A Mézesfalás egy édességbolt, ahol mindent lehet kapni… Borsbogyót, amitől füstölni kezd az ember szája, nagy kövér csokipocakot, tele málnakrémmel és tejszínhabbal, vagy épp finom cukorpennát, gumicsigát, legalább százféle csokit, csillogó, rózsaszín kókuszjégkrém kockát, Bogoly Berti féle Mindenízű Drazsét és Bűvös Bizserét, vagy mentolos fogselyemcukrot, levitációs pezsgőcukrot. Bejárata azonban nem csak Roxmorts egy utcájára néző van, de pincéjébe egy csapóajtón át egy titkos alagút is vezet a Roxfort birtokon belülről: a kastélyban található félszemű banya szobrának tövében található az átjáró másik vége, mely bejáratát a banya púpja fedi fel értő kezek közt. A bolt csapóajtaja alatt nagy lépcsőfokokból álló kő lépcsősor rejlik, mely mögött hosszú, végtelennek tetsző az átjáró... A pince faládákkal és dobozokkal zsúfolt. Az üzlet tele van hosszú polcokkal, melyeken a világ legkülönfélébb és legfinomabb nyalánkságai sorakoznak. "Külön polcot foglalnak el a "speciális effektus" édességek: Drubli Legjobb Fúvógumija (amiből búzavirágkék gömbök áradtak, melyek napokig nem pukkadtak ki), a furcsa, cérnaszerű mentolos fogselyemcukor, a parányi, fekete borsbogyó ("Garantáltan tüzes lehelet!"), a Mirelit Egér ("Vacog és cincog tőle a fogad!), a varangy alakú mentolkrémes minyon ("Élethűen ugrál a gyomrodban!), a karcsú cukorpennák és a robbanócukorkák."" - J.K. Rowling - Harry Potter és az Azkabani fogoly
„Hülye vagy barátom és ezt a körülötted lévők se veszik észre.” Zengett a fejemben az egyik mondat amit nem olyan régen mondtam valakinek. Lényegtelen kinek. Nincs bűntudatom, csak arra gondoltam, hogy mennyivel mondhattam volna ezt szebben. Most már mindegy, a lényeg, hogy az illető vette a lapot és azóta se mer rám nézni. Tudom, hogy nem, különben ha nem így lenne akkor az imént biztos kézzel-lábbal integetett volna, ha meglát. Jobb is így, legalább nem égeti le magát a többiek előtt. Egy csodálatraméltó idiótával kevesebb! Különben roxmortsi hétvége van, az egyetlen olyan dolog az iskola időszakban amit szeretek és mindennél jobban várok. Mintha nem volna elég tágas a Roxfort, de ezt is biztos csak én gondolom így. Mert kevés olyan személyt látok vagy ismerek aki menekülne az ott lévő boldogság elől. Egyedül sétáltam az utcán, mert nem volt szükségem egy koloncra aki helyettem dönti el, hogy hová akar menni és mit akar tenni. Csak az járt a fejemben, hogy így vagy úgy de muszáj meglepnem a húgomat valamivel. Az édességen kívül semmi sem jutott az eszembe. Sajnos. Pedig egyszerű volna, ha csak oda állnék elé és elbeszélgetnék vele egy kicsit. Nem mintha nem lenne rá alkalmam, csak szerencsétlennek se beszélek olyan hű de sokat a lelki világomról. Már ha van egyáltalán olyanom. Nos tehát, szerintem jobb lesz ha vissza térek az eredeti tervemhez, az édességhez. Hol talál a varászló Roxmortsban változatos édességet? Naná, hogy a Mézesfalásban! Szóval oda kell mennem, bármibe kerül. Vagyis néhány lépésbe, mert már nem vagyok olyan hű de messze. Csak az a bökkenő, hogy fogalmam sincs mit vegyek neki. Mert ha létezik olyan személy a világon akit a hülyeségeimmel nem akarok megbántani szánt szándékkal, akkor az ő. Csakis Sarah. Mások határozottan nem érdekelnek, de rajta mindig ott nyugszik a figyelmem, mert valamilyen szinten mégis kíváncsi vagyok, hogy mi van vele… nélkülem. Talán köszöni szépen jól megvan és semmi szüksége nincs rám vagy ennek az ellenkezője s, akkor majd ha kell ott teremhetek a semmiből. De nem vagyok hősnek való. Nem is akarok az lenni. Nincs értelme. Megérkeztem a Mezésfalás elé, de még nem vett rá a lélek, hogy bemenjek. Jobb itt kint eldönteni, hogy mit is akarok odabent vásárolni, mint ott bent szertelenül bóklászni az édességek között. Sorba kellene vennem mi az amit Sarah szeret és mit érdemes megvenni neki. Mire azonban normális okot találnék és eldönteném melyik nyalánkságot veszem meg neki, addigra biztos lemegy a nap. Szóval szinte felesleges töprengeni. Be kéne mennem azon az ajtón. Tényleg.
Roxmorts-i hétvége van, ami azt jelenti, hogy most végre kimehetünk az iskolából és kicsit mehetünk a dolgunkra. Nem tudom, hogy mit fogok csinálni, mert Marie és Abie biztos, hogy együtt akarnak majd tölteni egy kis időt, én meg nem akarok zavarni. Szóval eleinte csak céltalanul sétálgatok és gondolkodom az elmúlt napok történésein és ki jutott egyből eszembe? Roland Moorehead, ami pedig nem jelent sosem jót. Nem volt éppen szép búcsú, de én tényleg komolyan gondoltam, hogy nekünk már nincs miről beszélnünk. Megbántott, megsértett, megalázott és állandóan fájdalmat okoz és mióta? Amióta megcsókolt és nem tudom, hogy miért csókolt meg, ha azóta ilyen gonosz lett utána, mert eddig nem volt velem ilyen, sosem volt ilyen gonosz. Jól esett volna egy kis vajsör és nem is gondolkodtam sokat, máris a Három Seprű felé vettem az irányt és amint odaértem kértem is egy korsóval. Lassan kortyoltam a nektárszerű gőzölgő italt és néztem, hogy esetleg összefutok-e valakivel, akivel tudnék beszélgetni, de nem jött senki. Szóval ott magányosan és egyedül iszogattam és már indultam is tovább, hogy még sétáljak egy picit. Szerettem a hűvös időt, mindig is szerettem, arról nem is beszélve, hogy imádom a havat. Nem is tudom, hogy egyesek miért nem szeretik, annyiszor építettem már hóembert, hogy nem is tudnám megszámolni 10 ember kezein sem.. Persze a testérem az összeset lerombolta, valamiért mindig is gonosz volt, nem csoda hogy Voldemort mellett áll.. De ő mindig is ilyen volt, egy rossz ember, akire mindenki figyelt, mert csakis ő számított a szüleinknek, mióta hugrás vagyok olyan, mintha halott lennék számukra. Roly ezt nagyon is jól tudja, mégis ilyen velem, amit nem értek. Végül megkívánom az édességet és elindulok a Mézesfalás felé, hogy vegyek valamilyen nyalánkságot. Siettem is, ahogyan csak tudtam és már nem is volt messze, csak pár sarok és már ott is voltam, azonban megtorpantam, mert ott volt Ő.. megint csak összekeveredtünk, de nem fogok elmenni innen, csak szépen elsétálok mellette és hozzá se kell szólnom. Szóval elindulok, kikerülve őt lépek be az üzletbe, csengő jelez is, hogy megérkeztem, majd az eladó felé fordultam. - Szép jó napot! – köszönök hangosan és mosolyogva, majd körbenézek, hogy mik közül is választhatok, de annyi minden volt ott, hogy egyből megkordult a gyomrom.. Hát ez lehet nem volt a legjobb ötlet, csak Mr. Tuskó ne jöjjön be, míg nem végzek.
