Ω Urak és játékosok (18)

 Lehet, hogy az egészségem megőrzése érdekében tartalmasabb választ kellett volna adnom..? De hiszen akkor kárba veszne az a felettébb belsőséges beszélgetés a szóban forgó Lestrange és köztem, melyet egy hangulatos templomkertben ejtettünk meg - ő a pálcáját markolászva, és eleinte hangosan, aztán halkabban, végül elernyedve sorolva a jogait és érveit, miszerint nem ért egyet a tulajdon megzsarolásával. Szinte simogatja a torkom most is az őszinte felháborodás, ami kibukott a száján, pedig épp csak három szívdobbanással ezelőtt fenyegetett meg ő maga is, és most zokon találta venni figyelmességének viszonzását - elfelejtette a lehetőséget, hogy nekem jobb alapom lehet az ő engedelmességre szoktatásában. Nem váltunk el barátokként, de nekem nincs szükségem efféle komaságra, ahogy neki sincs: a félelmen alapuló szövetség gyümölcsözőbb, és biztos vagyok benne, hogy véletlenül sem szívesen cserélné a mostani költői sorait a jelentésekben olyasmikre, hogy milyen jellegű magánbeszélgetéseket szokott tartani időnként csuklyás társaságokkal kettőnk főnökéről. Igazán kiérdemelném a hónap dolgozója címet.. még függőlegesben is.
- A francia finom erotika tanulmányozásával: a konyhában, a könyvespolc előtt és a kanapén. - és a temetőben, és a templomban, és a kriptákban... de miért ne tartozna az erotikához a halál érintése? Épp annyira közel-távoli, rideg és magához vonzó, mint a férfié - A legelsőből egy desszert, a másodikból egy befogadott élmény, a harmadikból pedig egy merengős délután született. Kedveli a francia kultúra bármely formáját..?
Jóízűen elmosolyodom, mintha tényleg kérdés lenne.. ha az előbbiekben nem is lennék jártas, nem kétséges, hogy az ember hasznára válnak az élet más területein is, elvégre a sztereotípiáknak mindig van valamely kiindulási pontja, mert a természetük hasonlatos az erdőtüzekkel: tettes soha, sehol nincs. Mélyen leszívom Mercury cigarettájának füstjét, ami rögtön betölti a rendelkezésére álló teret és azonnali figyelmet követel magának, valódi karakterrel irányítja az orrunkat. Sejtem, hogy közben egészen más kísérti belülről, és ezúttal nem a vágyra utalok: Lestrange jó munkát végzett, de mindig lesznek mások, akik kevésbé. Azok a mások kétértelmű megjegyzéseket engednek meg maguknak a soraikban arról, hogy láttak beszélgetni valakivel, bizalmasan eltűnni valahol, és a játéknak sosem lesz vége.. Bizonyos fokig én is elvárom a főnökömtől, hogy gyanakodjon rám, és minél szorosabbra záródik a légcsövem körül a most simogató marok, annál találékonyabban nyerem majd vissza növekvő téteket. Az élet oly rövid, főleg ha a sajátomban mérem, érdemes hát az utolsó cseppig felnyalni azt, amit nyújt - vagy azt, amit nem nyújt ingyen.
- Realista a megfogalmazása, és már értékelem a szándékot is.. sokat fejlődött az utóbbi hónapokban. Bár lehet, hogy elnéző vagyok vele szemben a hosszú ismeretség és a közösen eltöltött pillanatok miatt. - és mert mindketten tudjuk, hogy megszerethető átmenetileg egy hasznos kismadár, főleg, ha érződik a levegőben, hogy hamarosan meg kell válni tőle - Az ellentétes vélemény érdemes felek között értékes vitává fejlődhet.. Lehetséges. Élvezetesebb prózát alkothatna, ha fellépne a szabadság első lépcsőfokára: ez az, ahol nem köt az erkölcs és nem befolyásol többé mások véleménye.
Ez sajnos az ő esetében azt jelentené, hogy kénytelen módon megválik jelenlegi pozíciójától, és egyfajta szociális öngyilkosságként a mélybe ugrik - csak a landoláskor érzékeli, hogy szilárd talajt ért. Egy lépcső első fokát, melyet úgy vágynak, mint mások a szeretőjüket, és amitől úgy tartanak, mint megunt szeretőtől. Különös, hogy a világunk hogy forog a szex körül, még ha leplezni is igyekezzük eme epifániát.
- Az attól függ, uram. A nyers realizmus az egyetlen, ami írott formában szórakoztatja, vagy kedveli a könnyedebb témákat is? - ellépek az iménti pozíciómból, aztán hanyagul teszek pár lépést összefont karokkal, mint aki betévedt egy könyvárba, és épp beleszeret önnön műveltségébe - Líra, dráma vagy epika? Hazai vagy külföldi? Régi vagy modern? Mindben megtalálhatjuk saját magunkat, mind megannyi tükör, de nem mindig esik jól egy-egy szögből látnunk az arcunkat. Mire vágyik most, uram? Ettől függ a válasz.
Nem távolodtam messzire, egy magabiztosabb mozdulattal visszahúzhat, akár a félig lelógó zakómnál fogva, amit nem igazítottam ki. Féloldalasan nézek rá, kicsit úgyis, mint drámában a párbeszédet folytatók a nagy jelenetük előtt, gondosan a közönségre emlékezve testtartásukkal: kint is, bent is. Finoman megharapom az ajkamat, mielőtt átadnám egy jól ismert mosolynak. A vadászat öröme igazi nosztalgia, és persze igazi klasszikusa a világirodalomnak.
- Épp ezért véd jobban a közöny, mint a hősiesség. Ha nincs mihez ragaszkodnunk, nem fáj a seb sem. - és ki tudná ezt nálam jobban? Ki látná most nálad jobban, Mercury Arkell? De lásd, én olykor őszinte vagyok, mert ez is pezsdíti a játszmát - Még ha a fájdalom sokszor okoz örömet is..

