Milena Scamander

          Philadelphiában születtem, mivel a szüleim hosszú időt töltöttek a kutatásaik miatt az Egyesült Államokban. És nem csak a kutatások miatt, hanem meg akarták látogatni a nagymamám Porpentina szüleit és hugát. Sohasem meséltek túl sokat erről az időszakról, azt hiszem, én is csak amolyan véletlennek köszönhetem a születésem, annyira lefoglalta őket a saját dolguk. Pont, mint engem most, csak nekem még nincs meg az ideális társam. Ennek köszönhetően az első varázslóháború nagy részéből kimaradtunk, hiszen már négy éves voltam, mikor visszaköltöztünk ide. Akkor anyuék bújkáltak, teljes egészében ki akartak maradni, és sohasem meséltek róla, hogy nehezen ment volna nekik.
         A gyerekkorom pont ezért érdekesnek számított és még ma is az lenne. A két világ teljesen más volt annak ellenére, hogy a varázsvilágról beszélünk. Az ottani gyerekek féltékenyebben őrizték a titkaikat, még mások előtt is vagy csak nekem tűnt így, de mikor hazajöttünk, mintha felszabadultam volna, és addigra megszületett az öcsém is, így volt bőven lehetőségem mivel lekötni magam. Néha, mikor anyuék elmentek rövidebb időre, vagy csak meg kellett jelenniük valami elegáns estén, elvittek a nagyiékhoz. Olyankor csak leültem a nagypapa mellé, és addig hallgattam a történeteit, amíg el nem aludtam. Sokat olvastam, leginkább képeskönyveket, és büszkén figyeltem a szüleim az ajtó résén keresztül a munkájuk közben. És bár azt mondhatnánk, hogy ez így volt tökéletes, tévedés. A sok munka, az aranyvérűekre jellemző összejövetelek mellett szinte nem is volt idejük velünk foglalkozni. Elhanyagolva nem éreztem magam, csak néha. Jól esett volna alkalmadtán, ha megsimogatják a fejem, és megdicsérnek. Vagy ha rossz volt a kedvem, akkor odajönnek hozzám, és megpróbálnak felvidítani. Nem így lett, és én egyre többször menekültem a könyvek világába, miután megtanultam olvasni, vagy pedig az öcsémmel jártuk a családi birtokot, néha sötétedés után hazaérve.
         A Roxfortba kerülésem után már teljesen más világ várt rám. Eleinte kicsit elhidegülve a többiektől próbáltam boldogulni, aztán az idő múlásával szép lassan kezdtem felolvadni. Akkor sikerült barátokat is szereznem, a tanárokat is más szemmel láttam, és hamar kialakult, hogy a gyógynövénytan és a bájitaltan lesz a kedvencem. Volt olyan, hogy akkor is az üvegházakban töltöttem az időt, mikor mindenki más mással volt elfoglalva. Ekkorra alakult ki bennem az a szenvedély, amiről a szüleim és a nagyszüleim is meséltek. Egyszer még meg is jegyezték, hogy mennyire stréber vagyok, és jobban oda kéne figyelni a barátaimra, és bár ezt a rosszakaróim mondták, igazuk volt. Utána hetekig nem néztem az órákon kívül az üvegházak felé a bűntudatom miatt, viszont így az bántott, hogy elhanyagolom azt, amit szeretek. Végül a barátaim nyugtattak meg, azzal, hogy örülnek neki, ha velük vagyok, de jobban szeretnek boldognak látni, mint utánuk szellemként koslatni. Innentől újra helyreállt minden, szerencsére. Az iskolát ebből a két tantárgyból kitűnővel zártam, de a többi sem lett rossz, aminek nagyon örültem, és nem csak én.
         A szüleim bevettek néhány kutatásukba, és biztosítottak arról, hogy majd minden támogatást megkapok, de ekkor már tudtam, hogy saját magam akarok boldogulni és nem az árnyékukban növekedni. A család neve így is elég teher volt néha számomra. Láttam az iskolában és később is a nevem hallatán megjelenő elvárások csillogását a szemekben. Nem volt jó, ezért igyekeztem eltűnni a szemek elől, amennyire lehet. Elköltöztem otthonról az Abszol-útra, de időnként hazajártam és immár teljes jogú tagjaként az elitnek részt vettem az összejöveteleken is, ami néha nehéz volt. A szívem újra, és újra hazahúzott. Az iskola utáni időt igyekeztem kihasználni az ismerkedés szempontjából is, így volt nem egy kapcsolatom néhány év alatt, de ezek közül csupán egy bizonyult annyira tartósnak, hogy hónapokig tartson. Valahogy egyik sem adta meg azt, amit elvártam, pedig idővel lejjebb adtam a mércét és nem csak én.
