Ashley Morgen //& Marie//

Szereplők: Ashley Morgen, Marietta Edgecombe
Helyszín: Roxfort mellett a Fekete-tó partján

Oly sok emlékem fűz már ehhez a tóhoz, vannak köztük jók és rosszak egyaránt és furcsa, de hosszú ideig szabályosan kerültem a helyet. Egyszerűen az a kis incidens a tavalyi tanévtől elvette a kedvemet attól, hogy ide jöjjek, pedig annyira szép itt a táj és kellemes a levegő, futáshoz is pont ideális hely.  Múltkor például sikeresen összefutottam Leoval és végre tisztáztuk a dolgokat, hogy mi is történt pontosan, ami miatt annyira furcsán viselkedett. Egyszerűen nem tudom, mit gondoljak a történtekről, hiszen oké, azt tudtam, hogy Leo a fiúkat szereti, erre elég gyorsan rájöttem, de Roland... Mi van ha ő csak játszadozott a legjobb barátom érzéseivel?
Lehet, hogy erre a kérdésre sosem kapok választ, így inkább újra a tóra szegezem tekintetem és nézem a lágy hullámok sokaságát. Olyan nyugodt, mégis ki gondolná, hogy oly sok furcsa és ijesztő dolgot rejt magában? A sellők, a mérgező hínárok... Ezek teszik a Feneketlen-tavat azzá, ami, s ezen dolgok miatt nem merészkedünk bele oly sokan. Összébb húzom magamon a kabátomat, már kissé hűvös van, hiszen október végéhez közeledünk, ekkor hallom meg, hogy valaki a közelben jár, hiszen a lehullott faleveleken nem könnyű nesztelenül mozogni, s neki sem sikerül. Hátrafordulok és egy ismeretlen arcot vélek felfedezni, még sosem láttam ezt a lányt, pedig látásból azért nagyjából csak képben van az ember a diáktársait illetően. Hallottam, hogy a cserediák megszűnésének ellenére mégis jött hozzánk idén egy új tanuló, bár a felvételének okát nem tudom. Mégis, ha már prefektus vagyok, akkor talán illő lenne bemutatkoznom neki, nem igaz? Talán még a segítségemre is szüksége lehet, ez még kiderülhet később, így felkelek a helyemről, s egy gyors mozdulattal lesöpröm a koszt a nadrágomról.
- Szia - kiáltok, miközben felé veszem az irányt, s gyors léptekkel termek mellette, útvonalat hagyva magam után a színes falevelek között. Rajtunk kívül senkit sem látok a környéken, bizonyára a hideg teszi és sokan inkább az iskola falain belül maradtak vagy Roxmortsban forró csokiznak. - Marie vagyok, Hollóhátas prefektus, te pedig minden bizonnyal új vagy itt, jól sejtem?

Szereplők: Ashley Morgen, Marietta Edgecombe
Helyszín: Előbb a kastély, majd a Roxforti Fekete-tó partja

Október van....az év legszebb hónapja, a sok színes falevéllel. Látni lehet, ahogy kis időre meghal a természet, majd lassan-lassan újjá éled, mint a Főnix madár a hamvaiból.
Imádom ezt a hónapot-gondolom, majd nagy sóhajok között veszem tudomásul, hogy lassan ennek is vége. Botorkálok a hálókörletben, miután szinte minden csomag a helyére került. Körbe nézek, és furcsa érzések kerítenek hatalmába. Próbálom lezárni magamban, és lerázni magamról a múltamat, és itt a Roxfortban kezdetét veszi az új életem. Az ablakhoz lépek, és meglátom a tavat. Természetesen nem bírok magammal, azonnal magamra kapom a kabátom, és elindulok ki, az udvarra, természetesen egyenes célom a tópart.
Valami oknál fogva a víz mindig is nyugtató hatással volt rám, segített kizárni a nem hozzám illő gondolatokat. Most is ilyen céllal indulok útnak, ki akarom zárni magamból a félelmet. A félelmemet attól, hogy nem találok majd barátokra. az egyik legfőbb célom barátokra lelni, olyan barátokra, akikre otthon soha nem tehettem szert. De erőltetni nem akarom magam senkire. Szóval első fogadalom, ha valaki megszólít, akkor természetesen beszélgetek vele, de magamtól nem keresek senkit.
Igyekszem, hogy mielőbb a tóparthoz érjek, de természetesen eltévedek a hatalmas kastélyban, ahol még egyáltalán nem ismerem ki magam. Jó lenne az új diákoknak egy térkép-fut végig bennem a gondolat, aztán rájövök, hogy nagyjából én vagyok az egyetlen akinek szüksége lenne ezen a helyen térképre. Hiszen nagyon kivételes eset, hogy felvettek ide, és ezzel teljesen tisztában vagyok. Nagyon bízom benne, hogy a bácsikám erről az eseményről nem tájékoztatja majd a családot, mint, ahogy más eseményekről szokta.
Gondolataimba merülve, miután majdnem neki mentem egy ajtónak rájövök, hogy az előcsarnokban vagyok, ahonnan már egyenes út vezet a tóhoz. Szinte rohanok kifele, csak akkor lassítom lépteimet, mikor az avarral teli részre érek, hallgatom ahogy a lépteim zörgetik a faleveleket, és figyelem a szivárvány minden színében pompázó előttem lévő avar szőnyeget.
Észre sem veszem, hogy valaki ül a tóparton, így kissé meglepődöm, amikor valaki sziával köszön. Először azt hiszem nem is nekem szól, de aztán gyorsan folytatja kis monológját, az újoncságról, és hasonló dolgokról. Marie...már a nevét is tudom. Rá mosolygok, és remélem, hogy a közvetlen természete, nem pedig a prefektusi kötelezettsége mondatja vele ezeket a dolgokat.
-Szia-mondom neki, és nyújtom felé a kezem, mint afféle jól nevelt kislány. Ashley vagyok, Griffendéles, és igen, talán még az újnál is újabb vagyok.-mosolygok tovább, bízva abban, hogy nem hiszi azt hogy valami elmeintézetből szabadultam.
-Most jöttem Amerikából, és szinte csoda, hogy itt lehetek.-elengedem a kezét, és próbálok rájönni, hogy hova teszi ezt a hirtelen információ özönt.