few of my favourite things Ω amen Ω made by him

Mikor a torkomra markolsz, és ujjaid alatt szinte elpattan az ütőér: mit érzel? Vajon számodra is olyan egyértelmű, mint annak lenne, aki hirtelen egyetlen pillanatra belelátna a fejembe: hogy valóban nincs súlya az életnek, amelynek elvételével kecsegtetsz, még ha olyan játékosan is, ahogy az istenek hírnöke szokott zsonglőrködni világok pusztulásával...?
Emlékszem a napra, amikor először láttalak, mivel kényelmetlenül állt a nyakkendőmhöz az eső, valahol mélyen felháborodott voltam, mivel nem bújhattam ki az alig pár nappal korábban elvállalt béklyókból, a tetoválás még szinte friss és kívánatos sebként virított a csuklómon, az ingem rejtekében - ott voltál, és megláttál. Nem a szegény árvát, kinek fejét az ölünkben ringatva kívánjuk elfelejteni bűneinket, hanem az embert. Kétségtelen, hogy egyikünk sem léphetne könnyed lépésekkel a mennyországba, már ha létezne, de az emberség fogalma eredetileg is relatív, és az én már akkor félig halott elveim szerint te maga vagy a létezés lángtengere. Akarsz, küzdesz, és a végtelen hübrisz, ami minden szívdobannással tova löki a mérget az ereidben.. írhatnak ennél szebbet? Tisztelhetnek ennél nagyobb erőt a világban, amely tele van csodákkal, de azt olyasmire használja, ami végtelen alagsori helyiségeket tölthet meg a lábunk alatt...?
Kétségkívül el kellene ismernem a fejemben lakozó, már csak darabjaiban nyugvó józanságnak, hogy együtt töltött perceinket még a bürokráciában megmártózás árnyalataiban is színezi valamiféle őrület, elvégre másképp nem lehetnék itt.
- Tudja, mindig úgy gondoltam, hogy a tökéletességet épp a saját lehetetlensége teszi azzá, ami. Ha valami valóban tökéletes lehetne, és az a valószerűtlen körülmény állna fel vele kapcsolatban, hogy ezt az emberi elme is elismeri, dacára a paradoxonnak, olyan gyűlöletes lenne hirtelen, hogy az önmagát emésztené fel.. - mosolygok, és a legkevésbé sem zavar, hogy az erőszak a nyakamból szolgálja ki magát ezúttal - Ha szerencsés az eset, talán egyszerűen megszűnik létezni nyomok nélkül. Az emberek nem születtek felismerni és megérteni a tökéletességet, de örökre törekedni fognak rá.
 A fizikai erőszak nem kifejezetten aggaszt, tekintettel arra, hogy közeli barátom, és nem egyszer az ő segítségével igyekeztem a túlvilágra, tartsa ezt a közvélemény bármilyen cirádás gyávaságnak is a saját elvakultságában. Nem szántam segélykérésnek, mivel Justitia igyekezett korán ránevelni az öntevékeny életmódra, és ebbe az öngyilkosság is éppúgy beletartozott, mint az önálló döntések meghozatala.. elvégre mi mással rendelkezhetnénk jobban, mint a saját életünkkel? Talán még maga Mercury Arkell sem sejti, de a testem megérthető ösztönén kívül nem ragaszkodom a bennem pislákoló lélekhez.
 - Nincsenek. Egy részem bánná, ha nem olvashatná többé a sorait, és megalapozott gyanú nélkül sosem tennék efféle lépéseket.. - mivel ő meg van győződve róla, hogy az egyezségünk megvédi majd az önnön ostobaságától - De amennyiben szükségét érzi az értesüléseimnek, összekészítettem egy fiolát és egy jelentést, majd elhelyeztem őket az egyik széfben.
 Nagyjából öt percig tarthatott az áldásos tudatlanság, mielőtt a főnököm számára is egyértelmű lett, hogy gyakran rovom más emlékeinek országútját - olyan képesség ez, amely a víz felett tartja a sokaknak csak bosszúságot okozó koponyám, ha szorulna a hurok.. Vagy az ujjak. Lestrange balszerencséje talán éppen az lehetett, hogy úgy vélte, az őszinteség és az árvaházi nevelés alázatossá tesz, áldozattá és hűséges társsá: milyen kár, hogy ezúttal egészen más lesz a mese vége. A fiolában két gondosan válogatott emlék várakozik a megmutatkozásra, egyelőre rivaldátlan testükben beszélgetések hangzanak el, nevek buknak a felszínre, szálak derülnek fel - idő kérdése volt, hogy önbakókét lobbanjon el, határozzuk meg úgy eme cselekedetet, hogy tartottam hozzá a gyufát.
 - Olvasta a Tonio Krögert...? Mindig könnyen azonosultam a főszereplőjével. - emelem fel a fejem az ábrándozásból, hogy mégis milyen címet mondjak a kérésre - És Shafiq legújabb jelentéseit rólam? Az ő kéretlen realizmusa közelebb állhat az áhítotthoz. Valóban ígéretes tehetség, tömör sorok, egyszerű megfogalmazás.
 Felesleges is hozzátennem, hogy az általa megfestett profilom egy Dickens-regénynek is becsületére válna, mert legyen bár olyan nyers, mint a frissen mészárolt hús, valahogy mindig el talál veszni a tárgyilagosságban. Lehetséges, hogy csak az én burzsuj ízlésem gyomra csapódott el a tömbös, szilárd és szikár jellemzést végigfutva, de elképzelhető, hogy Mercury épp ezért élvezi majd - bármilyen formában is.
 Ahogy a szemébe pillantok, sejtem, hogy Lestrange egy időre kénytelen lesz attitűdöt változtatni, akár egy kabát, amelynek leszaggatták a gombjait, és most kaján vigyorral állok felette, apámra nézek, és ő tudja, hogy megint érvényesült belőlem valami, és fegyelmeznie kellene érte, de valahol még mindig kíváncsi, mi történhet még.. Hogyan tovább, mivel szolgálhatok ezek után? Azt a kabátot meg lehet javítani, és talán átszabva visszaakasztani a szekrénybe, és ezúttal nem lesz olyan könnyű tönkretennem. Most, hogy megint uralkodni vágysz rajtam, és én megtöröm a térdeim ívét néhány pillanatra, hogy igazad legyen, most tudod, hogy mennyire szórakoztat a mindig megújuló haláltánc? Lesz, hogy rajtavesztek, és lesz, hogy elparázslom a hamutartóban az utolsó szikrámat elpazarolva egy főhajtásra, nevetésre, de ez annyival méltóbb az emberhez , hogy csak a számon égő mosoly fejezheti ki.
 - Csak remélni merem, uram. Semmi mást. - kiigazítom a nyakam ívét, befeszül alatta a gerincem, és kényszerítenem kell, hogy ne is nyúljak a pálcám felé, csak birkózzam a szembogaraival - Nem félek a fájdalomtól, főleg akkor, ha célja van. Ha úgy látja jónak, kóstoltassa meg velem, és megfelelek annak is, hogy bizonyítsam. Akár a hűségemet... akár az ostobaságom.

few of my favourite things Ω amen Ω made by him

 Filozofikus?
Nem tartozik legáltalánosabb jelzőim közé, legalábbis érthető okból kevés barátaim nem áldoztak még rá ennyi figyelmet, hogy megállapítsák, valóban van bennem egyfajta emberiséget sirató, kissé biblikus gerincoszlop, mely időről-időre kiegyensúlyozza tartásom. Olykor nagyon kellemetlen, mert térdelni és főleg, mások öle előtt térdelni roppant kényelmetlen ebben az emelkedettségben, de nem is szellemi fölényünket üldözzük például orális szex közben. Sosem értettem, miért kívánják az erkölcs oltárára vonni és ott, khm, élve a hasonlattal, megerőszakolni az erotikát, mikor nyilvánvaló, hogy annak helye nem a családi tűzhely körül mozog, sokkal inkább a hálószoba buja magányában - esetleg egy-egy bájos vidéki kápolnáéban, temetőében, kinek mit diktál biológiai képlete. Hmm, ezek alapján valóban kifejezetten filozofikus vagyok: egészen az ágyig.
 - Ők úgy nevezték, Isten akarata, amely megtestesíti önmagát végtelen zsoltárokban, térdelésben, és kimért pofonokban. - elgondolkoztatnak a szavai. Tudom, hogy tartja magát a képlékeny ábránd, miszerint az egyházi személyek vég nélkül élik ki szexuális perverzióikat a rájuk bízott kisdedeken, de ez nem ilyen egyszerűen behatárolható foglalatosság. Vajon hangulatgyilkosság lenne taglalgatni az efféle praktikákat..? - Nem csak a nyílt szexualitás képes felébreszteni és szolgálni a szexust, uram. Ott bújik minden fojtott hangú parancsban, hogy ne érjünk magunkhoz gyerekként, hogy bánjuk meg bűneinket, mert különben pokolra találunk jutni, és milyen roppant fájdalmas ügy lenne ott kínzódni az idők végezetéig. Az erotika kedveli a hátsó ajtókat, és lassú léptekkel jár, rajong az álruhákért: ott van mindenhol és mindig, csak nem mindig így nevezik.
  Az én erőszaktevőm például még életében nem láthatott templomot, esetleg keresztet, csak legközelebb a saját sírján. Külön gondom volt rá, hogy idejekorán sétát tehessünk abban a bizonyos temetőben, és ő maga választhassa ki igényei szerint végső nyughelyét, elvégre mégsem vagyok barbár. De hogy a lendületnél maradva tovább simítsam a történet gerincét, az ő tette kizárólag tiszta uralkodásból fakadt, ez pedig jól áll a tanítók, a magisterek talárjára tűzve is. Minden hatalom, minden befolyás vágyat szül, de nem mindegyik egyformán: nem véletlenek a magas székek körüli keringők, a hidegen tálalt bosszú és egyéb formái az akarat diadalának. Ezt pedig a főnököm még nálam is jobban érezheti.

 Megfeszülnek az izmok a felkaromban, mikor megjelöl először - teszi ezt egy alkotni vágyó hevületével és magabiztosságával. A testem vászon, és ezt bele sem kellett foglalnia a munkaköri leírásomba, magától értetődik, még élvezem is a fájdalmat. Figyelem, mint vési a vonalat, a kedvéért felszisszenek a szegycsontomra nehezedő akarat okán, de közben leköt a hirtelen felsikoltó ösztön is, ami azt üvölti, húzódjam el, védjem meg magam. Kifejezetten rajongok ezért a kis gesztusért, a felhördülő, vergődő pulzusért, a szapora szívverésért, a haragként elsápadó félelemért. Méltó koronája egy olyan életnek, amely mindig gyűlölte magát.
 

