Vérfarkas Nyilvántartó- és Befogó Egység. Milyen hangzatos. Körülnézek: Bob épp keresztrejtvényt fejt az egyik múlt heti Próféta hátulján, én meg egy-két régi aktát lapozgatok, és a kekszes dobozban turkálok, amit a felesége küldött neki a melóba, jó asszony, ritka az ilyen. Befogási végzést kábé három hete nem láttam. Ha nem akadna rendszeresen egy kis mellékes, biztos, hogy megölne az unalom, de szerencsére a feketepiacon nagyobb az érdeklődés a vastag bundák iránt, mint a minisztériumban (óvatosan mozgatom a jobbomat, a hosszúujjú alatt persze nem látszik a kötés, ami a tegnap szerzett, friss és egyelőre még rohadtul fájó égésnyomokat fedi). Az irattárat is csak azért nyálazom át, hogy elindíthassam a kérvényt az eltűnt vagy hiányosan dokumentált szőrmókok ügyeiben, és százból egy esetben esetleg kimehessek terepre, mondjuk kábé úgy két és fél év múlva, amikor a kérvény célba ér. - Odavagyok a nejed kekszeiért - közlöm teli pofával -, most már tényleg csak egy kis Lángnyelv kéne, tudod, az a remek évjárat, ami ott pihen szomorúan a felöltőd belső zsebében… - Ingyenélő - morogja fel se pillantva. - Felőlem vihetnéd az asszonyt a kekszeivel együtt, csak a piámhoz ne nyúlj. - De azért látom, hogy már nyúl is a laposüveg után, és úgyis megkínál, ha már egyszer itt szittyózik az orrom előtt egész nap, de pont mielőtt ez megtörténhetne, egy papírrepülő landol az asztalán. - Mi a fene? Odafent még tudnak a létezésünkről? - Merlin, add, hogy befogási parancs legyen - sóhajtom. Bob szétbontja a lila vackot, és belesandít. - Na? De hiába reménykedek, látszik a mozdulatból, ahogy kicsavarja a laposüveget, és belekortyol. - Álmodj tovább, királylány. Nyilvántartásba vétel. Lent van a fickó a vallatókban. Na, akkor kő-papír-olló, vagy dobjunk fel egy galleont?
Jaj, ne már. Komolyan pont ő? Nincs senki más ezen a kurva hóhérügyosztályon, akinek odalökhetem a szaros átvételi dokumentumaimat? Nem vesződöm azzal, hogy leplezzem előtte a megvetést, ami automatikusan, zsigerből kiül az arcomra, miközben a szemébe nézek. Amúgy se tenném, de előtte különösen nem. Apuci pici fia. A vallató. Lehet, hogy tíz évvel idősebb nálam, vagyis asszem, harminc is elmúlt már, de még mindig olyan tipikus, kibaszott idegesítő jókisfiú feje van. A saját kudarcomat okádja vissza rám ez a túlkoros babapofi. Az “ünneplést” hármasban a Durmstrang befejezése és az elbaszott felvételi örömére, azt az odavetett morzsát a családi összetartozásból, ami másról se szólt, csak a megalázásról. Hogy ő összehozta, én meg nem. Még valami az övé, ami az enyém nem. Neki sikerült a felvételi, csak azért, hogy aztán egy élethosszig kínozza itt azokat a lúzereket, akik lebuktak. Kurva nagy teljesítmény, büszke lehet rá! Milyen érzés lehet belenézni ezekbe a kiskutyaszemekbe a vallatóasztal másik oldalán? Mintha az a pattogós stréber tartaná a kezében az életedet, aki mindig kiesett a padból elsőben, hogy elmondhassa, ami neked akkor épp nem jutott eszedbe – minden – egyes – kurva – alkalommal. Kibaszott idegesítő. Egyenesen gyűlöletes. Elfintorodok, az ujjaim elfehérednek, úgy szorítom a kezemben az irattartót. - Állítólag van nálatok egy vérfarkas, aki nincs benne a rendszerben – vakkantom végül, csak utólag jut eszembe, hogy talán köszönni kellett volna, mert ez gyerekes dolog, ahogy az is, hogy tegezem, megszólítás nélkül. De szarom le, baszki, szarom le. Akkor gyerekes vagyok. Meg neveletlen. Sajnos nem osztoztunk ugyanazon a nagyszerű gyerekszobán, igazán nem tehetek róla, hogy nem lettem ilyen tökéletes, mint ő, a szeplőtelen, csodálatos Fiúgyermek. Az örökbefogadott fattyú, ja. - Azt mondták, ha nem tudom felvinni, akkor itt vegyem nyilvántartásba. Mármint azt, ami megmaradt belőle. Ha végeztetek vele. Nem tudom levenni róla a pillantásomat. Kerülöm, amikor lehet, ami azt illeti, szerintem évek óta nem voltunk egymáshoz huszonöt méternél közelebb, de most muszáj megbámulnom, mint egy különösen undorító fajkeresztezést, nem is tudom, lehet, hogy önkéntelenül is a gyengeségeit keresem rajta, egy heget, egy kiütést, idegességet, bármit… de inkább az a kérdés, hogy te is tudod, amit én tudok, babapofi?
Az egy kétségtelen tény, hogy jönni fog. Ebben ugyanis egészen biztos vagyok. Abban nem, hogy mikor. Nem mondanám felhőtlennek a kapcsolatunkat, így feltételezem, hogy ha valakinek jönnie kell, hát az nem ő lesz, hacsak nem halt ki az az osztály szinte már teljesen, így némileg meglepetten pillantok fel rá, amikor beviharzik. Én az irodámban vagyok már - a munkához megszokott, egyszerű talárban -, hogy a jószág hol van, az egy egészen más kérdés, egyelőre nem is hozom szóba, pedig sejtem, hogy azért jött, és nem azért, mert kedve lenne egy tea mellett régi szép emlékeket feleleveníteni. – Szép napot – köszöntöm kimérten, ahogy végigjáratom rajta tekintetem. Próbálok semmitmondó maradni, és nem visszatükrözni a rajta mutatkozó érzések garmadáját. Egyébként sem utálom őt. Annyira. Irigylem, amiért szabad lehet, és ehhez - legalábbis meglátásom szerint - megkap mindent. Amiért nem kell részt vennie abban a színjátékban, amibe engem beleerőszakoltak. Szó szerint. Köszöntésem után csak egy röpke pillanattal később felelek a szavaira, mintha azt hinném, hogy a kósza figyelmeztetés után majd viszonozza a köszöntést. Sejtem, hogy nem fogja. – Állítólag. – visszhangzom tehát idegesítő nyugalommal. – Csakugyan? – kérdem eztán lassan, majd csak engedékenyen vállat vonok. – A lábán kétlem, hogy elmenne innen bárhova is. – teszem azért hozzá, habár nem kérdezte. Arról viszont, hogy merre találja az illetőt, nem teszek említést, és úgy egyáltalán, mással nem is utalok a lényre egyelőre. – Milyen rég láttalak... – jegyzem meg helyette, nem annyira számon kérően, vagy épp érdeklődve. Egyszerű utalás ez a részemről: most is tudtalak volna nélkülözni.