Csak néztem a kirakatot és nem tudtam igazából mi az amit tehetnék. Kiábrándító, hogy ennyi édesség közül nem tudom eldönteni mi az amit a húgomnak adhatnék. Jó tudom, úgy kell választanom, hogy meg ne bántsam őt, mert nem az lesz a szándékom. Most mondhatnánk azt is, akár lekenyerezem Sarah-t, de ha más nem jut az eszembe amivel talán egy kicsit kiengesztelhetném őt, akkor nincs mit tenni. Ez vagyok én. Próbálkozok. De csak a húgom kedvéért, ha nem róla lenne szó, akkor már rég megvásároltam volna valami hülyeséget amitől aztán foghatná a fejét és dühös lenne. Most meg, mivel szeretnék beszélni vele, nem akarom. Miért is akarnám? Hiszen azt szeretném ha megértené az álláspontomat, hogy miért viselkedtem és viselkedek úgy ahogy. Idegesen a hajamba túrok, kezdek rájönni, hogy teljesen feleslegesen áltatom magam. Minek bocsátana meg a húgom? Egyáltalán ki kell engesztelnem? Van értelme ha a következő pillanatban újfent megbántom őt? Mert megfogom, nem vagyok olyan körültekintő, hogy ilyesmire vigyázzak. Úgysem érdekel más érzése annyira, hogy bűntudatom legyen, egy nap után magasról teszek az egészre szóval… Nem értem miért nem tudok még mindig bemenni azon az ajtón! Szó sincs arról, hogy földbe gyökereztek volna a lábaim csak félő, előbb gondolnék magamra, mint a húgomra és nem neki vennék valami finomságot, hanem magamnak. Szóval ja, csodás testvér vagyok, még mondja valaki azt, hogy nem. Na de a vicc kedvéért, tényleg be kéne...mennem. Aha, ez sikerülne is, hacsak a drágalátos Leonard Twinter be nem megy előbb az ajtón. Mindegy! Gyakorlatilag én voltam itt előbb, csak nem mentem be, szóval totál felesleges zavartatnom magam ilyesmi miatt. Gondolom. Felsóhajtok. Szépen megfogom az ajtó kilincsét és lenyomom, majd kinyitom az ajtót. Nem is volt olyan nehéz! Határozottan belépek a helyiségbe, kihúzva magam már csak megszokásból és nem köszönök. Minek? Majd fogok ha ki kell fizetnem a vásárolt édességet. Mindig így teszek. Szóval az eladó szerintem nagyon jól tudja, hogy nem vagyok normális és a szüleim nem nevelték belém az udvariasságot. Különben is ismerem a helyet, nem most vagyok itt először, az eladó segítségére semmi szükségem. Most úgyis Leo-val lesz elfoglalva… szerintem. Legelőször a csokoládékat céloztam meg a figyelmemmel, mert azt ugyebár mindenki szereti, még a húgom is, tehát akkora nagyot nem fogok tévedni ha esetleg azt vennék neki. Na de melyik fajtából? Van itt csokibéka, amivel szerintem meggyűlne a baja, ezért inkább egyszerű és hagyományos kellene. Odébb lépek egy kicsit, ahol a megszokottabb, de annál inkább nagyobb választékú csokoládék sorakoznak. Nem tudok választani így sem. – Vajon a kígyó gumicukornak jobban örülne? – motyogom magam elé és a gumicukorkák irányába pillantok. Hmmm, ki tudja? Talán csokoládét és kígyó gumicukorkát is vennem kéne?
Talán soha többet nem is kéne beszélnünk, tök nyugodt volt ez a pár nap azt leszámítva, hogy mindig ott motoszkált a fejemben a gondolat hogy felkeresem. Most is csak céltalanul sétálgattam és gondolkodtam, majd megittam egy korsó vajsört és jöttem ide.. Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni és én nem is akartam találkozni. Az igazat megvallva annyira torkig vagyok vele, hogy elég volt és betelt a pohár.. Én kedves akartam lenni vele, azt akartam, hogy ne érezze magát egyedül, de ő csak ellök és megbánt minden egyes alkalommal, amikor nem kéne. Marienek nem volt igaza, Rolandnak nem kell idő, hogy átgondolja a dolgokat, ő nagyon is tudja, hogy mit akar és ő nem akarja a barátságomat. Régebben sokat beszéltünk, de a csók óta annyira megváltozott és nem jó értelemben. Talán nem kellett volna bejönnöm ide, talán el kellett volna mennem, amíg még tudtam volna, de hát nem akarok én midnig elmenni onnan elmenni ahol ő is ott van. Nem is kell túlreagálni a dolgokat, nem kell egymáshoz szólnunk és minden rendben lesz. Amúgy is most az a legfontosabb, hogy vegyek magamnak valami finomat. Miután köszöntem az eladónak, akkor megjelenik Ő is és belép az ajtón, jelez a kis csengő, hogy egy újabb vásárló érkezett a botba, azonban én még csak nem is nézek oda, látni sem akarom már.. Elegem van belőle, az azonban meglepett, hogy aznap szakított Hildával, mert nem hittem volna hogy komolyan is gondolja. De nem változtat semmin sem, lehet hogy már holnap visszamegy hozzá, mert mindenki tudja, hogy mennyire oda vannak egymásért.. összeillenek és ez igaz. Végül mikor kiválasztottam, hogy mit veszek, akkor elvittem a kasszához, hogy fizessek. Elővettem a pénzt, míg az eladó becsomagolta a csokival bevont mazsolát és majd kifizettem. Nem is néztem körbe, hanem zsebre vágtam a nyalánkságot és már el is hagytam a boltot, de az ajtóból még az eladó felé fordultam. - Köszönöm, további szép napot! – köszönök el barátságos mosollyal az arcomon, majd becsukom magam mögött az ajtót és szép lassan sétálva elindulok tovább sétálni és gondolkodni. Ma ez egy ilyen magányos és gondolkodós nap lesz.