Prefektusként már igazán hozzászoktam az új diákok fogadásához és ahhoz, hogy gyakran kérdésekkel bombáznak. Mármint olyan kérdésekkel, amik az iskolával kapcsolatosak, mint például a tantermek helye meg a könyvtárhasználat... Vannak dolgok, amiket emlékszem, hogy nekem is sokáig tartott megjegyezni, főleg az útvonalakat, így teljesen átérzem az új diákok problémáját e téren. Azonban mióta Tudjukki visszatért, a cserediák programunk megszűnt, így az új diákok lekorlátozódtak az elsősökre, a picikre, akik hatalmas, csillogó szemekkel követnek a bemutatás közben. A prefektusi beosztást simán jellemezhetnénk egyébként egy közismert mesefigurával, a Tündér keresztanyával, hiszen ő segített Hamupipőkének eljutni a bálba, a mi feladatunk pedig az, hogy segítsük az újak beilleszkedését. Persze van még más is ezen kívül, de a tanév elején nagyban lekorlátozódnak erre a dolgaink.
Hallottam, hogy idén azonban mégis érkezett valaki, egy új lány, külföldről, ám mivel a Teszlek Süveg nem a Hollóhátba osztotta, így még nem volt alkalmam találkozni vele, csupán hallottam, hogy itt van és ennyi. Ki gondolta volna, hogy egy egyszerű kis tóparti leruccanás alkalmával azonban mégis találkozok vele? Merlinre, ez aztán a véletlen!
- Igazán? A keleti vagy a nyugati partról? Nem mintha lennének ott rokonaim vagy jártam volna arrafelé, csak puszta kíváncsiság - érdeklődöm mosolyogva, miután megtudom, hogy Amerikából érkezett. Na igen, ott még nem jártam. Szerintem a legmesszebbi kiruccanásom is Brazíliában volt, Rio de Janeiroban idén nyáron. Mondjuk az messzebb is van, mint az Egyesült Államok, szóval legközelebb talán mehetnénk oda, nem? Mondjuk apa állapotával nem biztos, hogy jó ötlet az utazgatás, Rioba is csak anyu jött velem, apa pedig Abivel együtt itthon maradt.
- Egyébként meg nincs azzal semmi gond, hogy új vagy, "még z újnál is újabb" - idézem őt egy biztató kacsintás kíséretében. - Szerintem gyorsan hozzászoksz majd az ittléthez, az idő pedig gyorsan telik majd, meddig maradsz itt? - érdeklődöm, s közben azon kattog az agyam, hogy elindulhatnánk valamerre, hogy ne csak itt álldogáljunk egy helyben, legalább egy padra leülhetnénk, de előbb megvárom a válaszát, nem fogom sürgetni.

