Nem szívesen hagyom el a komfort zónám, bár nem vagyok naiv, tisztában vagyok vele, a boltom sem épp a létező legbiztonságosabb helyen sikerült megnyitnom. Kétes arcú és szándékú alakok, csempészek, tolvajok, csalók és szélhámosok övezte nyomortanya, azonban már-már otthonosan mozgok annak a kavalkádnak a mocskában, amit a Zsebpiszok-köz szolgáltat számomra. Csak pár hónap telt el azóta, hogy megnyitottam vállalkozásom, amit az egyszerű emberek alkímia boltnak hihetnek a rengeteg kihelyezett és beárazott könyv, valamint eszközök miatt. Ami pedig így is van jól, hiszen mindenképp szükségem van erre az álcára. Ez az idő pedig bőven elég volt ahhoz, hogy teljesen asszimilálódjak a csőcselékhez. Néha azonban kénytelen vagyok elhagyni a zavaros kis utca biztonságát. Az Abszol-út, ami gyermekkoromban még a megannyi új lehetőség, izgalom és kaland birtoka volt, mára már a tömegiszonyom és paranoiám miatt leginkább nem kívánatos hellyé módosult. A szükség azonban előrébb való személyes preferenciáimnál, hiszen a nyersanyagaimból lassan kifogyni készülök, amikre pedig nekem szükségem van, nem éppen olyan holmik, amiket olyan egyszerűen megszerezhetsz bármelyik sarki vegyesnél. A béke elixírem, amit az általános idegesség miatt használok, is kifogyott, a tegnapi rutin beavatkozásom alkalmával, amikor egy átokheget szépítettem meg, elhasználtam az utolsó cseppjeit, hogy ne remegjen meg a pálcás kezem a művelet közben. A bájital nem túl időigényes, inkább a pontosságot követeli meg, de azon főzetek között van, amiket ha csak megtehetem, inkább megvásárlom készen valamelyik patikában, hogy ezzel is időt spóroljak magamnak kutatásaimra. Egy letépett pergamen darabra jegyeztem fel mindent, amire szükségem van. Tértágító bűbájjal kezelt táskám kéznél van, tartásom azonban szokás szerint enyhén görnyedt, mintha most is anyámék jegyzetei felé hajolnék. A friss levegőt már régóta mellőzöm, nem tartom érdemesnek ilyenekre pazarolni az időmet, amiből most sem lehetek biztos, mennyi van hátra. Minden pillanatát ki kell használnom, hogy a lehetséges megoldásra rájöhessek. Fejem lehajtva térek be a patikába, már ismert vendég vagyok itt. Az üres pult arra enged következtetni, az eladó talán épp a hátsó helyiségben matat valamiért, vagy az árufeltöltés ideje érkezett el. A kora reggeli, nyitási időpontból kiindulva ez igen valószínű, de meg akartam előzni az utcai tömeget, amíg még lehet. - J-j-j-j-jó reg-reg-reggelt… – nyomom meg erősen a t-t köszönésem végén, hátha ezzel magamra hívom a figyelmet. De sehol senki. Közelebb lépek a pulthoz, tekintetem pedig elidőzik az egyik színes üvegcsén, ami valamilyen orvosságot hirdet. - Va-va-van itt va-va-vala-lakk… ki? – próbálkozom ismét, fojtott hangom azonban nem elég hangos ahhoz, hogy meghallják. Nem szeretek beszélni, nem szeretek az emberekkel kommunikálni. Mennyivel jobb az, amikor egyszerűen csak fekszenek, csendben maradnak, és hagyják, hogy csináljam a dolgomat! De ehhez újra kell kevernem a legjobb fájdalomcsillapítómat.
A hozzászólást Vortigern H. Sorel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 22, 2016 7:45 pm-kor.