 A vérbontás kissé még szakrálissá is teszi a pillanatot, amiben Mercury tekintetét keresem a sajátommal, és amiben pár vércsepp a kávéba egy egész napra feldobná a hangulatot. Tudatom szeretne kiszakadni, messzire rohanva a nyilvánvaló, szárnyait bontogató öngyilkos vágyaim elől, de itt marad majd, és végignézi, mert szeretek borzongani, szeretek félni. Szeretem hinni, hogy életben vagyok, nem csak egy szerkezet dobog a kisajátított mellkasomban.
 - Örömömre szolgálna. - a hangom meghazudtolja, mennyire izgatott is vagyok valójában. Ujjai nyomán a libabőr egész domborzatai alakulnak ki, ahogy, ha létezik, Isten teremthette a felszínt a saját kedvére. Megremeg a mellkasom, támaszt ad neki mégis a hasfal, a karok szilárdsága, és végül a mosoly, ami kivirágzik a kulcscsontom száján. Igen, elesni valóban érdemes sport, de annak módját nem érdemes elsietni, főleg: nem érdemes elhanyagolni. - Igen, uram.
  Éppen az teszi mesterien megkomponálttá az összjátékot, hogy tudjuk, ha parancsol, engedelmeskedem majd. Nem csak értelmetlennek látom a fizikai ellenkezést, híve sem vagyok az ilyen erőfitogtatásnak, az én lehetőségeim nem ebben rejtőznek. A tudatlanok véleményével ellentétben a szexualitás két ember között nem degradálható csak egy alá-fölérendeltségi viszonnyá, ez a melegágya rengeteg kapcsolat hibáinak, de ez mentes azoktól, főleg mert nem tekinthető annak. Ahogy a ki nem mondott félelem csiklandozza a derekam az iroda levegőjében, tudom, hogy a magam módján nagyon is éreztetni fogom a jelenlétem, és ehhez nem szükségeltetik hangos szóváltás, még egy részemről elcsattanó pofon sem. Megtörhető játszi könnyedséggel a testem, rögtön ánuszhoz simul  nyelvem is kívánságra, a lelkem pedig nem ér annyit, hogy küzdeni kelljen érte: de a szellemem inni kíván a másikból minden alkalommal. Mohón szomjazza az élni akarást, a tudatot körbeölelő lángokat, és talán úgy tűnhet, rajtavesztek minden lehasalással, nagyon jól tudom, ki és mivel fizet... Talán éppen ezért ilyen izgalmas a háború az ágyban.
  - Hmm.. - hagyja el a számat a meglepődés morgásba oltott hangja. Mercury a fejembe lát bizonyos mértékig, nyilván nem a testem reakcióira céloz, azok szórakoztatóak még belülről nézve is. Nincs mit féltenem, nincs mit vesztenem, de ennek fényében még élesebben kirajzolódik, mennyire kívánom őt. Bal kezem ujjai ökölbe szorulnak, az ajkamra harapok, az eddigi pulzáló légzésem most isteni segédletet kap megmagyarázni magát. Nem sieti el, mintha fel akarná mérni, mit lépek...? Jobb kezem életre kel, és az arcához ér, hüvelykujjam a szájára támaszkodik érdeklődőn: bemehetek? De véget is ér a kísérlete, ez a parancsolón csattanó hangsúly már egészen ő.
 Előtte sosem tettem ilyesmit, nem voltam jártas a vetkőzés művészetében - nem is különösebben rajongtam a saját arcképemért a tükrök előtt, ha erre került a sor. Idő kellett hozzá, hogy megértsem, ez is fegyver, de nem illik minden kézbe - az enyémek most jóleső lassúsággal húznak cipzárt, vonnak anyagot, simítanak végig bőrt. A rövid körmeim lágy vonalakat hagynak maguk után, amikor a nadrágomtól szabadulok meg, de nem engedem el Mercury szemeit, mert az az ő birodalma, én csak vigyázok rá. Az utolsó utasítást vonakodom megtenni, de nem mondok ellent - meztelenül az asztalra hasalok, kiszolgáltatva magam, bár a mosolyt még viselem.
  - Nem túl keresztényi válasz, de egy másik életben. - de az valószínűleg nem is én voltam.. ki tudhatná? Kit érdekelne tényleg? - De hogy mikor jöttem rá? Mikor először építettek a bűntudatomra, a lelkemre. Nem is tudom, melyikünk csalódott nagyobbat.
  Megtámasztom magam az asztal szélében, a gerincem közelebb vonódik az ujjaihoz, mikor hozzám ér - ahogy én is magamhoz, először azzal a kézzel, amelyikről egy percet elvesztettem már. Mindig így kezdem, emlékeztetve magam arra, hogy a percek milyen könnyen múlnak..

few of my favourite things Ω amen Ω made by him

Eleinte nagyon nehézkes volt lehajtanom a fejem a vágy ölébe - maradéktalanul most is alkalomadtán sikerül csak. Valahogy az első dolgok sosem illettek hozzám, és ezt nem is felejtették el az emlékezetembe vésni óvó szóval, és még több szenvedéssel: az első szál cigaretta megégette a kezemet, és úgy maradt meg, mint egy égő rúd, mi beférkőzte magát a tüdőmbe erőszakkal. Az első szexuális élmény, amit kevesen jellemeznének kielégítőnek, és az a roxforti levél.. talán nem mind születünk maradéktalanul élvezni az élet efféle szépségét. Ugyanakkor mára a testem és a képletem is megtanult álmosan, magát odaengedve bolyongani az életben, nem bántja senki és semmi igazán, és csak arra vár, hogy egyszer felébresztik egy csókkal: elvégre mind tudjuk, kit illet az utolsó tánc.
 - A vágy, hogy megfeleljek ennek a képnek.. az enyém volt eleinte, de megfelelni sosem tudtam neki. Talán már gyerekként az arcomra volt írva a kimenetel. - ebben persze hazudtam, egy kölyök vonásai irrelevánsak a későbbi szocializáció tekintetében - Mindig újra megpróbálta, de kevés dolog okoz olyan élvezetet, mint még magamnak sem engedelmeskedni.
Az arcom elfordul az ütése nyomán, és mint amikor az ablakot becsapja a légmozgás, és kinyílik utána a lendület jótékonykodásával, egy mosoly követi a figyelmességet. A megaláztatás szép művészetének ecsetvonása a pofon, épp ezért nem is tartozik olyan egyértelműen a családon belüli erőszak eszköztárába, legalábbis én mindig így véltem - bár mit tudnék én a normálisról? Nem találom sem izgatónak, sem kívánatosnak, épp olyan kevéssé, mint a nők nagy részét. Anyai gondoskodásuk, felesleges nyakasságuk, amit szeretetnek neveznek, de arra hivatkozva fojtogatnak az önzőségükkel, hogy elégítsük ki a forró vágyukat arra, miszerint jó emberek, jó feleségek, jó nők és anyák. Elképzelhető, hogy biológiai nemem miatt találom ezt olyan érthetetlennek, mitöbb, gyomorforgatónak, de ez később meglehetősen élesen meghatározta a szexualitásomat.
 - Köszönöm..uram..


