Vortigern&Violet [You must be registered and logged in to see this link.]//I’ve counted 504 words// A madarak csicseregnek. Vékony, halk, jelentéktelen hangjukon csicseregnek mindenféle csúnyaságot mindenféle nagy nevű emberről. Nehéz meghallani, de nem lehetetlen. Sötét sikátorok jótékony árnyékában, vagy a tömeg mögé bújva, más hangján szólalnak, de sosem nyilvánosan. Ezek a kis madarak vígan csicseregnek aranyvérű varázslókról; Imádják aláásni a nevüket, gyanúba keverni őket. A csicsergésük, akár valami selymesen csengő mámorító dal, simogatja a naivak fülét, és lassan körbefolyja az ítélőképességüket. Eltakarja azt a valóságot, amelyet érzékelnek, és egy másikat vetítenek eléjük, amelyet igazságnak csúfolnak. Én nem szeretem ezeket az embereket madaraknak nevezni. Sokkal jobban illik rájuk a patkány. Sőt, inkább a kisegér! Kisegerek, akik olyanok akarnak lenni, mint a nagy, zsíros patkányok. Irigylik a nagy játékosokat. Cincognak, majd elrejtőznek egy falrepedésben, kémlelve a káoszt, amit okoztak hazug szavaikkal. Az igazságot sosem lehet a cincogásokból meghallani. Sok szóbeszédnek nincsen alapja, csak rosszindulatú vagdalkozások néhány irigykedő ember szájából, amit a többi nyomorúságos örömmel terjeszt az emberek között. Az igazság összetettebb, és mindig sokkal mélyebben rejlik, mint néhány utcasarkon elsuttogott káromlás. Néha azonban érdemes utánanézni az utcán csiripelt történeteknek. Néhány sztori annyira abszurd, hogy lassan az ember elkezd hinni neki. A sima lopások, gyilkosságok közül magasan kiemelkedik egy illegális medimágus híre. Én nem hazudok, valóban ezt hallottam egy csavargó szájából a Zsebpiszok közben. Gyakran járok oda, kissé leharcolt ruhákban és kócos frizurával, igyekszem beolvadni a csavargók közé olyankor, és elvegyülten beszélgetni velük. Talán mániákus dolog ez, de mindenképpen hasznos. Jól titkolta a vénember, és sok rábeszélés árán mesélte csak el, hol kell körülnéznem. Megesketett, hogy nem árulom el senkinek, mert igen jó ember ez a medimágus. Képzelem. Így bukkantam rá a Crux Ansata nevű boltra, és a benne folytatott lehetséges illegális tevékenységekre. Pár nappal később, már valamivel igényesebb, de nem kirívó öltözetben tértem vissza a hírhedt utcácskába. Egy lapos, régi bőrcsizmában és egy fekete szövetkabátba burkolózva nézegettem a cégéreket, keresve ezt a bizonyos Crux Ansatát. Biztos voltam benne, hogy ha belépek, nem egyből a műtőben találom magam, hanem valamilyen boltban, egy tisztességes álcában. Nyilván, hiszen ha a hatóságok megsejtenék, mi működik errefele, a medimágust azzal a lendülettel hajítanák be egy sötét, nyirkos cellába, az Azkaban mélyére. Vajon mivel foglalkozhat pontosan ez a mágus? Mi motiválta arra, hogy illegalitásba vonuljon? Csupa-csupa olyan kérdés, amelyre égetően fontos, hogy választ kapjak. Mert minden történetnek két oldala - ha nem több - van. Egy igazán jó, beható riport minden résztvevőt meghallgat, én pedig igyekszem jó riporterként viselkedni. Meg amúgy is, kíváncsi lennék, ki vállalna ekkora kockázatot és miért. Gondolom, a pénz hatalmas húzóerő, szinte mindig az az elsődleges motiváció. Ám most érzem, egy medimágusnál ez többről is szól. Nárciszizmus, megalománia, hős-szindróma, bármi, ami különlegessé teszi az esetet. Nem kellett sokat keresgélnem, bár a cégér nem volt kifejezetten szembetűnő, minden gond nélkül megtaláltam a helyet. A bolthelyiség hátborzongató volt. Nem voltam felkészülve rá, hogy deformált koponyák és köves szervek köszönnek vissza rám, mintha valami szörnyek múzeumában lennénk. Megálltam az ajtóban, a kilincset markolva körülnéztem. - Jó napot, van itt valaki? – kérdeztem naivan, ahogyan végül mégis beljebb invitáltam magam, tekintetemet folyamatosan a poros árukon és dekortárgyakon tornáztatva.