Hosszú volt a tegnap este, megint sokáig gondolkodtam azon, hogyan lehetne javítani Harry állapotán, de annyi lehetőség van még. Néha úgy érzem, mintha az idővel futnék versenyt, de minél közelebb kerülök a célhoz, annál nagyobbat ugrik és kezdhetem előröl az egészet. És anyu sem könnyíti meg a munkám, főleg mikor bejön ide, és külön kis eszmecserét folytat arról, milyen lehetőségeink lehetnek még, és ehhez a Scamander családnak mennyi forrása van. Volt olyan, amit elvetett a lehetetlenség miatt, de akkor vettem fel a kapcsolatot Gilberttel és végül tényleg megoldottuk a kérdést. Anyu pedig másnap szinte magából kikelve keresett fel, hogy biztos valamilyen sötét ügyletbe keveredtem. De elkalandoztam kicsit. Megfogom a mozsárban összetört feketeürmöt, hogy hozzátegyem a főzethez, mikor hallom az ajtó csengőjét. Egyedül vagyok a boltban, és ez most egy elég kényes pillanat, nem hagyhatom csak úgy itt az üstöt, de aztán egy ismerős hang üti meg a fülem. Gyorsan beleöntöm a hozzávalót az üstbe, keverem pár percig, amíg kell, majd félreteszem, hogy hűljön kicsit, amíg fiolákba nem tudom tenni. Nagy lendülettel megyek ki, és tényleg az a férfi fogad, akiről már jó ideje nem is hallottam. De valami nem hagy nyugodni, mintha egy kis ösztönös hang mondatná velem, hogy legyek óvatos, de nem látom okát, miért. - Vorti, te vagy az? El se hiszem, hogy régi ismerősöm tért be hozzánk. Megállok a pult mögött, és széles mosollyal nézek rád. Tudom, hülyének tűnik a kérdés, hiszen ki más lehetne, és mégis mintha egy teljesen más személy állna előttem. Lefogytál, sápadtabb lettél, mint mikor jártunk. - Mi szél hozott erre? Mit adhatok? Egy pillanatra elfelejtem, hol is vagyunk, de aztán korrigálok. Talán nem olyan feltűnő a dolog. Kilépek a pult mögül, és megölellek. Olyan jó érzés újra látni téged.
Hallgataggá váltam az évek alatt, bár sosem voltam különösebb szószóló. Erőtlen dadogásom alig szeli át a patika levegőjét, nem csodálnám, ha a bolt dolgozói közül senki se hallaná meg. Türelmetlenül rákönyökölök a pultra, kabátom zsebéből pedig előhalászom az összegyűrt pergamendarabot, amire a bevásárló listámat írtam. Időnként fel-felpillantok, mikor egy-egy zajra leszek figyelmes, a pult mögül azonban még mindig nem magasodik felém senki, hogy megkérdezze, mit is akarok. Kibontván a cetlit szemeim átfutják macskakaparásom, hogy meggyőződjek róla, semmi nem hiányzik, mikor valaki nevem becézett formájával szólít meg. A jellegzetes hangot ezer közül is felismerem, senkinek nem olyan a hangszíne, mint Minának. A szőkeség láttán a pánik azonnal elfog. Nehezen viselem, ha olyan emberekkel hoz össze Fortuna, akikkel már dolgom volt. Mindennél jobban kapaszkodok az új életembe, hogy ne zuhanhassak vissza a régibe, mert akkor a Visszhangnak ártani fogok. Én pedig nem akarom, hogy miattam újra szenvednie kelljen. - Min-min-min-milena… – erőltetem hangszálaimat, de a nevét sem tudom tisztességesen kimondani. Életem egyik legszebb időszaka volt a Roxfort, és az azt követő néhány év. A kapcsolatunk nem tartott tovább néhány hétnél, de az még azon időszak volt, mikor azt hittem, normális vagyok. Éltem a kispolgári életem, medimágusnak tanultam, és mindenem megvolt ahhoz, hogy egy boldog, teljes életet tudhassak magaménak. Majd rájöttem, hogy egy förtelem vagyok, és senki sem érdemel olyan sorsot, amit én biztosíthatok nekik. - Ne-nem t-t-tudtam, hogy itt do-do-dolgozol. – esik ki a kezemből zavaromban a pergamendarab, amit mindeddig a kezemben szorongattam. A hátam közepére sem kívántam ezt a találkozót, hiszen közelebb juttathatja Echot ahhoz, hogy megtaláljon engem. Hiába utasítottam nyíltan és egyértelműen, hogy nem akarom, hogy kutasson utánam, húgom mindig is az álmaiban és a felhők között járt. Még mindig azt hiszi, boldogak lehetünk. Pedig a képlet egyszerű, vagy ő, vagy én. Akkor pedig inkább vesszek én. Megtalálom a kulcsot hozzá, hogy feloldjam az átkot, ami a solaris plexusom irányíthatatlanná és megbízhatatlanná tette, nincs szükségem ehhez Echo újabb áldozásaira. És nincs szükségem ehhez Mina kitörő, állandó pozitivitására. Nem akarom, hogy megmentsenek, megmentem én önmagamat. - Cs… cs… csak ezzz… ezeket szeret-retném. – lehajolok a pergamendarabért, a tekintetét pedig messzire elkerülöm, ahogyan átadom a bevásárlólistám. A kézírásom annyira nem szörnyű, hogy ne lehessen kiolvasni, a Szent Mungoban erről amúgy is külön írásgyakorlat óráink voltak, bár még mindig nem értem a tárgy létjogosultságát. Teljesen haszontalan.