Kételkedve álltam az édességek előtt, de aztán arra jutottam, hogy kígyó gumicukrot és csokoládét is veszek. Az lesz a legjobb, mert olyan hű de nagyot nem lehet tévedni s, be se fogom csomagolni, mondván, hogy ez semmi és nyugodtan elfogadhatja. Különben ha meg nem kell, akkor nem adom neki és kész. Több marad nekem. Ennyi. Megfogtam mindkettőt a kezemben, majd a pulthoz mentem vele. Na most már köszöntem, mit se számít ha nem pont akkor amikor bejöttem, lényeg, hogy most biztosan hallja az eladó és ha úgy tartja kedve visszaköszönhet vagy nem. Most mondjam azt, hogy szeretem ha rám figyelnek, arra összpontosítanak amit én mondok? Lényegében így van. Ezért is vettem elő a legfontosabb elemet amit ebben a percben megtehettem a vásárláshoz, a mosolyomat. Vagy inkább bárgyú vigyort, attól függ melyik oldaláról nézzük az arcomat. Az eladó arcáról persze nem lehetett leolvasni mit gondol. Totális pókerarc, semmi jele annak, hogy nem normálisnak nézne. Mindegy. Én csak tettem amit tennem kell az áruval. Kifizettem. Megköszöntem és elköszöntem. Ennyi. Ezt ahhoz képest jó gyorsan elintéztem. Végtére is sok értelme nem volt, hogy csak húzzam az időmet és ne tegyek semmit. Minek? Ahelyett valami sokkal hasznosabbal is tölthetem. Mondjuk alvással. Rengeteg alvással vagy olvasással. De az még odébb van. Most úgysem fog senki megzavarni a klubhelyiségben, elvégre én vagyok a szálka a szemükben a döntéseim miatt. Szóval minden rendben kell, hogy legyen. Odakint a Mézesfalás előtt jutott az eszembe, hogy valami mást is vennem kellett volna, de már nem fordultam vissza. Nem mintha babonás lennék vagy ilyesmi, de nem akartam hülyének tituláltatni magam. Azt viszont nagyon jól láttam, hogy Leonard is itt volt az imént. Ja addig bárhová eltűnhetett, de nem olyan hű de gyors és az utcák elég hosszúak, hogy látótávolságba maradjon néhány percig. Vagy legalábbis szerintem. Én soha-véget-nem-érőnek látom a roxmortsi utcákat. Jó van egy két kanyar, zsákutca és társai de most egyenesen halad előre vagy hátra az út. Szerencsére. Így van még egy csöppnyi esélyem meglátni Leo tejföl-fehér haját. Ott kullogott szegény jóval előrébb teknős tempójában. Hümmögtem egyet. Most jól meg fogom ijeszteni! Úgyse számít rám, nem? Gyorsan a táskámba pakoltam az édességet, majd neki iramodtam. Utol kell érnem azt a gyereket! Még szerencse, hogy nincs bajom a futással. Na de nem mehetek csak úgy utána! Hogyan tegyem? Félő ha csak a hátára ugrok akkor az nagyon furcsán jönne ki és inkább nem ezt a megoldást választom. Valami egyéb kell. De mégis mi? Hmm. Szerintem egyszerűen csak utolérem és megszólítóm, ennyi. Csak maradjon bennem elég szusz. Valahogy sikerült. Már csak ki kellett volna nyitnom a számat és valami értelmeset mondani neki. – H...h...helló! – lassítottam le mellette s, igyekeztem nem elővenni a legbárgyúbb vigyoromat. Előbb levegőt kellett volna vennem mielőtt beszédbe kezdek, de mit számít ez már. – Azt hittem már heted hét határon túl jársz! – kifogás, igazából nem tudtam mit mondhattam volna neki. Ez ugrott be most az agyamba. Ennyi. Kész.
Nem tudom hogy hogyan és miért jutott ide a barátságunk, de hát most már itt tartunk, ami.. ami nem túl jó. Roland makacs, konok, önző, bunkó, érzéstelen, fagyos lelkű, kegyetlen és gonosz, nagyon is gonosz. Nem értem, hogy mi a jó neki abban, hogy teljesen kihasznál érzelmileg vagy tönkre tesz. Ő csak játszik velem, mint valami macska egy gombolyaggal, egész eddig nem is érdekeltem, majd egyszer csak fogta magát és megcsókolt, aztán került és nem foglalkozott velem, majd megjelent és bunkózott és most itt van, azonban nem szól hozzám, amit kivételesen élvezek is, mert nem szeretném, ha megint csak megsértene. Sose értettem, hogy miért enged magához valaki közel valakit, ha csak bántja és sértegeti.. Egyszóval Rolyt sosem fogom megérteni és nem is akarom már, Hilda gondja legyen nem az enyém. Próbáltam olyan gyors lenni a boltban amilyen gyors lehettem, mert nem akarok vele egy boltban, meg sehol sem.. Megvettem, amit kell és már el is indultam, elmerültem a gondolataimban és egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki megszólít engem. A hang ismerős, de hát nem akarok vele foglalkozni, legszívesebben eltűnnék innen. Nem értem, hogy miért jött ide és sosem fogom megérteni a logikáját. - Hát látod, hogy nem vagyok elég messze. – engem is meglep a megnyilvánulásom, sosem voltam még senkivel ennyire goromba, de ő megérdemelte, sőt. Kiérdemelte, hogy ilyen legyek vele. Nem akarok vele beszélni és azt hittem, hogy ő sem akar velem, de hát mindig csak visszatér és felborítja az amúgy is stabil lelki békémet. Veszek egy mély lélegzetet és ránézek, miközben megállok. Megigazítom a kabátomat és Roly szemeibe nézek. Eleinte nem tudom, hogy mit kéne mondanom, sosem tudtam, hogy mit kéne neki mondanom. - Nem tudom, hogy miért vagy itt.. de nekem kezd elegem lenni abból, hogyan viselkedsz. – mondom neki és komolyan is gondolok minden egyes szavamat. Utálom, hogy megint ilyen velem, most megint próbál talán kedves lenni, mert lehet hogy unatkozik, mióta nincs meg neki a barátnője. De valamiért már nem érdekel, nem tartotta pisztolyt a fejéhez, hogy szakítson a szerelmével, hát akkor ne keressen egy szórakozásai pótlékot és ne én legyek az. A hetek alatt megváltoztam, erősebb lettem.. - Ha meg ennyire hiányzik Hilda, hogy engem keresel fel, akkor menj vissza hozzá, úgyis szereted. – mondom, majd elindulok tovább és szaporázom a lépteimet. Elmondtam mindent, amit akartam, nincs több mondanivalóm.