Hosszú ideje már, hogy utoljára ennyire komplikált feladatot kaptam, mint amivel Mr. Rosier megbízott. A szakterületem az emberi test, minden mágikus és nem mágikus betegségével, és nincs is más, mi nagyobb büszkeséggel tölt el, amikor egy rejtvényre megtalálom a megoldást. Mert a legkomplikáltabb kórok, elváltozások nem többek rejtvényeknél, amiket csak azok tudnak megfejteni, akiknek nem csak a képességeik vannak meg hozzá, de képesek levetkőzni a társadalom által rájuk aggasztott, moralitásból és félelemből szőtt ruhákat. Az én álcám a tökéletlen húsruhám. Nincs szükségem a többi teherre, amik sikereimben akadályoznának. A mai napon nem számítok különösebb forgalomra, az alkalmi kíváncsiskodókon túl. A naptáram, amit a pult mögötti fiókban tartok, felszabadult helyeket mutat, csupán néhány nap múlva lesz egy kisebb beavatkozásom, amihez már a laborban fortyog a szükséges vérpótló főzet. Szerencsém volt, hogy Milena nem kezdett el faggatózni arról, miért van az adott alapanyagokra szükségem, a gondolat viszont, hogy alig néhány száz méterre tőlem dolgozik abban a patikában, ijesztő. Mindig is túl aggodalmas volt, és még azokból az időkből ismert, amikor még mindenki úgy hitte, én leszek Nagy-Britannia legközelebbi, legzseniálisabb medimágusa, aki áttörő felfedezéseivel megreformálhatja az egészségügyet. Bár az akkori jóslatok annyira nem is tévedtek. Éppen csak az eszközök változtak meg hozzá. Az ajtónyitás hangjára felemelem a fejem a pult mögül, hogy egy pillantást vethessek arról, aki betévedt hozzám. A helyiség gyér fényét mindig is utáltam, a Zsebpiszok köz sűrű épülethálózata eltakarja azt a kevés napfényt is, ami beszűrődik ide, így már délelőtt is begyújtom a lámpásokat a jobb fényviszonyok érdekében. A falakat mozgó, anatómiai képek díszítik, a dekoráció nagyobb részét pedig a különböző, megkövesedett, emberi szervek, valamint eldeformálódott koponyák biztosítják. Előbbiek, mintha egy groteszk galéria részei lennének, törhetetlenséget biztosító bűbájjal kezelt üvegfalak mögé zárva hirdetik apró megjegyzésekkel, miféle mágikus betegség okozta sorsukat. A koponyák elé kicsi, aranyozott táblákat raktam, amire szintén felírtam, mi is a deformáltság oka. Másoknak morbid és abszurd lehet talán, én azonban mást látok ezekben. Sorsokat, emberi sorsokat, és végső soron adományokat, amik segíthetnek megfejteni a megoldást záró rejtélyt, hogy kevesebb embert kényszerítsen Fortuna maga efféle helyzetbe. - J-j-j-jó napot. – hebegem nehézkesen, ahogyan a hölgyre nézek. Még nem láttam itt, bár az arca kicsit ismerős, talán láthattam valakit hasonló fizimiskával a Zsebpiszok közben már. Mindenesetre természetes, hogy bizalmatlan vagyok minden új betérővel. Szükségem van az egyszerű könyvesbolt, és alkímiai eszköztár álcájára, így míg a fal melletti polcokat a szakirodalom széles sokasága, a középső polcokat és szekrényeket különböző eszközök, mérlegek, és tiszta anyagok terhelik. - M-m-m-iben se-se-segíthet-hetek? – leteszem a pennám, a szfinxről alkotott, anatómiai rajzomat így félbehagyom. Amíg nem jön egyértelműen a pulthoz, a helyemről sem állok fel. Ha szüksége lesz a segítségemre, akkor úgyis szólni fog. Ha pedig nem vásárolni akar, hanem egyéb szolgáltatásaim híre jutott el hozzá, az hamar kiderül majd. Persze, ebben az esetben előbb meg kell róla győződnöm róla, bízhatok is benne. Nincs szükségem még több, felesleges kíváncsiskodóra, még egy hete sincs, hogy leráztam a legutóbbi akaratlan személyt.
