2-es számú fiúszoba (M)

Chester & Auréle
16+

Szokatlanul szép idő van. Az utóbbi hetek szürke, nyálkás, nyúlós masszaködje tegnap kifakadt, mint valami undorító kelés (amire Puppy, alias Madam Pomfrey izgulhatna unalmas perceiben) és kiöntötte magából ezt a nagyon puha, nagyon szűz hótakarót, amit természetesen neki meg kellett erőszakolnia. Azonnal. A szikrázó napsütésben - amitől egyébként nettó kifolyt a szeme úgy az első öt pluszmínusz négy másodperc leforgása alatt -, a kastély udvara legalább úgy fest, mintha gyémántból lenne. Kevesebbért is vívtak már hócsatát, de a mostani egész konkrét háborúra emlékeztetett, amit még Mindenkitudjakiazanyám is megirigyelhetne, mert neki nincs, mert Potter kómában és így mindenkinek sokkal jobb.
Apropó mindenki.
Az a mindenki most odakint van, ergo tökéletes alkalom, hogy elbitorolja a kecót. De legalábbis a klubhelyiséget. Minimum a kettes fiúszobát, melynek ajtaján hatalmas puffanás kenődik fel egy hosszú karistoló, majd néhány erősen fojtott hang kíséretében. Csuszatolás, súrlódás, valaki felszisszen odaát, többször is megrázkódik a kilincs, mintha nem sikerülne igazán eltalálni azt az átkozott fémnyelvet, bár... jobban belegondolva jobb is, hogy nem sikerül.
Mint mindig, az imák ezen a napon sem találnak meghallgattatásra, az ajtó vészes hirtelenséggel tárja ki a száját, a súlyos fa pedig nekicsapódik egy szerencsétlenül elhelyezett szekrénynek.
Abszolút senki nem törődik vele.
Az egymásba gabalyodott édeskettes nagyon konkrétan csuromvizes. Eléggé ahhoz, hogy nyomokat hagyjanak a padlón és valószínűleg ahhoz is, hogy Friccs, meg a nyüves macskája, amit a kis Katasztrófa nemrég botrányosan elfogadhatatlanul (értsd: a bengáli gazdájának legnagyobb elégedettségére) felpofozott épp idegrángásos agyvérzést kapjanak odalent. Néhány elsőbbévesnek nagyon szar hétvégéje lesz, de nem neki. Nem hát.
Halk nyavintás, egy vörösesbarna kislény beslisszol az ajtó ki nem foglalt hajszálnyi résén, felcsapott csíkfarokkal szalad el a kandalló irányába, hogy vészes sebességgel nyalja tisztára még mindig havas bundáját. Arra sem méltatja ajtófélfának préselt hirtelenvörös gazdáját, hogy lesújtó pillantást vessen rá ezért a nagyon nem iskolakompatibilis viselkedésért, elvégre... kanmacska, ő is kefélne, ha hagynák. De Mrs. Norris nem hagyja. Az arrogáns kis ribanc.
Valaki felhördül.
- Ne harapj, mert szájonváglak. - Morran hirtelen az ajtó, de legalábbis a magas hollóhajú, akinek gyanúsan nem a harapás miatt vérzik a szája (valakit nagyon földbe döngöltek a hóhányók), de nyilván nem szolgál örömére a további elharapózó fájdalom.
Auréle száján széles, éles vigyor rándul, megemeli az állát, hogy rányaljon az apró kis sebre, arcán piros foltok jelzik, hogy átkozottul hideg van odakint a napsütés ellenére.
- Túl sokat nyivákolsz. - Undorítóan közel van a másik sráchoz. Ennél közelebb legalábbis csak mínuszban lehetne, ami nyilvánvalóan szerepel a to do listen a látványból ítélve. Félig lenyúzott, prémes, vizes, havas fekete talár, megtépázott, több gombot is vesztett ing, egy szoros fojtóhurokra emlékeztető zöldcsíkos sál a vörös torkán, aminek a végét a másik delikvens magasra markolja az ajtófélfán.
- Faszt. Biztos, hogy nincs itt senki? - Moccan oldalra hirtelen az álla, de Auréle ujjai sokkal előbb tapadnak rá visszafordítva, semmint hogy igazán körülnézhetne odabent. Mindenféle szemérem és gátlás nélkül csókolja szájon a srácot, aki időközben nyilván elfelejtette, hogy fel akarta térképezni a környezetet, mert további fenntartások nélkül feledkezik bele a smárba.
A bengáli unott nyávogással, csak úgy tessék-lássék próbálja figyelmeztetni gazdáját, hogy nem. Amúgy kurvára nincsenek egyedül.

Auréle & Chester :: others
16+

Előzmény: korai reggeli után
- Tékozló szépség... nem. Tékozló pompa. Igen... nem. Tékozló téli szépség és pompa - máris jobb, még ha nem az igazi. A szikrázó hideg és ropogósan friss levegő költészetre csábít, noha otthonosan mozog a ködök mindenféle fajtájában, ami átlagossá válik lett légyen akármilyen misztikus és homályos már nem ihleti meg a verselő nyelvet, hiába jelenti más alkotók számára a misztérium legmélyebb bugyrát.
Egészen jól alakult minden, amíg felöltözött, hogy egy sétát tegyen odakint, a fagyos fák alatt, meghallgassa a szélzúgást, kitisztítsa a fejét két jégbe fagyott ágacska összecsilingelő üvegfagy neszétől elbájoltan, amíg a házidolgozat vázlata egészen letisztázódik odabent. A legszebb napokon is akad tennivaló, a hatodévben lehet megalapozni a sikeres RAVASZokat, ahogy Margot néni mondta volt, aki nem is a nagynénje, csak az anyja egyik öregasszony barátja, de szereti, hogyha néninek szólítják a gyerekek, akik közül egy sem a sajátja.
Aztán a Nagyteremben annak a bolond Klemensnek a fekete macskája átment előtte balról jobbra. Felhúzogatta a nyakán a sálat, és úgy gondolta, hogy ez még nem jelent semmit, aztán ahogy felolvasztott jégtől nedvesen csillogó lépcsőre lépett, hogy lemenjen a télikabátjáért kicsapódott a bejárati ajtó de csak egy esernyőt görgetett be a szél. Esernyőt! Hó ellen! Mégis ki vitte ki? A borzalmas szentségtörés megviselt martaléka elterült a kövön, vádlón felé mutatott a nyelével. Ezt már nehéz lett volna nem figyelembe venni, és amikor Hóborc felkapta az alkalmatosságot, hogy végigpüföljön vele néhány elsőéves fején, akkor gyászos sóhajtással lemondott a porcukorhavas táj élvezetéről, és hálóterem-rabságra ítélte magát, hogy mindent időben befejezzen, mert az ómenek ha szaporodnak... még az hiányzik, hogy megkárogja egy varjú.

Hálótermi örömök
Az első hangra összerezzent, rosszalló pillantást vetett az ajtóra. A hálóterem némasága, a koncentráció finom mézgája azonnal összezavarodott, kihúzta a kezét a talárja alól, lesimította némi zavarral, kipirult arcának éle megsápadt árnyalatnyit, de nem gyújtott gyertyát idebent, az egyetlen fényforrás a kandallóban izzó zsarát volt, bőségesen elegendő a bensőséges hangulathoz, ami a jó munkához szükséges, és lám, mindig van valaki, aki tönkretegye. Mennyire utálja ezt a közös hálóteremben! Minden porcikája sóvárog a privátság érzéséért, de nem, persze hogy nem, nem elég nagy ez a kastély ahhoz a kor leghatalmasabb mágusának égisze alatt mindenkinek lehessen saját szobája benne!
Felháborodottan fúj egyet, amikor végre a zavaró tényező megleli a kilincset, zavarában az asztalfiókból a fésűjét veszi fel, félig nézve csak a begomolygó ember-gombolyagra igazán úgy kefélgeti sima, hosszú hajának selymes függönyét, mintha ez egy szükséges vagy elfogadható tevékenység volna a tátott szájjal bámulás mellé.
Mert a szája a döbbenettől egy hosszabb pillanatig tátva is marad, pont úgy, ahogyan nem szabad. A pillantása megáll a vizes rongyokon, amiket valaha ruhának neveztek, a túl sok végtagon, a macskán, az egymás után rebbenő állópillantásoktól kiszárad a szemgolyó, de olyan nincs, hogy pislogjon jelen helyzetben. Keskeny mellkasában a feldúltságtól félredobban a szíve, mélyebb lélegzetet vesz, hogy kifejezze, mennyire jelen van, de nem fordul rá a jól megérdemelt figyelem, az összetapadt testkiméra másik feje, és vöröshöz tartozó kezei magukénak követelik a zsákmányt. Ez a felháborítóan önfeledt smár, amitől az ajkában érzi egy csók feszülését, egy harapás mérgét, az összetapadás oly ékesszóló fájdalmát mérgessé józanítja. A pálcáját a talárujjból előrántja, és miközben talpra szökken a párocskához vágja a fésűjét, hála a nem kifejezetten kviddicsügyességének a masszív fanyél a nyektetett ajtókereten koppan, ami már nem tudja hogyan támassza meg a rajta csuszamló testek bizonytalanul izgő-mozgó vízszintest kívánó álló kupacát.
- AURÉLE MACEALAIR, TE ÁTKOZOTT KUTYA, és te, akinek nem tudom a nevét, de nem is számít! - hanyag pálcaintéssel meglendíti az ajtószárnyat, hogy az szorosan becsukódjon, a szoba belseje felé legyintve a párocskát a medence boldogtalan, hideg csillogású feszített tükre felé. Fantomalakja a félsötét szobamélyben elég hanyagul fest, kibontott hajának szőkés sátora haloványan omlik le, a varázslat meglebbenti, ha nem volna középmély hangjának indulatos szikrája akár egy belopakodott széphölgynek is hihetné a botor szemlélő.
- Invito pálcák!