 A szavakba már zilálás vegyül, dobban a szív, feszül az alkar, megtelnek vérrel az ajkak, közöttük elmorzsolt sóhaj jelzi, hogy mennyire nem hagy hidegen a jelenléte. A pszichopatológia meghatározása szerint az egészséges elme nem szorul ilyen élvezetre, nem is kívánja így megélni a kiszolgáltatottságot - de ahogy már kitértem rá, az egészséges egyrészt relatív fogalom, másrészt felettébb szürke. A testem reagál a hívó szóra, pontosan tudja, hogyan folytatódik majd a tánc kettőnk között - az ilyen, és ehhez hasonló ösztönöket nem öli meg a trauma sem, és a férfiak közötti vágy magyarázat arra is, hogy nem kizárólag a gyermeknemzésért tesszük. Különleges szerkezet...
  Az enyémet nyomok jelölik, a múlt hálózata, amely rajtam hagyta a tenyere nyomát, és nem fél újabbakat mellé karistolni.
 - Elébe mentem... - de mindketten tudjuk, hogy elvettem egy lehetőséget, méghozzá pofátlanul önkényesen - És vajon mi történne, ha nem tenném?
 Ez már aközben hangzik el, hogy a két kezem lassan előrecsúszik az asztalon, megkerülve egy papírköteget, és végül, mint két fehér pók, megállnak kellő távolságra. Éppen ebben rejlik a lázadás szépsége, az olyan ejtett megjegyzéseken és gesztusokon, amelyek bár elsőre erőtlenek, következményeik messzire mutathatnak, és lényegében kifejezik, hogy az ember korántsem tehetetlen. Amikor azonban belém nyúl, hangosan és ösztönösen felnyögök, a hang szisszenésben ér véget, és az eddig csak a fán trónoló ujjaim elvörösödnek a nyomástól, mellyel beleásnák magukat a felületbe. Ellentartok elsőre, mintha vár lennék, és ő a hódító sereg - a falak pedig nem fogadnák rajongással, de néhány mély lélegzet után engedek a törekvéseinek.. A háborút nem így vívjuk, még ha udvariatlan is..ártani pedig nem ártana magának azzal, hogy komolyan megsebez.
 - És miért áhítoznék egy kispolgári létezés után? Mi a jó a normális keretek között vergődésben, abban, hogy végül mind egy helyre fut ki? - a hangom, ha a testem nem is, sebekkel, hólyagokkal teli, sötét és keserű, de fölényes - Ez egy döntés kérdése, a másik is az. Rengeteg lehetőségem lett volna megbánni a sajátom, de nem tettem.
 Az egyik szemem elhomályosul, ahogy a bőr gátul emelkedik a fintorgás akarataként - fáj, amit és ahogy művel, de ha ezen felül nem okozna élvezetet a dominanciája, nem feküdnék itt. Érzem, hogy a vállaim kiemelkednek, közéjük besüllyed a most medencévé aszó lapocka, jó kilátás nyílik a nyakamra, a tarkómra.. milyennek érezhet most? Még itt, a gyönyör kapujában kopogtatva is dacosnak? Akaratlanul is elnevetem magam, bár csak kis kuncogás, de belecsap a szaggatott lélegzetembe. A hideg forróság végigrohan a derekamon, megszorongatja a bőröm, majd hullámként átcsap a hátamon, bele a fejembe, és csak ekkor halkul a nevetés..Nos, sosem állítottam, hogy kiemelkedő lenne a humorérzékem.
 - Nem, a halál nem olyan, mint ahogy az élők képzelik. Nem csendes, nem nyugodt, és főleg, nincs benne isteni szikra. A halál éppen olyan mozgalmas, tomboló, küzdelmes, rohanó, mint az élet. A világ az nem tűri, hogy valaki rendjéből kitörjön.. - felettébb merengő lettem, miután ilyen erőszakkal tágított rajtam. Lehet valami összefüggés az elmével is talán..? - Ezért is lehetséges, hogy nem tűnik fel az embereknek. A halál nem az élet végét jelenti, csupán annak az életnek a lezárását, amelyet ismerünk.
 Meg-megremeg a térdem a fájdalom hatására, önkéntelenül el is akarok mozdulni a folytatás elől, de nem teszem. Szobor leszek, múlhatatlan, míg nem éli ki egy újabb vágyát rajtam - akkor valami egészen más is lehetek majd. Roppan egyet a gerincem, mikor a nedves jegesség végigömlik a combomon, de nem kétlem, hogy követi majd valami egészem más is, és az ujjai ismét bennem járnak, ezúttal jóval kevésbé ellenállásra ingerlően.
 - Rövid időre talán.. de ami elvehető, egyszer megszerezhető volt. Úgy gondolok rá, hogy volt idő, amikor léteztem nélküle, tehát nem érdemes ragaszkodnom. - a gondolataim lassan fakulnak meg a mozdulatai nyomán, már egy-egy élvezetes rándulás is végigszalad a gerincemen - Igen..és azt kell mondjam, kifejezetten tetszik a.. tükrös megoldása... és az, amilyennek az arcom tűnik ebben.. vagy mások gondolataiban, emlékeiben..
 A fejem az ujjai közé simul, feltámasztom magam az asztalán, és ahogy a fennakadó szembogaraim kipörögnek, megállapodnak a kifacsartság állapotában rajta - elmosolyodom újra. Én vagyok alul kétségtelenül, és meglesz a jutalmam is a szájalásért, de most... most percekre az én fejemen a korona. Különösképp meglepett, hogy eddig nem értette meg a képességeim mibenlétét, de tény, nem ezzel nyújtottam be a jelentkezésem sem, és olyannyira nem is óhajtom a fizikai halált, hogy mindenkin szünet nélkül használjam is. Még a végén elrontja a szórakozást..
 - Épp elégszer ahhoz, hogy tudjam: kijátszható. Tudom, miért nem használják gyakrabban.. - nyelek egyet, a torkom a feszes félkörben rajzolódik ki, majd maszatolódik el ismét. A tükrös emlékére, a nézőpontjára sincs szükségem, hogy tudjam, éppen mosolygok.
 Igaza volt velem kapcsolatban: és ez egyike azoknak a pillanatoknak, amikor nagyon is életben vagyok. Lehetséges, hogy azt kívánja majd, bár lennék konstans halott..és minden szavam meg sem hallott.

