Gwyneth Moss

Vannak, akik egyszerűen csak olyanok, amilyenek. Vannak, akik nemes egyszerűséggel csak azért olyanok, amilyenek, mert mindig is ilyenek voltak. Nem történt körülöttük semmiféle családi tragédia, nem molesztálták őket gyermekkorukban, nem érte őket szerelmi csalódás tinédzserként, nem verték őket az iskolában, nem váltak soha áldozattá, de még sem születtek pszichopatának. Gwyneth pedig határozottan olyan ember, akinél felesleges az okokat keresni arra, miért vág mindig mindenre ilyen közönyös fejet, miért szúr oda passzív-agresszív, cinikus megjegyzéseket a másik számára, miért forgatja a szemeit egy-egy optimista megjegyzés hallattán, és miért is nem törődik mással saját magán kívül.
Az azonban való igaz, a családi helyzete nem volt mindig kielégítő. Édesanyja, aki Eglwyswrwben, egy pembrokeshire-i kis faluban hozta világra gyermekét, hamar egyedül találta magát, mind rokonsága, mind pedig a községe rosszallása ellenére pedig egyedülálló, tinédzser anyukaként volt kénytelen nevelni megszületett lányát. A kevés támogatást, amit kapott, követte a folytonos kritika és bűntudatkeltés, amiért összeszűrte a levet valami idegennel, ezzel szégyent hozva nem csak önmagára, de az egész családjára is. A gyermekáldás öröme azonban felébresztette a benne szunnyadó, állatias ösztönöket, amik elvették tőle a logikus gondolkozás minden egyes apró szikráját, a saját tejtermelésén kívül mással pedig nem is nagyon foglalkozott. Talán csak hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsa önmagának, és a kislánynak, akit Gwynethnek nevezett el, anyai nagyanyja után.
A nagyszülők és más rokonok támogatásával Aderyn hamar munkát talált, amint gyerekét a község egyetlen óvodájába kezdhette járatni. A tanulmányait abbahagyó, fiatal édesanya a közeli bisztróban kapott állást, mint felszolgáló. Nyilvánvaló volt, nagy karriert az ő képességeivel és meghozott döntéseivel nem futhat be, de a pénz szükségessé vált, hiszen nem támaszkodhat egyedül rokonai támogatására. Bármennyi kritikával is illessék, ő boldog volt. Boldog volt, amiért ezt az életet választotta, még akkor is, ha az apa, akire jól emlékszik, mennyire más volt, mint a többi ember, azóta se nézett felé. Boldog volt, amiért nem hagyott az elnyomásnak, és a gyermeknevelés mellett döntött. Még akkor is, ha bizony, történtek furcsaságok a kis Gwyneth körül. A semmibe eltűnő, majd később újra megkerülő játékok, édességek és egyéb tárgyak eleinte nem tűntek semmi másnak, mint csupán véletlennek, hiszen vele is rendszeresen megesett, hogy egyszerűen csak nem emlékezett, hova rakta például a kulcsát, ami persze végig az ajtóban volt. Idővel azonban eszébe jutottak annak a férfinak a szavai, és a különös dolgai, amik szinte varázslatként hatottak, és teljesen megbabonázták. Éppen csak senkinek nem merte elmondani, hiszen nem volt olyan helyzetben, hogy még őrültnek is nézzék.
A gyermeke képességeikhez és forrásaikhoz mérten megkapott mindent. Amikor nagyobb lett, minden születésnapján elutaztak Cardiffba, hogy az ottani vidámparkban ünnepeljenek, nem kis bosszúságot okozva az összes, átverésekre szakosodott bódésnak, akiknél a jól ismert ügyességi játékok megoldására hatalmas játékmackókkal motiválnak. Mellékes dolog csupán, hogy azok a labdák sosem elég kicsik hozzá, hogy beleférjenek a vázákba, amikbe bele kell dobni őket. Vagy hogy a puskák mindegyike egy kicsit félrehord. Az ő születésnapi programjaik végén azonban mindig annyi játékkal és nyereménnyel tértek tovább a legmeredekebb hinták felé, hogy már cipelni is alig bírták őket.
