnak, ha kell, segédkezek is ebben, mit érdekel ez engem. De ez a gondolat befészkelte magát a fejembe, és többé nem tudtam onnan kiverni, mert ha van valakim, bárkim, az... Sok mindent megváltoztathatna, nem? Ráadásul kötelességem segíteni neki, ha már hatalmamban áll. Igaz, már nagylány, aligha van rá szüksége, elkéstem, és ezt talán nem fogja megbocsátani. – Úgy gondoltam, talán magad is örülnél, hogy van valakid itt is... Így reménykedtem, hogy talán meg akarsz ismerni te is engem, ezért is kerestem fel a közelmúltban a szüleid, akik valóságos ódákat zengtek rólad. Így már persze talán nincs is szükséged rám igazán, egy kallódó, későn felbukkanó rokonra, hiszen olyan sokat nem nyújthatok már neked... De remélem, nincs ellenedre, hogy esetleg mégiscsak megismerjük egymást. - zárom szavaim egyelőre, épp eleget meséltem magamról is, hogy érezze a bizalmat, amivel felé fordulok, ajkaimon kedves, bájos mosoly játszik, az a fajta, ami bizalmat gerjeszt a legtöbb emberben, s így várom válaszát, reménykedve. Én tényleg szeretném, hogy legyen családom, és legyen valakim, akinek az életét egyengethetem, ha kell, hogy általa jobb ember legyek, és némileg megnyugvást találjon háborgó lelkem is, melyet a család említése eleddig csak újra és újra meggyötört. S nem utolsó sorban, de talán ő is profitálhat velem, hiszen azért van előnye annak, ha az ember jóban van velem - még akkor is, ha nem a miniszter vagyok személyesen.
Hát itt volnék. Miért nem megy minden oly egyszerűen, ahogy azt szeretném? Miért kell itt is lennie azokból a diákokból, akik piszkálnak engem? Bizonyára, ha Raziel itt van és kiszúrt már engem, akkor ő is szánalmasan néz rám, hogy milyen gyenge ember vagyok, de… tényleg nem vagyok képes arra, hogy megvédjem magam, főleg nem velük szemben. Viszont szerencsére nem történik tettlegesség, túl hamar szólít meg, így szinte azonnal felé kapom a fejem, így hát megindulok az asztala irányába, miközben érzékelem, hogy tudja, mi történt az imént. Talán némi magyarázatra szorulna ez tőlem, mégis, képtelen vagyok arra, hogy megszólaljak, hogy kifejtsem neki, hogy évek óta így megy ez már és hogy gyűlölöm a mágiát, egyszerűen nem tehetem meg, hogy ezekkel indítsak és… nem is szeretnék máris mindent elrontani. Inkább csak őt fürkészem, amíg meg nem érkezem hozzá, majd amikor meghallom kedves szavait, mosolygós arca láttán én is automatikusan mosolyodom el. - Ez igazán kedves, bár félek, hogy csalódást fogok okozni. – én mindenkinek csalódást okozok. Mellettem csak a családom áll és bár ő is családtag, mégis, bizonyára azt hitte, hogy egy harcos amazon az unokahúga, e helyett kapott egy félénk kis nyuszit. Látni fogja, hogy nincs bennem semmi olyan, ami miatt érdemes lenne velem foglalkoznia, időpocsékolás vagyok csupán, mégis, ahogy ismét megszólal, némi pír önti el pofimat. - Nem tűnik olyannak, aki könnyen zavarba jönne. És sajnálom, én… én nem tehetek róla. Bocsánat! – nem direkt vagyok ideges, ez egyértelmű, de az biztos, hogy elég csak ránézni Razielre, elrí róla, hogy magabiztos férfi és ilyen külsővel se kell aggódnia. Ő miattam miért jönne mégis zavarban? Az italt viszont elfogadom, így amikor megkérdezi, hogy mit kérek, akkor csak egy pillanatra hezitálok. - I… igen, megfelel persze, köszönöm! – bár szívesebben innék inkább egy gyümölcslevet, ezt most mégse mondom el neki, a vajsör is megfelel majd, hiszen minden diák amúgy is azt szokta inni, bár én nekem még mindig különös az az ital, nem fogható az otthoni frissen facsart gyümölcslevekhez. Csak lassan fordulok Raziel után, figyelve, ahogy kis időre magamra hagy, de amíg elvan, nem történik semmi érdemleges se. Én se nézek a Mardekárosok asztala felé és ők se szólnak hozzám egy szót se, csak meglepetten fürkésznek hol engem, hol pedig kedves rokonomat, aki hamarosan visszatér elém, én pedig kedves mosollyal arcomon nézek fel rá. - Köszönöm! Igazán kedves! – bár a családom is ilyen, velük más lehetek, velük igazán önmagam tudok lenni és jól esik a közelükben lenni. Talán ezzel a férfivel is így lesz majd, aki hamarosan hallhatja is kérdésemet. Nem tudom, hogy eddig miért nem tudtam a létezéséről, de nem bánom, hogy most ez változik, mégis, valahol szeretném elkezdeni a beszélgetésünket és véletlenül se szeretném, ha azt hinné, hogy ő nem érdekel engem, mert nagyon is érdekel. Amikor viszont beszélni kezd, szóba hozva az anyját, őszintén meglepődöm azon, ahogy beszél róla. Nem csak a nyíltságon, de érezhető az ellenszenv, amivel viseltet iránta. - Sajnálom, hogy neked nehezebb volt az élet. De igen, az én szüleim valóban kedvesek, ahogy a bátyáim is, nagyon szeretem őket és fáj, amikor vissza kell térnem a Roxfortba. Minden könnyebb lenne, ha én is velük élhetnék. – sütöm le picit szemeimet, mivel tényleg ez az igazság, nem érzem jól magam az iskolában és most valahogy csak úgy kijönnek a szavak. Ha már Raziel ilyen őszinte velem, én se fogok hazudni neki, egyébként se kenyerem az ilyesmi. - Családi tragédia? Ne haragudj, de… megkérdezhetem, hogy mi történt? – kérdezek rá kíváncsian, de természetesen, ha nem szeretne, akkor nem válaszol majd nekem. Iszom egy kortyot a vajsörből, majd ez után hallgatom tovább és most már egy hálás mosollyal ajándékozom meg a férfit. - Jól esik, hogy most megkerestél, csak félek, hogy nem ilyen rokonra számítottál. A szüleim azt hiszik, hogy… hogy boldog vagyok a Roxfortban és jó boszorkány vált belőlem, de ez nem igaz. Alig értek valamihez és utálom a helyet… - ahol mindig bántanak. De nem, ezt azért nem mondom el, nem kell tudnia, hogy mennyire gyenge vagyok, hogy mennyiszer megaláznak, én… én nem fogom soha se tudni megvédeni magam, bár tényleg talán más lett volna ez az egész, hogyha Raziel a kezdetektől mellettem van. De tőle se várható el az ilyesmi, én pedig nem szeretnék rátelepedni. - De mégis hogy mondhatnám ezt el nekik, amikor büszkék rám? Úgy érzem, hogy átverem őket, de… nem szeretnék fájdalmat okozni nekik, annyi reményt fűznek hozzám, a jövőmben és abba, hogy a mágiával segíteni tudok a családomnak, nincs szívem elmondani nekik az igazat, azzal tönkretennék mindent. Így egyszerűbb elviselni a Roxfortot, már úgyis csak pár év, bár az év végi vizsgák sose egyszerűek. – sóhajtok fel és most már Raziel is tudhatja tökéletesen, hogy mi a helyzet nálam. Nem vagyok boldog, koránt sem, de a családomért mindenre képes vagyok, még arra is, hogy akár hazudjak nekik, ha a szükség így hozza, én pedig… kibírom azt, ami vár rám, már eddig is kibírtam, bár tény, hogy a lelkem egyre kisebb darabokban van, és lassan lehetetlenség lesz azokat össze is illeszteni. Na de hogy mi a helyzet vele? - De annak nagyon örülök, hogy megismerhetlek Téged, mert igen, szeretnélek! Jó lenne, ha lenne valaki, akinek mindent elmondhatnék és kérlek, te ne áruld el a szüleimnek azt, amit most mondtam, nem akarom, hogy rosszul érezzék magukat miattam. – nem is értem magam, hogy lehetek máris ennyire őszinte és nyílt Raziellel, hiszen hazudhatna is, mégis, valamiért úgy érzem, hogy bízhatom benne. Teljes szívemből így akarok tenni, hiszen látom rajta, érzem, hogy őt komolyan érdeklem, hogy komolyan számítok neki. Már alig várom, hogy megismerjem, hogy mindent megtudjak róla. - Mesélsz magadról? Hogy mit dolgozol, hol élsz? Mert még nem tudok rólad túl sok mindent, az ismerkedést pedig valahol el kéne kezdenünk. Mert most, hogy felbukkantál az életemben, nem szeretném, ha eltűnnél. – ezt az utolsó mondatot egy édes mosollyal toldom meg. Úgy érzem, hogy tényleg jól fog alakulni a jövőnk, olyan lesz számomra ő is, mint a bátyáim, akik bár mostanság picit eltávolodtak tőlem, amióta mindkettő családalapításon töri a fejét, de ugyanúgy szeretnek engem. Raziel pedig lehet a harmadik vagy ki tudja, a jövő egyelőre kifürkészhetetlen, de az biztos, hogy most minél többet szeretnék megtudni róla és bízom abban, hogy minden pozitívan alakul majd.
Egyből kiszúrom, mihelyst megérkezik. Nem nehéz, hiszen célzottan őt keresem, várom, így kifejezetten meg is örülök neki, hogy eljött; emiatt némileg aggódtam azért. Az ő korában én nem biztos, hogy kíváncsi lettem volna még egy rokonra. Igaz, az ő élete másabb, egészen idillikusnak tűnt, főleg, ahogyan a szülei meséltek róla, vagy az életükről. Valahol talán még féltékeny is lettem, és jobb is, hogy nem tudtam róluk régen; talán egy elborultabb pillanatomban olyasmit tettem volna, amit örökké bánnék végül. Azonban a pillanat, ahogyan belép, nem csak az én figyelmem kelti fel, kiszúrják őt mások is, és szinte tapintható a feszültség: az, hogy a helyzet egészen könnyedén eldurvulhat, ha hagyom. Nem hittem volna, hogy ilyen harcias, hogy így gyűjti csapatostul az ellenséget magának, bár persze, az én időmben is volt ellenségeskedés az iskolán belül, nem is kevés. Nem lep meg, valójában, bár egy-kettőt azért lenne kedvem "behatóbban" tanulmányozni ezek közül. Persze, Alice nem foglalkozik velük, mert hozzám jött, mégse tűnhet egy őrjöngő, kegyetlen, harcias vadállatnak, feláldozva minden nőiességét. Jól is van ez így, hát magam lépek közbe; elégséges épp csak megszólítanom. Ahogyan asztalom felé lépdel, azért vetek egy-két sötét pillantást a kérdéses asztal felé, de ahogyan közelebb ér, ráemelem tekintetem, s elmosolyodom. Nem várok magyarázatot, sem más, talán majd egyszer beszélünk erről is: de így, hogy még épp, hogy csak a nevét tudom, nem lenne értelme arról faggatni, mégis, kik ezek, és mit akarnak tőle. Így hát hagyom, hogy ez az ő ügye maradjon, s inkább csak bemutatkozom, s hellyel kínálom. Ahogyan azonban mosolyogva közli, hogy csalódást fog okozni, meglep. Még meg se szólalt igazán, de már elássa magát, ez nem épp egy sikeres kapcsolat nyitánya, attól tartok. Márpedig én egy egészséges rokoni viszonyra vágyom, olyanra, amilyenem soha nem volt, és nem egy olyanra, amiben a másik fél már-már tart tőlem. Ha beszari embereket akarok látni, akkor elmegyek dolgozni... – Ugyan, nem hinném, hogy így lesz. - felelem – Azzal okoztál volna csalódást, ha el sem jössz. - teszem hozzá, világossá téve számára tehát, hogy eleddig nem vétett semmit, s hacsak nem marad végig ilyen negatív, akkor nem is fog. – Mindenkinek megvan a maga gyengéje. - felelem következő szavaira kedvesen, mintegy tanító jelleggel is. Ez mekkora igazság! Én olyat még nem találtam, akinek ne lenne gyengéje - vagy akiét ne találtam volna meg, ha egyszer keresgélni kezdtem. – Többnyire valóban nem jövök túl könnyen zavarba, de ritkán keresek meg sosem látott rokonokat. Jajj, elnézést ne kérj tőlem! - nézek rá meglepetten, nem mondtam én aztán semmi támadót neki pedig, de tényleg – Ha mást nem, legalább tegezz. Nem vagyok olyan öreg talán, remélem... - villantok felé egy ártatlan mosolyt. Rokonságon belül igencsak nagy korkülönbség kell, hogy magázódjunk, nem? Így kérdezek hát rá, milyen innivalóval szolgálhatok neki, elsőnek persze azt ajánlva fel, amit amúgy is a legtöbben inni szoktak errefelé, s amit magamnak is vettem. Hezitál, de talán csak azon, elfogadja-e egyáltalán. Mivel rábólint, így már libbenek is, hogy intézzem számára az italt, közben persze tekintetem lopva, de azon a csoporton tartom, akik a beléptekor kiszúrták maguknak. Megülnek a hátsójukon, így úgy döntök, egyelőre nem méltó a téma arra, hogy foglalkozzam vele. Ennek tudatában lépdelek vissza az asztalunkhoz, s helyezem le elé a poharát óvatosan. Biccentek felé, jelezve, nincs mit, ne köszöngesse. Vagyis de, így illik, persze. De ettől még nem tesz semmit. S ahogyan kérdez, úgy kezdek hát mesélni neki, persze vannak bizonyos témák, amikről nem ejtek szót, míg másokról mára könnyedén beszélek, és nyíltan,ezt talán félre is értheti. Nyíltnak, egyenesnek és őszintének találhat, pedig nem vagyok az, épp csak voltak rossz élményeim, amikről könnyedén beszélek, mert semmiségnek tűnnek más esetek mellett. Szavaira azonban elhalkulok, és csak figyelek, majd lassan bólintok. – Mindenki életében eljön a pillanat, amikor egyedül kell boldogulnia, de a muglik világában ez sokkalta később következik be. Neked ráadásul ingáznod kell két világ között, amelyek mondhatni,kölcsönösen nem értik egymást... Csakugyan nehéz lehet. - értek egyet lassan, némileg elgondolkodva szemlélve a lányt – De úgy hiszem, mindkét helyen meg tudod állni a helyed. - fejezem végül be szavaim. Egyfelől, mert így hallottam a szüleitől, másfelől, mert most már itt vagyok, hogy segítsem, ha kell. Bár fogalmam sincs, miben szorulna rá a segítségemre, mondjuk. Majd ezt ő megmondja idővel. A kérdésére majdnem vállat rántok, de még idejében moderálom magam, így csak egy kissé zárkózott arckifejezést öltök, ahogyan felelek. Valójában a legkevésbé sem érdekel a ügy, már nem. Akkoriban összetörtem lélekben még jobban, mint az előtt, és talán azóta sem tudtam összeszedni magam; de ezt önmagamnak sem vallanám be soha. – Az anyám úgy érezte, romokban az élete, a felfelé ívelő életútja éppen úgy, mint a magánélete, és ebből csak egy kiutat látott; így magára gyújtotta a házat, melyben végül bent égett. A temetésére nem jött el a családja, én pedig el is feledtem, hogy egyáltalán van neki. Mikor újra eszembe jutott, túlságosan nehezteltem ahhoz, hogy felkeressem őket. Valójában fel sem merült bennem, hogy a halálhíre egészen egyszerűen talán el sem ért a rokonságához, vagy ha el is ért, talán nem véletlenül zárkóznak el tőle olyan nagyon. Attól tartok... Igencsak gyermeteg módon álltam a kérdéshez, és jópár év kellett, mire ezt kész voltam újra átgondolni. - felelem, beismerve egy hibámat, legalábbis részben. Ennél kicsit összetettebb a dolog, de ez is az igazság része, és én nem hazudok neki: csak megvédem az igazság durvább pontjaitól. Megijedne, és alighanem messze szaladna, ha tudná, ki vagyok, és ezt nem szeretném. Egyszer majd talán, ha olyan lesz a helyzet, elmondhatom neki, ki vagyok, és azokat a részleteket is, amik idáig vezettek, de addig nem. Nem is számít ez, inkább hagyom, hogy ő beszéljen, érdeklődve fürkészem közben, s ahogy beszél, magamban igyekszem alaposan megfontolni, mit is válaszoljak erre. Ahogyan elhallgat, hagyok némi hatásszünetet, míg gondolataim rendezem, s csak eztán felelek, még épp idejében, mielőtt azt hihetné, erre nem kívánok válaszolni, olyannyira kiábrándított. – Nem tudtam, ki vagy, és még mindig nem tudom. Nem kívánok ítélkezni - felelem lassan. - Nem kell mindenhez értened, elég, ha egy-két dologban jó vagy. Ahhoz kell értened, amit szeretsz, és ha adsz esélyt neki, bizonyára találsz olyasmit, ami csakugyan érdekel is. A barátaid pedig bizonyosan szívesen segítenek a többiben, ha nekik megy. - egy fél pillanatra elmerengek, de végül úgy döntök, ezt az ajánlatot épp megtehetem számára, így folytatom – Ha úgy érzed, végképp semmi esély, szívesen segítek egy-két dologban, bár figyelmeztetlek, én sem voltam mindenből tökéletes épp, és talán annyira jó pedagógusi vénám sincs. - mondjuk néhány tanárnak sincs, emlékszem vissza magamban a mágiatörténet órákra. – Mit vétett ellened a hely? - kérdem eztán azért kellemes hangon, baráti mosollyal ajkaimon. Nem kedveli magát a helyet? Ennek alighanem oka van. Pedig a kert szép, van erdő, hegyek, tó, kviddicspálya, az iskola maga egy ódon kastély. Szinte minden megvan, amire vágyhatna, vajh mi nincs? Persze, nem egy tanya, de növények, állatok vannak, és kedves emberek is akadnak bizonyára. Mi az, ami nincs? Vagy pont, hogy van, és puszta létével megkeseríti az egész hely atmoszféráját? – Nem értelek. Ha nem szeretnéd átverni őket, akkor ne tedd: ha szorgalmasan tanulsz, akkor válhatsz azzá a diákká, akinek hisznek, a kedvükért. Az elhatározáson kívül nem hiszem, hogy más is hiányozna belőled. - tényleg nem értem, de nem letolni akarom, érezheti hangomon is, inkább bátorító jellegű elgondolás ez részemről. Hiszen még nem késő tanulnia, hogy ne csak elviselnie kelljen ezt az egészet. Ha csak ül, és passzívan elszenvedi az egészet, talán nem meglepő, hogy nem élvezi, és nem is fejlődik. Így talán a kudarcélmények azok, amik az egész helyet is kellemetlenné teszik számára; azt hiszem, megértettem. – Melyik része nem megy? - kérdem hát szelíden. Eztán elmosolyodom, ahogyan hallgatásra kér, mert máris olyan, mintha régóta ismernénk egymást. Kérésére bólintok hát, ezt nem fogom elszúrni, csak természetes. – Ha meg akarsz, meg is fogsz, ígérem. Nem mondok nekik egy szót sem. - emelem meg jobbom, mintegy esküképpen. Dehogy mondok nekik bármit is, engem nem ők érdekelnek, így az se foglalkoztat, mit gondolnak magukban. A halálfaló évek megtették a hatásukat, bár nem gyűlölök tételesen minden muglit, de nem is érdekel a hogylétük különösebben. Sőt, az életük sem. S ami engem illet? Fogalmam sincs, mit akar hallani, de ahogyan pontosítja a kérdést, már értem. Ilyen alapvető dolgokat, hát, rajtam ne múljon, persze, sorolok neki ilyen dolgokat magamról szívesen, amíg nem kérdez rosszat; hiszen határok azért vannak. – Eszemben sincs eltűnni, ne aggódj. De csak akkor mesélek, ha megígéred, hogy utána te is így teszel. Nos, tehát... Orpingtonban születtem '66 januárjában, és tíz éves koromig ott éltem, utána felköltözünk London egyik külvárosába, a mai napig ott élek, a régi házat újítottam fel. Munkám szerint auror vagyok, bár nem az a bűnözők után futkosós fajta, megvallom, a nyílt harc annyira nem kenyerem. - mesélek hát, ámbár hogy pontosan mit csinálok, arra nem térek ki. Az pedig, hogy nem vagyok az a vérengző, bűnözők után futkorászó, harcias fazon, talán még szimpatikus is lehet. Egészen addig, amíg rá nem ébred persze, hogy azért, mert én ennél rosszabb vagyok. S, hogy ne kérdezzen rá, folytatom is, elvonva erről a figyelmet – Ez kicsit talán furcsa választás volt, mert a legjobb legendás lények gondozásában voltam. Az egyszerű állatok idomítás nélkül, maguktól megteszik, amire kérem őket, de a legtöbb varázslény is engedelmeskedik, ha kérem, a többihez kell némi idő... SVK, vagy bájitaltan inkább csak úgy... Eldöcögött, amennyire kellett, annyira ment mindig. - de sokkal jobbra már egyik sem, ezt nem mondom ki, sejti ő ezt magától is – De ezt a mintát láttam többek között otthon, a nevelőapám is auror volt - sőt, még ma is az -, de ha nem bánod, róla majd máskor mesélnék inkább. - közlöm tehát, s, hogy ne érezze úgy, hogy nem mondok el mindent, még folytatom kicsit – A másik oldalon, anyámnak egy kisebb boltja volt, mindenféle mágikus ketyerét árult, de nem tudtam volna elképzelni az életemet úgy, hogy ismeretlenekkel jópofizva igyekezzek rájuk sózni valamit, amire valójában semmi szükségük sincs.