few of my favourite things Ω amen Ω made by him

Vajon akadna még ép elmével rendelkező ember, aki feltételezni meri, hogy nem vagyok őrült...? Ha nem lennék az, minden bizonnyal nem élvezném ennek a helyzetnek a körülményeit, de az elmém hátuljában fészkelő kétségek eloszlatására szeretném leszögezni, hogy vannak oly intermezzók, amelyeket még nem bomlott szürkeállománnyal lehetetlen megérteni, és nem is szükséges.. Az őrület nem kívánja a megfejtetést, nem megoldani való rejtvény, még csak nem is az a dramaturgiai eszköz, mely képes megszínesíteni egy-egy drámai cselekményt önmagáért. Lényegében megfoghatatlan, áthatolhatatlan káosz a fejünkben, és ha megfeledkeznénk a hatalmáról, amelyet a koponyánkra gyakorol, féltékenyen érezteti a jelenlétét.. de hogy gyógyítható lenne? Kötve hiszem, bár ez nem zárja ki, hogy gyönyörű szólamok, műalkotások mögé rejtőzzön, mintha csak ambíció lenne, inspiráció, motiváció, felhasználhatjuk szavaink hatalmas szőtteséhez, egy kávézás közben valaki arcára ártatlanul nézve, miközben az őrület karjai rég a karját, a nyakát kóstolgatják.. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy már ez a monológ megérne egy kivizsgálást, de az efféle munkahelyek, munkakörök ép elmével nem betölthetőek, és ez a társadalom szeret nyugodtan aludni, amíg a tulajdon őrülete vigyázza az álmát.
- A tökéletesség bűne..? Mintha csak a gondolat bűne lenne. - inkább megjegyzés ez önmagamnak, mint válasz a fel sem tett kérdésre - Remélem, egyszer megbocsájt majd nekem, uram.
Akkor is, ha úgy fordul a kedvem, hogy elárulom, és akkor is, ha a a várakozásaival ellentétben mégsem teszem. Még én magam sem tudom, bízhatok-e a fogadalmaimban, mert Fortuna megtartja a lehetőséget, hogy olykor megtörje a morált, megváltoztassa a túlélés szabályait, és kifejezetten hálátlan lenne tőlem, ha nem követném benne. Alapvetően könnyű lenne kiszámítani: azzal tartunk, akinek befolyása szilárdabb, akinek ökle épp oda üthet megtorolandó, ahol nagyon fáj - de a gyakorlott túlélő tudja, hogy a fájdalom azt jelzi csupán, hogy életben vagyunk, és éppúgy távozhat, nevetve és hirtelen, ahogy érkezett, tehát félre a szabályrendszerekkel, tűzre a logikával.. És ideje felkérnünk az őrületet egy keringőre, még ha az lesz is az utolsó, garantálható, hogy kevéssé lesz unalmas.
- Bizonyára.. attól függ, mit szoktunk meg az adott személytől. A kedvesség relatív, és máshogy kerül kifejezésre személyenként. - szorítom a fogaimmal, és köztük préselem a hangokat szoros egymásutánban, mintha csak egy általános beszélgetést folytatnánk - Van olyan, akitől a kedvesség valóságos sértés, és van, akitől a durvaság jelez támadó szándékot.. Mindkettő alkalmas a szellem stimulálásra, bár azt nem mondanám, hogy egyenértékűek is.
Nem, véletlenül sem.. a kedvesség fájdalmasabb, mint a pofon, mert mit is várhatunk egy ilyen személyiségtől, már azon túl, hogy valószínűleg kevéssé őszinte? Használható sértésként, de ritka az olyan ember, akinél nem egyszerűen zavaró tényező, legalábbis ezekben a körökben. Sokkal inkább ad okot gyanakvásra az ilyen megnyilvánulás, mint a visszafogottság, és általában hamar leszoktatásra is kerül.
- Úgy.. vélem, hogy léteznek általános igazságok, de azért nem örökbecsűek, csak általánosak, mert nem mindig igazak. - könnyen jön a hazugság, de ebben a pillanatban elhiszem magamnak - Már a személye megindokolja az ittlétem.. mert öntől... mindig tanulok valamit, még ha az nem is mindig pozitív, vagy nem is mindig egy minta átvétele, csupán tapasztalat.
Valószínűleg a szavaim nélkül is megvan a maga elképzelése arról, miért intézem az ügyeit, miért készítem a kávéját és miért elégítem ki a farkát és a birtoklásra vonatkozó vágyát, sejti és tudni véli, hogy úgy hazudok, mint amilyen könnyedén lesz a nappalból éjszaka, és a néha tiltakozó rándulásokból egyértelműsíti, hogy nem vagyok az engedelmesség alabástrom szobra, még ha az alakját rólam is mintázták, de azt vajon tudja-e, hogy az ittlétem valódi oka tényleg ő? Az életem olyan céltalan, csupán a szórakozás utáni versenyfutás az idővel, a depresszióval, a nihillel, és a lelkem fázósan megtérni simul a sima asztallapra, az istenek hírnökének mellkasára. Én vagyok a kígyó, akit melenget, de az az állat tisztában van azzal is, hogy enélkül a gesztus nélkül végképp felemésztené önmagát. Mit érnék el az imitálással, amit másokkal tehetek a barátságra és a családra vetítve az emberek ösztönös vágyát a kötődésre, mit a nyers vággyal, amit mások orgazmusában lelhetünk, és végül.. mit a hatalmi játszmákkal, a harapással, a méregfogak hímzőfonalszerűen hátrahagyott győztes nyomvonalával? Mi mást tehetnék, ha egyszer annyira unatkozom, hogy élni sincs kedvem?
- Értettem.. uram. - sóhajtom, és direkt nem fűzök kommentárt a második mondathoz. Csak fekszem és pulzálok, fájok és küzdök tovább, és odabent tudom, hogy sokkal inkább idegesíti majd, hogy verbálisan nem szolgáltam őt, mint fizikailag. Csodálatos jelentés lesz, a legtökéletesebb kézírással a legfinomabb papírra, de épp ezért megcsúfolása az őszinteségnek, póz lesz, gyönyörű affektálás, egy isteni gesztus az istenek hírnökének, de az igazságot megszereznie kell a kérés és parancs helyett. A testem nem válaszol majd, a hús csak pajzs, könnyen eldobható, felcserélhető, de ami alatta csírázik, mindennek pusztulása lehet.
- Tegyem a testemmel belátása szerint, uram, annak épsége közel sem olyan fontos, hogy ne szolgálhatna más érdeket a saját létezésén túl. Sőt.. - halkan és óvatosan harapok megint rá a koponyára, nyelvem alatt felpezseg a rozsdaízű emlékezet, de nem hajózom messzire, csak az arcomat kívánom látni a tükreiben. Az érzéseket nem deríthetem ki, sosem terjedt idáig a legilimencia, csak szavak, benyomások tengere, könnyű belefulladni a saját önhittségünk okán - túl nagy fegyver ez egy embernek, nem is meglepő, hogy visszaélek vele, de tartok tőle, ezzel nem is lehetne tisztességgel egy ágyba feküdni. Olyan, mint a gyermeknemzés a bigott vallásosok szemszögéből: akkor is mocsokkal jár, ha valami nagyobb jóhoz vezet, nem kerülhető meg a vér és az ondó.
- Miért találja izgatónak a gondolatot, hogy mindent megismerjen? A tapasztalatom szerint az emberek sokkal kevésbé boldogok, amikor megkapták, amire vágytak, főleg ha az igazság kevéssé szórakoztató vagy tartalmas. - mintha ő maga sem tudná, pontosan mit és hogyan határoz, és ez egy ilyen elme számára valóságos égszakadás lehet. Látni és megélni, hogy morzsolódik el a magabiztosság széle, hogyan merül a kétségekbe, minden fájdalmamat megéri. Túlzóan nagy kontrasztnak tűnik, de közel sem az, az élet maga alapvetően szűkmarkú a jelentőségteljes pillanatokkal, míg eláraszt lényegtelenekkel..

A gerincem különösen érzékeny, valósággal zongorázik rajta, idomulok hozzá, vágyom a tenyere tekintetére a bőrömön, arra, hogy elvegye és csak csorbán adja vissza, mint a gyerek, aki képtelen vigyázni a játékaira. Most sem várakozik sokáig, nem híve a nagy operáknak, valószínűleg az egyfelvonásosakat kedveli, és ez így kényelmes is, minden belesűrűsödik egyetlen intenzív öt percbe. Izgatott, de siettető nyögés szakad fel belőlem, mikor megérzem, és mégis tévedek - olyan lassan teszi be, hogy durván az ajkamra kell harapnom, hogy ne előzzem meg, ne rontsam el az egészet a saját türelmetlenségemmel. Ha hosszú körmeim lennének, az asztal lapján hagynánk együtt a névjegyem, és amíg a megfigyelő szem észre nem veszi, örökre részei is maradnánk a fának: belevésődne a megalázottság gyönyöre, a belökődő fájdalom halovány mosolya, a remegés, ami az ember tagjain rohan végig forrón és jeges isten-élményben csúcsosodik ki az ajkainkon. De mit is várhatnánk az istenek hírnökétől, aki maga is közéjük tartozik...? Szeretem, hogy olyan ostoba vagyok, hogy mindig meglephet.
A hangom kék nyöszörgése jelzi, hogy megérkezett, legyőzött. Lehajtom a fejem az ökölbe font ujjaimra, szétnyílik a szám, és lihegek mindezek tudatában, szokom az élményt megint, mint már korábban annyiszor. Majdnem el is vétem a megszólalást, úgy szűrődik alám, mintha vízbe nyomta volna az agyam, és most kapálóznék felfelé, de a gyomrom és a tüdőm tudják, hogy mennyire vártam már erre, mennyivel jobban, mint a cigarettára.
- Kár lenne, ha... nem... mutatkozhat..na... be megfelelően... - nehezen beszélek, mert a hangja valósággal megbénít, erősebben szorító kéz a torkom körül, mint amilyen erőt a teste ki tudna fejteni. Mindig érzékeny voltam a szex közbeni párbeszédekre, főleg ha azok a megfelelően rekedt, füstös hangszínen hangzanak el.. ilyenkor igazán őszinte a psziché, a felfokozottság teret nyer, akár a káromkodásban. Embernek lenni ilyenkor igaz talán egyedül. - Én... mindig...az...vagyok..
Saját magamhoz, alkalomadtán, a rendemhez, ha úgy kívánja az érdek, hozzá, ha kiérdemelte, a hazához, istenhez, az idézőjeles barátokhoz... valakihez mindig, ha nem is ugyanahhoz és egyformán, így elmondhatom, hogy igen, hűséges vagyok. De nem akarok elmondani semmit, mert érzékeny ponton talál el, és most nagyon hamar kijátszhat, ahogy az imént hivatkoztam arra a bájitalra..
Őrült vagyok. Csak ezzel magyarázható, miért mosolyodom el megint, és miért húzom közelebb a félelmeimet, miért fonom velük össze a kezemet - a derekam suttogja, hogy meneküljek, a véraláfutások erdeiben más szörnyek is rejtőznek, a hátam egyenesen üvölt, ő látja már a tekintetét a szavai után, a karjaim, a tenyerem ütni vágyna, az ajkam ellenállna - de ÉN nem teszem. Én élvezem, hogy megint rövid időre élek, uram.
- I-igen... az vagyok! - a választ mégis elmaszatolja egy éles hördülés, amikor rám markol. Akaratlanul is megmozdul az egyik lábam, és beverem a térdem, így az is csatlakozhat végül a vágy festményéhez, amit a főnököm hagyott a bőrömön - Had.. kérdezzek én is, uram...! Nem tudjaaa..a.. választ... ?
Hűtlen is vagyok, épp annyira, amennyire hűséges, pont ugyanakkor és ugyanúgy. A szeretet és a gyűlölet is olyan közel állnak egymáshoz, hogy megszámolhatnák egymás arcán a szeplőket, miért pont ez a két dolog lenne olyan más..? Már majdnem elfelejtettem, milyen embertpróbálóak a méretei az én szemszögemből, de a lökései készséggel emlékeztetnek, és a hangom ennek iker-hűségével válaszolgat is az eltorzult nyögéseimmel. Az összeharapott ajkaim közül halványan nyál csurog, és úgy képzelem, a vallásom szerint az emberek ezt értelmezhetik a világ végének.. mikor elvesztik maguk felett az uralmat. Az ív csúcsán, enyhén fennakadt szemekkel még a nevét is elsuttogom, bár inkább magamnak, titokként, kis rebellis kuncogásként.. később ráérek megtudni, ő hallotta-e?
- Kiben... nem bízik...? Bennem... a többiekben... vagy magában? - szinte nevetésnek hangzik.. - Hiszen.. elvárja..hogy az legyek.. uram... így... nem mondom meg.

