Előző csütörtökön a klubhelyiségek üzenőfalán az alábbi írás jelent meg Blackbridge jellegzetes, kissé kapkodós betűivel:
Kérek minden hatodévest, hogy a hétfői átváltoztatástan órájára kérjen egy harminc centis, cserepes parapálmát (Neguassus Timopum) Pyrites professzortól a négyes számú üvegház ilyen célra fenntartott készletéből! A növények elengedhetetlenül szükségesek az órai gyakorlathoz. Arra kérem önöket, hogy a professzor idegeire való tekintettel ne egyesével szerezzék be a növényeket, javaslom az egy házhoz tartozók prefektusok által történő szerveződését.
Shephatiah Blackbridge
Ezen a termen, csakúgy, mint minden szakmágia termén erőteljesen rajta hagyta a kéznyomát az oktató tanár stílusa és a tantárgy tárgyi- és elméleti követelményei. A magas mennyezetű kőfalú szobát idén meleg, díszesen megfaragott sötét lambérialécek burkolták belülről, az osztott ablakokat jobbára vastag, sötétzöld és borvörös mintás függönyök takarták el, hogy az ábrándos lelkű ifjúság koncentrációját ne zavarja meg a romantikus szabad ég és a Tiltott Rengeteg suhogó farengetegének látványa. A világításról a kétfős fa padok sarkából sarjasztott üvegbúrában égő gyertyák gondoskodtak, és a megemelt, tanári asztal nélküli katedra feletti táblára hasonló ágas-üveges megoldással növesztett gyertyatartók. Némi fényt az oldalsó kandalló is árasztott, amiben azonban főleg a szünetek alatt égett a tűz intenzíven, hogy el ne bágyassza az ifjúságot a nagy meleg. Párkányán vagy előterében szinte minden órán ott feküdt a füstös színű Muireartach, mint a professzor macskaforma segéderője. A falak előtt körben és az ablakok alatt alacsony polcokon elhelyezett ezerforma tárolóban nyüzsögtek az átváltoztatásokhoz használt mindenféle és fajta alapanyagok az élő teknősöktől kezdve a közönség kabátgombokon át egészen a nagyobbacska, formátlan agyagtömbökön, amelyikek közül néhány mindig őrizte az ügyetlen hatodévesek gólemkeltő képtelenségének nyomait, pislogó szemeket, tátogó szájakat, azonosíthatatlan kinövéseket.
Ez az órakezdet sem más, mint a többi, a terem nyitva, hogy a diákság elfoglalhassa a helyét odabent, a professzor persze sehol, az első emeleti tanári szoba és a hetediken levő átváltoztatástan terem közötti labirintusban bolyong valahol, de olyan még nem volt, hogy ne ért volna előbb-utóbb célba. A már bentlevők para pálmáinak reszketése összekeveredik a nem éppen csendes diáksutyorgással és a dobozok motozó lakóinak alapzajával, szinte észrevétlenül emelkedik meg a kréta az asztalról, hogy néhány szót írjon a táblára.
"Kérem nyissák ki a könyveiket a 237. oldalon, és olvassák át a növényi transzfigurációk alapvető tételeit. Lehetőség szerint úgy üljenek, hogy minden páros padra jusson egy pálma."
Újonnan jobban foglalkoztat az egyik évfolyamtársam problémája. A srác mára téli szünet előtt is őrlődött pusztán csak azért, mert nem tud kibékülni egy barátja döntésével. Agyának tekervényei hosszú ideje már, hogy intenzíven kergetik a gondolatokat, amik végül sehová sem vezetnek, s azt pedig észre sem vette, ahogyan újabb és újabb, gondos, finom simításokkal érintkeztem elméjének legfelsőbb, legszabadabb rétegével. Függetlenül attól, hogy Victor már nincs velem, nem felejtem el a tanításait és a tanácsait, éppen csak jobban érzem a nehézségeket, mert nincs olyan ember a közelemben, akivel teljes biztonságban meg tudnám osztani ezeket, hogy oltalmazó tanácsaival utat mutasson nekem. Czerny professzorra pedig ezeket azért még sem bízhatom, hiszen még mindig alig ismerem. Különösebb feltűnést nem keltve érkezem Blackbridge órájára barátnőim társaságában. A növényekről persze gondoskodtunk, bár Erissel közösen megállapítottuk, hogy igazán nem a mi feladatunk lenne a felszerelés biztosítása, igazán intézhette volna ezt a tanár maga, mintsem hogy még mi fussunk plusz köröket, mint akiknek nincs jobb dolguk. Annyiból mindenképpen hasznos, hogy legalább tudjuk, mire számítsunk a következő órán, nem pedig helyben derül ki, hogy éppen mivel is fogunk foglalkozni. Így már tegnap elolvastam a tankönyv azon fejezetét, ami a növényi transzfigurációról szól. Az első padok egyikét foglaljuk be az ablak mellett, ahogyan általában szoktuk, a karmazsin és jáde színű mintákkal tarkított, vastag függönyök pedig barátságtalanul, hidegen fátyolozzák el előlünk a szabad eget. Mintha bűn lenne néha kipillantani, mintha minket is abba a börtönbe zárnának, amiben azok a teknősök is vannak, amiket a gyakorlatokhoz használunk. A közérzetem sosem a legjobb az ilyen tantermekben, bár igazából az egész kastély nem képes megadni azt a kényelmet, amit a mugli világ igen, hiába kerül az étel az asztalra tapsszóra. Az óra hivatalosan elkezdődött ugyan, de a tanár még sehol. Csak a krétát látjuk lebegni a levegőben, ahogyan felvési az utasítást. Kinyitom a könyvet az adott oldalnál, hogy legyen meg a látszata annak, csinálok is valamit, de változatlanul folytatom a beszélgetést barátnőim gyűrűjében, miközben még egy pergament is előkészítek a levelemhez. Tegnap már átfutottuk ezeket a tételeket, az óra gyakorlati része valahogy jobban izgat. Amíg Blackbridge professzor nincs a láthatáron, folytatjuk a kibeszéldét a téli szünetünk élményeiről.