Eszem ágában sincsen elrontani ezt a találkozót, szeretnék megfelelni Razielnek, hiszen ő kérte ezt a találkozott, kereste fel a családomat és én… én mérhetetlenül örülök neki, hogy még egy rokont megismerhetek. Mégis, a félelmeim erősek, nem szeretném, ha csalódna bennem, pedig fog, ebben biztos vagyok, hiszen egy gyáva nyuszi vagyok, nem több annál, és oh, ha tudnám, hogy mennyire félreismer. - Meg se fordult a fejemben, hogy ne jöjjek el. Alig vártam ezt a találkozót. – némi édes pír önti el aranyos arcomat, miközben most már megengedem magamnak, hogy jobban is tanulmányozzam a másik arcát. Igazán kellemes arcvonásai vannak, melyet dús tincsei kereteznek és a megjelenése is igazán pozitív, szimpatikus nekem, ahogy szavai is, amelyekkel próbál ellazítani, mert úgy érzem, hogy ez lenne a célja. Én se szeretnék mellette feszélyezett lenni, hiszen mégis csak a rokonom, de azért pár percre szükségem van, de érzem, hogy menni fog ez. - Valóban? Én néha úgy érzem, hogy vannak emberek, akiknek nincsen gyengéjük. – kezdek bele, majd picit halkabban folytatom. – Nekem bezzeg túl sok is van. – nem örülök neki, szeretnék erősebb lenni, mind lelkileg, mind fizikálisan, de ez egyelőre túl kemény diónak tűnik. - Neked nincs miért zavarban lenned, de ez igazán aranyos. És nem vagy öreg, egyáltalán. – most talán kissé tovább tanulmányozom őt. Ő és az öregség? Nagyon távol áll tőle, de az biztos, hogy egy jóképű fiatalember, de őszintén szólva képtelen lennék így ránézésre megmondani a korát. Talán nem is számít, ez még nem biztos, hogy olyan fontos információ. A tegezést mindenesetre megjegyzem és igen, igaza van, én is tegezni szeretném őt, mégis, nem akartam azonnal így nyitni, mert mi van akkor, hogyha neki nem felelt volna az úgy meg? Így mégis csak biztosabb a számomra, hogy ő ajánlotta fel. Az italt elfogadom, mert bár mást innék, mégse utalok most ilyesmire, jó lesz a vajsör is, végülis, nem rossz ital. Tekintetem elkíséri Razielt a pultig, majd amikor megkapom, akkor csak megköszönöm az innivalót és ez után iszom belőle pár aprócska kortyot, majd megkezdődik a beszélgetésünk. Most már némileg én is igyekszem nyílt lenni, neki nem fogok hazudni és vállalom azt, hogy megbízom benne, hogy a szüleimnek is elmondja esetleg azt, amit most beszélünk. Úgy érzem, nem fogja megtenni, de, ha mégis, akkor tudni fogom, miként kezeljem a jövőben. - Nem egyszerű, de sajnos nincs úgy, ahogy te gondolod. A muglik között van az igazi életem, ott jól érzem magam, boldog vagyok és úgy hiszem, hogy az lenne az én igazi életem, míg a mágia világa… távol áll tőlem. Mérhetetlenül nehéz és még mindig különleges, nem érzem úgy, hogy valaha beleillenék. Hogy is passzolhatnék egy ilyen társadalomhoz, amikor sárvérű vagyok? – hogy honnan ismerem ezt a szót? Sokszor hallottam már, annyiszor mondták már nekem, hogy már magam is elfogadtam és fenn se akadok rajta. Mégis mit érnék el vele? Na ugye, hogy semmit. A piszkálódások nem fognak abbamaradni, egészen addig biztosan nem, amíg nem végzek az iskolával. De nem csak én szeretnék ma beszélni, Raziel is érdekelne, így hát felé terelem a témát. Arra viszont nem számítok, hogy majd édesanyja öngyilkosságát osztja meg velem, így azonnal megbánom, hogy ezt kérdeztem. - Én… sajnálom! Nagyon rossz lehetett ezt átélni. Én nem is tudom, hogy lennék képes feldolgozni akármelyik rokonom halálát. – és most már ő is a családhoz tartozik. Mindenesetre az meglep, hogy nem ment el senki se a temetésre az én családomból, ez igazán különös. Vajon mi lehetett ennek az oka? Razielt is meg lehet érteni, hogy ezek után nem volt kíváncsi ránk. - Én nem tudtam róla, hogy vagytok, bár tudom, ez nem mentség. Mindenesetre örülök, hogy megkerestél, de megértem, hogy a szüleimet elítéled azért, mert nem jelentek meg a temetésen. – biccentek egy aprót, ez tényleg teljesen jogos tőle. Mindenképpen rá fogok kérdezni otthon erre az egészre, hogy miért nem meséltek nekem eddig róluk, hogy miért hagyták ki a temetést, minden érdekel. Szegénynek milyen nehéz lehetett, nem tudom, hogy hány éves volt akkor, de bizonyára nem volt könnyű a tudat, hogy az anyja öngyilkos lett, senkinek se az egy ilyen esemény. Mindenesetre ezek után, hogy ő ennyire őszinte volt, egyértelművé teszi, hogy én is lehetek az ő vele, így nemsokára egy hatalmas kő zuhan le a szívemről, hogy valakivel végre magam is őszinte lehetek. Lehet, hogy nem ért majd meg, de nekem el kell mondanom. Eleinte hallgat, így némi feszültséget sikerül keltenie bennem, de nemsokára beszélni kezd. - Az átváltoztatástanban vagyok egyedül jó. Muszáj volt megtanulnom, de ahogy mondod, nem adtam esélyt a többi tárgynak, egyszerűen elutasító vagyok, mert… mert nem akarok a mágia világában élni. Annyival egyszerűbb lenne minden, ha csak egy sima, egyszerű ember lehetnék, ami gyerekes hozzáállás, mert bizonyára sok mugli lenne a helyemben, én mégse érzem úgy, hogy oda tartoznék, ahogy azt se, hogy képes lennék igazán varázsolni. – igen, akadnak, akik segítenének, de így, hogy én nem akarom, hiába a segítség, nem fogunk előbbre jutni. – Semmi se ösztönöz arra, hogy beilleszkedjek és minden menjen. Szerinted mi lehetne a célom, ami miatt változtatni akarnék? – persze, nem ismer, ahogy ő is mondta, nem várhatom azt, hogy máris célt adjon az életemnek, mégis, felajánlja nekem segítségét, ez pedig igazán jól esik. Szívem szerint most édesen hozzábújnék és jól megölelgetném, de tudom, hogy ezt nem tehetem. Talán vele más lesz, talán ideje tényleg nekem is változnom, változtatni a nézeteimen. - Tényleg megtennéd? Rám pazarolnád az időd és foglalkoznál velem? – de miért? Miért ilyen kedves? Nem is érdemlem meg, hogy így viselkedjen velem szemben, velem soha se szoktak ilyenek lenni, főleg nem első találkozás alkalmával, de igen, ő a rokonom, az unokabátyám, talán ezért is más ez az egész. - A hely semmit, inkább az emberek. Ahogy bekerültem, azonnal kinéztek származásom és szegénységem miatt. Tudod, eleinte a testvéreim ruháit hordtam, ezért tanultam meg hamar az átváltoztatástant, hogy tudjak módosítani rajtuk, de soha se volt pénzünk, így pedig még egy ok volt arra, hogy piszkáljanak. Nem éreznéd te se jól magad egy olyan helyen, ahol mindig bántanak, beléd rúgnak és megaláznak, én pedig nem vagyok elég erős, úgy érzem egyre kevésbé bírok már ott élni. – hajtom le fejem, a poharat pedig csak lassan forgatom meg kezeim között, miközben a benne lévő folyadékot nézek. Megint túl sok mindent mondtam, nem kellett volna. De olyan jó érzés megnyílni, mert tényleg ez történik, szinte csak úgy záporoznak belőlem a szavak és ha kérdez, hát ismét felelek. - Tudod, nem szeretném, ha csalódnának bennem. Ők hisznek abban, hogy a mágia segítségével, az új tudással az ő életük is könnyebb lesz majd. Felnevetlek és amit tudnak, megadnak nekem, szeretnék én is segíteni majd rajtuk, megkönnyíteni a munkájukat, hiszen egyre idősebbek, már nehezebben dolgoznak és a bátyáim se lehetnek mindig otthon, nem az a céljuk, hogy a farmon öregedjenek meg. Én csak szeretnék segíteni, de akárhányszor tervezem el, hogy jobban odafigyelek, nem megy. Mintha csak félig lennék boszorkány vagy nem is tudom. – talán tényleg saját magamtól zárom el a tudást ezzel a hozzáállással. És hogy melyik része nem megy? Ez egy igazán remek kérdés, mert azt nem mondhatom, hogy a pálcás varázslatok, hiszen ÁTV-ből még mindig jó vagyok… de a többiből? Azok reménytelenek. - Igazából ahol pálcával kell varázsolni, azok egyáltalán nem mennek, kivéve ugye az átváltoztatástan és a bájitaltan is nagyon nehéz a számomra. Talán könnyebb lenne, ha Piton professzor is kedvesebb lenne, de úgy érzem, hogy amikor teheti, ő is csak belém rúg, ahogy a háza diákjai. – pillantok az az asztal felé, amelynél ülőknek felkeltettem az érdeklődését. Piton tényleg megnehezít mindent és én már akkor behúzom fülem-farkam amikor megszólít vagy a közelembe jön. Nem, én nem vagyok képes akkor a bájitalokra koncentrálni, nem is értem, hogy várhat el ilyesmit, ahogy azt se, hogy lehet valakinek ilyen negatív a kisugárzása, vagy hogy mit élvez azon, hogy a gyengébbet bántja. Viszont szeretném, ha ez a beszélgetés közöttünk maradna, ha Raziel nem árulná el a szüleimnek, amit mondtam neki, ez számomra túl fájó, ha tudnák, talán kivennének a Roxfortból, de akkor soha se segíthetnék nekik. - Köszönöm! És azt is, hogy meghallgattál. – nem is tudja, hogy milyen jól esik valakivel ilyesmikről beszélni, úgy, hogy talán tényleg nem ítél el. Viszont én is szeretnék róla még többet tudni, így hát felteszem a magam kis kérdéseit és rábízom azt, hogy azokon kívül még mit mond. Minden érdekel, ami vele kapcsolatos. - Én eddig is ezt tettem, de bármilyen kérdésedre szívesen válaszolok. – mosolyodom el kedvesen, de úgy hittem, hogy ez egyértelmű. Végül mesélni kezd, így tudom meg nemsokára a korát, majd azt, hogy pontosan hol él. Aprót biccentek rá, majd pedig a munkájára is, nocsak… - Akkor picit hasonlítunk egymásra. – utalok itt arra, hogy ő se a harc híve és eszembe se jut az, hogy ennél sokkal durvább hivatása lehet. Hallgatom, ahogy arról mesél, miből volt jó és miből kevésbé, majd pedig a szüleit is szóba hozza. Szóval az apja is auror, mármint a nevelőapja, ahogy az anyjának boltja volt. - Nem is tűnsz eladó típusnak. Egyszer szívesen megnéznélek munka közben. Mondd, ez lehetséges? – nem akarom máris rásózni magam, de még soha se jártam a Mágiaügyi Minisztériumban és aurorokat se láttam még munka közben. Jó lenne tudni, hogy pontosan mit csinál, látni, miként dolgozik, mert nem hiszem, hogy csak papírokat irogatna egész nap, áh, ez kizárt.
Egyelőre nem látom okát, hogy csalódnom kéne, kedves és bájos teremtésnek tűnik, igaz, kicsit visszahúzódó és félénk, de én is az voltam, sőt, vagyok is sokszor - már a felületes szemlélő számára, persze. De éppen ez az, amivel megnyerem magamnak az embereket. Szavaira elmosolyodom. – Akárcsak én... Már nagyon kíváncsi voltam rád, de aggódtam, hogy talán ez nem kölcsönös. Én talán nem érdeklődtem volna olyasvalaki iránt, aki éveken át érdektelen volt felém... - persze megvolt az okom, és ezt meg is osztom vele, de ezt nem tudhatta előre. Gondolhatott volna akármit, nem? Persze az, hogy nem tette, sok mindent elárul róla, már az előtt, hogy bármit is mondana. – De lehet, hogy csak túlizgultam a kérdést. - teszem hozzá, úgy téve, mintha ez aztán abszolút jellemző tulajdonságom lenne. Nem az, bár most kicsit tényleg izgatott voltam, azt meg kell hagyni. Következő szavaira azonban halkan felkuncogok. – Sokszor igaz, hogy akikét nem látod, ők a legsebezhetőbbek; éppen ezért is rejtegetik a gyenge pontjukat olyan nagyon. - felelem lassan, s persze ez nem minden esetben igaz, vagy legalábbis nem ennyire egyszerű a képlet, de amolyan általánosságnak elmegy. Ennél mélyebben amúgy se akarok ebbe belemenni, a végén gyanússá válnék – Túl sok? - kérdezem lassan, miközben őt fürkészem tekintetemmel, majd csak halovány, elnéző mosoly suhan át ajkaimon – Csak te magad teheted gyengévé magadat, senki más. Ha így gondolod, így is van, de csak addig, amíg meg nem változtatod az elgondolásodat. - felelem. Valójában ez egy másik általánosságban elfogadható igazság. A remény: mindig a reményt és esetleg az önértékelést kell megtörni, de ez a kettő valahol összefügg. Sokszor nem külön a fizikumot, vagy a pszichét kell végletekig nyomás alatt tartani, kínozni, ezek csak az eszközei annak, hogy megfosszuk az illetőt a kitartásától, a reménytől, attól a hittől, ami miatt erős akar maradni. Ha lélekben erőssé válik, akkor nehezebb megtörni, ez ennyire egyszerű. Látszólag; persze, de nem bánnám, ha ezt a látszatot elfogadná, sőt, megfogadná. – Nincs? Itt ül előttem egy csinos, fiatal lány, és minden erejével igyekszik meggyőzni arról, hogy csalódást fog jelenteni, és tele van gyengeségekkel. - jegyzem meg ártatlanul, s persze, hogy nem vagyok öreg. Az kéne még csak, hogy annak nevezzen, kezdhetnék komolyan aggódni. Így persze a tegeződést is felajánlom, mely bár nekem egyértelműnek tűnt, de belegondolva persze, talán neki van igaza. Illendő volt, és a szükséges mértékben távolságtartó, így van ez rendjén: de nincs szükség ezekre a formaságokra. Nem egy idegen vagyok, akit most szalajtottak valahonnan, illetve nem teljesen, ugyebár. S persze érzékelem, hogy engem fixíroz, de nem veszem zokon, és nem is adom jelét, hogy zavarba tudna ezzel hozni, csak egy apró, nyugodt mosolyt mutatok felé, persze csak visszafogott, illő fajtát, nem vigyorgok teli pofával a képébe, az inkább lenne ijesztő, semmint bizalomgerjesztő. De eztán ideje hoznom a vajsört, amit kért, s miután visszazuttyanok helyemre, folytatódik a beszélgetés csak. Szavait csendben, szó nélkül hallgatom, s bár magamban már épp tűnődöm, miképpen is felelhetnék rá, hiszen amit mond, az számomra kicsit nehezen érinthető dolog, efféle gonddal nem szembesültem, és hogy őszinte legyek, nem is tudom igazán átérezni, pedig kivételese igyekszem, de... Megakadok azon, ahogyan befejezi szavait, és egy hosszú pillanatig csak furcsán révedek rá, majd némileg elsötétül tekintetem. – Ki mondta ezt? - kérdem hűvösen, bár érezheti, hogy a hirtelen jött, bár némileg még palástolt bosszúságom nem ellene irányul. Na persze, eszemben nincs kimondani, hogy mi mindent tettem magam is muglikkal, vagy sárvérűekkel, de az igazság az, hogy azok engem nem érdekeltek, és bármikor megtenném újra. De őt máris a szárnyaim alá vettem, mert általa úgy érzem, jobb ember lehetek, és talán kicsit szépíthetek; szeretnék segíteni neki, és ebbe nem fér bele az efféle szóhasználat. – A származás nem szabja meg a képességeket. Nem egy tehetségtelen, satnya mágus él az aranyvérűek között, és nem ritka a mugli származásúak között sem a született őstehetség - akár a mágia egyes területeit illetően, akár másban. Csak a műveletlen, retardált egyedek használnak efféle szavakat, azért, hogy önmagukat győzködjék arról, hogy hasznos részei a társadalomnak, mert különbek legalább egy-két embernél, ha mást nem, hát a vérség miatt. Nagy kár, hogy agyi teljesítményük szempontjából már kevésbé kiugróak... - közlöm, már jóval enyhébb, szelíd hangon, halkan szusszantok, s beleiszok italomba, mielőtt bármit is felelnék az eredeti szavaira is. – Ha be szeretnél illeszkedni, be is fogsz tudni, nem annyira távoli és megérthetetlen ez, erről azért biztosíthatlak. - kezdem tehát – Az élet mindenhol bonyolult azonban, a muglik között is, és nem bújhatsz el örökké. Legyél büszke arra, ami vagy, ha már a szüleid is így tesznek. - egyelőre nem említem, hogy a világ kiismerésében szívesen segítenék. Erre van a Roxfort is, többek között, én pedig nem akarom ráerőszakolni magam, így egyelőre csak amolyan jó tanácsot fogalmazok meg, s majd ő eldönti, hogy ez elegendő-e neki, avagy sem. Ahogyan azonban felém terelődik a téma, nem tudok elkerülni egy-két részletet, melyet amúgy is megtudna az életemből, így nem is próbálom leplezni, takargatni vagy titkolni. A maguk egyszerű valóságában tálalva úgyse jutna eszébe senkinek sem, hogy van valami a háttérben, amit még mindig rejtegetek, valami, amiről nem vagyok hajlandó beszámolni. Így hát beszélek anyámról: és a végről, ami utolérte őt. Szavaira finoman megvonom vállaim. – Maga választotta ezt, tehát a családja már nem ért neki annyit, hogy csak ezért ebben a világban kívánjon élni. Ezt az ember kénytelen belátni és elfogadni az évek alatt, ha nem is megérteni... Másképpen olyan seb marad benne, ami élete végéig megmérgezi minden pillanatát. S persze, nincs semmi baj. Kérdezz, amit szeretnél, igyekszem legjobb tudásom szerint felelni. Kiváltképp, ha jogod van tudni róla. Ennyi év távlatából talán igazán elvárható tőlem, hogy hajlandó legyek időnként beszélni erről. - erről igen, másról nem. Ez ilyen egyszerű, engem ez az egész nem hatott meg: nem eléggé; még akkor se, ha azért nehéz téma. Igazából mérges vagyok anyámra, amiért magamra hagyott azzal a féreggel, pedig védelmeznie kellett volna, életében először úgy kellett volna tennie, mint egy anyának. De nem, neki az soha nem ment, sőt. Mit sajnáljak ezen? Soha nem szólított a fiának, a nevemen hívott, hidegen és távolságtartóan kezelt, mint egy megtűrt kutyát. Bezzeg a... Kérője. - Nem ítélem el őket. Az emberek változnak, én is felnőttem, és megtanultam másképpen tekinteni a dolgokat. Nem tartották a kapcsolatot, ebben biztos vagyok, és ő mindig is elzárkózott a mugli világtól, mert különb akart lenni, aligha tartotta a kapcsolatot titokban a családjával. Márpedig így tekintve a dolgot, nemes egyszerűséggel talán el sem ért hozzátok a halálhíre. - hogyan is jutott volna? Én nem üzentem meg, ő pedig már nem volt része annak a világnak... De ha tudtak is róla, akkor is megértem a döntést. El akart zárkózni a mugliktól, más, jobb akart lenni, és teljesen megfeledkezett arról, honnan jön. Egy beképzelt, arrogáns senkivé válhatott a rokonok tekintetében, ki lenne egy ilyenre kíváncsi? Alighanem azt se tudták, hogy van egy fia... De ez a kérdés engem annyira nem foglalkoztat, mint őt, hiszen az ő családjáról beszélünk. Az enyém is persze, de... De meghagyom neki, hogy kutakodjon ez ügyben otthon, már, ha akar persze. Elég is belőlem, térjünk vissza őrá. Amit mond, némi gondolkodásra sarkallt, de következő szavai ismét eltűnődésre késztetnek. – Ha esélyt sem adtál neki, honnan tudhatnád, hogy így van? - kérdem végül, miközben merengek szavain, csak, hogy ezúttal ne várassam válaszommal. Mi az, hogy azt "muszáj" volt? – Miért pont azt? - csak költői kérdés, ha nem akar, nem felel, ezt érezheti ő is – Én úgy látom, egyszerűen csak menekülni próbálsz, de nem látom az okát, hogy valójában mi elől, hogy mi rettent meg ennyire valójában... A képességeidben nem kételkedem ugyanis. - hogyne lenne képes. Ha nem lenne, itt se lennék, az a nagy igazság. A kérdésére viszont bizonytalanul pislogok rá, mert ezt nem nekem kell tudnom, az az igazság. Nem ismerem, és ezt ő is tudja, így aztán nem is adhatok neki egy olyan célt, amire az egész életét felfűzheti akár, s amit évtizedeken át követhet eztán, mert ez lesz az, amiben kiteljesedik. Ezt neki kell megkeresnie, és meglelnie egyedül, ahogyan tettem azt én is annak idején, sokak legnagyobb bánatára. – Ezt nem válaszolhatom meg helyetted. Csak egy apró feladatot mondhatok, de életcélt nem tanácsolhatok, és ne is kérd ezt tőlem. Mindenesetre... Én minden erőmmel azon lennék, hogy bebizonyítsam önmagamnak, hogy különb és jobb vagyok, semmint ahogy eddig láttatni engedtem, hogy meggyőzzem önmagam arról, az, amit mások állítanak, nem egyenlő a valósággal. Én úgy hiszem, hogy amíg nem becsülöd magad eléggé, addig célt sem találhatsz, amiért érdemes lenne élned: egy haszontalan életet legfeljebb egy haszontalan, értelmetlen cél kergetése érdemel. De nincsenek haszontalan életek... - már hogyne lennének, mutatnék én neki többet is, ha kérné, de most ezek a szavak hangzatosabbak, mint sok más. Ennek érdekében pedig kész vagyok végül felajánlani segítségemet is, mert most már úgy érzem, hogy megtehetem, a nélkül, hogy erőszakosnak vagy túlságosan rámenősnek, riasztónak tűnnék, hiszen nem akarom, hogy ki tudja, mit gondoljon rólam magában, ugyanis csakugyan a javát akarom, hátsó szándék nélkül kivételesen, de szavait hallva megingatom fejem. – Nem szoktam pazarolni az időmet. Arra szánom, amire érdemes, vagy amire legalábbis szeretném, és ehhez lenne kedvem, mert szükségesnek látom - nagyon is szükségesnek, és időszerűnek. - alighanem inkább lelkileg kéne valakinek összeszednie a darabkáit mondjuk, és erre talán nem én vagyok a legalkalmasabb személy, de majd idővel ez is kiderül talán. De sok másban azért valódi segítséget is adhatok neki, és ez egyelőre elégséges lesz, remélem. – De persze, ha nem szeretnéd, nem erőltetem. - jegyzem meg, de érezheti: szívesen áldozok rá a szabadidőmből. Sok egyéb halaszthatatlan, sürgős teendőm egyébként sem szokott lenni, ami azt illeti. Ahogy azonban arról kezd el mesélni, hogy mi baja van valójában a hellyel, tekintetem akaratlanul is elvándorol róla, hogy a társaságon állapodjon meg, mely nemrég is ki akarta kezdeni. Egy ideig őket tanulmányozom: ismerős arcvonásokat keresek, vagy akár egy konkrét, ismerős arcot, de végül leveszem róluk tekintetem, hogy ismét Alice-re pillantsak. – Nem állítanám, hogy végletesen gazdag vagyok, sőt, de azért jól élek. - kezdem lassan. Nos, amolyan középosztály, azt hiszem, igaz, ha minden jól megy, rövidesen már nem csak a hivatalos keresetem áll rendelkezésemre, ugyebár, de erről nem kell tudnia. A gazdagságtól persze nagyon messze vagyok, hiszen addig se jutottam el soha, hogy egy rendes házba költözzek, még, ha a