Chester & Auréle & legyenmondjuk... mondjuuuuk....
16+

Abszolút ignoráns a környezetére. Eléggé ahhoz, hogy ne érdekelje, ki fia, borja, kismacskája és anyámkínja sóhajtozik a látványos és hangzatos létezésért, mert kéremszépen ezt a látványos hangzatosságot most exkluzíve birtokolja ezen tény minden undorító pofátlanságával együtt. Nem esik le neki, hogy van itt valaki, illetve... inkább csak nem érdekli, hogy van itt bárki is, a tudata tudomásul veszi, aztán félre is dobja az információt, mert ennél nyilvánvalóan fontosabb és sürgetőbb dolga van. Ugyeugye.
A hollóhajú agya meg egyszerűen csak kisül. Másodpercek óta nem a fejével gondolkodik már, így csak akkor ugrik nagyot, mikor a hajkefe hatalmas gongszóra emlékeztető hangon (oké, ez talán kissé túlzás), nekivágódik az ajtónak. A vörös csalódottan felnyög, még a legminimálisabb rajtakapottkicsmacskameghunyászkodásos reakciót sem képes produkálni, ahogy kelletlenül felpillant a hang forrása felé...
- Kutya...? - Biccenti oldalra az állát. - Héhéhéhé, ízi. - Ragadja meg a hirtelenjében elhúzódó sárc talárjának prémszegélyét. Annak ellenére, hogy Auréle messze nem látja problémásnak az aktuálhelyzetet, a felsőbbévesnek nyilvánvalóan vannak fenntartásai. A halálra vált pofából ítélve egészen biztosan.
A vörös arcán széles vigyor rándul, átlagosnál kissé hegyesebb szemfogai fehéren villanak, szürke szemein vidám kajánsággal pattog a kandalló narancsos fénye.
- Most mit sápítozol, sosem láttálmégmiafasz- - Még arra sincs ideje, hogy megkapaszkodjon a smárpajtásban, ellenben a torkára fullad a szó, ahogy a még mindig szorosan marokban tartott, pórázként szolgáló sál megszorul a torkán a behajító lendülettől. Mindkét delikvens előre bukdácsol, inkább az erőszaktól, semmint az önkéntességtől eresztve a másikat. A feketehajú sápadtkék szemei ijedten villannak, amikor kireppen a ruhák kavalkádjából a két pálca.
- Azonnal add vissza a pálcám! - Mordul rá a magas, egyúttal közelebb is lépve, bizonyos fokú óvatosságot prezentálva az immár három pálcával rendelekző varázsló felé. A vörös hátulról fogja át (közben sikerült meglazítania azt az átok sálat), a sötéthajú pedig szoborrá dermed, ahogy Auréle kipillant a válla fölött Chesterre.
- Minek neked a pálca, Marcus? A másikat akartad használni, nem? - A hollóhajúhoz beszél, de pillantása támadójuké, szemernyi szégyenérzet nélkül simít végig tetovált baljával a srác ölén. Az érintés alatt igen egyértelműen feszül a nadrág, gazdája mégis elkapja a vörös szemtelen mancsát.
- Állítsd le magad. - Szisszen.
- Miért? Őt nem zavarja. - Megtartja a szemkontaktust, ahogy rányal Marcus fülére. - Nem zavar, ugye, Mayall? - Talán úgy csinál, mint aki nem tart a szöszitől, de mégiscsak ő az, aki biztonságos testtakarásban áll.
A bengáli halk tüsszentése röhögésre emlékeztet.

Auréle & Chester :: hello Marcus
16+

A felháborodástól megmámorosodottan botránkozik meg, a szíve a hirtelen felrohanás után visszasüllyed, hogy ott fejezze ki az izgalmát, ahol eddig is, a téli hidegben nincs is jobb, mint egy forró ölelés, simogatás, tapizás és talán egy kis fahéjas kakaó némi bourbonnal, ahogy a manó készíti már nagyon régóta, ha a kedvében akar járni, amikor odahaza tör rá a búskomor kedv. Ami most rátört annak semmi köze nincs a remek rímlehetőségekkel rendelkező búskomor kedvhez, valahol a nyelve hegyén egy elismerő csettintés temetkezik az alkalmatlanság és jólneveltség úri hantja alá, mert megzavarták ugyan, ám az ajzottság, a fülledt gondolatok megmaradtak, nem tágítottak, ha meg is rebbentek visszalopakodtak, hogy a fülébe súgják, lám és lám, megmutatkozik valaki, persze, ki más mint a léha vörös, aki sokkal jobban csinálja azt, amit éppen ő is csinált, csak éppen a koponyájába zárkózva hangtalan, szótalan, érintéstelen magánzással.
Ez dühítő! Felháborító! Miért van ilyen jó dolga a szeplős kis dögnek, nem mintha irigyelné tőle noname akárkijét, de azért mégis. Irigyli. Pusztán az összesimulás eleven látványa miatt, és azért, mert képes volt azt az eleven lelket annyira magába bolondítani, hogy észre sem vették őt! Hát! Skandallum! És főleg, mennyire sóvárogtatóan eleven és életszagú az egész, egyszerűen csak nem maradhat büntetlenül.
- Egy: engem te ne nyugtatgassál! - pálcaintés - Kettő: nekem te ne vigyorogj! - a pálcahegy fenyegetően izzik a sötétben, a szép ezüsthárs szinte világít, míg a vörös szemében a meleg fény meleg szikrát hány, addig a sima fán ragyogón, csillogón kúszik végig a sajátságos fény, igazán szemet gyönyörködtető látvány.
- És három: másra használd a szád - bizonyos megelégedett gőg ül ki a képére, amikor a két pálca a baljában landol, míg a jobbjában a sajátját egyenesen az előrelépő fiúra szegezi, elég fenyegetően ahhoz, hogy a hátulról kúszmászó vörös ellenében is elég meghátráltató legyen, ahogy előrelép. Hát persze. Húsbilincs és biztonság. Nem mintha megátkozná őket, ha nem szükséges.
- Ahogy mondja, nem kell ez neked... Marcus? Komolyan? - úgy néz a másikra, mintha valami különösen rossz lenne ezzel a névvel, pedig hát ismer igen előkelő Marcusokat is a történelem, de ezt nem kell a másik orrára kötni, magától meg amúgy sem tudja.
- De, igazából eléggé zavar, ha nem tudnád, amíg egyesek léháskodnak, én a leckémet írtam - és ettől rögtön szent is lett. - De ha már úgy vagytok, mint a vak bagzó macskák, se lát, se hall, se beszél, hát csak rajta Marcus. Láss neki, biztos tudod miért hozott ide, ne okozz neki csalódást, ez nem az a fészek - "bocs Cat" gondolja oda a macska felé, de nem néz rá, tág bogarú szemeit a fekete hajúra függeszti. Élvezi a tiltakozó kínját, bár óvakodik az ölébe simult kézre tekinteni, joggal tartva attól, hogy elveszítené a délceg tartását.