Érzem, hogy megrándul a szám, önkéntelenül, mint egy artéria rángatózása az ember halántékán. Persze, ő köszön, ő mindig pontosan azt teszi, amit kell, annyira foltmentesen ragyog, és képes kényszert ébreszteni bennem, hogy mégiscsak üdvözöljem. Azt nem mondtam, hogy leküzdhetetlen kényszert. - Állítólag - ismétlem annyira higgadtan, amennyire csak képes vagyok, pedig, ami azt illeti, a puszta létezése is felkúrja az agyamat. Mert látott. Látott mindent, hisztériázni meg bőgni meg könyörögni, és el akarom felejteni, hogy voltam valaha ennyire hülye picsa, de képtelen vagyok, amíg rám bámul az idegtépően nyugodt, sötét szemeivel. Kisöpröm a hajszálakat az arcomból, és felszegem az államat, mindegy, úgyis beleszivárog a hangomba az ingerültség, miközben adom a megrökönyödöttet. - Na ne mondd, most teljesen meglepődtem! Érdemes egyáltalán nyilvántartásba vennem, vagy jobb, ha inkább összeírom az angol fasírt összetevőit, és azt a címkét ragasztom az ipse talárjára? Hát, ha engem kérdezne valaki, szerintem az utóbbinak több értelme van. Ha a mi egységünknél csak fele olyan hatékonyan folyna a munka, mint ebben a retkes pincében, nem szaladgálnának odakint azonosítatlan vérfarkasok. A protokoll viszont protokoll, úgyis be kell vezetni a rendszerbe, ha már csak az élettelen maradványait találom itt. Lehet, hogy ha utánaérdeklődünk kicsit az ismerőseinek, akadnak még bundások, akikre elkel a biléta. Nem mintha ez rajtam kívül bárkit érdekelne. Mármint oké, ez egy demokratikus ország, de mi a szarért hagyjuk szabadon kószálni a bestiákat? Maga a nyilvántartás is egy vicc, még akkor is az lenne, ha nem lenne ennyire könnyen megkerülhető, inkább kennelbe az összeset. De mindezek a kecsegtető gondolatok, pláne az, hogy felkutatom a vérfarkas ismerőseit, jelenleg nagyon távolinak tűnnek. Pár másodpercig még jelentőségteljesen meredek rá, hátha eszébe jut, hogy esetleg instrukciókat adjon, aztán újra arrébb gereblyézem a hajamat, és kifújom a tüdőmből a levegőt, mielőtt még valami másra használnám, például arra, hogy ordítsak. - Igen, milyen kár, hogy ilyen ritkán futunk össze, szerintem is - vágom rá türelmetlenül. Hogy ő tudott volna nélkülözni? Hát az agyam eldobom. Mégis mi fáj neki a saját koronázási ünnepélyében? Lehetne hálás is, hogy ennyire könnyen félreálltam, a végrendeletet se fogom piszkálni, pedig már most tennék rá vagy ezer galleont, hogy az öreg az utolsó szálig mindent ráhagy. Igazából leszarom. Nem kértem semmit. Minden az övé lehet, sőt igazából minden az övé. A saját érzéseim kristálytiszták, de neki mégis mi a fasz baja van velem? Közelebb lépek, és rákönyökölök az asztalra, belemászom az aurájába, belefúrom a tekintetem az övébe. Nem mintha nekem jól esne, de ha már osztja az averziómat, gyötrődjünk együtt, testvériesen. - Én is szeretném minél hosszabbra nyújtani ezt a rég várt, gyönyörű pillanatot, de sajnos, most is vár a munka. Neked nincs valami halaszthatatlan dolgod? Senki se várja éppen, hogy megnyúzd, nem kéne sietned a meghitt, közös teátokra apukáddal, vagy valami?
Szinte érzem, ahogy elkapja az indulat, és ez valahol megnyugvást hoz. Ugyanolyan elcseszett, mint én, bár nem tudom, miért. A helyében én örülnék, hogy valami - bármi - okból kifolyólag nem kellett részt vennem ebben az egészben. Bár nem tudom, ő ebből mennyit érzékelt. Gyerekként semennyit. De már nem gyerek, és a család része. Fordított helyzetben az egyetlen, amit éreznék, a mérhetetlen káröröm, nem győzném az orra alá dörgölni, milyen pocsék helyzetben van, és na lám, nézze csak meg jól, mit vesztett... Ő meg... Nem is értem. Hálátlan. – Hmmm – gondolkozom el szavain – Szerintem elég keserűek lehetnek, legfeljebb kutyatápba való, de végül is nem rossz ötlet – felelem ironikusan – Bár ha nem így lenne, is felesleges lenne meglátásom szerint, na de igazán nem akarom elvitatni a... Hasznosságotokat. – felelem végül csak ártatlanul. A puszta jelenléte is sért, a gyűlölködése, az indulatai, a tudatlansága. Oly sok mindenről lemondanék, ha cserélhetnék vele! Vagy bárki mással. Erre meg épp ő merészel itt utálkozni? Részemről akkor takarodhat is innen, az egész osztállyal együtt. – Ugye? – sajnálkozom azért szavaira készséggel, mintha tényleg a közös, családias pillanatok hiányoznának az életemből. Igazából lehet, hogy tényleg, de ezt sem ő, sem az apja nem tudja már pótolni. És értelmetlen is lenne. Összeszűkülnek szemeim eztán, ahogy megmoccan, tekintetem ráfüggesztem, de nem moccanok helyemről, ahogyan követem őt, szelíd érdeklődéssel pislogok fel rá, és hallgatom meg mondandóját. Épp csak hangom tükröz mást, abból érződik valami, ami nem illik a képbe. A megvetés, ami az utolsó szavak után úgy lángol fel bennem, hogy ha most rögtön eltűnne, is késő lenne már, hogy tüze rövidtávon kialudjék. – Csakugyan? Fogalmam sem volt, hogy ennyire leterhelnek titeket. – suttogom. Na persze, nyilván úgy elárasztják őket a sok tennivalóval, hogy szinte ki sem látnak belőle. – Ó, nem. Azt hittem, hogy hétköznaponként a te apád. – felelem végül hűvösebben, mint szeretném, egyúttal éreztetve, hogy neki még annyira sincs, mint nekem. Pedig valójában nekem sem volt soha. – Csak nem megharagudott rád? – érdeklődöm hát "meglepetten."
Egy darabig kétkedve nézek rá, mármint oké, én jöttem ki a fasírtdologgal, de azért a kutyakaja mégiscsak más. Elvégre egy szőrmókról beszélünk. Ez már majdnem kannibalizmus, vagy teljesen az. Mások, persze, lehet, azt mondanák, a vérfarkas is csak ember, leszámítva az átalakulás éjszakáját, hát, én nem vagyok velük egy véleményen. - Egy beteg ember vagy, remélem, tudsz róla - vetem oda azért a fattyúnak. Ami az Egységre vonatkozó becsmérlést illeti, azt tényleg full rezzenéstelenül tűröm: hát istenem, tényleg nem sok értelme van ennek a melónak, de valamiből adózni is kell. Inkább rámosolygok. Mármint próbálok nem vicsorogni, tényleg. - Komolyan nyissunk vitát arról, hogy a kutyatárnak vagy több értelme, vagy törvényes keretek között, fizetett munkakörben rehabilitálni néhány aberrált szadistát? - Van egyébként valami rohadtul nyugtalanító a tekintetében. Most nyilván csak úgy basztatom, de ahogy így a szemébe bámulok, hirtelen az az érzésem, hogy tényleg nem stimmel valami a fejében. Elhúzom a számat. - Az ilyen komplikált kérdéseket inkább meghagyom a hozzáértőknek. Mégis mennyire kell szánalmas, rohadék gyökérnek lenni, hogy csak azért feltartson, hogy cseszegethessen? Tízes skálán úgy kábé Raziel Zane Arkellnek? Érzem, hogy minden arcizmom görcsbe feszül, és azt hiszem, el is sápadok, ami mondjuk ezzel a belterjes, angolkóros arcszínnel legalább kevésbé feltűnő, mintha elvörösödnék a dühtől. Dögölj meg. - És rád? Nem félted az örökséged most, hogy..? - Direkt félbehagyom a mondatot. És a picsába, tényleg nem akartam felhozni. Különben is leszarom őket. A zakóm szövetén keresztül a cigitárcámon dobolok az ujjaimmal, rá akarok gyújtani, de nem előtte, előtte semmiképp sem. Utálkozva, ingerülten elfordítom a fejem, megnézek egy pár papírgalacsint a szemétkosarában. Biztos akad néhány csontváz is a szekrényben, de talán majd legközelebb. - Jó, győztél, kurva tökéletes vagy, majd később leborulok eléd, ha akarod - darálom szárazon, fagyosan, remélem, érzékeli a gúnyt, és átéli saját szánalmasságát, hogy ilyen ezer éve lejátszott meccsek után akarja beszedni az aranyérmet újra és újra. Ennyi idősen komolyan még itt tart? Én lehetek infantilis, nemrég még tizenéves voltam, simán belefér egy-két gyerekes dühroham. Bár, ha engem kérdeztek, momentán huszonötször felnőttebben viselkedem, mint ő. Gúnyosan rárebegtetem a szempilláimat; oké, ha nem lenne gúnyos, ez tőlem akkor is paródiaszámba menne. Nem vagyok az a csaj. - Akkor most már megkapom a dögöt?
