Nobu Uesugi

A családom harmadik gyermekeként láttam meg a napfényt Niigitában. Két nővérem után már nagyon vártak egy fiú gyermeket is a családba, de hogy miért, azt csak később tudtam meg. Amint tudtam járni, és beszélni, elkezdték a taníttatásomat, elsőként a tradíciókkal, aztán ahogy hétévesen bekerültem az iskolába (hivatalos neve: 魔法所 ’Mahoutokoro’) kiegészítésként jöttek még a fontosabb idegen nyelvek és a protokoll is. Az országunkban sajnos már nagyon kevesen vannak a varázstudók, és még kevesebben a tiszta vérűek. Pont ezért a császári család ezek közül a családok közül választja ki mindig a jövendőbeli örököst, aki támogatni fogja őket, és egyszer majd trónra is kerülhet. Ezért volt olyan nagy megtiszteltetés a családomnak, hogy ugyan harmadikként, de fiúnak születtem. A nővéreimnek a helye már eljegyzések útján el volt rendezve, így az ő jövőjük miatt sem kellett aggódni. Az iskolában még tizenegy éves korom előtt meg kellett tanulnom a feltétlen alázatot, a türelmet még akkor is, ha valójában nem kívántuk az egészet a hátunk közepére sem. És mindezt természetesen úgy, hogy már a tizenharmadik életévüket betöltött tanulókat szolgáljuk ki. Utáltam. Nagyon utáltam, főleg mert mindig úgy éreztem, hogy Haru sokkal jobban kihasznál, mint a társaimat. Végül mégis én csalódtam a legnagyobbat, mert mikor elértem a megfelelő kort, akkor valami csodálatossal ajándékozott meg. Egy amulettel, amin a családunk címere volt, és ellátta mindenféle védőbűbájokkal, amiket addig tanult. Ő akkor volt végzős.
Miután bekerültem a saját házamba, még többet követeltek rajtam, a nyomás még nagyobb volt, amit eleinte elég nehezen tudtam elviselni. Sokszor sírtam éjszakánként, és legszívesebben kiszálltam volna az egészből, otthagyni a sulit, de nem hozhattam szégyent a családomra. Nagy bizodalmuk volt bennem, így pár hét után megembereltem magam és a téli szünetre már úgy jöttem el, hogy évfolyamelső voltam minden tantárgyból. A pálcás varázslatok ugyan gyengébben mentek, de nem olyan sokkal, szerencsére.
Nyaranta egy zongoratanárhoz jártam, így a már megtanult shakihachi mellé elkezdtem ezt is. A szüleim azzal magyarázták, hogy ha külföldre kell mennem, vagy onnan kell majd vendégeket fogadnom, akkor ez a hangszer jobban passzol az ízlésükhöz. Valójában sohasem érdekelt, hogy miért kell hangszeren játszanom, mert mind a kettőt és később a dobot is imádtam tanulni és még most is keresem a kihívást ezekkel kapcsolatban. Anyám külön kérésére elkezdtem énekelni is. Valószínűleg meghallotta, ahogy egyszer otthon gyakoroltam a zongorán és énekeltem is mellé valami random szöveget, amit azóta már elfelejtettem. Úgy érzem, akkor lett igazán büszke rám, mikor kiléptem az iskola kapuján iskola elsőként, teljesen felkészülve az életre. Legalábbis a szüleim szerint felkészülve az életre. Ekkorra két idegen nyelven tudtam anyanyelvi szinten beszélni, és belekezdtem a harmadikba is.
A kikerülésem után nem sokkal azonnal alkalmazni is kezdett a Mágiaügyi Minisztérium, eleinte kisebb feladatokkal láttak el, leginkább futkároztam a különböző osztályok között, de mikor egyszer sűrű bocsánatkérések közepette javaslatot adtam, ami végül be is vált, a Miniszter úr maga mellé vett. Igaz, ez már a következő nyáron volt, de akkor is büszke voltam rá, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült ilyen eredményt elérnem. Következő nyáron történt, hogy Yuuki, a nővérem meghalt. Máig nem tudjuk az okát. Az esküvőjére készülődött, mikor az egyik délután, amikor a meghívókat készítettük, összeesett, és nem tért magához napokig. Mindenki nagyon aggódott, a legjobb orvosakat kérettük hozzá, már külföldről is jöttek, de semmit nem tudtak tenni érte. A nyár végére már csont és bőr volt, nem evett, nem ivott, a szemét is alig tudta nyitva tartani; hiába kérleltük az isteneket, a család védőszentjeit, ők nem tettek semmit.
Innentől egy egy éves gyász vette kezdetét, aminek az idején gyakorlatilag sikerült elérnem, hogy eltanácsoljanak a munkahelyemről. Nagyon közel álltam Yuukihoz, és nagyon megviselt az elvesztése. A családom megtett mindent, hogy visszaadja a hitemet magában az életben, és sikerült is nekik, aminek ők valószínűleg jobban örültek, mint én. Egy év után elkezdtem megint foglalkozni a zenével és az énekléssel, aztán a nyelveket is felelevenítettem, majd pedig visszakaptam egy korábbi helyemet a Minisztériumban. Ekkor volt az első látogatása a családunknál a császári család követének, amiután pedig még izgatottabbak lettek a szüleim.