Az emberi természet különös csodákat rejt és egy élet sem elég ahhoz, hogy ezeket a csodákat felfedezzük. Viszont nem csak egy másik személyét ugyanilyen nehéz megfejteni, hanem a sajátunkat is. Ezért van az, hogy gyakorta meglepjük a saját cselekedeteinkkel önmagunkat is, mert olyat teszünk amit nem várunk el magunktól kitudja miért. Most pont ilyen helyzet alakult ki bennem is. Azért, gondolta volna a jó ég, hogy én utána jövök. Jövök? Dehogy, szaladtam basszus! El lehet ezt hinni? Nem, persze, hogy nem, mert ezt látni kellett volna. Szerencse, hogy senki sem látta. Köszönni is képes vagyok neki, ami szintén ráadás meg valami fura szöveggel állok elé, mintha olyan hű de fontos volna ezt tennem. Pedig nem kell. Egyáltalán nem kell. Hagyhattam volna a fenébe is ezt az egész: keltsük fel Leo figyelmét akciót. De nem! Miért nem tudok hallgatni a helyes sugallatra? Mert nem tudok és nem is akarok. Ha így válaszol akkor persze, hogy eluralkodik felettem az a bizonyos gerinctelen felem és olyanokat vagyok képes mondani amit nem gondolok komolyan. Arra, hogy látom nem került túl messze nem válaszoltam semmit. Időpocsékolás lett volna. Azonban az, hogy kezdi zavarni ahogyan viselkedem, nos azt nem lehet csak úgy szó nélkül hagyni nemde? Végtére is, valami szúrja a csőrét! Ki kell faggatni, rá kellene kérdezni. Viszont nem érdekel annyira. Hiszen egyértelmű, hogy mi lehet a baja. Minek bolygassam? Vagy inkább kérdezzek rá? Tegyem magam ostobának, mint akinek fogalma sincs miről beszél? Végtére is, azt gondol amit gondol. Megvan a saját akarata ehhez, szerencsére. Ha nem így lenne, akkor porul járna. Mert még azt is kisajátítanám és ráerőltetném az én akaratomat, szóval jobb ez így neki. - Kifejtenéd mire gondolsz? Mármint melyik viselkedésemből van eleged? - teszek úgy, mintha nem tudnám, pedig tudom. Ehhez meg nem kell gondolatolvasónak lenni, mert van szemem és látom tisztán mi az ami felháborítja őt, de nem érdekel. Ha mindenki azt kapná amit érdemel, akkor senki sem tanulna semmiből. - Te most… Komolyan féltékeny vagy arra a libára? - nem volt itt Hilda, nem hallotta, meg ha itt is lenne se érdekelne. Ha azt hiszi vak kis rongybaba vagyok, akkor téved. De ez volt a leghelyesebb amit tehettem és még azóta se bántam meg. Minek? Leo után megyek, ha azt hiszi ennyivel lezártuk a témát akkor téved! Mert hát elindult én meg csak nem kiabálhatok utána vagy mi… - Újfent Marie-hez sietsz kisírni magad, mert a csúnya Roland megbántott?
Megvettem amit akartam és azt hittem, hogy minden rendben lesz. Én csak szépen elsétálok és nem fogunk beszélni, csak teszek pár kört a hidegben és majd visszamegyünk az iskolába. Arra sem gondoltam, hogy össze fogok vele futni itt, nem néztem ki volna belőle, hogy vesz valamit és pont itt, de hát.. vannak kellemetlen meglepetések. De ha még csak ennyi lett volna, nem.. nem ennyi, ő szépen utánam szalad és hozzám is szól. Bánt, ahogyan bánt velem, bánt, hogy bántott engem, mert nem volt szép. Mindig ilyen velem és én megelégeltem, mert hát miért kell engem mindig bántania? Én csak próbáltam mellette lenni, éreztetni vele, hogy nincs egedül, hogy számíthat rám, mert én ott leszek neki, amikor más nem, de nincs erre szüksége, ő nem akarta a barátságomat most meg mégis itt van. Én ezt nem tudom, hogy hova tegyem, mert nem akartam, hogy ez a helyzet kialakuljon. Nem kellett volna bemennem a boltba, kint kellett volna várnom és megvárni, míg elmegy onnan és akkor kellett volna bemennem. Azt hittem, hogy nem fog utánam jönni és most mégis itt van. Gondolhattam volna, hogy ő nem fogja annyiban hagyni a dolgokat, hogy nem fog békén hagyni, de hogy visszakérdez? Na erre nem számítottam. Miért akar velem beszélgetni? Múltkor nagyon csúnyán összevesztünk, megkértem, hogy hagyjon békén és ne szóljon hozzám, de nem tudja magát ehhez tartani, mert most is itt van és hozzám beszél. Miért nem tud elengedni, ha egyszer mindig ellök magától? - Ebből.. most akkor a barátom akarsz lenni vagy elakarsz lökni magadtól? Mert inkább lökj el, de hagyj békén! – csattanok fel mérgesen. Nem tudom, hogy miért nem akar végre elengedni, mert el kell engednie, én nem akarok vele beszélgetni. Nem akarom látni sem, amennyire szerettem egykor most annyira utálom. Legszívesebben láthatatlanná válnék, akkor legalább nem kéne velem beszélgetnem és eltűnhetnék innen. - Én nem vagyok senkire sem féltékeny, csak közöltem, ami köztudott. De békülj ki vele, nem lesz nyugtod, ha a szerelmed nem lesz melletted. – mondom neki gúnyosan és tudom, hogy igaz is, amit mondok. Nem tud sokáig meglenni nélküle, már évek óta nyugtalan, mikor kicsit összevesznek. Megérdemlik egymást Hildával és most, hogy befejeztem, akkor olyat mond, amit nem tudok tűrni. azonnal megfordulok és közelebb lépek hozzá. - Neked nem mindegy? Semmi közöd hozzám, már vége a barátságnak és magadnak köszönheted, mégis mit akarsz még? – emelem fel a hangomat és szerencsére nincs itt senki más.