Tévedés lenne viszont azt gondolni, hogy Gwyneth kicsit is hasonlított egyébként mindig vidám és pozitív édesanyjára. Már ekkoriban sok utálót vívott ki magának, az iskolában pedig, ahova járatni kezdték, állandó téma volt, hogy ő és a kis barátnői már megint cikizték Glendát csak azért, mert egy kicsit kövér, vagy Iantot, amiért olyan szemüveget kapott, aminek a felét letakarták sebtapasszal, hogy ezzel tegyék helyre a szemeit esztétikailag. Az otthon anyjával érdemi időt töltő kislány, és a kisiskolás minizsarnok mintha két különböző személy lett volna. Hamar megtanulta, hogy a felnőttek sem tudják mindig azt, ha ő nem mond igazat, ő pedig élt is ezzel a képességével. Nem volt különösebb oka ezeknek a gonoszkodásoknak, egyszerűen csak azt látta, megteheti, úgy sem lesz semmi következménye. Ez pedig így is volt. Leginkább viszont azt furcsállotta, hogy időnként történnek vele olyan dolgok, amik másokkal nem. Egyszer, amikor épp dühös volt Mairwenre, az úgynevezett legjobb barátnőjére (bár minden héten összevesztek kétszer, és ugyanennyiszer ki is békültek… a zsák és a foltja ugyebár), addig koncentrált, amíg az furcsa táncmozdulatokba kezdett bele, egészen addig, amíg el nem botlott a saját lábában. Máskor pedig Mr. Reese, a matematika tanáruk, aki valahogyan átlátott a kislány dolgain, arra lehetett figyelmes, hogy eláztak a kedvenc könyvei a táskájában, mindez pedig az óra közepén. Persze senkinek nem mert mesélni arról, hogy úgy érezte, mintha hatalma lett volna azokban a pillanatokban, amikor ez történt, és hogy olyan volt, mintha ő idézte volna elő az eseményeket. Nem akart ő is valami „weirdo” lenni, akiket annyira nagy szeretettel utál és közösít ki. A háta közepére se kívánja, hogy közéjük tartozzon.
Tizenegyedik születésnapján, amikor egy újabb cardiffi látogatásra készült volna, viszont kicsit más megvilágításba került számára mindaz a sok furcsaság, ami az utóbbi években történt. Már eleve furcsállotta, hogy kinek jut eszébe egy bagollyal hozatni egy levelet. Az állatkínzásnak azért ő sem volt rajongója. Sőt, előszeretettel fenyegette az egyik alsóst, hogy feljelenti, mert látta, hogy a hangyákat eszi az udvaron, és különben is, fúj, ez milyen már.
Majd ahogyan anyjával a levelet olvasta, a kezdetleges döbbenet hitetlenkedésbe váltott át. Könnyen meglehet, valakinek a kicsinyes bosszúja az egész, hiszen hallotta már, hogy kis boszorkánynak vagy hárpiának gúnyolják a háta mögött. Amivel valahol tökéletesen meg is volt elégedve. A levél érkezését azonban a Minisztérium egy kijelölt embere követte, aki néhány pálcatrükk után elég sikeresen bizonyította, hogy nem valami kandikamerás műsort forgatnak a tudatukon kívül a saját házukban. Ekkor először hallotta, ahogyan az anyja az ő apjáról mesélt. Soha semmit nem tudott róla, még csak azt sem, hogy néz ki, bár őszintén, amennyire az erőlködött azért, hogy megismerje lányát, nem hiányzott már neki az ismertség. Ő tökéletesen elégedett volt azzal a világgal, ahol létezett ő, az anyja, aki a legjobb barátnője is volt egyben, és mindenki más, akik nem is számítottak igazán. Nehezen hihető volt számára a mese, miszerint az akkoriban tizenhét éves Aderyn összeismerkedett egy varázslóval, ő pedig annak az afférnak a gyümölcse, ami akkor történt. De újra és újra eszébe jutottak azok a megmagyarázhatatlan események, amik vele történtek, amik miatt mindig is többnek, magasabbrendűnek érezte magát a többi gyereknél, és amit eddig nem tudott megmagyarázni.
