Emlékszem gyermekkorom egyik kedvenc mesehősére, Estmundra, aki álruhában járta a világot, és névtelen hősként segített azoknak, akiknek szüksége volt rájuk. Amikor Echo még kicsi volt, és nem ismerte a betűk titkait, én magam szőttem tovább történeteit, gyakran az eredeti mesétől teljesen eltérve, kihasználva fantáziám adta tehetségemet, ami akkor még jobban burjánzott bennem mohó tudásvágyamnál. Egy alkalommal Estmund hazatért a szülői házba, zsarnoki családja pedig mit sem sejtett az idegen valódi kilétéről. Látni akarta, hiánya milyen hatást hozott az otthoni életben, érzik-e szükségét, érzik-e távollétét, vajon gondolnak-e rá, vagy már rég eltemették dicsőnek kiáltott ősei sírjától távol, hogy még a gondolata se merüljön fel. Tudni akarta, portréi ott lógnak-e a kúria falain, szobájában várják-e a frissen vasalt ingjei, terítenek-e üres tányért az ebédlő asztalához számára. Valahol ez a régi mese ihletett akkor, amikor hosszú vívódás után úgy döntöttem, mégis átadom Echonak az ajándékot, amit hirtelen impulzusból megvásároltam számára. Bagoly helyett azonban személyesen kézbesíteném ezt – éppen csak a megfelelő módszert kell választanom ahhoz, hogy rejtőzködésem továbbra is megmaradjon előtte. A százfűlé-főzet a legmegfelelőbb választás ahhoz, ha csak ideiglenesen szeretnél más bőrébe bújni. Az arcot hozzá pedig nem volt nehéz megszereznem a megannyi, Echo és a nyilvánosság számára valószínűleg ismeretlen ábrázat közül, éppen csak kiválasztottam egyet a pácienseimből, akit alkalmasnak véltem erre. A férfi, akinek kölcsönvettem alakját, talán néhány évvel lehet idősebb nálam, és könnyen hihető, beszédhibám az ő sajátossága. Találomra járom a helyeket, ahol Echo valószínűleg megfordulhat. Nem tudom, mostanában mi van vele, és hogy a Roxfort elvégzése után egyáltalán hol helyezkedett el. De ismerem a kedvenc üzleteit, múzeumait és kávézóit, így nem egyet felkerestem ezek közül, hogy megtaláljam. Már-már feltűnést kelthet vissza-visszatérésem ezekre a helyekre, senki nincs, aki ugyanazt a galériát kétszer-háromszor megnézi ugyanazon a helyen. Az egyik, karácsonyhoz közeli délután azonban felfigyelek a hangra, amit annyira szomjazok, épp úgy, ahogyan egy időben idegesített elhallgathatatlan csevegése. A kávézó ajtajához fordulva látom is össze-vissza hordott ruházatát és méretes, teletömött táskáját. Ennyi elég volt. Csak becsempészem az ajándékát a táskájába, aztán itt se vagyok. Minél kevesebb időt szentelhetek az egésznek, hiszen nem csak a százfűlé-főzet hatása korlátozott. De nem szeretnék magam sem semmiféle meggondolatlanságot csinálni. Talárom ujjába rejtett pálcámmal intek egyet, suttogva elmormolok egy varázsigét, mire táskája a rengeteg könyvvel, papírral és süteménnyel együtt a földön landol. - V-v-v-vá-várjon, ha-hadd ssss-s-s-segítsek! – rejtem el pálcám és sietek oda hozzá, hogy elkezdjem összeszedni a holmijait. Ismerem már őt, a szórakozottsága nem változhatott, és talán nem tűnik fel neki, ahogyan a kakaója mellé rejtem az elvarázsolt hógömböt, amit megvettem neki. Talpán az Estmund aláírás szerepel, hogy biztosan tudja, kitől érkezett. Van elég képzelő ereje, hogy összekösse a dolgokat. Lopva felpillantok rá, arca egészen közel van az enyémhez, vagy legalábbis azéhoz, akiét használom. Mintha egy másik világba kerültünk volna mi ketten. Ijesztő, de egyben izgatottsággal teli is a gondolata annak, hogy itt van előttem múltamnak az a szelete, ami annyi mindent meghatározott. A sok, szokásos, unalmas, testvéri vita mind eltörpül, miközben én sem tudok hazudni magamnak, és tudom, mennyire hiányzik. Elkapom tekintetem, amikor rám pillant, inkább az ismerős, túlméretezett, zöld mintázattal átszőtt pulóverre függesztve tekintetem. - Ne-ne-ne-nem nagy ma-ma-ma-magára ez a pu-ppp-pulóver? – kérdezem mégis. Ennyi talán nem árt meg. Szépen segítek a helyére rakni a dolgait, aztán már itt sem vagyok. Mindkettőnk érdekében.