Az előző részek tartalmából... - Ne reszkessél már, nem esz meg semmi. Mi vagy te, nyárfalevél? Na tudod, az tényleg para. A nyárfa. Hallottál már te nyárfát zizegni? Nem, hát persze, hogy nem, te lombikban nevelt kis csúfság... Auréle MacEalair késésben van. Ebben önmagában nincs semmi meglepő, bár az viszonylag elég ritkaságszámba megy, hogy éppen átváltoztatástanról, elvégre... legalább ebből a tárgyból van valami értékelhető megfelelési vágya a gyógynövénytan mellett. Na, ez pont nem az a nap, amikor ez túlzottan látszik rajta, ugyanis... hát mit nem ad Merlin szent szakálla, természetesen elfeledkezett a nyomorult pálmáról. Egészen pontosan meg csak baszta elolvasni a hirdetményeket és ebédnél megkérdezte egy kedves kolléga, hol a parája. Mégis miféle parája? Ő a Tiltott Rengeteg hősi eposza, nincs neki semmiféle parája. Aztán rájött. Szóval meglátogatta az üvegházakat félbehagyva az ebédet (ami köztünk legyen szólva, már így is egy kisebb közbotránkozással felérő csodaszámba megy nála) és szomorúan tapasztalta, hogy Pyrites épp valahol máshol veri (hmm) el az időt, mert abszolút zéró jelenlét. Nos hát. Őt sem azért faragták vörösből, hogy jófiú legyen, a prof biztos nem bánja, nem? NEM? Dehogynem. A parapálmarablásért egészen valószínűleg még parább büntetések járnak, mint azért, hogy esetleg tán üres kézzel érkezik az órára, dehát ez van. A kleptomán rókája úgy sipircel vissza az üvegházaktól egy maréknyi pálmával, mintha a világ összes zordója eredt volna a nyomába. Csak az első emeleten áll meg egy pillanatra kifújni magát és becézgetni a szerencsétlenül járt növényzetet, ami persze gazul hallgat, mint a sír és fél, mert jobb dolga nincsen. Mi úri burzsuj, neki bezzeg ideje sincs félni. Meg megijedni. Nagyjából pont ez történik, mikor meglátja mozogni az árnyakat. - Szentszar. - Nyikkan nagy szemeket meresztve. - Remélem zordó vagy. - Aztán rájön, hogy... - Ajaj. Vöröske sarkon fordul tehát kedves professzora személyes pokolból kirántott kis démonfarkaskutya alakját meglátva és olyan sebességgel száguld végig a folyosón és fel az első randomnak látszó lépcsőn pálmástul, táskástul és világmindenségestül, mintha minimum beépített tűzvillámja lenne lábak helyett. Auréle nem hiába az, aki. Hat éve él abból, hogy a lehető legkacifántosabb utakat, rejtekhelyeket, -ajtókat, -beugrókat, -falikárpitokat, - segédkezet nyújtó, emeletre felhúzó szobrokat és páncélokat ésatöbbi anyámapámkínját megtalálja, szóval következik az Assassin's Creed - MacEalair edition. Mission: Előbb beérni a tanterembe, mint a négylábon futó, ám! Rejtekutakat nem ismerő tanerő. Mert ugye... csak akkor késett el, ha a prof után érkezik. Ugye? Valamikor a jelenben... Kifulladva, leizzadva, egy nagyon megviselt pálmával bár, de berobban az osztályterembe és leseggel a legközelebbi szabad helyre, hogy valami kikezdhetetlen szentként, hamisglóriával a feje felett úgy csináljon, mintha mi sem történt volna. Nem. Véletlenül sem tartott versenyfutást a folyosókon. Nem, az biztos egy másik vörös volt. Egy ugyanilyen pálmával. Aha.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Tárgy: Re: 2001, január - Parapálma átváltoztatása Kedd Jan. 24, 2017 10:31 am
Ilyen időkben egyszerűen nehéz elindulni időben. Egy hír a Prófétában, még egy cigaretta kint a januári szélben, a lángot elkapja egy metsző fuvallat, újra kell gyújtani, Vector professzornak éppen nincs órája, tehát meg kell állni megbeszélni vele a halaszthatatlan Mardekáros ügyeket, aztán beavatni a nagy titokban, hogy átváltoztatástan kicsit sűrűbben van, és máris kész a rohanás. Na de hogy versenyt fusson egy diákkal a folyosón?! Márpedig a jelek szerint pontosan ez történik, felháborodott morgással veti magát a farkaskutya a házának tanulója után, éppen csak nem csípi el a talárszegélyét, hogy kifejezze a méltatlankodását ékesszólóbban, mint amire képesek villogó, fehér fogai a félhomályos folyosón, aztán... Elveszíti a nyomát. Mármint, a nyomát természetesen nem, a kőfalak között megáll a szaga a tovarohanó MacEalairnak, de eltűnt egy kép mögött, ami a számára viszont nem nyílik meg. Csalódott nyüszítéssel megkapirgálja a keretet alul, de a festett alakok, hét pajkos diák tulipiros, csíkos talárban csak kikacagja, így kénytelen visszafordulni a főlépcsők felé, hogy aztán végre bekocogjon a tantermébe, meglehetősen Zordós hangulatban.