Chester & Auréle +1 nagyon nem boldog Marcus
16+

Elkényeztetett kis bárócska, akinek kinyalja a hűséges házimanó azt a formás kis seggét. Neki senki nem kedveskedik otthon, amikor búskomor kedve van. Neki otthon nincs búskomor kedve, mert ő az, akinek kedveskednie kell és abba bizony nagyon nem fér bele az ilyesfajta mentalitás. Megmondaná, ha beszélne ilyesmiről bárkinek is saját hagymázas, farokállítós, költői magasságokba nagyon nem illő álmait leszámítva. Szóval nem teszi és nem csak azért, mert nincsnek olyan puszipajti nyalifali kapcsolatban a szőkeséggel. Kifejezetten nem miatta nem, elvégre bepróbálkozott párszor, 1-2 éve, azóta meg csak a távolrólincselgés maradt. Mert tévedés ne essék, neki nem okoz problémát kiverni, ha más is jelen van a szobában és az igazak álmát alussza. Vagy legalább úgy csinál.
Többször is levegőt vesz, hogy visszafelesljen valamit integető pálca, vagy sem, de nincs ideje igazán megtalálni a szavakat. Csak a hármas számú beszólásra fénylik fel igazán a pillantása, kibaszottnagy felkiáltójelek merednek bele az épp szürkesárga íriszekbe.
- Szándékomban állt, te lázadozol. - A vigyorgást cicamosoly váltja fel, a bengáli összeszűkült pillantással szemléli a próbálkozást. Nem nyávog bele a dolgokba, úgyhogy nyilván adott rá egy B, mint borzalmast, ami macskáéknál már szinte isteni felmagasztalás.
Az a szar a hátulról feltapdó vörösökben, hogy az istenért sem engednek hátralépni, pedig az ég látja lelkét, a hollóhajú megpróbálta. Auréle sokkal stabilabb, mint amit az ember első ránézésre és úgy az alapvető viselkedése alapján kinézne belőle.
- Problémád van a nevemmel? - Marcus szája megfeszül, egy ér mintha kidagadna a homlokán, holott a vörös keze nyomán tökéletesen egyértelmű, hogy a vér alapvetően egészen máshol dagad benne. A felsőbbéves haragja erősen visszafogott, nem képviseli azt a fenyegető tobzódást, amit egyébként bármikor máskor úgy látásból le lehetett szűrni belőle. Nyilván nem olyan bátor, ha nincs pálca a kezében, dehát... melyik varázsló lenne az? Szinte meztelenek nélküle, ami bizonyos szempontból - mondjuk a vöröséből - meglehetősen kívánatos pillanatnyilag.
Marcusnak megrándul a szája, ahogy Auréle mellette elneveti magát. Mostanra sikerült realizálnia, hogy a döglény húspajzsnak használja. Kibaszott kis megbízhatatlan rohadék.
- Komolyan? Csezmeg Chester, ne legyél már ennyire stréber, prefinek készülsz, vagy mi? Hétvége van. - Teszi hozzá jelentőségteljes hangon a vöri, mintha csak ennek jelentenie kellene valamit és hát... igen? Nem ártana? - Vagy neked csak erre áll fel, hm? A leckére? Mindig is érdekelt mire izgulsz, de azért ez durva, tudod. Perverz kishhh... - Elfullad a hangja, ahogy a hollóhajú hátrakönyököl, a gyomorszájába belehasít a felismerés (na meg a fájdalom), hogy bizony ebben a teremben többen sem tolerálják a szájalást. Óh, hát. Nem megmondta, hogy ő másra akarta használni a száját? Hagyják? Nem hagyják. Akkor tessék viselni a következményeket.
Már akkor egyenesedik fel, mikor a folytatás következik, pillantása amolyan mindentudó fénnyel villan a szöszire, mintha csak átláthatna rajta, mint a szitán, meg szitakötőn szokás, ha szétcincálják ici-pici ízelt darabokra. A vörös kilép oldalra a hollóhajú mellett a medencével ellentétes irányba, s mikor Marcus...
- Akkor húzzál ki innen a-
...igazán tiltakozni kezdhetne, egy laza mozdulattal belelöki a rendeltetésszerűen alig használt medencébe. A vörös kihasználja az alkalmat, amíg egyéjszakásnappalosa a döbbenettől süllyed és lenyúzza magáról a talár maradékát, az inget, lerúgja a csizmákat. Már a nadrágot gombolja, mire Marcus felkaparja magát a medencéből. Rábámul a vörösre, majd a szőkére és végül ismét a vörösre.
- Ezt nem gondolhatjátok komolyan. NEM fogom itt megkefélni. - Ez már Chesternek szól, mégis a vörös az, aki elégedetlenül ciccen fel, miközben lenyúzza magáról a nadrágot.
- Miért ennyire töketlen hugrabuggyanús mindenki ebben a kócerájban?

Auréle & Chester :: a boldogság kulcsa a jól időzített nyelés, Marcus
16+

Egy ilyen beszélgetésben a szőke alighanem azt mondaná, hogy ami jár az jár, bizonyos kiváltságokra születni kell, a vörös még csak tisztességes parancsot sem tudna adni annak a házimanónak, hogy az nem érezze magát haszontalan mágikus bestiának, akinek túl sok az ereje ahhoz, hogy esetlen kis urának primitív igényeit kielégítse. Nem, egy magára valamit adó arisztokrata gondoskodik arról, hogy a manó munkával jól megbecsültnek is kitüntetettnek érezze magát!
Valahogy így kéne éreznie magát ennek a kettőnek is, megilletődötten megtiszteltnek, alázatosan szégyenkezőnek, amiért így rátörtek kérkedően szemérmetlen örömükkel és egymásba feledkezett gyönyörükkel megzavarva őt. Súlyos udvariatlanság az arcába vágni, hogy mennyire jól érzik magukat egymásban, de ezeknek szemlátomást nincs semmi önkritikája. Ezt persze Auréléről eddig is nagyon jól tudta, de komolyan, hogy lehet, hogy a szőke csak így beránt egy hollóhajú díszhímet? Ennyire számít a szépség? Vagy van akinek ez a vagányság, durván szabott érdes stílus bejön?
Bár hazudna, ha azt mondaná, hogy neki nem tetszik, amikor nem éppen ő az áldozata.
- Ha hozzám beszélsz inkább kussolj - sötétedik el a tekintete a frappáns replikára, még ő is lemegy ettől alpáriba, halovány szemöldökeinek aranyszalagjai összesimulnak, a homloka ráncot vet, talán mégis megátkozza a vöröst, ha az a szájalást tartja a jövőnek.
- Jah, szánalmas - biccent a névkérdésre rátartin a pálcák védelmében, a szája szélén kis mosoly jelenik meg, a felvágott nyelvű Aurélénél sokkal könnyebb falat az indulatos Marcus, akinek szemlátomást összezavarodtak az érzékei a sokféle ingertől, és indulattól. Határozottan szórakoztatja a haragos arckifejezés a tehetetlenséggel, szinte biztatja merev tekintete a fiút, hogy próbáljon meg rárontani az ölelő karok közül. Jobb neki ott, eddig is jobb volt, tudhatná már tapasztalatból, hogyha egy kígyó rátekeredik, akkor ügyelnie kell arra, hogy az ölelés síkos maradjon fojtó és/vagy méregspriccelő marás helyett.
- Szzzszszzs - a düh a fogai között sistereg, ahogy Auréle a nevével játszik, komolytalanná téve a gúnyolódását Marcusén, szúrós pillantást vet rá, ahogy nevet. - Nyilvánvalóan nem - húzza fel az orrát gőgösen, de szó nélkül hagyja, hogy mire izgul valójában, az az ütés szívtől megy gyomorig, egészen az ő szívétől Marcuson keresztül a háló-társig, és igen hálás érte.
- Ezt nem te... - fogod eldönteni, folytatta volna, de Auréle nem osztott neki lapot, ám ezúttal nem is bánja. Elvigyorodik az esés láttán, prüszkölő kuncogás szakad fel belőle, ahogy a vízben vergődő, felmerülését küzdő amúgy is vizes fiút szemléli, bár nem szentelheti neki a teljes figyelmét, amikor a tetovált vetkőzni kezd. Hogy mire is izgul? A mintázott bőrön elcsorduló folyékony kandallófényen, a hóázott nedvesség eleven szagára, a padlóra bukó talár sötétjében megőrződött érintés-darabokra, arra, ahogy az anyag, mint az üveggyöngyöket szétszórja maga körül a hajlatok megtapinthatóságának érzését. Rekedt nyögés a torkában, amikor a tetovált két a sliccre ér, egészen olyan, mint egy macskakurrogás, de Marcus prüszkölő krákogása mellett alighanem csak a Cat hallja a vágyakozó cicahangot.
- Hát... Marcus, tőlem ő is kefélhet téged, de ebben az esetben alighanem kötélre lesz szükségetek - int a hársvessző a talárkupac felé, kb. egy másodéves is meg tudná csinálni, hogy a vastag, prémes anyagból durva, erős kenderkötél-köteg legyen, ott kérkedjen Auréle lábainál, mint a kurvulás elengedhetetlen kelléke. A pillantása a nadrágból kibontakozó combokra téved, és Marcusnak is oda kéne néznie, ha nem akarja magára kapni az impotens buzi címkét.
Ó várjunk csak.
- Voltál elég bátor ide bejönni, tényleg átmegyek prefibe, ahogy MacEalair mondta volt, ha nem találod meg a tökeid - a hangja egészen elmélyül, vékony alkatához képest impozáns. A szeme a sötétben kéken izzani tetszik, mint a macskának, a feszült figyelem megolvadt, fénylő kékség.

