>
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Magic of Darkness
FOR IN DREAMS, WE ENTER A WORLD THAT'S ENTIRELY OUR OWN


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mondd el a titkod!

Válts gyorsan!

Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics
Vendég

Alexander V. Spark
Szomb. Ápr. 15, 2017 8:59 pm


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:40 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:39 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Gwyneth Moss
Vas. Ápr. 09, 2017 6:37 am


Csoportok
Ki van itt?


Nincs

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
A legtöbb felhasználó (44 fő) Szomb. Szept. 24, 2016 4:23 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Ω Urak és játékosok (18)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet


avatar

Hozzászólások száma :
47
Hírnév :
10

TémanyitásTárgy: Ω Urak és játékosok (18)   Pént. Okt. 07, 2016 5:22 pm


The question ain't if, but when




 Miközben némi borongós arctorna közepette sietek el néhány kollégám mellett (vajon a britek tényleg allergiásak a tűrhető színösszeállításokra és a finom anyagokra?), sorra veszem a ma reggeli teendőim végtelennek tűnő, a semmibe vesző, de legalább a hasznos gondolatok élét lefaragó listáját: kávé, megfelelő hőmérsékleten, megfelelő összetevők össztáncaként, a kezemben. Az előre lefixált kérelmezők audienciájának teljes listája időrendben lebontva - nemkülönben. A mindig forgalmas naptár műgonddal rendezett lapjai: nem is nyújtott kihívást. Nem mintha panaszkodni kívánnék ezen a verőfényes angol reggelen a munkámra, tulajdonképpen élvezem a várható, jól olajozottan működő rendszer halk kattanásait, és leginkább akkor lennék gondban, ha nem így történne.. Előfordult már, de nem akarom felidézni a kevéssé szép közös perceimet a főnökömmel, maradjon meg ez egy varázslatos kis fricskának. Legelső találkozásunkat úgy lehetne jellemezni, már az én becses nézőpontomból, hogy egy gyönyörű barátság kezdete - az én barátaim úgyis inkább a szövetséges címszó alatt nyugszanak, ha nem éppen hat méter hideg föld alatt, és kétségkívül az előbbi kecsegtet további mókával és kacagással.
 Álmosságot színlelve halkan köszönök csak a liftben tenyésző auroroknak, akik szükségét érzik a legutóbbi akciójuk hangos megtárgyalásának, ami még egy kellően éber délutánon sem érdekelne annyira, hogy figyelemmel adózzak, most pedig pláne nem, így békés együttélésben telik a lefelé út az osztályig - kopogó lépteim jól jelzik minden esetlegesen ábrándos kolléga számára, hogy a munkaidejük menthetetlenül megkezdődik hamarosan, amikor Mr. Arkell impozáns tagjai manifesztálódnak. Ezt megelőzvén elrendezem a fontossági sorrendet követve a dolgokat az asztalán, aztán helyet foglal szürke nadrágom ülepe is a neki szánt széken, hátradőlök, és ebben a tíz percben kiélvezem létezésem minden nyomorúságos dobbanását, pont úgy, ahogy az ember tudja sajnálni magát egy bágyadt hétfő reggelen. Ujjaim viszketnek egy felszabadító slukk után, de ahhoz ki kell mennem az épület mellé, mert nem tartom valószínűnek, hogy Mr. Arkell különösebben rajongna a cigaretta füstjéért idebent - fel is állok, hogy kövessem a függőségek hívó szavát, mikor léptek hangzanak fel a folyosón, és megfagyasztják az alakomat. Ebben a kicsit komikus pózban várakozom, akár a vad a vadászra, mert bár nem biztos, hogy tényleg a fegyverrel nézek majd szembe, sosem lehet tudni.. Udvarias mosolyomnak némi társaságot kölcsönöz a még mindig viselt ballonkabátom, amelynek zsebében a cigaretták búvóhelyéül szolgáló tárca hangosan követeli, hogy azonnal kezdjek neki. De ha történetesen valóban a főnököm bukkan fel az ajtón túl, el tudom képzelni, hogy simogatnivaló méretűre növekedett orális fixációm más formában ülhet majd reggelizni - természetesen a klasszikus angol módon, hiszen így illik urak és játékosok között.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Kedd Okt. 11, 2016 9:20 pm


A szakértők szerint az elégedett ember reggelente a legboldogabb. És mikor az elégedett ember szeme energikusan pattan ki kora hajnalban, hogy némi karbantartó testedzés után hideg zuhanyt vegyen, majd érdes frottírköntösben leüljön elkölteni magányos reggelijét egy fényesre polírozott, legalább tizenkét személyes étkezőasztal végén, amikor az elégedett ember a véreshurkát, buggyantott tojást és feketekávét leöblíti a Reggeli Próféta káoszról, halálról, pánikról, szóval úgy általában a varázslóvilág egy erőskezű vezető iránti igényéről tudósító vezércikkével, és aztán erővel és lendülettel telve magára öltheti a láthatatlan házimanókezek által előkészített, makulátlan hivatali talárt, nos – akkor teljesen biztos, hogy háború van. És ez egy elégedett embert mi mássá tehetne, mint még elégedettebbé?
Egy elégedett ember pedig nem késik a munkahelyéről, még akkor sem, különösen nem akkor, ha vezető beosztásban van. Pontban háromnegyed nyolckor érkezik, mint ahogy több mint húsz éve teszi, s csak azért háromnegyed nyolckor, nem hétkor, mert hétfő van. Egy elégedett ember sajnos számtalan fájóan inkompetens, gyűrött arcú alkalmazottal találkozik az alatt a három perc negyvenhat másodperces séta alatt, míg méltóságteljes, de lendületes lépésekkel megteszi az utat a csarnoktól az irodájáig, de ezek a munkatársak, még ha nem is mind az ő alkalmazottai (még), legalább tudják, hogy ilyenkor nem alkalmas az időpont vemhes feleségekről való udvarias csevegésekre, de értelmes, hivatali tárgyú meghallgatásokra sem.
Így az elégedett ember elégedettsége még akkor is töretlen, amikor belép az irodájába, és egy kivételesen tűrhető értékű – és saját, de mennyire hogy az – alkalmazottat talál ott. Ballonkabátban. Ez azért némileg rontja az összképet.
- Máris indult valahova, Balmain? – érdeklődik azonnal némi nyerseséggel, amelyben még bármi bántalom kilátásba helyeződhet, bár a pillantása nagyon is leplezetlen kedvteléssel siklik végig rajta.
Egykori titkárainak, asszisztenseinek és hasonló feladatkörökben szereplő gyakornokainak az évek során szinte végtelenre duzzadt listájában kétségtelenül előkelő helyet foglalhat el ez a fiú, ráadásul meglehetősen hamar tett szert erre a helyezésre, de még nem jutott el odáig, hogy ráunjon a társaságára. Ambíció, kellő intelligencia, és ez a friss, de semmiképp sem hamvas báj, egy arcátlanul ízléses és drága bundába öltöztetett kóbor vadállaté, amely minden simulékonysága ellenére végtére is mégiscsak kiéhezett, girhes városi vad marad… de tudja a helyét. Talán tudja. Abban mindenesetre nem kételkedik, hogy minden egyes lélek ebben az épületben teljes szívéből gyűlöli a titkárt (és azt sem állíthatja, hogy az ő kezének ebben semmi része ne lenne). Ettől csak még tökéletesebb a szerepében. Egy titkár, akit nem gyűlölnek – és félnek valahol titkon –, olyan, mint egy macska, amely nem piszkít időnként elragadóan a vendégek cipőjébe. Tulajdonképpen Balmain áll a legközelebb ahhoz, hogy kedvelje – már amennyire az ember kedvelheti a hétköznapokhoz szükséges és jól funkcionáló használati tárgyakat.
Helyet foglal az asztalánál, szemügyre veszi a példás rendet, amelyet pontosan így követel meg, de nem ő lenne, ha legalább egy sarkot odébb nem igazítana, aztán biccent, tudomásul vette, rendben van így, végül a kezébe veszi a kávéscsészét, a hőmérsékletét megfelelőnek találja, így kezdetét veheti a munkanap mindenféle kellemetlen mellékzöngék nélkül.
- Menjen, gyújtson rá – szólal meg néhány perc után, amikor végignézte a napirendjét, és röviden felpillant, sőt egy álnok kis félmosoly húzódik a szája szélére, miközben elhúzza a saját tárcáját (és igen, az ő irodájában rajta kívül senki nem dohányozhat, kivéve, ha ő kínálná meg, Balmain pedig nem tartozik a kegyeltek közé). – Most átolvasom a hétvégi jelentéseket. Addig ráér kielégíteni az… igényeit. Azután viszont teljes mértékben elvárom a jelenlétét – pillant végig azon az oda nem illő ballonkabáton. Ha munka van, akkor a munkának szereti szentelni magát. Teljesen. Órákig, napokig, étkezések, alvás- és kávészünetek nélkül, ha kell. De ezek a lassú hétfők, amikor rajta kívül mindenki más csak vergődik és sajnálja magát, amiért munkája van, és még a mágiaügyi miniszter is csak tíz után hajlandó megbeszélni a sajtónyilvánosságát, a hétvégére beosztott aurorok többsége pedig valószínűleg még kétségbeesetten keres egy tényleg hatásos másnaposságűző vagy felpörgető főzetet, ahelyett, hogy sorban állnának a szakszerűtlenül megírt jelentéseikért járó ostorcsapásokért… nos, néha még egy munkamániás is kivételt tehet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
47
Hírnév :
10

TémanyitásTárgy: gold. gold. gold.   Kedd Okt. 11, 2016 11:41 pm


The question ain't if, but when





 Van az az aktus, amelyben főnökünk tekintete mélyen szalad a gyomrunkig a zsigereink között, és ilyenkor hajlamosak vagyunk különféle szúró-vágó eszközökre asszociálni az élmény hatására. Izzad a tenyér, remeg a térd, beindult a menekülésre oly alkalmatlan ösztön, melynek köszönhetően az ember végül tökéletes idiótát csinál magából néhány odamotyogott köszönésbe gabalyodott közhellyel - engem csak valami nagyon jóleső borzongás fut el, ami rögtön indokolttá teszi a kabát viselését még fedett térben is. Irodai légkörben egészen máshogy kristályosodnak a gesztusok, máshogy történik az elismerés is, mint a szexuális zaklatás és hasonlók, melyek egy átlagos étlapról étkezőnek talán ijesztőnek tűnhet, de ahogy előbb-utóbb ártatlanságát veszti a legkitartóbb jellem is, úgy az efféle tartózkodás sem örökéltű.
 - Véletlenül sem. Jó reggelt, uram! - azzal a lendülettel veszem is le a rezidens ruhadarabot, terítem a széken hátuljára, és nem kerüli el a tekintetem a vadász sejtelmessége, amivel ismét célba vesz - Minden odabent várja.
 Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Thorne atya így értette, hogy kerüljek minél közelebb a tűzhöz, de a derék egyházfő egy apróságról megfeledkezett: amíg a testem rendkívül engedelmes tud lenni, az emlékeim kicsinyesen hordozzák az árulás magvait. Talán ha kicsit kevésbé éli bele magát a bántalmazásomba, de az ilyen gondolkodók legnagyobb hibái közé tartozik, hogy feltételezi, a fájdalom önmagában meggyőző lehet, ez azonban téves elképzelés, főleg ha utána a nagykanál lesz a mértéke a csipetnyi helyett. Az ízléses verés felkorbácsolja a vágyakat, de kapasd el vele az áldozat gyomrát, és hamarosan ő harap a te kezedbe..
 Cigaretta híján végül a kiigazított ingem könyöke az asztalra támaszkodván tartja felső alkotmányként az államat, fölötte a már a napi teendők közé süppedő szemem világát - Sebastiannak egyelőre várnia kell. Elfordítom kicsit a fejem, a figyelmem a sötétkék anyagból felsejlő fehér csuklómra téved.. azoktól a jelektől eltekintve, amelyek feketék és vörösen égnek rajta. A három szemből álló lánc nagyon ironikusan szokott mások csak vad lángolásra áhítozó részeire nyomódni, és olyankor mindig mélyebben nyögök fel az orgazmus lovainak hallatára: kevés dolog elégít ki annyira, mint a sors fekete, füstös humora, ennek pedig Mercury hűséges szolgája, még ha nem is sejti. Szembogaraim átköltöznek az őt tőlem elválasztó átjáróra, alig észrevehetően megnyalom az ajkaimat, és ahogy a nyelv söpri át a húst, szinte biztos vagyok benne, hogy nem mulasztok sokat az elmaradó dohányzással.
 - Köszönöm, uram. - állok fel és kezdek öltözni, elgondolkozó mozdulatokkal lesimítva  kockás sálat, bámulva a valóban hálás arcom egy tükröződő felületen. Ebben a percben nem volt nehéz Mercuryt olyannak érzékelnem, amilyennek gyermekkori énem tenné egy erős, határozott, és szexuálisan vonzó férfival. Mindig vonzott a becsvágy, mint az amortentia az azt először ízlelőt, szakadatlanul kutattam a tekintély Janus-arcú szobra után, itt-ott fellelve nyomait a könyveimben, amelyeket a társaság hiányában lapozgattam, és különös, hogy épp akkor találom meg húsruhába bújtatva, amikor elvileg kötelező érvénnyel küzdenem kellene ellene. Az ajtó felé igyekvő lusta lépteimből kiolvasható egyik legkomolyabb jellemvonásom: bi-zal-mat-lan-ság, surrogja az oxford a parkettán. Bizalmatlan vagyok az élet dolgaival szemben, az emberekkel szemben, az élet értelmével szemben, és bárki, akiből kiviláglik az akarat, örökre árnyékként tudhat maga mögött. Megtorpanok, leveszem az ujjam az ajtó keretéről, és visszafordulva az asztalához sétálok.
 - Nem szeretném, ha bármiben hiányt szenvedne, így mielőtt elmegyek.. megkínálhatom tűzzel, uram? - nem feltételezem, hogy nem tudná magának meggyújtani, a mosolyom egészen másról árulkodik - Vagy valami mással...?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Hétf. Okt. 24, 2016 5:20 pm


Elégedett mosollyal nyugtázza a szék háttámlájára kerülő kabátot. Szereti, ha kérés, utasítás, célzás nélkül is rögvest a kedvére igyekeznek tenni, és Balmain ebben ritkán okoz csalódást. Pillantása lusta ragadozóként simítja végig a karcsú, inkább fiús test körvonalait, a szépség még akkor is jótékony hatású, ha nem része a cselekménynek, csak puszta háttér. Az irodája súlyos tömörfa bútoraihoz, a sötét kárpitokhoz és függönyökhöz, egész tekintélyt parancsoló, komor-gazdag stílusához kiválóan illeszkedik ez a test és ez az arc. A látható, de nem eltúlzott hála az arcon nemkülönben.
Miután azonban helyet foglalt az íróasztalnál, és számba vette a teendőket, már nem néz fel, hiába tudja, hogy Balmain igazán szépen bánik a ruhadarabjaival akkor is, amikor éppen öltözik, nem vetkőzik.
- Hétfő reggel van, és Ön máris milyen lelkes, hogy a szolgálatomra legyen. Akár a saját szükségletei terhére is. – Újabb nagymacskamosoly húzódik a szájára, somolyogva rázza meg a fejét, pillantása a papírokon marad. – Talán fizetésemelésre hajt? – Kérdése sokkal inkább évődés, mint valódi kérdés. A kezdeményezés szintén értékelendő tulajdonság. Végtére is… a drága dolgokban csak az élmény egy részét jelenti az, hogy az ember megengedheti magának a legjobbat. Az élmény másik része pont az, hogy megengedheti magának azt is, hogy a minőségért keményen fizessen. Nagyon…. nagyon keményen, messze túl az ésszerű ár-érték arányon. Felemeli a fejét, a tekintetével is regisztrálja a mosolyt, amelyet már hallott a hangján is, és újra végignéz rajta, aztán lassan, ráérősen egy cigarettaszálat illeszt a szájába. – Nos…
Felemeli a gyújtót, aztán anélkül, hogy meggyújtotta volna magának a cigarettáját, leteszi az asztal sarkára, a gyújtószerkezetet maga felé fordítva. Félrehajtja a fejét várakozóan, aztán csettint: a jelre aktiválódnak az irodája tökéletes háborítatlanságát biztosító (és a látszólag indokoltnál jóval izmosabb, szinte paranoid módon precízen felépített) bűbájok, az ajtó zárul, élesedik a lehallgatásgátló varázslat.
Csak a pillantásával követeli, hogy lépjen mellé, de ez olyan fajta követelés, aminek nem tanácsos ellenszegülni. Éberen követi a mozdulatait, de nem érinti meg azonnal, amikor kartávolságon belül kerül, csak amint a cigarettavég felparázslott, és megvolt az első slukk forró, keserű füst, amelyet elfúj mellette, akkor hajtja szét a kabátot, és simít végig a comb oldalán, fel, derékig, hogy végül megállapodjon a tenyere a fenekén.
- Elolvasta már az aktuális titkosszolgálati jelentéseket saját magáról, Ansel?  – kérdezi lágyan, tőle mindig kétélű fegyver ez a bizalmasan lágy, dohányrekedt hang. Természetesen saját titkára a pozíciójából, hátteréből következő politikai lényegességénél előkelőbb helyet foglal el a minisztériumi besúgók és a saját magánkémei prioritásai között egyaránt. Ez aligha lehet meglepetés bárkinek, akinek esze van. Balmainnek pedig van esze, ez kétségtelen. Talán kissé több is, mint amennyi szerencsés volna.
De ő sem ostoba, hogy higgyen a túl tisztára sikált, túl  jelentéseknek. A kérdés csak az, hogy mennyiben nyúl túl ez a vékony, heges, megjelölt csukló azon a hatókörön, amelyet még hajlandó megbocsátani neki? Mert túlnyúlik a pórázán, ebben biztos. Sőt bizonyos mértékben el is várja tőle, hogy megtegye. De mennyi az, amennyit titkol? És mennyi titok az, amennyit megengedhet neki, hogy ne legyen túl szoros az a póráz, sem a látható, sem a láthatatlan?
Örökké éles, vizslató pillantása és a birtokló érintés a fiú testén egyáltalán nincsenek összhangban, de nem is cél, hogy legyenek.
- Hm? Mit gondol? Elégedett velük?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
47
Hírnév :
10