Az ajtót persze nem csukja be maga mögött a termetes eb, zászlós farka még véletlenül sem csóválva leng utána, ahogy elszalad a kandalló előtt, hosszú, sötét árnyéka végigsuhan az arcokon, hegyes fülei kissé oldalra csapva figyelnek a hangokra, ki az, aki olyan élénk, hogy már cseveg, és ki az, aki még a reggel tökös derelyén rágódik bánva, hogy ebben a hideg reggelben egyáltalán talárba bújt. - Jó reggelt kívánok - Blackbridge hangja elég érces ahhoz, hogy a terem minden pontján ülők és pusmogók hallják, miközben az animágus formából sima, szinte folyékony mozdulattal felegyenesedik, tüneményes gyorsasággal a helyére kattannak a végtagjai, sötét szőre szemmel követhetetlenül olvad át a világosba. Kétségtelen tény, hogy semmivel sem marad el ebben az elődjétől, a köztiszteletben álló McGalagonytól, ami elsősorban neki jelent megnyugvást, mert a diákságot szemlátomást nem igazán érdekli a produkció, immár sokadszor. A csodák megszokhatóak. - Örülök, hogy többségüknek sikerült beszereznie a növényt. Higginst ne is várják - pillant az egyik hátsóbb pad fel - reggelinél említették, hogy a tegnap esti kviddicsedzés miatt a gyengélkedőn tölti a napot. A beszédén alig érződik, hogy egy kissé zihál, oldalcsíkos fehér pálcájával leinti a lebegő krétát. - Mielőtt az óra anyagára térnénk, Mr. MacEalairtól rögtön kénytelen vagyok levonni 15 pontot, a pálmája kritikán aluli, és a folyosói rohangálást Frics úr határozottan megtiltotta. Kérem fáradjon ide előre, Gardner kisasszony mellé, hogy legyen lehetősége visszaszerezni - lép le a katedráról, és megkocogtatja Vianne padjának másik felét. - White kisasszony, ön kérem üljön hátra Mayall mellé, nem kétlem, hogy onnan is az elvárható kiváló minőségű munkát fogja mutatni - a költözködős machináció végén végignéz az osztályon, majd sóhajt. - Bizonyára megkérdeznék, hogy miért foglalkozunk növényi transzfigurációval, amikor már hatodévesek, így az emberi és állati változások nehézségét már elérték, de koránt se higgyék, hogy a tudásuk teljes az egyszerűbb átalakításokban. A növények egyszerűbb, öntudatlan életének átalakításával már tudom, hogy sokat foglalkoztak, de nem vagyok benne biztos, hogy elegendő gyakorlatot szereztek mágikus növények transzfigurációjában, ami elengedhetetlenül szükséges a félév legmagasabb szintű mágiáját jelentő varázspálca-mutációk létrehozásában - vázolja a terveit pontos, szabatos szavakkal, de a pillantása a fiatalokat fürkészi, hiszen mégiscsak a mágia egy kifejezetten ígéretes, erőteljes szegmenséről van szó. - Kezdetnek, ki tudja felsorolni, hogy mit tart Emeric Ripsropsky Az átváltoztatástan haladóknak könyve szerint az élő anyagok élettelenné alakításának törvényességeiről?
Az osztállyal együtt dorombolja vissza a maga jóreggeltjét, rókamacskafejű elégedettsége a viszonylagos pókerarc és túl fényesen csillogó szemek mögött kitart akkor is, amikor pillantása találkozik a visszavedlett professzor figyelmével valahol Higgins szaggatott vonala előtt két paddal. Belenéz a kékekbe és tudja, hogy nem ússza meg szárazon a kis performanszot, ehhez pedig még Mayall lightos jóstehetsége sem kell. Össze sem rezzen, ahogy a neve betölti a termet és élénk pillantások fordulnak felé, a 15 pontra ellenben halkan nyög a kárörvendő és neheztelő lesegetések kereszttüzében. Komolyan?! Ennyire belegyalogolt a férfi érzékeny lelkivilágába azzal, hogy simán lekörözte? Jó, rendben, az a simán azért erősen túlzás, kifutotta a saját, meg a para lelkét is egyidőben, de azért mégiscsak méltánytalan. Szerinte. Mayall biztos azt gondolja, hogy megérdemelte. Még csak el sem fintorodik, ahogy előre parancsolják, tudja ő, hogy szép gyerek, ha a prof közelről akarja bámulni, csak tessék. Vigasztalásként meglapogatja a szerencsétlenül járt, leszólt pálma feje búbját, vagy azt a satnya kis levélszárat, amit ő fejnek titulál és különösebb nyivákolás nélkül előre vándorol rákacsintva a hátraparancsolt Hófehérkére. Még azt a sunyi kis halkan sziszegett beszólást sem torolja meg, amivel az egyik bugos kolléga illeti. Még. Miféle világ lenne már az, ahol a büdös kis borza a Mardekárost sziszegheti? Leseggel Vianne mellé, lepakolja a túlélő pálmát díszhelyre, reflektorfénybe és nem is érti mi a probléma, az ilyenek teher alatt nőnek, nem? Pyrites hálás lehetne neki a bérmentett kiképzésért. Esze ágában sem volt megkérdezni, minek a gazolás. Őszintén? Eszébe sem jutott, pedig kurvára megküzdött érte. Ezért se fogja megdicsérni senki, mi meglepetés! Miután négy hónaphoz képest sokat látott, igencsak gyűrött könyvét is kipakolja az asztalra egy penna és egy bőrkötéses naplószerű képződmény (ki a franc ír manapság még jegyzeteket pergamenre?) társaságában, karba font kézzel hátradől a székben. Senki ne mondja, hogy nem figyel, a szürkék éles, higanyos fénye a professzoré. Ha már háborút indított ellene _TIZENÖT_ pont mínusszal, csak mert _LEFUTOTTA_, amivel egyébként valószínűleg kijelölte az ebnek a szagmintán lekövethető utat, tehát valójában _SEGÍTETT_. Nos, az élet lehet igazságtalan, de Blackbridge még inkább. Összeszűkül a szürke pillantás. - Többtényezős transzformáció. - Felemelte ugyan a miheztartás végett bal mancsát, ám természetesen baszott megvárni, amíg fel is szólítják. - Az átalakíthatóság mértéke függ a kiindulási alany biológiai komplexitásától, az értelmi szintből eredő ellenállás mértékétől, a passzív affinitás és aktívan kifejthető mágikus ellenállás hányadától, illetve a választott forma komplikáltságától. Példának okáért - Villan oldalra pillantása a korábbi beszólogatós Hugribugrisra. -, sokkal komplikáltabb feladat a leharcolt, de mágikus affinitással és csekély értelmi képességekkel bíró parapálmámat gombbá alakítani, mint Andersonból egy kis köcsögöt csinálni. - Pillanatnyi hatásszünet, amíg ártatlan fejjel pislog az elboruló fejű Hugrira. - Tudod, "köcsög". Mint tejtárolásra szolgáló cserépedény.