A hozzászólást Vortigern H. Sorel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 22, 2016 7:44 pm-kor.
Tárgy: Vortigern és Mina Kedd Nov. 22, 2016 5:03 pm
Vortigern & Mina
Bár meg tudnám mondani, hogy mi volt a pontos oka annak, ami miatt megszakadt a kapcsolatunk. Nem azért, mert nem emlékszem rá, hanem azért, mert olyan gyorsan történt, hogy lényegében felfogni sem volt időm, aztán pedig az iskola kötötte le a figyelmem annyira, hogy lassan a múlt jótékony homályába vesszen. De most itt vagy, és ha nem is folytathatjuk ahol abbahagytuk, legalább újra elkezdhetjük. Úgyis lesz miről kérdeznem téged, és… Kérdőn nézek rád az ölelés végeztével. - Pedig igen, nagyon régóta. Szinte mióta elvégeztem a főiskolát, csak általában hátul dolgozom. A kért recepteket keverem ki, és készítem elő az alapanyagokat a bonyolultabb műveletekhez. Még akkor is, ha már sokszor hallottam, hogy többre vihetném a pult mögött. A fizetésem is több lehetne, de én nem leszek a kedves cicababa vagy mi, akit mutogatni lehet. Engem ez sohasem érdekelt, még akkor sem, ha hízelgőnek találtam. De tudom, hogy mire megy ki valójában a játék. Szinte biztos vagyok benne, még akkor is, ha csak félszavakat hallottam a főnököm motyogásából. Ki akarja írni a cégérre a Scamander nevet, ezzel vonzva több vásárlót. - És mostanában sokat járok a Mungóba is, talán eddig elkerültük egymást, most viszont egyedül vagyok. Legnagyobb bánatomra. De most nem is ez a lényeg, hiszen itt vagy. Visszaállok a pult mögé, és megnézem a cetlin lévő bájitalokat és összetevőket. Egynél-kettőnél összehúzom a szemöldököm, el se tudom képzelni, hogy mire kellhet neked. - Vissza tudsz majd jönni később? Van néhány dolog a listán, ami most nincs, de a délutáni szállítmányban benne lesznek, és… Megfordulok, az ujjamat végighúzom a polcon. Egy világoszöld színű folyadékkal teli üvegcsét keresek, amiből ahogy látom nincs, de ez nem jelenti azt, hogy tényleg nincs. Magasságom miatt, nem látok be a polc legtávolabbi pontjára, ott még lehet egy vagy két darab. - Megnéznéd, hogy van-e ebből a bájitalból ott fenn a polcon? – mutatok rá a kérdéses írásra, majd ujjam csúszik is tovább. – Addig én hozok neked hátulról ebből. Belépek a gyöngyfüggönnyel elválasztott ajtón, és mivel nincs messze az alapanyag, hamar meg is fordulok. Leteszem az asztalra, és ráteszem a kezem. - Mi történt veled? – kérdem aggódva. – Mióta dadogsz? Mondanám, hogy csak akkor kapod meg a kezem alatt lévő tárgyat, ha válaszolsz, de az etikátlan lenne, hiszen most a vevőnkként jöttél és nem ismerősként, akivel játszhatok kicsit. Azért nem esne jól, ha panaszt tennél.
