Ha az ember sokáig hagyja, hogy a hibáiból származó bűntudat démon módjára kísérje minden lépésénél, előbb-utóbb hozzászokik az önsajnálkozáshoz, és minél jobban távolodik el a megszokott életstílusától, annál nehezebb lesz kimászni az önsanyargatás medréből. Azóta, hogy Adamhoz költöztem, semmi dolgom nem volt a testi, lelki gyógyuláson kívül. Eleinte valóban ágyhoz voltam kötve, ugyanis a megkínzott szervezetem teljesen kimerült és elég nagy volt a lehetőség arra, hogy elvetéljek, ha még jobban terhelem, de az idővel meglepő módon elfogadtam a tényt, sőt, később mentségként használtam arra, miért nem vagyok hajlandó kikelni az ágyból. A bátyám valamiféle elrejtő bűbájt végeztetett el rajtam, hogy nyerjünk egy kis időt, és legyen elég arra, hogy felépüljek, azonban mind a kettőnk teljesen tisztában volt azzal, hogy ez a megoldás hosszútávon sajnos nem elég hatékony. Ezzel a tudattal próbáltam küzdeni nap, mint nap, azonban kudarcot vallottam, így a javulás alatt rövid ideig bár, de kámforrá vált az az élni akarás, aminek köszönhetően mind a kettőnk az élők közé tartozik jelenleg. Álmatlan éjszakaimban csak arról tudtam gondolni, mennyire ostobán és meggondolatlanul viselkedtem, és milyen könnyen kerültem ebbe a helyzetbe saját hibámból. Emlékszem nagyanyám szavaira, mielőtt Adam kritikus állapotban kihozott volna a kúriánkból. „Magányra ítélted magad, lányom.” Napokig szinte csak ezt az egyet hallottam, és bármilyen mellékes zajjal próbáltam elnyomni, dédim hangja sikeresen túlordította meddő próbálkozásaimat. Így aztán könyvekkel és más hasznos, vagy épp haszontalan teendőkkel igyekeztem lefoglalni magam, hátha csupán az a baj, hogy szakadatlanul a közel múltban történteken gondolkozom. A napokban baglyot kaptam Echo-tól, amiben szegényem azt igyekszik minél kímélőbb szavakkal taglalni, hogy esetleg látogatást tehetnék egy pszichológusnál, hisz vannak olyan kismamák, akik pusztán attól kattannak be, hogy megpróbálják elfogadni a valóságot: állapotosak, én pedig ennél sokkal súlyosabb eseményeken mentem keresztül. És nem tagadom, ezzel a gondolattal is viszonylag sokáig játszottam, vagy igazából egészen addig, amíg egyik reggel végre nem csak azért lapozgattam egy újságot, hátha híreket tudok meg a gyermekem apjáról és a közelgő esküvőjéről, hanem hogy munkát találjak Voltaire Candide című könyvében rejlő tanácsokat követve: ha dolgozom, újra a leges legjobbnak látom a világot, amiben élek. Egyértelmű okok miatt Adamnak még nem szóltam, hogy találtam egy cukrászdát, ahol épp munkaerőt keresnek. Attól tartok, döntéseim ismét meggondolatlanok és botorkák – erről ő is hasonlóképp fog vélekedni - azonban egy ösztön azt súgja, itt az ideje, hogy megtapasztaljam a nagybetűs életet és lehetőségeimhez mérten a legjobb körülmények között várjam a családom legújabb tagját. Többször is megfordult a fejemben, hogy kockázatos állást vállalnom – és nem csak a saját egészségem miatt, hanem az engem körülvevőkéért is – de ha az utcán megtalálnak, akkor itt is meg fognak, szóval egyelőre minden hely egyenlően veszélyes számomra. Ami a munkakört illeti, egy cukrászdában dolgozni nem lehet olyan megterhelő, ha pedig annak bizonyul, bármikor visszaléphetek. Ezen kívül úgy vélem, lesz egy próbahetem, így még az sem biztos, hogy megfelelek az elvárásoknak. Frissen szerzett tudásom szerint nem jogszabályos, ha az állapotom miatt nem vesznek fel, így ettől nem kell tartanom, azonban ha nem merül fel, nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek elárulni jövendőbeli munkaadómnak. Ami pedig ennél is nagyobb problémát jelent: mégis hogy közlöm egy muglival, hogy születendő gyermekem nagyapja bosszúszomjasan üldöz és nagy a lehetőség arra, hogy halálfalók tömkelege tér be a stüizőbe, hogy bármi áron elvegye a bennem élő csöppség életét? Elhessegetem a negatív gondolatokat, mielőtt feladnám a döntést, és átlépve a lakás küszöbét mélyen beszívok egy jókora korty levegőt. „Minden a legnagyobb rendben lesz.” Annak ellenére, hogy Londonban születtem, és egy ideig itt éltem, nem mondanám, hogy könnyen találtam meg a cukrászdát. Lehet, megkérem a bátyám, hogy segítsen kieszelni a legrövidebb útvonalat, de előtte mindenképp meg kell szereznem a posztot. Belépve a helyiségbe, kis harag hangja üdvözöl. Szeretem az efféle csilingelést, és bár fogalmam sincs, honnan származik az ajtó félfájáról lelógó csengőcske, merem gyanítani, hogy jelentősége leginkább a figyelmeztető hangjában rejlik. Mintha csak azt mondaná, vendég érkezett, akárhányszor betér valaki. - Jó napot! – köszönök egészen hangosan, hisz egyrészt így illedelmes, másrészt még egy árva lelket sem látok. Túl korán érkeztem volna?