Chester & Auréle & Marcus: ~Why me -_-
16+

Tény, ami tény, nem tudna mit kezdeni egy házimanóval. Elég széles az érdeklődési palettája, de egy házimanó abszolút semmi igényét nem tudná kielégíteni semmilyen szempontból, mert bár szép és jó a kiszolgálás, komoly matematikai számításokat végezve nagyjából megközelítően összebecsülve saccper fél ezredmásodperc alatt unná kínhalálra magát a semmittevésben, ami nyilvánvalóan az ilyen arrogancicák sajátja. Szexi arrogancicák legalább, mert Mayallnak minden kétséget kizárólag átkozottul jól áll, amikor varázsol. Olyan a kezében az a pálca, mint valami ékszer és ha valamiben, hát ebben a csill eleganciában tökéletesen megmutatkozik az aranyvér. Nincs baja az aranyvérűekkel. Nincs baja azzal sem, ha felsőbbrendűnek érzik magukat nála emiatt, mi több. Legyenek oly kedvesek ezt a pofátlan úrikedvet szexuális energiára fordítani és máris nagyon jól megértik majd egymást.
De nem, itt lakik vele hat éve és a legközösebb korhatáros emlékük egyes apróbb incidenseket leszámítva a mostani. Mi pazarlás.
Nagyon nagyot esne a világ pofára, ha a vörös egyszer megtisztelten alázatosan szégyenkezőnek érezné magát. Egészen pontosan pedig a szőke taglózna le, ha egyszer meglátná Aurélet a nevelőapjával szemben, aki az egyetlen ember ezen az elbaszott golyóbison, akinek ezt a végletes hozzáállást kérés és kényszer nélkül zsigerből prezentálja. A cél tehát nem lehetetlen, csak épp a tanácsadói iroda Edinburghben tartózkodik.
Mindjárt más lenne a vörös fekvése, ha tudná, hogy bejön a szöszinek.
- Csak én érzem ezt ellentmondásosnak? - Teszi fel a költői kérdést a nagy semminek, de inkább a feketehajúnak címezve, merthát Mayall szerint neki kuss van.
- Ne vedd magadra, szerintem a Marcus szexi név. - Veregeti meg a felsőbbéves vállát kedvesen, mert bizony ő arra is képes, de az irritált morgásból ítélve annyira már mégsem értékelik. Meg a névjátszmázását sem. Mi van itt, ez több mint durva, senkinek nincs semmi humora.
Tökéletesen egyértelmű Marcus pattanásig feszült izomzatából, hogy átkozott szívesen ráugrana a szöszire, de nem hülye. Ő sem véletlenül került a Mardekárba, nem Griffendéles idióta, hogy fejjel menjen a falnak, mert egy kibaszott hős, nem. Nyugton marad a kígyóölelésben, bár a sikamlós dolgokat nem sikerült megfogadni. Szomorú.
- Hát? - Préseli ki még magából, mielőtt hasbavágják, a szőke dühe a feketén keresztül érkezik. Azért ez sem rossz, nem? Chesternek varázsolnia sem kell, a két delikvens módszeresen kicsinálja egymást.
- Szívesen. - Tiszteleg két ujjal a homlokánál a vörös, mielőtt vetkőzni kezdene. Ha Mayallt bámulná ahelyett, hogy Marcus lehetséges retorzióra figyelmez, végre meg is kapná a választ a korábbi kérdésre, de túlélőösztön is van a világon, bármennyire is nem látszik rajta.
Szép teste van. Látszik rajta, hogy megvan az eredménye a napi edzéseknek, még őrzi ugyan a kamaszos, fiatal attribútumokat, a csípője keskeny, az izomzata inkább ruganyos, mint masszív, formás fenék, combok, széles váll, sokszorosan heges bőr és pajzánul ide-oda kígyózó tetoválások. Ez utóbbi bár öltözteti, messze nem kendőzi el az ölében feszülő, tökéletesen átlagos méretű kívánalmat.
Kár, hogy nem hallja a szőkét. Tudná értékelni. A bengáli jelentőségteljesen végignéz rajta, aztán befordul süttetni a hasát a kandallónál. Semmi olyan, amit ne látott volna már.
- Nekem úgy is jó. - Féloldalas mosoly rándul az arcán, csípőre tett kézzel áll meg, hamisan fénylő pillantása lehullik a vizespajtásra.
- Abszolút kizárt. - Morran a hollóhajú, aki nem, nem érdemli ki az impotens buzi címkét, kivételesen tökéletesen egyetértenek a szöszivel a mire szabad figyelni és mire nem témakörben. Valahol ez az a pillanat, amikor nyilvánvalóan vesztett.
Valószínűleg Auréle is így értékeli a dolgot, mert lehajol a felkínálkozó kötélért, a tarkója mögött futtatva veszi a vállára, mindkét oldalról rámarkolva a ruháiból lett béklyóra.
- Talán megmutathatnád neki, hogy kell ezt csinálni, hm? - Szürkén fénylő pillantása a szöszit találja meg, kifejezetten számító fény villan az íriszeken. - Tudsz kötözni, Mayall, vagy ilyen alantas dolgokat nem tanítanak az úri fiúknak?

Auréle & Chester :: te szedted fel a kibiztosított kéjgránátot
16+

Gondolat, ami hangokért kiált, hogy az arrogancica elmondhassa, átkozottul nem egyszerű és üres aranyifjú aranyvérűnek lenni, kiszolgált hatalmasságnak, akinek csak látszólag nincs semmi gondja ezen a világon. Példának okáért ott van rögtön a hírnév, aminek sokat kell áldozni, temérdek idő és energia elmegy a pletykálással, manipulálással, esetenként áskálódással, gonoszkodással, áldozatok keresésével, kiválasztásával, leépítésével, olyan sértések kitalálásával ami csak a hozzá hasonlók szájában állnak jól, mindemellett ott van az elitista megfelelési kényszer, hiszen aki mindenből a legjobbat akarja, annak nem árt, ha elég jó azokhoz a legjobb dolgokhoz, tehát magának is a legjobbnak kell lennie, és így tovább a sor hosszú és egyre kígyózóbb, mint egy csodálatos, posztmodern költemény, ami hiába is pattanna most ki a fiú fejéből, ha egyszer a cselekmény prózába váltott líra helyett, a fordulók és a csattanók pedig betöltik a szobát.
Mordul valami kelletlent, nincs itt ellentmondás, fehér ujjai végigfutnak az ezüstpálca oldalán, miközben a szerzett pálcákat a talárjának zsebébe süllyeszti, három pálca a kezeiben szinte megbizsergeti a bőrét, a vérét, olyan varázshatalom tolulást jelent a kezeiben, ami külön izgalmat hordoz, még egy belsőleg simogató élményt a külsők között, márpedig, van elég inger, ami összezavarja. Lapos pillantással tartja szemmel az ingerkedőket és nem válaszolja meg a hányaveti kérdést, mintha a vörösnek semmi köze nem volna ahhoz, hogy mi izgatja, noha igencsak kompetens a kérdésben.
Gyönyörködteti a könyöklés és a felfröccsenő víz, de annyira azért nem, hogy meg is köszönje, csendes nevetése plüssösen terül szét a háborgó víztükör felett, aztán már a torkára is forrasztja a vágy, amitől feldagad a torka, nehézzé lesz a nyelés. Elismerő szavakat nyel le azon a tűnyi résen, ami marad odabent, a kibontakozó fiútest megilletődött csendet teremt az ő szűk köreiben, míg a hetedéves kászálódásától és a kandalló ropogásától zajos a szoba kismindensége. Mondhatná neki, hogy "szép vagy", de egy költő ilyet nem mond.
- Akkor ne a szád járjon, hanem mondjuk a kezed - vagy... valami más? Nem mintha nem volnának prekoncepciói és gyér tapasztalatai, de koránt sem hangzik ez olyan magabiztosan, mint amennyire szerette volna a hollóhajúnak címezve a jótanácsot. Kaján örömmel szemléli, hova követi a fiú tekintete az övét.
- Ne szégyenlősködj, házon belül marad - biztatja még a végzőst, némi iróniát meglátva a helyzetben megédesedik a hangja a derűtől, ahogy elmosolyodik darabjaira hullik a vonásain a porcelán, eleven vidámságára azonban gyorsan visszaépülnek a szertefröccsenő szilánkok.
- Chh... kötözzön téged aki meg akar kefélni - biggyeszti le a száját hazug rátartisággal, hiszen akkor már mozdulhatna is a holtpontról, de nem teszi, az állával Marcura bök, hogy biztosan tudassa kire is gondol ez alatt a címke alatt. Örömmel látja, hogy a kötél, amit teremtett hozzáér. Valami, ami az ő alkotása, bár sose illette kézzel, vagy szájjal, illó csókkal, most mégis egészen olyan, mintha valamiképpen megérintette volna. A nyelve egészen a szájpadlásához tapad és őszintén hálás a félhomályért, halvány arca egészen kipirul. Kikerüli a másik pillantását, hogy a hetedévesre nézzen, és a pálca hegyét is rászegezze.
- És egy kicsit gyorsabban Marcus, nem érünk rá egész nap, egy kis csalánártás segítene a dolgon?
Annak ellenére, hogy igyekszik kikerülni az utolsó kérdést, lágy horpaszon találja az, kissé megvonaglik, kelletlen feszültség a száját, baljósabb szikra pattan a szemében.
- Mit mondtam neked MacEalair a helyes szájhasználatról? Stop a hülye kérdéseknek - teszi hozzá gyorsan a választ, mielőtt Auréle valamit tényleg felelne, aminek ő alighanem nem örülne feltétlenül.