TémanyitásTárgy: Csak a baj meg a szégyen velem is   Csüt. Okt. 27, 2016 6:54 am

16+


  Miért is csinálom pontosan...?
Miért csinálja bármelyikünk? Jól esik a másik kutató nyelve a testünkön, az ujjai bennünk, mert a figyelem illúziójával ajándékoz meg minden csók és lökés. Nem hiszem, hogy ezért bármelyikünknek is szégyellnie kellene magát - ez a klisé maradjon azok ajándékául, akik letagadják szenteskedve a vágyaikat. Ebben nem játszik szerepet a vallás, bármennyi szeletét is követeli az életemnek: egyébként is megtanultam elvonatkoztatni Istentől, vagy bárkitől, akit felelősnek tarunk a világ megteremtéséért, ellenkező esetben minden bizonnyal kénytelen lettem volna megőrülni.
  Vannak, akik úgy tartják: a szexualitás mindenképp érzelmi dolog, anélkül űzetni a gyönyörben valóságos istenkáromlás, és ha esetleg a hozzám hasonlók tagadnák is a vonulatot, menthetetlenül elérkezik az a pont, amikor be kell ismernünk mocskos életünk eme sarjadó kis csíráját, és fejet kell hajtanunk a szerelem és hasonló témakörök előtt óhatatlanul. Ahogy a főnököm akarnok tekintetére siklik az enyém, valahogy szürreálisnak tűnik eleve ez az egész, a feltételezés is, hogy ez nem egy kölcsönös alapon működő, de nagyon beszédes viszony. Az én szememben legalábbis értéke van az ambíciónak, az akaratnak és annak a motivációnak, ami benne ösztönösen megvan, belőlem pedig minden bizonnyal vagy hiányzik, vagy kierőszakolódott.
  - Talán éppen a hétfő tesz ilyen motiválttá... Hosszú volt a hétvége.. - fennmarad a hangsúly, akár kérdésként is értelmezhető, ha éppen ahhoz lenne kedve - Olyasmire vágyom, amiért keményen megdolgoztam, uram.
  Ez esetünkben nem pénzben értendő, ennél az asztalnál sokkal nagyobb tétekben játszik a kedves vendég: bizalom, a hit, és végül saját maga. Milyen szomorú is mindháromtól megfosztva távozni innen, azzal a semmire sem jó együttérzésnek sem nevezhető szánakozással, amit búcsúzóul a hátába állítanak - hány kollégám láttam már ebben a pózban kifelé kúszni. A bizalom nem csak a főnök felé áradó változatát jelentheti, hanem mindazt, amibe kapaszkodni merészel a keringő közepette, és ami reméli, hogy megtartja, mint egy társadalmi státuszból kovácsolt név, vagy egy korábbi ügyes pakli egyetlen lapja, amitől védettség várható. A hit...? Önbizalom kérdése Mercury Arkellel szemben, a vallás már rég kimenekült szűkölve - na és önmagunk? A legnagyobb érték, amelyet éppen a szerelem és más betegségek őrölnek fel féltékenyen, mert a sors nem tűri, hogy megtartsuk, ha el is vehetné.
   Kedvtelve hallgatom, miként élesedik az iroda biztonsága, végképp kizárva az illetékteleneket: ők most még minden bizonnyal a kávéjukkal vannak elfoglalva, pedig van a napkezdésnek egy határozottan ébresztőbb módja is. Értem a néma követelést, és engedek is neki - egyszer olvastam valahol, hogy néha sokkal jobb veszíteni, főleg ha a nyeremény kedvünkre van, és egy esetleges pszichológiai vizsgálat esetén nyilván rögtön arra hivatkoznának, hogy kényszer hatására cselekedtem, ez közel sem igaz. Mercury valóban vonzó férfi, és kifejezetten csábító a tudat az egészségtelen psziché számára, hogy párbajba keveredjen vele, akár csak percekre is a dominanciáért - alatta heverni átharapott torokkal szórakoztató kielégülést ígér annak, aki tanulni is képes a nem kényre-kedvre osztogatott leckékből. Megvallom, ad még némi pikáns színezetet a dolognak a tudat, hogy van még valaki ebben az épületben, akinek súlyos apakomplexusa megajándékozhat olykor néhány hangosabban elnyújtott nyögéssel, de nem szabad lebecsülnünk azt a tényt sem, hogy a szex közben oly sok mindent tudhatunk meg a partnerünkről, amelyet önként nem sietne a tudomásunkra hozni.
   - Sosem hagynám ki az egyik kedvenc olvasmányomat.. - hangomat némi sóhaj fűszerezi, ahogy követem az ujjai útját a combomon, és muszáj elmosolyodnom a gondolatra, hogy talán nem véletlenül választottam ma reggel éppen ezt az árnyalatot - A kedvencem Lestrange jelentése volt a lépcsős hasonlatával. Jó látni, ha az ember inspiráló lehet mások számára..
   Valóban mosolyt csalt az arcomra a tegnap reggel átlapozott jelentés - persze egészen más jellegűt, mint amilyen a főnököm rajtam megállapodó tenyere, amit a kihívó mosolyom követ. Lestrange, aki ezek szerint igyekezett tartani magát a nomen est omen elvéhez, egy lépcsőt emlegetett, melynek aljáról rám felnézve látszik az egész alakom, de csak egyetlen szögből, és épp ilyen felemás egy fölülről rám tekintő pozíciója - valami olyasmi lett a konklúzió, hogy ha több lehetőséget kapna a lépcsőn helyet változtatni, eredményesebb munkát végezhetne. Ízléses vágyakozás egy kis megbecsülés után, arra viszont nem számíthatott, hogy megtetszik majd a csavaros észjárása..
   - Tudja, uram, mindig arra jutok, hogy a szabadságnak lépcsősora van, és ugyan csak három foka a csúcsig, mind ezt vágyjuk elérni. A psziché teljes és tökéletes kielégülését.. - lehajolok az arcához, mélyen beszívom a cigarettája füstjét, amely remek hátteret szolgáltat a tekintete előtt megállapodó szembogaraimnak - Pedig csak kevesen mászhatnak fel azon a lépcsőn és élvezhetik az ott lesben álló orgazmust.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Szer. Nov. 02, 2016 11:45 pm

Hétvége. Mennyivel jobb volna nélküle. Milyen figyelmes Balmaintől, hogy akár végig is hallgatná lakonikus beszámolóját némi hazavitt munkáról, két estélyről, melyek haszna megkérdőjelezhető maradt, majd az ismét elmaradt családi vacsoráról, amely helyett némileg morózus hangulatban jobb híján a hűséges Sparkkal fogyasztotta el egy átlagos varázsló évi keresetét whiskyben. Mondania sem kellene: nem a mennyiség, hanem a minőség zabálta fel azokat a galleonokat mértéket nem ismerve. Valóban mondania sem kellene, mert ahogy végignéz rajta, igen, ez a fiú éppúgy éhezi a luxust, mint ahogyan ő éhezte valamikor, bizarr párhuzam, de hát végtére is Balmain mégiscsak kellemesebb módját választotta a felfelé kapaszkodásnak, mint amely neki jutott osztályrészül azokban az éhes, ifjú években; kellemesebbet, ha nem is sokkal kevésbé alantasat. Ő azonban sosem kívánt szolgálni, rákényszerült csupán, a fiú viszont… kétségtelenül talál valami élvezetet ebben a szolgálatban. Ez pedig nincs a kedve ellen, sőt éppen ellenkezőleg.
Egyszóval igazán kedves felajánlás, de nem azért tartja, hogy öregesen szentimentális panaszokat szűköljön abba a szépen metszett fülkagylóba. Mégis olyan körmönfont a tálalás, hogy nem lehet bosszús miatta, csak egy szájrándulásnyi az elutasítás kelletlensége.
- Valóban? – kérdez vissza lanyha érdeklődéssel, bár futó pillantása vizslató most is, mintha a pupillaszűkítő izmokban örökre ott maradt volna a vallatószobák élénkítő mikroklímája. – Ön mivel múlatta az időt?
Persze, ez a kérdés nem olyan szigorú, hogy ne lehetne okosan megkerülni. Bármennyire is helyénvalónak tartja a hétfőnek híven megőrzött étvágyat, azért felvet néhány kérdést. A munkaszerződés nem követel kizárólagosságot – egy ilyen nyíltan kimondott kitétel csak annál inkább csábítaná a fiatal húst, hogy megszegje azt –, de hogy ő sem követelné meg ugyanezt, az már nem ilyen egyértelmű. A jól megfizetett fajták kivételével azonban minden másfajta kapcsolat költséges, ezt csak ábrándos naivák gondolhatják másképp, Balmain fizetésének nagyrésze pedig már szemmértékkel is követhető módon vándorol a fiú körül korábban nem tapasztalt kényelem megteremtésébe. Nem túl valószínű, hogy tartana valakit. Ebben az esetben viszont jogos a kérdés, hogyan telnek azok a kínzóan hosszú hétvégék. A jelentések szerint prózai unalmassággal. Ilyen jelentéseknek pedig hogy is hihetne? Balmainé az ifjúság minden torkossága, amely nem tűrhet ilyen jelentésekbe illő nyugalmat.
Élvezettel szívja tüdőre a füstöt, mintha a sóhajt is magába szívná vele.
- Ez esetben igazán kopár történeteket tart élvezetesnek, Ansel. – Tökéletes harmónián futtatja végig az ujjait, hús és szövet jól összerakott, célszerű és mégis esztétikus összhangján. De néha egyszerűen túl sok a tökély. – Rám a nyers realizmus mindig nagyobb hatást gyakorolt, mint a művészi fantázia tévképzetei, ha még oly utopisztikus megnyugtatással szolgálnak is a hétköznapok rabjai számára. – A pillantása lustán megállapodik a fiú egyelőre túlságosan is sok rétegbe burkolt mellkasán, a fél válláról húzza csak le a kabátot hanyagul birtokában élvezkedő mozdulattal, de nem folytatja. – Kissé meglep, hogy ebben nem osztozunk közös ízlésen – hajtja kissé félre a fejét várakozóan, aztán lepöccinti a hamut a cigarettája végéről.
- Mr. Lestrange bizonyára le lenne nyűgözve a szavai hatása láttán – fűzi hozzá lágyan doromboló, ártalmatlannak látszó gúnnyal. – Személy szerint kétlem, hogy ugyanilyen jól mutatna alattam, de kétségtelen, hogy Önt innen igazán sok előnyös szögből megfigyelhetné. Talán inkább valaki olyan kellene jelentéseket írjon magáról, aki már rendelkezik ezzel az irigylésre méltó nézőponttal. – Nem fűz megjegyzést a remekbe szabott eszmefuttatáshoz, noha sok más élményhez hasonlóan, amelyet Balmain szája nyújthat, ez sem untatja, sőt a maga bosszantó-izgató simanyelvűségével kissé még szórakoztatja is. Épp csak megsúrolja azt a szájat az övével, ha már ilyen erőfeszítés nélkül elérhető közelségbe került, aztán leveszi róla a kezét, és hátradől a bőrszékben.
- Van esetleg javaslata a számomra? – Bár parancsokhoz szokott hangja kevés játékot enged meg magának, a hanglejtését már ismerő fül számára kimondottan lágyan beszél, mintha nem is itatna át mindent a közöttük lévő dominanciaszakadék ellentmondást nem tűrő volta. – Igazán szeretném szintúgy kedves olvasmánynak nevezni a maga kedvencét.
Egy kicsit vár, csak nézi, gyönyörködik benne anélkül, hogy érintené, mint a legnemesebb, legöregebb whiskykből felhalmozott gyűjteményében, amely csak az övé, bármikor megteheti, hogy kinyitja a gondosan lezárt szekrényt, hogy végignézz a tulajdonain, és mindeközben végig nyitva áll a lehetőség, hogy felbontson egyet, és megízlelje, vagy tovább tartogassa tökéletesebb alkalmakra.
Vagy, ha úgy tetszik, kiemeljen egy-egy palackot, amely időközben méltatlanná vált a nálánál kiválóbb nedűk társaságára. Megnyalja a száját: még ott a kifinomult kígyószavak ürömíze. Vetkőzést parancsol a tekintetével.
- Tudja, Ansel, az, aki ezekre az okos szavakra tanította magát, elfelejtett egy fontos leckét: semmilyen beszéd nem jelent áttörhetetlen vértet – újabb slukk, hosszan benn marad, és még kifújja, mielőtt befejezné: –, ahol pedig a legvastagabb a szavak páncélja, ott rejtőzik a legsérülékenyebb pont.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
47
Hírnév :
10

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Pént. Nov. 04, 2016 10:21 am


The question ain't if, but when




 Lehet, hogy az egészségem megőrzése érdekében tartalmasabb választ kellett volna adnom..? De hiszen akkor kárba veszne az a felettébb belsőséges beszélgetés a szóban forgó Lestrange és köztem, melyet egy hangulatos templomkertben ejtettünk meg - ő a pálcáját markolászva, és eleinte hangosan, aztán halkabban, végül elernyedve sorolva a jogait és érveit, miszerint nem ért egyet a tulajdon megzsarolásával. Szinte simogatja a torkom most is az őszinte felháborodás, ami kibukott a száján, pedig épp csak három szívdobbanással ezelőtt fenyegetett meg ő maga is, és most zokon találta venni figyelmességének viszonzását - elfelejtette a lehetőséget, hogy nekem jobb alapom lehet az ő engedelmességre szoktatásában. Nem váltunk el barátokként, de nekem nincs szükségem efféle komaságra, ahogy neki sincs: a félelmen alapuló szövetség gyümölcsözőbb, és biztos vagyok benne, hogy véletlenül sem szívesen cserélné a mostani költői sorait a jelentésekben olyasmikre, hogy milyen jellegű magánbeszélgetéseket szokott tartani időnként csuklyás társaságokkal kettőnk főnökéről. Igazán kiérdemelném a hónap dolgozója címet.. még függőlegesben is.
- A francia finom erotika tanulmányozásával: a konyhában, a könyvespolc előtt és a kanapén. - és a temetőben, és a templomban, és a kriptákban... de miért ne tartozna az erotikához a halál érintése? Épp annyira közel-távoli, rideg és magához vonzó, mint a férfié - A legelsőből egy desszert, a másodikból egy befogadott élmény, a harmadikból pedig egy merengős délután született. Kedveli a francia kultúra bármely formáját..?
Jóízűen elmosolyodom, mintha tényleg kérdés lenne.. ha az előbbiekben nem is lennék jártas, nem kétséges, hogy az ember hasznára válnak az élet más területein is, elvégre a sztereotípiáknak mindig van valamely kiindulási pontja, mert a természetük hasonlatos az erdőtüzekkel: tettes soha, sehol nincs. Mélyen leszívom Mercury cigarettájának füstjét, ami rögtön betölti a rendelkezésére álló teret és azonnali figyelmet követel magának, valódi karakterrel irányítja az orrunkat. Sejtem, hogy közben egészen más kísérti belülről, és ezúttal nem a vágyra utalok: Lestrange jó munkát végzett, de mindig lesznek mások, akik kevésbé. Azok a mások kétértelmű megjegyzéseket engednek meg maguknak a soraikban arról, hogy láttak beszélgetni valakivel, bizalmasan eltűnni valahol, és a játéknak sosem lesz vége.. Bizonyos fokig én is elvárom a főnökömtől, hogy gyanakodjon rám, és minél szorosabbra záródik a légcsövem körül a most simogató marok, annál találékonyabban nyerem majd vissza növekvő téteket. Az élet oly rövid, főleg ha a sajátomban mérem, érdemes hát az utolsó cseppig felnyalni azt, amit nyújt - vagy azt, amit nem nyújt ingyen.
- Realista a megfogalmazása, és már értékelem a szándékot is.. sokat fejlődött az utóbbi hónapokban. Bár lehet, hogy elnéző vagyok vele szemben a hosszú ismeretség és a közösen eltöltött pillanatok miatt. - és mert mindketten tudjuk, hogy megszerethető átmenetileg egy hasznos kismadár, főleg, ha érződik a levegőben, hogy hamarosan meg kell válni tőle - Az ellentétes vélemény érdemes felek között értékes vitává fejlődhet.. Lehetséges. Élvezetesebb prózát alkothatna, ha fellépne a szabadság első lépcsőfokára: ez az, ahol nem köt az erkölcs és nem befolyásol többé mások véleménye.
Ez sajnos az ő esetében azt jelentené, hogy kénytelen módon megválik jelenlegi pozíciójától, és egyfajta szociális öngyilkosságként a mélybe ugrik - csak a landoláskor érzékeli, hogy szilárd talajt ért. Egy lépcső első fokát, melyet úgy vágynak, mint mások a szeretőjüket, és amitől úgy tartanak, mint megunt szeretőtől. Különös, hogy a világunk hogy forog a szex körül, még ha leplezni is igyekezzük eme epifániát.
- Az attól függ, uram. A nyers realizmus az egyetlen, ami írott formában szórakoztatja, vagy kedveli a könnyedebb témákat is? - ellépek az iménti pozíciómból, aztán hanyagul teszek pár lépést összefont karokkal, mint aki betévedt egy könyvárba, és épp beleszeret önnön műveltségébe - Líra, dráma vagy epika? Hazai vagy külföldi? Régi vagy modern? Mindben megtalálhatjuk saját magunkat, mind megannyi tükör, de nem mindig esik jól egy-egy szögből látnunk az arcunkat. Mire vágyik most, uram? Ettől függ a válasz.
Nem távolodtam messzire, egy magabiztosabb mozdulattal visszahúzhat, akár a félig lelógó zakómnál fogva, amit nem igazítottam ki. Féloldalasan nézek rá, kicsit úgyis, mint drámában a párbeszédet folytatók a nagy jelenetük előtt, gondosan a közönségre emlékezve testtartásukkal: kint is, bent is. Finoman megharapom az ajkamat, mielőtt átadnám egy jól ismert mosolynak. A vadászat öröme igazi nosztalgia, és persze igazi klasszikusa a világirodalomnak.
- Épp ezért véd jobban a közöny, mint a hősiesség. Ha nincs mihez ragaszkodnunk, nem fáj a seb sem. - és ki tudná ezt nálam jobban? Ki látná most nálad jobban, Mercury Arkell? De lásd, én olykor őszinte vagyok, mert ez is pezsdíti a játszmát - Még ha a fájdalom sokszor okoz örömet is..

