Prudence Jones

Fél kézzel dobol a padlón, miközben hasra hengeredik, és belefúj a kislányom nyakába – Agnes, akit nemrég elhunyt apai nagymamánk után neveztem el, fészkelődik, sötét fürtjei meglebbennek. Prudie játszik vele, a gyerek kacag, csendesen a kávémba kortyolok. Hálás vagyok neki mindezért, hiszen annyit segít, olykor még a munkahelyére is magával viszi a lányomat, mert elmondása szerint „úgysem csinálok soha az égvilágon semmit, már azt az elképesztően bonyolult mozdulatot leszámítva, amikor megnyomok egy gombot a kávégépen, vagy fizetek a pékségben”. A főnöke valamiért még mindig nem tette ki. Talán igaza van, és tényleg láthatatlanná válik, amint belép a Próféta szerkesztőségébe?
– Nagyon szeret téged.
– Még szép! Én is szeretem. Ugye, Maci? – magához húzza, és belefúj a pocakjába. Agnes gurgulázva nevetgél, kapaszkodik a húgom kezébe; még, még, még! Már alig érzem a vádaskodást  Prudie hangjában, amiért annak idején nem voltam boldog. Amiért Agnest hibának tartottam. Nem akartam őt, kilenc hónapon át terveztem a zárt örökbeadást, míg végül a karomba vettem – és nem tudtam elengedni. Prudie hetekig győzködött a szülés előtt, badarságokat beszélt, képtelenségekkel traktált, minthogy majd ő felneveli a lányomat, ha nekem nem kell. Nem csupán, de nagyrészt neki köszönhetem, hogy meggondoltam magam.

Azt azonban be kell ismernem: sosem lesz újra olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt, Agnes előtt. Mindig fájni fog neki az a kilenc hónap, és én mindig kicsit sértett leszek. Már nem ölel olyan melegen, mikor találkozunk. Már nem ücsörög nálam „csak úgy”, borral, csacsogással elmosva a szombat délutánok egyhangúságát. Már tompán csengenek a régi, vidám „hogy vagy?”-ok. Valami elpattant. Prudie nagyon haragszik, de lenyeli, mert a gyereket nem akarja elveszíteni – én is lenyelem, mert így nem kell bébiszittert hívnom, míg edzésen vagyok. A tempó nem lassulhat le pusztán azért, mert egy áttequilázott éjszaka után fejbevágott az anyaság. Könyörtelen karrieristának tart. Tudom, mert százszor megcélzott a szavaival, és betalált, mindig betalált. Tudatosan meg akart sebezni, fájdalmat akart okozni, hogy ezzel felébresszen. Cuppantok egyet. Felhörpintem az utolsó korty kávét.
– Lassan mennem kell. Nem hagytam elaludni délután, mikor a parkban voltunk, szóval biztosan jó éjszakátok lesz! Hagyod pihenni a mamit, ugye, Agie? – nézem, amint puszit nyom a homlokára, majd lassan, térdére támaszkodva felemelkedik a földről, és nyújtózva az előszobába indul, a kabátjáért. Agnes azonnal bömbölni kezd. Felemelem, ringatni próbálom, miközben Prudence után megyek.
– Vigyázz magadra! Jó éjt!
– Neked is jó éjt, Gwen! Pápá Törpilla! – még integet, mielőtt a bejárati ajtó előtt megpördül a sarkán és köddé válik.