Nem sokáig, mert a Miniszter úr személyesen kért meg egy igen kényes feladatra egy bizonyos Sirius Blackkel és a Brit Mágiaügyi Minisztériummal kapcsolatban. Nem tudom, mit láthatott bennem, de volt egy olyan érzésem, hogy ennek még köze lehet a nővéremhez, és csak fontos feladatot akart adni. Gondolom, apám mesélt neki eleget rólam, de ha ő nem, akkor saját maga is rájött, hiszen dolgoztunk már együtt. Ekkor még csak a feladatomra koncentráltam elsősorban, amit ennek köszönhetően sikeresen el is végeztem. Volt egy kis időm, ezért körbejártam a helyi fontosabb varázslóhelyeket. Sokat időztem Madam Fortescue fagylaltszalonjában.
A britektől, a németekhez vezetett az utam, de itt nem kellett annyit intézkedni, csupán megerősíteni egy már korábban megbeszélt szerződés részleteit. Hazatérve Keiko nővérem esküvője foglalkoztatott mindenkit a környezetemben. Bevallom, féltem a lehetőségtől, hogy ugyanaz történik majd, mint Yuukival, de ő sikeresen férjhez ment, azóta pedig megszületett a kisfiúk is. Sokat jártam hozzájuk, és kénytelen voltam beismerni magamnak, valamint a szüleimnek is, hogy lassan nekem is ideje lesz megnősülnöm, nem várhatok örökké a császári család döntésére.
Az elkövetkezendő időben sokat jártam külföldön, mint kiderült a magyaroknál is volt gond bőven, de leginkább a britekhez kellett mennem. Végül úgy döntöttem, hogy veszek magamnak egy kisebb kastélyt, ahol élhetek majd, mert több időt töltöttem a szigetországban, mint saját hazámban. Ekkor ismerkedtem meg zenész társaimmal is, a Minisztérium kávézójában kihallgattam egy beszélgetést. Gondoltam próba szerencse alapon, miért is ne, legalább azt is csinálhatom, amit annyira szeretek. Sajnos ez nem tartott sokáig, mivel sürgősen hazahívtak.
Kicsit megviselt ez az időszak, hiszen belekóstolhattam milyen az az élet, amikor nem kötnek annyira a szabályok, és parancsolhatok saját magamnak. Ahogy megmondta Susan az első nő, akivel a szigetországban jártam, hogy mennyire megváltoztam, amíg együtt voltunk, és pont ezért hagyott el. Ő azt a Nobut szerette, akivel megismerkedett, aki még a szabályoknak élt, és akivel tudott volna tervezni. Aztán ott volt Rudolph is, aki pedig pont azt a laza srácot szerette bennem, akivé váltam, amíg a többiekkel együtt zenéltem. De akkor ott, mikor a kezembe vettem a levelet, remegni kezdtem. Tudtam, hogy őt nem vihetem magammal, mi több, ki kell törölnöm az életemből. Ekkorra már profi okklumentorként el tudtam rejteni a vele kapcsolatos emlékeimet. És nem csak a vele kapcsolatosakat, hanem a zenekarral kapcsolatosakat is.
Fájt Rudolph elvesztése, és nehezen tudtam megmagyarázni neki, hogy miért nem vihetem magammal. Nem, talán egyáltalán nem tudtam neki megmagyarázni, de akkor ott azt hittem a császári család végre választott, ha nem is engem, de megszűnik a huzavona. Tévedtem. Csupán fel akartak készíteni egy másik küldetésre. Ekkor több hónapot töltöttem Magyarországon elsősorban megfigyeléssel, és a tárgyalások előkészítésével. Szerencsére ez nem tartott olyan sokáig, csupán arra kellettem, hogy legyen egy pártatlan fél, aki felügyeli a tárgyalások zökkenőmentes lebonyolítását. Mikor visszatértem a hazámba, szabadságot kértem, és azonnal visszatértem Nagy-Britanniába, hogy megkeressem szerelmem, és a lehető legtöbb időt töltsem vele, de elkéstem. Elvett valakit, elköltözött, és nem hagyta meg az elérhetőségét. Furcsán néztek rám, mikor a másfél hetes kiruccanásból végül nem lett több csak néhány nap, de mivel nem válaszoltam egy erre irányuló kérdésükre sem, egy idő után feladták.
Ezen a nyáron volt az, hogy anyám bemutatott valakinek, akit elvileg el kellett volna vennem, de visszautasítottam a lehetőséget, és hogy ne kelljen több kérdésre válaszolnom, és átható, szinte csontig hatoló tekintetre közömbösen reagálnom, miután már nem bírtam tovább, beszéltem a Mágiaügyi Miniszterrel és állandó kihelyezett nagyköveti pozíciót kértem, és meg is kaptam. Még azon a héten visszaköltöztem Angliába, leporoltam a bútorokat a házban, és felkerestem zenész társaimat megnyugtatva őket, hogy ezúttal hosszú időre szól a megbízatásom, így nem kell félniük tőle, hogy eltűnök. A brit Mágiaügyi Miniszterrel is beszéltem, hogy fogadja el a kinevezésem, és ha van valami, akkor szóljon nekem, akár éjszaka is. Azóta ebben maradtunk, és jól érzem magam immár egy éve ebben az új életemben.