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Szomb. Nov. 12, 2016 9:09 pm

Szenvtelenül néz vissza a fiúra, pedig micsoda vétek is szenvtelenül figyelni ezt a játszadozást a szavakkal, a pillantásokkal, arckifejezésekkel; folyamatos hatások izgató, alattomos, gonosz kis oszcillációi.
- Mint bizonyára tudja, a második feleségem francia volt – von vállat, és érzékelhető, hogy ezek a gondolatok (beleértve a második házassága ma már viruló, érett gyümölcsét is) nem igazán arrafelé terelik a véráramában a vért, amerre ez a helyzet indokolná. – A skandinávok puritán szabadossága közelebb áll az eszményeimhez, ha már túlnyúlnánk az országhatárokon, vagy akár az írek vérmérséklete, de ott vannak persze a boraik, a költészetük és a képzőművészetük, na, és persze, magában, Ansel, kétségtelenül van valami kedvemre valóan franciás – mosolyodik el halványan, alig láthatóan. – Pont olyan mértékben bohém és merész, amit még vonzónak találok, de nem bosszant fel. Legalábbis általában – simítja végig azt a rendkívüli szépérzékkel meghúzott arcélt könnyedén a mutató- és középsőujja hátával. – De aligha tudnám értékelni ezeket a vonásait, ha nem lenne meg önben a brit élére vasaltság és pontosság, amelyeket majdnem mindenek felett tudok értékelni.
Az ujjai még végigsiklanak a torkán, mielőtt levenné róla a kezét, nem csak verbálisan szorulnak azok a hurkok, és Ansel annyira látványosan meg sem próbál kibújni a neki vetett béklyókból, hogy az már önmagában is vérlázító volna, ha nem volna ilyen végtelen, hűvös tenger így hétfőn a türelme.
- Néha igazán olyan kijelentéseket tesz, hogy már-már azt hiszem, tartanom kellene magától – jegyzi meg enyhén gunyorosan, de a birtokló vágy a tekintetében nagyon is lekicsinylő hatással van Ansel vélt vagy valós (ám inkább valós veszélyességére) –, vagy legalábbis ennél jóval távolabb tartanom… - Most már kimondottan sürgető a pillantásában a parancs, hogy a másik megszabaduljon a rétegektől. – Lestrange-nek egyelőre ott látom hasznát, ahol van. Persze, ha magának vannak megalapozott érvei az eltávolítására, azokat most is figyelemmel hallgatnám.
Kissé összehúzza a szemeit, ez a fiú úgy mászik keresztül a baljóslatúan elhangzott szavak szögesdrót szövedékén, mint ahogy egész alacsonyról indult, nyomorult kis életében mászott a mocsokból a fény felé, és mint eddig is, most is képes lesz valaki ölében kikötni…
Béketűrő ragadozóként figyeli, ahogy ellép. Óh, igen. Ansel nagyon is szerelmes mindazokba a tulajdonságokba, amelyek olyan tökéletes élvezeti cikké teszik a számára. Ez viszont már nem tartozik az általa kedvelt vonások közé.
- A nyers realizmustól eltekintve… mindenképp líra. Tömör, tömény, intenzív – nyal végig a pillantásával a bőrén, még a tekintete is karcol. – Bár érdekesnek tartom az álláspontját az irodalom tükörmivoltáról, és magam is a szembenézés lehetőségét tartom a magas művészet legfőbb értékét, szó sincs arról, hogy a magam arcképét keresném az irodalom remekeiben. Javasoljon valami olyat, amely magáról szól, több szögből, a műfaj mindegy - nézi néhány hosszú másodpercig az irritálóan vesébe látó szemeivel, aztán kinyúl utána, és az eddigi érintéseknél jóval durvábban ragadja magához, most egész közel, és a keze megtalálja az utat a bőréhez, hogy megállapodhasson azon a karcsú, ilyen közelségből szinte törékenynek, madárcsontúnak érződő gerincoszlopon, a finoman kifaragott csigolyatöviseken.
- Ez ismét egy olyan tulajdonsága, amelyet sokra tartok önben – nyugtázza kissé türelmetlenül a sima szavakat, és gondosan rövidre nyírt körmével végigkarcolja a derék érzékeny bőrét. – De maga túlságosan is tisztában van mindezzel, nemde? Valóban ilyen becsesnek gondolja magát, hogy úgy véli, büntetlenül megtagadhatja a válaszokat? – Szalad fel a keze a tarkójáig, hogy belemarkolhasson a gondosan fésült fürtökbe, és hátrahúzza kissé a fejét, mintha csak arra akarná kényszeríteni, hogy tárja fel a védtelen torkát előtte, és azonnal rá is mar a másik kezével, noha nem okoz a jólesőnél több fájdalmat, és nem zárja el a levegő útját sem. Egyelőre. – Vagy ennyire szeret a tűzzel játszani? – súrolja meg a szájával az ajkait. – Egészen pontosan mi az, amelyhez nem kíván ragaszkodni? A bizalmamhoz? A pozíciójához? Vagy esetleg ennél többről is hajlandó lemondani, csak hogy elkerülje… a sérüléssel járó fájdalmat? – nyalja meg a száját. – Ansel, Ansel… olyan okos… túl okos ahhoz, hogy ne legyenek ostoba lépései.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
47
Hírnév :
10

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Vas. Nov. 13, 2016 2:06 am


The question ain't if, but when





Mikor a torkomra markolsz, és ujjaid alatt szinte elpattan az ütőér: mit érzel? Vajon számodra is olyan egyértelmű, mint annak lenne, aki hirtelen egyetlen pillanatra belelátna a fejembe: hogy valóban nincs súlya az életnek, amelynek elvételével kecsegtetsz, még ha olyan játékosan is, ahogy az istenek hírnöke szokott zsonglőrködni világok pusztulásával...?
Emlékszem a napra, amikor először láttalak, mivel kényelmetlenül állt a nyakkendőmhöz az eső, valahol mélyen felháborodott voltam, mivel nem bújhattam ki az alig pár nappal korábban elvállalt béklyókból, a tetoválás még szinte friss és kívánatos sebként virított a csuklómon, az ingem rejtekében - ott voltál, és megláttál. Nem a szegény árvát, kinek fejét az ölünkben ringatva kívánjuk elfelejteni bűneinket, hanem az embert. Kétségtelen, hogy egyikünk sem léphetne könnyed lépésekkel a mennyországba, már ha létezne, de az emberség fogalma eredetileg is relatív, és az én már akkor félig halott elveim szerint te maga vagy a létezés lángtengere. Akarsz, küzdesz, és a végtelen hübrisz, ami minden szívdobannással tova löki a mérget az ereidben.. írhatnak ennél szebbet? Tisztelhetnek ennél nagyobb erőt a világban, amely tele van csodákkal, de azt olyasmire használja, ami végtelen alagsori helyiségeket tölthet meg a lábunk alatt...?
Kétségkívül el kellene ismernem a fejemben lakozó, már csak darabjaiban nyugvó józanságnak, hogy együtt töltött perceinket még a bürokráciában megmártózás árnyalataiban is színezi valamiféle őrület, elvégre másképp nem lehetnék itt.
- Tudja, mindig úgy gondoltam, hogy a tökéletességet épp a saját lehetetlensége teszi azzá, ami. Ha valami valóban tökéletes lehetne, és az a valószerűtlen körülmény állna fel vele kapcsolatban, hogy ezt az emberi elme is elismeri, dacára a paradoxonnak, olyan gyűlöletes lenne hirtelen, hogy az önmagát emésztené fel.. - mosolygok, és a legkevésbé sem zavar, hogy az erőszak a nyakamból szolgálja ki magát ezúttal - Ha szerencsés az eset, talán egyszerűen megszűnik létezni nyomok nélkül. Az emberek nem születtek felismerni és megérteni a tökéletességet, de örökre törekedni fognak rá.
 A fizikai erőszak nem kifejezetten aggaszt, tekintettel arra, hogy közeli barátom, és nem egyszer az ő segítségével igyekeztem a túlvilágra, tartsa ezt a közvélemény bármilyen cirádás gyávaságnak is a saját elvakultságában. Nem szántam segélykérésnek, mivel Justitia igyekezett korán ránevelni az öntevékeny életmódra, és ebbe az öngyilkosság is éppúgy beletartozott, mint az önálló döntések meghozatala.. elvégre mi mással rendelkezhetnénk jobban, mint a saját életünkkel? Talán még maga Mercury Arkell sem sejti, de a testem megérthető ösztönén kívül nem ragaszkodom a bennem pislákoló lélekhez.
 - Nincsenek. Egy részem bánná, ha nem olvashatná többé a sorait, és megalapozott gyanú nélkül sosem tennék efféle lépéseket.. - mivel ő meg van győződve róla, hogy az egyezségünk megvédi majd az önnön ostobaságától - De amennyiben szükségét érzi az értesüléseimnek, összekészítettem egy fiolát és egy jelentést, majd elhelyeztem őket az egyik széfben.
 Nagyjából öt percig tarthatott az áldásos tudatlanság, mielőtt a főnököm számára is egyértelmű lett, hogy gyakran rovom más emlékeinek országútját - olyan képesség ez, amely a víz felett tartja a sokaknak csak bosszúságot okozó koponyám, ha szorulna a hurok.. Vagy az ujjak. Lestrange balszerencséje talán éppen az lehetett, hogy úgy vélte, az őszinteség és az árvaházi nevelés alázatossá tesz, áldozattá és hűséges társsá: milyen kár, hogy ezúttal egészen más lesz a mese vége. A fiolában két gondosan válogatott emlék várakozik a megmutatkozásra, egyelőre rivaldátlan testükben beszélgetések hangzanak el, nevek buknak a felszínre, szálak derülnek fel - idő kérdése volt, hogy önbakókét lobbanjon el, határozzuk meg úgy eme cselekedetet, hogy tartottam hozzá a gyufát.
 - Olvasta a Tonio Krögert...? Mindig könnyen azonosultam a főszereplőjével. - emelem fel a fejem az ábrándozásból, hogy mégis milyen címet mondjak a kérésre - És Shafiq legújabb jelentéseit rólam? Az ő kéretlen realizmusa közelebb állhat az áhítotthoz. Valóban ígéretes tehetség, tömör sorok, egyszerű megfogalmazás.
 Felesleges is hozzátennem, hogy az általa megfestett profilom egy Dickens-regénynek is becsületére válna, mert legyen bár olyan nyers, mint a frissen mészárolt hús, valahogy mindig el talál veszni a tárgyilagosságban. Lehetséges, hogy csak az én burzsuj ízlésem gyomra csapódott el a tömbös, szilárd és szikár jellemzést végigfutva, de elképzelhető, hogy Mercury épp ezért élvezi majd - bármilyen formában is.
 Ahogy a szemébe pillantok, sejtem, hogy Lestrange egy időre kénytelen lesz attitűdöt változtatni, akár egy kabát, amelynek leszaggatták a gombjait, és most kaján vigyorral állok felette, apámra nézek, és ő tudja, hogy megint érvényesült belőlem valami, és fegyelmeznie kellene érte, de valahol még mindig kíváncsi, mi történhet még.. Hogyan tovább, mivel szolgálhatok ezek után? Azt a kabátot meg lehet javítani, és talán átszabva visszaakasztani a szekrénybe, és ezúttal nem lesz olyan könnyű tönkretennem. Most, hogy megint uralkodni vágysz rajtam, és én megtöröm a térdeim ívét néhány pillanatra, hogy igazad legyen, most tudod, hogy mennyire szórakoztat a mindig megújuló haláltánc? Lesz, hogy rajtavesztek, és lesz, hogy elparázslom a hamutartóban az utolsó szikrámat elpazarolva egy főhajtásra, nevetésre, de ez annyival méltóbb az emberhez , hogy csak a számon égő mosoly fejezheti ki.
 - Csak remélni merem, uram. Semmi mást. - kiigazítom a nyakam ívét, befeszül alatta a gerincem, és kényszerítenem kell, hogy ne is nyúljak a pálcám felé, csak birkózzam a szembogaraival - Nem félek a fájdalomtól, főleg akkor, ha célja van. Ha úgy látja jónak, kóstoltassa meg velem, és megfelelek annak is, hogy bizonyítsam. Akár a hűségemet... akár az ostobaságom.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Szer. Nov. 16, 2016 7:25 pm

- Milyen… filozofikus – ejti lágyan, némi könnyed, elnéző gúnnyal. – És milyen különös, hogy épp egy olyan személy szájából halljak ilyen istentelen szavakat, aki az egyház szárnyai alatt cseperedett fel – csóválja meg a fejét. – Bár meglehet, éppen a vallásos neveltetés teszi. Hosszú, unalmas prédikációk edzették a nyelvét? – ereszti el a torkát, hogy lazábban az állára fogva inkább az ajkát simítsa meg a hüvelykujjával. Semmivel sem kevésbé baljóslatú tőle a gyöngédség a nyerseségnél. Élvetegen rosszmájú a rókamosolya. – Vagy inkább maguk a prédikátorok?
Nyílt elégedettség parázslik fel a tekintetében a Lestrange-dzsel kapcsolatos, lassú felvezető csattanójára. Nem mondja, hogy szükségét érzi, máshogyan sem reagál rá, de amennyire nem bízik meg vakon minden hájjal megkent titkára munkájában, annyira szórakoztatják a hasonló formátumban tálalt értesülések. De ezzel majd később foglalkozik. Most inkább a gombsorral az ingen, amely komótos felbontogatása apránként feltárja a meztelen bőrt a fiatal férfi mellkasán. Lustán végighúzza rajta a középvonalban a jobb kezét, fájóan mélyre nyom az érzékeny szegycsonton, aztán a gyűrűjéből valami kis kiálló szöglet hajszálvékony, élénkpiros karcot húz a világos bőrbe.
Milyen ősi, milyen primitív, mégis milyen kielégítő a megjelölés ösztöne. Újra végighúzza a gyűrűs kezet pontosan ugyanabban a síkban, a hajszálnyi csík kéthajszálnyira szélesedik. Talán nem billogzás ez, pusztán a tobzódás a tudatban, mennyire az övé ez a fiatal, egészséges, szép test, legalábbis fizikailag, legalábbis látszólag (és ez a látszólagosság voltaképpen mennyire indokolatlan vágyat is ébreszt benne arra, hogy a hamvas húsba ágyazott, koravén, sérülékeny, sötét psziché felett is abszolút kontrollal bírjon), az övé, és joga, lehetősége, talán felelőssége is feszegetni a határait. Harmadjára megcsillan a felfeslett bőr szántásában a friss vér, mint a tündérpor.
Egyenesen Ansel szemeit tanulmányozza.
- Később felolvashatja nekem. Talán tea közben. Kedvelem hallgatni, ahogy diszkréten gúnyolódik. – Ujjbegyével körberajzolja a bal oldali, halovány mellbimbót, néhány másodpercig figyeli a testét, a bőrfelület reakcióit, a légzőmozgások őszinte ritmusát, aztán ismét a fiú tekintetébe mélyed a karvalypillantás. Nem viszonozza a bölcsen takarékra vett kajánságot, bár az arckifejezése szenvtelen nyugalmában van valami önelégült élvezet, valami nagyvad-jóllakottság. – Helyes. Jobb, ha tisztában van vele, hogy becsessége puszta pillanatnyi eredmény; viszonylagos és könnyen múlandó. Bár azt hiszem, maga már jóval többet tud az elődei hibáiról, mintsem hogy figyelmeztetnem kéne rájuk. – Lassú, nyugodt, de klausztrofóbiakeltően határozott mozdulattal még közelebb húzza magához, és a nadrágon keresztül a tenyerébe veszi magától értetődően. – Ó, tudom, hogy nem félsz – nevet fel halkan, és folytatja a mozdulatot, céltalan, még csak nem is arra megy, hogy felizgassa, csak él a jogaival. Egy-két perc után abbahagyja, és ellöki magától, a fejével parancsolóan az asztal felé intve.
- Vetkőzz le – utasítja, aztán: - Hasalj az asztalra.
Újabb cigarettára gyújt közben, roppantul ráérősen figyeli, hogy engedelmeskedik-e, s ha már, akkor miként teszi azt. Ha ez meg is történt, még percekig nem szólal meg, nem is nyúl hozzá. Előbb végigszívja azt a szálat is, és elnyomja a csikket a csontszínű hamutálban az asztalon.
- Mikor volt, hogy utoljára sebezhetőnek érezte magát, Ansel? – kérdezi lágyan, és alattomos finomsággal végigsimít a gerince mentén. – Milyen rég érezte úgy, hogy van vesztenivalója?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
47
Hírnév :
10

TémanyitásTárgy: Olykor aludnom is kellene..De én jó sztahanovista vagyok.   Csüt. Nov. 17, 2016 6:47 am


The question ain't if, but when




 Filozofikus?
Nem tartozik legáltalánosabb jelzőim közé, legalábbis érthető okból kevés barátaim nem áldoztak még rá ennyi figyelmet, hogy megállapítsák, valóban van bennem egyfajta emberiséget sirató, kissé biblikus gerincoszlop, mely időről-időre kiegyensúlyozza tartásom. Olykor nagyon kellemetlen, mert térdelni és főleg, mások öle előtt térdelni roppant kényelmetlen ebben az emelkedettségben, de nem is szellemi fölényünket üldözzük például orális szex közben. Sosem értettem, miért kívánják az erkölcs oltárára vonni és ott, khm, élve a hasonlattal, megerőszakolni az erotikát, mikor nyilvánvaló, hogy annak helye nem a családi tűzhely körül mozog, sokkal inkább a hálószoba buja magányában - esetleg egy-egy bájos vidéki kápolnáéban, temetőében, kinek mit diktál biológiai képlete. Hmm, ezek alapján valóban kifejezetten filozofikus vagyok: egészen az ágyig.
 - Ők úgy nevezték, Isten akarata, amely megtestesíti önmagát végtelen zsoltárokban, térdelésben, és kimért pofonokban. - elgondolkoztatnak a szavai. Tudom, hogy tartja magát a képlékeny ábránd, miszerint az egyházi személyek vég nélkül élik ki szexuális perverzióikat a rájuk bízott kisdedeken, de ez nem ilyen egyszerűen behatárolható foglalatosság. Vajon hangulatgyilkosság lenne taglalgatni az efféle praktikákat..? - Nem csak a nyílt szexualitás képes felébreszteni és szolgálni a szexust, uram. Ott bújik minden fojtott hangú parancsban, hogy ne érjünk magunkhoz gyerekként, hogy bánjuk meg bűneinket, mert különben pokolra találunk jutni, és milyen roppant fájdalmas ügy lenne ott kínzódni az idők végezetéig. Az erotika kedveli a hátsó ajtókat, és lassú léptekkel jár, rajong az álruhákért: ott van mindenhol és mindig, csak nem mindig így nevezik.
  Az én erőszaktevőm például még életében nem láthatott templomot, esetleg keresztet, csak legközelebb a saját sírján. Külön gondom volt rá, hogy idejekorán sétát tehessünk abban a bizonyos temetőben, és ő maga választhassa ki igényei szerint végső nyughelyét, elvégre mégsem vagyok barbár. De hogy a lendületnél maradva tovább simítsam a történet gerincét, az ő tette kizárólag tiszta uralkodásból fakadt, ez pedig jól áll a tanítók, a magisterek talárjára tűzve is. Minden hatalom, minden befolyás vágyat szül, de nem mindegyik egyformán: nem véletlenek a magas székek körüli keringők, a hidegen tálalt bosszú és egyéb formái az akarat diadalának. Ezt pedig a főnököm még nálam is jobban érezheti.