Gyakori betérőként a patikába még nem volt alkalmam találkozni Minával, kinek egy részem örül, mellkasomat pedig valamiféle melegség önti el, ami ezúttal nem egy véletlenszerűen bekövetkezett belső vérzés miatt van, csontjaimban azonban még mindig a hideget érzem ölelésének érintésére, s a gondolatra, hogy talán elveszíthetek mindent, amiért eddig küzdöttem. Legjobb lesz talán rövidre zárni és semlegesnek maradni? Vagy az már túlzottan feltűnő lenne? Talán személyesen nem ismeri dolgokat, amik a háttérben húzódnak. Nem tudhatom, mennyire lehetek őszinte a volt hugrabugossal, de ha az az ára, hogy ijesszem el magam mellől, meg fogom tenni, nem fogok hezitálni. - Szó-szó-szóval el-elvé-vé-végezted. Azt hi-hittem, ennél jo-jobb helyre sik-sik-sikerült be-bejutnod. – nézek körbe a patikában, mintha először mérném végig. Bár egy szavam se lehetne, ha Mina tudná, én mivel foglalkozom, más körülmények között mostanra viszont már egyike lennék a legjobb medimágusoknak az én képességeimmel. Ahogyan Minának is ott lenne a helye. - Ne-nem járok a Mu-mu-mu-mungóba, amióta vo-volt a ba-ba-ba-bales… – mélyen beszívom a levegőt, és a szemeimet lehunyva koncentrálok arra, amit mondani szeretnék. A beszédhibám miatt már jó ideje szégyenkeznem kell. Erősen gondolkozom, hogy kiírok a boltomra egy táblát, mely hirdeti, hogy beszélni tilos. Vagy egyszerűen némának tettetem magam. Az állandó idegeskedés megtette a hatását, a kezeim sem olyan nyugodtak és precízek, mint régen, pedig szükség van a pálcámra a legkisebb beavatkozások közepette is. De hiszen éppen ezért jöttem bevásárolni, hogy megszüntessem ezeket a gondokat. Legalább egy-két órácskára. - Műhiba. Bi-bi-biztosan hallottál róla. Azóta ne-nem jártam a Mun-mun-mun-mun… a kórházban – fejezem be az elkezdett mondatot. Még ő is a Mungoban tanult, amikor én ott hagytam a tanulmányaimat. Pedig éltanuló voltam, aki nagy jövő és virágzó karrier előtt áll. Nagy híre ment annak az esetnek, amikor a házaspár, akiket gyakornokként kezeltem, elveszítették az életüket. Bár mindenki úgy tudja, egyszerűen csak menthetetlenek voltak, a valóság ott van, beágyazta magát az emlékeim közé, bizonyítékkul szolgálván annak, hogy mit műveltek velem, milyen életre kárhoztattak. - Délután? Mi-mikor dé-dé-délután? Nekem akkor má-már ké-ké-késő. – kicsit megriadok a gondolatra, hogy a délutáni beavatkozásomat a bájitalom nélkül kell megcsinálnom. Nincs időm minden egyes apróságot magamnak kotyvasztani, ha a munkámmal és a kutatásommal is haladni akarok. Ebben pedig semmi szégyellnivaló nincsen. Én sem vagyok kifejezetten magas, de azért így is könnyebben belelátok abba a polcba, amit a lány már nem ér el. Régen megmosolyogtam minden alkalmat, amikor az alacsony termete miatt problémákba ütközött, főleg, ha még a pálcáját is elfelejtette hozzá használni. Arcomon viszont csak a közöny tükröződik. Még sikerül megpillantanom egy kicsit pókhálós üvegcsét azzal a bájitallal, amire szükségem van, egy darabig még biztosan kitart nálam. A pultra kirakott üvegcsével várom vissza régi ismerősömet. - Tö-történt egy kis va-varázsbale-le-lesetem, egy ideig még így kell él-élnem. – hazudok egy jót arról, hogy mi is dadogásom oka. Amíg nem próbál meggyógyítani, addig nem lehet gond. - A bé-bé-békeel-el-elix-xír ál-általában mű-mű-működik. Nincs miért agg-aggódnod. Te sze-sze-szeretsz itt lenni? – mutatok körbe a helyiségben, hogy értse, mire is gondolok. Nem tudom elképzelni, miért is választotta ezt a helyet a Szent Mungo ellenében.
