Calla Fortescue

Anya.
Nézzük egymást, mintha a hintaágy kilométeres szakadékot jelentene. Remélem, nem jön közelebb. Ezúttal képtelen lennék elviselni a babusgatást, a kezét az arcomon, a vállamon. Jólesik ez a némaság, némán a kávémba kortyolni, némán figyelni a késő nyári égbolt alatt játszó gyerekeimet. Annyira szereti őket! Tudom. Hiszen ismerem az anyámat. Látom a mozdulatot, amivel összekócolja Alba haját, és azt is, ahogyan Henryt az ölébe ülteti. Velem együtt fáj ő is, mert valami, ami járt volna az unokáinak, örökre elveszett. Sóhajt, remegősen, erősen, és már tudom, hogy hamarosan beszélgetni fogunk, pedig mennyivel jobb lenne, ha most egy szót sem kéne kipréselnem magamból!
- Miben egyeztetek meg?
– Minden második hétvégén elviszi őket.
- Elmondtad nekik, hogy miért…?
– Anya, ne hülyéskedj már! Hogyan mondhatnám ezt el nekik?
- Alba már tizenhárom éves. Meg fogja érteni.
– Éppen azt nem akarom, hogy megértse!


Florean bácsi.
Egy szelet mézeskrémes árválkodik csupán a tányéromon, de sajnálatos módon, még a látványát sem bírom, nemhogy leerőltessem a torkomon. Meresztem a szemem. Sírj nyugodtan, ha akarsz, Florean bácsi egy szalvétát csúsztat felém az asztalon, de megrázom a fejem. Már nem tudok sírni. Már túl vagyok azon a ponton, ahol a könnyek beszéltek helyettem. Fáj, iszonyatosan fáj, és olyan bugyrokból tör föl belőlem az undor, amiknek a létezéséről nem is tudtam. Hányni szeretnék. Az jól esne. De az sem megy.
- Nincs étvágyad?
– Kösz, Florean, de nincs.
- Kérsz egy teát?
– Most nem. Figyelj, nyugodtan menj el! Biztosan van elég dolgod!
- Az várhat. Mi a helyzet az állásoddal?
– Mit gondolsz? Nem dolgozhatok ott tovább.
- Keresel?
– Egyedülálló anyaként nem kapkodnak utánam.
- Miért nem jössz el hozzám?
– Jaj, ne viccelj! Megennék mindent, ami a pultban van!
- Nem most mondtad, hogy nincs étvágyad?


Celia.
Mintha egy tornádó vonult volna át a lakáson, Cel mégis riasztó nyugalommal ül le mellém, felém nyújtva az egyik pohár vörösbort. Az ő pohara már félig üres, talán ezért nem zavarják a csatakiáltások, amik a gyerekszobából kiszűrődnek. „Szétlövöm a fejed, te fogyaték! Nem, te faszfej, én lőlek szét!” A nővérem már bőven hozzászokott a csatazajhoz, hiszen három fiúgyermek anyja, és a sógorom, akibe annak idején éppen a szilajsága miatt szeretett bele, maradéktalanul átörökítette a genetikáját. Kalóz-genetika.
- Tudom, hangosak.
– Nem is mondtam semmit, Cel.
- Csak a szemeden látom. Megint úgy nézel.
– Hogy nézek?
- A „baszki, hova kerültem?!” nézéssel.
– Tényleg? Bocs. Pedig nem aggódom, Henry biztosan jól elvan velük. Otthon Albával is folyton gyepálják egymást.
- Kell nekik ez a kis ereszd el a hajam. Biztosan elég feszültek most.
– Az nem kifejezés.
- Mennyit mondtál el nekik?
– Nem kellett mondanom semmit. Leon múlt hétvégén bemutatta az új anyukájukat.
- Nem mondod?!
– Hát igen. Alba szerint valahol a húszas évei elején van, kviddicsjátékos a Holyhead-i Hárpiáknál. Menő.
- Tehát megvan a válasz a kérdésedre, amit sosem mertél feltenni. Neked is be fogja mutatni a kis ribancot?
– Azt kérte, találkozzunk egy pénteki ebédre a Carlo’s-ban, mert biztosan könnyebb lenne a gyerekeknek is, ha mi ketten jól kijönnénk.
- És te elmész?
– Tehetek mást, Cel?