Augusztus utolsó napján még nem volt biztos abban, hogy készen áll egy ilyen útra. Sohasem látott mást kis falujukon kívül, a nyár alatt azonban szinte megnyílt előtte a világ, újabb és újabb titkait tárván fel annak az ismeretlennek, mely az illetéktelen tekintetek elől rejtette el magát. Az Új Világ, mert ő akkor még csak így nevezte, annyi újdonsággal kecsegtetett, hogy néha az aggodalom is elöntötte kissé. Az emberek szokatlanul, furcsán öltöztek, különös állatokat tartottak, és olyan kifejezéseket használtak, amiket ő még csak nem is hallott azelőtt. Nem volt benne biztos, képes lesz-e megtanulni egy teljesen új életet, másrészt azonban mindennél jobban vágyott arra, hogy ténylegesen bebizonyítsa, mennyivel jobb és több azoknál, akikkel eddig egy iskolába járt. Egyetlen barátnőjének, Mairwennek persze eszébe nem jutott elmondani az igazat. Neki is azt mondta, amit a régi tanárainak is kitaláltak:: egy menő, cardiffi bentlakásos iskolába vették fel. Bár teljesen indokolatlanul, hiszen Gwyneth sosem volt éltanuló. Éppen csak eléldegélt a közepes jegyekkel…
A kultúrsokk elkerülhetetlen volt, mind a vonaton, mind pedig az iskolába érkezve. Az ő világa eddig egyszerű volt. Létezett ő, az édesanyja, és mindenki más, akik már jelentéktelenek voltak. Itt azonban a csónakok evező nélkül vitték át a másik partra, az ódon kastély falai között valódi, igazi szellemek fogadták érkezésüket, a levegőben gyertyák százai, talán ezrei lebegtek, a mennyezet pedig éppen úgy dörgött és villámlott, mintha csak a kinti ítéletidőt festették volna fel a plafonra. A süveg tulajdonképpen egészen érthető módon a Mardekár házba rakta, bár ez a név akkor Gwyneth számára még nem jelentett semmit.
Amilyen büszke izgatottsággal vágott bele az új életének, a csalódása annál nagyobbá vált. Mindeddig ő volt olyan pozícióban, hogy másokat furcsaságuk, külsejük, vagy bármilyen hibájuk miatt megbélyegezzen. Hiába öltötte viszont magára a zöldet és az ezüstöt, ez nem volt mentség számára azt illetően, hogy nem tudott felmutatni egyetlen rokont sem, akiben varázslóvér csörgedezik. Hamarosan ő lett a kis fattyú, akinek a mugli anyját valaki egyszerűen csak felcsinálta, s élőben tapasztalhatta meg, milyen érzés a bántások másik oldalán állni. Fizikailag sohasem bántalmazták, de amint kiderült, milyen családi körülményekből érkezett, háztársainak többsége nem barátkozott vele, és az ebédlőasztalnál is mindig a szélen ült. A dacos kislány az egyetlen olyan dologhoz fordult, amiben örömét lelhette – ha csak alkalma volt rá, beszállt azoknak a szekálásába, akik nála is rosszabb helyzetben voltak. Ilyenkor kicsit úgy érezte, valahol mégis befogadják. Még akkor is, ha mindez nem volt több egy okosan felépített, hazug illúziónál. Próbálta magát továbbra is erősnek, karakánnak, megrendíthetetlennek mutatni, mint aki egyszerűen csak el tudja ereszteni a megjegyzéseket füle mellett. De idővel voltak olyan pillanatok, amikor az ő szemeit áztatták el könnyek a vélt és valós sérelmek miatt. Anyjának, akivel heti szinten baglyokat váltottak, nem merte elmondani, mi a valóság. Bár levelezésüket idővel fokozatosan ritkábbra szorította.