Figyelhettem volna rá, először az életben nem a saját magam vágyait és céljait előrébb helyezni, hanem valaki másét is. Talán az övét, mert ha listát kellene vezetnem azokról a személyekről akiket megbántottam s, annak lenne valami szintje is, ő biztos benne lenne a top háromban. Bár ahhoz képest amilyen most lenni tudnék vele, ez még nem olyan borzasztó. Visszafogom magam, végül is mi értelme egyből elpusztítani őt, ha közben szépen és fokozatosan tehetem ezt? Olyannak kell lennie amilyennek elképzeltem, teljesen össze töröttnek, használhatatlannak, aki majd megért teljesen. Tudni fogja, hogyan érzek és akkor ténylegesen megérthetjük egymást. De még nem. Nem is készült fel rá, talán sosem fog, én azonban próbálkozom. Ezt kell tennem. Muszáj. - Szóval még mindig nem vetted észre, hogy mit akarok? Helyes! Nem vártam tőled mást. - meg ugye direkt úgy intéztem, hogy ne is vegye észre. Ne figyeljen fel a béna kudarcaimra, az olyan pillanatokra, amikor már kezdtem azt érezni, hogy feladom. Felsóhajtok. Még van elég energiám és időm is tovább játszadozni az idegeivel. Jó, elég hihetően mondja, hogy nem féltékeny Hilda-ra, de attól én még hajtogathatom ennek az ellenkezőjét, nem igaz? - Akkor ami köztudott az akárcsak az érem két fele lehet igaz is meg hamis is. Honnan tudhatnád, hogy melyik érzésem valódi? Senki sem tudja. Ő sem tudta, ezután sem fogja. Hidd el, életem legjobb döntését hoztam meg akkor amikor szakítottam vele. Így most már sokkal több időm van egyéb dolgokra. - hogy az egyéb dolgokat mások piszkálására értettem, az most teljesen mindegy. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy ő miként értelmezi a szavaimat. Biztos megint belemesél valami baromságot, amit én megint nem fogok kimagyarázni, már azért se, mert nem lesz hozzá türelmem, ettől meg ő biztos mérgelődni fog és kész macska-egér játék lesz az egész. Ami unalmassá válhat. Határozottan unalmassá. Viszont ott ütök ahol neki a legjobban fájhatna. Olyan kijelentést teszek, ami egy fokkal javít a silány helyzetemen. Bár nem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között teszi fel azt a bizonyos kérdést. Újfent felsóhajtanék, tényleg. De nem teszem meg, mert nem tudom. Igazából szeretem amikor mérges, mert ebből nyerek erőt, ilyenkor derül ki, hogy kinek mekkora a tűrőképessége és alkalmas a célomra, amit kitűztem magam elé. Elég közel került ahhoz, hogy letudjam őt fejelni, ez tény, meg is tehetném, plusz megjátszásból akár szúrós szemekkel nézhetnék rá, de nem. Nem a testi sértegetés a kenyerem, azt meghagyom másnak. Nálam sokkal ostobább személyeknek, akik nem tudják, hogy a fizikai sérelmek idővel begyógyulnak, de a lelkiek kevésbé. Hozzá képest nyugodt vagyok, most már tuti biztos, hogy csak csendesen fogok vele beszélni, ez persze nem jelenti azt nem fogom jól kiosztani, pusztán azt visszafogom magam. Semmi értelme szabadjára engedni az elmét mérgező szavaimat. - Nem hiszem el, hogy ennyire vak vagy és még mindig nem vetted észre. - színlelt megbántódássál karba teszem a kezem, még a fejem is elfordítom, más irányba nézek, mintha nem is akarnám látni őt. Holott csak figyelek, hányan láthatnának meg és vonnák fel a szemöldökük azon amit látnak, de nem fognak fel teljesen. Aztán hirtelen visszahúzom a fejem és rá pillantok. Meg se gondolom, hogy mekkora butaságot fogok pillanatokon belül művelni. Hogy pofán vág, mint egy gyönge nő és én kifejezéstelen arccal tűröm végig. Belemásztam a szájába, vagy, hogy szebb kifejezéssel éljek, akkor csókot leheltem az ajkaira. Ennél egyértelműbben nem tudok vele semmit sem közölni.
Nem értem Rolandot és már nem is akarom megérteni, annyira sok időt vesztegettem erre, hogy tényleg besokalltam.. nekem erre nincs szükségem és nem akarok már vele vesződni, én próbáltam neki megfelelni és jó lenni, de ő neki semmi sem elég jó. Nem akarok másoknak megfelelni, nem akarok többet neki megfelelni, mert elegem van ebből, önmagam leszek, nincs nekem szükségem rá. Én már nem akarok az lenni, aki egykoron voltam, az a fiú, aki teljesen alávetette magát mindennek és.. én változni akarok, erős akarok lenni és el akarom felejteni, nem akarok tudomást venni róla, de ez nehéz lesz, mert hát.. valamilyen szinten mégis ő az egyik legfontosabb személy számomra. - Megfájdul tőled a fejem.. – mindössze ennyit mondok csak halkan, mert hát mit tagadjam, tényleg fejfájást okoznak a szavai.. egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért nem tud kimondani dolgokat konkrétan. Minden annyit beszél és olyanokat, melyek nekem érthetetlenek és hát nem is akarom tudni a szándékait, szóval nem értem őt, hogy miért erőlködik.. Miért nem tudja hagyni, hogy elmenjek és éljem az életemet nélküle? Múltkor már elég jól kifejezte, hogy nincs rám szüksége, hogy nem is érdeklem őt és semmit sem ér számára a barátságom. - Ez nem tartozik rám és tudod, nem is érdekel. A te életed. – mondom neki, miközben megvonom a vállamat. Nem érdekel engem, hogy miért dobta Hildát, tényleg nem érdekel, ez nem az én dolgom, hanem az övé és mivel nem vagyunk már legjobb barátok, barátok meg pláne nem, így ez a dolog nem érint. Kíváncsi vagyok, hogy meddig fogja bírni ezt a szakításos dolgot, mert lehet, hogy pár nap múlva majd megint csak futni fog vissza az ő kis szerelméhez, hogy vegye vissza és bocsásson meg neki, mert nem tud nélküle élni. Mindig is ilyenek voltak és semmi sem változik, ez a dolog állandó és örök.. Amikor azt mondtam, hogy nem tudom kiismerni őt és.. tudjátok minden, amit az előbb mondtam, az teljesen igaz. Nem tudom, hogy miért nem hagytam még mindig itt őt és nem is tudom, hogy miért nem tudom elengedni őt.. De itt lesz az ideje, most már tényleg el kell engednem. - Vagy csak nem akarom látni.. – motyogom neki nagyon halkan és nézem őt, bár kicsit zavar, hogy ennyire közel van hozzám. Mindenre számítottam volna, mindenre, csak arra nem, ami ez után jött.. Megcsókolt, tényleg megcsókolt, ahogyan akkor ott az erkélyen, és most is ugyanolyan volt, ugyanaz a robbanás ment végbe az agyamba, de.. most ez más volt, nem csókoltam vissza, nem akartam semmit sem jelenleg, így pár pillanattal később eltoltam magamtól és sóhajtottam egyet. - Én nem kedvellek így.. én nem akarom ezt. – nem, egyetlen szavam sem igaz de nem akarom, hogy megsebezzen, hogy megbántson, hogy tönkretegyen és akkor vonuljon vissza amikor a legnagyobb szükségem lenne rá..