Vortigern&Violet [You must be registered and logged in to see this link.]//I’ve counted 437 words// A bolt berendezése a frászt hozta rám. Kár tagadni, igazán morbid volt az egész, és még az én gyomromat is megfeküdte, bár igyekeztem leplezni, hogy majd’ kigúvad a szemem a műtárgyakként kiállított emberi maradványokon. Mint más a csodaszép festményeket, a hely tulaja ezeket a kövületeket címkézte fel, gyönyörű betűkkel. Összeugrott a gyomrom a gondolatra, hogy valaki ezeket csodáló tekintetekkel illeti, akkor is, ha ez a szakmája. Számomra ezek távol állnak az érdekestől, a fejemben inkább a szürreális felé tendálnak a megkövült emberi szervek. Az eladó, egy sebhelyes, inkább gyengének látszó férfi volt, aki érkezésemre felpillantott. Dadogva rám köszönt, ami gondolkodásra késztetett. Vajon többen dolgoznak a boltban? Nem tűnik ez az ember egy kiváló elmének, dadogásából rögtön egy segítségre szoruló gyermekre asszociáltam, hogy valakire szüksége van maga felett, minimum a ranglétrán, de akár az életben is egy domináló félre kell számítania. A helyiségnek biztos volt több szobája is, de az üzlet részben nem láttam mást. Persze, a látszat csalhat, maga a dadogás is lehet álca, vagy felülemelkedve ezen a tökéletlenségen éli ez az ember az életét. Maga a beszédhiba nem akadályoz semmiben tulajdonképpen, a gyógyításban főképp nem. A fal melletti, roskadozó polcokon található nehéz könyvek felé vettem az irányt, végigsimítottam a hozzám legközelebb eső tetején. Úgy sejtettem, ezek ritka és értékes darabok, és nem igazán terveztem eggyel a hónom alatt hazatérni. Sajnos, nem állok úgy anyagilag, hogy ha meg is szeretnék vásárolni egyet, azt ki tudjam fizetni, ráadásul soha, egyszer sem venném ezek után a könyveket a kezembe. Ezt azonban még nem kellett megosztanom az eladóval. - Egy könyvet keresek, ami ritka mágikus betegségekkel foglalkozik. Egy barátom bajban van. – mondtam, az eladóra sem tekintve, továbbra is a könyvek címeit pásztáztam. Szakmai ártalom a hazugság, mindkét oldalról, és én cseppet sem bánom. A hazugságok elengedhetetlenek, hiszen nem masírozhatok csak úgy ide be, számon kérve egy vadidegent, miért üzemel egy illegális medimágusi rendelőt. Persze az sem utolsó, hogy a saját identitásomat is muszáj megvédenem a veszélyes varázslók elől. Kinyitottam és beleolvasgattam három-négy könyv tartalomjegyzékébe, majd a pulthoz léptem, tanácstalan arcot vágva. Nem is igazán tudtam, hol kezdjem a könyvek utáni kutakodást, illetve azért nem tudtam, hogy hitelesnek tűnjek. A könyvek nem hoztak igazából lázba. - Tudna segíteni nekem, melyik könyvet lenne érdemes elvinnem? Annyira reménytelen a barátom helyzete, és a Mungóban nem érnek rá vele foglalkozni. Nincs olyan könyv, amit a nővérkék kezébe nyomhatnék? – Lemondó arccal kérdeztem őt, hátha megsajnál, és akár még fel is ajánlja a szolgálatait, vagy a főnökéjét, bár ezt erősen kételltem. Két mondat és egy szempilla rebegtetés után senki nem kotyogja el az azkabani cellafoglaló titkát, különben ez a bolt sem állna már itt réges-rég óta.