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Ha van valaki, aki minden egyes alkalommal csodával és ámulattal tekint a professzor már-már megszokottnak nevezhető produkciójára, az én vagyok. Ez nem is képességeinek szól, ahogyan McGalagony idejében sem ennek adóztam, amikor csillogó szemekkel pásztáztam az animágus alakjukra. Csak szeretem az állatokat, gyerekkoromban is szerettem őket, és mindig is szeretni fogom őket. Vannak dolgok, amikből nem tudok kinőni, nem véletlen könyörögtem annyit macskákért, mert azokat legalább a kastélyba elhozhatom magammal. Blackbridge professzor mondanom sem kell, sokkal szimpatikusabb persze a farkaskutya alakjában, amikor ugyanis visszaváltozik, újra és újra bepillantást próbál engedni különös művészetébe. Apám, akit annak is nevezek, egy színháznál dolgozott, és bármennyire is megvan a színpadnak a maga romantikája, valahogy mindig kevesebbnek éreztem magam, ha megláttam, mi is történik a függönyök mögött, mi is a titka egy-egy látványos mágiának, amihez gyakran varázspálca sem kell. Pedig rengeteg kérdésem lenne. Mit érez akkor, amikor nem önmaga? Lelkében is állattá válik, vagy csak a testi, fizikai valója változik? Azzal még messze nem próbálkoznék, hogy egy tapasztaltabb tanár gondolataiból vegyek egy-egy mintát, erre pedig apám önmaga is figyelmeztetett, hogy veszélyes lehet. Nem egy olyan tehetség az enyém, amit igazán reklámozni szeretnék, az emberek félreértenék, azt hiszik, visszaélhetek vele, pedig igazán célom nincs vele, csak hogy segítsem az embereket. Mindeddig háborítatlanul beszéltük végig az órát, a tanerő megérkezésekor azonban a mi körünknél elcsendesül minden. Nem arról vagyunk híresek, hogy szemtelenek lennénk tanárainkkal, bár aki kicsit is igazat ad a pletykáknak, nagyon sok mást hallhat rólunk, amik hasonlóan negatívan tüntetnek fel. Hallottam már mások gondolatait, amikor elméjük felszínét kapargattam, de ez volt az, ami segített megértetni azt is, hogy nem lehetek mindenki barátja. Nem vagyok én Nutella, hogy mindenkit boldoggá tegyek. White-tal azért összenézünk gyorsan, amikor MacEalair is betoppan azzal a csoffadt kóróval, amit ő parapálmának nevez. Nem tudom, mit fog szólni hozzá Prytes professzor, de nem hinném, hogy el lesz majd ragadtatva tőle, hogy mit művelt vele. A figyelmem ezután azonban csak Blackbridge-é – meg persze a levélé, amit magamban már fogalmazni is kezdek. Mégis, amikor ülésrend módosításra kerül a sor, a mardekáros fiú olyan csúnya tekintetek kereszttüzébe kerül a hollóhátas lányok mindegyikétől, hogy azt szinte öröm lehet nézni. Legalább Eris még mindig a mögöttem lévő asztalnál van… Egy „sajnálom”-ot eltátogok a távozó White felé, majd kiegyenesedek az ülésemen, és lefitymálóan méregetem mind a mellém ülő srácot, mind pedig az aszott kóróját, amivel méltóztatott megjelenni az órán. A kérdés hallattán felemelem a kezem új szomszédommal egyetemben. Felkészültem az órára, azt pedig a parapálma beszerzési feladat után igazán nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy mágikus dolgok átváltoztatásával fogunk foglalkozni. MacEalair viszont meg sem várja, míg a professzor szóra bírja, másodpercek alatt ledarálja a választ, ami az én ismereteimet is lefedi. Talán csak a megszemélyesítés törvényét tenném hozzá, ami segíti az élettelen dolgok élővé változtatását, és fordítva. A korrekt válasza után azonban olyan dolgokat is kiejt a száján, amitől még az én szemem is elkerekedik. Az évfolyamomból nem én vagyok az egyetlen, aki hol a mardekáros srácot, hol pedig Andersonra néz. Egy kis kuncogás akaratlanul is kitör belőlem, a számhoz kapva pedig próbálom eltakarni vigyorom. Jó, mondjuk ő kezdte, de azért ez akkor is nagyobb burn volt, mint amit a kis borz elvisel. - Bocsánat. – kérek elnézést a nevetésért azon nyomban, MacEalairrel ellentétben én ugyanis nem szándékozom büntetőmunkákkal kitölteni a szabadidőmet. Táskámhoz hajolok le, hogy a spéci tintát tegyem az asztalra, kettőnk közé, amit a szokásos, órai levelezésekre szoktunk használni. Csak egy kis furfang kell hozzá, hogy ne bukj le. Majd mint aki csak közönséges jegyzeteket készít, belemártom az ujjaim között régóta forgatott pennámat, és egy pár szavas üzenetet írok a pergamenre. A lapot ezután úgy tartom, hogy padtársam is jól láthassa. Minden esetre sietnie kell, alig néhány másodperce van, míg a szöveg nyomtalanul eltűnik a lapról. „Idén tarolsz a beszerzett büntetőmunkák új rekordjával?” – áll a rövid üzenet rajta, ami pár másodperc után teljesen feloszlik, mintha ott se lett volna. Az üzenet mentes mindennemű gúnytól, talán éppen ellenkezőleg. Izgalmas egy óra lesz ez, ha ezek hárman szétszedik egymást, de főleg a kígyót, de nem hiszem, hogy ez a viselkedés a jó megoldás. Nem nyer vele senki semmit. Talán csak az évfolyam néhány nevetést és pletykát.