Chester & Auréle & Marcus  
18+

Abszolút más ízvilágot kedvelnek ők ketten, de nincs is ezzel baj. Két dudás nehezen fér meg egy csárdában, ami meg őt illeti, vele így is nehéz megférni egy szobában, hát ha még ez a jellem arisztokratai igényekkel is társulna. Akkor lenne csak itt kurvavilág, bár... most is erősen az van.
A hetedéves pálcája hozzásimul Mayall mágikus erejéhez. Azt elég hatalmasnak találja a belé húrozott, csalfa sárkányszív, mely jelen esetben a szőkét tekinti jogosan uralkodó erőnek. Az egyszarvúszőr pálcával azonban egészen más a helyzet. Az csendes, jéghideg némaságban pihen a ruha rejtekében, egészen úgy tűnik, mintha halott lenne. Ez a pálca nem tekint senkit jogos urának a vörösön kívül, olyannyira lojális hozzá, amit mágikus neveltetésük ezen szakaszában a jóstehetségű kifinomultsága megérezhet. Ez a lojalitás ritka és egészen biztos, hogy a vörös felszínes, kurvulós, nagyszájú jelleme a maga gyenge, nyomorult kis mágiájával nem érdemelhet ilyen kiváltságot. Pazarlás.
Egy pillanat erejéig még a hetedéves is lenyugszik. Avagy inkább nem, mert valószínűleg egészen más gondolatok járnak a hirtelenharaggal tüzelt, sárkánykompatibilis koponyában, melyek egészen más árnyékot vetnek a karakteres, kifejezetten tetszetős vonásokra. A kék íriszekben nyersen fénylik vissza a vágy, ami ha lejjebb is adott az elmúlt percek fényében, most éppúgy képes felingerelni magát, mintha mi sem történt volna.
A vörös nem jön zavarba. Valószínűleg képtelen rá.
- Vagy a farkad. - Egészíti ki a maga alpári stílusában a szöszi mondandóját. Mintha csak öribarik lennének, már befejezik egymás mondatait. Cute.
- Betegek vagytok. - Közli Marcus sötét pillantást vetve a szöszire, viszont ezúttal legalább nem ellenkezik. Valószínűleg beletörődött hányattatott sorsába, amiért egy következő fejezetben majd biztos nagyon fogja mindenki sajnálni, de inkább már mégsem.
- Sosem tagadtam. - Vonja meg a vállát Auréle, ellenben a pillantása a szőke mosolyáé. Kifejezetten jól áll neki. Mindig meglepő, amikor látja, bár ez lehet csak azért van, mert rá egyszerűen csak nem szokott mosolyogni. Mintha mindig... irritálná? Valószínűleg így is van, sokat tesz érte.
Hosszú pillantással adózik a szájbiggyesztő kikosarazásnak, ám végül nem veszi magára. Semmit nem vesz magára, nem igaz? Nem lehet megsérteni, elvégre erről hírhedt. Többek között.
Megvonja a vállát, a kötél kígyóként vonaglik meg a bőrén.
- Mássz be, vörös. - Szól végül Marcus a csalánártást hallva, hűvös pillantást vet Chesterre. - Te meg fogd be a szádat. Kegyes leszek, megnézheted hogy csinálják a nagyok. - Lám-lám, a hollóhajú is megtalálta a hangját, mintha a saját méregfoga mart volna bele a nyelvébe.
A vörös arca egészen felderül, egy legyintéssel felel csak arra a bizonyos szájhasználatra. A látszat ellenére, néha be tudja fogni a pofáját, csak nem mindig sikerül. Nem sokat szórakozik, fejest ugrik a langymeleg vízben, rutinból számítva ki a hajlásszögyet, hogy ne fejelje meg nagy hirtelenségben a kastélyt.
Marcus valahol a mozdulat közben kapja el a kötelet. Kirántja a vörös kezéből, s ahogy az felfelé úszik, körbehurkolja a torkán. Auréle köhögve kap levegő után, ahogy felbukkan, a hollóhajú pedig szinte rögtön a szájára tapad, nem hagyva igazán lélegezni.
Marcus dühe érzékelhető a látványból. Beteríti a szobát a harag, belefeszül az izmokba, a tartásba, az élénkrózsaszín nyomokat maró simításba, amivel bejárja a csók közben a kígyófiú testét, tisztán látszik, amint belemarkol a vörös fürtökbe és végül hátrafeszíti a fejét. Durván harap bele a megfeszülő, fehér nyakba, egészen addig, amíg a fiú fel nem nyög a fájdalomtól. Éles nyom marad utána, ahogy végül elemeli tőle a száját. Lüktető, fájdalmas, vörös fognyom.
- Ha megkötözlek, nem tudsz visszafogni. - Annyira halkan súg a fiú fülébe, hogy szinte egyöntetű, állatszerű morgásnak hat.
Auréle szemei felnyílnak, a szürkeség végigpásztázza a nedves vonásokat.
- Ez a lényeg, nem?
- Nem leszek gyengéd.
A vörös szája kába mosolyra rándul.
- Nem baj, csak csináld.
Mintha csak erre az engedélyre várt volna, megfordítja a fiút. A hurkot továbbra is a nyakában hagyja, míg magasra emeli a háta mögött bal karját. Megkötözi azt és megkötözi utána a jobbat is, nem hagyva más választást a vörösnek, mint hogy feszült pózban tartsa magát, ha nem akar megfulladni. Ennél lényegesen kiszolgáltatottabb pozícióba is béklyózhatta volna, de a rövidtávú céloknak alapvetően megfelel.
Marcus nem teljesen kegyetlen. A medence lépcsőjéhez viszi a vöröst, oda térdelteti fel és hacsak a szőke nem akar végig szembenézni a párossal, akkor nagyon gyorsan elszelel valamelyik irányba. Már persze, ha nem sajátította el időközben a tökéletes pókerarc és valódi érzéketlenség képességét.