 Megfeszülnek az izmok a felkaromban, mikor megjelöl először - teszi ezt egy alkotni vágyó hevületével és magabiztosságával. A testem vászon, és ezt bele sem kellett foglalnia a munkaköri leírásomba, magától értetődik, még élvezem is a fájdalmat. Figyelem, mint vési a vonalat, a kedvéért felszisszenek a szegycsontomra nehezedő akarat okán, de közben leköt a hirtelen felsikoltó ösztön is, ami azt üvölti, húzódjam el, védjem meg magam. Kifejezetten rajongok ezért a kis gesztusért, a felhördülő, vergődő pulzusért, a szapora szívverésért, a haragként elsápadó félelemért. Méltó koronája egy olyan életnek, amely mindig gyűlölte magát.
 

 A vérbontás kissé még szakrálissá is teszi a pillanatot, amiben Mercury tekintetét keresem a sajátommal, és amiben pár vércsepp a kávéba egy egész napra feldobná a hangulatot. Tudatom szeretne kiszakadni, messzire rohanva a nyilvánvaló, szárnyait bontogató öngyilkos vágyaim elől, de itt marad majd, és végignézi, mert szeretek borzongani, szeretek félni. Szeretem hinni, hogy életben vagyok, nem csak egy szerkezet dobog a kisajátított mellkasomban.
 - Örömömre szolgálna. - a hangom meghazudtolja, mennyire izgatott is vagyok valójában. Ujjai nyomán a libabőr egész domborzatai alakulnak ki, ahogy, ha létezik, Isten teremthette a felszínt a saját kedvére. Megremeg a mellkasom, támaszt ad neki mégis a hasfal, a karok szilárdsága, és végül a mosoly, ami kivirágzik a kulcscsontom száján. Igen, elesni valóban érdemes sport, de annak módját nem érdemes elsietni, főleg: nem érdemes elhanyagolni. - Igen, uram.
  Éppen az teszi mesterien megkomponálttá az összjátékot, hogy tudjuk, ha parancsol, engedelmeskedem majd. Nem csak értelmetlennek látom a fizikai ellenkezést, híve sem vagyok az ilyen erőfitogtatásnak, az én lehetőségeim nem ebben rejtőznek. A tudatlanok véleményével ellentétben a szexualitás két ember között nem degradálható csak egy alá-fölérendeltségi viszonnyá, ez a melegágya rengeteg kapcsolat hibáinak, de ez mentes azoktól, főleg mert nem tekinthető annak. Ahogy a ki nem mondott félelem csiklandozza a derekam az iroda levegőjében, tudom, hogy a magam módján nagyon is éreztetni fogom a jelenlétem, és ehhez nem szükségeltetik hangos szóváltás, még egy részemről elcsattanó pofon sem. Megtörhető játszi könnyedséggel a testem, rögtön ánuszhoz simul  nyelvem is kívánságra, a lelkem pedig nem ér annyit, hogy küzdeni kelljen érte: de a szellemem inni kíván a másikból minden alkalommal. Mohón szomjazza az élni akarást, a tudatot körbeölelő lángokat, és talán úgy tűnhet, rajtavesztek minden lehasalással, nagyon jól tudom, ki és mivel fizet... Talán éppen ezért ilyen izgalmas a háború az ágyban.
  - Hmm.. - hagyja el a számat a meglepődés morgásba oltott hangja. Mercury a fejembe lát bizonyos mértékig, nyilván nem a testem reakcióira céloz, azok szórakoztatóak még belülről nézve is. Nincs mit féltenem, nincs mit vesztenem, de ennek fényében még élesebben kirajzolódik, mennyire kívánom őt. Bal kezem ujjai ökölbe szorulnak, az ajkamra harapok, az eddigi pulzáló légzésem most isteni segédletet kap megmagyarázni magát. Nem sieti el, mintha fel akarná mérni, mit lépek...? Jobb kezem életre kel, és az arcához ér, hüvelykujjam a szájára támaszkodik érdeklődőn: bemehetek? De véget is ér a kísérlete, ez a parancsolón csattanó hangsúly már egészen ő.
 Előtte sosem tettem ilyesmit, nem voltam jártas a vetkőzés művészetében - nem is különösebben rajongtam a saját arcképemért a tükrök előtt, ha erre került a sor. Idő kellett hozzá, hogy megértsem, ez is fegyver, de nem illik minden kézbe - az enyémek most jóleső lassúsággal húznak cipzárt, vonnak anyagot, simítanak végig bőrt. A rövid körmeim lágy vonalakat hagynak maguk után, amikor a nadrágomtól szabadulok meg, de nem engedem el Mercury szemeit, mert az az ő birodalma, én csak vigyázok rá. Az utolsó utasítást vonakodom megtenni, de nem mondok ellent - meztelenül az asztalra hasalok, kiszolgáltatva magam, bár a mosolyt még viselem.
  - Nem túl keresztényi válasz, de egy másik életben. - de az valószínűleg nem is én voltam.. ki tudhatná? Kit érdekelne tényleg? - De hogy mikor jöttem rá? Mikor először építettek a bűntudatomra, a lelkemre. Nem is tudom, melyikünk csalódott nagyobbat.
  Megtámasztom magam az asztal szélében, a gerincem közelebb vonódik az ujjaihoz, mikor hozzám ér - ahogy én is magamhoz, először azzal a kézzel, amelyikről egy percet elvesztettem már. Mindig így kezdem, emlékeztetve magam arra, hogy a percek milyen könnyen múlnak..


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Pént. Nov. 18, 2016 9:30 pm

- Nem hinném, hogy magyarázatra szorulok ebben a tekintetben, Ansel. – Megcsóválja a fejét intően, de somolyog. – A szavait pedig mi sem illusztrálja jobban, mint saját maga… - siklik végig rajta a tekintete leplezetlen kedvteléssel. Ez a kedvtelés épp olyasmiben leli örömét, amelyet nem csupán a muglik szektái, de a társadalom jóformán egésze is legfinomabban talán elrontottságnak nevezne. Ezt a kedvére való elrontottságot pedig épp ugyanez a társadalom kovácsolta Anselből. –  Próbált valaha is tisztának maradni? Szót fogadni? … Gondolom, nem. Bár ez aligha a szexualitás kérdése. Maga talán azt sem tudná megmondani, a lázadás ösztöne vagy az elkerülhetetlen következményként érkező pofonok jelentenek erősebb ingert arra, hogy ne akarjon sosem száz százalékban engedelmesnek lenni – cirógatja meg könnyedén az arcát, mielőtt egyáltalán nem ilyen könnyedséggel arcul csapná ugyanott; kemény, de nem brutális ütés. Nincs jelentősége, azaz pontosabban, nincs ennek sem több jelentősége, mint a simításnak, és semmivel sem kevésbé helyénvaló adott helyzetben. – Még akkor sem, amikor igazán bölcs lenne, ha ezt tenné.
Az alkotó enyhe mosolyával figyeli a rezdüléseit a keze alatt, a szisszenésre nincs reakciója, pedig akár értékelhetné is a figyelmességét, de nem teszi. A szándékos figyelmességnek csekély az értéke, amikor az önkéntelen reakciók eltelítik, egy türelmetlen mozdulattal lejjebb rántja az inget kabátostul a válláról, hogy még több bőrfelületet lásson, amely alatt megvonaglanak az izmok, rezzennek az idegek, tágra nyílnak a véredények, és borzongva tiltakoznak a szőrtüszők kelyhei. Találkozik a tekintetük: fényes írisz, kitágult pupilla. Fight or flight, a fizikai értelemben vett egészséges szervezet reakciója működik, de az ép test régesrég összemorzsolt irányítóközpontja ellenáll az ösztönöknek. Dacolni vagy menekülni, igen, ezek sem alantas örömök a számára, és a helyzet végkimenetelén mit sem változtatnának. De Anselben épp az az érdekes, ami torzulásig menően rendhagyó, ami állítólag tönkrement. Ezt az osztrigát már felfeszegették a számára gondos-gondatlan, jótékony tudatlansággal cselekvő kezek, de nem kóstoltak bele, ha azt hitték is, nem, óh, nem, a harapás élvezete neki maradt. És a sózás rituáléja.
A rituálék pedig mindig is közel álltak hozzá.
- Túlzó lelkesedése mindig elégedettségre szolgál.
Nem zavarja a közömbösre feszített hang sem, a kezdeményező mozdulat a száján nem talál egyelőre kedvező fogadtatásra, még nem, most parancsol, majd metsző pillantással övezi a vetkőzés mozdulatait, amelyek otthonosak már, de még nem elég begyakorlottak ahhoz, hogy untatóan modorossá váltak volna, bár meglehet, ennek hamarosan eljön az ideje. Szobormerev arcán épp csak rándul egy vérszomjas mosolycsíra a frissen szántott, piros vonalak láttán, de nem, ezt nem kérte, s legfőképpen nem utasította rá, a halovány szófogadatlanság viszont kevés ahhoz, hogy beleférjen az egyébként is mindig újra és újra buzgón feltöltött bűnlajstromba.
Nem válaszol azonnal, az ujjbegyei tűnődve képeznek lenyomatot a csigolyákról hosszan, kényelmesen, még végigrajzolja a kemény, sovány derekat, mielőtt a tenyerébe venné az egyik sima farpofát. A teste ugyan nem olyan öreg még, hogy hosszú felvezetőkre szorulna egy-egy aktus előtt, de mindig is az a fajta ember volt, aki a prológust első fejezetnek tekinti, ha van, és szükségtelennek, ha nincs.
- Bármennyire is vonzónak gondolja a látványt, nem kértem, hogy magához nyúljon – szólal meg végül halkan, nagyon visszafogott a figyelmeztetés a hangjában, kivárja, elegendő-e az intés, vagy parancsolnia kell ismét: – Nyújtsd előre a karod. – Ha viszont megtörténik a szófogadás, akkor sokkal kevésbé finomkodva nyúl hozzá, sőt mindjárt belé, szárazon. Bőven ismeri annyira már ezt a testet, hogy tudja, mennyire lehet nyers anélkül, hogy a fájdalommal karöltve sérülést is okozna. Mert kárt tenni ugyebár szándéktalanul nem érdemes, csak is szándékosan. Most nem ez a szándéka.
- Roppantul tragikus. Akkor maga sosem élt igazán, Ansel. Csak akkor él, amikor a teste emlékezteti rá, hogy a hús még veszíthet. – Az irodája nagyon gondosan van berendezve, noha nem követi a keleti térrendezési tanokat. De a felületes szemlélő hogyan is gondolhatná, hogy a tükrök mágikus beállítását épp arra tervezték, hogy most például kényelmesen Ansel arcát nézhesse több szögből, de a pillantás az asztalon fekvő helyzetéből ne legyen viszonozható?
- Pusztán másodperceknyi kis rövid életek. – A mélyreható ujjak előbb felajzzák, aztán a következő dimenzióba lépve inkább feledtetik a szexuális vágyat, bár Ansel esetében ez a dimenzióváltás erősen eltolt. Végül abbahagyja, elvonja tőle a kezét. – Milyen érzés a halál, mondja el nekem. Megkönnyebbülést jelent? – Hagyja tudatosulni a kidörzsölt, lüktető, sajgó nyálkahártyák impresszióját, kihúz egy fiókot, egy fiolát vesz elő, megnézi a fény felé tartva, címkétlen, áttetsző fázis különül el a viszkózus, olajostól. Összerázza, a tenyerébe önti, hűvösen csordul le néhány lassú patakban a combokon. Most, ahogy ismét játszani kezd az érzékeivel, sokkal emészthetőbb az élvezet, gondosan kimért a durvaság. – Lélek. Hmmm. – ízlelgeti a szót, mintha azt mérlegelné, mit jelent ez a szó filozofikus hajlamú titkára számára. – Ez inkább metafizikai kérdés. De az agy, az elme, a személyiség tárolóedényei… Azt érezte valaha sebezhetőnek, megerőszakolhatónak, kirabolhatónak? – szabad kezével a hajába markol, hátrahúzza a fejét, a varázstükrök a kulcscsontok közti mélyedésig látnak. – Gyakoroltak magán valaha legilimenciát? – Az, amint az ujjai birtokba veszik a fiút, a legkevésbé sem zavarja a társalgás folytatásában, sőt. – Esetleg ivott már Veritaserumot?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
47
Hírnév :
10

TémanyitásTárgy: Litánia   Kedd Nov. 29, 2016 4:13 am


The question ain't if, but when



Eleinte nagyon nehézkes volt lehajtanom a fejem a vágy ölébe - maradéktalanul most is alkalomadtán sikerül csak. Valahogy az első dolgok sosem illettek hozzám, és ezt nem is felejtették el az emlékezetembe vésni óvó szóval, és még több szenvedéssel: az első szál cigaretta megégette a kezemet, és úgy maradt meg, mint egy égő rúd, mi beférkőzte magát a tüdőmbe erőszakkal. Az első szexuális élmény, amit kevesen jellemeznének kielégítőnek, és az a roxforti levél.. talán nem mind születünk maradéktalanul élvezni az élet efféle szépségét. Ugyanakkor mára a testem és a képletem is megtanult álmosan, magát odaengedve bolyongani az életben, nem bántja senki és semmi igazán, és csak arra vár, hogy egyszer felébresztik egy csókkal: elvégre mind tudjuk, kit illet az utolsó tánc.
 - A vágy, hogy megfeleljek ennek a képnek.. az enyém volt eleinte, de megfelelni sosem tudtam neki. Talán már gyerekként az arcomra volt írva a kimenetel. - ebben persze hazudtam, egy kölyök vonásai irrelevánsak a későbbi szocializáció tekintetében - Mindig újra megpróbálta, de kevés dolog okoz olyan élvezetet, mint még magamnak sem engedelmeskedni.
Az arcom elfordul az ütése nyomán, és mint amikor az ablakot becsapja a légmozgás, és kinyílik utána a lendület jótékonykodásával, egy mosoly követi a figyelmességet. A megaláztatás szép művészetének ecsetvonása a pofon, épp ezért nem is tartozik olyan egyértelműen a családon belüli erőszak eszköztárába, legalábbis én mindig így véltem - bár mit tudnék én a normálisról? Nem találom sem izgatónak, sem kívánatosnak, épp olyan kevéssé, mint a nők nagy részét. Anyai gondoskodásuk, felesleges nyakasságuk, amit szeretetnek neveznek, de arra hivatkozva fojtogatnak az önzőségükkel, hogy elégítsük ki a forró vágyukat arra, miszerint jó emberek, jó feleségek, jó nők és anyák. Elképzelhető, hogy biológiai nemem miatt találom ezt olyan érthetetlennek, mitöbb, gyomorforgatónak, de ez később meglehetősen élesen meghatározta a szexualitásomat.
 - Köszönöm..uram..