Ismét azt kellett volna mondanom neki amit régen, hogy szeretem, de nem tudom miként mutassam ezt ki. Meg ugye az se biztos, hogy elhiszi van amit komolyan gondolok a sok tréfa és komolytalanság mellette ami gyakran, akarom mondani majdnem mindig az eszembe ötlik. Nem csodálkozom, ha nem ismert ki és nem tudja, hogy sok baj nincs velem csak annyi amennyinek lennie kell. Konkrétan nem vagyok válogatós. Néha mindenki tetszik és senki. Hogy miért teljesen értelmetlen lenne ezt boncolgatni, mert nem én lennék az első s, nem is az utolsó. Lehet, hogy riogok magamtól, nem merem beismerni ezt a feneketlenül felemésztő érzést. Minek? Van értelme? Ha lenne tudnám, de nincs. Miért lenne? Ő sem értené meg, hiába teszem próbára, mert gyöngye. Az is marad. A társaim megtörnék, még ennél is jobban szenvedne és azt biztos, hogy nem tűrné végig. Mert miért tűrné? Hugrabugos. Mind melegszívű és gyönge. Lelkileg jóval megtörhetőbbnek bizonyultak a tapasztalataim szerint, mint bárki más. Miért ne lenne ez a legtöbbjükre jellemző? Talán erősnek mutatkoznak, de nem azok és én ezt tudom. - Nem érdekel. - válaszolok röviden és hirtelen arra a megjegyzésére, hogy megfájdul tőlem a feje. Igazából meglepődhettem volna egy kicsit, vagy színlelhettem volna valami együtt érző dolgot, de nem ment. Nem vagyok ilyen. Arra csak bólintok egyet, hogy van olyasmi az életemben ami rám tartozik és jobb ha nem érdekli őt, mert tényleg az én életem. Pedig mondhattam volna valami goromba megjegyzést, tényleg, viszont spórlom az energiámat. Arra a bizonyos nagy dobásra várok, amikor aztán valóban partot mos a víz. Valóban megtanult feleselni, most már visszabeszél. Az elején nem hittem el, de most már látom… A saját szememmel látom, hogy bizony jót tett neki az amikor nem voltam a közelében, nem gyakoroltam rá semmiféle hatást a szomorúságon kívül. Ez tetszik. Fellelkesít. Erőt ad. Kell ennél több? Persze, hisz telhetetlen vagyok. Nem érem be ennyivel. Ha már megmutatta a foga fehérjének egy felét, miért ne mászhatnék bele a privát szférájába is és csókolhatnám meg? Mert ha úgy akarom megtehetem. Hiszen olyan egyszerű és mindennek tetejébe még védtelen is velem szemben. Mindig az volt. Ezért tudtam bántani. Olyan könnyedén s, észrevétlenül húzza fel magát apróságokon, hogyha én nem lennék senkin és semmin nem tudná levezetni a mérgét, mert bizony az a sok szeretet csak rejt valami egyebet is. Megcsókolom. Nem csókol vissza. Kéreti magát. Ez olyan biztos, hogy van egy második nevem is. Okos gyerek, csak ne kérkedjen vele másnak. Nekem viszont át kell látnom rajta, vagy legalábbis meg kell próbálnom. Nem kedvel "így"? Most komolyan, mégis, hogy így? Azt akarja, hogy öltözzek át s, jöjjek vissza később hátha úgy megkedvel? Persze, tudom nem erről van szó. Legyintenék egyet. Csak már valahogy az se megy. Inkább vigyorgok. Baljósan. - Ugye tudod, hogy hidegen hagy te hogy kedvelsz s, hogy nem vagy mit akarsz s, mit nem? Gyöngye vagy… Meg se mertél ütni a csók után, csak elhúzódsz, beszélsz itt össze-vissza és… - nem fejeztem be a mondanivalómat. Nem is akartam beszélni, inkább lekötni a figyelmét, hogy a hülyeségeimre figyeljen és közben visszakerüljek a közelébe. Már ha képes vagyok rá. Nem hiszem, hogy olyan hű de könnyű lesz. Megakarom ölelni. Nem vagyok normális, tudom! Szépen kinyújtom a kezeimet, majd lecsapok a két karára. Mert minek csimpaszkodnék a nyaka köré, ha egyszeriben így is lefoghatom? Bénára sikerült, tudom én ezt is. De amíg látszólag lefogom, nem pedig ölelem, az csak nekem jó, neki nem. - Te vagy az oka mindennek. Ha nem lennél ilyen én se lennék olyan amilyen vagyok. Szóval maradj ahogy vagy! - lényegében a jellemére értettem, de simán vehette ezt arra is, hogy ne próbálkozzon elszökni, mert nem fogom hagyni...egyhamar.
Nem kellett volna nekem erre jönnöm, el kellett volna kerülnöm ezt a helyet. Nem kellett volna erre sétálnom, de most komolyan.. Ki gondolta volna, hogy Roland pont itt fog lenni, mert én aztán nem. Biztos, hogy Sarahnak vesz valamit, mert mostanában ők sincsenek valami jóban, szóval.. Kiakarja engesztelni. Erről meg az jut eszembe, hogy mindjárt karácsony és haza kellene majd mennem, de nem akarok, nem akarom a szüleimet látni és még csak hallani sem akarok a testvéremről. Eljutottam arra a szintre, hogy már nem tudom sajnálni, mert mindig ő az első a szüleimnek és mindig is ő lesz, mert ő mardekáros volt én meg nem. Érdekes, hogy pont ezért kell nekem elviselnem a szülői szeretet hiányát, míg ő fürdött benne.. Még csak nem is kellemes dolgokat juttat eszembe ő, mindig minden annyira rossz körülöttem és nagyon, de nagyon reménykedem benne, hogy egyszer minden rendbe jön, jelenleg annyi is elég lenne, hogy tűnjön el és ne is lássam többet. Talán ez furcsa tőlem és nem megszokott, de jobb lesz neki is és nekem is, ha nem beszélünk többet, hisz mi más világban élünk. Én nem illek bele az övébe és ő sem illik bele az enyémbe. - Fura is lenne, ha téged érdekelne valami.. – forgatom meg a szemeimet, talán már magam is rájöttem volna arra, hogy őt nem érdekli a fejfájásom, bár szerintem inkább az nem érdekli, hogy fejfájást okoz nekem. Annyira jó lenne, ha el tudnék innen menni, ha lenne egy láthatatlanná tévő köpenyem, olyan jó lenne az az ereklye, de hát nem lehet az enyém, így tehát Rolandot sem fogom tudni lerázni. De ha múltkor azt mondta, hogy nem akart látni és nem is nagyon érdekelte, hogy hogyan éreztem magam, amikor eltűnt.. akkor most sem kéne érdekelnie és most sem kéne itt lennie, menjen csak el innen és nem beszélgessen velem! Nem is tudom, hogy miért meséltem Marie-nek, hogy miért kellett nekem elmondanom neki, hogy mennyire rosszul érzem magamat, hogy Roland ilyen velem.. Most már csak örülni