régit elég rendesen ki is pofoztam, de... Nincs mit szépíteni, vannak időszakok, amikor nem vet fel a pénz. – ...De azt hiszem, ha szükséged van valamire, az talán megoldható, és elérhető. Az alapvetőbbek mindenképpen. - már hogyne tudnék ruhát venni neki, például? Ez az, amire magamtól sem szoktam sajnálni a pénzt - nevelőapám rossz hatása, de nincs mit tenni -, tőle sem fogom. – Ami a piszkálódást illeti, nem hinném, hogy ne tudnád megvédeni magad, ha akarnád. Felteszem, amúgy is vannak barátaid... Hát keresd inkább az ő társaságukat. - könnyű mondani, én is tudom. Az én baráti viszonyaim is elgyengültek egy időben, amikor a nevelőapám először... Akkoriban nagyon nehezen őriztem ezt a titkot, és a személyiségem is drasztikus változásokon ment keresztül, pedig már addig sem volt mindennapi épp. Azonban nem feledkezhetünk meg a szüleiről sem. Első gondolatom az, hogy talán azért sem elégséges az elhatározás, mert nem akar igazán segíteni nekik: ez ennyire egyszerű. De lenyelem ezt a megállapítást, ezt most nem mondhatom ki neki, ez világos. – Bizonyos mértékű segítséget megadhatok nekik is, ha úgy kívánod... - felelem lassan, bár amúgy nem állt szándékom ebbe belefolyni, tőlem ők azt csinálnak és úgy, ahogy csak akarják. Na persze, így se tennék meg nekik bármit, de egy-két apróság azért megoldható, úgy hiszem. – Ha cserébe adsz egy esélyt ennek a világnak is. Amíg mások miatt akarnál valamit, a nélkül, hogy vágynál rá, soha nem lesz igazán erős, szilárd elhatározás. Másfelől... - másfelől azt is tudom, mi hiányzik neki. A sikerélmény, ami pozitív megerősítésként szolgálna, és ösztönözné, hogy folytassa – ...Neked is segítenék ebben. - s remélem, így nem is akarna kibújni az egész alól, s tovább mondogatni magának, hogy kapálni varázslat nélkül is lehet. Persze, hogy lehet. Sőt, rengeteg mindent lehet még a nélkül; de csupa ennél messze gyötrelmesebb dolog jut most eszembe. De konkretizáljuk akkor, hogy mi nem megy. Pálcás varázslatok... Közel minden az, de ezzel kizárta a repülést, a legendás lények gondozását, a jóslástant, a mágiatörténetet és a bájitaltant... Nem, azt mégsem. De ahogy a név is elhangzik, meglepetten pislogok rá párat. – Piton? - ismertem egy Pitont és... Elvigyorodok, magamban még röhintek is kettőt – Nem hittem volna, hogy tanárnak megy... Vagy, hogy lennének egyáltalán efféle ambíciói - igaz, nem ismertem annyira, hogy ezt meg tudjam ítélni, ezt húzza alá az is, amit most mond; hiszen máskülönben nem lepett volna meg a kérdés. Bár rémlett, hogy valamit csinált Dumbledore mellett - franc se foglalkozott vele, pontosan mit -, na de hogy még mindig? Akárhogy is, rendezem vonásaim, s kissé szórakozottan legyintek felé, ne is foglalkozzon velem - Megalázott? - kérdem inkább csak, komolyra fordítva a szót. Mert ha igen, akkor függetlenül attól, Alice mit akar, lépni fogok. Egy pillanatig merengek, majd döntök, ennyi talán még beleférhet részemről, így hát megfogalmazom ajánlatom: – Ha gondolod, beszélek vele. - igen, vele talán, mint régi jó ismerőssel. A diákokkal azonban neki kell elbánnia, mert ha én beszélek velük is, lehet, annak inkább hátránya lesz. Na persze, attól függ, talán akad, aki megzsarolható köztük - bizonyosan van, akinek rokona járt már nálam... Vagy ha nem vigyáz, hát egy mondvacsinált ürüggyel ismételten fog. De inkább nem tanácsolom neki, hogy nyugodtan helyezzen kilátásba efféle fenyegetést, az alighanem azt a kérdést is maga után vonná, hogy mégis ki a franc vagyok én... És ezt itt és most nem szeretném megválaszolni; sőt. Attól tartok, ez afféle információ lenne, ami percek alatt elrontaná, amit eddig építettünk: még akkor is, ha sokan bele sem gondolnak igazán, mi is folyhat azokban a kamrákban. Nos, nem veritaserum pedig. – Ha jól értem, akkor főleg bűbájtanról és SVK-ról beszélünk. - térek át közben arra, hogy mi nem megy neki tehát konkrétan. Ezekben épp tudok segíteni, bár meg kell hagyni, én sem voltam soha igazán kiemelkedő, született őstehetség ezekben: de azért annyira konyítok hozzá, hogy iskolai szinten hasznomat vegye. – Máskor is szívesen meghallgatlak, ha úgy érzed, valamit el szeretnél mondani. - felelem nagy aranyosan, de így is gondolom. És nem, nem fogok kiteregetni a szüleinek, ebben biztos lehet. Sőt, másoknak se, de miért is tenném? Nem akkora sztori ez, hogy erőnek erejével el akarjam adni, vagy valami. Ezt követő mondanivalóját egy apró bólintással nyugtázom, egyelőre nem kérdezek rá másra, hiszen ideje tehát magamról beszélnem. – Úgy tűnik. - értek egyet szelíden, s persze, hogy nem hívom fel rá a figyelmét, hogy ez a hasonlóság egyben alighanem pokolian nagy különbség is. Bár ki tudja - lehet, ha meglenne az ereje, a képessége és a lehetősége is rá, akkor olyan dolgokat művelne az őt megalázókkal, hogy még én is csak elhűlve lesnék, és ez a bájos kislány, aki most velem szemben ül, éppen olyan máz, mint az én külsőm. – Nem, én se érzem úgy, hogy menne. - a kérdés azonban megakaszt, s egy darabig hallgatok. – Igen, az auror szakosoknak van módja rá, hogy hozzám kérjék magukat gyakorlatra, bár jellemzően nem teszik. Nem ez a része érdekli őket, ugyebár... - vonok vállat. Persze bevihetném őt csak úgy is, de akár még gyakorlatot is leigazolhatnék neki előre, de nem, ezt az opciót nem hozom fel, Így ha mást nem, kis időt is nyerek magamnak. Talán el is felejti. S talán egyszer, ha úgy érzem, elmondhatom neki a valóságnak ezt a részletét, akkor ő maga is átértékeli, akar-e oda jönni, vagy sem. – Bár a Minisztérium egyes részeit egyszer megmutathatom. - ajánlom, mintegy kárpótlásként. – Ami a családom többi részét illeti... - folytatom a megkezdett mondandóm, bár nem kérdezte, de úgy érzem, talán jár annyi, hogy kerek egészet adjak neki, legalább abban, amiben megtehetem – Az apámat nem ismertem soha, nem tervezte különösebben, hogy apává válna, de az önmegtartóztatás helyett a megfutamodásos technikát választotta... - én azt hiszem, sose tennék ilyet. Bár igaz az is, arra sincs ötletem, hogy helyette mit tennék, mármint... Vagyok én elég jó ember ahhoz, hogy felneveljek egy gyereket, vagy jobb lenne neki, ha nélkülem nőne fel, s én legfeljebb időnként vennék neki valamit, amit így-úgy eljuttatnék hozzá? Ezen még nem gondolkodtam különösebben. – Van valakid különben? - csak úgy, figyelemelterelő témaként dobom be a kérdést, bár valahol érdekel is a válasza persze, de sejtem előre, mi lesz az. Ha lenne, nem lennének ilyen önértékelési gondjai, ha pedig mégis, akkor a kérdéses sráccal még ma megetetem a golyóit; jobb lesz úgy a világnak. – Tehát a családomra visszatérve, sem feleségem, sem barátnőm nincs, ebből adódóan gyerekeim sem. - legalábbis nem tudok róla, aztán persze ki tudja. Nem vagyok épp szűz, de nem nevezném magam igazán tapasztaltnak sem a szexualitás témakörében. Úgy értem... Nem tudok elég ideig megmaradni senki mellett, számomra is riasztó vágyaim támadnak néha, és... Általában csak idegileg kizsigerelem a partnerem, aztán ha már unalmassá válik, magam mögött hagyom. Szar ez így talán, de feledteti ideig-óráig saját nyomorom.
Jól esik hallani, hogy kölcsönös a dolog, hogy mindketten ugyanúgy vártuk ezt a találkozót, így elmosolyodom a férfi szavain, miközben arcát fürkészem. Olyan ritka, amikor valaki irántam szeretne érdeklődni és találkozni velem, egy rokon hirtelen megjelenése pedig még ritkább, ilyesmire eddig még nem volt alkalmam, de most, hogy itt van, eszem ágában se volt kihagyni a lehetőséget. - Én inkább örülök annak, hogy most érdekellek és remélem, hogy a jövőben igazán megismerhetlek majd és sűrűn fogjuk látni egymást. – szavaimból kihallhatja, hogy rajtam nem fog múlni a jó viszony, ahogy azt is, hogyha engedi, igazi rokonokká válhatunk, sűrű találkozásokkal, sok beszélgetéssel, kellemes élményekkel. Ha ez a beszélgetés karácsony tájékán történne, akkor szerintem még így, ismeretlenül is próbáltam volna készíteni neki valami kedves ajándékot. Készíteni, mert hát venni nincs pénzem, de olykor többet ér az ilyesmi, mintha pénzt adnánk érte, hiszen őszintén foglalkozunk valamivel, valakinek készítjük az adott dolgot. De talán majd decemberben lesz erre lehetőségem, majd meglátjuk. Rátérünk az emberek gyenge pontjaira, én pedig úgy hiszem, hogy azért nincs mindenkinek, de nekem… nekem túl sok is akad, én már csak ilyen kis béna vagyok. - Hmm, lehet, hogy igazad van, én nem vagyok ebben tapasztalt és soha se próbáltam megtalálni mások gyengéjét. – ismerem be, mert én olyan vagyok, aki a légynek se tudna ártani, és sajnos hagyom, hogy nekem nagyon is ártsanak. Igaza van, azért is vagyok olyan gyenge, mert elfogadtam ezt így, és hogy változtathatnék rajta? Nem is tudom, egyelőre nem érzek magamban ehhez erőt, talán idővel. Viszont Razielnek nincs oka semmiféle aggodalomra se, főleg nem én miattam úgy hiszem, de amikor kedvesen utal rám, úgy pirulok bele szavaiba és sütöm le picit szemeimet. Csinos lennék? Tényleg így gondolja? Még senki se mondta ezt nekem a családomon kívül, de persze, ő is családtag, így végül picit csillogó szemekkel nézek fel rá, oly jól esik a kedvessége. - Annyira kedves vagy, én… köszönöm. És nem, nem okozok csalódást! – jelentem ki most már határozottan. Neki nem fogok, neki nem akarok. Lehet, hogy naiv vagyok azért, mert bízom benne, de úgy érzem, bízhatok, kell ez a bizalom, akarom, hogy minden jól működjön közöttünk, nekem erre szükségem van és talán neki is. Nem ismerem még, de lehetséges. A tegeződést is nemsokára megbeszéljük, mégis csak így egyszerűbb lesz az egész, hiszen a rokonom és fiatal, nem kéne őt magáznom, majd még vajsört is kapok tőle, igazán figyelmes. Ez után kezdek csak megnyílni, elég hamar tárva elé azt, amit gondolok a két világról, ahogy élek benne és hát így, hogy sárvérű vagyok, tényleg talán nincs itt a helyem. A kérdésére viszont kissé meglepődöm, majd vállaimat is megvonom. - Elég sokan, főleg a Mardekár ház tagjai és… és azok a fiúk is, akik nem túl messze ülnek tőlünk és amikor bejöttem, úgy felfigyelek rám. Szeretnek piszkálni, mert gyenge vagyok. – nem tagadom le, úgyis összetette már szerintem a képet, és most már szemeimet se sütöm le. Ilyen az én életem, ha most csalódást okozok, akkor nagyon sajnálom, de tényleg ez vagyok én, legalábbis egyelőre. Ahogy viszont monológba kezd, úgy hallgatom őt teljes érdeklődéssel és igen, hallottam már hasonló véleményt, és igaz is, mégis, attól még nem tudok mit tenni azzal, hogy így neveznek. - Mégis, ők otthon vannak a mágia világában, míg én nem. De én se tartom szép dolognak ezt tőlük, de már nem is érdekel, ha így hívnak. Ha nekik ettől jobb lesz. – nem török már össze ez a szó alatt, régen se hatott meg annyira, mint azt ők szerették volna, mégse unták meg, talán soha se fogják. - Nem tudom, hogy be szeretnék-e illeszkedni, de tény, hogy az élet sehol se egyszerű. Talán egyszer majd én is változom. – büszke lehetnék arra, hogy nem vagyok egyszerű mugli, hogy nekem megadatott a mágikus erő, amelyre oly sokan vágynának és teljesen tehetségtelen se vagyok. Talán picit büszke vagyok, mégis, oly sok félelem van bennem, azokat kéne legyőznöm, legalább szépen sorban, és talán egyszer sikerül. Igen, most meglehetősen elgondolkodtam ezen az egészen, nekem se jó már így, egyre rosszabb úgy, hogy egyre idősebb leszek. Viszont nem szeretném, ha csak rólam beszélnénk, én is szeretném őt megismerni, így tudom meg azt, hogy az édesanyja öngyilkos lett, a temetésen viszont egy Sinclair se vett részt, amit nem nagyon tudok hova tenni, de megértem, ha ez miatt haragszik ránk, talán rám is. Mindenesetre jó hallani, hogy ő már feldolgoztad ezt az esetet, hogy megtanult élni vele, így csak biccentek válaszára, de nem érzem úgy, hogy jobban bele kéne kérdeznem. - Én nem tudtam róla, a szüleimet pedig majd megkérdezem. Bár rossz megtudni, hogy csak a szüleink miatt nem ismerhettük eddig egymást, pedig milyen jó lett volna. – akkor talán minden máshogy lenne. Talán én is elfogadtam volna, hogy boszorkány vagyok, erősebb lennék és büszke arra, aki, ha már akkor ismertem volna Razielt. De az életünk így alakult, de változtatni most tudunk rajta, most bepótolhatjuk az elvesztegetett éveket, így olyan, mintha kaptam volna még egy bátyust, egy olyan testvért, aki segíthet a mágia világában. Bár egyelőre még nem tudok úgy nézni rá, de idővel menni fog, bízom benne. Mesélek neki tovább, az életemről, gondolataimról, arról, hogy mihez értek és mihez nem, ő pedig felteszi a legegyszerűbb kérdést, melyre csak szomorúan elmosolyodom. - Mert így érzem. De lehet ez csak gyermeki hülyeség és majd kinövöm. – hiszen még fiatal vagyok, még bármi lehet, főleg úgy, hogy mostanság mintha alakulna az életem. És hogy miért pont az ÁTV? – Azért, mert elég volt csak a használt ruháimra nézniük, máris gúnyolódás tárgyává váltam. – nem ragozom tovább, eléggé egyértelmű lehet a számára, hogy mit miért tettem. Némi ruhamódosítás és mintha új darabjaim lennének. Igen, ebből meglehetősen jó lettem és sok hasznát veszem úgy hiszem, ahogy talán másnak is venném, mondjuk a bűbájtannak, de valahogy… nem is tudom, nem veszem elég komolyan, bár harcias se vagyok ahhoz, hogy mondjuk egy SVK menjen. - Miért nem kételkedsz bennük? Nem is ismersz még, nem tudod, hogy mire lennék képes. – kérdezek rá őszintén, de hogy mi elől menekülök, nos… talán én se tudom most ezt megválaszolni neki. Oly sok mindentől félek. – Nem akarok más lenni, mint a családom, mert már ezzel is többet értem el, mint ők az életben és néha érzem, hogy ez bántja őket. Nem akarom azt, hogy megutáljanak az erőm miatt, nem akarom elveszíteni őket. És nem tudom, semmit se tudok Raziel. – hajtom le végül fejem szomorúan. Tényleg össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs már arról, hogy mit miért teszek, egyszerűen mintha belém kódolták volna, pedig ez nincs így, tényleg van választásom, még tehetek az ellen, ami most van, még jobb lehetek, de nincs célom, egyelőre nincs. Razieltől se várhatom ezt el, egyértelmű, nem ő neki kell ezt megadnia nekem, hanem nekem kitalálni, ahogy ő is mondja, de amit mond és ahogy mondja, ismét erőt öntenek belém, mintha átáramolna belőle a magabiztosság én belém, pedig nem vagyok én holmi vámpír fajzat. - Igazad van, nagyon is! Én… én igyekezni fogok! – ígéretnek is veheti, tényleg megpróbálok majd máshogy állni az életemhez, másképp felfogni dolgokat, bizonyítani, hogy nem vagyok egy senki és talán Aaronnal kezdem. Igen, meg kell mutatnom neki, hogy igen is képes vagyok egy szobrot összerakni mágiával, miután fellököm, nem vagyok egy kupac szerencsétlenség, bár seprűre azért nem szívesen ülnék fel a jövőben se. - De, én… én nagyon is szeretném. És köszönöm, igazán hálás vagyok, hogy segítenél. – kész, nem vagyok képes tovább megülni a fenekemen, hirtelen pattanok fel, majd csüccsenek oda Raziel mellé, kis kezeimmel pedig már át is ölelem őt, fejem pedig vállára hajtom, majd egy puszit nyomok még arcára is. Hirtelen felindulás, így végül zavartan engedem el, de nem kelek fel mellőle, ott maradok, csak kezeimet ölembe ejtem és némi pírral pillantok szemeibe. - Bo…bocsánat. Csak tényleg nagyon örülök. – nem akartam tolakodó lenni, de talán nem haragszik majd meg ezért annyira. Tovább mesélek, hiszen akad még mit mondanom neki, kifejtenem, hogy igazán átlássa, átérezze a helyzetemet. Nem így érkeztem a Roxfortba, tele voltam álmokkal és reménnyel, de azok szépen lassan eltűntek, a semmibe vesztek. Amikor viszont meghallom ajánlatát, elkerekedett szemekkel nézek rá, majd rázom meg a fejemet is. - Én soha se fogadnék el tőled semmi ilyesmit, én nem azért szeretnélek megismerni, hogy kihasználjalak. Már megszoktam ezt az életet! – ismét elvörösödöm, mert oly nagyon zavarba ejt ezzel az egésszel, hogy támogatna anyagilag is. Nem, én ezt nem fogadhatom el, annyira kellemetlen. Miért ilyen kedves még mindig? Tényleg nem csalódott bennem? Pedig tuti nem egy ilyen unokahúgra vágyott. - Egyébként legtöbbször a barátaimmal vagyok, de nem lehetek mindig valakivel, nem a testőreim, hanem a barátaim. – mosolyodom el szelíden, de igen, talán egyszer majd képes leszek megvédeni magam, éppen az előbb határoztam el, tehát nem fogom hagyni, hogy mindig belém rúgjanak, ideje a változás mezejére lépni. És hogy segítenek a családomnak is? Nem, ezt végképp nem várhatom el tőle. - Adok egy esélyt a világnak, ahogy ennek az egésznek is, de nem várom el, hogy segíts a családomnak, hiszen nem is ismered őket. De köszönöm, ha valamikor mégis szükség lenne valamire, amit nem tudok megoldani, azért szólok. – ha valami komoly probléma lesz, de talán nem lesz ilyesmire szükség. Nem kell ígérgetnie, elég az, hogy tudom, ha kell számíthatok majd rá. Tényleg egyre szimpatikusabb a számomra. Rátérek még arra, hogy mik nem mennek igazán, így kiemelem a bájitaltant is és szóba hozom Piton professzort is, de amikor visszakérdez a nevére, akkor meglepetten pislogok a mellettem ülőre. - Tán ismered? – kérdezek rá kíváncsian, mert nagyon úgy tűnik, hogy igen, ahogy azt is érzékelem, hogy rendesen meglepi az, hogy engem tanít. A kérdése viszont fájó, így csak nyelek egy picit, miközben az italomat fixírozom. – Mint mindenkit. Hugrabugos vagyok és kész szerencsétlenség, egyértelmű, hogy imád engem szivatni. – és hogy beszéljen vele? Hirtelen emelem fel fejem, majd rázom is azt meg, miközben ijedten nézek a másik szemeibe. - Ne! Nehogy! Kérlek ne, akkor még jobban rám fog majd szállni és nem akarok megbukni év végén. Raziel, légyszi, ezt ne csináld. – kapom is el ijedten a kezét, így is jelezve, hogy nekem ez nagyon nem lenne jó, csak megszívnám a végén. Még azt hiszem, hogy van választásom, hogy talán rám hallgat, de hogyha mindenképpen beszél vele, ajjaj… mi lesz még itt. Eleresztem eztán kezét, majd amikor rátér két tárgyra, picit bővítem. - Igen, és bájitaltanról… meg reptanról. Nem tudok repülni, valahogy sose ment, nem tudom, hogy miért, pedig az még érdekelne is. Szeretnék repülni. – tényleg jó lenne, mégis, valamiért a seprű soha se akar engedelmeskedni nekem. Persze nem mindig ugyanazt használtam, de hiába, ehhez talán totálisan tehetségtelen vagyok, hallottam már ilyet mástól is. - Köszönöm! Remélem tudod, hogy én is szívesen meghallgatlak Téged, ha… ha mesélnél valamit. – azért ezt jó, ha tudja, hogy ez oda-vissza működik. Lehet, hogy ő már felnőtt, de ugyanúgy lehetnek gondjai, ugyanúgy érezhet olyasmit, amit nem mer vagy nem tud másnak elmondani. Nos, én itt leszek, ha igényt tart rám, ha kellek, ezt jó, ha tudja. Ismét ő mesél magáról, én pedig minden szavát kíváncsian hallgatom, miközben most már egyre jobban érzem magam a társaságában, mellette és eszembe sincs továbbra se visszaülni. Érdekelne a munkája, ahogy a Minisztérium is, melyet talán egyszer láthatok majd. Ki tudja. - Én még fogalmam sincs, hogy mire szakosodok, nem gondolkodtam még ezen, de idővel elválik, talán jövő ilyenkorra már tudni fogom. – mosolyodom el és közben hallgatom azt, hogy ezek szerint páran hozzá is szoktak menni gyakorlatra. Szerencsések, hiszen Raziel nagyon kedves és türelmes is, nála jobb helyre nem is nagyon kerülhetnének. - Rendben van! Majd szólj, hogy mikor és megyek. – csillannak meg ismét szemeim, egyértelműen érdekel a hely, szóval ha Raziel bevisz, nem fogok nemet mondani, nagyon is ez volt a vágyam. Ez után derül ki az, hogy az apukáját nem ismerte kiskorában, ami igazán sajnálatos, de… nem a sajnálatomra vágyik, így csak elraktározom az információt, de nem mondok rá mást, inkább meghökkenek a hirtelen kérdésen. - Nekem? Nem! Dehogy! Még… még sose volt. Tudod, én nem sok fiút érdeklek. – mosolyodom el szerényen, nem is értem, hogy miből gondolja, hogy lenne valakim. – Senki se egy olyan lányra vágyik, mint amilyen én vagyok, ezt te is tudhatnád. – tehát szerintem ha nem rokonok lennénk, ő se pont rám figyelne fel, ez oly egyértelmű, mint hogy itt ülök mellette. De az meglep, hogy neki sincs senkije, ez látszik is arcomon. - Tényleg? De… hogy-hogy? Hiszen annyira kedves vagy és jóképű… - és ahogy ezt kimondom, máris ajkamba harapva fordulok el ismét elpirulva és igazítom meg szőke tincseimet, de a lényeg, hogy ne rá nézzek. Ez az igazság nah, minek tagadnám le? A bátyáim is jóképeűek, nekik is megmondtam már, bár tény, hogy azért ez a helyzet kissé másabb. - Szóval tényleg meglepő, hogy nincs senkid, pedig bárki sokat nyerhetne veled, már most tudom, hogy mekkora érték vagy. – lassan azért visszanézek felé, majd iszom még egy kortyot az italomból. Nem tudom, hogy vannak-e önértékelési problémái, de amit én eddig megismertem belőle nos… nekem nagyon is szimpatikus volt, eddig még soha se beszélt így velem és nekem ez igazán sokat jelent.