 A szavakba már zilálás vegyül, dobban a szív, feszül az alkar, megtelnek vérrel az ajkak, közöttük elmorzsolt sóhaj jelzi, hogy mennyire nem hagy hidegen a jelenléte. A pszichopatológia meghatározása szerint az egészséges elme nem szorul ilyen élvezetre, nem is kívánja így megélni a kiszolgáltatottságot - de ahogy már kitértem rá, az egészséges egyrészt relatív fogalom, másrészt felettébb szürke. A testem reagál a hívó szóra, pontosan tudja, hogyan folytatódik majd a tánc kettőnk között - az ilyen, és ehhez hasonló ösztönöket nem öli meg a trauma sem, és a férfiak közötti vágy magyarázat arra is, hogy nem kizárólag a gyermeknemzésért tesszük. Különleges szerkezet...
  Az enyémet nyomok jelölik, a múlt hálózata, amely rajtam hagyta a tenyere nyomát, és nem fél újabbakat mellé karistolni.
 - Elébe mentem... - de mindketten tudjuk, hogy elvettem egy lehetőséget, méghozzá pofátlanul önkényesen - És vajon mi történne, ha nem tenném?
 Ez már aközben hangzik el, hogy a két kezem lassan előrecsúszik az asztalon, megkerülve egy papírköteget, és végül, mint két fehér pók, megállnak kellő távolságra. Éppen ebben rejlik a lázadás szépsége, az olyan ejtett megjegyzéseken és gesztusokon, amelyek bár elsőre erőtlenek, következményeik messzire mutathatnak, és lényegében kifejezik, hogy az ember korántsem tehetetlen. Amikor azonban belém nyúl, hangosan és ösztönösen felnyögök, a hang szisszenésben ér véget, és az eddig csak a fán trónoló ujjaim elvörösödnek a nyomástól, mellyel beleásnák magukat a felületbe. Ellentartok elsőre, mintha vár lennék, és ő a hódító sereg - a falak pedig nem fogadnák rajongással, de néhány mély lélegzet után engedek a törekvéseinek.. A háborút nem így vívjuk, még ha udvariatlan is..ártani pedig nem ártana magának azzal, hogy komolyan megsebez.
 - És miért áhítoznék egy kispolgári létezés után? Mi a jó a normális keretek között vergődésben, abban, hogy végül mind egy helyre fut ki? - a hangom, ha a testem nem is, sebekkel, hólyagokkal teli, sötét és keserű, de fölényes - Ez egy döntés kérdése, a másik is az. Rengeteg lehetőségem lett volna megbánni a sajátom, de nem tettem.
 Az egyik szemem elhomályosul, ahogy a bőr gátul emelkedik a fintorgás akarataként - fáj, amit és ahogy művel, de ha ezen felül nem okozna élvezetet a dominanciája, nem feküdnék itt. Érzem, hogy a vállaim kiemelkednek, közéjük besüllyed a most medencévé aszó lapocka, jó kilátás nyílik a nyakamra, a tarkómra.. milyennek érezhet most? Még itt, a gyönyör kapujában kopogtatva is dacosnak? Akaratlanul is elnevetem magam, bár csak kis kuncogás, de belecsap a szaggatott lélegzetembe. A hideg forróság végigrohan a derekamon, megszorongatja a bőröm, majd hullámként átcsap a hátamon, bele a fejembe, és csak ekkor halkul a nevetés..Nos, sosem állítottam, hogy kiemelkedő lenne a humorérzékem.
 - Nem, a halál nem olyan, mint ahogy az élők képzelik. Nem csendes, nem nyugodt, és főleg, nincs benne isteni szikra. A halál éppen olyan mozgalmas, tomboló, küzdelmes, rohanó, mint az élet. A világ az nem tűri, hogy valaki rendjéből kitörjön.. - felettébb merengő lettem, miután ilyen erőszakkal tágított rajtam. Lehet valami összefüggés az elmével is talán..? - Ezért is lehetséges, hogy nem tűnik fel az embereknek. A halál nem az élet végét jelenti, csupán annak az életnek a lezárását, amelyet ismerünk.
 Meg-megremeg a térdem a fájdalom hatására, önkéntelenül el is akarok mozdulni a folytatás elől, de nem teszem. Szobor leszek, múlhatatlan, míg nem éli ki egy újabb vágyát rajtam - akkor valami egészen más is lehetek majd. Roppan egyet a gerincem, mikor a nedves jegesség végigömlik a combomon, de nem kétlem, hogy követi majd valami egészem más is, és az ujjai ismét bennem járnak, ezúttal jóval kevésbé ellenállásra ingerlően.
 - Rövid időre talán.. de ami elvehető, egyszer megszerezhető volt. Úgy gondolok rá, hogy volt idő, amikor léteztem nélküle, tehát nem érdemes ragaszkodnom. - a gondolataim lassan fakulnak meg a mozdulatai nyomán, már egy-egy élvezetes rándulás is végigszalad a gerincemen - Igen..és azt kell mondjam, kifejezetten tetszik a.. tükrös megoldása... és az, amilyennek az arcom tűnik ebben.. vagy mások gondolataiban, emlékeiben..
 A fejem az ujjai közé simul, feltámasztom magam az asztalán, és ahogy a fennakadó szembogaraim kipörögnek, megállapodnak a kifacsartság állapotában rajta - elmosolyodom újra. Én vagyok alul kétségtelenül, és meglesz a jutalmam is a szájalásért, de most... most percekre az én fejemen a korona. Különösképp meglepett, hogy eddig nem értette meg a képességeim mibenlétét, de tény, nem ezzel nyújtottam be a jelentkezésem sem, és olyannyira nem is óhajtom a fizikai halált, hogy mindenkin szünet nélkül használjam is. Még a végén elrontja a szórakozást..
 - Épp elégszer ahhoz, hogy tudjam: kijátszható. Tudom, miért nem használják gyakrabban.. - nyelek egyet, a torkom a feszes félkörben rajzolódik ki, majd maszatolódik el ismét. A tükrös emlékére, a nézőpontjára sincs szükségem, hogy tudjam, éppen mosolygok.
 Igaza volt velem kapcsolatban: és ez egyike azoknak a pillanatoknak, amikor nagyon is életben vagyok. Lehetséges, hogy azt kívánja majd, bár lennék konstans halott..és minden szavam meg sem hallott.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Pént. Dec. 23, 2016 7:42 pm

Vannak olyan emberek, akik követelik magukra az erőszakot. Hogy Ansel közéjük tartozna? Meglehet. Erről tanúskodnak a bőrén hagyott jelek, bizarr, könnyen hamisítható ez a benyújtott önéletrajz, bár valamiért mégis élvezetet talál abban, hogy jelentést tulajdonít neki. Kedvtelő félmosollyal nézi el a tenyere után maradt pírt az orcán, rásimít, biccent a köszönetre.
- Ez esetben tekintsük ezt afféle bocsánatosan hibás vonásnak, amely jótékonyan megakadályozza, hogy a tökéletesség bűnébe essen - mordul lágyan, miközben uralmába vonja azt a szépen feltárulkozó testet, amelyet nem talál olyan önjogúan gyönyörűnek, de ahogyan Ansel használja fel a testét, hideg tudatossággal, mégis valamiféle öncsonkító szenvedéllyel, nos igen, abban már megmutatkozik Isten ujja. Vagy most éppen az övé. - Voltaképpen felüdülést jelent, mikor nem tudja, mit szeretnék látni... bár az ön esetében, Ansel, mindig fennáll a lehetősége, hogy valójában nagyon is tudja, és pusztán a változatosság kedvéért mulasztja el figyelembe venni. Ez viszont már kevésbé bocsánatos vonás. - Mint azt durvasága is illusztrálja, amelyet pedig csak egy - két, három - hajszál választ el attól, hogy élvezetes legyen. - Ha nem tenné, talán többször volnék kedvesebb magához. De vágyik ön erre, Ansel? Jelent magának bármit is a kedvesség? Van bármi különbség azonos mértékű, de ellentétes előjelű impulzusok között, amelyek kirángatják a teszthalottságból?
És hogy számára vajon a fájdalom, amelynek tapintható, hallható, látható jeleivel halmozza el ez a belátására bízott test, vagy a fájdalomnak ellenfeszítő engedelmesség a kedvesebb, az mit számít? Összeillenek, összetartoznak. Anselen jól mutat a szenvedés, mert tud bánni vele, elfogadja, magába engedi, lefölözi róla a sűrű tejszínt, és úgy adja meg magát neki mégis, hogy mégsem veszíti el a súlyát a fájdalom, nem olcsósodik el, pusztán büntetésként nem értelmezhető. Ha nem is adna okot megtorlásra, akkor is kívánná gyötörni. Mindenképpen elvesztette fenyítő funkcióját a fájdalom.
- Úgy véli, minden folyamatot csupán eredménye tesz értékessé vagy értéktelenné? - kérdez vissza kissé kétkedő hangsúllyal. - Ez esetben meg kell kérdeznem, milyen eredményt vár a velem való munkától, amely utólag felmagasztosítaná az itt eltöltött időt mint aktust.
Elmosolyodik a zihálásba vegyülő nevetésfoszlányon.
- Olyan embernek ismer, aki így képzeli a halált? A saját értelmezésére voltam kíváncsi. De úgy tűnik, bizonyos értelemben nagyon nehéz elérni önnél, hogy feltárulkozzon. - Bizonyos értelemben, miközben a test tágra nyitva, felboncolva fekszik előtte, az elme sokkal ellenállóbbnak bizonyul most is, mint a tiltakozó, száraz nyálkahártyák, megvonagló izmok. - A következő jelentését írhatja erről. Mit tegyek, hogy az engedetlen titkárom olykor-olykor válaszoljon egy neki feltett kérdésre, ahelyett, hogy azt fondorlatos mondatokkal kikerüli? - álságos, noha nem színpadias a sóhaja, az efféle negédesség egyszerűen képtelen átszüremleni a hangszálai közt kisikló hangokon. - Tekintetbe véve, hogy testi épségében nagyrészt, bár nem szükségszerűen teljes mértékben meghagyjam.
Pillantása megállapodik a tükörképen, kivár néhány percet, amíg a bájital felszívódik a sebzett nyálkahártyákon. Milyen különleges látvány is az, amelyet a tükrei készséggel elétárnak: a leigázottat magzatmázként borítja a diadal ezekben a másodpercekben, és meg kell hagyni, ez olyasféle izgalmas, harsogó kontraszt, amely megcirógatja a szépérzéket, noha a rend és fegyelem iránt elkötelezett igényeket inkább bosszantania kellene. És bosszantja is.
Messze nem tud eleget erről a fiúról. Messze nem eleget ahhoz, hogy ilyen nyugodtan melengesse a keblén. A válasz meglepő, de mégsem igazán az. Az óvatlanság kábítószer, és úgy tűnik, ő mégsem eléggé elővigyázatos az elmére ható szerekkel...
Halk, száraz, tárgyilagos a hangja, mintha ez nem is tartozna a jelen beszélgetéshez egészében. Hiszen nem is tartozik.
- Szórakoztató, mennyire ügyes abban, hogy meghagyja magának az élete homályos foltjait. Nekem pedig sem időm, sem kedvem arra, hogy magát teljes kontroll alá vonjam, Ansel. Azt hiszem, nem is működne valami jól igásállatként. De az sem volna bölcs, ha ezt az állapotot meghagynánk jelen mivoltában. Nem, erre ne is mondjon semmit, ebben nem tudnám értékelni a sima száját. Pusztán figyelmeztetni akartam, hogy ezt az ellentmondást magának kell feloldania... okos lenne még addig megtennie, amíg nincs fogytán a türelmem.
A síkosítás után szárazra törölt ujjai eleresztik a hajtincseket, és cirógatóan visszafutnak a megtört ívbe ágaskodó gerinc mentén. Kioldja az övét, szabaddá teszi az ágyékát, egy rutinos pálcaintés csak, ahogy fizikailag nem is érezhető védőbűbájba burkolózik. Nyirkos makkja végigsiklik a farpofán, a belső comb mentén, mielőtt megmarkolná a csípőjét, és kíméletlen akarattal, kínzóan lassan magára húzná tövig. Egy kimért, fojtott mordulással találja meg benne a helyét, és milyen jó is ez a hely, kellemes, kedves, kielégítő. Sajnos ez a test lázadó hajlamú tulajdonosáról nem mondható el ilyen egyértelműen, bár...
Ansel egész lénye mintha annak a kérdésnek a megtestesülése volna, hogy túlértékelik-e az illeszkedő anatómiát, nem éppen a nyilvánvaló tökéletlenség zavaró vagy egyenesen fájdalmas disszonanciája-e a tökély maga?
- Igen. Pontosan. Kijátszható. - Mélyre, rekedtre süllyed a hangja. Marad benne, mozdulatlanul, a duzzadtra ingerelt, forró bensején lakmározik. - Gyakran használjuk, rutinszerűen, épp csak mit sem adunk az eredményeire... így hát bármit is mond, kénytelen leszek kételkedni benne, de adjunk esélyt a parancsnokság új bájitalmesterének: hűséges hozzám, Ansel? - Újra előrenyúl, újra belemarkol a hajába, másik keze a farkára siklik a már amúgy is véraláfutásosra mart csípőjéről, a kezébe veszi. - Ne merje elkerülni a választ - még az élvezettől és vágytól elnehezült hangjában is van most valami fagyos fenyegetés. - És ha már túlvan az első kérdésen - egy, lassú, mélyreható csípőmozdulat, még egy, még egy - mondja - még egy - meg - még egy - azt is - még egy - hogyan és miként - még egy - hűtlen?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
47
Hírnév :
10

TémanyitásTárgy: Time to go to sleep   Csüt. Dec. 29, 2016 4:21 pm


The question ain't if, but when


Vajon akadna még ép elmével rendelkező ember, aki feltételezni meri, hogy nem vagyok őrült...? Ha nem lennék az, minden bizonnyal nem élvezném ennek a helyzetnek a körülményeit, de az elmém hátuljában fészkelő kétségek eloszlatására szeretném leszögezni, hogy vannak oly intermezzók, amelyeket még nem bomlott szürkeállománnyal lehetetlen megérteni, és nem is szükséges.. Az őrület nem kívánja a megfejtetést, nem megoldani való rejtvény, még csak nem is az a dramaturgiai eszköz, mely képes megszínesíteni egy-egy drámai cselekményt önmagáért. Lényegében megfoghatatlan, áthatolhatatlan káosz a fejünkben, és ha megfeledkeznénk a hatalmáról, amelyet a koponyánkra gyakorol, féltékenyen érezteti a jelenlétét.. de hogy gyógyítható lenne? Kötve hiszem, bár ez nem zárja ki, hogy gyönyörű szólamok, műalkotások mögé rejtőzzön, mintha csak ambíció lenne, inspiráció, motiváció, felhasználhatjuk szavaink hatalmas szőtteséhez, egy kávézás közben valaki arcára ártatlanul nézve, miközben az őrület karjai rég a karját, a nyakát kóstolgatják.. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy már ez a monológ megérne egy kivizsgálást, de az efféle munkahelyek, munkakörök ép elmével nem betölthetőek, és ez a társadalom szeret nyugodtan aludni, amíg a tulajdon őrülete vigyázza az álmát.
- A tökéletesség bűne..? Mintha csak a gondolat bűne lenne. - inkább megjegyzés ez önmagamnak, mint válasz a fel sem tett kérdésre - Remélem, egyszer megbocsájt majd nekem, uram.
Akkor is, ha úgy fordul a kedvem, hogy elárulom, és akkor is, ha a a várakozásaival ellentétben mégsem teszem. Még én magam sem tudom, bízhatok-e a fogadalmaimban, mert Fortuna megtartja a lehetőséget, hogy olykor megtörje a morált, megváltoztassa a túlélés szabályait, és kifejezetten hálátlan lenne tőlem, ha nem követném benne. Alapvetően könnyű lenne kiszámítani: azzal tartunk, akinek befolyása szilárdabb, akinek ökle épp oda üthet megtorolandó, ahol nagyon fáj - de a gyakorlott túlélő tudja, hogy a fájdalom azt jelzi csupán, hogy életben vagyunk, és éppúgy távozhat, nevetve és hirtelen, ahogy érkezett, tehát félre a szabályrendszerekkel, tűzre a logikával.. És ideje felkérnünk az őrületet egy keringőre, még ha az lesz is az utolsó, garantálható, hogy kevéssé lesz unalmas.
- Bizonyára.. attól függ, mit szoktunk meg az adott személytől. A kedvesség relatív, és máshogy kerül kifejezésre személyenként. - szorítom a fogaimmal, és köztük préselem a hangokat szoros egymásutánban, mintha csak egy általános beszélgetést folytatnánk - Van olyan, akitől a kedvesség valóságos sértés, és van, akitől a durvaság jelez támadó szándékot.. Mindkettő alkalmas a szellem stimulálásra, bár azt nem mondanám, hogy egyenértékűek is.
Nem, véletlenül sem.. a kedvesség fájdalmasabb, mint a pofon, mert mit is várhatunk egy ilyen személyiségtől, már azon túl, hogy valószínűleg kevéssé őszinte? Használható sértésként, de ritka az olyan ember, akinél nem egyszerűen zavaró tényező, legalábbis ezekben a körökben. Sokkal inkább ad okot gyanakvásra az ilyen megnyilvánulás, mint a visszafogottság, és általában hamar leszoktatásra is kerül.
- Úgy.. vélem, hogy léteznek általános igazságok, de azért nem örökbecsűek, csak általánosak, mert nem mindig igazak. - könnyen jön a hazugság, de ebben a pillanatban elhiszem magamnak - Már a személye megindokolja az ittlétem.. mert öntől... mindig tanulok valamit, még ha az nem is mindig pozitív, vagy nem is mindig egy minta átvétele, csupán tapasztalat.
Valószínűleg a szavaim nélkül is megvan a maga elképzelése arról, miért intézem az ügyeit, miért készítem a kávéját és miért elégítem ki a farkát és a birtoklásra vonatkozó vágyát, sejti és tudni véli, hogy úgy hazudok, mint amilyen könnyedén lesz a nappalból éjszaka, és a néha tiltakozó rándulásokból egyértelműsíti, hogy nem vagyok az engedelmesség alabástrom szobra, még ha az alakját rólam is mintázták, de azt vajon tudja-e, hogy az ittlétem valódi oka tényleg ő? Az életem olyan céltalan, csupán a szórakozás utáni versenyfutás az idővel, a depresszióval, a nihillel, és a lelkem fázósan megtérni simul a sima asztallapra, az istenek hírnökének mellkasára. Én vagyok a kígyó, akit melenget, de az az állat tisztában van azzal is, hogy enélkül a gesztus nélkül végképp felemésztené önmagát. Mit érnék el az imitálással, amit másokkal tehetek a barátságra és a családra vetítve az emberek ösztönös vágyát a kötődésre, mit a nyers vággyal, amit mások orgazmusában lelhetünk, és végül.. mit a hatalmi játszmákkal, a harapással, a méregfogak hímzőfonalszerűen hátrahagyott győztes nyomvonalával? Mi mást tehetnék, ha egyszer annyira unatkozom, hogy élni sincs kedvem?
- Értettem.. uram. - sóhajtom, és direkt nem fűzök kommentárt a második mondathoz. Csak fekszem és pulzálok, fájok és küzdök tovább, és odabent tudom, hogy sokkal inkább idegesíti majd, hogy verbálisan nem szolgáltam őt, mint fizikailag. Csodálatos jelentés lesz, a legtökéletesebb kézírással a legfinomabb papírra, de épp ezért megcsúfolása az őszinteségnek, póz lesz, gyönyörű affektálás, egy isteni gesztus az istenek hírnökének, de az igazságot megszereznie kell a kérés és parancs helyett. A testem nem válaszol majd, a hús csak pajzs, könnyen eldobható, felcserélhető, de ami alatta csírázik, mindennek pusztulása lehet.
- Tegyem a testemmel belátása szerint, uram, annak épsége közel sem olyan fontos, hogy ne szolgálhatna más érdeket a saját létezésén túl. Sőt.. - halkan és óvatosan harapok megint rá a koponyára, nyelvem alatt felpezseg a rozsdaízű emlékezet, de nem hajózom messzire, csak az arcomat kívánom látni a tükreiben. Az érzéseket nem deríthetem ki, sosem terjedt idáig a legilimencia, csak szavak, benyomások tengere, könnyű belefulladni a saját önhittségünk okán - túl nagy fegyver ez egy embernek, nem is meglepő, hogy visszaélek vele, de tartok tőle, ezzel nem is lehetne tisztességgel egy ágyba feküdni. Olyan, mint a gyermeknemzés a bigott vallásosok szemszögéből: akkor is mocsokkal jár, ha valami nagyobb jóhoz vezet, nem kerülhető meg a vér és az ondó.
- Miért találja izgatónak a gondolatot, hogy mindent megismerjen? A tapasztalatom szerint az emberek sokkal kevésbé boldogok, amikor megkapták, amire vágytak, főleg ha az igazság kevéssé szórakoztató vagy tartalmas. - mintha ő maga sem tudná, pontosan mit és hogyan határoz, és ez egy ilyen elme számára valóságos égszakadás lehet. Látni és megélni, hogy morzsolódik el a magabiztosság széle, hogyan merül a kétségekbe, minden fájdalmamat megéri. Túlzóan nagy kontrasztnak tűnik, de közel sem az, az élet maga alapvetően szűkmarkú a jelentőségteljes pillanatokkal, míg eláraszt lényegtelenekkel..