Szavaira elmosolyodom. Sötét, kegyetlen mosoly, de ettől még mosoly. – Hát persze – felelem már-már derűsen. Ugyan, hát pont előlem hallgatták volna el? Nem, mintha ne tudnám, hogy ő se normális. Az egész tetves család nem normális, tehát ő sem. Bár persze lehet, hogy csak kivetítem rá ezt, és igazából ő teljesen tiszta - nem érdekel. Én akkor sem hiszem, hogy éppen annak az embernek a lánya épeszű lehetne. Nem lehet az egyszerűen, nem bírnám el, hogy csak engem nyomorítottak meg. Mert minden az ő hibája - ebből nem engedek. – A kutyakajának mérhetőbb az eredményessége, ami azt illeti. Meg aztán, az talán még sikerülhet is... – felelem bájosan. Ugyan, bizonyítsa rám, hogy aberrált szadista vagyok! Voltaképpen nem érzem annak magam, ami azt illeti. Én csak teszem, amit kell. Na meg amihez kedvem van. – Milyen nagyvonalú – mosolygom rá gunyorosan, de nem firtatom tovább fenenagy engedékenységét, valójában nem érdekel a téma, így hagyom is tovaúszni. Idegességét látva már-már élvezettel ütöm tovább a vasat, érezhetően kedvvel feszegetve a határait. Na persze, azt még épp nem feledem el, hogy ő nem áldozatként van itt... Milyen kár. Szavaira egy pillanatra azért megakadok. Most, hogy...? Egy pillanatra kész lennék kapni a szaván, csak nem talált valaki mást? Valaki jobbat? A pokolba az egész örökséggel, átadom, ha békén hagynak végre! De a hirtelen fellángoló remény úgy huny ki, mintha soha nem is lett volna, egyszerre csak vészesen távolinak tűnik, üresnek, fakóságában halottnak. – Sose féltettem – felelem kissé szárazon. Egy ideig azért, mert nem hittem volna, hogy kapok, majd azért, mert tudtam, hogy úgyis az enyém, végül azért, mert kész lennék lemondani róla. Pillantásom nem siklik tova a lányról, nem követem tekintetét, őt fixírozom továbbra is – És nem is érdekel. – teszem még hozzá szenvtelenül, de a vallomás üres, hiányzik mögüle az indok, érdektelenségem megmagyarázhatatlan marad, jobbára alighanem egyszerű bosszantássá silányul. – Micsoda kisebbségi komplexus – jegyzem meg epésen, kissé gunyorosan – Ó,az nagyszerű lenne – vetem azért oda egykedvűen. Bánom is én igazából, hogy mit csinál. Ha már egyszer úgyis megtehet bármit. Ha az apja se figyel rá, én miért tegyem?! Mi közöm van nekem hozzá? Mégis odavetem, hogy merre menjen - jobbra a harmadik ajtó -, de ahogy mozdul, és is ezt teszem. Felállok, és könnyeden követem őt, mintha csak nem bíznék benne, merre kóvályog el, vagy épp mit tesz utána. Azonban ha ő bemenne az amúgy teljesen üres, és meglehetősen kicsi, szűk lyukba, ahol csupán az alighanem eszméletlen farkas heverészik az öntudatlanság mindent elmosó nyugalmában, én megállok az ajtóban, és csak kifejezéstelenül szemlélem őt. Lehetne ő is az - ismétlődik fejemben újra és újra. Baszogathatnák őt is. Akkor miért nem?
Nem hőkölök vissza a mosolyától, bár azt hiszem, önkéntelenül is megrándul a szám a taszulástól. Ezért érdemes volt aurornak menni, tényleg, babapofi. Enyhén megemelkedik a szemöldököm, és unottan kinézek a folyosóra, hátha valaki pont erre tart erről a szaros osztályról. De nem. Ez van. - Látod, ebben az egyben egyetértünk. Majd ha Wizengamot-tag leszel, légyszi, kezdeményezd, hogy hagyjuk abba a papírok simogatását, és inkább gyűjtsük egybe az összes bolhást, biztos, ami biztos. Ígérem, rád szavazok - fintorodom el. Biztos vagyok benne, hogy aberrált szadista. Elvégre könyörgöm, auror, ha én auror lennék, az utolsó utáni ötletem se lenne az, hogy itt dolgozzak. Ő meg... kábé nem is dolgozott soha terepen, nem? Élvezi. Nyilván élvezi az egész vallatósdit, meg nyilván ezt a szituációt is, de hoppá... nem kerülte el a figyelmemet az a rezzenés. Szóval nem tud róla. Vagy tud róla, és pont ezért idegesíti? Mindegy, kár, be kell vallanom, elég profi ahhoz, hogy tökéletesen eleressze a füle mellett a dolgot. Hát jó. Akkor baszódj meg. - Persze - hagyom rá, nyilván, mit számít. Elvégre megvan a maga egzisztenciája, és a név már úgyis az övé. Könyörgöm, mikor hazajöttem, volt, aki a bemutatkozás után megkérdezte, hogy rokonok vagyunk-e az aurorparancsnokkal meg a fiával... Halkan felnevetek. Merlinre, és ez engem még mindig érdekel? Megcsóválom a fejem, még mindig nevetek, hitetlenkedve, önkritikusan, de már hang nélkül. - Ugyan, ne szerénykedj, ne tetézd a nagyszerűséged ilyen letaglózó alázattal - ciccegek, aztán egyetlen lendületvétellel ott is hagyom, amikor végre képes kinyögni, hol találom a vérfarkast, meg se köszönöm, egy biccentéssel se búcsúzok tőle. Mondjuk ő se. Merthogy követ. Jó, nem fordulok meg, hogy közöljem vele, ajtókat számolni azért tudok, úgyis csak direkt fel akarja kúrni az agyamat, most mit adjam neki meg ezt az örömet. A hely nem ijeszt meg, voltam már itt, még ha nem is túl gyakran, és különben se vagyok finnyás típus, gondolkodás nélkül lépek be a helyiségbe, és guggolok le a farkas mellé. Hát, ezt nem mostanában fogjuk meginterjúvolni, igazán szólhattak volna még az előtt, hogy kiklopfolták. Előhúzom a pálcát, begyűjtöm a szövetmintát, hajtincset, vért, aztán elkezdem kitölteni a dokumentumot úgy nagyjából szemre, hát ez így nem fog menni. - Gondolom, megvannak az adatai. - Felé se sandítok, tessék, akkor most egyértelműnek veszem, hogy azért kísért el, hogy az én nehéz, nélkülözhetetlen munkámat segítse. - Vagy már kérdezés nélkül csináljátok? - Aurát vonok a kezeimre, hogy ne mocskoljam össze magam a vérével, aztán kigombolom a fickó ruházatát, hogy egy alkalmas bőrfelületet találjak az azonosító lenyomatnak. Babapofi jelenléte égeti a lapockámat, mint egy odaszegezett pálca, sípolnak az ösztöneim. Hátrafordulok, az ujjaim akaratlanul is automatikusan ráfeszülnek a pálcára. - Mi van, Arkell, ennyire lenyűgözlek, hogy szavakat sem találsz?