Auréle & Chester :: *-*
18+

Alkalmasint eltöpreng ezen, megérinteni más pálcáját olyan bizalmas, helyénvalótlanul kielégítő érzés, mint amilyennek egy titkos játszódást képzel valakinek a testén aki alszik, de pőre bőre a sötétben feltárja az érintőnek a titkait, és amíg önfeledt álomban ring valahol, a teste érez, csodálkozik, és a rejtett érintések tüzét érzi. Valami hasonló a pálcát fogni, szorosan megmarkolni, mintha lenne egy csepp uralma a másik felett, áthatja az esszenciája nem csak a fán hagyott ujjnyomok keszekusza jelnyelvén keresztül, de annál mélyebben is. A mogyoróvessző elzárkózása misztikusan közlékeny, baljós némaságát jobb inkább félretenni, nem fér meg a beszédes, kíváncsiságot gerjesztő, elmélyülést követelő rejtély a jelen eseményeivel, amik kérlelhetetlenül maguk alá gyűrik a törékenyt és a gyengét.
- Az enyém aligha - tiltakozik merő kivagyiságból, mintha érdektelen volna a faroktémában, és jócska késéssel akad fenn a gondolaton, hogy ilyesmiről beszélnek, holott az "add már kölcsön a leckéd" "nem" kommunikációnál szorosabb és testibb érzelmeket még csak legfeljebb a vörös próbált beléfektetni, de visszaverte, mint a velencei tükör a fényt. Igazat ad Marcusnak, betegek, de ez csak az ő sötét jelenlétének köszönheti, ami egyetlen bezuhanással megtöltötte ezt a szobát lehetőségekkel.
Na nem mintha ez igaz volna, eleddig is jelen voltak a lehetőségek Aurélének hála, de az, hogy most kiéli őket a hollóhajúval egyszeriben megsokszorozza azok értékét.
Bele kell szédülni. Bele is szédül, hiszen nem kell törődnie azzal, hogy valami érzelmi csapdába kerül miatta bárki is, Marcus már elég nagy hozzá, hogy a helyén kezelje magát a szituációban, a vörösnek pedig köztudottan nincsenek olyan érzelmei, amikkel neki törődnie kéne.
- De nagy lett a szád - egy árnyalatnyi sértettség látszi az arcán, ezúttal a hollóhajútól, de mert nem akarja megátkozni, nem fogja rá a pálcát, egészen leengedi, úgyis könnyebb meglendíteni, mint egyet pislantani, a mozdulatok a csuklójában vannak. Még a nyelvét is kiöltené, ha nem találná különösen gyerekesnek. Kék szemeit Marcuson tartja, a vízből kiemelkedő alakján, csepegő haján, megrebben az orrhegye a felismeréstől, hogy a vízben akarja csinálni, nyöszörgős remegés költözik a gyomorszája fölé, mintha az izgalom ki akarna bújni belőle, hogy körülszaladjon a szobában és gyürmölészni kezdje a macskát, mint valami eleven nyugigolyót.
Hogyan is írhatná körül azt a nagyon könnyelműnek tetsző mozdulatot, amivel Auréle a vízbe siklik? Egy egészen új aspektusa jelenik meg előtte a fiúnak, akivel hat éve osztoznak egy szobán, noha ő kifejezetten nem az az osztozkodó típus, és szörnyen megviselte a tudat, hogy egy szobában kell aludnia valakivel annyi év megszokott és megszeretett sajátos egyedüllét után. Pazar természetességgel válik zsákmánnyá, és egy pillanatra beleremeg a mozdulat agresszivitásába, a kötél megszorulásába. Szembogarak kikerekedik, a két kis lámpástükör lerúgja magáról a szemhéj védelmét, hogy egyetlen mozdulatot se mulasszon el. A kötél arra teremtetett, hogy kössenek, szorítsanak és fojtsanak vele, de vajon vannak olyan határok, amiket nem szabad itt átlépni, és ha nyilvánvalóan vannak, ő felismerné azt, mikor lesz túl lila a szorított hús, mikor válik a köhögés igazán fájdalmas, a csókban vergődés pedig szenvedéssé. És egyáltalán, ha ez megtörténik, kell neki valamit tennie ellene? A haragtól kérdezi, amit az idősebb fiú áraszt magából, de az nem túl segítőkészen harap az oldalába, hogy kussoljon és a figyeljen, és ő a száját megnyalva kussol és figyel, így észre kell vennie, milyen bizalmas a szóváltás. Elégedetlenül mordul egyet, mintha túl sok lenne a duma, pedig valójában csak irigyli a meghittséget a nyögés után, a harapásban kioltott mérgek megédesülését.
- Szóval te szoktad ilyen ocsmányul megharapdálni - utálkozónak szánta a megjegyzést, de a hangja dús, árnyalatokkal teli, szinte versmondó drámaisággal szól gúnyos szikárság helyett, amit alighanem a felé fordított vörös látványa forraszt a torkára. Összesimítja keskeny ajkait, ahogy bámul rá, eredendően szelídségre termett vonásait nem torzítja el a vágy, inkább keresztülfénylik rajta, mintha valami őszinte megnyilvánulás lenne, rég eltemetett megélni való érzések újraértelmezése.
Nem szelel el. Nem azért, mert sikerült megölnie az arcát, hanem mert nem akar elszelelni. Megbámulja a térdelést, a vörös vállait, a megfeszült nyakon a kötelet, az állát, a szemeit, vizes, homlokába tapadó haját, és mögött az árnyékot, ami felmagasodik fölé, de el nem távolodik tőle. Milyen közel vannak! Most még inkább annak látja, mint amikor még Aurélé karokkal csüngött a másikon, rabolta a csókját és hajszolta a testét befelé, a szobába, ahol helyet kerestek ehhez a nászhoz, vagyis nem ehhez, egy másikhoz, aminek nincsen szemtanúja, és ha Marcusnak lehet hinni sokkal gyengédebb és intimebb lett volna. Talán akkor elslisszolna, ha az ágyon hemperegnének boldog ölelésben, de így... így nem. Ez szex. Nyers. És nem szerelem, amihez semmi köze nincs illetéktelen, ennek ellenére le kell ülnie, mert állni nem igazán akaródzik, szinte öntudatlan mozdulattal ereszkedik vissza a székre, amiből felemelkedett, az ujjai fehéren megtapadnak az asztal élén, hogy ne nyúljon a keze magához. Később majd bizonyára nagyon fogja szégyellni azt, amit az arcán látni, de jelenleg nincs tudomása arról az elragadtatott élmény-arcról, amit magára ölt a képe.

Chester & Auréle & Marcus
18+ << én szóltam.

de tényleg.

Megérinteni valaki más pálcáját egyszerűen csak helytelen. Főleg egy olyan fajtát, mint az egyszarvúszőrrel belezett mogyorópálca, mely bár tulajdonosa kezében meglehetősen rugalmas, az idegen kézben mérhetetlenül merevnek, hajlíthatatlannak és üresnek hat. Mintha tiltakozása jeleként elvesztette volna a fényét és most ellenkező érzéseket közvetítene. Nem kizárt, hogy ha megpróbálná saját gazdája ellen használni, az átok visszafele sülne el.
- A te veszteséged. - Hagyja rá a vörös könnyed tónusban, mintha neki aztán teljesen mindegy lenne, hogy Chesternek van-e rá gusztusa, avagy nincs, ahogy arra immár sokadszorra utal olyan lelkesen. Nincs gond a felfogóképességével, csak nem látja értelmét az ellenállásnak. A szex, csak szex, nyilvánvalóan nincs baja a buzulással, különben a látványt se bírná elviselni, nemhogy még rá is kényszerítse őket a folytatásra. Csajozni még nem látta, pasizni nem szokott mással sem (vagy csak ő figyelt nagyon máshova), szóval érthetetlen, mire fel ez a nagy nem-akarás. De mint említette, ez nem az ő problémája. A sajátját ugyanis szereti azonnali hatállyal, lehetőleg testközelből orvosolni.
Marcus nem válaszol, ezen a ponton nemes egyszerűséggel ignorálja a szőkét, figyelmét kizárólagossággal csoportosítja át a vörösre, akire egyébként legalább annyira haragszik, de ez a harag már csak olyan, hogy ha nem veréssel, hát test a testben feloldódik.
A macska lekaparná Chester arcát, ha jelen állapotában őt használná stresszlabdának.
Auréle közeli kapcsolatban áll Marcusszal. Nem abból látszik, hogy hajlandó lefeküdni vele, hiszen megközelítőleg bárkivel hajlandó lenne errefelé. Még csak nem is azért, mert valamiféle rózsaszín köd lebeg a levegőben, ami eltompítja az éleslátást és vidám kis pillangókkal töltik meg hányásig a gyomrát. Egyszerűen csak létezik közöttük egyfajta bizalom, ami nem a személynek, hanem kizárólagosan a szükségnek szól. Az egymásra utaltságnak. A választások hiányának. Mert ha jobban belegondolunk, hatodévben valójában csak felfelé kefélhet, hetedévről meg nyilván alulra. Még a nemekre osztott hálókörletekben is ritka, hogy egy-egy esetnél több legyen a meleg, de legalább biszex kolléga, ez pedig egy olyan jellemnél, mint Auréle és egy olyannál, mint amilyennek most Marcus mutatkozik, ebben a korban irdatlan mennyiségű frusztrációhoz vezethet. Már ha nincs kivel kiélni.
Ilyen felállások mellett valószínűleg egyáltalán nem számít, hogy a páros kedveli-e egymást, avagy sem. Nem barátok. Szexpartnerek és ha valamiből, a jelenetből, a hangulatból, az előzményekből mindez tökéletesen érzékelhető.
- Én. - Pillant fel nyílegyenesen a kékszemű, amíg leoldja magáról a szükségtelenné vált talárt. Varázslócsaládból való, nem viselt alatta inget, pulcsit, a télre való tekintettel pusztán nadrágot húzott a rend kedvéért. - A harapás fájdalmas akkor, amikor adják és még inkább, amikor gyógyul. Minden alkalommal, amikor megsajdul, erre fog emlékezni. - Marcus nyugodt szavakkal, józanul és szemernyi szégyenérzet nélkül magyaráz, amíg megoldja a nadrágját. - Az fog az eszében járni, hogy senki más nem nyúl hozzá ebben az elbaszott iskolában úgy, ahogy igazán szereti. Ugye, vörös?
Auréle nem válaszol, helyette megnyalja a száját, pillantása a megfeszített pózból adódóan más opció híján a szőke alakján pihen.
- Válaszolj, ha kérdezlek! - Mordul a hollóhajú, tenyere élesen csattan a fiú fenekén, amitől az szisszenve rándul össze.
- Igaz... - Alig hangja inkább a kötél fojtásának köszönhető, mint a szégyenérzetnek, ami nem létezik benne.
- Mi igaz? - Kérdez vissza a kékszemű kíméletlenül és a megkötözött fiú megrázkódik újra, ahogy nem épp finomkodó partnere ujjai minden előzetes figyelmeztetés nélkül belé siklanak.
Összeszorított fogai között szűri a szavakat.
- Senki nem kefél meg itt úgy, ahogy te. - Van valami mérhetetlenül obszcén abban a tényben, hogy ebben a témában a hollóhajúnak válaszol, miközben a szőkével néz farkasszemet. Az érzékei összekavarodnak a kaotikus ingerektől, Mayall soselátott arckifejezésétől, a teste pedig egészen felforrósodik a másik kezétől, a mozdulatoktól fellépő fullasztó hatástól, az erőfeszítéstől, hogy magasan tartsa a csuklóit, mielőtt saját magát fojtaná meg.
Felnyüsszen, ahogy az ujjak hirtelen távoznak belőle, a karjában hangyázó érzetté válik a zsibbadtság, amint Marcus ráhajol a hátára és végignyal a tarkóján.
- Könyörögj érte.
A fiú rézvörös pillái megrándulnak. Ritka, hogy nem képes mosolyogni, ám ez most pontosan olyan alkalom; az arcán valami egészen más kifejezés honol egyeduralkodó önkényúrként.
- Szeretném magamban érezni a farkad. Azt akarom, hogy addig dugj, amíg már nem tudok gondolkodni. - Nem lát semmi és senki mást Mayallon kívül. Marcust kéne látnia. Akkor nem lenne olyan, mintha a szőkének könyörögne... - Kérlek... - Egészen elcsikordul a hangja és pillanatokon belül frusztrálttá válik, ahogy továbbra sem történik semmi.
- Kérlek, kérlek, kérlek, ne kínozz már légyszíves, nem látod, hogy... - A fiú hangja bennszakad, ahogy a hím belé hatol. Sokkal durvább és nyersebb, semmint arra a teste felkészülhetett volna, a fájdalom pedig egészen ívbe feszíti, tágra nyitva a szemeket, a pupillákat, mint két hatalmas ablak a fémperemmel üvezett csillagűrbe.
Marcus nem túlzott. Tényleg nem bánik vele gyengéden.