A gerincem különösen érzékeny, valósággal zongorázik rajta, idomulok hozzá, vágyom a tenyere tekintetére a bőrömön, arra, hogy elvegye és csak csorbán adja vissza, mint a gyerek, aki képtelen vigyázni a játékaira. Most sem várakozik sokáig, nem híve a nagy operáknak, valószínűleg az egyfelvonásosakat kedveli, és ez így kényelmes is, minden belesűrűsödik egyetlen intenzív öt percbe. Izgatott, de siettető nyögés szakad fel belőlem, mikor megérzem, és mégis tévedek - olyan lassan teszi be, hogy durván az ajkamra kell harapnom, hogy ne előzzem meg, ne rontsam el az egészet a saját türelmetlenségemmel. Ha hosszú körmeim lennének, az asztal lapján hagynánk együtt a névjegyem, és amíg a megfigyelő szem észre nem veszi, örökre részei is maradnánk a fának: belevésődne a megalázottság gyönyöre, a belökődő fájdalom halovány mosolya, a remegés, ami az ember tagjain rohan végig forrón és jeges isten-élményben csúcsosodik ki az ajkainkon. De mit is várhatnánk az istenek hírnökétől, aki maga is közéjük tartozik...? Szeretem, hogy olyan ostoba vagyok, hogy mindig meglephet.
A hangom kék nyöszörgése jelzi, hogy megérkezett, legyőzött. Lehajtom a fejem az ökölbe font ujjaimra, szétnyílik a szám, és lihegek mindezek tudatában, szokom az élményt megint, mint már korábban annyiszor. Majdnem el is vétem a megszólalást, úgy szűrődik alám, mintha vízbe nyomta volna az agyam, és most kapálóznék felfelé, de a gyomrom és a tüdőm tudják, hogy mennyire vártam már erre, mennyivel jobban, mint a cigarettára.
- Kár lenne, ha... nem... mutatkozhat..na... be megfelelően... - nehezen beszélek, mert a hangja valósággal megbénít, erősebben szorító kéz a torkom körül, mint amilyen erőt a teste ki tudna fejteni. Mindig érzékeny voltam a szex közbeni párbeszédekre, főleg ha azok a megfelelően rekedt, füstös hangszínen hangzanak el.. ilyenkor igazán őszinte a psziché, a felfokozottság teret nyer, akár a káromkodásban. Embernek lenni ilyenkor igaz talán egyedül. - Én... mindig...az...vagyok..
Saját magamhoz, alkalomadtán, a rendemhez, ha úgy kívánja az érdek, hozzá, ha kiérdemelte, a hazához, istenhez, az idézőjeles barátokhoz... valakihez mindig, ha nem is ugyanahhoz és egyformán, így elmondhatom, hogy igen, hűséges vagyok. De nem akarok elmondani semmit, mert érzékeny ponton talál el, és most nagyon hamar kijátszhat, ahogy az imént hivatkoztam arra a bájitalra..
Őrült vagyok. Csak ezzel magyarázható, miért mosolyodom el megint, és miért húzom közelebb a félelmeimet, miért fonom velük össze a kezemet - a derekam suttogja, hogy meneküljek, a véraláfutások erdeiben más szörnyek is rejtőznek, a hátam egyenesen üvölt, ő látja már a tekintetét a szavai után, a karjaim, a tenyerem ütni vágyna, az ajkam ellenállna - de ÉN nem teszem. Én élvezem, hogy megint rövid időre élek, uram.
- I-igen... az vagyok! - a választ mégis elmaszatolja egy éles hördülés, amikor rám markol. Akaratlanul is megmozdul az egyik lábam, és beverem a térdem, így az is csatlakozhat végül a vágy festményéhez, amit a főnököm hagyott a bőrömön - Had.. kérdezzek én is, uram...! Nem tudjaaa..a.. választ... ?
Hűtlen is vagyok, épp annyira, amennyire hűséges, pont ugyanakkor és ugyanúgy. A szeretet és a gyűlölet is olyan közel állnak egymáshoz, hogy megszámolhatnák egymás arcán a szeplőket, miért pont ez a két dolog lenne olyan más..? Már majdnem elfelejtettem, milyen embertpróbálóak a méretei az én szemszögemből, de a lökései készséggel emlékeztetnek, és a hangom ennek iker-hűségével válaszolgat is az eltorzult nyögéseimmel. Az összeharapott ajkaim közül halványan nyál csurog, és úgy képzelem, a vallásom szerint az emberek ezt értelmezhetik a világ végének.. mikor elvesztik maguk felett az uralmat. Az ív csúcsán, enyhén fennakadt szemekkel még a nevét is elsuttogom, bár inkább magamnak, titokként, kis rebellis kuncogásként.. később ráérek megtudni, ő hallotta-e?
- Kiben... nem bízik...? Bennem... a többiekben... vagy magában? - szinte nevetésnek hangzik.. - Hiszen.. elvárja..hogy az legyek.. uram... így... nem mondom meg.

[/color]

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Csüt. Dec. 29, 2016 9:09 pm

Miért is ne lehetne bűn a gondolat? Kevesen vannak olyan szerencsés helyzetben, hogy minden szennyes vágyukat kiokádhassák a világra, mindent leszakítsanak, ami csak megkívánnak, mindennel éljenek is, amit csak elképzeltek. Ezt talán még ő sem mondhatja el magáról, noha kétségtelenül közelebb áll hozzá, mint az emberek többsége. Innen nézve, ahol a bűnös gondolatot a bűnös cselekedettől nem a lehetőségek tátongó szakadéka, csupán az elhatározás foszlós szűzhártyája választja el, a különbség jelentéktelennek látszik. Ha a gondolatot és a tettet óceánok választják el, elsatnyulhat a bűn szándékának valódi súlya. De mit lát ebből Ansel, akinek a világa felülnézetből szűkebbnek és szorosabbnak tűnik, mint az a mozgástér, amelyet a teste nyújt a főnöke farkának? Mindent azonban ő sem akar tudni. Most nem, itt nem.
- Bizonyára - mordul elnézően, bizonyára. Bizonyára újra és újra meg fog bocsátani ilyen szándékos baklövéseket, csak hogy ismét lehetőséget adjon rá, hogy megadóan omolhasson erre az asztalra. Alig bujkál a hangjában, hogy mulat a küszködésen, de Ansel most is osztályon felül teljesít, a nehezített helyzetben is egészen jól artikuláltan beszél, és most is érdekesen fűzi a szavakat. Mindenesetre kiérdemel egy kedves cirógatást a gerince melletti érzékeny területeken a durvaság köreteként. - Hízelgő válasz. Tudásszomj... de hol a cél, amely a tanulást vezérli, Ansel? Mit vár az élettől? Bár meglepne, ha épp erre tudna választ adni, mikor azt sem mondta meg, mit vár a haláltól, amelyet sokkal közelebb érez magához, mint az elevenséget.
Pedig milyen eleven is most, mintha csak a benső halottságát, a psziché patológiáját akarná megcáfolni a test, nagyon is eleven, minden hámsejt és szőrpihe vadul létezik a keze alatt, harsányan izzanak a felkarcolt piros vonalak, rándulnak az izmok, vonaglik a bordakosár a zihálástól, és ez, mi tagadás, neki kedvére van, hogy is ne volna, tiszta teremtésélmény: élőt az élettelen anyagból.
Uramnak szólítja, de most is ellenfeszül, talán nem is épp a fájdalomnak, a hanyag, könnyed kínzásnak, hanem annak, hogy elevenségre kényszerítse.
- Ugyan, Ansel... a teste számára épp az a fontos, hogy más érdeket szolgáljon. Jó ebben. Sokkal jobb, mint maga. Hiszen még a saját reakcióival is dacol, mikor kézbe simulni kívánna minden porcikája, maga szánt szándékkal pofonra ad okot, mikor menekülne előlem minden izma, vasakarattal fogja őket, és felkínálkozva hever alattam. - Föléhajol, ráborul szinte, mint az éjszaka, a hátára dobott testsúly fájóan belevágja az asztal szélét a csípőlapátba, tudatos gondatlanság ez, miközben szinte óvatosan végigsimítja a szájával az összetúrt hajtömeget, a fülére hajol, aztán a vállához érinti a száját, az ajka sűrű idegvégződései egyenként tapogatják végig a lúdbőrt a meztelen bőrön. - Milyen elbaszott egy játékszer vagy te, fiú - mosolyogja a vállára halkan, pattanásig feszült élvezettel, és felegyenesedik róla, hogy befejezze az előétel barbár rituáléját.
- Félreértett, ismét. Az érdeklődésem messze nem olyan beható és széleskörű, hogy mindent vágyjak megismerni. Mindent tudni azonban... ez pusztán a hatalomgyakorlás egyik formája. Épp magának magyaráznám?
Szinte hallja, ahogy a nyelvébe szaladnak a fogai, pedig nézhetné is, de nem, az íróasztal tömör felületébe szakadó körmöket figyeli, miközben milliméterről milliméterről újra behódolásra kényszeríti a már sokszor leigázott testet. Ansel talán nem olyan tökéletes fizikai valójában, talán nem olyan festői szépségű, makulátlan fiúangyal, mint eddigi kedvencei voltak, de az, ahogyan reagál és megél, bepótolja ezeket a hiányosságokat. Nem csupán az arc, a száj, a fára simuló kezek, hanem az egész teste, minden kis porcikája, a farkára szorító szövetek, a combjának feszülő combok is úgy rezdülnek, mintha más sem volna létezésük egyetlen valódi célja, mint hogy neki okozzanak gyönyört, és még több, még több gyönyört. Emberáldozat egy istennek. Kiábrándító a gondolat, hogy Ansel akárki másban is így cirógassa az istenkomplexust, aki megfizeti a szolgálatait vagy akit szabadidejében kitüntet kétes kegyeivel. Kiábrándító és bosszantó, éhesen dühödt mozdulatokra ingerlő.
- Hazudik, Ansel máris hazudik. Hát meg... akar fosztani egy... feltörekvő tehetséget a... munkájától? - mordul ütemes légvételekben, és a hajánál fogva kíméletlen erővel felrángatja az asztalról egészen, hogy az övéhez simuljon a teste, hogy ki sem gombolt ruházatán keresztül is érezze azt a hazugul élőnek érződő testhőt. De ebben az indulatos morranásban most is ott rejtőzik a nevetés. - Élvezetet találsz mások bukásában - szusszan a fülére. - A hűségre való képesség járulékos szerv, Ansel. - Még mindig nem zihál egészen, pedig nagyon is hevesen mártózik meg benne újra és újra. - Volna értelme olyan kérdésekkel tesztelnem egy szérumot, amelyekre nem tudom a választ? Rossz napja van. Ostobaságokat mond. - Egy-egy lökése végén olyan erővel vágja újra neki azt a törékeny csípőt az asztalnak, hogy a kék-zöld nyomok kitartsanak hétvégéig, elvégre mi más haszna volna szenvedéllyel kezdeni egy újabb munkahetet, ha annak az elkövetkező napokra már nem maradna tartaléka? Céltalanul, de intenzíven játszik a farkával, céltalanul, hiszen a saját élvezete mellett a másiké nem egyenrangú cél, legfeljebb csak annyi belőle, amennyi számára örömet okoz, és az a hördülés kedvére való volt, már nem markol a hajába, inkább a mellkasánál fogva szorítja magához, hogy ha el is gyengülne a térde, azért kellően motiválja az állva maradásban a vékony bőr alá rejtett szegycsont fájdalmával. Most valóban a szempárt figyeli a tükrökben. - A hűséget épp úgy gyermekkorában kellett volna elsajátítania, mint az erkölcsöt. Hogyan lehetnél hűséges, mikor semmid nincs, amin gyakorolhattad volna? Elvárom, hogy az legyél. Elvárom a hűséged. De csak úgy várom el, mint ezt - erőszakolja magát ismét tövig, vagy kísérli meg legalábbis, noha ez részéről is kétes élvezet, fojtó, szorongató fájdalom inkább, amelyet csak az tesz gyönyörtelivé, hogy tudja, a befogadónak jobban fáj. - Megpróbálhatod - préseli ki a mély, elfulladt szavakat magából -, és értékelem az igyekezetet. De csak addig szórakoztat, amíg tudom, hogy bármikor elvehetem, amit akarok. - Szinte gyengéden simít fel a mellkasán a kulcscsontok közötti mélyedésig, szinte gyengéd az a mozdulat, ahogy végigmarja a kötőszövetbe alig burkolt, védtelen csontokat, ahogy az ujja elmártózik a lágyrészekben. - De elvehetem-e erővel a hűségedet, Ansel? Van-e biztosítékom, hogy ebben nem szorulok a hajlandóságodra? - teszi fel a költői kérdést alig hallhatóan, baljóslatú nyugalommal, és mutató- meg középsőujjával megérinti az elharapott nyelvhez tartozó, ingerlő, vérmaszatos szájat.
- Néha elfog a kíváncsiság, hogy mire mennél a nyelved nélkül. Vagy a hangszálaid nélkül. - A szája kedvesen siklik végig vállcsúcstól nyakig, a foga kissé megkarcolja a nyakszirtjét, de mit sem enyhít a szavak dermedt, hűvös komolyságán, ahogy a testében fészkelődő farok sem. - Annyival... ártatlanabbnak tűnnél az okoskodó, fennhéjázó szavaid nélkül. Ártalmatlannak. Szinte védtelennek.
Összezárt szájjal, kitágult orrcimpákkal lélegzik mélyen, nehezeket, aztán kihúzódik belőle, és lehanyatlik a székébe, kétoldalt megtámaszkodik a karfán, egy cigarettáért nyúl közben, de egész testtartásából sugárzik a parancs, ha a töretlen erekciója nem lenne elég jele annak, hogy még korántsincs vége.
- Tedd magad hasznossá - mordul türelmetlenül, kifújva az első slukk füstöt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
47
Hírnév :
10