Néha arra gondolok, hogy kilépek a munkahelyemről, és elkóborolok messzire - ott maradna a konyhában a mosatlan edény, amit apa utál, nem etetné senki a cicákat, akik odatévednek a házunkhoz, és a por lassan belepné az irodámat is. Senki nem köszönne rám reggelente a metró bejáratánál, senkivel nem ülnék le kávézni, és az egyik hajléktalan nem mondaná nekem, hogy kis napsugár vagyok. Azt szokták mondani, hogy mindenkivel beszélgetek és ez a közvetlenség inkább ijesztő, mint jó, pedig szerintem a világ egy sokkal szebb hely lehetne, ha mindenki megtenné - tudnánk, hogy van a mellettünk utazó, hol vette a vörös rúzsos nő azt a táskát, és váltanánk pár szót azzal, aki meggyújtotta a cigarettánkat. Most is lopva húzok elő egy szálat, de ezen a környéken már mindenki ismer, és mindenki tudja, hogy fura vagyok.. egy egészen kicsit. Kopognak a lépteim, mert az egyik csizmámnak le van kopva a sarka, kicsit félrebillen, mint a föld, mikor az ember leteszi a fejét rá, és a szeme elé teszi a tenyerét: azon átsüt a fény, és vörösnek tetszik. Néha arra gondolok, hogy kilépek a munkahelyemről, és csak ilyesmiket csinálok. Tegnap délelőtt felfestettem Argentínát az ebédlőnk falára, és amikor a homokot vittem fel, rájöttem, hogy már nem kérhetem meg a bátyámat, hogy emeljen fel, mint amikor kicsik voltunk. Azt hiszem, ő is egyetértene azokkal, akik azt mondják, hogy fel kellene nőnöm, mert az ábrándozásból nem lehet megélni, de ők vajon nem hallják, hogyan fúj az argentin tengerparton a szél, hogy táncol a hullámokon El Nino, hogy ragyog a fejünk felett a göncölszekér...? Olyan varázslatos dolog a képzelet, nem tudom, ők hogyan tudnak mindig a fontos dolgokra figyelni. Nemsokára Karácsony, és ilyenkor az emberek mintha egy nyelvet beszélnének velem, összenevetünk a hópihék láttán, együtt állunk sorba forrócsokiért, és ha elkezdek énekelni, csatlakoznak hozzám. Ezzel az örömmel tipegek be az egyik kedvenc kávézómba munka után, amiből korán elengedtem magam, mert néha kellenek a szabadnapok, kellenek a kis rebellis szempilla-rebegtetések. Már azon gondolkozom, hogy mit fogok inni, amikor a táskám elszakad, és nem tudom elkapni: akkorát puffan, mintha egy egész teherautó borult volna a padlóra, és meg sem próbálok úgy tenni, mintha nem belőlem jött volna a hang. Az álcázott tágítóbűbáj nagyon hasznos dolog, de elfelejtettem a hangjáról is gondoskodni... szerencsére egy nagyon kedves idegen a segítségemre siet, így együtt pakolászunk tovább. - Ja semmi baj, megoldom, köszönöm! - mosolygok rá, aztán megnézem, hogy nem folyt-e ki a kakaó, de úgy döntött, kényelmesebb neki odabent. Meg sem néztem még, ki volt ilyen segítőkész velem, csak a dadogásra figyelek fel igazán. - Nahát, milyen szép orrod van. Kitől örökölted...? Tényleg olyan, mint egy büszke oroszlán, uralkodik az arcodon. Azt hiszem, ő nem fél tőlem, legalábbis közelről néz az arcomba, és kicsit el is kell gondolkoznom, hogy van-e rajtam valami fura ma? Néhány toll, talán pár festékcsík, de semmi különös, és persze a bátyám pulcsija. Még őrzi halványan az illatát, és most nagyon örülök neki, hogy nem vitte magával, mert viselhetem és emlékezhetek rá, milyen volt, mikor láttam elsősként egy ilyet felvenni, és nagyon tetszett, amit látok. Ő volt az erős és bátor testvérem, aki ravasz szemekkel nézett a világba, és aki miatt még az sem fájt, aminek máskor kellett volna. - Hát.. nem az enyém, csak kölcsönbe van. A bátyámé, tudod, ő volt ennek a háznak a tanulója, és neki jobban is állt.. De nagyon hiányzik, úgyhogy remélem, nem haragszik, ha egy kicsit én is hordom. - halkan mondom, és a számra teszem az egyik ujjamat, mintha nem akarnám, hogy megtudja tényleg a titkot, pedig tudom, hogy Vortigern nem jöhet sajnos rá - De ha rajtam van, olyan, mintha közel lenne hozzám. Várj.. megint beszélek neked feleslegesen, meghívhatlak egy kakaóra, kérlek? Olyan kedves vagy, hogy segítettél csak úgy, és itt tényleg nagyon finomat készítenek.