Vajon akkor is így köszöntöttelek volna, ha másként válunk el annakidején? De… Nem tudom. Szerintem a kettőnek nincs köze egymáshoz, és biztos vagyok benne, hogy akármi is lett volna, annak már a múltban lenne a helye. És ez olyan sok feltételezés, amin nem is éri meg rágódni, hiszen nem az történt, nem így, és most itt vagy, csak ez számít. És nyomorék érzés, hogy nem tudok segíteni, pedig nagyon akarnék, ezért fogom vissza annyira magam, amennyire csak tudom, de még így is észreveheted a jeleket. Hisz ismersz. - Igen, hallottam – komorodok el. – Nagy port kavart, és akartam beszélni is veled róla, de eltűntél mire hozzám eljutott a hír. Nem is csoda, ha most nincs kedved visszajárni, és az sem, hogy ez meglátszik rajtad valamilyen formában. Tudom, hogy mekkora felelősség medimágusnak lenni, és azt is, hogy talán nem tudnám elviselni hosszú távon. Túl sokat aggódnék feleslegesen. Főleg olyan dolgokon, amik ellen nem is tudok tenni. - Megértem, hogy nem mentél azóta oda, szerintem én se tudnék, ha történne valami olyan, ami miatt nem tudnék a saját szemembe nézni. És ez most bármire vonatkozhat. Akár arra is, hogy a laborban elrontok egy főzetet, és az felrobban, vagy esetleg rontok Harry állapotán ahelyett, hogy javítanék. Nagyon vékony jégen táncolunk. - Várj, megnézem, mikorra érkezik a szállítmány. A kassza mellett kinyitok egy fiókot, majd kiveszem belőle a jegyzeteket. Eddig nem volt panasz a szállításra, tehát azzal nem is kell számolnom, hogy esetleg késni fog. - Úgy négy körül vissza tudsz jönni vagy vigyem el én neked? Nem várhatom el, hogy mindig ide gyere, ha valami ilyesmi történik. Azért mert végül nem lettél medimágus, még nem jelenti, hogy időd annyi, mint a tenger. De ha késő, akkor… Nekidőlök a mögöttem lévő polcnak, és gondolkodni kezdek. Valahol láttam én olyan bájitalt, de biztos nem a boltban, és… A Mungó laborjában. - Figyelj, van egy ajánlatom, de nem szólhatsz róla senkinek. Sajnos a két helyet különböző módon kell kezelnem, és nem vihetek egyik helyről a másikra csak úgy alapanyagokat, szereket, italokat, kenőcsöket. A kórházban fontos az ellenőrzött helyről érkező szállítmány. Nem mintha itt nem, de… Nem kombinálom túl, attól csak rosszabb lenne, mindenféle téren. - A Mungóban van egy hely, ahol tudom, hogy van még két üvegcse. A főnököm egy óra múlva jön vissza, akkor el tudok menni érte, és elviszem neked. Jó lesz? Felderül az arcom, ahogy meglátom az üvegcsét. Kicsit megtörölgetem, majd hozzá is teszem a többi meglévő rendeléshez. Tekintetemmel keresni kezdem a papírt, ami a kezem alatt van. - Biztos? Akkor viszont már megértem ezt a sok hozzávalót. Ha kell segítség az elkészítésében, szólj csak nyugodtan – mosolyodom el. Aztán felemelem a kezem, és hozzáteszem azt is a többihez. És felderül az arcom, mert a lapot is megtaláltam. - Köszönöm, hogy levetted a polcról a bájitalt. A patikában nincs nálam mindig a pálcám, főleg ha főzetet készítek, mint most is, mielőtt bejöttél. - Nem panaszkodom. Éppenséggel el tudnék képzelni más helyet is, ahol lehetek, de ez… mondjuk úgy, hogy kényelmes. Nyugodtan tudom azt csinálni, amit akarok, és az olyan régi ismerősökkel is találkozhatok, mint te is. Volt már ugyan néhány kellemetlen találkozás is, de az egy másik dolog, és igazán nem akarlak ezzel fárasztani. Megnézem a lapot, még egy dolog hiányzik a listáról. Kilépek megint a pult mögül, és elindulok a kirakat melletti polchoz. - És te, szereted azt, amit most csinálsz? Jól emlékszem, hogy van egy húgod? Nem vagyok benne teljesen biztos, csak keveset meséltél róla, és akkor is inkább csak futólag említetted, mintha már nem is élne, és egy rossz emléket őriznél róla. Nem kérdeztem rá, mert tudtam, hogy majd elmondod, ha aktuális lesz. Most talán?