tudnék annak, ha olyan lenne velem. Megbántam, de most már nem tudok mit tenni. Nem értem, hogy miért van itt velem, nem értem, hogy miért akar velem beszélni, azt sem érzem, hogy mit miért tesz.. teljesen összezavar, de ő mindig ezt csinálja, egy baromi rossz szokása. Természetesen akkor is azt tette, mikor megcsókolt a születésnapomon és otthagyott, mikor életem egyik legszebb napját neki köszönhettem. Nem tudom őt megérteni, de már nem is akarom, feladtam és nem fogok én semmit sem tenni, most szépen majd elfogok innen menni és nem fogunk mi többet beszélni, mert nem fogunk, tudom, hogy meg fogom bánni, de most ez tűnik helyesnek. Nem igazán azt történt, amit terveztem, mert hát ő kitalálta, hogy megfog megint csókolni. Szerettem volna visszacsókolni, szerettem volna, ha érzem a valamit, amit múltkor, de nem éreztem.. most a haragom és a mérgem erősebb, mint a szeretetem. Nem értem, hogy miért vigyorog, amikor közöltem vele, hogy engem nem érdekel ÚGY, de valahogy érzem előre, hogy ebből semmi jó sem származhat. A válaszát is gondolhattam volna előre, mert hát ő ilyen, őt mostanában semmi sem érdekli, ő annyira nemtörődöm, hogy az már sértő és bántó. - Érdekelhetne, de biztos ezt tanultad Hildától... És tudod mit? Azért nem ütöttem vissza, mert én szarba nem csapok. – nem tudom, hogy ezt honnan hallottam, de nem is érdekel, most pont ideális volt ez a megszólalás, arról nem is beszélve, hogy Hilda... igen, az a ribanc erre tanította. Már nagyon elegem van ebből az egészből, ő tényleg azt hiszi, hogy bármit megtehet, hogy neki mindent szabad, pedig nem. Nem fog engem megcsókolni, nem fog engem kénye-kedve szerint elővenni, ha olyanja van, nem is értem, hogy egyáltalán miért van még mindig itt előttem. Azt hittem, hogy szégyell, hogy nem akar velem beszélgetni, hogy nem akar látni, de most mégis itt van! Menjen inkább vissza a volt barátnőjéhez, legyen vele boldog, mint eddig. Azt tudom, hogy ha a karácsonyi szünetben mégis hazamennék, akkor biztos meglátogatom majd az anyukáját és támogatom lelkileg. Legalább őróla néha úgy érzem, hogy szeret és talán jobban is szeret, mint az én saját anyám valaha is fog. Sóhajtok egy nagyot. - Nem.. kérlek hagyj elmenni.. Elegem van belőled Roland. – mondom neki és próbálom kiszabadítani a kezemet, hogy eltudjak menni és itt tudjam hagyni. Nem értem, hogy miért kell neki ilyennek lennie, hogy miért nem tud egyszerűen elkerülni... - Bár ha belegondolok, most ezután megint elfogsz tűnni remélhetőleg hónapokra, ki fogom élvezni. – mondom neki gúnyosan és nem is értem, hogy hogyan keletkezett bennem ennyi harag és utálat.
– Tudom, hogy számodra az, de igenis van egy-két dolog ami nagyon is érdekel. Az meg egy másik tényező, hogy te ezt nem tudod vagy nem látod. – most kivételesen nem arra gondoltam, hogy mennyire megnyugtató hatással bír az ha másokat piszkálhatok és azt láthatom mennyire szenvednek. Különben fogalmuk sincs milyen belső méreg emészt, mi az ami ilyesmire késztet. Amit másokkal művelek, az semmi. Mert fele annyit éreznek abból amit én érzek. Tehát szenvedjenek csak! Hülyét csinálok magamból, teljesen az ellentétét teszem annak amit legbelül érzek. De ha meggyőzöm őt arról, hogy jó vagyok, a legközelebbi rossz cselekedetemnél már kiábrándulna és azt a normális személyt várná vissza aki valójában nem tudok lenni. Mert hiszem, hogy képtelen vagyok a jóra. Az önzőség nem enged. Mindent úgy akarok látni ahogy az a fejemben is van, ahogy elképzelem. Az a jó és nem az amit mást mondd. Ehhez makacsul ragaszkodom, nem engedem meg másoknak, hogy érvényesüljenek. Felsőbbrendűnek tartom magam, a hibáim ellenére is. Vannak hibáim? Hm… Nincsenek! Csak mások képzelik ezt be. Mert szerintük a világ tökéletlen. Ezt mesélik be a fejükbe, ehhez szoknak hozzá, már a csapból is ez folyik. Én viszont csak teszem amit tennem kell. Ellenkezek Leo-nak, nem hagyom, hogy azt tegye amit szeretne. Mert előlem nincs menekvés, kivéve ha én úgy nem akarom. Felőlem napokig ficánkolhat a bőrében, hogy ez meg az nem tetszik neki. Lefelelném. Merlinre, tényleg megtenném. Hogy koppanjon egyet a feje, a sok hülyeség meg kirázódjon onnan. De nem bántom. Legalábbis egyelőre még elviselem a szinte saját nyelvezetemet. Mert ennyire elromlottan csak én beszélhetnék, úgy látszik találtam valamiféle utódot magamnak, akivel megoszthatnám a nyelvezetemet, akit taníthatnék, ha nem lenne ennyire nyáladzósan kedves. – Majd ha arra lesz szükséged, hogy a piszkos szád szappannal mossam ki, szólj! Különben neked Hilda-hiányod van, hogy folyton emlegeted a nevét? – különben nem tetszik, hogy folyton vele dobálózik, amikor én próbálok fátylat borítani a múltra. Elhiszem, ő sose fog megbocsátani nekem, de addig boldogan veszek róla nem tudomást. Még hogy elege van belőlem! Ha ennyire szívesen harcolna ellenem, elege volna a jelenlétemből, akkor több beleéléssel küzdene azért, hogy megszabadulhasson. Tőlem. Ettől a helyzettől. A kellemetlenségtől amit okoztam neki és még fogok okozni neki, ha így folytatja. – Pofa be és hallgass már! – förmedek egy kicsit rá, a kelleténél talán sokkal jobban. Hiszen annyi butaságot beszél, a végén nekem is megfájdul tőle a fejem és abban nem lesz semmi köszönete. El is engedném őt meg igazából nem is. Minek engedjem el? Hogy elmenjen? – Valld be, hogy addig amíg nem voltam melletted, egy csöppet erősödtél! Ha meg is mutatod, akkor lehet, elengedlek, de nem biztos. Szóval… próbálj meg kiszabadulni valahogy! – rá vigyorgok, egyenesen a képébe nehogy ne nézzen a szemeimbe és ne gyötrődjön tovább így is. Viszont ahelyett, hogy engednék egy kicsit a szorításból inkább jobban és egy fokkal erősebben szorítom(?) magamhoz. Még megbánja, hogy patkányként belém rúgott, az fix!