A jegyeire cseppet sem lehetett büszke, holott a mugli iskolában sem volt valami jó tanuló. Amennyire fogadkozott, hogy mennyi mindent meg fog tanulni, annál nagyobbat csappant a lelkesedés, hogy bizony, mennyi ismeretet magáévá kell tennie, hogy egy-egy főzetet el tudjon készíteni, vagy milyen sokszor kell ugyanazt a rémunalmas mozdulatot megtennie, hogy sikerrel hajtson végre egy bűbájt. Volt valami, ami azonban megszüntette a kételyeit azt illetően, hogy semmihez sincs tehetsége, és hogy talán még sem itt a helye a világban. Az első pillanatban, amikor seprű volt a kezében, mert hát mondani sem kell, odahaza aligha vette ki a maga részét a házimunkából, érezte ugyanazt a határozottságot, mint amit a Roxfortba való kerülése előtt. A repülés könnyű, és remek mókának ígérkezett. Attól a pillanattól imádta, hogy először a levegőbe emelkedett. Ahogyan pedig megismerkedett a kviddiccsel, életében először nem számítottak az előítéletek. Sem azok, amiket ő aggatott másokra, sem pedig azok, amik őt bélyegezték meg. Csak a játék öröme számított, a képességek, és persze a győzelem.
Az első évét követő nyarától anyjával való viszonya teljesen megváltozott. Mindaddig anyja volt a legjobb barátnője, már az igazi, Mairwennel ugyanis aligha váltott akár egy szót is a Roxfort elkezdése alatt. Ezen a nyáron azonban tartózkodóbb volt vele, és valahogy a születésnapi programjukon sem lelkesedett annyira, mint azelőtt. Hiszen mit számított egy hullámvasút azok után, hogy náluk a lépcsőknek szabad akaratuk van, és úgyis arra visznek, amerre ők akarják, hogy menj? Vagy a vattacukor azok után, hogy náluk a csokibéka ugrik is néhányat, hátha meg tud szökni előled? De a legfontosabb még mindig az volt, hogy az anyja csak egy mugli. Egy mugli, aki annak idején, tinédzser korában összefeküdt valami varázslóval, akinek talán már a nevét sem tudja. Egy mugli, aki miatt neki most annyi mindent kell elviselnie.
Az első néhány éve hasonlóképp telt el a Roxfortban. Nem találta a helyét az iskolában, a saját házában sem, mert nem igazán akarták befogadni származása miatt. A többi ház tanulója pedig megint csak nem barátkozott vele, mert egy mardekáros nem éppen olyan személy, akikről a közvélemény csupa jókat hangoztatna. De hazugság is lenne azt állítani, hogy Gwyneth az önzetlenség mintaképe lenne. Azonban a muglik között sem találta a helyét. A közelebbi rokonai, akiket beavattak, még mindig ellenezték, hogy ő ilyen bűvésztrükköket tanuljon valahol Skóciában, hiszen ők aztán soha nem hallottak még efféle badarságról. Az egyetlen személyre pedig, aki mindenben támogatta, éppen dühös volt, hiszen ő a hibás azért, hogy neki ennyire rossz abban az iskolában, amit annyira szeretne szeretni. Mindkét világhoz tartozott, de igazán egyikhez sem. Lassan elfelejtett mosolyogni, anyjával alig beszélt, ha mégis, a stílusa minősíthetetlen volt, a jegyei pedig még mindig katasztrofálisak voltak.
Az egyetlen változást életében az hozta, amikor negyedéves korában beválogatták a háza kviddics csapatába hajtónak. A tény, hogy immáron a Mardekár ház hasznos tagja, fokozatosan oldotta a feszültséget és az előítéleteket, még akkor is, ha továbbra is voltak olyanok, akik azzal viccelődtek, úgyis kell valaki, aki feltartja a gurkókat, és ő majd jó ütésálló lesz. A Mardekár egyre sikeresebbé vált a meccseken, hatodévesen még a kapitányi címig is felküzdötte magát, utolsó évében pedig elnyerték a kviddics kupát. Egyre ritkábbak voltak azok az esetek, hogy éppen ő lett volna a célpontja egy-egy élcelődésnek, hiszen mindig volt valaki, aki szerencsétlenebb, esetlenebb nála. Ő pedig gátlások nélkül kihasználta ezt. Valódi, igazi barátságokat sohasem sikerült kötnie, bár mindig akadtak olyanok, akik kiváló cinkostársaivá váltak. Bekerült a Lumps klubba is, akkori riválisával, a nála egy évvel idősebb, Gwenog Jones-szal egyetemben, ami később hozzásegítette őt karrierje felépítéséhez.