[/color]

few of my favourite things Ω amen Ω made by him

Egy-egy orgazmus alkalmával mindig úgy tűnik, a világ visszatér önmagába, és ha hívei vagyunk olcsó tudományok ősrobbanásának, megéljük azt újra meg újra - a csontunkig hatol a teremtés gőze, megperzsel mindaz a tűz, amit a másik test adhat. A tökéletes egyesülés, melyet a hívő az istene előtt térdelve, hatalmasra tágult szemekkel élhet át, és ha belegondolok, milyen kevés a különbség Mercury belém hatoló akarata és eközött - a forrón lüktető, magából kilépő, mégis befogadó hús - mosolyt lop az arcomra az istenkáromlás.. de hiszen miért ne élhetne ott az isten az eksztázisban, a gyönyörben, miért fordul keserű pohár arca az ártatlan felé, miért büntet, miért olyan könyörületlen? Mert a szép, a jó nem elég.. Végtelenül kár lenne a jóért, ami túl jó, hogy jó legyen.
Egy-egy lökése olyan, mint a szüzek ajkán szirmot bontó első csókok: forró, váratlan, őszinte, szikra pattan a léptén 's glóriás a koronája. Őt kellene imába foglalni, hozzá szólnának a szólamok, neki írnék verset, belőle emelnék szobrot, kiokádhatnám a szívemet, hogy a tenyerébe helyezzem le - ilyen élmény az istenek hírnökének szeretőjévé válni ismét. Ki merné állítani, hogy nem rendelkezem szakrális élményekkel...? Az ördög is mindenható, és mi, kevéssé vele szembeállók sejtjük, milyen ereje lehet a falak mögül kitörő, mindent elsöprő kétségeket derékba nevetve törő vonzódásnak: nagyobb, mint az istené.
- Miért... kellene mindennek célja lennie...? - sóhajtom én a nyálkahártyám helyett - Nem várok tőle semmit... amire szükségem van... elveszem az akarata nélkül! A halált várni.. mind osztozunk benne.. mind akarjuk azt... az egyesülést... azt reméljük, és nincs ott semmi... SEMMI!
A számhoz rántom a kézfejem, a kék erek domborzatát nem kímélve harapok bele a tenyerembe, mert bár tudom, hogy az iroda biztos hangok terén kifelé, őrzöm a rossz szokásaimat - az emberi test emlékezik, a psziché nemkülönben. Halkan dugni kifejezetten udvariatlan, mint fakó szembogarakkal az ételbe túrni, de a főnökömnek igaza volt: megengedem magamnak a hibákat, hogy aztán legyen min szórakozva javítani.
- A testem is én vagyok..és mi máson... uralkodunk maradéktalanul... az életben? A halálunkon.. mert... csak az a miénk. Az egyiket a másikra cseréljük, és mert az emberi elme.. uralkodni akar... önzőn...! - nem tudok a végére érni, épp most tölt ki teljesen, és a félig lehúzott szemhéjam belsején tűzkerekek nyílnak, egymásba ütköznek és újakat fialnak a sötét forróságban - Az... engedelmesség, az uralom... egyik sincs... aaaaah másik nélkül...!
Koppanáskor eszmél a csípőm, a combomban nyomokat hagy az asztal fiókjának gombja, és a hátam olyan ívben dől a lap fölé, mintha elszakadni kívánna a rá boruló súly alatt. Letenném a korábban felemelt karomat, de elvétem a mozdulatot, és a könyököm fájdalmasan landol a fán, felsír, könnyeket is ejt talán - akár le is szakadhatna, nincs jelentősége, míg itt vagyunk. Hangszer vagyok, ő a zenész, de a gonosz művész is, aki tönkreteszi az eszközét, nem becsüli azt semmire - mégsem sejtheti, milyen élvezet az a kezében tartott tárgynak, elégni abban, amire készült. Közelebb nyomom a csípőm, már amennyire ez lehetséges ebben a pózban, és mikor a szája érdeklődik a tarkóm magasságában, váratlan elkapom az övét a még ép kézfejemmel: egy ujj éri csak el, annak hideg kis felülete pár ponton érezteti a létezését. A füle felé húzom, a haja vonalán korcsolyázom a forró test jéghideg ujjpercével, mintha jelentősége lehetne, mintha másodpercek szilánkjaira győzhetnék felette, és ő szorulna a bútorhoz - de az istenek hírnökének annyival jobban áll a korona, mellyel a szél játszhat, míg újra meg újra visszaszerezheti és illesztheti a fejére.
- Köszönöööm...awh.. - és belém is harap, mintha csúfolódna a szája a többi tagjával ellentétben, mert azok komolyak, megkérdőjelezhetetlenek. Elképzelhető, hogy azt sem bánnám, ha egy darabom távozna a fogai között, ha a vér a hátamra csöppenne, mikor eltávolodik.. Nem sokáig maradok önmagam, ha sokáig dug még.
- Lehetsééges.. talán... talááán más vagyok.. mint aminek... hisz. - nem mintha ehhez kétség férhetne, de talán mégis ő jár a legközelebb hozzá, hogy őszintén hazudhassa, hogy így van. Nincs szó az unalmasan tökéletes jellemek zárkózottságáról, amely előre ellöki a másikat, mondván, nincs szüksége senkire, és közben odabent szűköl és sír a megértés után - ha én bukom, velem bukik a Vox, vagy velem bukik a főnököm: csak az egyik világ általános diadala lesz a másik felett, az én nevem pedig feledésbe merülhet, igazán nincs mit veszítenem.
Visszhangzik a falak között az istenkomplexus lágy zöngéje, valóságos opera ez a kinti rádiózaj helyett - hiszen mind erre vágyunk, nem igaz? Zajt verni, dallamot aratni, nyomot hagyni, üvölteni és megmaradni örökre, mintha az személyes győzelmünk lehetne. Tudom, hogy felmerült benne olykor a gondolat, vajon mással is épp olyan jól szórakozom...? Féligazság ez is, mert igen és mégsem, esetleg sem-sem és is-is. Vívtam már mással is hasonló párbajt, ahogy választottam már mással is a lepedő csatamezejét, de ez nem ugyanaz. Sosem árulnám el neki, miért maradok, miért hagyom, hogy ezt tegye a testemmel azon túl, hogy élvezem, nem, ezt az apró, de lényeges győzelmet megtartom kizárólag magamnak: nem tudja majd, hogy mikor először láttam, olyan mérlegre került, melyről más nem mászott volna le babérkoszorút viselve, más megsemmisült volna a tekintetem előtt. Más nem lehet az ellenfél, más nem lehet a partner, a szerető, a valahol apa, az ellenség, a szövetséges.
- Ha... tehetségén túl.. mással nem szolgálhaaaat... örömmel! - és nevetek megint, ahogy rángat, és nincs hatalmam többé a testem felett - Igen... ahogy ön is... Miért... tud olyan kérdéseket, melyeknek halálbiztos a válaszában...?
Szűkölő fájdalom gyöngyözik elő belőlem, gúzsba köti magát, egymáshoz ér, kezet fog - próbálom ugyan tompítani valahogy a lökéseit, de erősebb nálam, és az alárendelt szerepe sem kedvez annak, hogy felülírjam a dramaturgiát. Talán sokszor éreztem, de a megszokás nem öli el az idegeket, csak kevesebb lelki nyomot hagy maga után: küzdök, hogy véletlenül se csöppenjenek a könnyeim az asztalra, vagy a széles vigyoromra. Az őrület táncba hívhat, de azt fogunk táncolni, amit én akarok...!
Az ujjaival enyhít, és hátravágom a fejem, egyenesen a vállára - a füle az enyémhez préselődik, hallom benne doboló életet. Mintha imádkoznék hozzá, ahogy magához ölel, de közel sem gondoskodásból, sokkal inkább, hogy a lehető legközelebbről lássa magát visszatükröződni a rándulásaimban. Olyan isten ő, akinek nem az ígéretek, de a vér szolgáltat kielégülést. Rozsdás minden levegővételem, szinte fulladok, úgy igyekszem elérni az oxigént, az ujjaim vakon keresik az eddig olyan jól megismert asztal biztonságát, de nincs más, itt már nem jut semmi mást, csak a teste és az akarata... mintha egyszerre lennék vak, béna és néma. Muszáj hát a levegőt megmentenem.
- IGEN...URAM! - minden maradék erőm diadala tör utat, születik meg a számból, mikor a hűségről prédikál, és rögtön mélyebbre ássa magát bennem, mint amiről józanul lehetségesnek tűnne.. Már nem is próbálom titkolni, mennyire fáj, egy könnycsepp rebellis módon, akár a nyál, lecsöppen a mellkasomra, kis felfedezőként átjutva a hasfalam tengerére, és elpihen a kézfején. Zsibbadt rémület vagyok megszilárdulva, egy olvadó jégtábla, mely lassan múlik, még akkor is dacolva, mikor rég véget ért - bezárom a szemeimet, és szaggatottan sóhajtok egyet. Nem kellene tudnom válaszolni, nem lenne reális, nem lenne emberi: és én mégis megteszem, az ellenfél haláldöfése után közvetlenül, hiszen mindig legyőzhet, de meg nem törhet!