Figyelem a lányt, hogy miképpen reagál szavaimra. Azt megfogadtam, mikor bekerültem, hogy nem fogok hazudni senkinek, de nem is fogok rögtön elmondani mindent magamról. Sem a szökésem, sem pedig a családi egyetnemértést. És tessék máris egy olyan kérdés, ami őket idézi. Egy pillanatra elkomorul az arcom, de hamar úrrá leszek magamon, mert nem szívesen veszem, ha látják rajtam a feszültséget miattuk. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg a nevem az ami besegített ide. Ráadásul figyelnem kell a szavaimra, ebben az országban nem tudom ki a "barát" és ki az "ellenség".
-A keletiről, New Yorkból.-felelem a kérdését hallva, és bízom benne, hogy majd megszokom azt a fajta szemcsillogást, ami megjelenik, mikor az emberek meghallják azt, hogy Amerika.
És tessék, máris érkezik a kérdés, amire fogalmam sincs, hogy válaszoljak úgy, hogy nem árulok el túl sokat, próbálok időt nyerni azzal, ha az újoncság problémáit feszegetem.
-Persze, itt is mindenki volt új, de mégis, az én helyzetem kicsit más....-egy pillanat alatt fut át az agyamon a következő mondat, és mire rájövök, hogy ez mennyi kérdést fog maga után vonni már ki is mondom...-még iskolába sem jártam soha. És jól jönne egy térkép, mert lefelé jövet többször sikerült eltévednem-pbálok javítani a helyzetemen, de attól tartok ez már vesztett ügy. Maximum ha a lány nagyon feszegeti, akkor apróbb dolgokat elmesélek, de nagyon mélyre nem mehetek, most még biztosan nem.
-Tulajdonképpen Angliában tervezem leélni az életem. Nem vagyok "csak" cserediák, hanem itt tervezem befejezni az iskolát.-mondom, miközben a csak szónál idézőjelek rajzolok a levegőbe a kezeimmel.
Borzasztó zavarba kezdek jönni, már a tenyerem is izzad, jó lenne valamit most cselekedni, de nem akarom ott hagyni a lányt, szóval bízom benne, hogy elindulunk valamerre, vagy leülünk egy padra, bár menni most jobb lenne, talán szellőznének a gondolataim közben.

- A Nagy Alma - terül szét hatalmas vigyor az arcomon. - Valóban olyan különleges, mint mondják? És a Szabadság szobor? Te biztos voltál benne, oda fel lehet menni, igaz, - szalad ki belőlem a kíváncsiság. Azért egyszer szívesen megnézném azt a várost, az amerikaiaknak teljesen más életfelfogása van mint nekünk és talán lehet, hogy most tolakodónak is tűntem Ashley szemében, hogy ennyire érdeklődök a szülővárosa iránt, de... De szerintem egyszer mindenki látni akarja azt a helyet és felmenni a szabadság szobor tetejére meg a többi. - Nem muszáj amúgy mindenre válaszolnod, csak... Csak tudod mindig olyan jó volt látni a cserediákok érkezését és a bemutatkozásukat a tanévnyitókon, mikor kicsi voltam. Vártam, hogy majd talán nekem is lesz egyszer egy ilyen szobatársam, de ugye a jelenlegi helyzet miatt nincs lehetőség cserediákok fogadására, szóval...
nem terveztem ennyire mélyen belemenni a témába, de néha megindul a nyelvem és a szavak csak úgy jönnek és jönnek egymás után, én pedig csak nehezen tudom abbahagyni a kis mondandómat. Ez főleg akkor jellemző rám, ha valami érdekel és Ashley... Nos ő egy másik varázslótársadalomból jött és, mikor kicsi voltam, akkor nem beszélgettem a cserediákokkal, ők ugyanis túl idősek voltak hozzám képest. És igen, őszintén bevallom, kíváncsi vagyok rá, hogy mégis milyen lehet az amerikai varázslóiskola meg a kultúra, de nem támadhatom le ilyen kérdésekkel, mert még a végén azt hiszi, hogy valami megszállott fanatikus vagyok az iskolája meg a születési helye miatt.
A következő kérdésemre kapott válaszon azonban magasba szökik a szemöldököm. - Nem... Nem jártál iskolába? Akkor magántanuló voltál vagy mi? - nézek rá furcsán, de közben azért kattog az agyam azon is, hogy az eltévedéses dologra mit lehetne kitalálni. - Körbevezethetlek, ha akarod, vagy megpróbálhatok valami térképszerűséget firkálni ha az segít a problémádon.
Oké, a rajztudásom nem nekem a legjobb az iskolában de nem lenne olyan szörnyű még mindig mintha valami fiú rajzolná le neki, ebben biztos vagyok. A körbevezetést meg akár közben is tarthatnánk vagy utána és így már el tudná helyezni vizuálisan a dolgokat látottak alapján és nem csak egy felülnézeti sík rajzból, amit tőlem kaphat.
- Oh, tényleg, ez tök jó - mondom mosolyogva, mikor meghallom, hogy nem csupán cserediáknak érkezett, hanem itt is marad. - Gondolom, akkor azért kerültél be, a költözés miatt, ugye? - kérdezem meg a nyilvánvalót, hiszen mi sem világosabb ennél az egésznél. Angliába költöztek ő és a családja és így került be a Roxfortba is. Gondolom, a magántanára biztos Amerikában maradt, és így nem volt más lehetőség, hacsak nem akarnak tapogatózni a sötétben, ami Angliában most nem olyan szerencsés.
- Hallod, öm... Nem ülünk le ott egy padra, vagy ha fázol akkor menjünk vissza a kastélyba és körbevezetlek szívesen csak az egy helyben ácsorgás nem tartozik az erősségeim közé - vakarom meg a tarkómat egy kínos mosoly kíséretében.