Nincs rá szükségem, hogy kövessem pillantását. Biztos vagyok benne, hogy nem akar megzavarni minket senki sem. Ha erre is vetődne valaki, ki akarna beleszólni e testvéri társalgásba? Ugyan... A felvetés viszont nem rossz, össze lehetne gyűjteni őket, és egyenként, kínos lassúsággal, aprólékos pontossággal kivégezni mindegyiket. Igen, ez végül is tetszene. – Jól van, te leszel az első, akit értesítek – hagyom rá végül is, kissé érdektelenül, hagyva, hogy a téma szép lassan elsikkadjon. S ha e mellé még gondolatait is ismerném, bizonyos, hogy itt és most is remekül szórakoznék rajta. De a következő téma mást hoz, egy fél pillanatig kutakodóan fürkészem, de kérdés végül nincs. Bármire utalt, nem tőle kell megtudnom, azt hiszem. Hogy kitől és mikor, az persze még számomra sem tiszta, de... Meg fogom tudni, így vagy úgy, kerül, amibe kerül. Csak távoli gondolatként sejlik fel, hogy talán nincs egyáltalán semmi a háttérben, és épp hülyét csinál belőlem, hogy aztán hetekig röhöghessen rajtam, amint egyre elkeseredettebben próbálok kinyomozni valamit... Valamit, ami soha nem is volt. Nem lepne meg, ami azt illeti. Ahogy felnevet, egykedvűen vállat rántok. Mit mondhatnék? Hogy igaza van - azért imádkozom, hogy bár minél előbb megkapnám azt a nyavalyás örökséget? Nem azért, mert rászorulnék, hanem mert az azt jelentené, hogy már én is szabad vagyok. Igazából... Nem is tudom, mihez kezdenék. Mindegy is, bizonyosan feltalálnám magam. – Ez nem alázat, vagy szerénység dolga... – intem le végül mégiscsak, de nem magyarázom meg, hogy akkor úgy mégis mié. Nem rá tartozik. Gondolataim ezzel együtt is elkalandoznak, tekintetem a távolba réved, ahogy megállapodok az ajtóban, így némi fáziskéséssel pillantok rá, mikor hozzám szól, mintha nem is merült volna fel bennem, hogy hozzám beszél. – Hm? Meg... Meg. – hagyom rá, a második kérdésre nem felelek, bár a hallgatás aligha a legmegnyugtatóbb válasz, amit ebben a helyzetben adhatok. Helyette csak csendben figyelem, ahogy dolgát végzi. Igazság szerint magához is téríthetné a szerencsétlent, nem gátolnám benne, de nem ajánlom fel ezt az opciót neki. Ha tőlem akar adatokat hallani, hát kérdezzen. – Nem hittem volna, hogy arra vágysz, kommentáljam... Bár tény, hogy Bolton gyorsabb szokott lenni, nem akartalak még jobban megzavarni, habár lehet, hogy neked egyenesen instrukciók kellenének? – tekintetem a pálcájára siklik, de a kezem nem rezzen, hogy sajátomért nyúljak. Még.
- Ó, ne, ezt azért ne ígérd meg. Inkább kivárom a sorom. Nem bírnám elviselni, hogy kivételezz velem a családi kötelék miatt. - Gúnyos mosolyba feszül a szám, hát ja, kettőnk közül nem én vagyok az, aki bármilyen előnyben részesítést élvezett volna eddigi élete során. Ha a névvel kapcsolatos túlzó elvárásokat és a házon belüli negatív diszkriminációt nem számítjuk, persze. Profi. Ez a fél pillanat, amíg az a sejtésem támadhat, hogy azért haloványan csiklandozza az érdeklődését az elejtett mondat, túl kevés ahhoz, hogy üssem a vasat. Végül is, ő van hazai terepen, az is lehet, hogy ezt ketten már rég megtárgyalták a kis családi szivarozgatásaik meg teázgatásaik közben. Le is szarom. Sajnos a bölcs mester megtagadja tőlem a tudást, nagyon fáj, elhiheti, hogy ma sem tudom meg, miről szól az élet, de igyekszem túltenni magam rajta. - Remek. Akkor adj majd belőle egy másolatot, és egy perc múlva már itt sem vagyok. - Persze, nyilván szarakodhatnék azzal, hogy magához térítsem ezt a nyomorultat, és megpróbáljam kihalászni a dokumentációhoz szükséges adatokat a nyöszörgéséből, ha ugyan még maradt elég idegszála az értelmes szavakhoz. Ez azonban teljesen felesleges lenne, a hivatásos infógyűjtők biztos, hogy már összekaparták nekem a morzsákat, én meg nem akarok a szükségesnél úgy két másodperccel többet se itt maradni. Egy darabig még fürkészem, de csak élcelődik. A tarkómban még mindig bizseregnek a szabad idegvégződések. Talán csak a személyisége varázsa. Mindenesetre nem maradhatok így örökké, izzadó tenyérrel, pálcát szorongatva, várva, hogy mikor tör elő belőle az elmebaj, úgyhogy kényszerítem magam, hogy visszaforduljak a vérfarkashoz. - Ja, az nem ártana, köszi - bólintok rá se nézve, és folytatom a munkát, a hangom elárulja, hogy ez tényleg hidegen hagy. Nem azt mondom, hogy huszonegy év elég minden trauma feldolgozásához a puttonyomban, de kérlek, babapofi, túl sok gyakorlatom van a becsmérlések lenyelésében. Pláne ilyeneknél. - Tudod, én nő vagyok, igazán lekötelez, hogy észrevetted, és szendvicset is csak akkor tudok csinálni, ha megmondod, merre van a konyha. Biológiailag parancskövetésre vagyok predesztinálva. Jó, itt jó is lesz, sima bőrfelület, semmi átokheg vagy forradás, az azonosítójel egy pillanatig még kirajzolódik, aztán beszivárog a bőre alá, szabad szemmel már nem látható. Ellenőrzöm a sorozatszámot a dokumentumon, passzol, remek. Felegyenesedek. Nem teszem el a pálcát. El kéne. Most viszont fizikailag képtelennek érzem magam rá. - Szóval, adatlapmásolat?
Sötét pillantást vetek rá. Én sem akartam, hogy kivételezzenek velem a még csak nem is létező családi kötelék miatt. – Tudod, én felettébb sokra értékelem a családi összetartást. Nem engedném meg magamnak, hogy eltérjek egy efféle ígérettől. – felelem végül mégis, minden egyes szó telesűrítve szarkazmussal. Ha nagyon belegondolok, rá kell jönnöm, hogy azt se tudom, mi az, hogy család. Valójában azt hiszem, hogy ő sem. Ezzel együtt sem firtatom, mire célzott korábban. – Hogy te milyen kapkodós vagy. – ingatom a fejem lesajnálóan, holott nemrég még pont a lassúságával volt bajom. Persze teszem ezt úgy, hogy közben egy szóval sem említem, hogy adok-e másolatot, vagy sem, így csak remélheti, hogy azért kap egyet majd. – Voltaképpen milyen adatok is érdekelnek? – érdeklődöm eztán, sejtetve, hogy kénytelen lesz a végén itt kibogarászni, ami kell neki. Persze, felfoghatja ezt mezei érdeklődésnek is. Valahol azért sajnálom, amiért ennyi baromságot össze kell róla szedni - nekem bőven elég lenne a neve, neme, kora, meg az azonosító. Igaz, én úgyis láncon tartanám, így aztán ennél több minden felesleges is lenne. Nem moccanok akkor sem, mikor végre visszafordul a munkájához, bár van egy olyan érzésem, mást vár. Valahol szórakoztató a gondolat, hogy talán egyenesen tart tőlem. De bájos. – Ó, igen, feltűnt – biccentek gunyorosan – Épp azért töltögetsz papírokat. – hagyom rá szenvtelenül, habár eszembe jutna még más is, amire egy nő jó lehet, de azt nem hozom fel. Milyen nagylelkű vagyok ma. Helyette csak a pálcát szorongató kezére pillantok, majd egykedvűen rá. – A végén azt kell hinnem, fenyegetsz, hugi. – jegyzem meg, tökéletesen figyelmen kívül hagyva az utolsó szavait.
