Jean-Pierre Ansel Balmain

+18
  Miért érdekel a történetem? Ha engem kérdezel, még én is inkább azt a minimanós kötetet választanám a polcról, felesleges bizonygatnod, hogy téged a hólyagokkal borzongató példány érdekel, mert annak van egy szerethető, sötét aurája.. Kezdjük azzal, hogy nem hazudsz az arcomba, és ebben az esetben elszórakoztatlak nagyon szívesen..
Egyszer volt, hol nem volt egy részeg hajléktalan és egy gyönyörű, de eszméletlenül ostoba utcalány, akik egy borgőzős éjszakán egymásban kerestek némi időtöltést, gondolom egy jövedelmezőbb kuncsaft és egy, a többi csövessel vívott ökölharc között.. mondtam, ugye? Még mindig nem késő a minimanós sztorit választanod, nagyjából ugyanakkora hülyeségbe mártott hazugság mindkettő. Fikció, ahogy az emberek élete általában: fogalmam sincs, kik voltak a szüleim, ők ugyanis voltak szívesek egy otthon küszöbén Fortuna kezeibe csúsztatni a mózeskosaram. Lehetséges, hogy egy rég elveszett királyi sarj vagyok, vagy ahogy a szerencsém diktálja általában, tényleg a társadalom jobb sorsra a jelleme miatt nem érdemes szegletéből vetődtem idáig, de ez a nevelők kereszttüzében lényegtelenné vált, elvégre kölcsönöztek minden kis árvának egy új identitást, némi reményt arra, hogy lesz valahová tovább, néhány cukorka és fejsimogatás duójával megtámogatva a kíváncsi szellemeket a gombszemek között. Egy ilyen helyen felnőni az én szemszögemből nem jobb vagy rosszabb mások sorsánál, mert kóstolta az ifjúság bőrét patinás vérvonalak pöcegödreiben is az ostor, és ragyogott a szülői szeretet csillaga szegények hajlékai fölött is, úgy kezdtem tehát a játékot, mint akármelyik csimota: mesékre figyelve a valóság helyett. Ebben viszont már van némi eltérés, az otthon falai között ugyanis hamar levitézlett a Piroska meg farkas barátja, valamiért nálunk gyakoribb vendég volt a mindenízű bibliai tanítás a bűnről, a pokolról, és az ezeket lágyan cukrozó felebaráti szeretetről. Távol álljon tőlem, hogy beleharapjak a kézbe, amely enni adott, de a mai napig merevedésem van, ha keresztet látok.. Pardon. A minimanós dramaturgia elemei ide nem lopták be magukat..
 Egy relatíve szellemiekben gazdag földbe vetett magként sarjadtam tehát, a társaim is többé-kevésbé fogékonynak bizonyultak a mindenhonnan sugárzó tudás iránt - engem valami zavart benne mégis. Mitől igazibb a szakállas bácsi, mint az elvétve elsuttogott rémtörténetek varázslói? Mert persze mondanom sem kell, az efféle praktikák többnyire szigorú honorációban részesültek, és miután megkínálták az embert némi fizikai neveléssel, rögtön izgalmasabbnak találta csendesen vizslatni a bibliai ábrákat elmerengve a lelke múlandóságán.. Mondjuk, hogy itt még én is vallottam ilyesmit, csakhogy Fortuna, akinek ringatnia kellett volna a bölcsőmet, úgy döntött, ahogy a nők szoktak időnként merő humoruknál fogva: szemen köpött, és ez az esemény egy lebegtetett ebéd formájában meg is nyilvánult mindenki számára. Bizony, a kis Jean-Pierre, mert akkor még így neveztek, varázslónak bizonyult a gondos tanok ellenére, vagy esetleg éppen amiatt.. olyan mesebeli futkosás kezdődött, amiből mi az udvaron csak azt érzékeltük, hogy bizonyára nagytiszteletű vendéget kapunk, és játszottuk tovább a szokásos mókáinkat, amelyek közé tartozott például a fuck, marry, murder és a homokvárak lelkes emelgetése is. A csoda másnapján ott találtam magam egyedül az árvaház védnökségéért felelős, ironikus módon mágusra emlékeztető pappal, aki először elsuttogott egy imát a lelkem üdvéért (a mai napig nem tisztázott, hogy ő rontott-e el valamit, vagy már eleve felesleges erőfeszítés volt?) és érdeklődni kezdett, istenfélő vagyok-e? Megosztottam vele kétségeimet a mesék igazságtartalmával kapcsolatban, és rögtön ki is húztam az állítólag türelmes férfiból egy istenes pofont, amit a szentlélek kegyelméből még néhány követett. Utána kellemesen elbeszélgettünk arról, hogyan is tartjuk magunktól távol az ilyen gondolatok démonait, és én megígértem, hogy soha többé nem hagyom magamon elhatalmasodni a fertőt - főleg, mert a fogaim helye elég fájdalmasan érintett akkoriban.  
