The Freaks - Janus Thickey Szárny

We are one
We are a universe
Forebears of what will be
Scions of the Devonian sea
Aeons pass writing the tale of us all
A day-to-day new opening
For the greatest show on Earth

The Greatest Show Begins

Amikor már háromnegyed órája nem hallottak rólam semmi hírt, mert kiültem a teraszra egy kis friss levegőt szívni, talán már gyanús lehetett nekik, hogy mi van. Nem ez volt az első, és nem is az utolsó, hogy a trippelés beindult, ahogyan a fantáziám is, és megint sikerült olyanokat flesselnem, amiből magamtól nem megyek ki. Megesik, hogy elfog a hév, és keményebbnek képzelem magam az állapotomnál, általában az ital mindig segít abban, hogy halhatatlannak tartsam magam. Talán nem ártana végre betartanom a medimágusok szigorú előírásait, és mondjuk nem elfelejtenem, ha meg kell innom a bájitalom, meg mintha az alkoholtól is óva intettek volna… és akkor még nem is tudnak a sárkányfűről, amit Osberddel olyan lelkesen használunk, ha már egykori hugrabugos prefektusként tökéletesen megtanultam a sodrás művészetének legkisebb apróságait is.
Ezúttal persze semmi ilyesmiről nem volt szó, tényleg csak pár sör, de a végeredményen nem változtat. Még arra sem emlékszem, amikor szólok a többieknek, hogy kicsit kimegyek levegőzni. A vakító, össze nem illő színek háborújában olyan érzésem volt, mintha a fejem meghasadni készülne, a villódzó képektől pedig iszonyatos hányinger és émelygés jött rám. Lehet, hánytam is, nem tudom. A képek egyre inkább beszippantottak, a kavargó színorkán pedig pillanatokra átállt valami egésszé, hogy egy-két másodperc múlva újra megváltoztassa alakját. Felemeltem kezem, a színekből pedig különböző tárgyakat gyúrtam, mintha magam akarnám kontrollálni ezeket a látomásokat. Talán furcsának tűnhet, bár mi is lehetne furcsább azoknál a szemeknél, amiket egy idő után a saját kézfejemen láttam? Néha-néha rám pislogott, kizökkentve abból a műveletből, amit addig végeztem, a kontrollt pedig teljesen elvesztettem, amikor végül belepillantottam a szempárba. Mintha a világ maga köszönt volna vissza rám, ami épp úgy nézett ki, mint egy teljesen szürreális, posztimpresszionista festmény, éppen csak teljesen élőben. Aztán amikor teljesen megfeledkeztem magamról, már én is benne voltam, mintha Van Gogh maga festett volna, s jelent meg vibráló teljességében hasonmásom, hogy egyetlen kérdést tegyen fel röhögve, a sikoltó kórus kántálásával kiemelve saját hangját: te még mindig élsz?
Ilyen, és ehhez hasonló álmok börtönébe zárva már egyáltalán nem szokott meglepni, hogy nem a saját ágyamban, de nem is Nobu csecse kis kastélyának valamelyik kanapéján, esetleg a drága és értékes perzsa szőnyegén ébredek. Több évig voltam vendége az osztálynak, Mrs. Strout már régi ismerős, ahogyan az egy szál, inkább köténynek nevezhető hálóruha, meg a Jingle Bells szinten unalmas, fehér ágynemű is, amivel betakartak. Egyedül Gildylocks képes feldobni ezt a helyet, régi jó ismerősöm persze totálisan elfelejtette, hogy ki vagyok, annyira kivan, de nem hibáztatom érte. Amikor pedig egy nappal később zenésztársaim belépnek a kórterembe, a már ezer éve megszokott látvány fogadja őket – egy szál hálóruha-kötényben görnyedek az ágyamon, derékig betakarózva, az ölemben, de a földön szétszórva is rengeteg kottával, tintától maszatos orral, mert egyszer meg kellett vakarnom azt a szintén tintás kezemmel, pennával ujjaim között, szemüvegem mögül pedig a lapokra és a felfirkantott hangjegyekre koncentrálva.
- Ne gyászoljatok már ennyire! Zseniális ötletem támadt. Persze kivédtem. – vigyorgok rájuk, és már keresem is a megfelelő kottát. A fele a földön persze, esélyem nincs, de ha belelovallom magam a zenébe, aligha foglalkozok olyan apróságokkal, mint a rend.
- Usagi, te tudsz zongorázni! Miért nem toltunk együtt egy négykezest? Elkezdtem írni egyet, azt mondták, holnapután hazaengednek, addigra kész leszek. Meg mit szólnátok néhány sikítószellemhez? Keira biztos vágja, hogyan lehet ártalmatlanná tenni őket, téged meg már úgy sem tudnak megölni, már no offense. Csodásan fognak hangzani Osberd dudája mellett. – kapkodok a papírok között, az pedig szinte csoda, hogy a tintás üveget nem borítom fel. Pedig nagyon egyszerű lenne. Megszokhatták már, hogy ha ide kerülök, beletelik némi időbe, míg lecsillapodok, de mindig úgy érzem, ez az egyetlen dolog, ami még józanul tart. Bár szerintem titkon örülnek neki, ha betrippelek, hátha én írom meg a következő Can you dance the hippogriffet.
- Egyébként mondjátok, hogy hoztatok valami kaját! Az itteni koszttól a maradék étvágyamnak is annyi. Bár a jó öreg Gildy repesett az örömtől, amikor nekiadtam a pudingomat. Lehet, az én hibám, hogy felszedett magára pár kilót. – hátrapillantok a mögöttem lévő ágyra, ahol a szórakozott írót épp egy medimágus szórakoztatja. Kicsit kerekebb az arca, mint a fotóin, amiket annyira imád aláírni. Pedig láttam Osberd húgának egyik példányán, milyen a valódi aláírása, a mostani pedig egyáltalán nem hasonlít rá. Kiráz a hideg a gondolatra, hogy egyszer én is megkattanok annyira, mint ő.

Credit: Kristen at SP
Music: The Greatest Show on Earth