Acacia June Frye

Milyen is a „mugli” világból bekerülni egy varázslatos új dimenzióba, a szüleid minden támogatása nélkül, és megismerni a rasszizmus egyik új formáját? Nem a legegyszerűbb.
Minden akkor kezdődött, amikor kilenc évesen, a barátnőm szülinapi buliján voltam, és unatkoztam. Egy fehér nappaliban ücsörögtünk, és valami idegörlő társasjátékot játszottunk. Én kikéredzkedtem, majd a mosdó helyett a kertben kötöttem ki, és békára kezdtem vadászni. Nem tellett sok időbe, hogy egy hatalmas példánnyal a markomban térjek vissza a steril szobába. A béka barátomnak azonban sikerült elszabadulni, hatalmas káoszt és mocskot okozva. Barátnőm anyukája a kanapéra alélt, apukája meg őrülten igyekezett megfogni a rakoncátlan kétéltűt. Az én szüleim mélységesen szégyellték magukat miattam és szépen leszidtak. Haza szerettek volna rángatni, de nem akartam, hogy a békát bántsák, miután elmentem, ezért hatalmas veszekedésbe keveredtünk őseimmel. Aztán valahogy a torta felreppent a levegőbe és a falnak csapódott. Mivel nem tudta senki elmagyarázni mi történt, én megúsztam, ráadásul a békás ügylet is szépen elveszett a homályba.
Nem sokkal ezután megkaptam életem legszebb hírét. Akkor még nem tudtuk, miről van szó, azt hittük átverés. Valaki, aki ismerte a címünk, a nevem, életem minden részletét, az úgy nevezett varázsvilágról kezdett beszélni, azt állította boszorkány vagyok. Egy nem létező iskolába, a Roxfortba nyertem felvételt, amiről az állította az ismeretlen férfi, hogy Boszorkány- és varázslóképző. Anyuék kinevették az embert, elmebetegnek nevezték, még a rendőröket is ki akarták hívni. Nem is tudom mivel, talán varázslattal, a férfinek sikerült lenyugtatniuk a szüleim, és elmagyarázni nekik, nem hazudik. Minden jel erre mutatott, a trükkök, amit a pálcájával mutatott be, az hogy mindent tudott rólam, ráadásul az én képességeim se bírtak magukkal, ha dühös voltam, néhány tárgy felreppent, vagy összeroppant. Nehezen, de anyuékat meggyőzte a férfi, hogy elengedjenek, ugyanis boszorkány vagyok és ott a helyem a Roxfortban!
Boszorkány vagyok.
Anyuék pillantásai ezután bántóan hűvösek voltak. Igyekeztek leplezni, de tartottak tőlem, féltek, undorodtak. A testvérem egyenesen kiszaladt a szobából, ha beléptem. Ezt tíz évesen nem tudtam volna megfogalmazni így,  ma már megértem a reakcióját, de visszagondolva is ugyanúgy fáj, mint akkor. Nem állt mellettem senki, sőt, ellenem voltak, legszívesebben megszabadultak volna a szörnyszülött leányuktól. Talán mindig is sejtették, hogy van velem valami baj, mind anya, mind apa nyugodt és megfontolt személyiség. Két ilyen embernek hogyan foganhat meg egy szeleburdi bajkeverő babája? Maguk se tudták, így könnyebbnek találták, ha a varázslatra fogják, miért van velem ennyi probléma.
Ám sokáig nem fájhatott a szívem, hiszen belecsöppentem egy új, kalandokkal teli, szó szerint varázslatos világba.
Szeptember elsején a londoni vonatállomáson elbúcsúztam anyuéktől és a testvéremtől. Nem voltak hajlandóak tovább menni és találkozni a többi varázslóval, így egyedül mentem a kilenc és háromnegyedik vágány felé. Ha nem látom a saját szememmel, hogy fiatal fiúk és lányok szaladnak át a falon, nem hiszem el, és még le is késtem volna a vonatot, annak ellenére, hogy időben kiértünk. Megálltam a rejtélyes fal előtt, és vettem egy nagy levegőt. Most, vagy soha! Nekifutottam, és bárgyú vigyorral átrohantam egy másik világba.
Egy hatalmas gőzös várt rám, meg egy érdekes alakokkal teli vágány. Zavartan néztem ide-oda, de megszeppent elsőéveseken sem láttam olyan sokkot, mint amit jómagam átéltem abban a pillanatban. Mivel ötletem se volt, mi ilyenkor a teendő, tettem, amit szoktam; Csak mentem előre. Felrángattam a vonatra a poggyászom, és egy csapat csacsogó gólyához beültem. Páran kedvesen fogadtak, néhányan meg ellenségesen méregettek, miután elmondtam, a szüleim nem boszorkányok. „Sárvérű”, megkaptam valakitől. Akkor nem tudtam, mit jelent ez igazából, nem is érdekelt. Annyi minden más feldolgozni való várt rám.
A Roxfort-kastély a világ legcsodálatosabb helye. Mikor minket, elsőéveseket köszöntöttek egy lakomával, és beosztattak minket egy beszélő kalappal, alig tudtam csukva tartani a számat. A Griffendélbe osztottak be, így elfoglaltam a helyem egy csapat piros sálas srác mellett. Nem értettem mire a nagy taps, herce-hurca, de ma már sejtem, máshova nem illettem volna igazán, máshol nem szerettek volna így. A házam a családom. Itt mindenki olyan, mint én, mégis annyira mások. Képesek vagyunk egy célért küzdeni, akkor is, ha más okok vezérelnek. Mint egy valóságos, óriási család, ahonnan végre nem lógok ki. Egy hely, ahová tartozhatok.
Persze a balhék egyből megtaláltak. Sok aranyvérű bántott a „mugli” szüleim miatt, sárvérűnek neveztek és ellopkodták a holmijaim. (Egyébként meg olyan fura azt írni, hogy mugli, miközben nekem az a megszokott, normális világ és emberek.) Aztán megleckéztettem őket, elrepítettem a kastély tetejére a seprűjeiket, ruháikat, talárjaikat. Van, amelyik mai napig ott van, mindig látom őket repkedés közben.
Nem minden aranyvérű ilyen kegyetlen, bevallom, de sokan azok. Fent hordják az orrukat a származásukra, miközben ők maguk semmit nem tettek le az asztalra. Próbálok nem egyből ellenségként tekinteni azokra, akikről kiderül, hogy aranyvérűek, mert tényleg vannak kedves és szeretetreméltó aranyvérűek is, mégis sokszor kell csalódnom.