A kád szélén ülve nézem, ahogy hátrahajtja a fejét, és pillanatokra elmerül a fürdősótól habzó vízben. Gyerekkorunkban is így élvezte a fürdést, és valahányszor együtt ültünk a kádba – hogy ezzel melegvizet és időt takarítsunk meg -, néhány perc múlva már mindegy volt, megmossuk-e a hajunkat vagy sem. Fröcskölt kézzel-lábbal, az arcomba, a szemembe. Prudie sellőset játszott, és hisztériázott, ha nem szálltam be a buliba, márpedig nekem semmi kedvem nem volt csapkodni a lábammal, a víz alá dugni a fejem, vagy visszatartani a lélegzetem percekig. Fuldoklásig volt képes versenyezni, anya többször megszidta a felelőtlenségéért.
Most viszont, huszonkét évesen már nem hajt arra, hogy lenyomjon bárkit is, legalábbis a kádban nem; ennek tudom be, mikor szinte azonnal visszatér, habtól szikrázóan fehér haját hátrasimítja és rám vigyorog. Tudom, mire kíváncsi.
– Megcsókoltad, ugye?
– Nem.
– Jaj, ne kamuzz már! Mindketten tudjuk, mennyire fontos neked! Ideje lenne lépni, nem? – egyik karját kiemeli, némi vizet pöccint felém, én pedig elhúzom a szám. Van, ami nem változik soha. Prudie mindig feszegetni fogja a határait. Mindig próbálgatni fogja, mennyit kell tennie, míg felállok a kád mellől és magára hagyom. (Persze, nem húzom el a csíkot teljesen. Még  tartozik nekem egy kettesben elköltött piroggal.)
– A munkatársam, Prudie! Nem sülne ki semmi jó abból, ha bonyolítanánk a kapcsolatunkat. Terepen sem tudnánk többet együtt dolgozni. A végén meg egyikünknek el kéne mennie máshová, vagy új társat kapnánk.
Kicsit pacsál a lábával, mintha lusta, de a kád szempontjából túlságosan heves, lábtempókat végezne. Nem hiszem, hogy megértjük egymást. Bár Prudie közelebb áll hozzám a nővérünknél, a szerelemről más nézeteket vallunk, és ez szívügyeink megtárgyalásánál erősen kiütközik. Neki minden könnyűnek, egyszerűnek, természetesnek tűnik, hiszen ő maga is ilyen: természeténél fogva lezser, sima, biztosan sok fiú vágyna feloldódni ebben a vidámságban, ami a húgom mosolyát kibéleli. Mégsem mutat be nekünk egyetlen versenyzőt sem.
– Tehát nem akarod őt elveszíteni, jól értem?
– Miért is akarnám? Hiszen, mióta a parancsnokságon vagyok, tökéletessé vált köztünk az összhang. Nagyon hatékonyak vagyunk együtt, és…
– Na igen, pont erről beszélek! Ha már a munkában ilyen jól megértitek egymást, képzeld csak el, mi lenne, ha udvarolni kezdene neked? Mármint, nem flörtölni, érted. UDVAROLNI. Nagy U-val. Olyan igazán.
– Te mindig túl romantikus voltál, Prudie. – Nevet, én pedig vele nevetek.
– Te pedig, Hestia, mindig elengedted a férfiakat! Vele ne tedd ezt! Kérlek.



Máig megfejthetetlen számomra. Gwenog ambíciózus és rendíthetetlen. Hestia érzékeny és finoman intelligens. De Prudie? Ő valamiként mindig kicsúszik a kezeim közül, akár egy síkos angolna, megfoghatatlanul táncol előttem, nevet, él, dönt, számtalan jó és rossz döntést hoz, mégsem ismerem meg igazán. Egyszerre szerepel és rejti el magát karcos megjegyzések, fortyogó indulatok mögé. Nő lett. Az apja kedvence – Herb mindhárom lányát rajongva szereti, persze, de hallom a hangján azt az apró, árulkodó rezdülést, mikor Prudence-ről beszél. Büszke a legapróbb lépésekre is, pedig a nővérei összehasonlíthatatlan sikereket érnek el a saját területükön! Őt mégis jobban megérinti, mikor ez a széllelbélelt harmadik, a meglepetésgyerek, felkapja az unokánkat és körbetáncolja vele a konyhát.