- Hát... vedd.. mint annyi minden...mást is... és... mi marad... utánam? - nem mozdulok, csak tartom magam, bár remegnek a térdeim alatta - Legyen ez a vége, ha akarod... de ezt is... én választottam... hát nem... lenne... méltatlanul..gyönyörű...?!
Nyelek egyet, a nyelvem egy haldokló lelkületével bukkan ismét a levegőre, ahogy zilálok, és kapaszkodom önmagamba. Mosolyra húzódnak fáradtan a szájszélek, akár kampó kapaszkodna beléjük, és húzódik a napkelte és nyugta két véglete felé.
Nem törődöm a kérdésével, de bekapom az ujját, mikor a fogaim felé közeledik vele, lágyan szopogatni kezdem: valójában nagyon is mulattat a legyőzetés, a monológ is, de utóbbihoz nincs hozzáfűznivalóm, nélkülem is tudja a válaszait. A hörgésem hangja megrezegteti az ő bőrét is, mikor ártatlannak nevez - az első alkalom, hogy majdnem elélvezek az ujjai között, még ennyi kín közepette is. Megígértem, hogy sosem teszem, sosem hajolok meg ennyire, és felteszem, ő sem ragaszkodott hozzá túlságosan.. de épp a győzelem pillanatában nem hajtok fejet még a saját vágyaim előtt sem!
Mikor ellép, térdre rogyok, bár a tenyerem előbb érkezik a padlóra, a másik pedig az asztalon marad - mélyeket lélegzem, csak némán érzem, hogy folyik ki a váladék belőlem. Lassan fordulok az arca felé, az arcomon még uralkodik egy szürrealista festő minden ecsetvonása, de a szám már kész az újabb ütközetre.. Elvégre hűséges vagyok, nem igaz?
- Ahogy kívánja, uram. - négykézláb közelítem meg, aztán szinte gyermeki módon hajtom az ölébe a fejemet, mintha csak szeretném, hogy az édesapám megsimogasson büszkén. Talán valóban megtörténik, ahogy a számba veszem a farkát, míg a percekkel kevésbé rendelkező kezem alátámaszt, hogy kényelmesebb lenne. Nyál csöpög a székre, a combjára, kissé vérrel színezett, szinte barátságos árnyalatú, társul hozzá a szopó hang, ahogy a nyelven becsatlakozik a komponálásba. Végigsiklom a makkján, felszívom róla magamat, és úgy süllyedek mélyebbre, egyre csak mélyebbre, míg csak tökéletesen bent nincs, míg csak szinte fuldokolni tudnék - ha gyenge lennék.

few of my favourite things Ω amen Ω made by him

Az orális szexnek megvan az a különleges, barackos pírral az arcra gyermetegen rajzoló bája, hogy két képlete hajlamos kuncogva elbújni egymás mögött - idegenkednek tőle, mert óhatatlan behódolást jelent, amint a nyelv találkozik az adott helyzetnek megfelelő szervekkel, könnybe lábad a szem, ha esetleg túl mélyen.. a torok emlékezik arra, hogy nem erre készült, nem ez volt a rendeltetése, tiltakozik, integet, szélsőséges esetben a gyomorhoz és a nyelőcsőhöz fordul toporzékolva, ők pedig fáradt beletörődéssel állnak szolgálatára, csak legyen csend, legyen nyugalom. Az orális szex éppen ezért művészet, és ahogy a tehetségek születnek, korán kezükbe véve az ecsetet, és a gyakorlás mankójába kapaszkodva kiteljesítve a hozott anyagot, úgy igaz ez erre is: az alázatos ismételgetés elengedhetetlen, ha alkotni akarunk valami maradandót, és különösebben finnyásak sem lehetünk. Megengedem, nem mindenki számára mennyei manna, mikor a szájába élveznek, és a forró, keserű ondó lecsurog a torkán, lassan, direkt lassan, mert van egy olyan huncut vonása, hogy sosem siet sehová, ha már egyszer új, meleg otthonra lelt..
A fogak hátrahúzódnak, érdemes tehát nagyra tátanunk - az első nehézség mindjárt az idegentest nagysága, az öklendezési kényszerrel való szeszélyes perlekedése az anyatermészetnek. Nagyot nyelek, és a nyálgömbben már ott a főnököm valódi lényege, ott az igyekezetem, de a szórakozott uralkodás, amivel most a nyelvemen tartom a biztonságát - végül is nagyon kevéssé élvezetes lenne, ha le találnám harapni a farkát. Szereti a fájdalmat, sőt.. de ez egy egészen más módja annak, kissé végletes is, ha magamat kérdezem, így hát nem rontom el az örömöm, az állam ismét a combjához ér, ívbe fonódik a még mindig sápadtan véres, alatta vértelen ajkaim alatt, és úgy igyekszik vissza a helyére, mikor hagyom elsuhanni a szájpadlás mentén, mintha sürgős dolga lenne odakint - ne siess úgy...! Psszt, még közel sem végeztünk a kiváló párbeszéddel, és ha sztereotip akarnék lenni, azt mondhatnám: a franciázással.
A szám szélén barátságosan meleg, nyúlós szaft csöppen az ujjaimra, amelyek így új lendületet kapnak, utánuk is fordul a fejem, de felpillantok az istenek hírnökére, mert óhatatlan olvasható a tekintete, és kevés nagyobb ajándékot pazarolhatna most rám. Behatolok az elméjébe, ahogy ő belém korábban, de neki nem fáj, ó ugyan, most nincs minek, gyengéd vagyok, a szám egészen rászorul a farkára, körbesöpröm a nyelvemmel, a cuppogó hangok valóságos orkesztrájával adózva a méreteinek. Nem mintha ellent tudna állni valaminek, amiről nem is tud, de ilyenkor mindig könnyebb dolgom van, mintha az elmém tűje könnyedén szaladhatna az ő elméjének anyagában - ízre, tapintásra is más minden ember, de ezt magyarázni olyan felesleges is lenne, mint a napszakok váltakozásáról értekezni, és valamiért sokan mégis ragaszkodnak hozzá, a nőimagazinok perverz, a vállra kúszó lakkozott körmökként jelenik meg bennük az intimitás, és ez kifejezetten hányingerkeltő a szopással ellentétben, amely természetanyánk ajándéka az emberiségnek.
- Mind szeretjük játszani, hogy az ellenkezője vagyunk magunknak. - köszörülöm meg a torkom, és az állkapcsomnak támasztom a farkát, szünetet tartva a szipolyozásában - Unalmas is volna..
Feltérdelek, egy kimért mozdulattal megint a torkomig nyelem megtartva a szemkontaktust, de a bal kezem a hasfalának támaszkodik, a körmöm lecsúszik rajta, ahogy meg kívánok támaszkodni, míg a másik a combja alá csúszik, belemarkol a feszes húsba. Szinte nevethetnékem támad: bizonyára nem erre számított, de munkaköri leírásom íratlan pontja a kiszámíthatatlanság, és közben nem hanyagolom el a kielégítés szokásos metódusait sem, sőt, fokozom a tempót, nyalva és nyelve mindent, amit belém kíván plántálni.