A Roxfortot néhány gyatra RBF-fel, és pár hasonlóan gyenge RAVASZ-szal zárta. Nyilvánvaló volt számára, hogy sosem lesz politikus, nem ő lesz a következő Mágiaügyi Miniszter, és nem a Szent Mungoban kap majd állást jól kereső medimágusként. Azonban már utolsó évének végén tudta, hogy nem kell aggódnia amiatt, hol folytassa jövőjét, hiszen a Holyhead Harpies akkori csapatkapitánya maga kereste fel, régi riválisa, Gwenog Jones ajánlásával. Kisebb lelkesedéssel mesélte el hazatérve anyjának, hogy Wales legjobb női csapatának tartalékos hajtójává vált, és professzionális sportolói karrierbe kezdhet.
Persze, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy újra a muglik életét élje. Édesanyja, Aderyn eddigre már teljesen kiábrándult megszületett lányából, képtelen volt újra megtalálni önmaguk között az összhangot. Az étteremben, hiszen azóta is ott dolgozott, megismerkedett egy idősebb férfival, akivel végre feledni tudta egy kissé a magányt és az űrt, amit az egyedüllét benne hagyott. Gwyneth nem különösebben kedvelte anyja új udvarlóját, de nem is volt dühös rá. Közönnyel és cinizmussal állt hozzá azon ritka alkalmakkor, amikor szóba állt vele. Még az sem sokkolta le eléggé, amikor megtudta a hírt, kistestvére, de legalábbis féltestvére fog születni. Nem akart a mugli életével foglalkozni, a muglik pedig nem akartak az ő varázsvilágáról tudomást venni. Az eddigi lelkesedés és támogatás az új, izgalmas világba való beintegrálódáshoz elmaradt, megszűnt, a prioritások pedig átkerültek őróla az új „pocaklakó” felé. A falubeliek ugyan nem tudták, pontosan miféle tanulmányokat is végzett el, már azon kívül, amit arról a cardiffi iskoláról mindenkinek hazudtak, de hirtelen ő lett a bunkó városi, aki már rég el is felejtette, honnan is származik. A leginkább viszont azt neheztelte, idehaza nem vehette csak úgy elő a seprűjét, hogy gyakorolhasson. A falunak, és annak a környékén semmi sem volt muglibiztos. Így annál nagyobb örömmel vetette bele magát a professzionális sportolói karrierjébe, ahol legalább azt csinálhatta, ami igazán örömet okozott számára. Ahol nem számít, ki kicsoda, csak az, mennyire tehetséges. Ahol repülhet.
Tartalékos terelőként az első meccsein természetesen annak is örülhetett, hogy magára ölthette a Holyhead Harpies jellegzetes, zöld-arany színekkel díszített talárját. Egy-egy hosszú meccs alkalmával, vagy ha egy hajtójuk komolyan megsérült, lehetősége volt élesben, a szurkolók előtt is megmutatnia, mit is tud. Az edzések, amikben itt része volt, messze nem hasonlíthatóak azokhoz, amikben a Roxfort alatt része volt, pedig mindaddig úgy hitte, keményen megizzasztja csapata tagjait mardekáros csapatkapitánysága alatt. Hosszú évek kemény munkája kellett hozzá, hogy a csapat hivatalos tagjává váljon, ami egyet jelentett a hírnévvel is. A bulvármagazinok úgy írták, Gwenoggal örökös barátnők, akik volt riválisokként kezdték meg pályafutásukat, mára azonban a sok közös meccs és élmény összehozta őket a pályán belül és kívül is. Ezekhez pedig remek képeket is találtak, ahol a győzelem utáni örömükben megtörtént egy-egy ölelés, vagy ha egy jótékonysági eseményen a szokásos külsejüktől eltérően jelentek meg, mintha csak szándékosan összeöltöztek volna. Talán kicsit így is volt. Itt nem számított, ki honnan származik, senkit sem érdekelt, az ő anyja mugli vagy sem. Csak az, hogy csapatként számítani tudjanak egymásra, amit lassan ő is kezdett megtanulni. A gyakorlások mellett persze az alap egészségügyi ellátásokat is el kellett sajátítania. Ha esetleg baleset történik, és nincs más, aki össze tud forrasztani egy csontot, akkor azonnal lépni tudjon.