Kétlem, hogy a lány ismerős lenne ezen a környéken. Szinte lerí róla, hogy nem az a típus, aki otthon érezné magát ebben a közegben, mindazonáltal oka kell legyen annak, hogy mégis ide tévedt, hacsak nem én ismerem félre puszta látványából, kisugárzásából. Az olyanok, mint ő, aligha vásárolnak olyan helyeken, mint ez, és nem szívesen koszolják be talárjuk szegélyét a kis köz ragályaival. Egyszerűen ide nem illő sziluettje kedvenc, műtárgyakként gondozott ereklyéim, és értékes portékáim között. Tétován, habogva szólítom meg, ahogyan azt az illem kívánja. Nem tűnik jártasnak üzletem tematikáját illetően, a könyvek között idegennek tűnik, ahogyan elolvasgatja a kötetek gerincét. Aki nem tudja, mit keres, annak kaotikusnak tűnhet ez a rengeteg, gyakran ősrégi, de igazán értékes darab, de persze mindnek megvan a maga tökéletesen átlátható rendszere. Türelmesen várakozok azonban, a vendégeim valamiért különben is feszengenek, ha rájuk tapadok. Jól tudom, hogy mostanában nem vagyok éppen az a szívesen látott társaság, a leginkább beteges külsőmön látszik a leginkább állapotom, emiatt pedig az emberek nem szívesen látnak, ami nekem jelen helyzetemben tökéletesen megfelel. Talán Violet még emlékezhet is a Mardekár egykori éltanulójára, az iskolaelsőre, hiszen nem vagyok sokkal idősebb nála. Éppen csak az életkörülményeim változtak drasztikusan. Egy barátja bajban van. Hallom a kétségbeesést egy-egy szava között, amivel nem egyszer volt alkalmam találkozni is. Sokszor kerestek fel olyan eseteknél, amikor a hivatásos medimágusok valamiért nem voltak hajlandóak foglalkozni a pácienssel. Vagy amikor a páciens maga hivatalosan nem is létezik. Szemeim nagyobbra kerekednek, ahogyan történetét hallgatom, mintha a sajnálat maga csillanna meg mögöttük. A látszat ellenére nehezen viselem mások balsorsát, magamtól pedig senkinek sem kívánnék rosszat. Jobban szeretem azt is, ha a pácienseim is inkább élve hagyják el a kórtermemet, mint holtan, bár utóbbira az alkalmi kísérleteimet leszámítva nem volt példa. Intek neki mutatóujjammal, hogy hajoljon egy picit közelebb, és én magam is a pultnak dőlök. Jól tudom, hogy nincs körülöttünk senki, mégis megvan bennem a félelem, hogy így is kihallgatnak. - Tu-tu-tudja, n-nem sza-sz-szabadna elmondanom, de… – halkra veszem a hangomat, de azért nem suttogok. Nem egyedi eset az övé, a Szent Mungo medimágusai és gyógyítói már megannyi hozzá hasonló varázslót és boszorkányt hagytak cserben. …ez azért v-van, me-mert a Mi-minisztérium n-n-n-nem mindig sz-sze-szeret pénzt ki-kiadni eg-eg-egész… – behunyom a szemem, és átgondolom a mondatot, amit végig szeretnék mondani. Szinte fizikai fájdalmat okoz az, ha beszélnem kell. A beszédhibám több dologban is akadályoz, de nem ihatok állandóan béke elixírt csak azért, hogy csillapítsam kissé. - Gyógyításra. Ne-ne t-t-tessék haragudni a medi-dimágusokra, fe-fe-fe-felsőbb utasítás. – újra kiegyenesedek, és fojtott hangon folytatom az információ átadását. Egykor gyakornok voltam ott, tudom, hogy működik a rendszer, és hol vannak a buktatói. Nem tud már meglepetést okozni. - Lé-lé-lé-létezik a n-negatív sa-sablon, amit akkor t-t-t-töltenek k-ki, amikor nem akarnak fo-fo-fo-foglalkozni a bö-beteggel, és ami sz-szerint nem ta-ta-találtak semmit. Ni-nincs pénzük el-ellátni, a tu-tudásuk hiába. – magyarázom el a valóságot számára. A brit egészségügy messze nincs olyan szinten, mint amilyennek azt az állam maga hazudja. Különben azt mondják, azt a Pottert se tudják felébreszteni. Minden próbálkozásuk hiába. - Mi-mi b-baja a ba-barátjának? S-s-s-segíthetek me-megoldást ke-keresni. – kilépek a pult mögül, hogy a könyvek felé vegyem az irányt. Ha egy kicsit többet tudok meg arról, mi a betegsége, sőt, egyáltalán diagnosztizálták-e bármivel, akkor talán tudok valamit, amivel segíthetek számára. Szívemre venném, ha a lány teljesen összetörne a Mungo protokollja miatt.
Kezdőlap