Leon.
Elképzelem, ahogy felkapom a balomnál nyugvó villák egyikét, átvetem magam az asztalon, és az arcába vágom. Sokszor. A szemébe, mert az biztosan rohadtul fáj. Vagy át sem kell lendülnöm, elég, ha megcélzom a kézfejét, és ordítani fog. Ordítani, mint egy sebzett állat, mint ahogyan én a padlóra roskadtam, miután négy hónappal ezelőtt fogta a bőröndjét és kigurult az életünkből. Akkor egy hétig azt hittem, vége lesz a világnak. (Talán vége is lett.) De azóta felálltam. Leporoltam magam. Kihűltem. Ezért vagyok képes ordas fantáziák között is gúnyos mosollyal, rezzenéstelen tagokkal ülni.
- Jól nézel ki, Calla.
– Kösz.
- Azt rebesgetik, most te is Floreannál dolgozol. Pedig a te képességeiddel…
– Mi van a képességeimmel?
- Többre is vihetnéd ennél.
– Hát, igen. Vihettem volna, de nem vagyok hajlandó szerkesztőként a volt férjem keze alá dolgozni.
- Még mindig azt mondom, meg tudtuk volna oldani személyeskedés nélkül.
– Akkor még mindig hülye vagy.
- Inkább csak jól jönne a Prófétának, ha visszajönnél. Az új főszerkesztőnk nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
– Az már nem az én bajom. Mit mondtál, mennyit késik a te szűzies maitress-ed?
- Ne nevezd így, oké?
– Miért, Leon? Hogyan szokás nevezni a nőt, vagyis várj, inkább kislányt, bakfist, akivel a férjed félrelép?
- És mit tettél te mindeközben?! Ez sosem jut eszedbe, ugye? Persze, hiszen mindez az én hibám, én csesztem el, te pedig szegény, ártatlan áldozat csak zokogsz a pálya szélén, mindenki téged vigasztal! Mert az, ha a feleség kasztrálja a férjét, nem olyan borzalmas vétek, az elnézhető, arra vállat rántunk, de képzeld, Calla, most boldog vagyok! Mert ez a lány, akit te fölényesen a ribancomnak nevezel, nevet a vicceimen, szeret velem lenni és nem zárkózik be évekre!
– Hát, én nem érek rá tovább várni a maitr---, bocs, erre a csodálatos hölgyre, aki újra boldoggá tesz téged! Vedd úgy, hogy a kávémat te állod, nekem edzésre kell vinnem Henryt!
- És az ebéd?
– Jó étvágyat hozzá!


Alba, Henry és Jacob.
Alba még mindig hiányzik. Három éve már, hogy elment a Roxfortba, de az ősz nem lett könnyebb. Számoljuk a napokat az öccsével a karácsonyi szünetig. Henry néha a nővére kedvenc orrait és hajait követeli órákon keresztül, mert ha almazöldre színezem a fejem, olyan érzése támad, mintha hárman lennénk itthon. Az idei év különösen nehéz, főleg mert, míg az apja velünk élt, ő elterelte a kisfiunk figyelmét mókázással, közös programokkal a nővére hiányáról. Próbáljuk feldolgozni a létszámcsökkenést, már amennyire egy hétévessel ezt fel lehet. Könnyebb, mikor az iskolából levél jön. Az én maximalista nagylányom oldalakat tud írni, ezeket Henry fáradhatatlanul olvassa, olykor hangosan nekem, mert már nagyon szépen, folyékonyan megy neki.
A ház menetrendszerűen kiürül, minden második hétvégén, vasárnap este 6-ig egyedül vagyok. Bár ne lennék! Régen, még amikor Jacobot vártam, azon aggódtam, hogyan lesz időm magamra három gyerek mellett. Hogyan fogok pihenni, feltöltődni a zajban? Visszatekintve mindez húsba markoló, gusztustalan önzés. Jacob sosem született meg. Talán, ha a dolgok másként alakulnak, most én sem ülnék egyedül, a kongó üresség közepén, ismerős bútorok között, egy felépített élet szilánkjait kerülgetve. Fáj a csend. Fájnak a remélt, balgán elvesztegetett lehetőségek. Fáj, hogy sosem tudom meg, mi lett volna, ha. Mi lett volna, ha jobban odafigyelek rá és magamra? Ha a gyászomat nem őrzöm meg magamnak? Akkor talán most a hétéves fiam nem egy vadidegen nő arcára adna puszit. Butaság, nem igaz? Újabb súlyos köveket gördíteni oda, ahol már van elég. Mégsem tudom abbahagyni. Ezt sem.
- Szeretlek, anya! Holnapután jövök!
- Henry, várj! Itt felejtetted Alba levelét! Tudod, azt mondtad apunak, hogy felolvasod.
- Ja, igen. Érezd jól magad és ne cigizz, amíg nem vagyok itt, hogy a kezedre csapjak! Mert irgumburgum lesz!
- Oké, megígérem, nem lesz semmi ilyesmi! Vigyázz magadra!
- Tudod, hogy mindig vigyázok!
- Igen, tudom.