Auréle & Chester :: Marcus make me heppi *.*
18+

Micsoda?! Neki nem lehet vesztesége a saját otthonában, vagyis az otthont helyettesítő kétszínű díszítéssel egyformásított amúgy nem túl fantáziadús szobájában! Ez alapszabály, ebben a jelenetben neki csak kapnia szabad, némi puffogással fejezi ki az elégedetlenségét e szavak felett. Rejtély hogyan történik ez meg, nem a szájával, nem is a torkával ad hangot, valamiképpen a lénye az, ami az elégedetlenségének torzcsökevény hangot ad. Méghogy veszteség. Ő látni akar és látni is fog. Ne érjen hozzá senki a mocskos mancsával, főleg a vörös, akinek nettó bárki jó, tehát az érintésének nincs kiváltság-érzete, kivéve a rejtélyes pálcán, amit azonban egyelőre eltemettek.
Talán megveti a vöröst. Eleddig nem is gondolkodott az érzésen, túlságosan felette állt mindannak, ami Auréle létezését áthatotta, leszámítva a kviddicset, ahol ő maga is lelkes szurkolóvá válik csak. A megvetés pedig alapvetően az ő esetében eleddig a titkos de nem valós, az elméleti és nem fizikai vágyak közé süllyesztette a fiút. Hogy most Marcust behozta megmutatta, hogy van elég jó más Mardekárosok számára, akiket pedig kénytelen ember és értékszámba venni. Mintha megingott volna egy alapkő, ami eddig tökéletes árnyékot vetett minden másra. Gondolkodnia kellene ezen, hogy visszataláljon biztos talpazatára, de fájdalom, képtelenség koncentrálni olyan zajban, szuszogásban, csókban, a méreghömpölygésében, a bizalmas aurában. Valamiért arra számított, hogy Marcus addig fog tiltakozva vergődni, amíg már nem lesz vicces kínozni, és kénytelen volna elengedni, Auréle dugás nélkül marad, és mindenki nagyon boldogtalan, kivéve őt, mert elrontotta valakinek az örömét. Nem ennek kellett volna történnie? Ha első alkalmas szeretők volnának, logikusan ez következne, hogy nem engedi megbámulni a pucér seggét, és nem kívánná Aurélét valaki más előtt, mert annyit nem ér. De ... Marcusnak ér ennyit a vörös. Vajon szúr ez az érzés egy kicsit odabent?
- Ez kurva fontos egy iskolában - rezzen össze az egyenesen rávetülő tekintet kékségében, bár az ő szeme is kék, megszokta a hideget ami az ilyen tekintetekből árad, ám a nedvesen tapadó fekete tincsektől keretezett arcból kivilágító szempár ereje egy egészen másfajta erő, mint a halványarany hajhoz szinkronizáló halovány tekintet. Az élet igézete van benne, ám hamar összeszedi a méltóságát, szinte előkelő pillantással figyeli a nedves ruhákból kivetkőzést. Megbódítja a látvány, noha naponta láthatta Aurélét öltözni, de ahogy Marcus karjában nyújtózik meztelenül a lemeztelenedő karok között az egy egészen másfajta pucérság. Észre sem veszi magán minden figyelemmel issza a nyugodt szavakat. Milyen kiváló menekülés egy vérlázítóan unalmas mágiatörténelem óráról a seb fájdalma, a hús feszülése, ami a gyönyörre emlékeztet.
Mert ugye a gyönyörre emlékeztet? Ez a durva hang a kéjre készít elő, már most az élvezetre gondol. Átveszi Marcus követelését a válaszra, a pillantása a felé fordított arcon pihen, és egyáltalán nem bánja a cserét, hogy őt nézi a hollóhajú helyett, végtére is, ő rendelte ezt a műsort még ha erre saját magát is emlékeztetnie kell.
Lélegzetvisszafojtva hallgatja a felelet adok-kapokot, mintha csakugyan egy előkelő darab lenne a színpadon, jól esik előregörnyedni, a testének árnyékában pálcátalan balja fekete ölébe hull, a dereka ugyan eltakarja a fénytől, hogy mit tesz, de a belélegzett erőszakos vágy kikívánkozik a bőre alól, még ha a mozdulata olyan lopott és erőtlen is, hogy abból nem lehet élvezet, csak inger, ami hozzásimul a hangokhoz. Együtt nyög Aurélével, bár az ő hangja dimenziótlan, szinte rebben enyhén nyílt nyáltól nedves száján, ami hűtlen tükörképe a vörös vágytól majd ki csattanó piros ajkainak, ami körül a bőr nedves csillogása nem csak veríték, de igazán víz is, síkos és tiszta, mégis mennyire, mennyire mocskos.
Akar-e az lenni, akinek azt mondják, hogy senki sem kefél úgy, mint ő?
Mégis ki ne akarna?
Hogy valójában nem azt nem kisebbít a szavak erején, beleborzong. Bár érdekli nem látja pontosan, hogy Marcus mit csinál, képtelen levenni a szemét arról az arcról, ami ilyet mondott felé, nyüsszen olyan fájdalmas kéjjel, amilyet még soha nem hallott tőle, pedig az elmúlt években mennyi sok arcát láthatta még és ez valahogy kimaradt, pedig most úgy véli, ez az egyetlen arc, ami igazán méltó a világ figyelmére, de ez a gondolat úgyis csak addig marad ilyen kizárólag, amíg az ölében lüktet a vér, és a talár dús rétegei alatt az erektáló szív és lélek ajzott ölben csúcsosodik fel. A kielégülés majd elfelejteti, de addig könyörögj.
Könyörögj. A szavakat formálja, de néma a szája, mintha biztatná, hogy tegye meg, és előregörnyedve visszatartott lélegzettel várja, hogy a pillanat üvegbuborék hártyája felpattanjon, és MEGTÖRTÉNJEN, de késlekedik Marcus, és csak annyit kellene tennie, hogy ránéz, de ha levenné a szemét Auréléről - aki olyan könyörögve, epekedve bámul rá, hogy ő megadná neki azonnal, amire vágyik, ha a kezében a saját farka helyett az ő dereka volna - akkor egészen biztosan valami szörnyűség történik ezzel a világgal.
Addig baszni amíg nem tud gondolkodni... nos ez nem lehet kihívás valakinél, aki ennyire nem gondolkodik. Erre gondol, de ezt a gúnyos hangot, ami olyan mélyről táplálkozik, amilyen mélyről csak egy rohadék hang táplálkozhat elnyomja a beszédben beállt csend ordító sokszínűsége, a test mozdulata, a medence vizének lökődésszinkronú loccsanása, a testbe csapódó test nedves csattanása, ami a korábbi paskolás mellett egyáltalán nem visszhangzó, de annál mélyebb és tartalmasabb.
Újra tud lélegezni, kapkodó megelégedettséggel, még egy kissé előredől, mintha a sötétben el akarná kapni a pillanatra rótt kis ákombákom rónajeleket, amik azt jelzik, hogy a fájdalom valós, vagy elolvasztja őket a gyönyörűség, vagy mi van, de mit is számít? Túlságosan előrehajol, mert a homály áthatolhatatlan, a pára a szemén alighanem belülről fakad, mindazonáltal a tény tény marad, a térde lekoppan a székről, ahogy eléri az ülés peremén, és csak egy futó gondolat, hogy reméli, ez a pozícióváltás éppen annyira kevéssé bír jelentőséggel a párosnak, mint számára, mert a kis rándulás kívül marad az érzékelési tartományán, ahogy a combjába, térdébe nyíló fájdalom is, hiszen az egyetlen erős és jelentős mozgása itt a hetedévesnek van, és minden más csak erre a ritmusra, kegyetlen, lüktető, sodró gyengédtelenségre szinkronizálva létezhet.