TémanyitásTárgy: L'enfer et moi   Pént. Dec. 30, 2016 6:54 am


The question ain't if, but when


Egy-egy orgazmus alkalmával mindig úgy tűnik, a világ visszatér önmagába, és ha hívei vagyunk olcsó tudományok ősrobbanásának, megéljük azt újra meg újra - a csontunkig hatol a teremtés gőze, megperzsel mindaz a tűz, amit a másik test adhat. A tökéletes egyesülés, melyet a hívő az istene előtt térdelve, hatalmasra tágult szemekkel élhet át, és ha belegondolok, milyen kevés a különbség Mercury belém hatoló akarata és eközött - a forrón lüktető, magából kilépő, mégis befogadó hús - mosolyt lop az arcomra az istenkáromlás.. de hiszen miért ne élhetne ott az isten az eksztázisban, a gyönyörben, miért fordul keserű pohár arca az ártatlan felé, miért büntet, miért olyan könyörületlen? Mert a szép, a jó nem elég.. Végtelenül kár lenne a jóért, ami túl jó, hogy jó legyen.
Egy-egy lökése olyan, mint a szüzek ajkán szirmot bontó első csókok: forró, váratlan, őszinte, szikra pattan a léptén 's glóriás a koronája. Őt kellene imába foglalni, hozzá szólnának a szólamok, neki írnék verset, belőle emelnék szobrot, kiokádhatnám a szívemet, hogy a tenyerébe helyezzem le - ilyen élmény az istenek hírnökének szeretőjévé válni ismét. Ki merné állítani, hogy nem rendelkezem szakrális élményekkel...? Az ördög is mindenható, és mi, kevéssé vele szembeállók sejtjük, milyen ereje lehet a falak mögül kitörő, mindent elsöprő kétségeket derékba nevetve törő vonzódásnak: nagyobb, mint az istené.
- Miért... kellene mindennek célja lennie...? - sóhajtom én a nyálkahártyám helyett - Nem várok tőle semmit... amire szükségem van... elveszem az akarata nélkül! A halált várni.. mind osztozunk benne.. mind akarjuk azt... az egyesülést... azt reméljük, és nincs ott semmi... SEMMI!
A számhoz rántom a kézfejem, a kék erek domborzatát nem kímélve harapok bele a tenyerembe, mert bár tudom, hogy az iroda biztos hangok terén kifelé, őrzöm a rossz szokásaimat - az emberi test emlékezik, a psziché nemkülönben. Halkan dugni kifejezetten udvariatlan, mint fakó szembogarakkal az ételbe túrni, de a főnökömnek igaza volt: megengedem magamnak a hibákat, hogy aztán legyen min szórakozva javítani.
- A testem is én vagyok..és mi máson... uralkodunk maradéktalanul... az életben? A halálunkon.. mert... csak az a miénk. Az egyiket a másikra cseréljük, és mert az emberi elme.. uralkodni akar... önzőn...! - nem tudok a végére érni, épp most tölt ki teljesen, és a félig lehúzott szemhéjam belsején tűzkerekek nyílnak, egymásba ütköznek és újakat fialnak a sötét forróságban - Az... engedelmesség, az uralom... egyik sincs... aaaaah másik nélkül...!
Koppanáskor eszmél a csípőm, a combomban nyomokat hagy az asztal fiókjának gombja, és a hátam olyan ívben dől a lap fölé, mintha elszakadni kívánna a rá boruló súly alatt. Letenném a korábban felemelt karomat, de elvétem a mozdulatot, és a könyököm fájdalmasan landol a fán, felsír, könnyeket is ejt talán - akár le is szakadhatna, nincs jelentősége, míg itt vagyunk. Hangszer vagyok, ő a zenész, de a gonosz művész is, aki tönkreteszi az eszközét, nem becsüli azt semmire - mégsem sejtheti, milyen élvezet az a kezében tartott tárgynak, elégni abban, amire készült. Közelebb nyomom a csípőm, már amennyire ez lehetséges ebben a pózban, és mikor a szája érdeklődik a tarkóm magasságában, váratlan elkapom az övét a még ép kézfejemmel: egy ujj éri csak el, annak hideg kis felülete pár ponton érezteti a létezését. A füle felé húzom, a haja vonalán korcsolyázom a forró test jéghideg ujjpercével, mintha jelentősége lehetne, mintha másodpercek szilánkjaira győzhetnék felette, és ő szorulna a bútorhoz - de az istenek hírnökének annyival jobban áll a korona, mellyel a szél játszhat, míg újra meg újra visszaszerezheti és illesztheti a fejére.
- Köszönöööm...awh.. - és belém is harap, mintha csúfolódna a szája a többi tagjával ellentétben, mert azok komolyak, megkérdőjelezhetetlenek. Elképzelhető, hogy azt sem bánnám, ha egy darabom távozna a fogai között, ha a vér a hátamra csöppenne, mikor eltávolodik.. Nem sokáig maradok önmagam, ha sokáig dug még.
- Lehetsééges.. talán... talááán más vagyok.. mint aminek... hisz. - nem mintha ehhez kétség férhetne, de talán mégis ő jár a legközelebb hozzá, hogy őszintén hazudhassa, hogy így van. Nincs szó az unalmasan tökéletes jellemek zárkózottságáról, amely előre ellöki a másikat, mondván, nincs szüksége senkire, és közben odabent szűköl és sír a megértés után - ha én bukom, velem bukik a Vox, vagy velem bukik a főnököm: csak az egyik világ általános diadala lesz a másik felett, az én nevem pedig feledésbe merülhet, igazán nincs mit veszítenem.
Visszhangzik a falak között az istenkomplexus lágy zöngéje, valóságos opera ez a kinti rádiózaj helyett - hiszen mind erre vágyunk, nem igaz? Zajt verni, dallamot aratni, nyomot hagyni, üvölteni és megmaradni örökre, mintha az személyes győzelmünk lehetne. Tudom, hogy felmerült benne olykor a gondolat, vajon mással is épp olyan jól szórakozom...? Féligazság ez is, mert igen és mégsem, esetleg sem-sem és is-is. Vívtam már mással is hasonló párbajt, ahogy választottam már mással is a lepedő csatamezejét, de ez nem ugyanaz. Sosem árulnám el neki, miért maradok, miért hagyom, hogy ezt tegye a testemmel azon túl, hogy élvezem, nem, ezt az apró, de lényeges győzelmet megtartom kizárólag magamnak: nem tudja majd, hogy mikor először láttam, olyan mérlegre került, melyről más nem mászott volna le babérkoszorút viselve, más megsemmisült volna a tekintetem előtt. Más nem lehet az ellenfél, más nem lehet a partner, a szerető, a valahol apa, az ellenség, a szövetséges.
- Ha... tehetségén túl.. mással nem szolgálhaaaat... örömmel! - és nevetek megint, ahogy rángat, és nincs hatalmam többé a testem felett - Igen... ahogy ön is... Miért... tud olyan kérdéseket, melyeknek halálbiztos a válaszában...?
Szűkölő fájdalom gyöngyözik elő belőlem, gúzsba köti magát, egymáshoz ér, kezet fog - próbálom ugyan tompítani valahogy a lökéseit, de erősebb nálam, és az alárendelt szerepe sem kedvez annak, hogy felülírjam a dramaturgiát. Talán sokszor éreztem, de a megszokás nem öli el az idegeket, csak kevesebb lelki nyomot hagy maga után: küzdök, hogy véletlenül se csöppenjenek a könnyeim az asztalra, vagy a széles vigyoromra. Az őrület táncba hívhat, de azt fogunk táncolni, amit én akarok...!
Az ujjaival enyhít, és hátravágom a fejem, egyenesen a vállára - a füle az enyémhez préselődik, hallom benne doboló életet. Mintha imádkoznék hozzá, ahogy magához ölel, de közel sem gondoskodásból, sokkal inkább, hogy a lehető legközelebbről lássa magát visszatükröződni a rándulásaimban. Olyan isten ő, akinek nem az ígéretek, de a vér szolgáltat kielégülést. Rozsdás minden levegővételem, szinte fulladok, úgy igyekszem elérni az oxigént, az ujjaim vakon keresik az eddig olyan jól megismert asztal biztonságát, de nincs más, itt már nem jut semmi mást, csak a teste és az akarata... mintha egyszerre lennék vak, béna és néma. Muszáj hát a levegőt megmentenem.
- IGEN...URAM! - minden maradék erőm diadala tör utat, születik meg a számból, mikor a hűségről prédikál, és rögtön mélyebbre ássa magát bennem, mint amiről józanul lehetségesnek tűnne.. Már nem is próbálom titkolni, mennyire fáj, egy könnycsepp rebellis módon, akár a nyál, lecsöppen a mellkasomra, kis felfedezőként átjutva a hasfalam tengerére, és elpihen a kézfején. Zsibbadt rémület vagyok megszilárdulva, egy olvadó jégtábla, mely lassan múlik, még akkor is dacolva, mikor rég véget ért - bezárom a szemeimet, és szaggatottan sóhajtok egyet. Nem kellene tudnom válaszolni, nem lenne reális, nem lenne emberi: és én mégis megteszem, az ellenfél haláldöfése után közvetlenül, hiszen mindig legyőzhet, de meg nem törhet!


- Hát... vedd.. mint annyi minden...mást is... és... mi marad... utánam? - nem mozdulok, csak tartom magam, bár remegnek a térdeim alatta - Legyen ez a vége, ha akarod... de ezt is... én választottam... hát nem... lenne... méltatlanul..gyönyörű...?!
Nyelek egyet, a nyelvem egy haldokló lelkületével bukkan ismét a levegőre, ahogy zilálok, és kapaszkodom önmagamba. Mosolyra húzódnak fáradtan a szájszélek, akár kampó kapaszkodna beléjük, és húzódik a napkelte és nyugta két véglete felé.
Nem törődöm a kérdésével, de bekapom az ujját, mikor a fogaim felé közeledik vele, lágyan szopogatni kezdem: valójában nagyon is mulattat a legyőzetés, a monológ is, de utóbbihoz nincs hozzáfűznivalóm, nélkülem is tudja a válaszait. A hörgésem hangja megrezegteti az ő bőrét is, mikor ártatlannak nevez - az első alkalom, hogy majdnem elélvezek az ujjai között, még ennyi kín közepette is. Megígértem, hogy sosem teszem, sosem hajolok meg ennyire, és felteszem, ő sem ragaszkodott hozzá túlságosan.. de épp a győzelem pillanatában nem hajtok fejet még a saját vágyaim előtt sem!
Mikor ellép, térdre rogyok, bár a tenyerem előbb érkezik a padlóra, a másik pedig az asztalon marad - mélyeket lélegzem, csak némán érzem, hogy folyik ki a váladék belőlem. Lassan fordulok az arca felé, az arcomon még uralkodik egy szürrealista festő minden ecsetvonása, de a szám már kész az újabb ütközetre.. Elvégre hűséges vagyok, nem igaz?
- Ahogy kívánja, uram. - négykézláb közelítem meg, aztán szinte gyermeki módon hajtom az ölébe a fejemet, mintha csak szeretném, hogy az édesapám megsimogasson büszkén. Talán valóban megtörténik, ahogy a számba veszem a farkát, míg a percekkel kevésbé rendelkező kezem alátámaszt, hogy kényelmesebb lenne. Nyál csöpög a székre, a combjára, kissé vérrel színezett, szinte barátságos árnyalatú, társul hozzá a szopó hang, ahogy a nyelven becsatlakozik a komponálásba. Végigsiklom a makkján, felszívom róla magamat, és úgy süllyedek mélyebbre, egyre csak mélyebbre, míg csak tökéletesen bent nincs, míg csak szinte fuldokolni tudnék - ha gyenge lennék.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Pént. Dec. 30, 2016 5:03 pm

Óh, igen, elvenni ezt a hangot, ebben lenne van valami hétköznapi embergonoszságon túlmutató alávalóság; letépni egy lepke szárnyát, megfosztani az ártatlant az ártatlanságától, elhitetni önnön bűnösségét azzal, aki nem követett el semmit, ilyen lenne kitépni azt az ujja alatt vonagló gégét is a karcsú torokból. Mert miben is létezne jobban Ansel, mint a szavaiban, hiszen a száj még akkor is dacolni kíván, amikor a test már minden sejtjében az övé, most is megannyi ellene lázadó, szétszórt partizáncsapat a zihálásba vegyülő beszéd, kontraszt a test fájva pulzáló szófogadása mellett, de valójában ezzel is őt szolgálja, mert ebben is kedve telik, mint a suta odanyúlás az ép kézzel, elhördült szavak, halál, egyesülés, uralom, engedelmesség... és Ansel most valóban kedvére való gondolatokat fogalmaz meg, miközben félárbocra eresztett pillái mögött szinte látható módon izzik a szemfehérjében a fájdalom.
- Talán más is, mint aminek hiszem, de máskor, Ansel - ejti szinte lágyan, hazugság vagy igazság, mit számít, hiszen a válaszoknak megvan a maguk igazsága, ha egymással nem is férnek meg, az, amit Anselben lát, ízlel, tapint, birtokol, létező aspektusa egy alighanem nagyobb képnek, valamivel nagyobbnak. De merné azt állítani, hogy mindaz, amelyet megragadott belőle, nem valóságos? Hiszen látja. Azért kerülhetett ide, mert olyasmit látott benne, amit a többi jelentkezőben nem, és ez valójában róla árul el valamit, nem Anselről. Nem látná benne a városi szemét körében ólálkodó, éhes rókakölyköt, ha nem lett volna egykor maga is az, nem tetszene így az erkölcsi tabula rasa, ha nem volna meg benne is ugyanez a példány. Persze, a szakadék marad kettejük között, a szakadék akkor is létezik, ha a fizikai közelség már szinte a testi integritást is megszünteti, mikor olyan mélyen jár Anselben, hogy szinte várja, mikor hasít magának a farka szúrcsatornát valahol a másik oldalon, hogy kiutat találjon a jóleső fojtogatásból. Annyi csak a közösség, mint egy kis faluhoz fűződő, szégyenletes akcentus, amelyet ő már kiirtott a beszédéből teljesen, Ansel pedig ügyesen leplez, de még kihallani a nem eléggé uralt hördüléseiből. Szórakoztató hibák. Élvezettel megtorolható hibák.
- Nem úgy, mint te, mindeneddel - morran a fültövéhez, a megrovó, fenyegető, vérivó szavaival megfér ez a szinte gyengéd mordulás is. - Nem halálbiztos... de megvannak a magam a válaszai, ahogy neked is. - Mulattató, ahogy az ellenállás végül utat tör magának a húsba is, ahogy tiltakozva rándulnak ellene izmok, hogy kíméletet kérjenek a brutalitástól, bármily csekély és bármily átmeneti kíméletet, mulattatja, de meg nem akasztja a mozdulatait, mindössze gúnyos ellenpontállításként cirógatnak végig az ujjai a ziháló mellkason. Milyen erőteljes mozdulat, ahogy Ansel feje a vállára hanyatlik, de hevessége ellenére is megadás ez a mozdulat, amelyet értékel, a tükörben lágyan nyalja végig mindig rideg tekintete a feltáruló torkot, a makacsságra következtetni engedő arcélt. Irgalmatlanul mélyed belé, még abban is van valami irgalmatlanság, ahogyan a fiú farkára fonódnak az ujjai, egyedül a másik keze csupa negédes gyengédség, ahogy céltalanul végigfuttatja az ujjait a meztelen bőrön, a másik keze és a pillantása.
Kedvtelő mosolyra húzódik a szája, a vonásait alig rendezi át a kéj vagy az Ansel kínzása közben egyúttal saját magának is szerzett fájdalom, de a mosoly automatikus válasz a kiáltásra, és szélesebbre húzódik, amikor a pillantása legördül a könnycsepp mentén, aztán oldalra fordul a mosolygó arc, beleütközik a száj a vállára ejtett fejhez tartozó halántékba, megsimogatja a nyirkos bőrt az ajkával, gúnyolódó csókot nyom rá, de a pillantása végig a tükörkép-arcot nézi, a szenvedés, ellenszegülés, behódolás szentháromságának egyetlen szakramentumáról sem akar lemaradni. Elvégre ő birtokolja minden másodpercét, ő rendelkezik vele, az övé.
- Nyisd ki a szemed - parancsolja azonnal, ahogya Ansel lehunyja a szemét, de a parancsa szinte kedves, mintha azt mondaná, semmi baj, minden rendben lesz, nem fognak bántani, pedig nagyon is azt mondja, hogy bántani fognak, mert így nyújtod a lehető legtöbb élvezetet, így vagy a leghasznosabb, ezért hát bántani foglak, mindig jobban és többet, és ez így helyes, így helyénvaló -, nézz rám, Ansel.
Kifakult mosollyal nézi a fiú arcán lévő mosolyt, az elővillanó, piros nyelvet, amelyet olykor kitépni kíván, és amely most is elhalmozta megtorlást követelő mondatokkal, de amely magától értetődő szolgaisággal vonja magára az ujját, hogy újabb, szikárabb, üresebb, bár látható félmosolyt csaljon ki belőle szakadozott lélegzetvételei közt. Hördülés a másik ajkai között hagyott ujján, lüktetés a kezében, de nem tulajdonít neki különösebb jelentést. Ha az élvezetét kívánja majd tőle, elveszi azt is, ugyanilyen önzőn és kisemmizve.
- Meggondolatlan szavak, talán a legmeggondolatlanabbak a mai napon - leheli az arcátlan válaszra. - Talán túlságosan sokra tartod magad, vagy az én elnézésem becsülöd túl - veti még oda figyelmeztetően, mielőtt eleresztené.
Figyeli, ahogy térdre rogy, mint egy marék összemorzsolt virágszirom, végigcirógatja a tekintete egész elhasználódott, de még mindig használható meztelenségét, a szennypatakot a filigrán combokon, és mosolyog rajta. Óh, igen. Kígyó, de mégis van benne valami törékenység, valami hamis ártatlanság, amely mégis meg tudja szólítani ugyanazokat a húrokat, csak a másik oldalról, más hangon. Úgy nézi az arcát, mint aki az élethossziglan gyűjtögetett könyvtára egyik kevésbé becses, de mégis bűnösen szórakoztató darabját veszi a kezébe éppen.
- Tetszik a gondolat, hogy ártatlannak látszódj? - fúrnak az ujjai az összekócolt hajba, ahogy Ansel az ölébe hajtja a fejét, és a szájába veszi a farkát. Mert most annak tűnik, még ha óhatatlanul, nevetséges hamis is a kép, ártatlannak és megbecstelenítettnek. - Ami sosem voltál, Ansel. - Egyenesen a sötétlő, kíntól fényes szemeibe bámul, és ezt viszont is elvárja, a látvány és a kedves száj együttes súlya alatt a vonásai egy másodpercre fáraómaszkként forradnak az arcára; nem az a típus, akinek magától értetődően jönnek a külső szemmel is látható reakciói, akaratlagosan kimutatni az élvezetet ajándék lenne, amelyre nem érdekes, hogy Ansel igényt tartana-e, mert egyébként sem jogosult rá.
Egy slukk a cigarettából, aztán az égő szálat tartó keze a karfára markol tiszta erőből, szabad keze a hajába markol vadul, a lélegzete és a füst bennreked a tüdejében, ahogy a farka a torkáig csúszik, nekifeszül a lágy, nyirkos, selymes szöveteknek, itt nem egyeduralkodó az anatómia, minden puszta elhatározás kérdése. - Jól van - mordul helyeslően, elégedetten táplálkozó nagyvadként, miközben kiereszti a lélegzetet, a slukk nagyrésze a tüdejébe ragadt időközben. Az égő cigarettát tartó keze is Ansel arcára simul, az állkapocsízületre támaszkodnak az ujjbegyei, hüvelykujja végigsimítja a járomcsontot, kirajzolja a korábban ejtett könnycsepp után maradt, száradó medret. Birtokló, de gyengéd, a keze csak ott a hajában, de nem irányítja, nem húzza magára azt az édes, ingerlő, alig vonagló torkát, most nem gyötör, nem vesz el erővel semmit abból, amit akar: Anselre marad, hogy kiszolgálja saját magával.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
47
Hírnév :
10