 Pár évre rá aztán megkaptam a bagolyhozta levelet, és arra számítottam, hogy ezt bizonyítéknak fogják tekinteni a nyilvánvaló perverziómra, és hogy ez igen kár, tekintve hogy eddigre már a nagyobb gyerekek közé számítottam, és a bandám szépen gyarapodott. Élénken élt bennem az akkori verés, így aztán ha lehetett, elnyomtam magamban a késztetést, hogy szabadjára engedjem az indulataimat, mert tartottam tőle, hogy esetleg az engem csalással a fogócskánál kigáncsoló kislány szomorú máglyahalált hal egy csúnyább nézésemtől - ennek ellenére remegő térdekkel vártam az ítéletet, megint a szakállas öregtől. Úgy meredt rám, mintha a vesémig látna, és valljuk be, ez azért nem a legelegánsabb hasonlatom, de maga a helyzet sem emlékeztet a minimanós mese elemeire.. Végül elküldtek a Roxfortba. Egy olyan fiú lépett aznap a vonat ingatag pallójára, amin elhajózott a fikcióba, aki a legszigorúbb vallási dogmák között bolyongva tette meg az addigi utat az életben. És hogy miért...?


 Thorne tiszteletes cseppet sem volt ostoba ember az agresszió benne lappangó lehetőségén túl - egy előretolt futó mindig hatalmas segítség az ellenség térfelén, nem igaz? Játék ez is, csak más figurákkal játsszák, más a tétje is, és mondjuk, hogy jónak bizonyultam benne. Kíváncsi, ambiciózus gyerek voltam, az a típus, aki biztosan rajongja beszélget bármilyen témáról órákig, ha egyszer figyelemhez jut általa - a házamba való beilleszkedés már nem volt ilyen gördülékeny, elvégre sárvérűnek számítottam, és mint ilyen, remek céltáblául szolgáltam az aranyvérű fattyaknak. Eleinte rosszul viseltem, mert mint utaltam rá korában, hittem mindenfélében, leginkább talán az emberi jóindulatban, meg a felebaráti szeretetben, ami garantálja, hogy azt kapjuk vissza, amit adunk: ha valahogy megesne az a borzalom, hogy befolyásolható elméket tanítsak, biztos, hogy soha nem ringatnám őket ebbe a hitbe. A világ nem az a hely volt, ahol akkori énem túlélhetett volna, és ez nyilvánvalóvá vált az ötödik tanévemre, amikor egy utolsó barátnak tartott háztársammal némi molesztálás szereplői lettünk.. pontosítok, csak lettem, ő ugyanis azzal nyugtatott, hogy ha hagyom magam, rövidebb ideig fog fájni, aztán kereket oldott. Maga a megerőszakolás nem is jutott el a lelkemig, mivel rögtön az első pár pillanatban megállapítottam, hogy amit átélek, az nem a valóság, hiszen emberek nem tehetnek ilyet egyszerű kielégülésért. Ugye? Ugye...?
 Az a nyár forróbb volt az összesnél, és én erre már az otthontól nem messze jöttem rá, amint az eget bámultam számban egy deviáns szál cigarettával. Megállapítottam, hogy az atya hazudott, amikor azt mondta, a hitem majd megvéd még ott, a pokol tornácán merítkezve a bűnben is, de hazudott mindenki más is, aki az emberi nagyszerűséggel ámított. Nem vagyok különösebben büszke a tinédzserkoromra, de tarkítja néhány öncsonkolás, és ez is közéjük tartozott, habár korábbi sebeim inkább a többiektől származtak: egy ponton túl már az otthoniaktól is, mert undorítónak találtak, idegennek, és igazuk is volt, semmi kedvem nem maradt színlelni, hogy látom értelmét a létezésnek. Korábban úgy véltem, hasznos tevékenységet végzek a vallás számára a Roxfortban, aztán meggyőztem magam róla, hogy a varázslók világa teljesen magába fogad, és ez az én nagy lehetőségem, a nagy pillanat, amikor én leszek a hunyó... ez az idealista ábránd most sem kopott ki belőlem, elvégre még mindig itt vagyok. És hogy hol vannak ők mindannyian?