Most az ölembe hajtott fejjel alszik, kicsit horkol. Mosolyra késztet, fogalmam sincs, mikor láttam őt utoljára ilyen védtelennek. Talán mikor még gyerek volt – de még mielőtt teljesen elmerült volna az apja iránti rajongásban. Mert Prudie ilyen, mély érzelmeken suhan át, rajongó természet, aki gyakran kötődik, gyakrabban, mint ahogyan elárulja. Válogatós, és még mindig arcokat vág, mikor vasárnap nem olyat eszünk, amit ő szeret. Az unokahúga csüng rajta, és magam is igyekszem minél több terhet levenni Gwenog válláról. Furcsa dolog ez. Ha megtippeltem a múltban, melyik lányom vállal először gyereket, mindig Hestiára gondoltam. Utána Prudie-ra, akiben ez a meleg, kényelmes játékosság már előre jelez valamit, egy képességet, amit nem lehet tanulással elsajátítani. De Gwen? Ő és a csapat, ő és az edzések, ő és a kapcsolatépítés, ő és az utazás – inkább kalandor, mint biztos háttér egy ilyen kicsi lány számára. Mi lenne vele nélkülünk, és főleg a kisebbik húga nélkül, aki energiáit nem kímélve pesztrálja a kis Agnest?
– Büszke vagyok rád, tudod? – halkan suttogok, fél kézzel végigsimítok az erős, sötét tincseken. Mennyire szereti őket, és mennyire kiverte a víz, mikor ősz szálakat fedezett fel köztük! Tudom, honnan vannak. Annak idején én is korán kezdtem őszülni. Akkor könnyebb volt festéket ragadni, a lányom mégsem tüntette el őket varázslattal – ezüstként csillognak a fojtott lámpafényben. Megtanult vállat rántani és továbbmenni. Menni, míg rémisztően távolra kerül, hogy utána ismét zsigeri közelségben érezhessem. Hús a húsomból. Vér a véremből. Hasonlíthatna ennél is kevésbé rám? Szerethetném ennél jobban? Kiemelem a könyvét, ami néhány perce csúszott be a kanapé és az oldala közé. Valami ír verseskötet, az anyósomé volt. Elhasznált, foszladozik, de a lapok még mindig azt az illatot árasztják – levendula, kapor, frézia. Talán éppen ezért ilyen fontos a lányomnak. Kapaszkodik beléjük, amíg tud.


Prudence olyan, mint anyám. Az apróságok érdeklik, a részletekben hisz. Nem kifejezetten alapos, vagy méltóságteljes, de a jelenléte tüzet csihol. Hányszor ültem le mellé, és próbáltam elmagyarázni: azzal sincsen semmi baj, ha nem kitűnő tanuló, mint Hestia, vagy nem magasztalja az öreg Slughorn, mint ahogyan Gwenoggal tette. Mindhárman különlegesek, a maguk módján! Ő mégis keresetlen, őszinte és minden színpadiasságában ott az ártatlanság, amivel egy vasárnapi ebédnél egyszer csak odafordult hozzám, és megkérdezte, hogyan lesz a gyerek. Ötéves volt. A feleségem rám nézett, felvonta a szemöldökét, majd felállt, és desszerttálalás ürügyén kiszökött a konyhába. Hallottam, ahogy halkan nevet. Na, mi lesz, Herb? Mivel rukkolsz elő ezúttal? Mintha egy hozzám hasonló, mezei kiadónak mindig kellene, hogy legyen valami trükk a tarsolyában, amitől a gyereknek leesik az álla!
Őszintén szólva, már nem emlékszem, mit feleltem. A félelem azonban gyökeret vert bennem azon a napon: mert rájöttem, egyszer az én legkisebb lányom, ez a megzabolázhatatlan, nyelvet öltő sellő, aki uszodává változtatta a fürdőt és felnőtt férfiakra pillogott ábrándos szemekkel – nos, egyszer fel fog nőni. És, ha mázlink van, jön egy megbízható fiatalember, aki elviszi. Akinek át kell adnom az oltárnál. Attól a néhány lépéstől, ami addig elvezet, tizenhét éve rettegek. Pedig elveszíthetsz valakit, aki sosem volt valójában a tiéd?
Nem. Prudence nem a tulajdonom. Ő valami egészen más. A legjobbat, a legtöbbet szánom neki, bár pontosan tudom, nem óvhatom meg a csalódástól. (Főleg az ő vérmérsékletével.) Pusztán annyit tehetek, hogy odaadóan szurkolok neki a pálya széléről, és amikor szüksége van rám, magamhoz ölelem. Ők hárman, pontosabban az unokámmal négyen, legbeszédesebb bizonyítványai a házasságunknak. Nincs szükségem többre.