Johanna Hastings - készülget

Emlékszem, mennyire meglepődtem, mikor kiderült, boszorkány vagyok. Mivel egy olyan családban nőttem fel, ahol ez nem volt átlagos, így természetesen egy tanár jött átadni a levelemet és mondta el a szüleimnek és nekem, hogy mi is ez az egész. Csak pislogtam, alig bírtam felfogni, hogy az a rengeteg furcsa álom és az a sok furcsaság, ami körülöttem történt néha, az talán mégsem a véletlen műve volt. A szüleimnek nehezére esett elengedni engem egyedül egy teljesen ismeretlen iskolába, de a tanárnő biztosította őket, hogy minden rendben lesz, és ha szeretnék, ő maga is küld majd néha egy-egy baglyot arról, hogy hogyan teljesítek meg hasonlók. Persze, nekem is meg volt úgymond parancsolva, hogy írjak hetente, de ez normális reakció is volt.
Sokan voltunk a vonaton, és bevallom eléggé izgultam, mert tudtam, sokan a gyerekek közül már születése óta tudja, hogy ott van benne a mágia, én meg... Nos én nemrég tudtam csak meg, és a vonaton értesültem csak arról is, hogy majd különféle házakba leszünk osztva. Ettől csak még jobban izgultam, de amint megpillantottam az iskolát, egy hatalmas kastélyt, nagyot dobbant a szívem és olyannak tűnt az egész mint egy álom. De nem volt álom, mert nem ébredtem fel, és így az épület csak még jobban elvarázsolt. A Teszlek Süveg a Griffendél házba osztott be, amit mostanra már tökéletesen értek, hogy miért is tett, de akármennyire is szerettem a Roxfortba járni, nem maradhattam ott másfél évnél tovább. Az apukám új állást kapott Franciaországban még a következő nyáron, és azt mondták, januártól kezdhet. A szüleim pedig egyből állandó levelezésbe kezdtek a tanárnővel, hogy mit lehet most csinálni az oktatásomat illetően, ő pedig a Beauxbatons Varázslóiskoláról küldött nekünk rengeteg ismertetőt, leírást meg hasonlókat, hogy oda járnak a francia boszorkányok és varázslók. Gyorsan megszületett a döntés, hogy januártól oda fogok járni, így az őszi félévben elindult az átiratkozás intézése.
Hogy milyen volt az új iskola? Furcsa, hiszen nem csak a nyelv volt más, de az épület, az egyenruha és az emberek is. Hozzá kellett szoknom, hogy a puha sálamat már nem hordhatom, amikor fázik a nyakam, ahogy ahhoz is, hogy az iskola diákjai nem voltak annyira lazák, mint a Roxfortban. Komolyabbak voltak és kifinomultabbak, be kellett illeszkednem és bár nem volt könnyű, idővel sikerült. Elfogadtam az eleinte túl csinosnak és elegánsnak vélt egyenruhát, elfogadtam, hogy ha csak kicsit is görbült a hátam, már csúnyán néztek rám a többiek. Igen, mondhatjuk úgy, hogy némi kulturális nevelést is kaptam abban az iskolában, amiért egyébként ma már rendkívül hálás vagyok és megértem, hogy miért örültek ennyire a szüleim is, mikor látták rajtam a változás jeleit.
Azonban voltak dolgok, amiket nem tudtam magam mögött hagyni még abban az iskolában sem, és emiatt többször is kerültem kisebb-nagyobb balesetekbe, de a fantáziámnak köszönhetően mindig sikerült gyorsan túltennem magam ezeken a dolgokon. Túlbuzgóságom és kalandvágyam nem igazán illett a képbe, de egy idő után a tanárok beletörődtek, hogy "az angol lány javíthatatlan".