Comeback story

Könnybe lábadt szemeim előtt lepereg a töredéke azoknak a momentumoknak, amik kapcsolatunkhoz kötődnek. Bárcsak leállíthatnám a folytonos lejátszás, de lehetetlen. Olyan, mintha felébredt volna álmából a valóság és elhivatottan kutatja a fantáziaszerű múlt hibáit.

Pirult arccal állok előtted a Roxfort Express-en, pedig csupán annyit kérdeztél tőlem, én vagyok e Adam Traynor húga. De hát nem csoda a felszínre tört zavarom, hisz hozzám szólt egy mardekáros fiú. Bólintok. Mit is tehetne egy tizenkét éves?

Ugyanaz a pöttöm kislány vagyok, pontosan veled szemben állva tűröm az alaptalan gúnyolódást, a nevető szempárokat, a kígyó házba tartozó támadóm csípős megjegyzéseit, a bántásaid. Nem először, sem másodszor, de még csak harmadszor sem. Azonban ezúttal orbitális nagy mázlim van, hisz most az egyszer Merlin áldásaként, váratlanul feltűnik a bátyám. Móresre tanít, amiért gúnyt űztél belőlem, piros orrot, bohóc ruhát és fehér arcot kaptál tőle, emlékszel? Igazi mókamestert varázsolt belőled, teljes mértékben kiérdemelted. És elrángat, egy rövid szekundumig figyelem, milyen büszkén viseled a megaláztatást, egy kicsit megsajnállak, de valahol fel is nézek rád.

Elhangzik a neved, és azt várom, hogy az ellenfelem a párbaj-szakkörön az a kisfiú legyen, akit négy évvel ezelőtt, a Roxfort folyosóján otthagytam, de helyette egy fiatal felnőtt lép ki a tömegből. Kiismerhetetlen érzés ejt rabul, olyan butusnak érzem magam, amiért nem számítottam erre. „Esélyem sincs.” Ismételgetem magamban, de leginkább azért, mert körülöttem is ezt susogja a tömeg. Kissé sem meglepő módon, padlóra küldesz, és ez az utolsó csepp a pohárban. Sosem győztem még veled szemben, így amint hátat fordítasz, hogy lelépj az emelvényről, megbénult agytekervényeim csupán egy petrificus totalust képesek kinyomni magukból. Mentségükre szólva jól időzítettek. Nagyot zuhansz, a padlónak puffanó merev tested a győzedelmem hangjaként szól. Gyengélkedőre kerülsz, ennek ellenére elmondhatatlan büszkeségem már aznap estére elfogy, és kialvatlanul, reggel, a Nap első sugaraival lopakodok be a kórterembe egy tülkölő nárcisszal a kezemben. Pár másodpercig elidőzöm az békésen álmodó arcodon, majd lerakom a virágot, a bocsánatkérő kártyát, és gyáván elmenekülök, mielőtt esélyed adódna felébredni.

- Köszönöm, T.T.! – kiáltod oda, mintha olyan természetes lenne, hogy hozzám szólsz. Dermedt mimikával a hangod irányba fordulok, arcodon olyan mosoly ragyog, ami azt súgja, szórakoztatónak találod a reakcióm.
- Semmiség. – préselem ki ajkaimon nagy nehezen és hálát adok Merlinnek, hogy még csak sanszot sem adsz, hogy hallgassak az ösztöneimre és szabadkozásba bocsátkozzak.

Tudod, az a fa az én fám volt. És azzal, hogy téged ott találtalak azon a szabad délutánon, közös lett. És a tavasszal úgy virágzott, mint az irántad táplált érzéseim. Az alatt a fa alatt megszűnt az idő, és a minket körülvevő gondok.

- Thalia, ugye tisztában vagy azzal, hogy a családja ősellenségünk? Ha apa… - oktat ki szellőpusmogásnál nem hangosabb hangszínezeten Adam a kúriánk egyik termében. – Szerinted miért nem kaptál tőle egyetlen egy baglyot sem nyáron? - töri meg a hatásszünetet. Igaza van, és mégis most az egyszer önző szeretnék lenni. Magamért, értünk.  – Apa még nem tudja, köszönd meg, dédinek. – jegyezi meg, majd magamra hagy, és ennyivel le is zárja a vitát.

Kétségbeesetten futok a folyosón, csakhogy elkerüljem a veled való találkozást. A nap folyamán talán harmadszorra, pedig csak most múlt dél. Ebédelni sem mentem el inkább, te pont nem azok az emberek közé tartozol, akik félnek attól, hogy más asztalához menjenek. Aznap sikerült lerázni.

A bagolyház igazán magányos hely, és ezzel másodéves korom óta tisztában voltam, azonban az utam most nem azért vezet oda, hanem mert dédinek írtam egy levelet. Belépve a helyiségbe veled találom szembe magam. Azt mondod, láttad, hogy levelet írok, és bár némileg reméled, neked szól, inkább úgy döntöttél, biztosra mész. Megkérdezed, miért kerüllek, én pedig félrenézek. Veszekedni kezdünk, rettenetesen mérges vagyok rád, amiért tudtad, ősellenségek vagyunk, és mégis közeledtél felém. Én valóban nem tudtam, sosem érdekeltek édesapám munkaügyei. Pedig Londonból is a családod miatt költöztünk el. Neked rohanok, te pedig lefogsz, és ellenkezést nem tűrően megcsókolsz. Most először. És minden düh, probléma megszűnik létezni. Mert szeretsz. Ki is mondod.

Mosolyogva, estélyben forgok, te vagy a párom, életem legboldogabb bálja. Hússzirmaid gyengéden az enyémekhez tapadnak, majd a nyakamhoz. Rengeteg csillag van az égen…

- Húzz már el! Van menyasszonya! Nem esett le, hogy ezidáig mindent azért tett, hogy felbosszantsa az apját? – kérdezi a barátod, úgy rám ripakodik, mint életemben még soha senki. És te nem szólsz semmit, nem teszel mást, csak nézel önvád teli íriszekkel, mert tudod, hogy igaza van. Azért álltál le velem, mert apád lelki mérgezése volt a legfontosabb célod. Hála Merlinnek Roxmortsban tartózkodtunk, a Roxfort már a múlté. Csak arra tudok gondolni, szerencsére sosem kell egy folyosón sem rohannom, hogy elkerüljem a veled való találkozást.
Visszacsúsztatom a terhességi tesztet a zsebembe, és árva szó nélkül otthagylak titeket.

Magyarázkodsz, csak egy esélyt kérsz, hogy mindent tisztán kifejts, de nem kérek többet a hazugságaidból, szinte nem is értem, miről beszélsz. Szavaid csupán dobhártyámig jutnak el, bárcsak tudnám, ki és miért hozatott ide. Gondolataim jégbe fagytak, mióta tegnapelőtt este lehullott a lepel a családom előtt féltve őrzött titkokról – az utódod növekszik a szívem alatt. Sosem gondoltam volna, hogy a crucio ennyire fájdalmas, és a legrosszabb, hogy van nála pokolibb is: a pszichikai fájdalom, ami az a gondolat szít, hogy a meg sem született kisbabánknak is túl kellett élnie. Tudod, ő egy igazi harcos. Majdnem elvesztettem, de úgy látszik, olyan erősen kapaszkodik a szeretetembe, mint egykor én a tiédbe.  

- Láttad a mai újságot? – kérdi Adam, és a dohányzóasztalra dobja. Elhúzom a szám, miközben megrázom a fejem, és tovább nyomogatom reflexszerűen a távirányító kerek gombjait. Hetek óta ezt csinálom, egészen belejöttem a rejtőzködésbe. Fél pillantást vetek rá, most már hivatalosan is házasodni fogsz. Tovább váltogatom a csatornákat, mintha csak a kákalag szaporodásáról írna a hírlap: semmi olyasmi, amit ne tudnék.

Elnézést, amiért ilyen hosszúra sikeredett, Thalia születendő gyermekére esküszöm, ez a rövidebb verzió!
A pb-hez nem feltétlenül ragaszkodom, lehet még Sebastian Stan, vagy más megbeszélés szerint, kritérium, hogy világos szeme és sötét haja legyen (Ian Somerhalder kíméljen). Írj, ha megérkeztél, nagyon várunk!