Helyt tudok állni, persze. Egyedülálló anyaként egyszerre vagyok időzsonglőr, sofőr, szórakoztató személyzet, pszichológus, gasztronómiai zseni, papírzsepi adagoló, gyógyító, menedzser, szurkoló, szerelmes, idegroncs. Henry rajzát bámulom, miközben gyorsan elfogyasztom a reggeli tejeskávémat. Floreannal megbeszéltünk, hogy a korai rohamot én viszem, mert ha a fiam hazajön az edzésről, szívesebben tölteném vele a délutánt. A fagyi pultot ugyan két hete aludni küldtük, de még mindig vannak járókelők, akik betérnek, kérdeznek a málnás-mokkás, vagy a citromos-bodzás ízekről, tagadhatatlanul jól esik az érdeklődés, és fáj elvenni a kedvüket. Ilyenkor végül mégis beülnek, rendelnek, elkérik a vendégkönyvet - ha ilyen, ha olyan, mindig találnak valamit, amit érdemes beleírni. De a nagybátyámnak igaza van: ezt kettesben cipelni képtelenség. Előrukkolni a téli kínálattal, megtervezni az új arculatot, szerződtetni és interjúztatni... agyrém. Olykor hiányzik a munkám a Prófétánál, a munkám a volt férjemmel, ahol a szavaimnak jelentősége volt, és nem nézhettek rám becsmérlően, azzal a "te csak egy cukrász vagy, hess vissza a nyújtófához, és ne üsd az orrod a nagyok dolgába!" nézéssel. De semmi pénzért nem mennék vissza. Leon mellé? Ugyan.
Mélázásomból a csengő hangja riaszt fel, halk, nyögős sóhajjal hörpintem fel a kávémat, megtörlöm a kezem az egyik konyharuhában és kilépek a hátsó traktusból. Mosolyt varázsolok az arcomra, egy ártatlan ábrázatú, fiatal lány vár rám, akit nem akarok elijeszteni. - Szervusz, mit parancsolsz? Itt fogyasztanál vagy elviszed? - kérdem, miközben behelyezkedem a pult mögé. Egy részem reméli, hogy nem állásinterjúra jött, mert akkor jobban járna, ha Florean venné a szárnyai alá, és ő kérdezné ki. De ki tudja? Talán csak egy jó adag, fűszeres-tökös kávéra vár, az ellen pedig nincs kifogásom.
Kellemes kis helyiségnek tűnik ez a cukrászda, és ha a kinézet, no meg a rend alapján kellene vélemény alkotnom, azt mondanám, a tulajdonosai csak jó emberek lehetnek. Nem is képzelhető el ez másképp, ugyanis ha valaki szeret sütni és tehetsége is van hozzá, biztos munkál benne olyan tudatalatti, vagy egészen tudatos vágy, hogy a csodás ízekkel boldoggá tegyen másokat is. Egyébként édesanyám kicsi korom óta azt mondja, egy étel, vagy sütemény titkos hozzávalója a szeretet. Anélkül mind ízetlen és élvezhetetlen. Ujjaimban enyhén sajgó érzést tapasztalok, ami annak köszönhető, hogy errefelé többször is tördeltem szegény praclijaimat idegességemben. És noha tudom, aggodalomra semmi okom, hisz rávettem magam, hogy eljöjjek, ami pedig ebben az időszakomban már fél siker, mégis olyan erős görcs markolja gyomromat, hogy a dióméret is enyhén túlzó kifejezés lenne. Pár rövid másodperccel, hogy megszólalok, a pult mögé egy fiatal hölgy áll meg, aki kedvesen mosolyog rám. Automatikusan én is elvigyorodom, de érzem arcizmaimon mennyire merevek, ez nem az az igazi szívből szóló mosolygás, ami Thalia Traynorra jellemző. Közelebb lépek az ismeretlen nőhöz – fejemben már olyan gondolatok születtek, mint vajon ő lesz e a főnököm, vagy remélem, elég jól festek egy állásinterjúhoz – majd kezet nyújtok neki. - Jó napot! Thalia Traynor vagyok és állásinterjúra jöttem. Ha jól láttam az újságban, és nem járok rossz helyen, akkor személyzetet keres. – magyarázkodom, mint egy kislány, akit épp csínytevésen kaptak el. – Remélem, nem jöttem rosszkor, vagy korán, mert ha igen, szívesen elfoglalom magam, vagy visszajövök máskor. Arra eddig nem is gondoltam, hogy esetleg az állást már betöltötték, és noha nem közöltek velem ilyet, fura reménytelenség lesz úrrá rajtam, amint a gondolat megfogan elmémben. Mintha épp most vallottam volna kudarcot, negatív gondolatok áldozatává válok. Butaság volt elhagyni a lakást, kockáztatni az életemet, és a babáit azért, hogy hasznosnak érezzem magam… azt hittem, ezzel a döntéssel egy lépéssel közelebb kerülök a megkomolyodáshoz, de úgy látszik, tévedtem…
Kezdőlap