few of my favourite things Ω amen Ω made by him

Tartozom némi magyarázattal magamnak a helyzetet illetőleg - azokkal ellentétben, akik kénytelenek mindent elkövetni emberi kapcsolataik minimalizálásra, sosem szorultam efféle praktikákra, mivel Fortuna gondoskodott a nemlétükről, ha esetleg mégis bizalmat helyeznék beléjük. Ez nem egy sovány önostorozás, a fájdalom egyébként is elegánsabb testbe, eszmébe költözve szeret jelen lenni, csupán annak megállapítása, hogy mindig képtelen voltam kötődés kialakítására, és hamar arra is jutottam, hogy jól teszem. Az ember biológiai képlete azonban meghazudtolja az elmét, vakon, egy csecsemő bizalmával vágyakozik mégis a láncok után, és én nem tudom hibáztatni érte: minden tragédiának van oly pontja, melyben a gonosz is áldozatul esik, hiszen a természet törvényei ellen tesz. Talán megnyeri a játszmát, mattot ad és a fejére illeszti koronáját, de önbakó az ilyen diadal. Együtt kell élnünk a tudattal, hogy legyünk bármilyen mindenhatók is, húzódhatunk jeges nihilbe az érzelmek forrósága helyett - mindig lesz valaki, aki erősebb, és az saját magunk lesz. Párbajunk babérkoszorús szobra akkor is én leszek, ha nem én voltam az, nem én arattam diadalt..
Ha a főnökömmel való üzelmeimre gondolok, tudom, hogy mivel kell számolnom. Bár az elme ügyesen megoldja a hiba gordiuszi csomóját, ha esetleg meghátrál, én tisztában vagyok vele, hogy a kést önnön kezünk szorítja a másiké helyett, az fizika, kémia, talán pszichológia. Szeretem azzal álltatni magam, hogy valóban halott vagyok, ugyanakkor mégis itt vagyok, holott nyugodhatnék egy koporsóban is elfeledve: nincs erősebb, mint az ember, aki a túlélésért küzd. Így vagyok ezzel magam is, Mercury Arkell pedig készségesen szolgáltat akadályt, kudarcot, néha győzelmet, néha gyűlöletet, de leginkább a zsigerek boldog kis burjánzását ama tudatban, hogy léteznek még, és létezni is fognak... Nevet nem adnék az ügyünknek. Rég meghaladtuk a normális minden maradék vészjelzését, szirénái még akkor is a fülemben dobolnak, mikor a nyelvemmel a makkját szorítom, és szívom, fennakadó szemekkel szívom, mint ahogy a csecsemő az anyja mellét. El fogom venni, ahogy ő visszaveszi majd, és újra meg újra.. újra meg újra.
- Mi más... uram...? - suttogom a farkának, és csak egy árnyalatnyit mozdítom a fejem az általa húzott irányba, szorosabban gyűröm az ujjaimat a combjába, mintha bele akarnék ásni a legmélyére, mintha a saját formámra akarnám kaparni a húsát. Vannak gyilkos gondolataim, igen - számtalanszor rémlett már fel előttem, hogy mérget hintek a kimért kávéjába, egy különösen unalmas délutánon pisztolyt illesztek a tisztes halántékhoz, vagy megnézem, épp olyan bájosan nő-e ki a bicska a hegekkel tűzgélt hasfalból..? De hazudik az, aki szeretné elhitetni, az indulatai még sosem festettek élénk képpel üvöltő bosszút megtorlásul, a higgadtság anyjaként, nyugtatásból. Nem vagyok híve a túl gyors orgazmusnak.
Mikor hátrahanyatlik a feje, már ott állok mögötte, az ujjaim befonják a tekervények indáit, és megmarkolom a felmerülő gondolatfoszlányokat: úgy töltenek be, mint a farka a számat, a torkomat. A legkiszolgáltatottabb másodperc ez, majdnem el is rontom egy mosollyal, de most tűrnöm kell, csendesen és ízlelgetve a sunyi természetem nyelvtapogatását. Úgy omlik le előttem a fal, ahogy a feltámadás kezdődhetett, az igazság áll előttem, régi ismerősként üdvözöl, a sejtésemet igazolja. A fajtám megérzi az ilyesmit, kiszagoljuk a bűnt, főleg ha a családfa gyökerére simul láthatatlanul, mintha azt hinné, sosem találnak rá, túl bölcs ahhoz. Görcs áll az ujjaimba, de nem törődik most velem, éppen elélvez, és nincs ideje arra, hogy realizálja: valóban átadta magát nekem.
Összeszorítom a szám, egy csepp sem mehet félre egyikből sem - körkörösen vezetem a nyelvem, miközben lenyelek mindent. Mély levegő és koncentráció szükséges hozzá, töretlen magunkba vetett hit, és természetesen egy befogadó gyomor.. Nincs sok különbség a legilimencia és a szex között, elvégre az egyikben az agyunkba, a másikban a testünkhöz engedjük felebarátainkat, és csak remélhetjük, hogy sosem élnek vissza az így szerzett tudással... De az én büszkeségemet sérti a végső gondolata. Hívogat egy apró suttogás, hogy toroljam meg itt és most, de nem.. hallgass, apró hang, még nem ez a megfelelő alkalom, hiszen miért ne mélytorkozhatnánk le mindent, amit adnak? Ugyan hová is sietnénk..
Elhúzom a fejem, mikor ráununk a kielégültség hangulatára és illatára, és míg beszél hozzám, felöltözöm - nincs olyan mocsok, melyet a begyakorolt bűbájok ne tűntethetnének el, és nincs olyan merész kolléga, aki akár csak megmerné fontolni, hogy rákérdezzen, hogyan telt az első fél órája a hétfőnek - ha engem kérdeznek, ez a túlélésük egyik legfőbb oka, a másik pedig a rájuk egyelőre nem kiterjedő figyelmem. Eleinte tényleg kihívást szolgáltatott egyikük vagy másikuk szennyese után nézni, és azokat csinos csecsebecsékként elhelyezni a széfben biztonság esetére, de már nem lepnek meg, már ez is elaljasult, és kénytelen vagyok a magam stimulálásra elárulni őket, hogy valamit megőrizzek a szórakozásból.
- Köszönöm, uram. Tájékoztatni szeretném, hogy Mr. Lestrange audienciájának időpontja negyed óra múlva kezdődik, továbbá hogy a mai biztonsági ülés másfél óra múlva veszi kezdetét a kettes tárgyalóban a miniszerúrral. Az ebédről már gondoskodtam. - a hivatalos mosoly is a ruháim között hever, a zakóm után felöltöm azt is, és élvezettel szagolgatom a már megint hivatalos szóváltásunkat és a profizmus enyhe, fertőtlenítőre emlékeztető aromáját - Ígérem.. mindent megteszek annak érdekében, hogy minden kívánságát teljesítsem.
Mert nincs is szebb, mint az őszintén fogadott kötelességeket áthágni és semminek tekinteni: a holnap reggel érkező csomagjában 'Az év apja' felirattal mázolt, sárga bögre formájában, például. Tanácstalanul nézek majd rá felette, feladó persze nincs, az imént hozták a kollégák, átesett az átvizsgáláson, ártatlan és talán jószándékú, talán csak rossz vicc. Nekem közöm nem lehet az ügyhöz, hiszen csak a titkár vagyok, hogyan láthatnék bele a tökéletesség álcája mögé, ahol a családi szeretet vérfertőző ábrázata bámul vissza rám...? Ugyan, nincs ilyen kompetenciám.
És már csak így marad ebben a világban: mindenki bűnös, mindenki ártatlan, de kizárólag egyik senki sem - ez az Urak és játékosok világa.

few of my favourite things Ω amen Ω made by him