Életének legboldogabb időszakára árnyékot vetett régi élete, melytől megpróbált minél inkább elszakadni. Anyja, miután megszületett kistestvére, újra csak az anyaságnak élt, éppen csak a tárgya vált mássá. A különbség pedig lényeges volt úgy, hogy féltestvérének nem kell apa nélkül felnőnie. Az esküvőjükre már csak dacból is varázsló partnert vitt magával, aki az egyik rivális csapatban játszott, és kellően extrém külsővel rendelkezett ahhoz, hogy mindenképpen felfigyeljenek rá a kis pembrokeshire-i falucska lakosai. A történelem leglelketlenebb koszorúslánya címet talán azóta is viseli, köszönhetően annak a rengeteg fintornak és fanyar arckifejezésnek, amit a fényképeken sikerült láttatnia. Az affért valahogyan a varázslók bulvár magazinjai is kiszimatolták, Gwynethre viszont mindig is jellemző volt egyfajta közöny és érdektelenség, ami megakadályozta, hogy a firkászok kiszipolyozzák.
Már ebben az évben, az esküvőt megelőzően sikerült elköltöznie otthonról. Swanseaben, a tengerparton vett magának egy kisebb varázslólakást, ami szinte csak egy köpésre volt Anglesey szigetétől. Kezdeti alázatossága a sport és a karrierje iránt megszűnni látszott, legalábbis elég sokat kopott. Ahogyan hírneve egyre nagyobb és nagyobb lett, és már a Szombati Boszorkányban is az Év Női Példaképének választották, megmutatkozni látszott igazi arca, melyet mindeddig rejtegetni próbált. Egyre nehezebben viselte el, ha valami nem róla szólt, és felelős volt az 1993-as vereségük miatt a Puddlemere United ellen, mert nem volt hajlandó lepasszolni a kvaffot csapattársainak. A ’94-es világkupára Wales nem jutott ki a legjobbak közé, az ország csapatában azonban ő is képviseltette magát.
Fokozatosan felfedte magát, s kiderült, valódi hárpiával van dolguk. A csapatból való kirúgását az eredményezte, amikor megszerezte magának az egyik terelő aktuális vőlegényét, bármiféle különösebb céltól vagy indoktól mentesen. Nem látott ebben semmi rosszat természetesen, csak bebizonyította, hogy nem bízhat abban a fickóban. Ezzel pedig még semmi baj nincs.
A reputációján csorba esett, a bulvár elől azonban sikeresen eltitkolták, mi is volt a kilépésének, eltávoztatásának pontos oka, okozata. Bár szó esett a lapokban elviselhetetlen személyiségéről, dívaságáról, akaratosságáról, a részletek nem kerültek ki a publikusság felé. A következő időszakban több más csapatban próbálkozott, még a Hárpiák legfőbb riválisainál, a Puddlemere-nél is jelentkezett. Viccesnek találta, hogy az ellenség oldalán láthatják, amit valahogyan az új csapata is annak tartott. Lehet, annak a híres esetnek, amikor Ilkleyben ’97-ben zavargások és pálcapárbajok történtek a kviddics meccs alatt, ahhoz is köze van, hogy a Hárpiák az ellenséggel látták Gwynethet cimborálni.
Talán a zavargások, talán más miatt, de az országos és nemzetközi csapatok nem merték továbbra is megkockáztatni azt, hogy vele szerződjenek. A neve egyre kevesebbet jelentett, tehetséget pedig már találnak bárhol. A régi fényképek, amiken a csapattal összeborult egy-egy győzelem után, már csak egy olyan élet emlékei számára, ami talán egy másik személyhez tartozik.
Három éve jelentkezett a Roxfortba, hogy átvegye régi tanárának, Madam Hoochnak a helyét. A sas arcú repülésoktató kiöregedni látszott már, bár a fittsége még mindig a régi. A diákok java része eleinte talán izgatottsággal várta a váltást, amikor meghallották, a híres Gwyneth Moss veszi át Madam Hooch pozícióját, de annál jobban csalódhattak, amikor szembesülhettek vele, az ő edzései jóval keményebbek, mint amiket eddig megszoktak. Nem, Ms. Moss messze nem az a tanító, aki a népszerűbbek közé tartozik… Tanársegédi próbájával tavaly végzett, idén pedig már a kviddics meccseket is ő vezeti. A diákok nem túl kitörő örömére.