         Ebben az időszakban jártam külföldön is. Eljutottam Dániába, ahol új növényekkel és új bájitalokkal ismerkedtem meg. Felettébb örültem a lehetőségnek, és itt tovább ajánlottak egy másik helyre is. Élveztem a hideg után egy melegebb helyre költözni átmenetileg, és Olaszország tényleg csodálatos hely volt. De ennek vége szakadt, mikor egy házassági ajánlat miatt haza kellett jönnöm. A szüleim, szerintük megtalálták nekem az ideális férjet, de már abban a pillanatban tudtam, hogy tévednek, mikor megláttam. Az ösztöneim azt súgták, hogy nem sülne ki semmi jó ebből a frigyből, így udvariasan és hatalmas botrányt keltve, visszautasítottam a lehetőséget. Ekkor helyezkedtem el a patikában, és kezdtem teljes erőmmel a kutatásokra, és a munkámra koncentrálni. Volt olyan időszak, mikor a lakásom tele volt jegyzetekkel, és készült az első publikációm is.
         Aztán megtörtént az a baleset, a szüleim házában. Az én kis lakásom kevésnek bizonyult hozzá, és csak később tudtam meg, mennyire veszélyesnek is. Az édesanyám elterelte a figyelmem egy pillanatra, ami pont elég volt, hogy az egyik hozzávalóból egy cseppel többet tegyek bele a kelleténél. Ez egy kisebb robbanáshoz vezetett, ami nagy kárt nem tett a konyhában, de engem megégetett, és azóta is viselem a nyomát. Rengeteget gondolkodtam rajta, hogyan történhetett, mivel nem lett volna szabad megesnie, és csak arra tudok gondolni, hogy talán nem is a mennyiség, hanem két hozzávaló nem kompatibilis egymással. Azóta nem is próbálkoztam ezzel a főzettel.
         Amikor lehet, visszamegyek a Roxfortba Bimba professzorhoz, és tanácsokat kérek tőle, vagy éppen megbeszéljük néhány új növény viselkedését, nevelésének körülményeit, de az is lehet, hogy csak teázunk egyet. Szerencsére a patikában a főnököm nem tud arról, hogy a háta mögött teljes egészében kihasználom az üzlet adta lehetőségeket, és zárás után, sokszor éjszakába nyúlóan dolgozok az új főzeteken, és a vevők gyógyszereit is itt állítom elő. És nem tudom, nem figyelmen kívül hagyni, amit a főnököm csinál. De nem értem, hiszen felesége van, ő pedig a nyílt színen udvarol nekem, és ez biztos. Össze vagyok zavarodva ettől, és nem tudom hova tenni, de nagyon jól esnek a bókjai és észrevettem, hogy mostanában már akarva-akaratlanul is keresem a kegyeit. Van olyan, mikor elbambulok egy pillanatra és csak őt nézem, ahogy kiszolgálja a főzeteimmel a vevőket. Olyan jó érzés. Mind a kettő, hiszen kedves, és odafigyel másokra, de aztán észbe kapok, főleg, mikor felém fordul, és én pirulva fordulok az üstöm felé.
         Úgy egy éve minden megváltozott. Anyu összetörten jött el hozzám, mint akkor kiderült a Merlin-díj átadó ceremónia után. Sírt, és én még soha nem láttam így sírni. Mindig olyan hűvös volt, a munkájára figyelt, de hogy nem ő kapta meg a kitüntetést, kiejtette a komfort zónájából. Egész éjszaka vigasztaltam, és azóta is hallgatom a dühét, a sírását, apu oldaláról pedig a dicsekedést, és az ösztönzést. Szeretem őket, és félek, hogy ez majd a házasságuk rovására megy. Én nem akarok igazságot tenni köztük, de sokáig nem is tudom csinálni tovább, hogy a közvetítő legyek közöttük. Az öcsém persze az egészből kimarad, hiszen járja a világot, ő a saját életével foglalkozik, de én ezt nem tudom megtenni. Fontosak a szüleim, ezért próbálom összehozni őket különböző módszerekkel, eddig azonban nem sikerült. Én egyre jobban a munkámba menekülök már előlük is, amit a barátaim sínylenek meg. Csoda, hogy eddig kitartottak.
         Aztán nemrég történt egy olyan dolog, amire nem számítottam. Kaptam egy levelet Bimba professzortól és Ms. Grangertől is ugyanazon a napon. A professzorasszony szólt, hogy majd egy fontos ügyben fognak megkeresni, és valóban. Ugyan elkéstem a megbeszélt találkozóról, pedig csak annyit kellett volna tennem, hogy kimegyek a patikából át a fagyizóba, de végül sikerült mindent megbeszélnünk. Ez szerencsére kicsit eltereli majd a figyelmem a szüleimről. Azóta még többet olvasok és keresem az okokat, hallgatom társaim beszámolóját, és reménykedem benne, hogy küldetésünk sikeres lesz.