Mindig is irigyeltem Milena vakságát. Olyan könnyű lenne felvenni egy szemellenzőt, és nem tudni, nem akarni látni a valóságot, mely hideg, nyálkás csápokként tekeredik torkod alá, és fojtogat addig, míg nem marad benned semmi levegő. Az olyanok, mint ő, vagy Echo, többet engednek meg az életnek, mint azok, akik hozzám hasonlóan, racionálisabban gondolkoznak. Engedik, hogy újra és újra csalódniuk kelljen, bíznak mindenben és mindenkiben, szinte válogatás nélkül, mindeközben ragaszkodnak tündérmeséikhez, és nem engedik magukat kiábrándítani belőlük. Talán még akkor sem, ha olyanokkal vannak körbevéve, mint amilyen én magam vagyok. Náluk veszélyesebbet még a Zsebpiszok köz legmegátalkodottabb varázsló és boszorkány közösségében sem találhatnék. Szerényen biccentek megállapítására, tekintetét azonban feltűnően kerülöm. Persze, hogy eltűntem. Persze, hogy eltűntem, amikor azt a „műhibát” elvétettem, hiszen jobb volt nekem, ha azt gondolják, a baleset miatti, felesleges bűntudatom kergetett el onnan. Ha egy kicsit kutakodnának a jegyzeteim között, hamar rájöhetnének arra, hogy nem baleset volt, de nem szándékozom életem hátralévő részét, azt a keveset az Azkaban valamelyik nyirkos, hideg cellájában átvészelni. Sokkal szebben, sokkal hősiesebben, sokkal mártírlelkűbben hangzik az, hogy távozásom oka nem volt más, mint hogy képtelen voltam szembesülni azzal, hogy nem tudtam azt a muglit és a boszorkányt megmenteni. Hiszen ezzel még semmi illegálisat nem csináltam. Tetteimnek azonban így is meglett a következménye; az állandó rettegés a lebukástól, a szegregáltság, elszigeteltség és a magány kiszipolyozott belőlem minden életet, csupán árnyéka vagyok régi önmagamnak, és egyedül a gyógyír keresése motivál arra, hogy még küzdjek. Mindezt azonban az olyan apróságok is veszélyeztetik, mint egy régi exbarátnő előkerülése múltamból, aki még húgomat is ismeri. - Nem! – kívánkozik ki belőlem felajánlására, miszerint akár személyesen is elviszi nekem, ha kérem. Távol kell tartanom őt magamtól, nem szeretném, ha tudná, sőt, csak megfejtené, mivel is foglalkozom. - N-n-n-ne fáradj. K-k-késő lesz már. Majd besze-sze-szerzem má-má-má-má-máshol. – gondolkozom már fejben azon, hol máshol találhatom meg a kész főzetet. Nem mintha magam nem tudnám elkészíteni őket, de ezzel is időt spórolok a többi elfoglaltságom javára. A több idő több pénzt jelent, ez pedig nagyobb esélyt arra, hogy megtaláljam a gyógyírt. - T-t-többre is vi-vihetnéd a k-k-k-képességeiddel. Ne-ne próbálj meg ha-ha-hazudni, neked nem itt l-lenne a helyed. – kiteszem a pultra azokat, amiket sikerült megtalálnunk a polcokon, hogy addig se kelljen ránéznem. Majd a testvéremet említi, mindezt olyan leheletnyien finoman, hogy csak annak tűnik fel igazi valója, aki van annyira paranoiás, mint én. Talán barátnők sosem voltak, de ismeri Echot, látta az arcát, elvégre egy házon is osztozkodtak. Talán Echo tőle is érdeklődött, hogy merre lehetek. Talán figyelmeztette őt arra, hogy eltűntem, és talán Milena is azon van, hogy megtaláljon. Hogy visszavigyen, őhozzájuk. - Nem akarom, hogy be-beszélj Echoval. Ne-ne-nem tu-tudhatja, hogy t-t-t-találkoztunk. – a nap folyamán először veszek magamon annyi erőt, hogy a szemébe nézzek. Nem tudhatom, bízhatok-e benne. Valószínűleg nem. Nekem viszont tökéletesen megfelel, hogy el vagyok tűnve. Nincs szükségem másokra. - H-h-haldoklom, Milena. Ne keressetek, nem fo-fo-fogtok me-megtalálni. Nem tu-tu-tudtok me-e-megmente-teni. M-m-mennyivel t-t-t-tartozom? – kihalászom talárom zsebéből az erszényemet, hogy kicsit sietősebbre fogjam a dolgot. Minél hamarabb el kell innen mennem. És ugyanilyen hamar egy másik patikát kell keresnem. Kár. Itt tényleg elég megbízhatóak a főzetek.