Mikor az első téli szünetben hazautaztam, a szüleim hallani sem akartam az élményeimről, a testvérem pedig irigységből és félelemből nem is szólt hozzám.  Ennél keserűbb karácsonyt elképzelni sem tudok. Azóta csak a nyarakat töltöm otthon, akkor is inkább valahol másnál lógok. Általában alig várom, hogy visszatérhessek a Roxfortba, és végre megint boszorkányok és varázslók közt lehessek.
A suliban általában a két legjobb barátommal töltöm az időm nagy részét, akik szívesen jöttek be velem harmadikban a Tiltott Rengetegbe, vagy partnerek voltak tavaly a szertár kifosztásában is. Az első két évben inkább a kastély falain belül követtünk el csínyeket, amivel néha eléggé kihúztuk a gyufát, és ellenszenvet keltettünk a tanárokban és a többi ház tagjaiban velünk szemben, de én nagyon élveztem ezeket a kis éjszakai túrákat. Legtöbbször alvás helyett szökünk ki valami izgalmasat csinálni, nappal a túl sok tanár miatt nem merünk. Elsőévben majdnem sikerült a Roxmorts-ba kiszöknünk, annyira vágytam rá, de elkaptak minket. Ebből kifolyólag idén is folytatjuk azt a hagyományunkat, hogy mindenféle csecse-becsét veszünk kint, és eladjuk drágábban a kis gólyáknak, akiknek ez az egyetlen apróság marad a a roxmortsi kirándulásokból.

Hamar belejöttem a boszorkányságba egyébként. A pálcám engedelmeskedik nekem, a seprűm a legfontosabb társam, akivel minden évben igyekszünk bekerülni a kviddics csapatba, eddig sikertelenül. Nem adom azért fel, ez az utolsó lehetőségem! A tanárok nem, viszont a kastély szellemei és festményei egészen megszerettek engem.  A kastély az igazi otthonom, az itt lévő boszik és varázslók az igazi családom.