Nincs okom visszakozni, elbújni, kikérni magamnak az eddigieket is. Szavaira lassan bólintok tehát, megértettem és elfogadom, igazából ez így könnyebb és kellemesebb is. Mert persze benne volt a pakliban, hogy hallani sem akar majd rólam, akkor nehezebb dolgom lenne, végső soron talán rá is hagynám az egészet végül előbb-utóbb. Nem szívesen ugyan. - Ha úgy szeretnéd, akkor igen. Elég rugalmas a munkabeosztásom, úgyhogy időm épp akad. - biccentek, sejtetve, ha kellek, csak hívjon, valahogy megoldom. Bár persze néha el vagyok havazva, de nem mindig kell ott malmoznom azért, így akár napi szinten is a nyakára járhatok, ha akarok. De persze nem akarok, van egy pont, ahol sok lenne neki belőlem, ezt azért én is tudom, és tiszteletben is tartom majd. Így tehát még elválik majd, hogy végül is milyen gyakorisággal fogunk találkozni, de nem bánom majd, ha viszonylag sűrűn összefutunk majd. Igaz, akkor már most kezdhetek gondolkodni, hogy mit csináljunk majd közösen, mert azt hiszem, nem hívhatom mindig kocsmába, a végén rám fogja majd, hogy sokat iszik. Nem, mintha tudnám, milyen gyakran és mennyit iszik. - Akkor honnan veszed, hogy nekik nincs? - kérdem derűsen, kissé megingatva fejem. - Nem kell keresned őket, elég a tudat, hogy mindenkinek van. ez önmagában nem szégyen... Kihasználni másokét már talán, de legalábbis nem túl lovagias. - jegyzem meg, mert a szavaiból azért érzem, nem az a gondja, hogy sok gyengepontja van, hanem az, hogy valaki ezzel módszeresen visszaél. Nem tudom, ki az, de magamban azért eltervezem, hogy hogyan is lehetne eme tisztes urat - vagy hölgyet - jobb belátásra téríteni adott esetben. Akárhogy is, némi önbizalom talán ráfér, ezért is dicsérem meg, s ahogy elpirul, már tudom is, hogy nyert ügyem van nála egyelőre, így szórakozottan el is mosolyodom. Hosszú és nehéz menet lesz ez, de nem reménytelen. Habár én általában elveszem a reményt, és az önbecslést, most talán működne visszafelé is. - Nincs mit köszönnöd, őszinte vagyok, nem kedves. Na jó, talán mind a kettő. - teszem hozzá nagy szerényen, miközben elvigyorodok, s rákacsintok - Ebben biztos voltam. - mosolygok rá bátorítólag, mintha tényleg kikezdhetetlen hit lángja égne bennem ez ügyben. Igazából azért jöttem, hogy segítsek, ha átmeneti csalódást is okozna valamivel, nem hagynám, hogy ez végleges legyen. Az az én kudarcom is lenne, és én nem akarok felsülni, végre egyszer helyesen akarok cselekedni. Akárhogy is, a tegeződés megbeszélése után hozok neki vajsört, így illik, s most már talán beszélhetünk róla. Alighanem érdekesebb, mint én. - Mardekár - kommentálom a kérdést, és ezzel az egy szóval, na meg a hozzá társuló hangsúllyal, hanglejtéssel szerintem mindent el is mondtam, amit gondolok róluk. - Mindent elhiszel, amit hallasz? - kérdem, miközben tekintetem újra az ominózus bandára siklik, s egy hosszú pillanatig méregetem tagjait - Ez nem gyengeség, Alice. Mezei félelem... Rettegnek a lehetőségtől, hogy mindenki más jobb náluk, így kényszeresen próbálnak találni valakit, aki nem. - kezdem, s leveszem róluk tekintetem, pont eleget láttam, hogy megjegyezzem arcukat - De nem mondanám, hogy gyengébbet találtak, vagy maguknál rosszabbat, inkább csak olyas valakit, aki meggyőzhető volt, hogy öltse fel ezt a szerepet. De egyszer talán megunja... Ezért is erősítik meg benne újra és újra, hogy szerintük hol a helye. Csakugyan el kívánod tűrni? - kérdem, mintha ez csak ennyin múlna. Végső soron az első lépés valóban az elhatározás, és én támogatni fogom - de többet nem tehetek. Na persze megfenyíthetem a csapat vezetőjét annyira, hogy ha úgy akarom, hát megfogadja, hogy ezek az inzultálások abbamaradnak, de ezt nem nekem kell intéznem. Ráadásul a közbeavatkozás kétélű fegyver, és ezt én is nagyon jól tudom, nem lépnék inkább, amíg nem muszáj. Megrázom fejem, ahogy még ő kezdi védeni őket szinte. Ne, ezt jobb, ha meg se hallom, de végül mégiscsak felelek. - És fordított esetben jogosan hívhatnád őket a muglik világában utolsó selejtnek? - kérdem végül - Az, hogy ők beleszülettek valamibe, amit neked tanulnod kell, kétlem, hogy feljogosítana bármire is, de alkalomadtán fejezd ki feléjük őszinte elismerésem, amiért csak megszületni volt számukra nehéz. - jegyzem meg kissé ironikusan, s persze én sem gondolom komolyan, hogy bármi effélét is továbbítson feléjük. Bár ha megteszi, se érdekel - én nem félek tőlük. - Én úgy hiszem, be tudnál illeszkedni, ha tudnál, és nem baj, ha végül nem akarsz... De amíg itt élsz, addig egyszerűbb lenne, és utána biztosabban dönthetnéd el, melyik életre vágysz valójában. - jegyzem meg lassan, és azt hiszem, eben talán igazam is van. Ne lehet két dolog közül választani úgy, hogy az egyiket valójában sosem ismerte meg, csak gondolt róla valamit, félelemből és dühből. Egyébként sem örülnék, ha a muglik közé menekülne inkább, mert oda már nem követném. Talán egy ideig persze próbálnám visszacsábítani... De ez minden. Mást nem tehetnék, és ha már így rólam van szó, akkor... Egye fene, mesélek magamról, és a szüleimről, bár csak módjával, vannak részletek, amiket nem említek. Talán majd egyszer, ha olyan lesz a viszonyunk, hogy megtehetem, akkor szóba hozom őket, ámbár akad, amelyről nem beszéltem még senkinek sem... Talán ő sem lesz kivétel, de ez majd elválik. Szavaira szórakozottan elmosolyodom. Nem is tudom, milyen lett volna, ha évek óta ismerném, azt kétlem, hogy én igazán más lennék, de ő talán igen. Nem tudom, voltak mélypontjaim, és talán nem lenne igazán jó a viszonyunk, de az is lehet, hogy mostanra lenne egy remek barátom a személyében. Érdekes elgondolás, de miért is ne lehetne? - nem muszáj ezt hánytorgatnod, talán neki sem túl kellemes élmény. - jegyzem meg - Noha ezt magam is sajnálom. - összegzem tehát. Nem muszáj a szüleit faggatnia, de ha megteszi, az se baj, talán úgy én is megtudok valamit a családomról, vagy épp arról, rólam miképpen vélekednek most - vagy tették ezt régebben. Mert rólam azért csak tudtak, nem? - Ó, sokan magyaráztak már nekem a női megérzésekről, akkor ez is afféle lehet... Sajnos nem hiszek bennük. - felelem pimaszul szavaira, de azt nem mondom, hogy kinövendő gyermeki hülyeség lenne, hogy így érez. Még akkor sem, ha szavaim ezt üzenik, de igyekszem kicsit játékosabb formában kommunikálni ezt, nem akarom megsérteni, így inkább csak pimasz vagyok. - Értem. - közlöm. Most nem tűnnek rossznak a ruhái, de lehet, hogy ezeket is csak elbűvölte. Egyelőre nem akarok erről beszélni, majd idővel rátérek erre is. Kérdésére vállat vonok, mintha valami egészen nagy hülyeséget kérdezett volna. - Hiszen éppen most mondtad, bármit megcsinálsz, amit tényleg meg akarsz, csak motiváció kérdése. Ha képességeid hiányoznának, akkor az igyekezeted ellenére sem menne valami... De nálad inkább az igyekezet hiányzik, azon pedig tudunk változtatni. - közlöm, de szavaira kissé összeráncolom homlokom. Mészároljam le a családját, és akkor jobban igyekezne, hogy ide tartozzon? Segítene, ha már nem lenne hova hazamennie? Rajtam ne múljon, nekem a többiek aztán semmit sem jelentenek, szívfájdalom nélkül belezem ki az egész pereputtyot... De nem most rögtön, ezt még meg kell fontolnom, lehet, hogy jobb így, hogy élnek. Ez a gyenge, törékeny lány talán nem bírná ki azt a nyomást, az efféle traumákat jobb megspórolni, azt hiszem. - Én úgy vettem észre, hogy büszkék rád, és azt remélik, hogy jobb életet teremthetsz magadnak, mint amit ők tudnak biztosítani a többi gyermeküknek, és nagyon boldogok, hogy neked jobb sors jut, mint nekik. Boldogok, és ami azt illeti, amiről te beszélsz... Azt hiszem, félreértelmezted őket. - kezdem lassan, habár talán jobban meg kéne fontolnom, most mit mondok és hogyan, de folytatom - Abban egyetértek, hogy félnek. Félnek, hogy belenősz ebbe az egészbe, és örökre elfelejted őket, hogy öregkorukra végül elveszítik a lányukat. Néha majd írsz, aztán már azt sem... Jogos félelem, hiszen megélték már ezt egyszer, de ezt eddig nem tudhattad. - utalok itt az anyámra. Reális, nem? Akkor meg kellett élniük egy családtag elvesztését, én is aggódnék, hogy ez megismétlődik. - De ha nem felednéd el őket, sőt, képes lennél segíteni őket és testvéreidet, akkor boldogan öregednének meg, a tudattal, hogy mindent megadtak, amire szükségetek lehetett, és most már megálltok a magatok lábán is, ha kell. Ha hátat fordítasz a varázsvilágnak, nem marad más, mint az aggodalom: vajon adtak-e annyit, hogy jólétben éljetek majd? - talán új perspektívát kínálok ezzel neki, nem tudom. Csak azt remélem, hogy megérti, mire akarok célozni, és megfontolja. Reálisnak hatnak mindenesetre szavaim, annak is gondolom őket; a szüleit elsősorban a gyerekein át fognám meg, ha ez lenne a feladatom. Következő szavaira elmosolyodom, mert ezt akartam hallani, noha az nem biztos, hogy ez a most támadt elhatározása és lelkesedése ki fog-e hosszútávon tartani, de pillanatnyi sikernek jó, és a most támadt lelkesedését igyekszem majd életben tartani. - Örülök, hogy ezt halhatom! Legyen így! - biccentek felé, s felé emelem poharam, mint amolyan gesztusként is. De azt nem tudom megerősíteni neki, hogy jó-e kerülni a seprűket például, de nem is kérdezi, szerencsére. Ebben nehezen adnék jó tanácsot, azt hiszem. - Akkor segítek. - közlöm, ez ilyen egyszerű. S már épp mondanám, hogy ne hálálkodjon egyébként meg, amikor felpattan, s csak kissé bizonytalanul szemlélem, ahogy megindul felém, bár ez már a jobbik opció, mert nem itt hagyni akar. Bár azt nem is érteném igazság szerint. Ahogy mellém zuttyan, és átölel, majd még puszit is nyom arcomra, hirtelen lefagyok, nem vagyok annyira hozzászokva ehhez a viselkedéshez, de azért viszonzom az ölelést, ajkaimra fura, kissé meglepett, de kedves mosolyt varázsolva, mielőtt elengedne, akkor persze én is engedem. Szavaira kissé pimasz mosollyal ajkaimon megborzolom haját, na nem vészesen, csak, hogy érezze. - Reméltem, hogy értékelni fogod - vigyorintok rá, mert azért nem mindenkinek ajánlom fel a segítségem, akinek mégis, annak sokszor nincs épp ingyen. Igaz, többnyire nem is épp korrepetálást kérnek tőlem - de ez érthető is. Szavaira viszont megingatom fejem. - Önszántamból adok, nem azért, mert kérsz. Bedd születésnapi, karácsonyi ajándéknak, van mit pótolnom épp, úgy hiszem... - jegyzem meg. Vehetné épp hitelnek is, megfizettethetném vele idővel, ha neki attól jobb, de ezzel az ötlettel nem huzakodom elő. Tőle nem várok viszonzást, legalábbis nem pénzbelit. Ha akar, meglephet valamivel cserébe, de ez csak az ő dolga már. Egyébként sem mondtam, hogy adnék neki egy luxusvillát, egy hajót, és két üdülőt, szóval ne gondoljon igazán nagy, komoly dolgokra. - Jobbára az én családom is. - emlékeztetem azért, de nem erőltetem a dolgot, nem az minden vágyam, hogy őket próbáljam megsegíteni, erre rátapintott - De rendben... Ha kell, szóljatok. - egyezem hát bele ebbe. Végülis azért akad, amit én elintézhetek nekik, de ő nem. Neki tennék szívességet, és nem a testvéreinek, így jó, elfogadható a dolog. De térjünk vissza őrá, és a problémáira. - Persze - felelem, még mindig vigyorogva. - Bár már nem beszéltünk jó pár éve. - na jó, ezt szerintem ő is kitalálta éppenséggel. - Bár ez nem véletlen. - legyintek, mindegy is. Úgy hittem, őt egyszerűen lecsukják, és egyébként sem volt dolgom vele az elmúl években, nem is kerestem hát. Tudtam, hogy végül Dumbledore kezeskedett érte, de már akkor sem értettem igazán. Az azért meglep, hogy még mindig a vénség mögött húzza meg magát. Szánalmasnak gondolom leginkább a jelenséget, de szerencsére erről senki sem kérdez. - Vagy úgy. - állapítom meg kissé csípősen. Hugrabug... Eddig nem említette, bár nem is kérdeztem, és nem is számít igazán. Ellenben azt nem tűröm, hogy bárki megalázza, főleg nem tanóra keretei között, mert épp ahhoz van kedve... Mert többre nem vitte a nyavalyás élete során. Úgy érzem, akadna miről elbeszélgetnünk, de Alice hirtelen reakciója azért meglep, főleg, ahogy elkapja kezem, egy ideig csak nézek rá, majd megnyugtató, kedves mosolyt villantok felé. - Sssh. Velük - intek fejemmel a fiúk asztala felé - ígérem meg sem próbálok beszélni, én se hinném, hogy célravezető lenne. De ami Pitont illeti, vele talán szót értek. Ha én kérem, mint régi barát, azt meghallja. Vagy ha nem, hát akkor megígérheted neki, hogy az elkövetkezendő öt évben minden héten számíthat egy rutin-ellenőrzésre... - jegyzem meg gunyorosan. Talán el is tudnám intézni, ha nagyon akarnám, őt azért messze nem kedvelik annyian, mint mondjuk Malfoyt. Őrá aligha tudnék effélét zúdítani. De abban azért biztos vagyok, hogy szót értek vele, az én barátságom hasznos tud lenni, és nem felejtem el a szívességeket. Ellenben ha kell, akkor tényleg a nyakába zúdítok egy halom aurort, és biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése legyen, hogy találjanak valamit: még az ártatlanoknál is találnak, ha igazán akarnak. Pont nála ne járnának sikerrel? Ugyan. - Bájitaltan... Azt nem szeretem különösebben, de ha muszáj, legyen - viccentek lassan. Nem vagyok belőle kiemelkedő, de amit kell, azt megoldom, végül is. Ettől még időpazarlásnak tartom az üst felett szobrozni, és imádkozni, hogy minden jól süljön ki. - Reptan... Régen repültem már, de az menni fog. - bólintok. Nem én vagyok az évszázad kviddics-bajnoka, ezt biztosan észrevette már, de szerintem ő sem akar az lenni. Az alapokra pedig megtaníthatom, ez elvárható is - ha lenne lányom, őt is megtanítanám, nem? Azt pedig egyelőre nem tudom, mennyire reménytelen eset, avagy mennyiben túloz azért. - Persze, és észben is fogom tartani - felelem derűsen, de egyelőre nincs, amit mondanék. Nem, nem huzakodhatok elő azzal, hogy a nevelőapám egy időben... És, hogy emiatt szeretném, ha ő is kerülné azt a férfit. Nem, ennek nincs itt az ideje, azt pedig nem most kell kiemelnem, hogy ki is vagyok én a Minisztériumban. Pláne nem azt, hogy időnként eme munkámat "haza is viszem", csak nem a saját otthonomba. Na jó, néha oda is. Talán lenne, amit elmesélhetnék neki, de ezek mellett most mégsem jut eszembe semmi. Egyelőre. - Milyen lehetőségek vannak? - lehet, hogy illene tudnom, de megvallom, nem követem ennyire az eseményeket. Meg aztán az, hogy a felsorolásban mit hova rak, mi jut eszébe, s mi nem, az is sokat elmondhat. Nem akarok neki semmit sem tanácsolni most rögtön, csak azt akarom, hogy sejtse, segítek majd választani, és felkészülni, ha szeretné. A gyakorlatosokat pedig én inkább sajnálom, amikor kigondolják, hogy engem akarnak, nem gondolnak igazán bele... Amelyik pedig mégis, az szociopata, és többnyire a rosszabbik fajtából. - Valamelyik hétvégén, amikor kedved van hozzá. - felelem nagyvonalúan, mintha ez csak ennyi lenne. Valójában így is van, ha én viszem, nem kekeckedne senki se, bár nem sok eset volt rá, hogy én bárkit is bevittem volna. De van rá lehetőségem, és módom, különösebben előre bejelentenem sem kell, hacsak nem akar valami nem teljesen nyilvános helyre is belépni persze. Eztán mesélek magamról tovább, így az apámról is, és az, hogy erről mégis hogy jut eszembe a párkapcsolat, az tényleg rejtélynek tűnhet, magamban le is szidom magam, mert ez egy ritka hülye kérdés így, de gondolhatja, hogy csak azét kérdem, mert eztán a felsorolásban ez következik amúgy is: a szülők után a saját kapcsolataim. - Ebben kételkedem, szerintem csak nem veszed észre őket. - jegyzem meg bátorítólag. Bár ha kicsit magabiztosabb lenne, vélhetőleg többen is észrevennék, jelen pillanatban, ha most járnék az iskolába, vélhetőleg én sem őt szemelném ki. Igaz akkoriban én aztán főleg nem mertem közeledni senkihez sem. - Kedves és bájos lányra szerintem elég sokan vágynak, bár az talán engem is zavarna, ha folyton igyekezne meggyőzni róla, mennyire értéktelen. Én inkább büszke akarnék lenni rá. - közöm, majd tehát kibököm azt is, hogy nekem sincs épp senkim, mi több, nem is volt, legalábbis senki olyan, akitől például gyerekem lenne. Pedig az éveim alapján lassan bele kéne húznom, de... Ez van. Azonban ahogyan ezt kommentálja, azon akaratlanul is felnevetek, majd mikor rendezem vonásaim, rákacsintok. - Akkor alighanem magasak lehetnek az elvárásaim! - felelem még mindig vigyorogva. - De igazán kedves vagy, hogy így bókolsz, attól tartok, hosszabb távon mégsem vagyok túl sikeres. - nem, nem tudom megfelelően kifejezni a szeretetemmet, és másoktól is megijedek sokszor, mondhatni, kimenekülök a kapcsolatokból. Ráadásul nem is vagyok benne biztos, hogyan kéne a szeretetet kifejezni, vagy melyik érzés is az a bizonyos szeretet. Néha azt hiszem, megtaláltam, aztán azt, hogy talán mégse. - A végén azt hiszem, udvarolsz nekem... - jegyzem meg közben kissé szórakozotan - Abban az esetben meggyőztél, de egyébként attól tartok, már megint rosszul pozícionálod önmagad közben. - jegyzem meg. Ő is érték, és ezt nyugodtan tudathatja másokkal is, ha úgy adódna. Ha nem érzik, hogy veszítenek vele, ha félrelökik, hát miért is ne löknék félre? - Kedves, bájos és megnyerő vagy, de szükségtelen, hogy engem ajnározz. A végén még elbízom magam. - amire lehet, szükségem is lenne valahol, de most őróla beszélünk.
A hozzászólást Raziel Z. Arkell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 03, 2016 3:08 pm-kor.
Jó hallani, hogy Razielnek sincs ellenére az, hogy sűrűn találkozzunk, jól láthatóan beleegyezik, így csak még szélesebbé válik a mosolyom. Persze most én se tudnám megmondani, hogy ez a sűrűn találkozás milyen gyakoriságot jelent, de úgyis kialakul majd. Nem akarok a terhére lenni, akkor találkozzunk, amikor ő is szeretné, ez az egész lényege, de amíg megismerjük egymást, tényleg örülnék, ha hetente legalább láthatnám, jó lenne mindig várnia roxmorts-i hétvégéket, amikor mindig láthatom majd őt, az miatt pedig nem aggódok, hogy esetleg unatkoznánk, arról szó se lehet. Na de ideje másról is beszélgetni, így kezdődnek hát nemsokára a kellemetlenebb témák, de ez is fontos, nekem nagyon is az, végre valakivel nyíltan beszélhetek mindenről. - Igazad van, bizonyára mindenkinek akad, csak nem keresem őket. – és kihasználni se fogom, ez így van rendjén, az nem én lennék már, hanem valaki teljesen más. Nem óhajtok teljesen megváltozni, részben hajlandó vagyok, de nem kifordulni önmagamból, azzal a lényemet veszíteném el, azt, aki most vagyok. Kedves szavai viszont továbbra is jól esnek, tagadhatatlanul, arcomra is kiülnek tehát érzéseim és szavakba is kijelentem, hogy milyen kedves velem, mert az, mérhetetlenül. - Kedves vagy és ez tény! – nem hagyom vitatkozni, mert én látom azt, hogy milyen. Bízik bennem, ez teljesen biztos, én pedig nem akarom azt, hogy csalódjon bennem, engedni fogok neki, hogy segítsen, így most is őszintén mesélek azokról, akik bántanak engem időről időre, így ejtve szót a tőlünk nem túl messze ülőkrőlis. - Te melyik házba jártál, Raziel? – kérdezek rá, ahogy kimondja ő is a Mardekár ház nevét, majd a kérdést hallva csak mosolyogva csóválom meg a fejem. – Nem, dehogy, ennyire azért nem vagyok gyenge, akkor már rég összetörtem volna a hat év alatt. – ha el is hinnék mindent, akkor már tényleg egy lelki nyomorék lennék és azért attól még szerencsére messze vagyok és most már talán nem is fog ilyesmire sor kerülni. Hallgatom a véleményét, hogy mit gondol azokról, akik engem támadnak meg és talán tényleg igaza lehet. Valóban így lenne? Én pedig ennyire engedtem volna, hogy rajtam szórakozzanak? De… miért? Tehettem volna ellene, már eddig is, talán tényleg boldogabb lennék az iskolában és hogy el akarom tűrni? Olyan furcsán hangzik most ez a kérdés és oly egyértelmű rá a válasz, amit a férfi elvár tőlem, amit nekem is el kéne várnom magamtól. - Nem! Nem akarom! Szeretnék én is normális életet élni, de ők általában többen vannak, egyedül mit tehetnék ellenük? A múltkor, ha nincs ott egy srác és nem segít, akkor még jobban elfajultak volna a dolgok, mint eddig… - kezdek bele, bár ez nekem eléggé fájdalmas téma, az az emlék… akkor igazán féltem. - Elszakadt a ruhám, amikor megtámadtak és utána le akartak vetkőztetni és ki tudja, hogy meddig mentek volna el… Raziel, én félek tőlük! Egyedül mit tehetnék ellenük? Van, aki idősebb is nálam. Könnyen mondod ezt úgy, hogy eltűrés, de ha nem hódolok be, rosszabb lesz, én pedig nem akarom egyszer azon kapni magam, hogy… hogy talán megerőszakolnak. – hajtom le fejem szomorúan, mert már én is egyre idősebb vagyok és azért tényleg nem vagyok csúnya lány, érzem, hogy kezdem néha felkelteni a fiúk érdeklődését, így ki tudja, hogy meddig képesek elmenni, de azt már… azt már nem élném túl. Azzal nem tudnék megbirkózni, ha ez megtörténne. Most se értem, hogy miért csúsznak ki ezek a szavak, nem kéne erről beszélnem, de tényleg könnyen mondja, hogy miként lehetnék erősebb, de ha annyira ellent mondok, akkor tovább is mennek, én pedig bármit tényleg nem tudnék elviselni. - Én sose tennék ilyesmit, ezt tudod jól. – már ismer annyira, ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy ennyit megtudjon rólam. – És ők máshogy gondolkodnak, mint mi, ezek szerint úgy érzik, de igyekszem majd a sarkamra állni. – bár még mindig félek, de talán ha szépen lassan, fokozatosan haladok, nem lesz probléma. Végül csak biccentek a továbbiakra, hogyha akarnék, be tudnék illeszkedni a diákok közé. Talán van benne igazság, talán én bennem is túl sok a félelem, talán nem lennének bajok, mégis csak a Roxfortról van szó, talán én ijedtem meg túlságosan a múltkori alkalommal, fogalmam sincs, de igen, esélyt kell adnom annak a világnak is, és majd lesz időm dönteni. Ideje viszont a férfiról is beszélnünk kissé, így hallgatom a történetét, azt, hogy az anyukája már nem él és a két család közötti viszonyt is. Kár, hogy nem ismertem őt régebben, de bizonyára mindennek megvan az oka, talán egyszer rákérdezek majd a családomnál is. A megérzések is szóba kerülnek, ahogy a ruházatom is, de nem beszélünk most róluk sokat, talán tényleg nekem kéne picit máshogy hozzáállnom az élethez, de ő mégis miért hisz annyira abban, hogy jók a képességeim? Eddig nem mutattam ennek túl sok jelét. - Lehet, hogy valóban úgy van. Nem mondanám, hogy annyira törném magam, nem is tudom, talán tényleg gyökeresen meg kéne változnom, talán csak te kellettél ehhez az egészhez. – mosolygok rá édesen, mert már most érzem, hogy rá számíthatok majd és fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében, de az enyémben rengeteg minden és Razielre is úgy nézek, mintha csak egy angyal lenne, akit azért küldtek, hogy segítsen nekem. De hát tényleg az, nem? Egy angyal! A szüleimről is mindaz, amit mond, annyira valóságos, annyira igaz lehet, én pedig persze mindent elhiszek, már most képes lenne irányítani engem úgy hiszem, ha akarna. De igaza van, a szüleimben nem szabad kételkednem, ők jót akarnak nekem, egy jó életet teremteni. - Nem is értem, hogy miért gondoltam hülyeségekre. Csak sajnálom, hogy amíg nekem megadatott ez az erő, addig nekik nem. Pedig mennyivel boldogabbak lehetnének és jobb, könnyebb lenne az életük. De tudom, ez így alakult, és nekem tényleg segítenem kell őket és magamat is, az lenne a legjobb. – biccentek és végül most már tényleg teljesen megszületik az elhatározás, mely talán ki fog tartani hosszú távon is vagy ha nem, hát mindig lesz valami új célom. Ő segíteni fog, megígéri, én pedig élek a lehetőséggel, ezzel a kapcsolattal. Mellé kerülve ölelem meg őt erősen, szorosan és puszilom is meg hálám jeléül, amelyet eleinte nem viszonoz, de amikor ő is megölel, akkor édesen bújok bele kezei közé. - Úgy örülök, hogy rám találtál… - suttogom halkan, majd csak lassan eresztem el picit zavart mosollyal. Persze, hogy értékelem, mindent értékelek, a legapróbb dolgokat is, de erre majd rájön ő is. Azt viszont nem engedem, hogy költsön rám, hogy anyagilag támogasson, hiszen az ő pénze, nem az enyém, én nem használnám őt ki, soha. - Nem Raziel, én nem fogadok el semmit se tőled, még csak most láttalak először, ez annyira rosszul jönne ki. És én mit adhatnék neked cserébe? Nekem nincs pénzem… - pedig úgy meghálálnám, ha segítene, de még nem tudom, hogy miként tehetném ezt meg. Egyelőre tehát annyiban maradunk, hogy sikerül erről lebeszélnem, de ha valami nagyon fontos dolog lesz, szólni fogok neki, ebbe biztos lehet. És akkor térjünk vissza a tantárgyakra, így kerül szóba a bájitaltan, majd pedig Piton professzor is, aki olyan számomra, mint valami mumus… vagy még annál is rosszabb. - Meg is lepődtem volna, hogyha jóban vagy vele, annyira mások vagytok. – jegyzem is meg csak úgy mellékesen, majd ez után mesélem hát el azt, amire kíváncsi. Igen, megalázott már, nem is egyszer, de hát ez miért lenne meglepő? Mindenkivel ezt csinálja, aki nem Mardekáros… legalábbis szinte mindenkivel. De ahogy meghallom, hogy Raziel beszélne a tanárommal, hirtelen kapom el a kezét és kissé meg is remegek, érezheti, hogy mennyire félek ettől, de amikor nyugtatgatni kezd, csak a srácok felé nézek, majd vissza a férfi szemeibe és továbbra is nehezen eresztem el kezét. - Ezzel csak ártani fogsz nekem. Raziel, én félek tőle, annyira, de annyira félek, nem akarom, hogy még rosszabb legyen. – végül eleresztem és kissé magamba is zuhanok, úgy tűnik, hogy nincs nagyon más választásom. De ahogy hallom, Raziel se csak úgy beszélni óhajt vele, inkább mintha fenyegetőzne, így picit meglepetten nézek fel szemeibe. – De… ezt komolyan gondolod? Ezt továbbra se tartom túl jó ötletnek. – motyogom magam elé, mert azzal, hogy sakkban tartja majd, még inkább veszélyes lehet rám nézve, mégis kezdem felfogni, hogy bármit mondok, nem lesz más választásom. Talán most is bíznom kéne Razban, hogy nem lesz probléma, hogy tudja mit beszél és megoldja majd a dolgokat. - Nem kell segítened ám, ha nem akarsz bájitaltanból, talán tudok találni valakit, aki korrepetál. De nehogy ezt is Piton professzorra sózd, mert ha kettesben kellene maradnom vele… főleg huzamosabb ideig, akkor… akkor nem is tudom, hogy mi lenne. – mert most már azt is kinézem a férfiból, hogy simán megkéri a tanáromat, hogy tartson néha külön órát nekem, hátha fejlődök valamit, bár úgy hiszem, hogy ő úgy hiszi, soha se leszek jobb a tantárgyából, akkor se, ha külön foglalkozna velem. Szeretném, azért ha tudná, hogyha bármi van, ő is számíthat ám én rám, mert bár fiatal vagyok, ki tudja, talán néha jó lehetek még valamire. És hogy milyen szakok közül lehet választani? Hogy mire mehetnék tovább? Nézzük… - Az aurori pálya az egyik ugye. – amin talán el is gondolkodom most, hogy megismertem Razielt, ki tudja, talán még dolgozhatok vele a jövőben, ez jelenleg még jó ötletnek tűnik, bár ahhoz tényleg össze kéne szednem magam, nem is kicsit. – Lehet még menni elemista képzésre, szimbolisztikusnak, bestiamesternek, ereklyevadásznak, öhm… tanárnak… - kis szünetet tartok, mi is van még? – Ja igen, persze méregkeverőnek és gyógyítónak is. Azt hiszem, hogy talán ennyi. – azért párszor már gondolkodtam rajtuk és bár most is kell egy perc, mire összeszedem őket, de talán nem hagytam ki egyet se. Egyértelmű, hogy az utolsó három közül egyik se túl szimpatikus a számomra, ahogy tanárnak se lennék éppen jó, de a többi ki tudja… Oscar is besitamester szakon van, az izgalmasnak hangzik, de mégis, az aurori pálya. Talán lenne esélyem? Most tuti nem, de ez is lehetne egy cél, nem? És ha már aurorság, akkor a Mágiaügyi Minisztériumról is szót ejtünk, amelyet még soha se láttam, hiszen nem volt még ott dolgom, de egyszer igazán szívesen megnézném. - De jó! És persze, bármikor, mondtam, csak szólj és mehetünk. Vagyis vihetsz gondolom, mert hoppanálni még nem tanultunk. – és talán annyira nem is kéne erőltetnem azt majd jövőre se. Na jó, ezt most el kéne felejtenem, nem szabad így ehhez hozzáállnom, biztosan menni fog majd, nem lesz bajom és ügyes leszek, igen, csak pozitívan. De a következő téma az már némileg zavarba ejt. Hogy lenne nekem párom? Még soha se volt, ez oly egyértelmű, ezt ő is tudhatná kérdés nélkül… - Nem tudhatod. – de lehet, hogy van benne valami, persze, mégse érzem úgy, hogy pont én kellenék bárkinek is. Amikor pedig hallom, hogy Raziel is így gondolja, hogy neki se kellenék, csak finoman biccentek, hiszen jogos az, amit mond, de valahol mégis hibázik. - Még csak most találkoztunk először, tehát a folytonos meggyőzést nem mondhatod, és mint mondtam, igyekszem alakulni, de nem várhatod azt, hogy egy óra alatt más legyek. - időre van szükségem, de talán egyszer majd büszke lesz rám, hiszen ez is a célom, hiszen most már ő is a családom tagja, és nekik akarok igazán megfelelni. Az viszont meglep, hogy neki nincs senkije, de miért nincs? Hiszen tényleg tökéletesnek tűnik, amennyit eddig láttam belőle. Mégis, saját szavaimon sikerül elpirulnom, nem gondoltam volna, hogy ilyenek csak úgy kibuknak belőlem, de őszinte voltam. - Talán majd idővel megtalálod a neked való párt. – végülis még tényleg van ideje, tényleg fiatal, de ahogy rátér az udvarlásra, még inkább vörössé válik az arcom. – Hogy… hogy mondhatsz ilyet? Ne hozz már zavarba… - lököm meg finoman oldalát egyik ujjammal, miközben most már szemeibe tekintek. – A rokonom vagy, ha akarnék se udvarolhatnék neked. Na meg, azt amúgy se a lányok szokták. – mosolygok most már rá, próbálva kezelni a helyzetet. A bátyám végülis, így egyértelmű, hogy nincs hátsó szándék a szavaimban, csak szeretném tudatni vele, hogy én már most látom, hogy mennyi minden van benne. - Köszönöm! Remélem, hogy egyszer majd valaki más is így látja. És nem ajnározlak, csak ez a véleményem, de ha zavarnak a kedves szavak, máskor magamban tartom. – öltöm ki felé jókedvűen a nyelvem, nem pironkodva most már tovább. Úgy érzem, hogy megengedhetem magamnak ezt a viselkedést most már vele szemben és valahogy jó érzés a nehéz témák után ilyen lazán beszélgetni ezekről a dolgokról.
Hétvégente el tudok jönni, ha akarok, akár mindig. de abban nem vagyok biztos, hogy ennyire sűrűn akarna látni, de egyelőre nem is kérdezek, majd mielőtt elválunk, megbeszéljük, mikor jövök legközelebb, és mit csinálunk akkor. Egyelőre nem látom okát kapkodásnak, hogy egyből letámadjam, és sietősen eltervezzem az elkövetkezendő egy évünket, ahogyan annak sem, hogy minden hétvégéjére rátelepedjek. Majd eldönti... - Nem is szükséges. Sokan felfedik idővel a nélkül is, hogy keresnéd... De alapvetően nem muszáj tudnod róluk. - vonok vállat. Az átlagos kapcsolatok nem erre épülnek, a bensőségesebbekben pedig előbb-utóbb jellemzően úgyis felszínre kerülnek ezek. Persze néhány esetben a tudás jól jön, mert hatalmat ad, de kétlem, hogy ő afféle lenne, aki efféle módszerekkel élne: másképp keresné mások gyengéit. Sőt, meg is találná. - Ahogy parancsolod! Az vagyok! - értek egyet, hát mernék is én vitázni, ha már rám parancsolt? az vagyok, persze, legyen, ahogy akarja. Egyébként tényleg igaza van,így nem beszélhetünk igazán meghunyászkodásról, inkább csak ráhagyom, szórakozottan kissé, semmint félve. Habár ha tud ilyen is lenni, nem értem, miért nem ilyen azokkal, akik bántják - némi határozottság időnként csodákra képes. De nem mondom ezt ki hangosan is, azért se, mert én se tudtam olyan lenni kellőképp sose. A kérdésére szórakozottan elmosolyodom. - A Hollóhátba. - felelek. Remek álca egy magamfajtának amúgy. Nem, mintha a süveg ne akart volna a Mardekárba küldeni, gondolkodott rajta, sokat, de szinte könyörögtem, hogy ne tegye. Azt hittem, hogy otthon nem lenne rám anyám büszke akkor, hogy bárhova máshova kerülök, örülni fog majd... Legalább egy kicsit. Meg magamnak sem akartam volna beismerni, hogy él bennem valami sötétség. Máshova kerültem tehát, de ettől még nem lett jobb a dolog, amúgy. Ez van. - Örömmel hallom, hogy nem vagy. - biccentek lassan. Szerintem amúgy is idő kérdése, és össze tudja szedni magát, ha mégsem... Akkor egyszerűen kigyomlálom a kérdéses elemeket az életéből, legrosszabb esetben. De lehet, hogy megint túl drasztikus vagyok, habár egyelőre mindenképpen kivárok. Bár persze az is tény, hogy az ember ha elég sokat hall dolgokat, idővel elhiszi akkor is, ha magának esetleg nem vallja be. Mindegy is, azért a véleményemet megosztom vele, amit végül egy kérdéssel zárok, amire persze tudom a választ, mert a felvezetés nem tűr mást. És remélem ezt érzi ő is, és meg is születik benne a valódi elhatározás. S mint hallom, ez így is van, de ahogyan folytatja, összeszűkülnek szemeim, s hallgatagon szemlélem csak, ahogyan beszél. - Az nem fordulhat elő. - közlöm szenvtelenül, de ellenérzéseim persze nem feléje irányulnak most sem - Vagy megetetem az önnön golyóit az illetővel... - teszem hozzá, talán túl hevesen is, és a szörnyű az lehet ebben, hogy érezheti, hogy komolyan gondolom, egy pillanatra talán bizonyos lehet, hogy ha kellene, bárkivel megtenném ezt szívfájdalom és bárminemű erkölcsi aggodalom nélkül. Nem, nem engedném, hogy ez megtörténjen. Nem, mintha én ne erőszakoltam volna meg nőket, de az más, az most nem számít. Én... Nem rólam van szó, szerencsére, mert velem szemben őt megmentették. Neki nem kellett hallgatnia az egészről, és azt hinnie, hogy ez normális, hogy ez családon belül a... Szeretet jele. És nem engedem, hogy valami taknyos szarházi azt képzelje, hogy ezen változtathat. Tekintetem ismét a mardekárosok asztala felé suhan, s egy ideig kifejezéstelenül fürkészem őket. - De attól tartok, erre nem tudok megfelelő tanácsot adni. - folytatom lassan, most már inkább lehangoltan. Épp úgy, ahogyan annak idején magamnak sem tudtam mit tanácsolni, végül neki sem. Ha ellenkezik, csak jobban fog fájni. Ha nem ellenkezik... Akkor is meg fog történni, az az igazság. Talán ha szélsőségesen együttműködőnek mutatkozik, akkor nyerhet annyi időt, hogy elfusson, de ez sem játszható el túl sokszor épp. Ha pedig szól valakinek róla... Ugyan, ha nem veszik eléggé komolyan, csak rosszabb lesz. Márpedig nem vennék, ha a tanárok is megalázzák kedvük szerint. - Habár abban biztos vagyok, hogy ez csak kihaltabb részeken lehetséges. - jegyzem meg, megfogalmazva nagyjából az egyetlen állítást, amiben biztos vagyok. A Nagyterem közepén, reggeli alatt senki sem fog megerőszakolósat játszani, de még órára várva a folyosón sem. Szóval ha nem megy olyan területre, akkor annyira nagy baj épp nem lehet. Illetve ez az elmélet, amit a gyakorlat persze sokszor képes megcáfolni, ezt én is tudom. De... Nehéz téma ez nekem, így nem is tudom, még mit mondhatnék, tehetnék. Lenne épp ötletem mondjuk, ha nagyon muszáj lenne, de azt hiszem, egyelőre nem szabad elragadtatnom magam. Nem akarok szélsőséges lépéseket tenni, így közbeavatkozni sem fogok, ha nem muszáj. De megpróbálok majd segíteni neki, hogy meg tudja védeni magát. Így talán jobb is, hogy a téma szép lassan, de tovább halad. - Tudom. De ha nem értesz egyet ezzel, akkor fordított felállásban sem kellene. - és ezt így is gondolom. Ha a muglik világában esetlenkedő varázsló nem kinézhető, akkor a "sárvérű" sem az a varázsvilágban. Ez ennyire egyszerű. - Mindig is lesznek ilyenek, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. - bólintok tehát. Persze, mindig vannak, akik máshogyan, esetleg szerintem nem helyesen gondolkodnak, de ettől még nem kell hagyni, hogy bárki elnyomjon. Ezt néha magamnak is mondogatom, időnként el is kap a hév, és túlságosan is éreztetem másokkal, hogy márpedig én vagyok az erősebb... Igaz, ezt jellemzően olyanokkal, akiknek amúgy nem sok köze van hozzám, ellenben az esetbe rendszerint belehalnak. Senki sem tökéletes. S bár esik rólam is eztán pár szó, efféle témák nem merülnek fel, így kanyarodunk lassan vissza tehát hozzá. Érdekesebb téma, mint én, azt hiszem, azért, mert nyitottabb, mint én. Igaz, a titkai személyesek, mélyek és fájóak talán, de ha mást nem, a szavai mentén senkit sem lehetne élete végéig Azkabanba küldeni. Ha én próbálnék megnyílni... Azt semmiképpen sem itt tenném. - Nem kell annyira törnöd magad, csak őszinte érdeklődéssel és elhatározással fordulni a dolgok felé. Elsőre bőven elég. - így van, utána persze lehet, hogy kell az elszántság, a kitartás, a fáradságos munka és a szorgalom, de elsőre a vágy hiányzik, ami motiválhatná ezeket. - Ebben az esetben nem tudom, hol voltam eddig, és miért? - felelem szórakozottan, ezek szerint mellette kellett volna lennem. Ez talán felróható nekem... Mint oly sok mindenhez, a családhoz is érdektelenséggel, viszonyultam már régóta, s ez talán egy intő jel számomra is. Az ember hajlamos leírni dolgokat, talán nem kellene. - De most itt vagyok, bár nem hittem volna, hogy nincs, aki motiválna, és segítene. Milyen barátaid vannak? - ingatom a fejem. Az ő dolguk is lenne, hogy segítsék egymást, nem? S ha angyal nem is vagyok - mert a név nem minden -, abban biztos vagyok, hogy kész vagyok őt segíteni, ha kell. Elsőre ez persze azt jelenti, hogy segítek neki tanulni, készülni, ha kell. Ami pedig a szüleit illeti, nekem ők amolyan utolsó senkik, igazság szerint, de tudom, hogy mit kell mondanom, és tudom azt is, hogy a család egyeseknek érték. Ezen elképzelésébe pedig nem fogok belerondítani, még akkor se, ha kételyei vannak - nem is annyira a családdal, semmint az összetartozással kapcsolatban. - Az élet kiszámíthatatlan, és sokszor nem teljesen igazságos... - vonok vállat. A szülei muglik, így van. Na és? Én egy percig sem sajnálom, hogy azok, de szerintem ők maguk se. Így éltek évekig, elfogadták már, ha meg mégsem, nos, így jártak. - Ők elfogadták ezt az életet, hosszú évekkel ez előtt. - jegyzem meg azért, éreztetve, hogy talán lehetnének boldogabbak, lehetne másabb életük, valahol maguk választották ezt. Senki sem kényszerítette őket, hogy a tanyájukat művelve éldegéljenek, és csináljanak annyi gyereket, amennyit már csak határeset, hogy el tudnak tartani, a reményben, hogy azok majd később cserébe eltartják őket... Vagy franc tudja, lehet, túl borúlátó vagyok. Igazából tényleg kedvesen fogadtak, talán nekem sem kéne ennyire... Ilyennek lennem. - De ahogyan mondod, te jobbá teheted az életüket, és a sajátodat is. Ez lehetőség, és nem kötelesség... Élj vele. - mormolom. Nem adatik meg mindenkinek, akinek pedig mégis, van, hogy nem kapja meg a megfelelő segítséget, és elkallódik, vagy még rosszabb... De neki itt mindene megvan, kezdve a támogató családdal. S ahogy mellém lép, majd ül, eleinte lefagyok, mert meglep ez az egész, nem ehhez vagyok szokva, és egy pillanatra elő is tör belőlem pár régebbi emlék, de elfojtom őket, s viszonzom ölelését, mert végső soron kellemes így, ő pedig szinte a húgom máris. Sosem volt testvérem amúgy, de örülök, hogy most lett, és nem akarom elszúrni. - Én is. Ideje volt. - felelem, s csakugyan, most már szükségszerű is volt. Talán ha korábban jövök, nincs is rám igazán szüksége, de most... Most úgy érzem, tehetek valamit, amivel jobb emberré, és jobb családtaggá válhatok. S ha később jöttem volna... Talán túl késő lett volna végül, de ez már nem derül ki. - Neked nem kell adnod semmit. - felelem, mintha ez szinte egyértelmű lenne. Egy ideig fixírozom őt, mielőtt folytatnám. - Kettőnk közül én vagyok, akinek önálló keresete van, nem te. Ráadásul tőlem lett volna elvárható, hogy ne hagyjak ki az életedből közel két évtizedet... Nekem bőven elég cserébe, hogy van családom. De ha attól jobban érzed magad, majd meglephetsz valamivel, alkalomadtán... - de ha nem ad semmit, se sértődök meg. Talán fel se tűnne. De ahogy kedve lesz, ennyi. Nem várok el semmit, így nem csalódhatok. Meg aztán - valójában tényleg nincs túl sok minden, amim nincs meg, de tőle megkaphatnám, s nem tudom, azok közül mennyi van, amire vágynék is. De eztán a téma visszakanyarodik az iskolára, s az ott nyújtott teljesítményére, majd végül a tanári karra, jobban mondva csak egy tagjára. Egy olyanra, akit ismerek... Nem, nem állítom, hogy igazán jól és mélyen, de arra megvallom, soha nem is vágytam vele kapcsolatban, hogy ez máshogy legyen. - Csakugyan van egy egyedi... Jelleme. - hagyom helyben tehát a ténymegállapítást. Bár nem vagyunk mi annyira másak talán, mint gondolná, de kétségtelen, hogy nem egy különbséget tudnék épp mondani, és jól is van ez így. Akárhogy is, az azért bizonyos, hogy ettől még szót értek vele, ha akarok - kivel ne értenék, egyébként is? -, szóval beszélni fogok vele. Ezt már eldöntöttem magamban, mert vannak dolgok, amiket nem szívesen néznék el, dolgok, amik ellen tehetek. Még akkor is, ha ez a leányzót megrettenti, legalábbis ahogy a kezem szorongatja, erre kell gondoljak... - Ha rosszabb lenne, emlékeztesd, hogy nem mentették fel... - mormolom szenvtelenül, fel sem merül bennem, hogy esetleg Alice nem tudja, miről beszélek: bár ki tudja. Mindenesetre Pitonnak elég egy apró stikli, és nem lesz az a hatalmasság, akinek a szava kint tartja, nem fog számítani, ki kezeskedik érte, és márpedig mindenkit kelepcébe lehet csalni. Mindenkit. Ő sem kivétel ez alól tehát, én pedig nem vagyok az a fajta, aki megrettenne az efféle módszerektől. Sőt, pont ezekben érzem elememben magam, nyílt harcban nem mernék kezdeni vele... Igaz, sokszor másokkal se. Szórakozottan elmosolyodom a kérdésére. - Ugyan, talán nem kedvel téged, de azt ő is tudja, hogy van, amikor egyszerűbb a békés utat járni. Nem hülye, ebben biztos vagyok... Másfelől, kétlem, hogy ne tenne meg egy régi barátnak efféle apróságokat. - mert neki ez apróság, attól, hogy Alicenek nem az. Hány diák is van az iskolában? Aligha egy-kettő, keressen másikat, akit szekálhat, talán kegyetlenség, de engem az már nem érdekel. Bár az azért érdekel, mit tesz Dumbledore-nak, hogy az megtűri... Nem, talán mégsem akarom tudni. - Azt... Szívesen ráhagynám másra, azt hiszem. Megvallom, rémesen untat, és épp eleget kell vele foglalkoznom... - nem olyan észvesztően sokat, de pont eleget, hogy a tököm kilegyen vele néha. Nem szeretem, és nem is értem, hogy aki ebben örömét leli, az olyankor mit szív. Pláne, ha valami csak hetek, vagy hónapok alatt készül el! Szavaira szórakozottan elmosolyodom. - Ugyan, ne túlozz, lassan azt kell hinnem, hogy nekem is félnem kéne tőle. - jegyzem meg, bár nem gondolom komolyan. Amíg nem ad rá okot, nem félek tőle. Egyébként most, hogy Alice felhozta, tényleg megkérhetném akár arra is, hogy foglalkozzon a lánnyal, amennyire rémlik, a Nagyúr is erre tartotta őt, hogy a kis lombikjai felett gubbasszon alkalomadtán... De hagyjuk is ezt, inkább áttérek arra, hogy vajh hova tovább. Mikor én végeztem, még nem voltak egyetemi szakok, és nem is követtem annyira, hogy milyenek vannak. - Szép lista. - állapítom meg lassan - Ha jól értettem, a méregkeverő nem játszik, és talán a tanár sem - jegyzem meg lassan, s bár éreztem a hangsúlyán, hogy nem csak e kettőt zárta már ki, mégis kivárom, hogy ő maga mondja ki, s összegezze, miken gondolkodik. Nem akarom most meggyőzni, és rábeszélni semmire sem, ez nem egy egyszer megvitatjuk téma, erről többször is beszélni kell majd, de jó tudni, mi az, aminek esetleg nekem is utána kell járnom, mégis mi a francot lehet vele kezdeni. A látványmágusról például a bazári majom jut eszembe leginkább, de talán csak túl előítéletes vagyok; megint. Mindenesetre, ha auror akar lenni, abban segíthetek, s épp össze is hozhatom más aurorokkal, akik esetleg tudnak neki segíteni, és mesélni arról, milyen is ez a szakma. Bár persze csak óvatosan, a nélkül, hogy kibukna, többe között miért is nem én mesélek ezekről. De ez még odébb van, ellenben a Minisztérumi látogatással. - Írok majd egy kikérőt neked családlátogatás címmel, vagy valami hasonlóval valamelyik hétvégére... - biccentek, látszólag fel sem merült bennem, hogy a valós indokkal lássam el az ominózus papírost. Tényleg nem. - Bár ha gondolod, a Minisztériumi látogatás után akár ténylegesen is hazavihetlek hétvégére. - teszem hozzá. Egyelőre nem kezdek pergamen és penna után kotorászni, majd a búcsú előtt megírom, s majd a házvezetője eldönti, melyik hétvégén engedi el. Egyelőre nem akarom csak úgy megszöktetni innen. - Akkor majd viszlek, igen. - felelem, mintha ez evidens lenne. Bár elsőre nem túl kellemes élmény, úgyhogy remélem, már tapasztalta mással, és nem hozzám köti majd ama remek érzést. - csakugyan. - értek egyet végül, tényleg nem tudhatom, hányadán áll a fiúkkal pontosan. Hogy akadnak-e kérői, hódolói, vagy titkos rajongói, de azért sejthetem. - Nem mostanra gondoltam, hanem általánosságban. Ha másokkal is ilyen vagy... De örülök, hogy próbálkozol. Biztos vagyok benne, hogy rövidesen meglesz a látszatja ez ügyben is. - teszem hozzá, mert persze, hogy is ne lenne srác, aki szívesen lenne a barátja, ha engedné? Főleg, ha mellette nem kellene folyton arról győzködni, hogy nem egy utolsó szemét, amit bárki odébb rúghat, akinek épp az útjába kerül. Viszont ahogy rám terelődik a téma, hamar kiderül, hogy valójában nem sokkal vagyok jobb nála, talán még rosszabb is, úgyhogy szinte azonnal kellemetlenül érzem magam. - Igen, idővel bizonyára. - hagyom rá, noha kissé még kényelmetlen a téma, így hamarost ki is hátrálok belőle, s inkább visszatámadok, módszeresen zavarba hozva. Sikeremen akaratlanul is elmosolyodok, ahogyan elvörösödik és tiltakozni próbál. - Bocs - vigyorgok rá, mást nem is mondok, még így se, hogy megbök kicsit, csak vigyorgok rá tovább, noha ez lassan mosollyá szelídül. - Valóban az vagy... Ó, értem. Akkor ez a valódi probléma. - ráncolom homlokomat. - Kegyed igazán lehengerlő ma. - suttogom elkomolyodva, miközben jobb kezem ujjai finoman suhannak az övéire, hogy enyhén megemelve azt kezet csókoljak neki - Jól csinálom? - kérdem pimaszul, ajkaimra visszaköltözik a derűs mosoly, de azonnal el is eresztem, mielőtt felképelne. - Jó, ne mondj semmit, sajnálom! - emelem meg kicsit egyik kezem, mielőtt igazán felelne - Nem kéne provokáljalak, túl szemtelen voltam, vagy legalábbis gyerekes. - kérek elnézést, mielőtt végérvényesen leszúrna, ha mást nem, tekintetével vagy szavaival. Bár az arckifejezésért, amit vághatott, akkor is megérte, akárki akármit mond. - Abban biztos vagyok, hogy fogja. Nem ajnározol, értem. Csak... Kicsit nehezen kezelem, azt hiszem, nem szoktam hozzá, hogy valaki túlzott kedvességgel akarjon közeledni. De örülök, hogy ilyen véleménnyel vagy rólam... Ugyan, inkább mond ki. - nem is azért, mert jólesik hallani a szépeket, de ez a legbiztosabb visszajelzés, amit adhat. - De ettől még ugyanúgy zavarba fogsz hozni legközelebb is. - fűzöm még hozzá azért.
Nem akarok mások gyengeségeiről tudni, valahogy nem érzem úgy, hogy képes lennék bárkinek is ártani, bár ki tudja, hogy a jövő mit tartogat majd a számomra. Az viszont biztos, hogy Raziel nagyon kedves férfi és ezt igenis el kell fogadnia, ragaszkodom hozzá, amikor pedig hallom, hogy „behódol” akaratomnak, jókedvűen nevetek fel, jól esik vele beszélgetni. Idegen, de mégse, és olyan lazán, kellemesen eltársalgunk, rég volt már ilyesmiben részem, felüdülést jelent a számomra. - Hmm, szerintem illett hozzád az a ház, bár még nem ismerlek annyira, de ez úgyis változni fog. – biccentek a válaszára, majd nemsokára megnyílok előtte, elmesélem félelmeimet, érzéseimet, mindent, ami a közelmúltban történt, mert ez olyan dolog, amit senki másnak nem mondhatok el úgy érzem, ő pedig talán tud valami okosat mondani rá, segíteni. Én… én tényleg örülnék, ha tudna. A hirtelen válasz viszont meglep, ahogy arckifejezése is, mely azt árulja el számomra, hogy mintha komolyan gondolná, de ez után mégis, arra tér rá, hogy nem tud nekem igazán jó tanácsot adni, pedig… pedig mennyire jó lenne, így szomorúan hajtom le kissé a fejem. Én se találtam jó megoldást, talán soha se fogok. - Az a baj, hogy a Hugrabug ház klubhelyisége is az alagsorban van, közel a Mardekárosokhoz, így ha akarnám se tudnám elkerülni az ilyen helyeket, de… de remélem nem lesz baj, megpróbálok óvatosabb lenni és határozottabb. – igen, most már tényleg megpróbálom megismerni a mágiát, tanulni és akkor talán, ha látják, hogy kiállok magamért, akkor nem történik baj. Végülis, Aaron is a múltkor megmentett és nem használt ki semmit, segített nekem, talán még a végén ő is tehet értem, csak… csak meg kéne kérnem. Bár, nem vagyunk olyan viszonyban, mégis mikre gondolok? Na de némi témaváltás után visszakanyarodunk hozzám és Razielre, hogy a megjelenése úgy érzem, sok mindent megváltoztat, talán tényleg ő kellett ahhoz, hogy most ilyen következtetésekre jussak, kár, hogy eddig nem ismertem. - Szerintem elfogadtak a barátaim olyannak, amilyen vagyok, nem próbáltak meg erősebbé tenni, hiszen ők se igazán azok, de én szeretem őket. Viszont te tényleg tudsz motiválni, már most, pedig még csak nemrég kezdtünk el beszélgetni. – mosolyodom is el, és már tudhatja a másik, hogy a bizalom már áll részemről felé. Nem fogom átverni, ha úgy alakulna se, mert már most segített nekem, hiszen ő felnőtt, jobban látja a dolgokat, mint én. - Igen, ők már megszokták azt az életet és tudom, hogy egyébként boldogok, a mi jövőnk miatt aggodalmaskodnak, de sokkal tartozom nekik azért, mert felnevetlek és mert elengedtek a Roxfortba is, hogy nekem más élet jusson. – meg akarom majd hálálni nekik és meg is fogom. Igen, ezért is kéne még jobban odafigyelnem, mondjuk bűbájtanon, hiszen akadnak bizonyos háztartási bűbájok, amelyek igazán hasznosak lehetnének és 17 évesen már varázsolhatok akárhol, az pedig már mindjárt itt van. Hogy repül az idő… Nemsokára Raziel mellé kerülök, majd egy kedves, hosszú öleléssel köszönöm meg eddigi segítségét, amit ő is viszonoz, bár érezhetően lassabban. Talán túl gyors vagyok neki és túl közvetlen? Vagy nem szokták ölelgetni? Nem számít, én mostantól fogom, mindig! Mert szeretném, mert akarom, hogy érezze, hogy én most már