Tudom, hogy semmi sem tarthat úgy örökké, ahogy elképzeljük, és ahogy azt akarjuk. Mégis abban reménykedem, hogy ezentúl majd jobb lesz, és többet találkozhatunk. Elvégre nem véletlenül vetődtél pont ebbe a patikába. - Biztos vagy benne? – keresem a tekintetemmel az összetevőket, de semmi nem utal arra, hogy kérnéd a bájital helyettesítését, pedig azokat mind oda tudnám adni. – Ha nem, akkor nem. Sajnálom. Így viszont sürgősen neki kell állnom a bájital elkészítésének, hiszen nem csak te lehetsz az, akinek szüksége van rá, és nem is értem, hogy Brian miért feledkezett meg róla. Más viszont nem lesz, akinek felajánlom, hogy a Mungóból hozok neki bájitalt. Másért nem vállalom a kockázatot. Nem tudom miért, de rossz érzés kerít hatalmába, aminek talán az a sugallat lehet az oka, hogy a jövő csupán ennyi időt engedett nekünk, és innentől megint el fogsz tűnni. Viszont mindig is jól értettél a figyelemeltereléshez, így profi módon teszed ezt most is. - Igen, igazad van, de tényleg jól érzem itt magam, és tényleg nem vágyom többre. A kutatásaimat így is el tudom végezni, van helyiségem is hozzá, mindent be tudok szerezni, amire csak szükségem van, és van olyan hely már, ahol értékelik a képességeimet. Tagja vagyok egy kutatócsapatnak, akik… Hirtelen a szám elé kapom a kezem. Ez nem éppen az, amiről beszélhetnék még neked sem. A lehető legkevesebb embernek szabad csak erről tudnia, bár nem értem miért. Harry állapotáról mindenki tud, és azt is sejthetik, hogy nem hagyja majd senki úgy. És úgy gondolom, hogy nem én vagyok az, akinek a legnagyobb a híre. Bár, a leggyengébb láncszem talán igen. Következő gondolatod, és mondatod viszont nagyon felháborít. - Nem mondhatod meg, hogy beszéljek-e Echóval vagy sem. Hogy mit csinálok a szabadidőmben, abban a kevésben, amivel jelenleg rendelkezem, az nem rád tartozik. De… - elcsitulok kicsit. – Ha nem akarod, hogy meséljek rólad, akkor nem fogok. Tiszteletben tartom a kérésed. Lehajtom a fejem, és ökölbe szorítom a kezem. Miért mindig azok szenvednek, akik nem érdemlik meg? Miért mindig a jó emberekkel történnek a rossz dolgok, és ezek a jó emberek, miért olyan makacsok, hogy ne fogadják el a segítséget? - Egy galleon és tíz sarló lesz. Nem tudok többet mondani, úgy teszek, mintha minden rendben lenne, még úgy is, hogy kerülöm a tekinteted. Egészen addig, amíg ki nem lépsz a patikából. Akkor letörlöm arcomról azt a pár könnycseppet, ami kiszabadult, és visszamegyek hátra. Miért nem hagyják a jó emberek, hogy segítsünk nekik? Miért kell nekik olyan hamar távozniuk közülünk?
Kezdőlap