 Kedvesem, hát ennyire nem értettél meg engem? Ugyanott, ahol eddig. Az igazság relatív fogalom, becézgetjük szépségét egy erős kávé vagy konyak felett, de az nem fekszik soha alánk, holnap már mással udvaroltat magának. Mikor elvégeztem az iskolát újdonsült öntudatom árnyékában, mondjuk, hogy remek eredményekkel, melyeket inkább a magány szült, mint a szorgalom, az atya ismét szükségemet látta - már meg sem lepődtem, hogy nem éppen atyai ölelés céljából ültünk le újra. Itt már megengedtem magamnak, hogy rágyújtsak az oltári szentség tőszomszédságában, elvégre megtettem mindent, amire kért, teleírt akták sorakoztak ízlésesen az asztalán mindarról, amit káros pokolfajzatok ármádiájának tartott, én pedig egykedvűen füstöltem, mert már nem érdekelt éppen egyik eszmerendszer sem. Még itt is naiv voltam, kedves, hidd el nekem, a suhanc, akivé kinőtte magát bennem a melankólia, és amely emberi arcot kölcsönzött, még mindig nem hitte el, mi következhet, ahogy az sem, hogy a játéknak soha nincs vége, még akkor sem, ha ráuntunk, sőt.. akkor kezdődik igazán! Bocsásd meg, ha úgy beszélek, mint a megkeseredett reggeli tea maradéka, de tényleg nem hiszem, hogy bármi felkorbácsolhatja már az érzékeimet úgy igazán.
 - Ideje, hogy megtudd az igazságot, Jean-Pierre! Mindez, - mutatott végig a halmokon, eltekintve a gomolygó szürkeségtől, amivel megajándékoztam - egy nagyobb célt szolgál, olyasmit, ami nélküled nem jöhetett volna létre! Ismered azt a kifejezést: Vox Populi...?
Bevallom, meglepődtem a mondandóján: a semmiből kibontakozó inkvizíció mosolya nem olyasmi volt, amire számítottam. Elkönyvelhetjük, hogy még az én évek óta álomban nyugvó szemöldököm is felszaladt a szervezet létezésére, amely zászlójára tűzte annak idején a boszorkányok elpusztítását, és amely nem szűnt meg létezni csak azért, mert az emberek elfelejtettek hinni benne. A hozzám hasonló diákjai évtizedek óta szorgosan táplálták az információra éhes testét, és Thorne atya úgy vélte, a most kialakuló helyzet megérett arra, hogy leszakítsa azt a bizonyos gyümölcsöt. A stílusához illő bájjal megemlítette továbbá, hogy vagy vele tartok az ódivatú keresztesháborúban, vagy választhatom azt is, hogy itt és most agyonlő, bár nehéz szívvel tenné, de ő mégis egy keresztény helytartó. Még fújtam néhány karikát az arcába merő kedvességből az eddigi jószándékára válaszolván, aztán odanyújtottam a kezem: olyan mindegy volt.



 Nyithatunk egy új fejezetet ebben a káprázatosan inspiráló regényben, ami olyan rég megerőszakolta a minimanós változatot, hogy már arra sem emlékszik senki, mi lehetett eredetileg a címe. Nem volt könnyű bejutnom a jelenlegi helyemre, és tulajdonképpen szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy kizárólag a sármomon múlt, de ebben azért bőven benne volt Mr. Arkell jóindulata is.. Már ha létezik még ez a kifejezés manapság. A hűségem biztosan nyugszik az asztala fiókjában, egyrészt a fizetésem okán, másrészt nagyon kellemetlen lenne egy növekvő rezsimben egy feltörekvő fiatalember sárvérű származása, és kinek hiányzik az efféle komplikáció? A látszat ellenére, vagy éppen azért kifejezetten szeretek mellette dolgozni, melengeti a lelkemet a törtető szelleme, ahogy újra meg újra magához húzza a halott tudatom a fiának féltékenysége, ez mind olyan üveggyöngy, amelyekkel játszadozni jól esik, még ha a világ jövője előtt időközben jótékony kezek be is húzzák a függönyt. Ami a Voxot illeti, nem sietek őket különösebben hozzásegíteni a céljaikhoz, de épp annyi mesét suttogok, amennyivel még beérhetik.. de néhány boszorkány és varázsló halála járulékos veszteség manapság, levonható az adóból, és a pénz hatalmas úr, nagyobb talán a legnagyobbnál is. Fene vigye a drága ízlésemet..
 Azt azért elárulom, hogy az otthonomul szolgáló árvaház már nem üzemel, sajnálatos módon tűz martalékává vált pár hónapja, és az összes egykori nevelt tragikus véget ért a nevelőkkel egyetemben. Ezekben a viharos időkben egymást érik a katasztrófák, és olyan kevés okunk van mosolyogni - pedig mi okozhatna nagyobb örömet, mintha lepaccsolhatjuk a hunyót?