itt vagyok neki. - De nem olyasmit adhatok neked, ami pénzben mérendő, vannak más értékek is. Szóval bízd csak rám, hogy mivel leplek meg és hogyan hálálom majd meg. – akad ötletem, hiszen azért értek én néhány dologhoz, készíthetnék neki akár egy szép karkötőt is, de majd elgondolkodom rajta, hogy mire van szüksége,azon kívül, hogy családra, mert érzem, hogy arra nagyon is, így a szeretet egyértelmű, amivel mindig bombázni fogom, szint elkényeztetve és remélem, hogy örömmel fogadja majd és nem leszek terhére. Ha mégis, akkor pedig csak észreveszem majd. Na de a kellemes témát beárnyékolja Piton professzor, akitől azért elég rendesen tartok, méghozzá okkal, és amikor meghallom, hogy Raziel vele is beszélne, szerintem egyértelmű, hogy nem kicsit kezdek el aggodalmaskodni a dolog miatt, hiszen talán még rosszabb lesz, ha szó neki. Inkább… inkább maradjon minden így, ahogy most van. - Felmenteni? Mi alól? Mire utalsz most? – nem tudom, hogy mire gondol, fogalmam sincs, hogy milyen Piton múltja, én ebbe még soha se ástam bele magam, de talán most majd drága utokabátyámtól megtudhatok bizonyos információkat, amelyek talán tényleg segíthetnek majd nekem. Tehát tényleg megzsarolni a férfit, ki ez az angyal? Milyen hatalom van igazából a kezében? Mert érzem, hogy nem csak egy átlagos auror. - Azt hiszem, hogy tényleg nincs választásom, úgyis beszélni fogsz vele, bármit is mondok. – hajtom le végül a fejem és én nem érzem túlzásnak szavaimat, tényleg tartok tőle, és szerintem okkal. Vagy pusztán gyermeki félelem lenne ez az egész? Bájitaltanból viszont akkor majd inkább máshoz fordulok, nem akarom, hogy Razielnek kellemetlen legyen, bár tény, hogy az aurori pályához tudni kell, tehát ha esetleg én is ezen az úton mennék tovább, nem ártana nagyon gyorsan összeszednem magam, mert Piton professzor nem fogad el akármilyen eredményt, jaj nekem. Térjünk viszont most már rá a többi szakra is, így sorolom fel a lehetőségeket, persze a szerint nagyjából, ahogy érdekelnek, azt hiszem, bár némileg kavarodás van az elején. - Nem igazán. – biccentek megállapítására, majd ez után folytatom. – De az aurorsághoz a bájitaltan és a pálcás varázslatok is fontosak, amikből nem vagyok igazán jó és szerintem az elemistához is jobbnak kéne lennem. Mondjuk nagyjából mindenhez fejlődnöm kell, de nem tudom, ezért szerencse, hogy még nem vagyok hetedikes. – talán tényleg nem kéne most tovább forszíroznunk ezt a témát, hiszen nem fogunk nagyon előbbre jutni, most még nem, majd talán egy későbbi találkozás alkalmával. A Minisztériumba viszont még soha se jártam, de egyszer nagyon szívesen megnézném és mint hallom, Raziel készségesen meg is mutatja majd nekem. - Köszönöm! – szóval megkapom a kikérőt is, ez jól hangzik, és az még jobban, amit még hozzátesz ehhez, hogy nála tölthetnék egy hétvégét. – Ezt… komolyan mondod? Nem zavarnálak? Mert tudod, nagyon jó lenne, még jobban megismerkedhetnénk és főzhetnék is neked valamit. – sok bátyám van, így anyuval sokszor főztünk már, bár inkább az egyszerűbb ételeket ismerem, de max fogok valami szakácskönyvet, ezen nem fog múlni, már ha Raziel megengedi ezt nekem. Na tessék, máris kattog az agyam, pedig még messze van az is. De inkább arról beszélgetnénk tovább, tervezgetnénk, sem mint a kapcsolatokról, a fiúkról, melyekhez egyáltalán nem értek. Nincs párom, se senkim, azt hittem, hogy ez egyértelmű a számára és sikerül is szépen zavarba hoznia ezzel a témával. - Igyekszem összeszedni magam. – biccentek, majd ez után derül ki, hogy ő se áll ám jobban, mint én, nincs családja, nincs senkije, amit nem is igazán értek, hiszen ahogy ránézek… oly tökéletes külseje van ennek a férfinek és ez a kedvesség és önzetlenség. Miért nincs hát senkije se még? És a még jobb kérdés az, hogy miért hoz engem ennyire zavarba? - Mi? Nem, dehogy! – még a végén azt hozza ki ebből, hogy tetszik nekem? Azt nem kéne, mert… nem tudom, én ilyenre még csak nem is gondoltam, hiszen a bátyám, és ez eddig meg is volt bennem, de ahogy hirtelen kapja el kezem, majd csókolja meg kézfejemet, totálisan vörössé válok és feladom ellene a harcot, csak lehajtott fejjel fújom ki a bennem maradt levegőt. - Túl jól! – motyogom magam elé, majd csak megcsóválom a fejem, amikor elereszt. Nagyon is ért a nőkhöz, ezt biztosra veszem, így ez után csak szúrós szemekkel nézek rá. - Igen, inkább gyerekes, főleg, hogy tisztában vagy saját kinézeteddel. Valahogy úgy érzem, hogy túl sok nő hever már így is a lábaid előtt és azért nincs senkid, mert nem akarsz választani, igazam van? – hajolok közelebb hozzá sejtelmesen, próbálva megfogni őt és ha már ő gonoszkodhatott velem az előbb, akkor én miért ne tehetném ezt meg? Nem hiszem, hogy ne vennék észre, ez hazugság volna, nagyon is tudja, hogy mire képes, ahogy engem is el tudna varázsolni, testvéri kötelék ide vagy oda, nem vagyunk olyan szinten testvérek, szóval igen, gonosz volt, nagyon is, de én se fogom ám hagyni magam. - Nem baj, jöjjél csak zavarba, mert te is pontosan ezt tetted én velem. Na meg, eddig nem tudtam magamról, hogy képes lennék egy férfit zavarba hozni. – kuncogok fel jókedvűen, mert ez tényleg újdonság a számomra, de talán nem vagyok lehetetlen eset, ki tudja, miből lesz a cserebogár. - Szóval, merre laksz és milyen a lakásod vagy a házad? És van vendégszobád vagy kanapén fogok aludni? – kezdek bele a tervezgetésbe, mert ez most szerintem remek témának tűnik, annál mindenképpen jobbnak, mint a párkapcsolatok vagy a vonzalom, esetleg a csábítás, mert hát nah, nem értek hozzájuk, bármennyire is próbálkoznék, időbe telne elsajátítanom dolgokat, de talán ebben is segíthet Raziel, segíthet nőiesebbé válnom és megtaníthatja, hogyan kell a férfiakkal bánnom, mert tudom, hogy tudna ebben is segíteni, én pedig már nem akarok egyedül lenni, én is szeretném megismerni a szerelmet, a csókot, az érzéki érintéseket…
Ahhoz, hogy valaki gyengeségéről tudjon az ember, nem kell különösebben megerőltetnie magát, egyszerűen csak nyitott szemmel kell járnia - legalábbis sok esetben ez már elég. De persze ez a tudás nem jelenti azt, hogy ezt fel is kéne használni, ez is tény. De nem kezdem ezt fejtegetni neki, úgyszólván mindegy. Lassan biccentek. - Jól éreztem magam ott. És persze, bizonyára. - értek egyet lassan. Igazából nem meglepő, amúgy, hiszen hova máshova kerülhettem volna? A Hugrabug ugyanúgy megalázó lett volna, mármint úgy értem, biztosan nem lettek volna rám büszkék. Így sem voltak, de ez egy külön rész. A Griffendélbe meg nem illettem volna bele soha, nem vagyok az a bátor, fejjel a falnak menő, hősies alkat. Nagyon nem. De erre ő is rá fog jönni talán, idő kérdése. De eztán olyasmiről beszél, ami egy pillanatra kizökkent, s ismét felvillantom felé egy pillanatra másik, egyébként elfedni kívánt énem. Nem tehetek róla, nem vagyok annyira jó és stabil színész, mint kellene, de talán egyszer majd változik ez is; addig pedig értékelem inkább azt, hogy nem kérdez, és nem akad meg a jeleneten. De ami az igazat illeti, valódi választ nem adhatok neki ettől még - magamnak sem tudtam, az az igazság... - Alapvetően kétlem, hogy mindennapos lenne, hogy lányokat erőszakolnak meg a folyosókon, főleg azokon, amelyek forgalmasabbak. - jegyzem meg lassan azért. Mert ha egy folyosót rendszeresen használnak, azon nagy baj nem eshet, ámbár bárkit el lehet onnan téríteni egy kevésbé feltűnőre, ez is tény. De erre inkább nem hívom fel a figyelmét. - A többieket is zaklatják? - költői kérdés. Talán nem tud róla, de kizártnak tartom, hogy csak őt bántanák így vagy úgy. - Fajult tettlegességig már ilyen helyzet? - szegezem végül inkább neki a kérdés. Nem erőszakolták meg, ez világos és tiszta, de a ruhaszaggatás már fizikai bántalmazásba csúszik, s nem szellemibe. Ámbár vannak kételyeim afelől, hogy a Mardekár minden tagja ilyen lenne, de már egy-kettő is elég... És ha valamelyik bántja, az meg fogja bánni ezt még. Talán nem most rögtön, talán éveket kell még várnom a bosszúig, talán csak a nyarat kell kivárni, nem tudom... De azt nem hagyom következmények nélkül. - Ők sem azok... - visszhangzom szavait, s egy pillanatig csak fürkészem őt - Akkor nem értem,miért nem fogtok össze,és gyakoroltok közösen. - jegyzem meg végül. Nekem ez kézenfekvőnek tűnik. Szavaira elmosolyodom, igen, nagyon is ilyesmit akartam elérni, így örömmel hallom szavait. - Csakugyan? Örömmel hallom, nem sűrűn próbálkozom pedig... - tényleg nem. - De így talán te pedig motiválhatod majd a többieket. - jegyzem meg, így máris nem lenne értelmetlen, cél nélküli, vagy túlzóan öncélú az egész. Ráadásul egymást segítve a pillanatnyi elgyengülésekkor, megingásoknál is ott lehetnének egymásnak, akkor is, amikor én nem vagyok ott vele. Mert persze inkább rá gondolok ezzel is, semmint bárki másra, akit nem ismerek, és talán soha nem is fogok... S érezni is vélem, hogy mintha máris megbízna bennem, de nem akarom ezt a megállapítást elhamarkodni. A bizalom lassan épül, és ha ennyire megnyílt.., Félek, talán van valami, amiről ő is hallgat, valami, ami szörnyűbb ezeknél. Vagy csak ennyire nincs senkije, hogy az első lehetőségnél mindent kiad magából? - Éppen emiatt sem kellene ezt semminek nézned, és eldobnod magadtól a lehetőségeket. Ők ezért minden nap keményen dolgoznak. - gondolom én, igazából meg fene tudja, mit csinálnak. Nem is érdekel annyira, sose kellett farmon dolgoznom, nem tudom, mennyire kemény. Az igazság az, hogy nem is akarom tudni, mondjuk. S eztán ül mellém Alice, és ölel át, ami elsőre meglep, de azért viszonzom a gesztust. Nem szoktak ölelgetni, így egy pillanatra érezhető, hogy nehezen kezelem a helyzetet, engem inkább a pokolra szoktak kívánni, vagy a másik véglet, de akkor többnyire átugorjuk az ölelgetős-kézfogós részeket... Kicsit furcsa is ez az egész, nem mondom, hogy ne lett volna, aki megölel időnként, de ott azt kívántam, hogy bár ne tenné... De azt hiszem, valahol mégis jól esik a gesztus, ezért is viszonzom. Szavaira kissé szórakozottan elmosolyodom. - Nem állítanám, hogy túl jól keresek, és már nem tudom hova rakni a pénzem, de ha szükségem van valamire, azt egyszerűen megveszem. Azt adsz, amit csak szeretnél, nem foglalkoztat az értéke, vagy, hogy van-e egyáltalán neki. - felelem, de ez szerintem egyértelmű. Családtag, nem áll szándékomban kihasználni. Ha az "apám" lenne az, akkor más a képlet, belőle nagyon is akarok profitálni, ha muszáj kapcsolatot teremtenem vele, másképp még ennyire sem lenne elviselhető ez az egész. De ez a lány más, és egyébként sincs semmije, amit ki kéne néznem tőle. - Cserébe igyekszem majd hasznos dolgokkal előállni, amikre tényleg szükséged lehet alkalomadtán. Ámbár... Többségében jobban örülnék, ha megmondanád, tisztán és világosan, mire van szükséged. Férfi vagyok, nem értek a kitalálósdihoz, sem a rejtett utalgatásokhoz. - vigyorintok rá. Persze ez így, ebben a formában nem igaz, de nem kell tudnia. Egyébként tényleg jobb, ha megmondja, mire vágyna, és talán majd egyszer eljön az ismeretség egy olyan foka is, amikor már nincs szükség rá, hogy mondja, mert tudom magamtól is. Nos, ez most még nem az. S persze a megérzése is jó - családra vágyom, arra, amit mindig is irigyeltem másoktól, már gyerekkoromban is. Egy darabig normálisnak tűnt a magamé is, mert nem ismertem másabbat, jobbat, de hamar rá kellett jönnöm, hogy még ha normális is, akkor sem jó. Később pedig jött a ráébredés, hogy még csak nem is normális; ellenben lehet még rosszabb... De a téma tovább terelődik, s magamban egy pillanatra jót is mulatok a puszta elképzeléstől is, ahogyan Piton még mindig a Roxfortban rohad, és gyerekeket oktat. A helyében már rég megléptem volna onnan, amint világossá vált, hogy a Nagyúr nem jön vissza, és többé vélhetőleg őt sem veszik elő újra valami régi eset miatt. De Alice aggodalma... Az azt sejteti, hogy a téma valamivel komolyabb ennél. A kérdésére felvonom szemöldököm, egy árnyalatnyi meglepettséggel, úgy gondoltam, tudják, ki tanítja őket. Egy darabig nem is felelek. - Azt hittem, tudjátok... Talán oka van, hogy nem, és nekem sem kellene hangoztatnom - jegyzem meg lassan, de végül csak vállat vonok - De kétlem, hogy igazán titokban tudná ezt tartani, ami azt illeti... Pitont évekkel ez előtt elítélték halálfaló-tevékenységért, az ok, amiért nem az Azkabanban rohad élete végéig, az az, hogy Dumbledore kiállt mellette, és a védelmébe fogadta, bizonygatva, hogy kegyeltje rég megtért... - vállat vonok, majd folytatom - Persze nagy mázlija van, de nem teljesen egyedi eset. Igaz a legtöbbeket inkább saját befolyásuk mentette meg, semmint másé. - gondolok itt mondjuk Lucius Malfoyra. Vagy magamra akár, mert persze, volt, aki előhozakodott velem, de ki hinne neki? Persze, én is bedobnám az illető nevét, aki megkínzott, csak, hogy szenvedjen ő is... Naná... Persze mázlim is van, hiszen egyrészt nem tud rólam mindenki, és aki tud, sem mind olyan őrült, hogy előhozakodjon ilyesmivel a bírák előtt. Sőt. - De persze, bizonyára Dumbledore-nak oka volt... Van, hogy maga mellett tartsa őt, mindenesetre, és persze a helyében én sem hangoztatnám az efféle régi ügyeim... És még kevésbé tennék hülyeséget. - teszem azért hozzá, mielőtt nagyon bemajrézik itt nekem a kérdéstől. Merlinre, egyébként úgy hittem, ez az oka, hogy fél Pitontól... De azt hiszem, ha eddig nem tartott tőle, most már fog. - Persze - felelem azért szavaira már-már derűsen - Ki nem hagynám, hogy egy régi baráttal... Beszélhessek. - felelem, látszólag én nem aggódom. Minek? Ráérek majd ott, ha esetleg valami miatt okvetlenül akarnék, ami azt illeti. De kétlem, hogy kellene, szerintem különösebben nem kell fenyegetőzni. Értelmes ember, tudja ő, mi a jó neki, és azt is, hogy ha szívességet kérek, akkor azt viszonzom is, ha a helyzet úgy kívánja majd. - Ha jól értem, az elemistával megspórolod a bájitaltant, és az SVK sem kell olyan szinten talán, ellenben a bűbájtan... - hm. Vannak kételyeim, hogy ha annak idején megkérdeznek, akkor auror szakra megyek-e, bár valójában nem tudom, mentem-e volna bármire is, ha lett volna már lehetőség erre. Talán nem. - A legtöbb auror terepen dolgozik, és élesben szembesül a dolgokkal. Végső soron azt kell eldöntened, hogy képes lennél-e erre. - persze, nem véletlen, hogy csak a legtöbb, akadnak azért kivételek, nem csak én. De a képzés nem ezekre épül; és nem véletlenül nem. - Egy év rengeteg idő, úgyhogy ha tényleg elhatározod magad valamelyik mellett, akkor valójában arra mész, amelyikre akarsz majd. Szóval egyelőre inkább azon tűnődj, mi érdekelne, majd utána azon, hogy ahhoz mi kellhet. - jegyzem meg. Ezt így is gondolom, hiszen egy év alatt bármi megeshet még, neki pedig közel 1,5 éve van még, az pedig sok idő. Eztán terelődik a szó a Minisztérium látogatás felé, s ígérem meg, hogy még a közeljövőben írok neki egy kikérőt majd. A kérdésre felnevetek. - Ha nem gondolom komolyan, nem is ajánlom fel. Nem hinném, hogy zavarnál... Egyedül élek, néha talán nem árt a változatosság. - vonok vállat, de ahogy folytatja, megingatom fejem - Kedves, hogy egyből gondolnál rám, de ha vendégül látlak, akkor nem dolgoztatlak, és nem is használlak ki. Természetesen lesz étel... És ne aggódj annyira, agglegény vagyok egy ideje, de még nem haltam éhen. Talán egészen ehető kajákat tudok összedobni, ha nagyon összeszedem magam. - kacsintok rá. Nem, nem, nem fog főzni rám, nem a barátnőm. Talán egy ponton túl megengedném neki, csinálja, ha ez boldoggá teszi - de amíg vendégként lépi át azt az ajtót, és nem a ház egy lakójaként szinte, amíg nem válik igazán közeli családtaggá számomra úgy igazán, addig nem várnám el, hogy azért jöjjön, hogy bármilyen tekintetben is gondomat viselje. De inkább terelem is a témát, a fiúk felé - mert azt eszembe se jut megkérdezni, hogy esetleg azért nincs-e fiúja, mert barántője van -, de a helyzet siralmas, legalábbis saját bevallása szerint. Lassan biccentek. - Biztosan menni fog, idő kérdése, hogy valaki felfigyeljen rád. Végső soron, nincs okod kapkodni. - tényleg nincs. Csinos, fiatal lány, hova sietne? Ha bányarém lenne, talán tényleg kezdhetne kapkodni, mert ekkora felhozatal sincs ám mindenhol, mint egy iskolában, szóval itt még van esélye fogni valami bolondot... De így végső soron semmi gond. Ellenben velem, mert rajtam talán már számon kérhető a kérdés, mert vele ellentétben engem a puszta kor kezd lassan sürgetni. De nem hagyom, hogy ezen a témán haladjunk tovább, így inkább a zavarba hozása mellett döntök, így ejtem meg ama bizonyos kézcsókot is. - Ugyan... - vigyorintok rá, láthatóan én remekül szórakozom, bár érzem azért, hogy a pofátlanságom talán kezd túl messzire menni, így nem fokozom a helyzetet azért. Jobb is, hiszen vannak határok, és ennél jobban zavarba hozni nem akarnám, másfelől, a rokonom... Bár ez nálam nem mindig jelent sokat, de esetében igyekszem ezt szem előtt tartani. - Rendben, akkor gyerekes - adom meg magam készséggel, legyen, ahogy gondolja, a kérdésére viszont egy pillanatra megakadok, majd csak elmosolyodom újra - Az azért túlzás lesz, de néha talán tényleg visszaélek az... Adottságaimmal - hagyom rá lassan, majd csak pimasz módon elvigyorodom - ...És hát csak nem sérthetem meg őket azzal, hogy kiválasztok egyet, nem? Hát mi lesz a többiekkel? - kérdem nagy "bűnbánó" hangon, de aztán csak felsóhajtok, s hátradőlök helyemen, majd szusszantok. - Az igazság ennél egyszerűbb; nem vagyok túl jó a tartós kapcsolatokban. - és nem véletlenül, pedig én szeretnék, de... Valahogy a vége mindig egy gyors románc lesz, sokszor már az első együttlét után sincs folytatás, és maradnak az egy-két éjszakás románcok. Igaz, részint emiatt is vagyok tapasztalatlan az ágyban valahol; az ember próbálkozik, kísérletezik a partnerével, feltéve, hogy már ismeri egy ideje, és elkezdik feltérképezni egymást, vagy magukat... De nem egy új emberrel, egy idegennel, úgyszólván. - Persze, lassan kétségtelen, hogy muszáj lesz beletanulnom abba is... - hagyom azért rá, mert bár nem mondta ezt így ki, de a célzás világos volt. Másfelől igaza is van, játszadozni sem lehet az örökkévalóságig, nem? - Ó, pedig ez igazán kegyetlenség... Szóval rendszert akarsz csinálni belőle, hogy zavarba hozol? - ingatom a fejem, mintha olyan nagyon érzékenyen éritene a kérdés. Nem érint, próbálkozzon csak, idővel úgyis megtanulom kezelni a dolgot. - Már megint túlzol, hogyne tudnál. - szóval akár nézhetne mondjuk más alanyt is ehhez, de ezt már nem említem. Ennyit "elviselek" azért, ha kell. - Nyugat-Londonban, bár csak a külvárosban... Nagy-London része, bár talán az északi része jobban hangzana... Mindegy is, a belvárosi nyüzsgést pedig annyira nem kedvelem. - persze az is jó, megvan a maga szépsége, de a külváros békésebb. - Ha nincs, sem fogsz a kanapén aludni - jegyzem meg, sejtetve, abban az esetben vagy én alszom a kanapén, vagy együtt alszunk... Szóval én alszom a kanapén. - De az anyám szobája évek óta üresen áll, így különösebb gond nélkül a tiéd lehet, ha meg kívánsz látogatni. - teszem azért hozzá, egyértelművé téve, hogy hacsak nem a kanapékra bukik, akkor egyikünk sem fog azon aludni. Majd csak felsóhajtok, mert látom, hogy talán kezdi túllelkesedni a kérdést, de végül így mégiscsak ráveszem magam, hogy folytassam. - Kertes ház, bár nincs olyan hatalmas, beláthatatlan telkem, persze - az ő tanyájukhoz képest lehet, nem is kert az, csak valami kis udvar inkább, igazából... - Igazság szerint én amolyan átlagosnak mondanám. - jegyzem meg, bár nem vagyok az a túlzottan világlátott alkat, szóval lehet, hogy csak a környékhez képest az, mondjuk. - Bár van még rajta mit felújítani, de a tűz után nagyjából helyre lett pofozva... - nem, mintha ezt a részletet kérdezte volna, de jobb, ha minden tiszta: ez nem egy palota... Illetve ez sem az.