- Téged csak az érdekel, hogy minden úgy legyen, ahogyan te azt kitaláltad. – mérges vagyok rá és nem is leszek nyugodtabb, mert nagyon sokszor sikerül mostanában felhúznia. Nem is beszélnék vele, de azzal sem érnék el semmit, mert olyan makacs és sosem hagyna itt, mert.. ő nem így tervezte. Tényleg igazam van abban, hogy csak az érdekli, hogy minden úgy menjen, ahogyan ő azt elképzelte, mert mindennek úgy kell lennie, ahogy Roland elképzelte.. Nem is értem, hogy miért volt olyan sokáig a legjobb barátom, hogy miért álltam ki mellette, hogy miért volt nekem annyira fontos. Régen el kellett volna felejtenem, mert semmi jó nem származott abból, hogy mindig kibírtam mellette.. Tényleg nem értem, miért nem nyílt fel előbb a szemem? Miért nem láttam eddig, hogy milyen is valójában?.. Talán mert jobb volt azt hinni, hogy megtudom menteni. - Te csak ne mosd ki semmivel sem a számat! – mondom neki duzzogva, mert nem is szoktam csúnyán beszélni, mert eddig tényleg nem is beszéltem csúnyán, csak ezt hozza ki belőlem. Aztán arra meg nem is reagáltam, hogy Hilda mániásnak állít be.. Hilda az egy hülye ribanc, akit fel kéne akasztani, mert egy idióta. Teljesen átmosta ennek a baromnak az agyát és ő észre sem vette, évekig csak mérgezte a tudatát, míg ilyen nem lett, ő tette ilyenné. - Remélem elviszik a halálfalók és megkínozzák.. ne emlegesd. – motyogom neki és mikor azt mondja nekem, hogy fogjam be, akkor be is fogom.. Ha neki ettől jobb, de én akkor is elfogom mondani azt, amit akarok, mert elérte, hogy ilyen legyek. Szavai meglepnek és csak pislogok, nem tudom, hogy mit mondjak rá.. Annyira utálom most, de mást is érzek. Szükségem van erre a hülyére, nem akarom őt elveszíteni. - Erősebb ember vagyok te, mert kimerem mondani, hogy: szeretlek! – mondom neki, majd közelebb hajolok hozzá, hogy megtudjam tenni azt, amit nekem is megkellet volna az előbb, megcsókolom. Eleinte csak lassan, majd ha nem lök el és lazult a fogás, akkor mellkasára teszem a kezemet és szép lassan eltolom magam tőle. - Szükségem van rád, de tudom, hogy te félsz az ilyenektől.. Szóval hagyj csak itt, mert azt mondtam, hogy szeretlek. – mondom neki és tudom, hogy el fog menni, ő nem akar kötődni senkihez, főleg nem hozzám.
Mi volt az amit mondhattam neki? Hiszen ezzel teljesen egyet értettem, mert valóban szeretem, ha minden úgy alakul ahogy elképzelem és ebben nem kereshetek vitathatott. Csak tehetetlenül felsóhajtok, látva azt, hogy ő már így is elég mérges és ha mindezt fokoznám egy beszólással, az már túlontúl maga lenne a Mennyország és oda biztos, hogy nem fogok kerülni. Kár sóvárogni utána. Válaszképpen csak bólintok egyet, hogy lássa valamire méltatóm a megjegyzését. Nagy szó, hogy valami olyat is ki tud ejteni a száján amiben egyet kell értenem. Az iménti sóhaj nem volt tele dühvel, sem pedig megkönnyebbüléssel, inkább egyfajta belefáradás a saját színjátékomba. Olyan érzése ez, mint amikor a művész a saját műve előtt áll és a tömeg arra vár, hogy leleplezze azt, de valamiért még mindig habozik. A lepel széle már a kezében van, de lerántsa-e vagy sem… Nos ez kész ostobaság! Még szép, hogy le fogja rántani, mert ez a menet rendje. Talán mindjárt, a következő pillanatban. Vagy még akkor sem. Aztán ugye itt van az én helyzetem is, most én vagyok a művész műve, az az alkotás amiről lekerül a lepel, lehullik, mint égő gyertyáról a viaszcseppek. Mélyen próbáltam a szemeibe nézni, kifürkészni milyen érzés csücsül most az íriszében, de úgy döntöttem inkább nem keresgélek ott. A hangja éppen elég határozott ahhoz, hogy tudjam mit kellene mondanom neki itt és most. De nem azt mondom, amit az érzéseim súgnak, mert tudom, semmi értelme. – Én a te helyedben aggódnék! – próbáltam fenyegető lenni, ilyen arcot vágni, de valamiért sikerült elröhögnöm magam. Ennyit a fenyegetésről. Még, hogy ne mossam ki a száját! Úgyse tenném meg, de mondjuk ezt neki nem kell feltétlenül tudnia. Hogy lehet valaki ilyen mérgesen is szerethető? Miért veszem észre előbb a jót ebben az egészben és csak utána a rosszat? – Beállna közéjük amilyen lökött, szóval ne vigyék csak el. Inkább hagyják meg bosszankodni. – reagálok Leo rövidke megjegyzésére, miután szépen megfogadja a szavam és elhallgat. Meglep. Mármint, jó nekem ez a csend, addig is kihasználhatom a helyzetet és a magam hasznára fordíthatom. Dühíthetem őt. Talán a saját szerencsétlenségemre. Mert lehet, hogy ő tud valamit reagálni arra amit az imént mondtam, de arra, ő kimeri mondani az érzéseit és erősebb nálam… én semmit. Lesokkolt egy kicsit az, hogy nagy nehezen ugyan, jó nagy fáziskéséssel, de visszacsókolt. Szeret. Azt mondta szeret. Hát, hogy szoríthatnám így ki belőle a szuszt? Gonoszság volna. Ugyan nem tolom el magamtól, meg el se engedem igazán. De már nem áll szándékomban szó szerint megfojtani őt a jelenlétemmel, meg az akaratommal. Minek? Hiszen annyira nem ellenkezik és úgy látom el se akar menekülni. És hogy azért terelem el a figyelmem ilyesmire, még véletlenül se tűnjön fel mennyire fura képet vághatnék a kialakult helyzethez? Így van. Ezt most nem én gondoltam ki, nem az én fejemben született meg, hogy márpedig ha tetszik neki ha nem meg fogom csókolni! A föld, ha most képes volna ebben a pillanatban ilyesmire biztos megremegett volna alattam és elnyelt volna. Csak azért mert ennyire esik nehezemre beismerni, hogy neki igaza van. Mit mondhatnék most? Egyáltalán mondanom kéne valamit? – Hát… Ha ez az egész csak egy álom lenne akkor most biztosan hamar fel akarnék ébredni és gyorsan elfelejteni mindazt amit álmodtam. – erőt vettem magamon és felhúztam a kezem a vállához, hogy ráhelyezhessem s, valamennyire éreztethessem vele azt a terhet amit naponta magammal cipelek. Hülyeség. Annak a felét se érzi. Még nem is áll annyira szándékomban ezt szimbolizáltatni előtte. Semmi értelme. – Ugye nem hiszed, hogy majd azt fogom tenni amit te mondasz? Ha el akarok menni, akkor elmegyek, ha meg maradni akkor maradni fogok. Különben most semmi kedvem sincs elmenni. – ezzel a másik kezem is az ellenkező vállára tettem. Fura lenne mindkettőt ugyanarra tenni, nem? Na jó nem akarom beleképzelegni ilyesmibe is. Így is kiráz a hideg. – Én nem szeretlek, csak ha mérges vagy. Tudod olyankor biztos vagyok abban, hogy rám gondolsz és nem másra. – ez most kivételesen igaz volt, vagyis részben. Igazából akkor is szeretem ha normális és nem mérgelődik, hanem boldog, de azt inkább ne, mert hamar elmúlik és tudom a tönkre tevője úgyis én lennék.
Kezdőlap
!•• Zene:
