Alfred J. Wick

18+

A bunker csendes, a háború zaja kintről tódul be inkább, ahogy a négy ifjú katona elfoglalja a szövetséges erők számára. Persze percekkel ezelőtt ez nem volt még így, és nem is számítanak arra, hogy így maradjon sokáig. A partvonal német védőinek néhány élettelen teste frissen hever még a földön, ahogy a négy partraszálló kioldja az üres tárakat, és ideges figyelemmel motoz teli tartalékért. De a védelmi vonal mentén máris hallatszanak újabb lépések, a bunkerek közti árok mentén, nem a partról érkezve. Nincs idő.
-Hopkins, Blöki, az az ajtó! Naras, ide! Egyik tölt, másik fedezi!- osztja ki Wick a parancsokat. Mind egyenlően közlegények, csak neki volt lélekjelenléte elsőként megragadni a kezdeményezést. Szavai közben, érdekes módon, Wick rohamkés helyett egy zárt végú vascsőért nyúl, ami eddig csak keresztül volt dugva az övén. Kiképzésük alatt a három bajtársa sok sikertelen próbát tett akár a megszerzésére, akár csak a kiderítésére, mi is az, és most is csak Naras látja fél szemmel, ahogy a titokra fény derül. Wick szétcsavarja két részre, előhúz belőle egy fa pálcát, és kifordul az ajtófélfa fedezékéből a vészesen közeledő német erősítés felé. A tüzérségi és csatazajban nem hallani az értelmetlen szavait, de néhány zöldes villanás, és mire a csapat felocsúdhat, az erősítés mozdulatlanul hever az ajtó előtt, az ifjú katona pedig sietősen tekeri összefele a vascsöve két felét.
-Nem láttatok semmit.

Alfred John Wick egy mugli család egyetlen gyerekeként született, középosztálybeli, városi környezetbe. Gyerekkorában volt néhány szokatlan élménye, amiről utóbb kiderült, varázslói képességeinek megnyilvánulása volt, amikoris felvételt nyert a Roxfortba.
Nem lógott ki nagyon kortársai közül, csak egy újabb hétköznapi, bár magának való, kevésbé szociális fiatal volt, már amennyire hétköznapi egy varázslóiskolában lehet az ember.
De élete jelentősebb fordulatai nem is itt kezdődnek igazán.
Bár mindvégig érdeklődéssel figyelt az újonnan megismert varázsvilágra, és képességeit is lelkesen fejlesztette, iskolán kívüli és utáni életét a régi, mugli környezetében élte inkább, annak ügyei álltak közelebb a szívéhez.
Tizenkilenc éves korában állt be katonának, megvédeni a hazáját a tengelyhatalmak erői ellen, a muglik Második Világháborújában, és a normandiai partraszállásokkor látta első éles bevetését. A partvonal megrohamozásakor, a védvonal egy bunkerének bevételekor szükséghelyzetből mágiahasználathoz fordult, ennek csak egy mugli bajtársa volt szemtanúja, és az egész ügyre csak évtizedekkel később derült fény, amikorra a mugli, Ernest Naras, már évek óta egy londoni árvaház portásaként dolgozott.
Wick a franciaországi hadjárat során egy ütközetben megsérült, amikor egy tüzérségi lövedék találatától összeomlott a menedékül használt ház egy része, ahol ő maga is tartózkodott.
Egy nappal később, helyi francia ellenállók találtak rá a romok között, ellátták sérüléseit, és miután újból talpraállt, Wick őhozzájuk csatlakozott. A hadseregben eltűntként könyvelték el, és családja nem is látta viszont többet a feltehetőleg halott ifjút, de Wick a sérülése és felépülése után a háború végéig tevékeny tagja volt a francia civil ellenállásnak, és elismerésre, hírnévre is szert tett mind a mugli, mind a varázsló lakosság köreiben. Itt vált belőle gyakorlott gerillaharcos, a német utánpótlási vonalak réme, és a háború vége felé több fontosabb, ellenséges tiszt kiiktatása is fűződött a nevéhez már.
Egyben a varázslók világába is ekkor épült be jobban, inkább, mint Roxfortos és frissen végzett éveiben. Részben mivel megismerve a francia varázsvilágot annak a védelmében és rejtve tartásában is munkálkodott, részben mivel mindkét világ civilei és ellenállói oldalán használta a mágikus ismereteit is, és mesterévé vált ezek rejtett alkalmazásának is.
Leggyakoribb eszközeivé vált a nonverbális varázslás, az egyszerű mugli rejtőzés kombinálása hangelfedő bűbájok és hoppanálás párosával, valamint mind átkok, mind varázstalan fegyverek kezelése.

A háború véget ért, és bár katonai érdemrendek nem tanúskodtak tevékenységéről, a köztudat emlékezete még hőssé is emelte munkásságáért, a megfelelő körökön belül. Későbbi életében Wick ezen tetteire hivatkozott főként, ha valahol számot kellett adnia múltbeli munkájáról.
Ugyanis a háború az végetért ugyan, de Wick tapasztalatai vele maradtak, és legjobb jártasságai már nem békeidőre voltak szabva, rövidesen részévé vált az alvilágnak is. Különböző álneveken, Európa több országában vállalt el munkákat "takarító"ként, bármit, amiért elfogadhatóan fizettek. Volt, hogy szabadúszó volt, volt, hogy valakinek az embere, dolgozott mugliknak és varázslóknak egyaránt. De az évek során mint bérgyilkos vált egyre gyakorlottabbá, vagy ahogy üzletfeleivel beszélve hivatkozott hivatására, mint "profi".

Az ötvenes évek végén döntött úgy, visszavonul, hazatér és letelepszik. Ez Nicholas Walsh néven történt már, és a régen otthonát jelentő Falmouth-ba nem is tért vissza soha, nem kereste föl többet szüleit. Először érezte magát szégyenkezni hivatása miatt, és ez tartotta távol a múltjától, jobb, ha Alfred Wick a háború áldozata marad.
"Nicholas Walsh" Plymouth-ban telepedett le, megpróbálkozott egy békésebb élettel, biztonsági őri és testőri állásokban kezdett inkább dolgozni, és még családot is alapított. Feleségül vette Valerie Atteberry-t, egy helyi bájitalfőzőt, és '61-ben megszületett lányuk, Morgana Walsh.
A lánya nagyon sokat jelentett neki, de házassága már nem ment neki olyan zökkenőmentesen. Néhány évvel később, egy nap megtudta, Valerie szeretőt tart, onnantól az addig is döcögős házasság egy nagyon rövid és meredek lejtőre ért, Walsh néhány nappal később megtalálta a férfit, és bár eredetileg szándékában ez nem állt, az események tettlegességig fajultak, Walsh egy menthetetlen házassággal, a szerető egy halálos kimenetelű átoksérüléssel távozott.
Walsh évek óta először kereste fel bérgyilkosi élete összeköttetéseit, megrendezte a saját öngyilkosságát, minden ezt igazoló irattal együtt. Hogy megkönnyítse felesége és gyereke számára a traumatikus fejezet lezárását, Nicholas Walsh nem volt többé.

Wick újra nevet váltott, és bár szemtől szembe nem találkozott többet "özvegyével" és lányával, az árnyékból, a háttérből kísérte figyelemmel Morgana sorsát. Tudjukki uralma alatt meghúzódott, bérgyilkosként szerzett és félretett vagyonából tartotta el magát. Családos emberi éveiben ehhez a "véres" vagyonához nem nyúlt, csak becsületesebb keresetéből gazdálkodott, azelőtt és -után pedig csekély igényekkel élte az életét, így a kontinensen töltött éveinek keresete nagy része megmaradt, és a Sötét Nagyúr éveiben jó szolgálatot is tett, így Wick csak a saját túlélését, és Morgana biztonságát kellett biztosítania. Ahogy a lánya végzett a Roxfortban, ki is menekült a szigetországról, Wick a háttérből egyengette az útját, de a határon túl nyomát vesztette, annál többet nem tudott, hogy valahol Hollandiában talált helyet magának Morgana.

Tudjukki bukása után Wick újabb névváltás után visszatért régi karrierjéhez, ezúttal a szigetország és Hollandia területén, ahol egyben Morgana nyomára is vissza próbált találni. Végül visszavitte az útja az Egyesült Királyság területére, és a kilencvenes évek elején a személyes nyomozásában is eredményre jutott: Morgana Walsh 1985 májusában betegségben elhunyt.
Wick élete mélypontjára került, egy évig alkoholizmusba fordult, és hajléktalanná vált, majd valamennyire talpra állt belőle, és újra "munkába" állt. Régebben mindvégig tartott egy értékrendet, nőket és gyerekeket nem ölt, és ártatlan célpontokat se vállalt, nem bármilyen munkát. Ezúttal nem tudta érdekelni ez. Az alkoholizmusból hamarabb kijött, de még az után is két évig nem válogatott, ha a felbérlői nem válogattak: amikor dolgozott, minden mást kikapcsolhatott az agyában, nem kellett a démonaival foglalkoznia, azok nem gyötörték.

Pánikol. Minden árnyékban fenyegetést lát. A hoppanálás bármi jelét elrejtik a bűbájok. Nem figyel mindenre. Behátrál egy sötét sarokba. A penge végigfut a nyakon, egy szakaszon leszel egy vékony részt a csipkeszegélyből is.

Wick egy zárható nylonzacskót dob az asztalra, a munkaadó egyből érte is kap, és kiveszi belőle a tartalmát, egy vörös bársonyszalagot. A munka másik fele a célszemély kiiktatása mellett, elhozni a nyakéket. Nem egyszerű  tárgy, azért is került a zacskóba, nyomtalanul felitta a célpont vérét, és száraz maradt, kétségkívül mágikus, és jó eséllyel feketemágia, hasznos elkerülni vele az érintkezést.
-Maga jön.
Wick összefonja a karjait, jobb keze a kabátja alá csúszik diszkréten.
-Valóban. De igazából... Miért is kéne, ha...
A boszorkány a pálcájáért nyúl, és Wickre emeli, de ő gyorsabb. A keze előkerül a kabát alól, benne a hónalj alatti tokból kihúzott pisztoly.
Két előnye van a lőfegyvernek: a legtöbb varázsló, ha nem mugli környezetből jön, nem is számít rá, és fel se ismeri néha a veszélyét, mielőtt a hangsebességgel mozgó ólomdarab már úton van, és nincs idő megállítani, valamint hogy a ravaszt gyorsabban meg lehet húzni, mire a legtöbb varázshasználó végigmondaná a maga igézését. Most is ez történik.
A fegyver halkan zakatol egyet, ahogy a fém szán hátrasiklik, a lőpor robbanását elnémítja a fegyveren ülő bűbáj.
A boszorkány a földön hever, dobbenten néz fel rá, a hasát markolva. Wick fölé lép, és mégegyet belelő, ezúttal a szívébe. Átkutatja a holttest zsebeit, és megtalálja benne amit keresett: a megbeszélt összeg. A munkát ő elvégezte, az önvédelem egy másik kérdés. A két sebből egy-egy szürke, rövid füstcsík kiillan, ahogy valahol a padlón két hasonló, sárgább színű szállingózik el, ahogy a megbűvölt töltények eltüntetik önmaguk nyomait.
Wick visszalebegteti a nyakéket addigi tárolójába, és lezárja a zacskót. A tárgy egyértelműen veszélyes, nem hagyhatja csak itt, valami olyan hely kell, ahol hozzáértően fogják kezelni.
Dehoppanál, és a Zsebpiszok közbe érkezve a Borgin & Burkes felé veszi az irányt.

Egy megbízása, kicsinyes bosszú és irígység, balul sült el, egy sötétmágikus tárgyat is el kellett vinnie a megbízójának, aki a bírvágyából, és a tárgy arra kiható erejéből felindulva úgy döntött, igazából nem kell fizetnie, ha elteszi láb alól a végrehajtóját. Wick megelőzte, és ő iktatta ki az ellene forduló felbérlőt, majd a tárgyat eladta a Borgin & Burkes-ben, ahol a sok kétes eredetű és nemegy átkozott áru között véletlenül nem követelhetett áldozatokat.
Az ezt követő napokban elgondolkozott azon, hol hagyta az egykori értékrendjét és becsületét. Ezen élményével vett magán erőt, hogy a jobb felé változzon. Onnantól, ezúttal már főként a Brit varázsvilágban, újra a biztonsági- és testőrség pályára nyergelt át az azt követő éveiben, hogy hasznosabb tagja legyen valamivel a társadalomnak, valamint szembenézett végre a múltja démonaival is az előlük való menekülés helyett, és mára megbékélt, a maga módján elfogadta a kegyetlen, sötét világot tényként, és hidegen, sztoikusan megélt benne.
Talán unalomból, talán kihívás iránt vágyból, és talán azon célból, hogy adjon is a világnak valamit, miután annyit elvett tőle, a közelmúltban újra felvette régi nevét, és mint Alfred John Wick, világháborús veterán és varázslói körökben is ismert szabadságharcos ellenálló, későbbiekben biztonsági alkalmazott, egy a helyét megálló, törvénybe nem ütköző előélet szükséges bizonyítékaival felszerelkezve, megpályázta a Sötét Varázslatok Kivédése tárgy tanári pozícióját a Roxfortban, hogy a jövő nemzedékét is felkészíthesse rá: a világ odakint sötét és tele van iszonyattal, de a megfelelő tudás, ész és találékonysággal felvértezve ők is megállják a helyüket benne.