Aucs, szóval ez betalált, mi? Szegénykém. Mindjárt meghat a fájdalmad. Nem is kell mondanom semmit erre a kierőltetett mondatra, aminek amúgy sincs igazából semmi értelme, lényegtelen ballaszt, párnázóanyag ennek a gúnyolódó hangszínnek. Rókamosoly. Szívem szakad meg érted, komolyan, remélem, érzed, hogy tudom, hogy ez elevenbe talált. És tessék, elég egy jó húzás, és teljesen kimegy a lába alól a talaj, ezek már csak ilyen odavetett szúrások, ja, tényleg, nem kapok ilyenekből naponta több tucatot, amióta élek. Nem pillantok fel rá, de marad a mosolygás. Ezzel a pofával már sikerült néhányszor balhéba keverednem, úgyhogy gondolom, elég bicskanyitogató lehet. - Csak a szokásos, név, születési dátum, anyja neve, lakcím, mittomén... de nekem bőven elég egy másolat, majd kibogarászom az irodában. Ha tényleg arra próbált utalni, amire gondolom, hogy próbált, hát keresgéljen másfelé. Kezd az agyára menni úgyis, hogy idelenn élet és halál ura, jobb, ha visszatér a való életbe egy kis légfrissítés erejéig. - Ja, ja, szendvicsekben tényleg elég szar vagyok. Kellemetlenül érint a pálcámra vetett pillantása, de így se teszem el. És fel tud húzni. Annyira utálom, hogy fel tud húzni. - Miért, talán fenyegető vagyok számodra? - kérdezem megilletődötten. - Ez igazán... hízelgő. Tiszta erőből mosolyra vonom a számat, kissé megrezzen a kezemben a pálca, akárhogy igyekszem. - Nézd, bátyus. Most, hogy mindketten felnőttünk, és egyelőre még itt dolgozom, ami azt jelenti, hogy időnként összefutunk, akár tetszik, akár nem... jobb, ha tisztázunk valamit. - Leeresztem magam mellé az irattartót, mielőtt még úgy tűnne, védekező a mozdulat, ahogy magam előtt tartogatom. - Nem vagyok a húgod, és a legkevésbé hugi. Egy felkapaszkodott, idegen fattyú vagy, akivel valami gyenge viccből azonos nevet viselünk - közlöm, és belefeszül a szélesre húzott mosolyom. - Az, hogy az apám szereti mások kidobott holmiját hazavinni, és úgy tűnik, erről még mindig nem szokott le: az ő dolga. Az, hogy te még mindig szeretsz az ölébe ülni egy kis buksisimiért: a te dolgod. Semmi közöm hozzátok. Te kitérsz az utamból, én kitérek a tiédből. Érthető ez számodra? Elindulok felé, vagyis inkább a kijárat felé, de ha nem áll félre, még azelőtt megállok, hogy mindkettőnk számára idegesítő közelségbe kerülnénk egymással. - Másolat, Arkell.
Távolságtartóan révedek rá, de nem ragozom tovább a témát én se, ha már egyszer ő se teszi. Jobb is, úgy hiszem, nem tudnék ennél jobban kijönni ebből már úgyse, kár is lenne erőltetni. – Miből gondolod, hogy én kiadhatom neked azt a másolatot? – kérdem meglepetten, ahogy kész tényként kezeli, hogy ő azzal elvonul fel, hogy ott háborítatlanul, vígan bogarászhassa... Lám, hogy megszokta a fene nagy jólétet és szabadságot. Na nem, mintha engem meg különösebben foglalkoztatna, hogy kinek mit adhatok ki, de jelen esetben kész lennék ragaszkodni a szabályokhoz mégis... Időnként nem árt. Talán majd ha hoz papírt róla... Bizonyára jobban megéri neki előbb azt kihisztizni, vagy egyéb úton... Khm... Megszerezni. A hiszti nem megy neki túl jól. – Látszik. – kommentálom következő szavait gunyorosan, de az alakjára nem teszek több megjegyzést. Igazság szerint nem néz ki olyan borzalmasan, mint ahogyan ez az egy szó a vélt vagy valós főzőtudását jellemzi. – Nem... Nem különösebben – felelem közönyösen – Szerintem is inkább csak próbálkozol, de valahol el kell kezdeni... – gunyoros félmosolyra húzom ajkaim, de engedékeny vagyok, és eztán hagyom, hogy végigmondja mondókáját – Mondja ezt az, aki csak szánalomból tartozik még a családhoz... – bólintok nagy komolyan. Ő se hihet mást, szavai pedig kiprovokálnak egyfajta művi büszkeséget arra, hogy egy olyan családhoz tartozhatom, amelytől szívem szerint messzire menekülnék leginkább. – Még mindig? Ó... Látod, mit teszel vele? Milyen csalódott lehet, ha még mindig keresgél... – ingatom fejem, mintha igazából legfeljebb benne csalódhatott volna, s épp az ő helyére keresne valakit - talán ezúttal már végleg kizárva a leányt famíliából. Az útjából nem moccanok. – Semmi közöd hozzánk? Rémlik, igen, hogy milyen... Sanyarú lehet. Morzsoljunk el közösen egy könnycseppet? – enyhe célzás, miszerint emlékeimben még jól él, hogy nem volt ez így mindig, sőt. Ezzel együtt is ellépek előle, visszaindulva az irodába, minden további nélkül fordítok hátat neki, azzal együtt is, hogy még mindig pálca van nála.
Érzem, hogy a fogaim olyan erővel szorulnak össze, hogy még atomnyi rések sem maradnak a rágófelszínek között, és megrogyni készül a zománc. Veszek egy mély levegőt. - Nem is tudom, eddig úgy tűnt, hogy itt dolgozol, de nyugodtan szólj akkor az egyik felettesednek. - Nem, nincs nálam semmilyen igazolás, nyomtatvány, vagy engedély, elvégre ketten dolgozunk azon az egész ügyosztályon a héten, aztán a jövő héttől majd hárman, ha az egyik kolléga visszajön a szibériai nászútjáról. És nem mintha olyan nagy becsben tartanánk az ilyen nyilvántartásba vételre önként nem jelentkezett szőrmókok félemberi jogait. Pláne nem azokét, akik ilyen állapotban vannak. Vagy inkább nincsenek. Úgy döntöttem, úgy veszem, hogy blöfföl. Mondjuk ahogy így még egyszer végignéz rajtam, határozottan az az érzésem, hogy fogkrémes a talárom, vagy valami. Leküzdöm a kényszert, hogy végigpillantsak magamon. - Kösz, ma csupa kedves szavad van számomra, nem is tudom, hogy legyek hálás érte, majd küldök egy csokor rózsát az öltöződbe, vagy valami - morgom. Nekem a türelem fogvacogtató, hóillatú éjszakákat meg vadnyomok követését, magas fűben mozdulatlanul, alig lélegezve lapulást jelent, bassza meg, nem azt, hogy itt pattogok azon, hogy ugyan, hadd végezhessem már el a munkámat. Ez a mondata viszont elég ahhoz, hogy teljesen és tökéletesen félbeszakadjon bennem a pattogás és a türelmetlenség. Szinte látom magam előtt, hogy az arcomból kiszalad az a kevés vér is, ami néha ott szokott keringeni, és kővé merevednek a vonásaim. Hagyom beállni a kínos csendet. - Szánalomból sem. - A hangom jobban szisszen, mint akartam, és szégyen, nem szégyen, de a földnek fordított pálca végéből néhány ártalmatlan, vöröses szikra pattan a kőpadlóra. A többi negédeskedésére nem reagálok, viszont nem is nézek rá, lepöccintek egy darab szöszt a galléromról, és úgy teszek, mintha ez rohadtul lekötne. Átlátszó. Leszarom. Győztél. Amint hátat fordít (az önhitt seggfej, hogy lehet valaki ennyire biztos magában), egyből visszalököm a helyére a pálcát, mintha égetne, mert most már cseppet sem vagyok benne biztos, hogy tényleg tudok uralkodni az indulataimon. Sőt biztos vagyok benne, hogy nem. És nekiesni ennek a fattyúnak a minisztériumban - nem, ez olyan balhé, amit én se szívesen tennék a portfóliómba. Hagyom, hogy kisétáljon. Hagyom, hogy olyan messzire kerüljön tőlem, hogy eszem ágába se jusson puszta kézzel megfojtani, hogy kisétáljon a látóteremből, és csak aztán moccanok meg. Asszem, most felmegyek az irodába, és leküldöm inkább Bobot. Ki fog röhögni. Nyomorék dolog lánynak lenni. - Milyen engedélyt akarsz? - acsargok a fattyú után, és utálom magam.
Tárgy: Re: 1998 - Raziel & Juno (Minisztérium) Kedd Május 24, 2016 3:28 am
Juno & Raziel
Felületes elégedettséggel szívom magamba bosszúságát, noha nem tesz boldoggá, még csak a jelenléte által előhívott emlékek kellemetlen szájízét sem veszi el, de a semminél több. Szavaira elmosolyodom, hűvösen és távolságtartóan. – Szereted egy nap többektől is hallani a visszautasítást? Furcsa mazochizmus, bár sok mindent megmagyaráz – felelem, világossá téve egyúttal, hogy nem hívok senkit, és neki sem adom oda azt a darab pergament, amíg a hivatalos útját végig nem táncolja ennek. Még akkor sem, ha így végiggondolva én is gyerekesnek ítélem a jelenetet. – A kedvesség a legfőbb erényem – bólintok nagy komolyan, és egy pillanatra már majdnem megsajnálom... Sajnos csak majdnem, így az utolsó döfés elől sem menekülhet, és az erre kapott reakció viszont végre eltölt azzal a kellemesen jóleső elégtétellel, amire vágyódtam. Fáj? Remek. Nekem is fájt, hogy baszódnál meg. Az persze nem érdekelt, mi? Nem, mintha tudott volna róla, talán még csak nem is sejtette soha... Nem érdekel. Ha jobban teper, akkor talán... Persze, akkor sem, soha se volt esélye. De jóleső hibáztatni. Ezzel együtt választ nem kap, csak egy röpke, sajnálkozó mosolyt, mintha én aztán igazán a családtagomként tekintenék rá, és mélyen megrázna, hogy ő ezt nem érzi, és nem is viszonozza... Valójában talán lehettünk volna barátok, de azoknak az időknek már vége. Könnyeden fordítok neki hátat tehát, a közöny a legkevésbé sem mímelt. Kérdésére felpillantok azért, a lehető legártatlanabb, már-már meglepett pillantással illetve őt. – Csak a szokásosat – felelem, mintha igazán tudhatná. Mintha mindig elkérném. Persze, ha nem ő jön vissza vele, úgyis látványosan meglepődöm majd, és letagadom az egészet. Én? Én semmi papírt sem kértem, egyszer csak sértődötten elviharzott... Havi baj, gondolom.
Az a rövid mosoly bőven elég, hogy újra teljes erővel fellángoljon bennem a gyűlölet iránta. Pedig azt hittem, már túl vagyok ezen. Mert tényleg, már nem érdekel, már úgyse számít, az öreg faszfej érdeklődésével már nem is tudnék mit kezdeni, ha hirtelen egyik pillanatról a másikra mégis helyet cserélhetnénk, és a fattyú visszakerülne a helyére, a mugli Londonban strichelő drogosok közé, vagy egy hullaházba, vagy a Szent Brútuszba, Merlin tudja, hova, ahova való, és én lennék a megbecsült gyerek, nem valami elcserélt tévedés, akkor... Na, akkor mi a fasz lenne? Már mindegy. Már rég elmúlt az az idő, amikor kellett volna egy család. Nem vagyok már hisztis kislány, aki bőg, hogy az a seggfej apja megint elfeledkezett róla. Összehúzott szemmel nézem, mintha leolvashatnám róla a választ a kérdésre, ami viszont most sem hagy nyugodni: ő miért gyűlöl. Sose voltam vetélytárs, nem igazán, már akkor beleült a készbe, amikor én még kábé totyogtam, anélkül, hogy valaha is fenyegetve kellett volna éreznie magát. Előtte különösen nem csinált ügyet abból M., hogy kinyilvánítsa, mennyire szart se érek a szemében. Jó, persze, biztos undok voltam, mert meg tudtam volna ölni attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam, hogy létezik (erős vállalások ezek egy tízévestől), de ő akkor már felnőtt volt gyakorlatilag... semmi épeszű magyarázat nincs erre. Simán egy rohadék. Nem csoda, hogy annyira ajnározzák. Még csak nem is rajta múlt. Egy házimanó is lekörözött volna, ha van pöcse. Ennyivel több nálam, egy pöccsel. És ahelyett, hogy szépen kushadna, és örülne magának, még van pofája cseszegetni. Hogy lehet valaki ennyire szánalmas seggfej? Akkor is összekaparom magam. Komolyan mondom, egy ilyen véglény tényleg nem érdemli meg, hogy telesírjam miatta a párnámat. De nem teszek úgy, mintha meg se történt volna az iménti epizód, ott vannak az arcomon a nyomorúságom romjai, tudom, hogy mennyire szar a pókerarcom, ez van, szarjunk rá. - Szóval a szokásosat - ismétlem elgondolkozva, mintha lenne min elgondolkozni, mert azóta, hogy itt dolgozom, valaha is bárkinek kellett volna bármilyen papír, és nem hinné azt a minisztériumi aktakukacok többsége, hogy rögtön mi fertőzőek vagyunk a szőrmókok közelségétől. Hümmögök. - Oké - bólintok -, akkor most hívjál ide valakit magad helyett, hogy megbeszéljük ezt az engedélydolgot, de kurvagyorsan, mielőtt még szétverem a pofádat - közlöm majdnem nyugodtan, és tényleg csak kicsit remeg bele a hangom a gondolatba, hogy istenem, de szívesen megtenném, ha nem lenne ennyire szánalmas húzás.
Tárgy: Re: 1998 - Raziel & Juno (Minisztérium) Szer. Május 25, 2016 1:46 am
Juno & Raziel
Valahol mélyen meglepődnék, ha tudnám, hogy még mindig, annyi év távlatából is azon tűnődik, nekem mi bajom van vele. Egyfelől azért, mert lehetne annyi értelmi képessége, hogy magától is rájön, hogy minden, kezdve azzal, hogy létezik, és az ő dolga lett volna, sőt, egyenesen a kötelessége, hogy fényesre nyalja az apja seggét, és lenyűgözze, meg a többi, másfelől mert akaratlanul is el kellene gondolkodnom, vajon mihez kezdene az igazsággal. Alighanem semmi értelmeshez, mily' kár. Inkább nem követem el a hibát, hogy túlértékeljem őt. Sovány vigasztalódásnak azért jó, a dühe, az elkeseredettsége, az elfojtott vágyódása valamire, amit olyan szívesen lepasszolnék neki... Kongóan üres, kegyetlenül nyers vigasz, nem teszi jobbá a napom, csak elviselhetővé a jelenlétét. – Még itt vagy? – pillantok fel, ahogy megszólal, már-már meglepetten. Igen, a szokásosat. És most tűnj már el, hogy baszna meg egy falka vérfarkas. Ezzel együtt is mosolyogva pillantok fel, ahogy újfent megszólal. Láthatóan műmosoly, visszafogottan udvarias, nem is töröm magam, hogy meggyőzőbb legyek, de aztán csak kissé felvonom szemöldököm. – Ha jól értem, külön személyzetre van szükséged, akivel megbeszélheted, hogy néz ki egy engedély? Olyan egyszerű pergamen, mint a többi, pecséttel, tudod... Biztos láttál már olyat, de ha nem, akkor se kell kétségbeesni, szerintem pár emelettel fentebb is akad majd, aki segít eligazodni a papírok kegyetlen világában. És most tűnj el, kezdesz rémesen fárasztani... A végén még megfájdul a fejem. – Azt meg ugyebár egyikünk sem akarhatja. Na ugye. – Egyébként sem illő dolog másokat fenyegetni... – fűzöm még hozzá. És a legkevésbé sem bölcs. Talán még nem is ellenkeznék, ha ezzel kirúgathatom innen. Na, gyerünk, aranyom, csak tessék. Próbáld meg, na, mi lesz már? – révedek rá provokatívan.
Minden izmom belevonaglik ebbe a mesterkélt kérdésbe, mintha végigfutott volna rajtam a hideg, de rajtam az ideg fut végig, és befeszülök, és elszámolok háromig, vagy tizenkilencig, amíg azt nem érzem, hogy meg tudok szólalni anélkül, hogy üvöltenék, mint egy sikítószellem. Összeszűkült szemmel nézek vissza rá, de idegesítően belemeredek a tekintetébe, akár viszonozza, akár nem. Most kellene nekiugrani, most, amíg még monologizál, mert biztos nem feltételezi, hogy abszolút leszarom a mesterkélt mondatait. A szavak egyik fülemen be, a másikon ki, lehet, hogy épp Agrippa elméletét fejtegeti arról, hogy a boszorkányok felsőbbrendű és túlvilágian szelíd lények, mivel vízbefúlást követően a varázslókkal ellentétben arccal lefelé hajlamosak lebegni, simán lehet, mert egy fél hangot se fogok fel abból, amit mond. Épp elég, hogy baszakodik velem. - Lehet, hogy csak pár hónapja vagyok itt, de az biztos, hogy még egyetlen kurva engedélyt se kértek az Egységtől az elmúlt öt évben - közlöm vele szárazon, hátha akkor befogja végre, már bűzlik a levegő attól a retek sok tömjéntől, amivel körbefüstölőzte magát. - Bocsika, hogy feltartalak a rettentő fontos munkádban, már biztos zúgolódnak a mágusok, akiket még nem koncoltál fel - próbálok valami angyali fejet vágni, de igazából nem annyira, ez amúgy se az én reszortom -, csak tudod, nekem is el kéne végeznem a munkámat, és eddig azt hittem, a brit Mágiaügyi Minisztériumban dolgozom, nem a hóhéroviban. Jaj, nem akartalak megijeszteni, a fejfájásodat meg különösen sajnálom... Még az a jó, hogy elraktam a pálcámat, mert így is ökölbe kell szorítanom a pálcás kezem, mielőtt még előrántom, és skót véreshurkává átkozom. Az tetszene, mi? Párbajokban kétségtelenül nem vagyok olyan művelt, de azt pontosan tudom, hogy hogy néz ki két bestia, mielőtt egymásnak esik. Nem így. A füle botját se fogja megmozdítani. Hagyja, hogy fejest ugorjak a szarba, ő meg majd blazírtan jeget szorít a nemesi kialakítású monoklijára. - De biztos tudok rá valamit, ami segítene - próbálom artikulálni a szavakat, csak a vége fullad morranásba, igen, határozottan tudok, leválasztani mondjuk a fejét a nyakáról, vagy legalább egy skalpot hasítani belőle -, szóval mi lenne, ha ideadnád azt a dokumentumot, én elhúznék innen, és később lerendeznénk ezt a problémát? - Megrándul a szám, asszem, el akartam mosolyodni olyan színpadiasan, de ez még grimasznak is karcsú. Amilyen ügyes vagyok az alakoskodásban, legalább kétségtelenül sugárzik rólam, hogy teljesen komolyan gondolom.
Kedvtelve révedek rá, várva, hogy eldöntse, összeomlik, kiborul, támad, vagy csak feladja végre,és elvonul megszerezni azt a nyomorult papírost. Kedvem lenne leüvölteni a fejét, és elzavarni innen végre, a kezdeti, valamelyest szórakoztató jelenet kezd értelmetlen időhúzássá válni, így némi türelmetlenséggel várom, mire jut végül. Persze nem hoz szégyent magára, szokás szerint nem sikerül az ideális megoldást meglelnie. Siralom. Na pont ezért szívtam helyette én. Legalább szopni tudna, és megelégedne azzal, hogy valakinek a segge-vége, de nem, ő persze nem. Helyette itt őrli mások - meg a saját - idegeit. – Egyet se? Ó, felettébb pocsék ügyintézőkkel hozhatott össze a sors, felettébb sajnálom... Ha szeretnél rájuk panaszt tenni mulasztás - vagy bármi más - miatt, azt is odafent. – intek felfele, világossá téve, bármi miatt is akar cirkuszolni, eltévesztette a helyszínt. Nagyon. Nem, mintha ne lenne valahol abszurd módon vicces a gondolat, ahogy magam elé képzelem, hogy odafent hisztizik ezen... – Ó, hát igen... Bizonyára unatkoznak már. – hagyom rá. Talán akad, aki tényleg, de láthatóan a legkevésbé sem izgat, ki unatkozik, vagy ki nem. Egyébként sem néznék jó szemmel, ha a vendégeim szó szerint égnének a vágytól, hogy viszontláthassanak. – Végezni akarod? Ó, na lám. Akkor esetleg kezdj neki, az a munkavégzés legbiztosabb módja. – tanácsolom neki nagy jó szívvel, minthogy érezhetően neki ez az alternatíva még nem jutott eszébe. – Bár felőlem cirkuszolhatsz is, menj, panaszolj be például apádnak... Az nagyon jól megy, nem? – billentem félre fejem. Ó na nem, nekem se hiányozna, hogy családi drámát kerekítsen a dologból, feleslegesen felhívva rám a figyelmet... De nem fogja megtenni. Ennek megnyugtató tudatában persze, hogy nagy a szám. – Én nem látom okát, hogy később hozd le a papírt – mosolygok rá, mintha arról magyarázna, hogy halasszuk későbbre az engedély bemutatását. – Másfelől... Ennyi idő alatt már itt is lennél, meddig akarsz még ezen hisztizni? Nem, mintha ne érteném meg, hogy ez az egyik fő erősséged... – mondom ezt úgy, mintha legalábbis elismerést érdemlő lenne ez az ominózus erősség.
Tényleg összeszedtem magamban minden makacsságot, amit mozgósítani tudtam egy ilyen pitiáner célból, hogy érezze, hogy nem kekeckedhet velem. És tényleg tök fölöslegesen tettem. Egy kicsit kétkedve nézek rá, miközben hallgatom a pampogását, annyira hihetetlen, hogy tényleg van pofája pont velem szemétkedni, de kénytelen vagyok elhinni, amit látok. Mert tényleg van pofája. Türelmetlenül, de egyúttal már lemondóan rázom meg a fejem, mint a kutya, ha a kivakart bolháit próbálja kirázni a bundájából, oké, én mindent megtettem, ami legális és méltóságteljes módja volt az ellentétek rendezésének. Felkészülök, hogy elengedjem ezt az egészet, és átpöccintsem Bobnak ezt a seggfejt. De nem. Muszáj pofáznia. Muszáj megemlítenie. Muszáj olyat mondania, hogy elfelejtsek mindent, amit a méltóságról gondoltam. Hat centi. Öt vagy hat centi, ennyi van köztünk, és talán tíz kiló, max tizenöt. Ez pont kevés hátrány ahhoz, hogy ne lépjek közelebb, ne ugorjak neki, ne ragadjam meg a talárjánál fogva, miközben fél kezem már a pálcán (és hacsak nem rohadt gyorsak a reflexei és nem számított rá, hogy ennyire idegbeteg tudok lenni, már ott is a pálca hegye a nyakán), istenem, hat centi és tizenöt kiló, birkóztam én már kentaurral, puszta kézzel meg tudnálak ölni, ifjabb Arkell, te meg se érdemled a pálcámat. - Csak még egy szót mondj - sziszegem elfulladva, rekedten -, csak még egy kurva szót mondj, és okot adok rá, hogy TE bepanaszolj. Úgyis ezt akarod, nem? Vagy kirúgatni, faszom se tudja... kurvára leszarom, Arkell, nagyon szívesen boldoggá teszlek, ha ennyire szeretnéd, hogy lemenjek vadállatba. Bárkit gyűlölnék, aki látott annyira megalázottan, sebzetten és nyomorultan, bárkit tudnék gyűlölni, nem is kellene emlékeztetniük rá, hogy megtörtént, ahogy ez a seggfej teszi, de biztos, hogy senkit nem akarnék ennyire megölni, mint őt. Néhány másodpercig komolyan gondolom, hogy meg tudnám ölni. Aztán kijózanodok a vörös ködből: bőven elég lesz, ha csak eltörik valamije. Már nem is kell az a kurva papír. Ez az állás se kell, bassza meg.
Ahogy látom rajta, hogy kezdi feladni, valamennyi elégedettséget érzek magamban, de nem sokat. Olyan, mintha odébb rúgtam volna egy apró követ az útból, nincs többé az utamban, de egyszerűen nem tud éltetni, és örömet adni, ellenben szinte kényszerít, hogy rúgjam odébb megint. Aztán megint. Erőseben. Amíg olyan messze nem megy, hogy soha többé nem is látom. Nos, a darab kőhöz Juno meglehetősen hasonlatos, olyan könnyen lehet belérúgni, és annyira egyszerű túlpörgetni is, egyszerű és kiszámítható. De a kővel ellentétben meglepően heves és agresszív. Nem mutatok sem rémületet, sem meglepettséget, olyan hűvös kimértséggel révedek rá, mintha tételesen el akarnám számoltatni, hogy pontosan mikkel is vádolhatom majd meg később. Nem fog nekem ártani, legalábbis semmi végzetessel nem próbálkozna itt, még így sem, ebben biztos vagyok - bár lehet, hogy nem kéne annak lennem -, de ha mégis, utólag már semmi sem fáj. Kínos halál lenne ugyan, de nem sokkal rosszabb, mint a többi. Szavait már-már érdektelenül hallgatom, lemondóan sóhajtok, majd ha némileg tisztul tekintete, csak akkor mozdulok, finom, kimért lassúsággal, nem annyira óvatosan, mint céltudatosan, hogy megérintsem ujjait, és egy szolid mozdulattal kicsit odébb húzzam azt a pálcát tartó kezet (már ha hagyja persze), de mást nem teszek, mintha nem is zavarna különösebben a helyzet, úgy pillantok rá, s persze el is eresztem. Nem akarom a szükségesnél tovább taperolni. – Látod, pontosan ez a baj veled – közlöm semlegesen – És hacsak nem akarsz mást... Papír. – emlékeztetem, világossá téve, hogy a legkevésbé sem rettentem meg, ellenben ő kifejezetten feltart. Vagy csináljon végre valamit, és viselje a következményeit, vagy takarodjon. Ez ennyire egyszerű.
Nem is tudom, mit várok. Hogy befosik tőlem, és végre visszavesz az arcából? Ennyire naiv lennék? Fapofával néz, hogy még én érzem magam hülyén, bár a színpadias arckifejezés megint felnyomja bennem a pumpát, amikor már majdnem megnyugodtam. Kiráz a hideg még attól is, hogy egy ilyen kis bőrfelületen hozzámérjen, ellököm a kezét, és figyelmeztetően belebökök a nyakába. De kurvára semmilyen hatást nem kelt benne ez az egész agymenés. Itt kettőnk közül csak én vagyok az a vadállat, aki az összecsapásra készül, az esélyeket latolgatja. Ő meg vakarózik. Ennek még a szar is íztelen. És még most is nyomja a hülye szövegét. Felhorkantok, az ujjaim görcsösen összeszorulnak a ruháján, aztán leeresztem a pálcát, és ahogy elengedem őt is, a lefojtott indulattól olyan lendülettel teszem, hogy kisebb darab embert biztos meglökne annyira, hogy hátraessen. - Seggfej - köpöm felé a szavakat, és már fordulok is el, hogy ne is lássam, mielőtt még olyat tennék, amit megbánok. Aztán ugyanazzal a lendülettel visszapördülök, és a pálcátlan kezemmel tiszta erőből, ököllel vágok az arcába. A mugli verekedés kicsit olyan, mint a főbenjáró átkok használata: akarnod kell, hogy fájjon. Na, hát én rohadtul akarom.
Ideig-óráig ugyan szórakoztató tud lenni, de azért van az pont, ahol egyszerűen az ember megunja, és kiüresedett, sőt, egyenesen bosszantó lesz az adott dolog. Ő pont így járt, de a heveskedésére eleresztem - legalábbis én így tekintek arra, hogy lerázza magáról a kezem -, ezzel együtt is vetek rá egy sokatmondó pillantást: nem unod? Mert én pokolian. Ha a munkában is ilyen körülményeskedő, csodálom, hogy még nem patkolt el. Mégis, mit kell tennem, hogy méltóztasson csinálni is valamit? Vagy ha már az derogál, elkotródjon? A bökés is csupán egy fintort vált ki belőlem, ahogy meglök, kicsit ha meg is tántorodok, csak egy szemforgatásra futja. Mázlijára itt leszek olyan gavallér, és nem átkozom apró cafatokra, ártana amúgy is az imidzsemnek, ha megtámadnék egy nőt. Mármint, ha még híre is kélne. Ennek fényében kifejezetten jóleső, hogy végre elfordul, ideje, hogy eltűnjön, mert kezd bosszantani. Kiváltképp, hogy még egy tisztes átokra sem telik tőle. És ekkor jön az a bizonyos ököllendítés, váratlanul ér - milyen siralmas, hogy sikerül meglepnie a szajhának! -, megtántorodok, fel is szisszenek, ujjaim ösztönösen érintik a becsapódás pontját, másik szinte automatikusan feszül meg, de még idejében kapcsolok, és elejét veszem a gyerekes harcnak, nem átkozom meg, és még csak le sem keverek neki egyet. Hogy egy vérfarkas enné ki a veséit a szukának... Ajkaimon csak kelletlen, csalódott fintor suhan át, ahogy az ujjamra tapadó vért mustrálom. Nem vészes, ezzel még hőbörögnöm is kellemetlen lenne. Bassza meg. – Milyen közönséges vagy mostanában – húzom el ajkaim. Felszakadt a szám, és nem volt a legkellemesebb élmény, ebben biztos lehet, ahogyan abban is, hogy ha nem itt lennénk, ennek lenne következménye. Sőt, talán később lesz is. Legalább csinált volna valami olyat, amivel kicsapathatom! De nem, ó, ugyan. Egy pillanatra még az is felmerül bennem, hogy jóval számítóbb, mint gondoltam, egy fél pillanatig méregetem, mintha azt latolgatnám, mennyire lehet veszélyes, de végül csak elfordulok tőle. – És most takarodj – vetem oda jegesen. Nem emelem ki külön, de persze a levegőben ott van: és küld le azt a kurva papírt.
Számítok rá, hogy megátkoz, a pálca még mindig ott a kezemben, igazság szerint azt sem tartanám kizártnak, hogy visszaüt, és felkészülten várok, de úgy tűnik, ő nem kíván lesüllyedni a szintemre. Nem bírom megállni, fel kell röhögnöm azon a megrökönyödött pofán, amit vág, miközben a vérző száját tapogatja. Ezért a pofáért már megérte. - Nem csak mostanában - vetem oda, és igazából már nem várom meg, hogy folytassa, láthatóan ezzel ez a meccs le van játszva, ha tenne valamit, biztos nem mehetne árulkodni apuhoz vagy a főnökömhöz vagy bárkihez, úgyhogy mehetek. Már háttal állok, mikor még utánam sziszeg, istenem, a nyamvadt papír, jajjistenem, hát nem szarom le? Próbálom végezni a munkám, de tehetek róla, ha egyszer nem hagyják? Én felvettem a nyilvántartásba név nélkül, majd valaki, aki szereti magát szopatni, összefésüli a személyes adatokkal. Visszafordulok a hangjára, rámosolygok, és beintek neki, aztán elhúzok a vérbe. Így is jófej voltam, hogy nem mondtam neki, milyen jól áll az a felszakadt ajak, gyakrabban kéne összeveretnie magát. De nem tettem. Mert jófej vagyok.
Kezdőlap