Nehéz nekem erről beszélnem, a félelmeimről és fájdalmaimról, de ha nem nyílok meg Razielnek, akkor kinek tudok? Feltétlen bizalmamat élvezi, hiszen mégis csak a rokonom, az unokatestvérem és úgy érzem, hogy vele szemben lehetek őszinte, így elárulom mindazt, ami történt, amitől úgy félek, de sajnos nem úgy reagál, ahogy azt szeretném. Nem tud túl sok okos dologgal előállni, ami igazán sajnálatos, valamiért azt hittem, hogy erre is megvannak a maga remek ötletei, de nem, valamiért nincsenek. - Attól még, hogy nem mindennapos, számomra elég rémes így is, mert túl gyakori... - sóhajtok fel szomorúan, mert ez az igazság. Vannak napok, amikor békén hagynak és olyankor én is nyugodtabban tudok lefeküdni, de ki tudja, talán egyszer könnyebb lesz, talán tényleg össze fogom tudni szedni annyira magam, hogy ne legyen probléma. Amikor viszont Raz a többiekre kérdez rá, csak finoman biccentek, szavakkal már felesleges erre válaszolni. Nem mindenki piszkálnak, de sokunkat igen... - Igen, nem is egyszer. Van, amikor csak szavakkal bántanak, de többször bántottak már fizikálisan is és kerültem már gyengélkedőre is... nem is egyszer. - zavartan kezdem el tördelni ujjaimat ölemben, mert ez tényleg kínos így, de ha már belementem a témába, akkor igenis beszélnem kell róla, ha kérdez, bár részletesen nem szándékozom neki kifejteni mindazt, amit már átéltem a Roxfortban, ez túl mély seb, nem kívánhatja, hogy felszakítsam. A barátaimról is szót ejtünk és persze megint az a bizonyos gyakorlás... - Ők beletörődtek ebbe, ahogy talán eddig én is, amíg nem lett ilyen durva a helyzet. A gyakorlással pedig tudod, hogy állok, de még lehet máshogy, meg kell tudnom védeni magam. - hiszen már hatodikos vagyok, nem egy kis, gyenge elsős és most, hogy megismertem ezt a férfit, tényleg érzem a motivációt, bár magam se értem, hogy képes ilyesmit kiváltani belőlem. Talán őt is meglepi ez a tény, nem tudom, de tényleg remek embernek tartom, és még nem is ismerem teljesen. - Igen, talán képes leszek rá, majd kiderül, de előbb nekem is változnom kell. - valahol el kell kezdeni, utána pedig majd meglátjuk hogy alakul, hogy a többiek is hajlandóak lesznek-e megtenni bizonyos lépéseket, ezt egyelőre még nem tudhatom. A szüleim is szóba jönnek, akikkel kapcsolatban talán tényleg akadtak téves elképzeléseim, nem tudom még pontosan, de igaza van, nem szabad hülyeségeket gondolnom, nem is fogok eztán, de talán idővel ő nekik is el kéne mondanom mindazt, amit most Razielnek elmondtam. Mindenesetre most csak átcsüccsenek hozzá és nem érdekel, hogy ki mit gondol, ha esetleg pont felénk néz, édesen ölelem őt át, majd jelzem felé, hogy meg fogom majd valahogy hálálni mindazt a segítséget, amit kapok tőle. Hogy mikor és hogyan, az még kérdéses, de nem marad el. - Nyugi, kreatív vagyok. - és értek a művészetekhez is, mint mondjuk a rajzoláshoz, festéshez. Talán rajzolhatok majd neki valami szépet, hátha tetszene neki... Hmm, hirtelen annyi ötlet fogalmazódik meg bennem, lehet, hogy szépen lassan majd mindenre sor kerül. - Te már így is túl sokat adtál nekem, ne gondolj már arra, hogy cserébe mi tennél. Nekem is megvan mindenem, ami eddig volt. - persze mindig lenne még mi, amire szükségem lehetne, de eszem ágában sincs ezeket elmondani neki, nem akarok ennyire szerencsétlennek tűnni, már az is éppen eléggé kellemetlen a számomra, hogy azt tudja, hogy időnként ruhákra sincs pénzem. Képzelheti, hogy másra se nagyon. De persze, ha nagyon fontos lenne, akkor szólnék, hogy kell valami, de talán ez egy ideig még elkerülhető. A Pitonnal való beszélgetés viszont egyre rosszabb ötletnek tűnik a számomra, de akárhogy tiltakozom, mintha nem tudnám róla lebeszélni a rokonomat, egyszerűen hajthatatlannak tűnik, de van valami más is, amit szóba hoz a tanárommal kapcsolatban, és egyelőre fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele, de a kíváncsiságom győz, így rá is kérdezek a dologra. - Hé! Ha már szóba hoztad, igenis mondd el! - szólok rá magabiztosan, mert most már nem akarom, hogy elhallgassa ezt az egészet és mástól kelljen kiderítenem, ha már belekezdett, folytassa. Amikor viszont megteszi, szemeim elkerekednek a hallottakon, miközben egy pillanatra meg is remegek. - Ha... halálfaló volt? - kérdezek rá és láthatja is arcom elsápadásából, hogy talán most még jobban fogok tartani tőle, mint eddig. Ki tudja, hogy mi minden művelt az a férfi, és... - Az igazgató úr hogy állhat ki mellette? És hogy taníthat egy ilyen ember a Roxfortban? Így már értem, hogy miért utál, hiszen mugli családból érkeztem... - bizonyára ez is közrejátszik, hiszen hallottam róla, hogy Tudjukki idején az én fajtámat halomra gyilkolták. De még mindig nehezen fogom fel azt, amit hallok, így csak nézek magam elé, miközben egyre rosszabbnak tűnik az ötlet, hogy Raziel beszéljen ezzel a férfivel. - És ha beszélsz vele és bántani fog? - oké, talán túlzásba viszem az aggodalmam, de talán nem lehetetlen ez az egész. Miért vagyok ennyire gyáva? Jobb is, hogy nemsokára tovább lépünk a témán, fogok én még eleget aggodalmaskodni majd ezen az egészen, hogyha Piton esetleg magához hivat majd. Nem, gondolni se merek rá... Jobb inkább a jövőn merengeni, elvonja az ember figyelmét némileg. - Nem igazán tudom, hogy melyik szakhoz mi kell vagy éppen mi nem, de talán jövőre már minden összeáll. - egyelőre még fogalmam sincs arról se, hogy mi érdekel igazán, hogy milyen jövőt szánjak magamnak. Az aurorság is most hirtelen miatta jutott eszembe, de aztán lehet, hogy simán elvetem vagy elveti Piton én helyettem, hiszen olyan béna vagyok, hogy nem engedne át a tárgyából. Még sok kérdés vár megválaszolásra. - Egyelőre nem érzem ilyen bátornak magam. - ezt ő is tudja, de tényleg egy év sok idő, még minden megváltozhat. Csak biccentek tanácsára, meg fogom fogadni, tényleg most már elkezdek komolyabban ezen gondolkodni és talán a minisztériumi látogatás is segíthet majd a döntésben. Az viszont meglep, hogy Raziel felveti, hogy nála tölthetnék majd egy hétvégét, hiszen két nap nagyon hosszú idő, de jó lenne jobban megismerni, több időt vele tölteni, hiszen egy hétvégén együtt lennénk, és bizonyára rengeteget beszélgetnénk. - Jó-jó, ahogy gondolod. Akkor főzhetsz te, kíváncsi vagyok, milyen szakács vagy. - kacsintok rá és tényleg boldog vagyok, hogy ezek szerint nem lett máris elege belőlem, hogy nem vagyok túl negatív társaság a számára. Pedig őszintén szólva ez a mai beszélgetés után nem gondoltam volna, hogy tényleg fontos lehetek majd neki, hogy még több időt akar pont velem együtt tölteni, hiszen kész szerencsétlenség vagyok. Nemsokára azt is megtudhatja, hogy a férfiakhoz se értek, egyelőre legalábbis nem éreztem még úgy, hogy akarnék bárkivel is együtt lenni, csak mostanság gondolok arra, hogy milyen lehet a szerelem, a csók... az érzéki ölelések, mindenre, ami egy kapcsolattal együtt jár. - Jó lenne, ha lenne ilyen. - bólintok végül, majd nemsokára megtörténik a zavarba hozásom, amit igen csak nehéz kezelnem, hiszen nem szoktak így viselkedni velem és bár ez csak játék és Raziel a testvérem, mégse ismerem oly régóta, hogy így is álljak teljesen hozzá, bármennyire is igyekszem, ez nem egy nap után fog kialakulni. Ahogy viszont találgatni próbálok, úgy tűnik, hogy nagyon jó úton járok, tényleg tisztában van azzal, hogy néz ki és mint hallom, a nőket se veti meg. - Szerintem pedig jobb lenne egy valakit választani, akivel boldog az ember. Én például sose játszadoznék mások érzéseivel, bár nem mintha annyian állnának sorba nálam. - kuncogok fel vidáman, de aztán kibújik a szög a zsákból, ezek szerint a tartós kapcsolatokkal van problémája. Nem is értem, hogy miért, hiszen olyan jó lehet valaki mellett megmaradni. - Talán egyszer majd találsz egy olyan nőt, aki megfelel hosszú távra. Talán eddig nem voltál szerencsés. - gondolkodom el ezen egy kis ideig, majd térek rá saját magamra, a zavarba hozásra, hogy ilyesmi egyáltalán nem szokásom, de talán még lehet az, végülis, remek játéknak tűnik. - Igazán furcsa lenne, ha így tennék, hiszen mégis csak a rokonom vagy, talán nem rajtad kéne gyakorolni. Annak amúgy se lenne sok értelme. - hiszen egyértelműen nem vinne sehová se, csak talán összezavarna engem is, szóval ezt inkább el is kéne vetnem, ahogy jött az ötlet, úgy kéne az ágy alá söpörnöm. Inkább terelem is a témát, méghozzá az otthona felé, így kíváncsian hallgatom hát azt, amit megoszt velem. - Oh, pedig nekem nem gond a kanapén alvás ám, nincsenek nagy igényeim, az is kényelmes. - jelzem is felé, hogy nálam az ilyesmi tényleg nem gond, de amikor meghallom, hogy az anyukája szobája üres, picit mintha feszengeni kezdenék. - Bi... biztos? Mégis csak az anyukád szobája volt, nem lenne furcsa, ha ott lennék? - a kanapé valahogy jobban hangzik nekem, de talán ezt a csatát majd újravesszük, ha ott leszünk nála. Csak bólintok arra, hogy kertes házról van szó, meg hogy átlagos, de biztosan jó lesz, bár tény, hogy furcsa érzés lesz majd azért nála, mert bár rokonom, mégis, tényleg most láttam először. De ugye ő nem ártana nekem? Jobb azért óvatosnak lennem, sose lehet tudni. Mindenesetre fel se tűnt, hogy mióta beszélgetünk, kezd későre járni, nekem pedig sajnos vissza kell térnem időbe a Roxfortba, így sóhajtok fel kissé, amikor látom, hogy más diáktársaim is távoznak a helyről. - Nekem sajnos mennem kell, de akkor írj levelet, hogy melyik hétvégén találkozzunk és hogy hol várjalak. - hiszen nem tudok még mindig hoppanálni és nem is vágyok az érzésre, de túl fogom élni, hiszen hat éve élek már ebben a világban valamilyen szinten, utaztam már hopp porral is. Még egyszer jól megölelem a férfit, majd egy kis puszit nyomok helyes pofijára. - Akkor nemsokára látjuk egymást, szia! - mosolygok rá kedvesen, majd ez után távozom, hogy visszatérjek az iskolába és elkezdjem a nagy tervet, mely szerint összekapom magam és némileg megváltozom.
//Köszönöm a játékot, máris imádom őket is! *-* És akkor szólj, ha mehet a következő kör. //
Nem várnám én tőle, hogy ennyire megnyíljon, hiszen van időnk, egyfelől, másfelől pedig tudom én, hogy idegen vagyok, megjelenő külső ide, rokonság oda, így az, hogy végül mégis ennyire megnyílik, kicsit elbizonytalanít. Nem tudom, engem minősít ezzel, és ismer el, s fekteti belém bizalmát máris, valami különös, hihetetlen okból kifolyólag, vagy ennyire elkeseredett, és tényleg nincs senki, aki amúgy meghallgatná? Vagy csak szakmai ártalom, és már akkor is kiszedek mindenkiből mindent, ha nem akarom? Nem... Csak nem. De azért ez az őszinteség jól esik részéről, azt hiszem. - Tudom... - felelem. Egy pillanatig hallgatok. - Megpróbálok valamit kitalálni. - ígérem végül. Így jobb, mert van időm tűnődni a kérdésen, bár tudom, hogy nem sok. Nem hozakodhatok elő a világmegváltó ötlettel két év múlva, de talán az bocsánatos, ha nem tudok most azonnal mondani valamit. Más talán tudna, de én nem vagyok más. Ellenben az, hogy a többieket is bántják... Vajon miért nem fognak össze? Mi folyik ott valójában? Nem kérdezek rá, majd máskor. Következő szavaira viszont elsötétül tekintetem. - Vagy úgy. - tekintetem újfent a mardekárosok asztala felé siklik. - És ezekben az esetekben nincs következmény? - költői kérdés, tudom a választ. Nem is szól senkinek, mert neki lesz rosszabb. - Ha túl messzire mennének, szólj. - mormolom végül csak, s magamban közben el is tervezem, ahogyan módszeresen, tüzes vassal égetem szét a kezüket... Vagy efféle. Szerintem jó buli lenne, végső soron még azt se muszáj mondanom, miért kapják. - A beletörődés néha nem a legjobb stratégia. Én hiszek benne, hogy tudod motiválni őket is. - felelem végül csak, mert abba azért biztos vagyok, hogy a legjobb megoldások egyike, ha összetartanak, és nem csak csendben elfogadják, hogy egy-két hülye megalázza, vagy megverje őket. Hiszem, hogy meg tudnák védeni magukat, ha akarnák, és ha egyikük lelkesedése magával tudja sodorni a többit, minden esélyük meg is van. Akárhogy is, következő szavaira nem felelek, hiszen az előzőek szerintem remek választ nyújtanak arra is. Helyette a szülei kerülnek szóba, mely után hamarosan már mellettem ül, ami egy pillanatra meg is lep. - Remélem is! - mosolygok rá ártatlanul, jelezve, hogy akkor csak hajrá, kreatívkodjon bátran. Végső soron, ha adni akar valamit azért cserébe, amit tőlem kaphat, úgy a jobb, ha kicsit tényleg megerőlteti magát, ha tényleg gondolkodik, és dolgozik vele. Úgy legalább úgy érzi, mintha tényleg csinált, és adott volna valamit. És talán egy kicsit én is úgy érzem majd tőle, mintha jó úton járnék, akkor is, ha talá nem így van. - Nem is áll szándékomban olyat adni, amid már megvan, vagy amire nincs szükséged. Nem vagyok a haszontalan kacatok híve. - egy kép is lehet hasznos, ha tényleg gyönyörködik benne. Egy elegáns ruha is hasznos, vagy egy könyv, de ne várja, hogy hógömböket vegyek neki, vagy színváltós pennát... Kap, ha kér. De magamtól aligha fogok effélékkel előállni. De a téma szép lassan másfelé terelődik, így kerül szóba Piton. Érdekes... Nem hittem volna, hogy ennyire rettegne tőle bárki is az iskolában, bár úgy hiszem, Alice túlreagálja azért. Ha ennyire rémes lenne, aligha lehetne ott, mint tanár, gondolom. - Jó, persze... - hagyom rá, mintegy visszakozva is a kibújási kísérlet alól, ahogyan a lány rám parancsol. Na tessék, még, hogy ő a kis szende, elnyomott lány. Amint érdekli valami... De ahogyan látom a reakcióját, elfintorodom. - Csak nem kellett volna... - állapítom meg, mintegy magamnak a tényt. Halkan felsóhajtok. - Nem tudom a pontos okokat. - felelem lassan. Az igazság az, hogy nem is igen érdekelt, nem volt okom utánajárni behatóbban az ügynek, de talán majd most megteszem. A legtöbb halálfalóról tudom, hogy az, hogy járt-e nálam, hogy felmentették-e, avagy sem, akár ha nem is rögtön, és persze tudok sok olyanról is, aki így vagy úgy, de már a tárgyalást magát is elkerülte; vagy ezért, vagy azért. - De annak bizonyosan oka van, hogy taníthat... Kétlem, hogy veszélyt jelentene rátok. - jegyzem meg. De a megjegyzése... Igen, az igaz lehet. Velem ellentétben a legtöbben hittek is ebben az egészben, az eszmékben, amiket a Nagyúr vallott, és követett. Reális, hogy a legtöbbjük elképzelései még ma is hasonlóak, és így tekintve alighanem ezért utálja őt Piton. - Már említettem korábban, mi is a véleményem erről. - zárom végül a témát. Mindenesetre az most már bizonyos, hogy mélyen kell hallgatnom a saját múltamról, és ebben a tekintetben hálás vagyok neki, amiért nem kérdez. Nem kérdezi, honnan ismerem például a tanárát... Mert barátként neveztem meg, és nem mint üldözöttet. - Engem? - kérdezek vissza, már-már derűsen az elképzelésre - Maradjunk annyiban, hogy pontosan tudom, hogyan tegyek ártalmatlanná valakit... - jegyzem meg, mintegy mellékesen. Végső soron aurorként hivatkoztam magamra, szóval hihető ez mindennemű további magyarázat nélkül is - Másfelől, nem hülye, vagy legalábbis nem nagyon. - javítom ki magam merengve - Akad, akit felmentettek, vagy csak elég név jutott eszébe némi hűsölés után, hogy kiváltsa magát... Esetleg befolyásából adódóan csak röhögtek a vádak felmerülésén is, mint például Malfoyék esetén, de őt nem mentették fel. Egy rossz mozdulat, és élete végéig Azkabanban fog malmozni. És ami azt illeti, ennyit nem érne neki az, hogy ártson nekem, vagy akár neked. - ha nem így lenne, már rég kivégezte volna valamelyik tanítványát, minek várt volna eddig? Abban nem lenne túl sok logika, attól tartok. Meg aztán ha a Potter-gyereket megkímélte... Pedig azt aztán sokan akarják holtan látni, úgy hiszem. - Másfelől, neki akad nem egy ellensége, éppen ezért se lenne különösebben nehéz akár hetente ráuszítani valakit, hogy ellenőrizgesse... - vonok vállat végül, jelezve, tényleg könnyedén zsarolható lenne, ha nagyon akarnám - De mint mondtam, régi barátom, kétlem, hogy ne tudnánk megérteni egymást. - ezzel lezártnak tekintem a témát a magam részéről. A barátságom értékes lehet alkalomadtán, és ez tény: afféle tény ráadásul, amit ha a helyzet úgy kívánja, nem vagyok rest ki is hangsúlyozni. És persze az is tény, hogy a lány aggodalmaskodhat eleget: mert lehet, hogy a kikérőjét személyesen viszem majd be a házvezetőjéhez, hogy egyúttal be is mutatkozzak neki, és bájologjak vele egy kört - és mellékesen akkor tegyek egy kis kitérőt Pitonhoz is... - Akkor nézz utána, melyikhez mi kellhet, és majd a gyakorlások alkalmával meglátjuk, mit lehet érdemes esetleg alaposabban megfontolnod. - biccentek. Nem akarok ráerőltetni semmit, s így a legtisztább. Ha megpróbálok mindenben segíteni neki, amiben kéri, és majd idővel kiderül, valójában mi érdekli, vgy miben ügyes. Van ideje még, szerencsére, és tényleg úgy hiszem, hogy az a kérdés, mit akar, és csak utána az, hogy mi kell hozzá. - Egyelőre - ismétlem szavait mindenesetre szórakozottan, gondolatban nem teljesen ennél a résznél járok. Nem elég bátor hozzá? Persze, hogy nem, de az emberek változnak, kérdéses, hogy tényleg akadályozhatja-e a bátorság, vagy épp annak hiánya. Ha tényleg segíteni akar másokon, az olyanokon akár, mint amilyen ő maga most, bizonyosan tudna változni, és le tudná győzni félelmeit. De ami ténylegesen is leköti figyelmem, az már az invitálás: sok időt kihagytunk, és azt talán nem lehet heti egy-egy órával pótolni. - Természetesen nagyszerű - felelem nagy ártatlanul, leheletnyi beképzeltséggel csak. Na persze ez túlzás, és egyébként se várjon valami világmegváltó kosztot tőlem, de azért majd megpróbálom összeszedni magam, ha már vendégem akad. - Akad valami, amit nem eszel meg? - kérdezem azért még, s ha megkapom a választ, azt meg is jegyzem. A közeljövőben majd megtervezem a menüt, azt hiszem. - Lesz. - biztosítom eztán következő megjegyzésére, jelezve, ne reménykedjen, hanem legyen biztos. De eztán nem tudom megállni, hogy ne hozzam zavarba. Na tessék, és persze, ezúttal nem kell sokat várni, hogy vissza is vágjon. Halkan felsóhajtok, ahogy megdorgál, még, ha nem is nyíltan teszi, mert persze magáról beszél. Hogyne. - Ki mondta, hogy játszadozok? - billentem félre fejem. Egy pillanatig hallgatok, mert nincs kedvem ezt a témát tovább boncolgatni, de végül mégis folytatom, mert ő is őszinte és egyenes volt, most rajtam a sor, hogy legalább egy kicsit nyíltan álljak hozzá - Az igazság az, hogy az esetek többségében esélyt sem adok, hogy bármi komolyabb is kialakuljon, az nem az én műfajom. - nagyon nem, mert végül mindig fáj. Így pedig csak nekik, mennyivel jobb, nem? De nem tehetek róla, próbálkoztam párszor kapcsolatokkal, úgy tényleg, komolyabb kapcsolatokkal, de... Nem tudom, rosszul csinálok valamit, azt hiszem. És az apám hibája, vagy talán az enyém, de olyan jól esik őt hibáztatni. - De abban igazad van, hogy az idő ellenem dolgozik, és lassan kénytelen leszek változtatni a stratégiámon. - adom meg végül magam, de többet nem mondok erről. Majd ha úgy alakul, akkor később, máskor talán megvitatjuk, talán egyszer őszintébb leszek, és... Talán ő többet fog tudni mondani nekem, mint én neki. Pedig tőlem lehetne elvárni, hogy tanácsoljak valamit neki, nem is értem, valójában hova gondolok... - Hosszú távon alighanem én sem örülnék túlzottan neki. - hagyom rá, mert persze, gyakorolhatna rajtam, ha akarna, ideig-óráig bizonyosan el is tűrném, mert olyan vagyok. De egy ponton azért én is megunnám. Ellenben a következő téma már fontosabb és érdekesebb számomra, így az sokkalta inkább megragadja figyelmem. - Illemet nem tanítanak? - ingatom fejem - Nem foglak megsérteni, utána meg azt meséled majd mindenkinek, hogy hagytalak a kanapén aludni? Aztán meg leshetek, ha az anyukád másnap egy lapáttal vagy vasvillával áll az ajtómban... - úgy mondom, mintha ez reális lehetőség lenne, és mintha valóban tartanék ettől az eshetőségtől, mintha a vasvillás nő képe az egyik legrosszabb rémálmom lenne. Na persze, ki ne tartana egy dühös anyukától? Na jó - valójába engem nem hozna lázba, ezt talán sejti ő is, de a mondandóm lényegét talán érti. Felsóhajtok. - Biztos. Évek óta üres, és nem hiszem, hogy további évekre annak is kéne maradnia. - ezzel mára zárom a témát, talán majd kénytelen leszek aznap "újranyitni", de ezt a kockázatot egyelőre vállalom. De ahogy megszólal eztán, magam is kipillantok az ajtón, majd bocsánatkérően pislantok vissza őrá. - Ne haragudj, fel se tűnt, hogy így elhúztuk az időt! Értesítelek majd, csak természetes! - biztosítom mosolyogva, majd állok fel magam is, s kikísérem persze, csak odakint válok majd el tőle: én másfelé veszem az irányt. - Alig várom! Szia! – intek utána még tehát, mielőtt egy utolsó mosoly után elfordulnék tőle. És most... Nem is tudom, talán ennek örömére kicsontozok egy muglit pár száz kilométerre innen.
Kezdőlap
//