TémanyitásTárgy: Arttu Wiskari   Pént. Dec. 30, 2016 8:41 pm


The question ain't if, but when


Az orális szexnek megvan az a különleges, barackos pírral az arcra gyermetegen rajzoló bája, hogy két képlete hajlamos kuncogva elbújni egymás mögött - idegenkednek tőle, mert óhatatlan behódolást jelent, amint a nyelv találkozik az adott helyzetnek megfelelő szervekkel, könnybe lábad a szem, ha esetleg túl mélyen.. a torok emlékezik arra, hogy nem erre készült, nem ez volt a rendeltetése, tiltakozik, integet, szélsőséges esetben a gyomorhoz és a nyelőcsőhöz fordul toporzékolva, ők pedig fáradt beletörődéssel állnak szolgálatára, csak legyen csend, legyen nyugalom. Az orális szex éppen ezért művészet, és ahogy a tehetségek születnek, korán kezükbe véve az ecsetet, és a gyakorlás mankójába kapaszkodva kiteljesítve a hozott anyagot, úgy igaz ez erre is: az alázatos ismételgetés elengedhetetlen, ha alkotni akarunk valami maradandót, és különösebben finnyásak sem lehetünk. Megengedem, nem mindenki számára mennyei manna, mikor a szájába élveznek, és a forró, keserű ondó lecsurog a torkán, lassan, direkt lassan, mert van egy olyan huncut vonása, hogy sosem siet sehová, ha már egyszer új, meleg otthonra lelt..
A fogak hátrahúzódnak, érdemes tehát nagyra tátanunk - az első nehézség mindjárt az idegentest nagysága, az öklendezési kényszerrel való szeszélyes perlekedése az anyatermészetnek. Nagyot nyelek, és a nyálgömbben már ott a főnököm valódi lényege, ott az igyekezetem, de a szórakozott uralkodás, amivel most a nyelvemen tartom a biztonságát - végül is nagyon kevéssé élvezetes lenne, ha le találnám harapni a farkát. Szereti a fájdalmat, sőt.. de ez egy egészen más módja annak, kissé végletes is, ha magamat kérdezem, így hát nem rontom el az örömöm, az állam ismét a combjához ér, ívbe fonódik a még mindig sápadtan véres, alatta vértelen ajkaim alatt, és úgy igyekszik vissza a helyére, mikor hagyom elsuhanni a szájpadlás mentén, mintha sürgős dolga lenne odakint - ne siess úgy...! Psszt, még közel sem végeztünk a kiváló párbeszéddel, és ha sztereotip akarnék lenni, azt mondhatnám: a franciázással.
A szám szélén barátságosan meleg, nyúlós szaft csöppen az ujjaimra, amelyek így új lendületet kapnak, utánuk is fordul a fejem, de felpillantok az istenek hírnökére, mert óhatatlan olvasható a tekintete, és kevés nagyobb ajándékot pazarolhatna most rám. Behatolok az elméjébe, ahogy ő belém korábban, de neki nem fáj, ó ugyan, most nincs minek, gyengéd vagyok, a szám egészen rászorul a farkára, körbesöpröm a nyelvemmel, a cuppogó hangok valóságos orkesztrájával adózva a méreteinek. Nem mintha ellent tudna állni valaminek, amiről nem is tud, de ilyenkor mindig könnyebb dolgom van, mintha az elmém tűje könnyedén szaladhatna az ő elméjének anyagában - ízre, tapintásra is más minden ember, de ezt magyarázni olyan felesleges is lenne, mint a napszakok váltakozásáról értekezni, és valamiért sokan mégis ragaszkodnak hozzá, a nőimagazinok perverz, a vállra kúszó lakkozott körmökként jelenik meg bennük az intimitás, és ez kifejezetten hányingerkeltő a szopással ellentétben, amely természetanyánk ajándéka az emberiségnek.
- Mind szeretjük játszani, hogy az ellenkezője vagyunk magunknak. - köszörülöm meg a torkom, és az állkapcsomnak támasztom a farkát, szünetet tartva a szipolyozásában - Unalmas is volna..
Feltérdelek, egy kimért mozdulattal megint a torkomig nyelem megtartva a szemkontaktust, de a bal kezem a hasfalának támaszkodik, a körmöm lecsúszik rajta, ahogy meg kívánok támaszkodni, míg a másik a combja alá csúszik, belemarkol a feszes húsba. Szinte nevethetnékem támad: bizonyára nem erre számított, de munkaköri leírásom íratlan pontja a kiszámíthatatlanság, és közben nem hanyagolom el a kielégítés szokásos metódusait sem, sőt, fokozom a tempót, nyalva és nyelve mindent, amit belém kíván plántálni.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Kor :
58
Hozzászólások száma :
90
Hírnév :
0

TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   Pént. Dec. 30, 2016 11:32 pm

Mások talán hosszan értekeznének arról, a férfiak közötti orális szexben ki az aktív fél, hiszen mégiscsak van valami paradoxon a sorok között, noha a farkát az állkapcsa között tartogató személyi titkár aligha élvezheti tisztább formáját a kontrollnak, mint az ételt elkészítő vagy felszolgáló személyzet, netán a masszőr, aki aktívabb éveiben kimasszírozta az izmaiból a bevetések fáradalmát; kétes kontroll ez, a szolga ironikusan létező, mégis letagadott uralma az úr felett. De ahogy elfojtott és nem igazán eksztatikus mordulásokkal, szusszanásokkal adózik Ansel szájának és professzionalitásának, de nem mulasztja el, hogy végig a szemét nézze - nos, az a sötét, aljas, alávaló szempár elárulja, hogy Ansel élvezi ezt a kontrollt, ő pedig nem sajnálja tőle. Hiszen merne csak egyszer is visszaélni az alárendelt helyzetének szóló bizalommal... (merne? hiszen mer, biztosan százféle módon csalja meg és árulja el, ez az egyetlen, ami kettejük viszonylatában halálbiztos, ahogy a fiú mondta, de ha egyszer rajtakapná...) mit is tehetne vele, amely méltó büntetése lenne ennek a megbocsáthatatlan rabszolgabűnnek? Keresztre feszítés, megnyúzatás? Kitörölni az érdekesen használt testéből azt a makacs, dacos elméjét, az egész lényét, mintha soha nem létezett volna ez az ingerlő, élettagadó nihil? Dehát éppen azon az elmén akarna bosszút állni. Talán elvenné a szeme világát, talán kiszipolyoztatná belőle a mágiát az utolsó cseppig a dementorokkal, de meghagyná a személyiségét és az életét, hogy legyen, ami szenvedni tud a vétkéért.
Vérszomjas, bosszúálló gondolatai nem zavarják meg abban, hogy kedvesen marja a haját, hogy szinte becézve simítson végig az arcán újra, szétmázolva rajta egy cseppet az együttlétük mocskából. Hiszen olyannak látja, mint egy túl okos, rakoncátlan haszonállatot, az emberek többségéhez hasonlóan nem erkölcsi dilemma, szabad-e kínozni az ilyet, sőt kemény kézzel fogni egyenesen kötelesség, de az ember szívének mégiscsak olyan jólesik néha az alantasabb iránt tanúsított gyöngédség.
És milyennek látsz engem, aminek az ellenkezőjéről azt gondolod, szeretném játszani? Ez alapvetően érdekes kérdés lenne, talán fel is tenné, ha nem kívánna a szájától most egészen másféle szolgálatot, és Ansel olyankor igazán nagyon jól teljesít, ha épp nem tud csalódást okozni ezzel a szájjal... a hegekkel borított hasfal még mindig nem elég érzéketlen arra, hogy ne örüljön a merészen kapaszkodó körmöknek, és noha kissé meglepetten erősödik a szorítása a hajtincseken, mosolyra rándul az ő ajka is.
- Mindig... a kockáztatás... Ansel - csóválja meg a fejét - mindig... az -, aztán még egy utolsó, dorombolva rosszalló pillantást vet a most épp cseppet sem ártatlan látványra, aztán a szájához emeli a cigarettát, hagyja hátrabukni a fejét a karosszék hűvös, rideg bőrborításának, és már nem őt nézi, lehunyt szemmel él pusztán a szolgálatkészségével, az eleven, vonzó, fiatal húsával, amely olyan buzgón gyötri magát azzal, hogy a farkának kedveskedjen... Milyen sokra is vihetné ez az aljas kis dög, ha máshová születik, milyen féltett gyermeke lehetett volna egy hozzá hasonló apának, milyen sok öröme telhetett volna benne neki, ha fiatalabban és formálhatóbban kerül a keze közé, nem ennyire tönkretéve, ő bizonyára nem lett volna ennyire reménytelen eset, bizonyára fogékony lett volna a féltő, gondos tanításokra, hogyan szerezzen örömet az apjának, és aztán már csak Razielre gondol szaporán lélegezve, füstöt zihálva, felszisszenve, miközben beleélvez Ansel torkába.
Nem figyelmezteti rá. Ugyan minek fárasztaná magát felesleges figyelmességekkel. De helyeslően, elégedetten cirógatja végig az arcát, a haját, a nyakát, oda sem figyelő kielégültséggel, aztán egy idő után lustán veti rá jóllakott nagyvadpillantását. Máskor talán az ölébe húzná, hogy elvegye tőle a saját élvezetét is, vagy legalábbis végignézné, ahogy magához nyúl, de most nem, csak simogatja az ölébe hajtott fejet, kielégülten, bosszúsan, valahol nagyon elégedetlenül. Megbocsátóan rándul a szája. Mennyi mocsok, vér és nyál és némi ondó a nadrágján, kis tócsa Ansel eszenciájából az íróasztal előtt, mennyi mocsok, és milyen értelmetlenül, mikor ennyire villanásnyi fény csak az élvezet, és ennyire sosem elég, mert bármilyen ravaszul megkomponált is, mégsem az, amit igazán akart.
- Kap egy óra szünetet, amíg átnézem a jelentéseket, egyébként sincs magára szükségem. Gyújtson rá... vagy nyúljon magához, ha akar - rándul a szája ismét majdnem mosolyra, de nem, ez csak egy rándulás. Beleborzol a hajába, végighúzza mutató- és középső ujja hátát a hajvonala mentén az arcbőrén. - Kedvelem magát, Ansel. Ne bízza el magát. Ne áruljon el. Ne adjon rá okot, hogy visszataszító dolgokat kelljen tennem magával és a barátságunkkal - állapodik meg az ujja a száján ismét.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

Hozzászólások száma :
47
Hírnév :
10

TémanyitásTárgy: Where is the kissing, Brian? Where is the kissing...?   Szomb. Dec. 31, 2016 7:24 am


The question ain't if, but when


Tartozom némi magyarázattal magamnak a helyzetet illetőleg - azokkal ellentétben, akik kénytelenek mindent elkövetni emberi kapcsolataik minimalizálásra, sosem szorultam efféle praktikákra, mivel Fortuna gondoskodott a nemlétükről, ha esetleg mégis bizalmat helyeznék beléjük. Ez nem egy sovány önostorozás, a fájdalom egyébként is elegánsabb testbe, eszmébe költözve szeret jelen lenni, csupán annak megállapítása, hogy mindig képtelen voltam kötődés kialakítására, és hamar arra is jutottam, hogy jól teszem. Az ember biológiai képlete azonban meghazudtolja az elmét, vakon, egy csecsemő bizalmával vágyakozik mégis a láncok után, és én nem tudom hibáztatni érte: minden tragédiának van oly pontja, melyben a gonosz is áldozatul esik, hiszen a természet törvényei ellen tesz. Talán megnyeri a játszmát, mattot ad és a fejére illeszti koronáját, de önbakó az ilyen diadal. Együtt kell élnünk a tudattal, hogy legyünk bármilyen mindenhatók is, húzódhatunk jeges nihilbe az érzelmek forrósága helyett - mindig lesz valaki, aki erősebb, és az saját magunk lesz. Párbajunk babérkoszorús szobra akkor is én leszek, ha nem én voltam az, nem én arattam diadalt..
Ha a főnökömmel való üzelmeimre gondolok, tudom, hogy mivel kell számolnom. Bár az elme ügyesen megoldja a hiba gordiuszi csomóját, ha esetleg meghátrál, én tisztában vagyok vele, hogy a kést önnön kezünk szorítja a másiké helyett, az fizika, kémia, talán pszichológia. Szeretem azzal álltatni magam, hogy valóban halott vagyok, ugyanakkor mégis itt vagyok, holott nyugodhatnék egy koporsóban is elfeledve: nincs erősebb, mint az ember, aki a túlélésért küzd. Így vagyok ezzel magam is, Mercury Arkell pedig készségesen szolgáltat akadályt, kudarcot, néha győzelmet, néha gyűlöletet, de leginkább a zsigerek boldog kis burjánzását ama tudatban, hogy léteznek még, és létezni is fognak... Nevet nem adnék az ügyünknek. Rég meghaladtuk a normális minden maradék vészjelzését, szirénái még akkor is a fülemben dobolnak, mikor a nyelvemmel a makkját szorítom, és szívom, fennakadó szemekkel szívom, mint ahogy a csecsemő az anyja mellét. El fogom venni, ahogy ő visszaveszi majd, és újra meg újra.. újra meg újra.
- Mi más... uram...? - suttogom a farkának, és csak egy árnyalatnyit mozdítom a fejem az általa húzott irányba, szorosabban gyűröm az ujjaimat a combjába, mintha bele akarnék ásni a legmélyére, mintha a saját formámra akarnám kaparni a húsát. Vannak gyilkos gondolataim, igen - számtalanszor rémlett már fel előttem, hogy mérget hintek a kimért kávéjába, egy különösen unalmas délutánon pisztolyt illesztek a tisztes halántékhoz, vagy megnézem, épp olyan bájosan nő-e ki a bicska a hegekkel tűzgélt hasfalból..? De hazudik az, aki szeretné elhitetni, az indulatai még sosem festettek élénk képpel üvöltő bosszút megtorlásul, a higgadtság anyjaként, nyugtatásból. Nem vagyok híve a túl gyors orgazmusnak.
Mikor hátrahanyatlik a feje, már ott állok mögötte, az ujjaim befonják a tekervények indáit, és megmarkolom a felmerülő gondolatfoszlányokat: úgy töltenek be, mint a farka a számat, a torkomat. A legkiszolgáltatottabb másodperc ez, majdnem el is rontom egy mosollyal, de most tűrnöm kell, csendesen és ízlelgetve a sunyi természetem nyelvtapogatását. Úgy omlik le előttem a fal, ahogy a feltámadás kezdődhetett, az igazság áll előttem, régi ismerősként üdvözöl, a sejtésemet igazolja. A fajtám megérzi az ilyesmit, kiszagoljuk a bűnt, főleg ha a családfa gyökerére simul láthatatlanul, mintha azt hinné, sosem találnak rá, túl bölcs ahhoz. Görcs áll az ujjaimba, de nem törődik most velem, éppen elélvez, és nincs ideje arra, hogy realizálja: valóban átadta magát nekem.
Összeszorítom a szám, egy csepp sem mehet félre egyikből sem - körkörösen vezetem a nyelvem, miközben lenyelek mindent. Mély levegő és koncentráció szükséges hozzá, töretlen magunkba vetett hit, és természetesen egy befogadó gyomor.. Nincs sok különbség a legilimencia és a szex között, elvégre az egyikben az agyunkba, a másikban a testünkhöz engedjük felebarátainkat, és csak remélhetjük, hogy sosem élnek vissza az így szerzett tudással... De az én büszkeségemet sérti a végső gondolata. Hívogat egy apró suttogás, hogy toroljam meg itt és most, de nem.. hallgass, apró hang, még nem ez a megfelelő alkalom, hiszen miért ne mélytorkozhatnánk le mindent, amit adnak? Ugyan hová is sietnénk..
Elhúzom a fejem, mikor ráununk a kielégültség hangulatára és illatára, és míg beszél hozzám, felöltözöm - nincs olyan mocsok, melyet a begyakorolt bűbájok ne tűntethetnének el, és nincs olyan merész kolléga, aki akár csak megmerné fontolni, hogy rákérdezzen, hogyan telt az első fél órája a hétfőnek - ha engem kérdeznek, ez a túlélésük egyik legfőbb oka, a másik pedig a rájuk egyelőre nem kiterjedő figyelmem. Eleinte tényleg kihívást szolgáltatott egyikük vagy másikuk szennyese után nézni, és azokat csinos csecsebecsékként elhelyezni a széfben biztonság esetére, de már nem lepnek meg, már ez is elaljasult, és kénytelen vagyok a magam stimulálásra elárulni őket, hogy valamit megőrizzek a szórakozásból.
- Köszönöm, uram. Tájékoztatni szeretném, hogy Mr. Lestrange audienciájának időpontja negyed óra múlva kezdődik, továbbá hogy a mai biztonsági ülés másfél óra múlva veszi kezdetét a kettes tárgyalóban a miniszerúrral. Az ebédről már gondoskodtam. - a hivatalos mosoly is a ruháim között hever, a zakóm után felöltöm azt is, és élvezettel szagolgatom a már megint hivatalos szóváltásunkat és a profizmus enyhe, fertőtlenítőre emlékeztető aromáját - Ígérem.. mindent megteszek annak érdekében, hogy minden kívánságát teljesítsem.
Mert nincs is szebb, mint az őszintén fogadott kötelességeket áthágni és semminek tekinteni: a holnap reggel érkező csomagjában 'Az év apja' felirattal mázolt, sárga bögre formájában, például. Tanácstalanul nézek majd rá felette, feladó persze nincs, az imént hozták a kollégák, átesett az átvizsgáláson, ártatlan és talán jószándékú, talán csak rossz vicc. Nekem közöm nem lehet az ügyhöz, hiszen csak a titkár vagyok, hogyan láthatnék bele a tökéletesség álcája mögé, ahol a családi szeretet vérfertőző ábrázata bámul vissza rám...? Ugyan, nincs ilyen kompetenciám.
És már csak így marad ebben a világban: mindenki bűnös, mindenki ártatlan, de kizárólag egyik senki sem - ez az Urak és játékosok világa.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ω Urak és játékosok (18)   

Vissza az elejére Go down
 
Ω Urak és játékosok (18)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Karakter bazár - Játékosok keresik

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Magic of Darkness :: Távolabb :: London :: Mágiaügyi Minisztérium-
Ugrás: