Marietta Edgecombe

Megtörtént. Hallottam, hogy a Süveg milyen sokat vacillált a leendő házamat illetően, de úgy érzem, jól döntött: a Hollóhát az a hely, ahova tartozom, s biztos vagyok benne, hogy a szüleim is büszkék lesznek rám, hogy ide kerültem. Az, hogy a szobatársaim között már most van felsőbb éves, számomra nem probléma, biztos vagyok benne, hogy jól kijövünk majd, a mellettem lévő ágy például egy ázsiai lányé, akit Chonak hívnak. Nem túl beszédes lány, de kedvesnek tűnik, még elég sok időm van arra, hogy megismerjem őt.

- Most komolyan ilyent akarsz játszani? - kérdeztem értetlenkedve a húgomat, aki egy évvel fiatalabb nálam és a szöges ellentétem. Szőke tincseivel, kék szemével olyan akár egy angyal, arcáról ártatlanság sugárzik minden egyes másodpercben, de ő mégsem tudja, hogy mit szeretne a jövőjétől. Igaz, ez egy tíz éves lánytól nem is várható még el. Még csak jövőre jön a Roxfortba, s ott bőven lesz ideje kiismerni önmagát és az erősségeit, hogy végül rájöjjön, mivel is szeretne foglalkozni a későbbiekben.
- Igen Marie! Olyan rég játszottál velem, és egész évben a Roxfortban vagy. Alig látlak - mondja szemérmesen szemét lesütve. Ettől a mondattól pedig beadom a derekam, és belemegyek a fura kis játékába. Bólintásomra hatalmas mosollyal reagál, majd mintha nem tudnám, elmondja a játékszabályokat. - Innen indulsz, és mivel én a piros akarok lenni, te leszel a sárga...
- Én nem leszek sárga! Utálom a sárgát! Te leszel a sárga! - mondom hangomat felemelve, mire kitör egy kisebb veszekedés köztünk, hogy ki melyik bábuval legyen, mert nem lenne egyszerűbb egy varázslattal átszínezni... Nem, nálunk az ilyenekre sosincs megoldás, nálunk csak a veszekedés létezik ilyenkor.

Karácsonyi szünet. Jó érzés ilyenkor itthon lenni, egy kis szünet a suliból. A család együtt ünnepelte az ünnepet, eljöttek a nagyszüleink is, és szóba került az iskola is. Mindenki értékeli, hogy a szüleim nyomdokaiba lépve, kitartok az aurori hivatás mellett már több éve, bár azt is megemlítették, hogy az ereklyevadászos terv sincs ellenükre. A húgom azonban egyáltalán nem tudja, hogy merre tovább. A jegyei sem túl jók az iskolában, a szüleim inkább tűrhetőnek hívják őket. Egy-két tantárgy van csak, amiből remekel, így azokból kell kitalálni neki a munkát, amivel később dolgozni akar. Ilyen hozzáállással nem is csodálom, hogy nem a Hollóhátba került. Mikor meghallottam a Teszlek Süvegtől az ő házát, teljesen lefagytam. Reméltem, hogy az én házamba kerül, de nem így történt, azóta ebbe már beletörődtem.
A szüleink ma családi megbeszélést tartottak velünk. Apa elmondta, hogy leukémiát diagnosztizáltak nála. Elkezd járni kemoterápiára és gyógyszereket is kap. Nem tudom, mi lesz velem, ha ő elmegy, mert tudom, hogy erre a betegségre nincs gyógymód.

Nem bírtam tovább, beszélnem kellett valakivel apa betegségéről és erre csak a legjobb barátom, Leo volt alkalmas. Már nem is emlékszem mióta vagyunk ennyire jóban, hiszen mindig is szembe szomszédok voltunk. Valószínűleg még sosem látott ennyire összetörve, mindig én vagyok az, aki motiválja őt és aki próbál segíteni neki abban, hogy ne búsuljon a szülei miatt. Igen, a szülei furcsák, hiszen nem tudtak beletörődni, hogy a fiuk a Mardekár helyett a Hugrabugba került és bevallom, nálunk is volt egy kis meglepődés, hogy Abi is oda került, de nem problémázott rajta senki sem a családból. A házak arra vannak, hogy a családunk legyen és a Teszlek Süveg mindenkit oda oszt be, ahol igazán otthon érezheti magát az iskolában töltött évei alatt. Sosem értettem, hogy egyesek miért pattognak azon, hogy ki melyik házba került, én például megkaptam már egy-két tanártól, hogy a Griffendélbe is kerülhettem volna, mégsem vagyok ott...

Miért van az, hogy ha végre még valakit közel engedek magamhoz, akkor annak általában nincs jó vége? Persze, ezt úgy értem, hogy ha az illető fiú... Az elmúlt tanévem ilyen téren elég eseménydúsnak mondható. Ott volt Dorian, akivel majdnem olyan lett a kapcsolatom mint Leoval, s mivel én úgy tudtam, hogy ő szintén meleg, még az is megfordult a fejemben anno, hogy kerítőnőt játsszak kettejük között. Azt történt az a kis incidens a Fekete-tónál, mikor kiderült, hogy végig hazudott nekem szóval... Szóval ja, érhető, hogy többet nem vágytam a társaságára, mert az egész kapcsolatunk egy hazugságra épült.
Nem sokkal ezután került a képbe Aaron, aki túl tökéletes volt ahhoz, hogy igaz legyen. De most komolyan, szőke fürtök, cuki akcentus és azok a gödröcskék az arcán, mikor mosolyog... Meg természetesen az, hogy legalább annyira szerette Shakespeare-t, mint én. Te jó ég, hiszen még egy időutazásos kalandot is összehozott kettőnknek és... És hivatalosan az volt az első randink, ott csókolt meg először... Mondom én, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen és igazán számíthattam volna rá, hogy ez fog történni, hiszen azzal a lánnyal már olyan régóta barátok, tehát biztos jobban ismerik egymást mint mi ketten, de úgy érzem, akkor sem érdemeltem ezt, hiszen tudta, hogy történt már velem hasonló, egy nagy csalódás és mégis képes volt megtenni. Nem kellett mást tennem, mint vásárolni menni a belvárosba, szokás szerint Leo jött velem és leírhatatlanul hálás vagyok érte, hogy ott volt, mert egyedül nem biztos, hogy képes lettem volna feldolgozni a látottakat, azt, hogy Aaron, akit A barátomnak tartottam, éppen egy másik lánnyal csókolózik és láthatóan boldog volt és élvezte...

Már a hetedik évfolyamot kezdem. Ez után már választanom kell hivatást és már biztos vagyok benne, hogy auror akarok lenni. Nehéz otthon hagynom a szüleimet, de annak örülök, hogy apa - állítása szerint - most jobban van. Nehéz őt itt hagyni, de muszáj visszamennem az iskolába, főleg a mostani helyzetet tekintve érzem szükségesnek a tanulmányaim folytatását és azt, hogy minél jobban teljesítsek. A háború közeleg, mindenki erről beszél és szükség lesz az aurorokra, ha eljön az idő.