Csak egy pillantás, csak egy halovány látvány, és új szívem máris úgy zakatol bennem, mintha rémálmokkal üldöznék halálról, kínról és szenvedésről. Ahogyan összeszorul a szívem, máris félek attól, hogy baj lesz, pedig csak hetek teltek el a csere óta. Mindezzel azonban aligha tudok foglalkozni, miközben a személy, akit leginkább hiányolok életemből, karnyújtásnyira van tőlem. Annyira egyszerű, olyan egyszerű lenne kezemet nyújtani felé, megbocsájtásért, segítségért esdekelni, támogatásáért rimánkodni, mosolyáért megalázkodni. Tulajdonképpen már rég mindegy nekem. De tudom, milyen következményekkel járhat, ha leleplezem magam előtte. Épp elég fenyegetésben és zsarolásban volt már részem. Nem kívánom, hogy hasonlókat éljen át miattam. Az arcmaszk, amit viselek, elvörösödik az orra kapott bók hallattán. Habogni kezdek valamit, aminek semmi értelme, hirtelenjében semmi sem jut eszembe, amit válaszolhatnék. Zavartan a kiesett tárgyaira kapom a fejem, hogy segítsek neki mindent összeszedni. Úgy tűnik, az apró ajándékot sem vette észre, amit a táskába csempésztem, amiért végtelenül hálás vagyok. Szeretném látni az arcát akkor, amikor felfedezi azt, és elolvassa a talpára írt, egyszerű feliratot. Szeretném tudni a reakcióját, szeretném tudni, mit szól hozzá. De nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy lebuktassam magam előtte még idő előtt. - V-v-várj, meg-meghívlak én. V-van pénzem. – remegő kezekkel kihalászok nadrágom zsebéből néhány tenyérnyi méretű galleont – jóval többet, mint amibe egy forró csoki ezen a helyen kerül. A tudásomat és a diszkréciómat jók megfizetik, ha most úgy döntenék, hogy visszavonulok, és megélek abból, amit összeherdáltam magamnak, valószínűleg sose lenne gondom egy szerényebb életminőség fenntartásával. - Ra-rag-ragaszkod-kodom hozzá. – dadogom, mialatt felállok a földről, és a pulthoz lépve várom, hogy leadhassam a rendeléseket, mind az öt galleont előre tolva. Nem érdekel a pénz, az csupán egy szükséges dolog, hogy terjeszkedni tudjak, na meg megtartani az inkognitómat. Sohasem a vagyon motivált üzelmeimben. - És a bá-bá-bátyád mi-mit d-d-d-d-dolgozik? B-biztosan messze lehet. K-k-k-külföldre ment? – érdeklődöm ártatlanul, ha már egyébként is szóba került. Jó lenne, ha nem azt hallanám tőle, mennyire gyűlöl azért, mert ott hagytam őt és családomat is. De nem engedhettem Janus Sorel ármánykodásainak többé. - B-b-b-biztosan ne-nem haragszik. Jó t-t-testvér leh-lehetsz, ha ennyire h-hiányzi-zik neked. – foglalok helyet egy, a pulthoz közeli asztalnál, idegesen vizslatva a környezetünket, mintha még itt is attól tartanék, valaki az életünkre, a biztonságunkra tör. De legalább megtanulnám, többé ne csináljak ekkora ostobaságot.
Kezdőlap