Mondaná, hogy reméli, MacEalair tanul a pontokból, de már pontosan tudja minden jelen levővel együtt, hogy ez nem így működik. Persze, az összmardekáros elégedetlen morgás, szisszenés valamelyest nyomást gyakorol a fiúra, vannak még a házban olyanok, akiket érdekelnek a drágán nyert és könnyelműen elvesztett smaragdok a nagy homokórákban. Mindig öröm, ha a teremben fagyott csend helyett kezek lendülnek a magasba a kérdés hallatán, és válaszok szólnak. - Kezdheti... - a vörösről a vörösre néz, alighanem Viannet szólította volna fel, mert hölgyek előre, ahogy az angol jómodor tanítja azt, ám Auréle magára vonja a figyelmet, tépi is szakítja. Bosszúság (~nem igaz, hogy nem tudja megvárni a szólítást~), elégedettség (~nem hülyegyerek ez azért~), derű (~öt pont a Mardekárnak ezért a beszólásért!~) ismerős szentháromsága vonul végig az arcán, egészen finoman mintha elmosolyodna. - Ahogy mondja, Mr. MacEalair. Ezt akarta mondani Miss Gardener? Öt pont a Hollóhátnak MacEalair válaszával - határozottan egy mosoly az a szája szélén. - Még néhány ilyen remek felelet Mr. MacEalair, és levonom a büntetéséből a pontokat, feltéve, hogy hajlandó lesz megvárni, amíg felszólítom - a pillantását a bosszúsra bosszantott borzok bandájára emeli, szigorú tekintettel fojtja el a replikát scsírájában. - És tegye meg, hogy tartózkodik a diáktársai sértegetésétől, noha a példája kétség kívül igen találó és szemléletes volt, remélem, feljegyezték... Mr. Anderson, maga meg legyen olyan jó, és csukja be az ajtót vicsorgás helyett. Aki nem provokálható, azt nem provokálják. Kölykök! Valahol nagyon kedveli őket ezért az önfeledtségért, derűért. A kígyó harap, a borz szenved, a hollóhátas pedig kaján madárként "kacag", mint egy varjú vagy holló a más baján. Nem tesz semmit, nem is törődik a kuncogással. - A pálma tehát értékelhető mágikus affinitással rendelkező fafaj - megindul a padok mellett, kényelmesen körbejár, így elkerüli a figyelmét a vörösök irkálása ott elől. - Mégsem használják a pálcakészítők, kivéve persze, ha környezeti adottságaik miatt nem juthatnak másféle faanyaghoz. A pálma szerkezete lyukacsos, edényes. Megfásodó levélhüvelyek alkotják, ezért ritkán elég szilárd ahhoz, hogy komolyabb mágiákat elviseljen. Rossz pálcafa, ellenben kiváló mágikus összetevő az őrleménye - a talárja végigsuhog a sárgacsíkosok körül, majd megállapodik a kandalló előtt, ahol a macska heverészik tékozlóan kényelmesen. - A pálma nagy túlélő, bár érzékeny. Ha megsértik a csúcsát, általában elpusztul. Jól alkalmazkodik, de ellentétben a bükkökkel, tölgyekkel amik különböző környezeti ártalmak hatására eltorzulnak és alig felismerhetőek, a pálma mindig megőrzi pálmaszerű kinézetét. A feladatuk az lesz, hogy rábírják a pálmájukat, változtassa meg a valódi természetét, és alakuljon egy másik fajta fába. Önökre bízom a döntést, hogy melyikbe. Ne legyenek túl szigorúak önmagukhoz, válasszanak egyszerűt, bár természetesen lenyűgözőnek találnám, ha fúriafűzzé változtatná bármelyikük, nem várom el, a saját biztonságuk érdekében kérem, ne is próbálkozzanak vele - mint a kígyósziszegés a sötétben, tedd meg, ó tedd meg, ó tedd meg. - A varázsigét a táblán olvashatják, a kézmozdulat pedig ugyanaz, mint amivel a patkányból bűvöltek csészét, remélem, sikeres RBF-fel a hátuk mögött ez nem fog nehézséget okozni - a krétaírás átrendeződik ott elöl. Holussio Cambiatio
Úgy vonul keresztül a tantermen, mintha meg sem érezné az utánamaró sziszegést és gúnyos vihogást, a figyelem rajta úri palást, a tanári foglalkoztatottság meg egyenesen korona és egy csoffadt parapálma a jogar. Mintha elkalandozott volna? Óh hát. Kalandod itt véget ért, lapozz a hatmilliomodik oldalra, ahol taglaljuk, hogyan lehet lenéző a holló és... hé hé helló holló és evriván, az a pálma tökéletesen használható, ha nem is épp hasznos állapotában van, nem kell úgy parázni. Csak annyit kell elérnie, hogy Pyrites ne jöjjön rá, az ő keze alatt nőtte ki magát ilyen csúfossá és talán megússza a következő ezer évnyi büntetőmunkát üvegházhatásföldén. A professzor hangulatváltozása ha nem is költői, de mindenképp megér egy misét, a vörös lendületét meg nem töri a bosszúság, a derű és elégedettség meg még annyira sem, szóval... Felnyög a pontfosztásra. Hát mivel érdemelte ezt a sorsot! Kiteszi szívét lelkét az asztalra, aztán átkotorják a hollócskának, hogy még vájja is ki a szemét. Azért a kis viháncért mondjuk már megérte, ötpontos vigyorral jutalmazza a vöröskét. - Elnézést, professzor. - Hozza a jófiút gyorsan tanulva a padtárstól, mert úgy fest ez működik. Vagy már teljesen mindegy, mert úgysem kapott nagy szart sem szokás szerint. Már leszámítva a bugos jóváhagyott, tanárilag alátámasztott bosszúságát. Öröm az ürömben, hogy Blackbridget sem öntötték véletlenül a Mardekár színeibe. Nem azért veszti érdeklődését paramálmáék növénytana felett, mert már tanulta gyógynövénytanból - bár ez is közrejátszik -, hanem mert a figyelme rápattan a sunyi tintaírásra. Felkunkorodik száján egy helyes, éles félmosoly, oldalra sandít a tanerőre, aki idő közben elkallódott hátra és megmártja pennáját a trükkös tintában. "Én vagyok a csúcstartó, királylány, meg kell őriznem a jó hírem." - Áll ott ha az utókornak nem is, hát carpe diem az írás, míg a fejébe szivárog a tanerő sziszegése. Ó igen. Megteszi. Ennek az alattom, kísértő hangnak nagyon sok mindent megtenne, de... óh, hogy fúriafüzeket kéne gyártania egy pálmából? Mágikus élőlényt a mágikus élőlényből? Ez az óra kezd egészen izgalmasan hangzani. Úgy van ez, mint az elefánttal. Ha azt mondják, ne gondolj elefántra, richtig elefántra fogsz gondolni. Szeretne egy pici fúriafüzet. Nagyon NAGYON szeretne egy pici fúriafüzet. Halkan szusszan elnézve a rettegőn reszkető kis nyomorultját. Ennyi erővel fel is tarthatná a neonfénnyel villogó paravánt, hogy belőle maximum rettegő kisegér lesz, nem pedig dühöngő fúria. Meg kellene fordítani a rettegést, okot kellene adnia a haragra, az őrjöngésre, valamit, amiért igazán bosszúálló természetté válhat... - Hé, vöröske. Te mit csinálsz belőle? - Pillant oldalra a sokkalta nemesebbnek tetsző pálma tulajdonosára, mert most hogy gyakorlati feladatot kaptak és nem olyan erőteljes a megkövetelt figyelem szigora, a kisebb beszélgetésfoszlányok is megindulnak.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
//Vianne ebben a körben is írhatsz nyugodtan, ha akarsz//
- Elnézem - enged megnyerő kis mosollyal Aurélének, hiszen a kegyet könnyű gyakorolni, és nem érdem kérdése. Meg azután, bőven lehet nagylelkű, ha a világi igazságszolgáltatás kiszabadja a méltó büntetéseket: Valahogy ezek a dolgok ebben a kastélyban úgy működnek a dolgok, hogy Alison odafordul Derekhez: - Hé, láttad azt a fiút? - MacEalairra gondolsz? Miért beszélsz te róla? - Itt szaladt el mellettünk! - Nekem fel se tűnt. - Komolyan?! - zavart talárigazgatás. - Mindegy, volt nála egy parapálma, mint reggel Vianne-nél. - Ki az a Vianne? - Jajmár, ő az a hatodéves hollós, a nővérem szobatársa! - Áértem! És? - Hát láttad milyen csúnya volt az a fa? - Miért érdekel téged az a fa?! Annál a fiúnál?! - Muszáj mindig féltékenykened?! Eközben Boldogtalan Boldizsár, a híres botanikus megébred a civakodó párocska mögötti képen, és kikérdezi a szomszédos képeket arról, hogy mit láttak. A zilált parapálma szenvedéseiről hallva lélekszakadva a tanáriba rohan, és ott beül a Méregkert című festménybe, ami a legközelebb van Pyrites professzor asztalához. Amikor a jó professzor részt vesz a kötelező tanári eligazításon lehajol egy mandragórához, kitépi a földből, és e szavakkal készíti fel az eljövendő életre az új ágyásában: - Ó Mandragóra, te sivalgó kisded, szomorú csecsemő, jövőtelen árva, akinek érettségével együtt szakad félbe életének szép kalásza, halld hát, minő gyötrelmesebb sorsok is vannak, mint a tied. Csitt, te kis süvölvény csitt, tudod úgy van ez, hogy a modern kor hűtelen diákjaira bízott pálmacsemeték, bizony reszketnek cserepükben, mert eljön az ideje annak, hogy egy vörös őket felragadja és növényi tekintélyükre, faméltóságukra ügyet sem vetve rázza és rázza őket, mint egy kutya a rongyát! Bocsássanak meg az ősi mágusok az ilyen ifjaknak, mint egy a MacEalair, mert én nem tudok! Csitt, te kis üvöltő, csitt! Persze az ilyen fantáziálások gyakran csak a túlédesített kávék hallucinogén mellékhatásai. - Jó, látom többen is arra várnak, hogy a társuk elkezdje a varázslatot - valahonnan a terem hátuljából jön a hangja, most halad el a mindenkori Mardekáros szekció mellett, aligha törődik az elöl firkálókkal. A hangját eléggé kiereszti ahhoz, hogy a pusmogás felett hallható legyen, de bizonyos zajszintig nem szokott csendet kérni, hiszen a némaság a könyvtárba való, nem egy gyakorlóterembe, ahol tiszta artikulációval varázslatokat kell mormolni. - Jut eszembe, a bátrabbak némán is megpróbálkozhatnak az igével, de ha még nem merik, akkor sem maradnak szégyenben. Tehát: érdemes a társuk munkájára figyelni, nem csak azért, mert egyesek akkor végre össze merik szedni magukat, hogy a saját fájuknak nekilássanak, hanem azért is, mert... - középhangos pukkanás töri meg a szavait. - Gratulálok Smith, sikerült eltüntetnie a fáját, ha megtenné, hogy elővarázsolja, nagy szívességet tenne magának. Éppen az imént javasoltam, hogy figyeljék meg a társaik pálcatartását, mert az felidézheti a korábbi évek emlékeit a hasonló bűbájokról... nagyon jó Higgins, de a sárgává változtatás még nem elég önmagában. A levegő finoman suhog, a könnyű bűbájhangok mellett felerősödnek a pálmák reszketései, minél több bűbáj ér egy fát, érezhetően annál jobban reszketnek a nyomorultak. - Első tűzeset, Finite - lendíti meg a pálcáját valahol a hugrabugos szekciónál, finom, sűrű, fekete füst szökken a terem mennyezete alá, megülepszik a zárt függönyök előtt. - Mielőtt újra megpróbálkozik vele, Mr. Green, mondja meg nekem mi az, amit nem tettek meg? Ez mindannyiuknak szól, akik már belekezdtek a bájolásba, és akik még nem! Mi az, amit nem tettek meg a parapálmával, pedig elősegítené a mássá-változtatását? Mi a legelső és legkönnyebb változtatás rajta? Túl azon persze, hogy szalonnasütéhez előkokszosítják. Gondolkodjanak, ez lehet a következő biztonsági jelszavuk, és az idei év legkönnyebb kérdése, ha egy kicsit szemfülesen, csak nézzék azt a rettegő szerencsétlent maguk előtt.
Ah, mi kegy, a kígyókirály ma nagyon engedékeny vele, kivéve, amikor hullanak a pontjai, mint a csillagok szoktak Augusztusban kitudjamiért, mert hát nem figyelhet minden órán, az rendkívül fárasztó is lenne. Nagy szerencséjére nem tud a flesshelyzetről. Igencsak meglepné ugyanis, hogy van olyan agyalágyult delikvens ebben az elcseszett iskolában, aki ne venné észre, amikor nyilvánvalóan van mit nézni rajta, bár... nem. Nem lepné meg. Biztos hugrás. Ami pedig a gazprofesszort illeti, a festmények árulásáról nem is beszélve? Még talán Mayall sem látná, milyen sötét jövőt is vetít előre ez a kis apróság egyfajta figyelmeztető, de megfejthetetlen ómenként illegve mindenki arcába. Főleg persze Pyrites arcába. Idegeibe. Nyugodt, délutáni láblógázós pihenőidejébe. Remélhetőleg épp valami nagyon bensőséges dologgal foglalatoskodik őkegyetlensége, amikor elfuvolázzák neki a nevét, legalább lesz kire gondolnia. ❤ Hátrasandít a válla felett, bizonyára csak a póz miatt tűnik laposnak a szürkén villanó pillantás. Biztos nem neki szólt be, nem? Dehogynem. Többek között nyilván, nem egy kolléga próbálja a társát utánozni, de őszintén? Ő csak szockodik, elvégre még van rá ideje, ha nem is az a last minute figura (leginkább mert a világi elvárások látszólag ritkán sem stresszelik), akár meg is nézheti, Vianne kis kacsói hogyan orvosolják a vibrálós pálmahelyzetet. Némán. Hát persze, francokat. Rápillant a pukkanásra, gonosz kis vigyor ül ki a képére. Ennél még az is jobb, hogy ő neki sem kezdett a sajátjának, legalább nem tette nagyjából lehetetlenné az órai feladatot. Az ő fája nem reszket jobban az alapállapotnál. Leginkább azért, mert még egy árva bűbáj sem érte, nem véletlenül. Beszólás, vagy sem, egyszerűen csak hasznosabb dolog a többiek hibáiból tanulni, mielőtt maga esik neki hentesbárddal a szerencsétlen zöldségnek. A hugrások bugolnak, persze. Nincs új a Nap alatt, bár kicsit égő. Ó jaj, Rodney, az biztos kurvára nem jó jel, ha a pálma elhajítja félelmében az összes kis levelét. Hát Greywood, a sóbálványátok sem tűnik az igazinak. Nem sokat lehetett kiszolgáltatott helyzetben, ha fogalma sincs arról, az mennyi félelmet és ellenállást generálhat? Egy parapálma nyilván nem rendelkezik a megfelelő perverzióval ahhoz, hogy élvezze, dehát min lepődik meg, nem? Griffis, a legtöbbjük a fejével falnak megy, nem pedig gondolkodik. Auréle konkrétan hátradőlt karbatett kézzel és magában, időnként meg nem magában röhögcsél a többiek szerencsétlenkedésén. Fű és látszat alatt meg megfigyel és bármennyire is nehéz elhinni jelen szituációban, kifejezetten fókuszál a tanerő hangjára. Miután Green lapít, mint szar a fűben, a pillanatnyi kuss pedig a szégyen és gyalázat bűzét eregeti, elunja magát. - Risus hilaris. - Antihősünk még csak véletlenül sem suttog, vagy használ néma bűbájt, a pálcáját már jól begyakorolt unikornisszelídítő mozdulattal irányítja a saját fonnyadt pálmájára annak ideiglenes boldog élete reményében. Mert ő ennyire jó arc.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Tárgy: Re: 2001, január - Parapálma átváltoztatása Hétf. Feb. 13, 2017 11:44 am
//Vianne ebben a körben is írhatsz nyugodtan, ha akarsz//
Szurokélű megjegyzései ártalmatlanul szúrnak és noszogatnak, senkinek sem kell félnie, hiszen a kivárás semmiképpen sem jelenthet pontvesztést, mert a jó munkához idő kell, a balesetek elkerüléséhez pedig magabiztosság. Mégis helyez valamilyen nyomást a gyerekekre a munkavégzés elvárása, és ez így lesz mindig is. Elvárások nehezednek majd a taláros vállakra, és a jövőben nem lesznek ott a bájoló padtársak, hogy segítsenek. - Ez kissé erőszakos megoldás volt - de nem derül ki, hogy kinek célozta a megjegyzést közbevetésként, az első vörösökről egészen elfordult a figyelme, valami nagyon zajosat kéne ahhoz csinálniuk, hogy visszatérjen hozzájuk, vagy éppen a feladatot, de senki se essen kétségbe, a figyelmének hiánya pusztán átmeneti jelenség, visszatér majd azokhoz, akik várják és azokhoz is, akik nem, noha látszólag ebben a teremben mindenkinek van félnivalója, a parapálmák reszketése mind átütőbb, finom vonaglásuktól a kandalló lángjai kelnek túlvilági táncra, rezgő formációkkal festve meg a kormos tűzteret, lobogásuk ingatag fényeket vet a legközelebb koncentráló feszült arcokra. - Újabb kézfeltartás nélküli öt pontja lehetne a Mardekárnak, ha Mr. MacEalair az iskolánk alapvető jelrendszerét elsajátította volna elsőéves korában - a hangjával együtt sötét talárjában Blackbridge is előreúszik, a hollóhátas szekció mellett megáll, elismerősen nézi Auréle paráját. A csoffadt, megtépázott kis flóraelem egészen eldobja az agyát, bár biológiai képtelenség, hogy rendelkezzék vele, szárnyasan hasogatott hosszú leveleinek karcsú zöld szalagrengetege reszkető zizegés helyett surrogni kezd, ahogy felfelé löki őket a derű. Még a meggörnyedt szár is kiegyenesedik, reménykedve veti fel üstökösfejét. - Úgy van, ahogy mondhatná, de nem mondta. Önök elfeledkeztek a pálma félszéről, vagyis, jobban mondva, nem törődtek vele, holott kézenfekvő választás az elsődleges viselkedési jegyek megváltoztatása, mielőtt nagyobb, minőségibb változásokat idézünk elő a fában. Természetesen azoknak, akik a rezgő nyárfát célozzák meg nem szükséges előkészítő bűbájt végezniük, mert a rezgő nyár ura a félelmeinek, de a legtöbb faféle hangulatát nem nyomasztja félelem. A tenyerét Auréle pálmája fölé emeli, és néhány levél derűsen belepacsizik. - A derítő bűbájt azonban nem ajánlom mindenkinek, bár kétség kívül ez egy kiválóan kivitelezett megoldás, ám a vidámság szélsőséges érzés, hasonlóan a félelemhez, nem középállapotra hozza a fájukat. Mi tehát az elméleti lépés... Mayall? - A félelem közömbösítése. - Hogyan? - Mondjuk... zenével - a szőke korán lemutált hangjában mesterkélt érdektelenséget présel, mintha az ég világon semmi sem tudná felcsigázni. - Látom nagyon szeretné megszerezni MacEalair pontjait, mielőtt Miss Gardner kisasszony megint lecsap rájuk. Mutassa meg, Mr. Mayall. - Ch - a fiú akkorát sóhajt, hogy előre hallani, az ezüsthárs megemelkedik és tág amplitúdójú íves mozdulatokkal sötétsárga fényeket rajzol a levegőbe. A halk zene körbeöleli dús lombú pálmáját, nyugtató hárfazenét idéz, romantikus, középkorias dallamokkal, furulyaszóval. Mintha altató dallam lenne, de nem álmosító, evésre, merengésre csábító, és a pálmája néhány lágy fodrozódás után felhagy a reszketéssel. - Öt pont a Mardekárnak, Mayall pálmája már készen áll. Önök, akik még nem tettek maradandó kárt a fájukban lássanak munkához. A zene, a simogatás, a nyugtató bűbájok mind hatásosak lehetnek, ahogy a vidító is, kérem ne... oh Mr. Ackerman máris demonstrálta, a Tarantallegra nem megfelelő bűbáj, a doxy szerelmére, takarítson már össze! - a hangját éppen csak megemeli, ahogy a hugrabugos részlegen harsány röhögés közepette a fiú pálmája kiugrik a cserepéből és a peremén a gyökerein sárfröcsögtető táncba kezd. - Nos, Mr. MacEalair, magán a szemem. Mivé változtatja a fáját?
Nos, Auréle nem az a fajta, aki akármitől megijed - bár Rengetegnyi bizonyíték van rá, hogy képes rá -, a presszió szerinte úgy az igazi, ha test a testnek játszik. Ó, hát. Erre azért viszonylag kevés lehetősége van a kedves tanerő vonzatában úgy nagyjából bármikor is. Mi pazarlás! Elkezd firkálgatni a saját pergamenjén és csak a megjegyzésre pillant fel. Az erőszakosság igazából illik néhány kollégára errefelé, ám pillantása önkéntelenül is Ackermanra vándorol, aki azonban a rajtakapottak ingerültségével néz hirtelen az ellenkező irányba. Semmi gond, Griffis kolléga, Auréle tudja már, amit tud. Előrehajol a pálmácskához, ha már rajta minden figyelem, léhán csókol rá az egyik érte ácsingózó kis boldog levélre, onnan hunyorog fel a professzorra. Valahogy elmarad a frusztrált fújás a pontatlanság okán, a fiú lelkikarrierjének gerincét sajnálatos módon nem töri ketté a tény, hogy mostanra a professzor szerint is tíz pontot megérdemelt, noha következetesen másnak adja őket. Mert nincsenek kétségei, hogy valahol visszaköszönnek majd a pontocskái így, vagy úgy. Akár szórakoztató is lehetne, ha nem kéne kerülnie a klubhelyiséget egy darabig, dehát carpe diem, nemde? Kikéri magának, ő aztán nem feledkezett meg a félszről, nyilván nem rá érti, ugye? Némi önelégültséggel dől hátra a székben, oldalra biccenti az állát a pálma tenyérbekurvulásába. Ah, hálátlan kis gaz, máris másnak illeg! Ó helló, Mayall. Azt hiszi, elhiszi neki, hogy semmi nem tudja felcsigázni? Mhmhmhmhm, a leskelődés feledhető apróság, nem igaz? Oldalra fordul a székben, figyelmét megkapja a vonzó szőkeség. A fiú varázsa természetesen tökéletes, éppen ahogy az elvárható. Éééés pont. Hát persze. Kedves professzor, ma sziporkázik! - Nem is értem, miért nem a simogatással kezdtem. - Sóhajt egy teátrálisat és persze... ő tudja. Részéről egyáltalán nem tűnik megfelelő útnak semlegesíteni a pálma érzéseit ahelyett, hogy egy irányított, kiugróan szélsőséges sávban tartaná, elvégre... Beharapja a száját a táncoslábú pálmára, bár a vidám, alattom rókamosolyt még ez sem állíthatja meg. Tarantellegra? Mégis hol jár az eszed Ackerman? - Hmh? - Pillant fel hirtelen, ahogy a nevét hallja újra és újra és újra. A professzor imádja, ha ennyit szólongatja, de a nevét legalábbis mindenképp. Tízpontos angyali mosoly terül el az arcán, mutatóujja a pálmácska egyik izgága levele alá cirógat. - Fúriafüzet, természetesen. - Azt mondta, a saját biztonságunk érdekében ne próbálkozzanak vele, nem? Majdnem úgy hangzik, mint valami tiltott dolog, szóval... az sem kisebbíti épp a dolgokat, hogy ha elrontja, itt kitör a pánik és zűrzavar. Újabb botrány a Roxfortban, főszereplő Auréle MacEalair és az elszabadult parák kicsiny fúriája. Mintha csak erre a kérdésre várt volna, visszafordul a zöldséghez, egyúttal a rajzhoz is. Mostanra felvázolta a kinti fúriafűz kicsinyített változatát a papírra, bőven megérett az idő arra, hogy komolyabb munkálatokba is kezdjen, erre pedig - a látszat ellenére - még koncepciója is van. Nem biztos, hogy működik, de hé? Maximum a prof nem lesz tőle lenyűgözve.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Kezdőlap