Chester & Aurél & Marcushogynemszégyelledmagad!
18+ << yepp, még mindig

Hát pedig szerinte ezt veszteségnek hívják, bár ő nem a bámulás megszállottja. Sokkal jobban szereti csinálni a dolgokat, mint nézni, de ki mire izgul, nem igaz? Nem ő lesz az, aki pálcát tör az alapvető vágyak felett, elvégre ő maga is vágylény csupán. Nem titkolja. Egészen pontosan pedig szándékosan ilyen és semmi más. Csoda hát, hogy a bárófiú megveti? Természetesen nem. Soha nem áltatta azzal magát, hogy nem így van, ahogy azzal sem, hogy sokan mások nem éreznek iránta hasonlóképpen.
Számít? Nem számít. Elhiteti a környezetével, elhiteti azokkal akik nem is ismerik, csak hallottak róla csupán, néha még elhiszi saját maga is. Csak a pálcája nem, ami azokat a képeket festi, melyek nyilvánvalóan árulkodnak a belső igazságról és amelyekkel önmaga is kénytelen újra és újra szembenézni. Sosem felejti el, hogy ki ő úgy igazán, egyszerűen csak félrerakja. Biztonságba, egy olyan világra tartogatva, ahol szereti az, akinek szeretnie kell azért, aki. Akkor majd önmaga lehet.
Mégis hogyan számíthatott bármi másra? Büszkesége vesztett visszavonulásra? Ez nem a fuckingdéles klubhelyiség, ahol a hősök születnek fehér lóra és a cuki barátfanklub rányit fűre fára sápítozva. Nem a bugrisok gyülekezete, ahol annyit tökölnek, hogy nem történik semmi. Nem a halálmadárklub, ahol intelligenciából megbeszélik, hogy ez az eseményláncolat mennyire irracionális. Ez a kígyófészek, csúszós, mérgező, tekergő, alattom, pézsmaszagú aljas szörnyeteg. Ez a hely, ahol az egyik kígyó a másik farkába harap és kurvára büszke rá.
- Majd én eldöntöm, nekem mi a fontos. - Mordul hűvösen, de ezúttal nem húzza fel magát a szőkén. A hangszínből érzékelhető, hogy a gondolatait már egészen más formába öntötte, abban pedig nincs helye a másra irányuló érzelmeknek. Van az a szituáció is, ez most azonban nem az még úgy sem, ha végeredményben színi előadást tartanak Mayallnak, ha kezdetben nem is épp önkéntesen, mostanra elég karakteresen visszarántva a pórázt, mely kifejezetten látványosan feszül meg újra és újra Auréle torkán.
Nem bánja, hogy a szőkét kell néznie, egyszerűen csak... idegen. Egy mélyebb fokozatot jelent a kiszolgáltatottságnak, ami valahol erősen megalázó kellene legyen ennyi visszautasítás után, de őszintén? Felajzza a látványa. A tény, hogy végignézi, hogy kettőhöz szól egyszerre, hogy hozzá sem ér, mégis hatással van rá minden hideg elutasításon túl is. Perverz elégedettséggel tölti el, megfűszerezi a pillanatot és nem gondol arra, hogy ennek így, vagy úgy következményei lesznek. Miért érdekelnék a következmények? Pont arról híres, hogy az élvezet, a pillanatnyi fun kedvéért bármilyen szarságot bevállal későbbre. Mert ő így szeret élni. Szeret élni.
Abszolút nem számít, hogy csak addig tart, amíg a szöszi kiveri magának. Tetszik így is, mert az az átható, egyértelműen felajzott, elcsábult figyelem olyasmi, amit megkíván akkor is, ha csak percéletű és a holnap éppen olyan nap lesz, mint bármelyik másik ez előtt. Az már nem fog számítani, de az itt és most még mindennél jobban.
Normál állapotában ritkán látni ilyet, de Auréle képes rendkívül engedelmes lenni. Könyörög, mert azt várják tőle és egyszerre könyörög a szőkének, akinek igazából nem lehet hatalma az események felett és könyörög a hollóhajúnak is, aki egyszerűen csak számító kis geci.
A fájdalom valódi. Beleszakad az altestébe, végigszáguld a szervei között, ostorként csap keresztül a gerincén, még ívbe feszül az ösztönös ellenkezéstől. Izomzata megfeszül, a teste megremeg, a hangja elcsikorduló nyögések sziszegős, fájdalmas sorozatává válik az első néhány mozdulattal. Marcus nem hagy időt idomulni. Nem kárhoztatja érte, mert figyelmeztette előre és mert így, vagy úgy, de képes megtalálni benne a maga élvezetét. A teste gyorsan idomul bár, sérül az első, sokszoros sokktól és a fájdalom hulláma az egész aktust átöleli. Az élvezet ebből az érzésből épül fel, mintha a vörös teljes létezése harckészültségben lenne, adrenalinból táplálkozna, a fájdalomra reagálna és abból facsarna kéjt magának.
Marcus mozgása ütemes, durva, kemény, módszeres. Fél keze a fiú csípőjét tartja, a másik a vállát, egészen szoros pózba kényszerítve a vöröst, aki megszűnt ellenkezni, feleselni, vagy bármi másra fókuszálni a saját kéjén kívül. A hangja betölti a szobát, rámászik a falakra, megül az ágyak felett, mert a vörös hangja sok kis démon, kéjes és rémes, fájdalmas kis önző szörnyeteg, ami nem figyelmez a mások reakcióinak apró részleteire. Az egész érdekli. A szőke arcán játszó nyilvánvaló, letagadhatatlan kéj, a keze az asztal alatt, ami ténytől a saját farka is fájdalmasan, türelmetlenül megfeszül az ölében, a hollóhajú mély, élvezkedő hangja mögötte.
A vörös hangja elbicsaklik és pillanatok alatt kínlódó türelmetlenségbe fullad, ahogy Marcus mozgása lelassul benne. A csuklójánál fogva húzza fel magához, hogy egészen kiegyenesedjen, a háta a mellkasának simul, a torka egészen megfeszül, meg-megrándul és vonaglik, ahogy a kötél mélyen a húsába vág.
Ennek nyoma lesz. Éppúgy, mint az elmúlt két évben oly sokszor máskor, amikor érthetetlen eredetű, kidörzsölt, felhorzsolt sebek borították a csuklóit, a combját, a csípőjét, a torkát, a karjait...
- Tudod, nem vagyok önző típus. Nyugodtan betömhetnéd a száját. - Marcus az egyfős nézőgárdának címzi szavait, ujjai rászorítanak a vörös állára, mutató és hüvelykujja csúszik be az elnyíló szájba. - Kifejezetten ügyesen tud szopni.

Auréle & Chester :: Marcus, szégyentelen helyi isten
18+

Még nem volt szerencséje megtapasztalni, hogy az egyén büszkesége érvényt szerezhet a vágyaknak és cselekménymozgató erővé lép előre, legalábbis az ő büszkesége még soha nem tett ilyet. Az iskolai elvárások, a társadalmi elvárások, talán minden egyes darab értékes felnőtt elvárása az, hogy meghátráljon Marcus, büszkeség ide vagy oda, jelentéktelen háttértáncosnak kellene lennie. Mármint, alighanem valami sajátságos értékrend szerint, amit azonban egyikük sem tart követendő példának itt a kígyófészekben. Nem számíthatott másra, de nem számíthatott erre is, hiszen a számításhoz szükség volna néhány nem elméleti tapasztalatra, ahol megéli, hogy ez valóban megtörténhet, a köntöstelen ölelkezés. Mintha elpazarolta volna az életét eleddig, hogy nem látta, ez mennyire valószínű és nagyon is jelen levő eseményhorizont, ez az érzés elég gyakran kísérti ahhoz, hogy most ne mérgedjen meg tőle.
Megrebben a pillantása, vitázhatna ezzel a mozduló kijelentéssel, ami olyan messze áll minden igényes élettől, amit eddig megismert, de hát ezeknek magyarázzon? Ha nem volna nyilvánvaló, hogy mennyire más világokban járnak ők, a fekete talárok árnyékos szimbolikája elhatárolja őket, hiszen ő az, aki viseli a varázslópalástot, míg a másik kettő már ledobta, Marcusé nedves csomó, míg a vörösé kötéllé alakult, hogy egészen más funkciót szolgáljon, mint amire teremtetették.
Ő alakította át.
A gondolat megédesíti a nyálát, ahogy a vékony nyakon tekergőző kötelet nézi, hiába, egy ilyen fojtó szorításban a legvastagabb nyak is vékonynak tetszene a béklyó alatt, ami törékennyé teszi a létezést. Milyen szentségtelen hurok a nyakkendő helyén, gúnyolódik a selyemszalagon, a lágy anyagon, a puhaságból kötött díszen, amikor a kötél is tudja ugyanazt, csak egy egészen más műfajban...
Összezavarodik a kéksárga tekintettől, az arcon elolvadó kifejezésektől, olyan széles palettán mozognak, amit még nem volt szerencséje látni és megtapasztalni. Szerencse? Fájdalmasnak tetszik, de valamiképpen nem gondol arra, hogy ez a fájdalom az a fájdalom, amit az ember ösztönösen elkerül, a fájdalomtól való félelem ősi követelései szerint, pedig minden létező élet erre alapszik, de a társadalom bölcsőit azért ringatták, hogy a civilizáció köntösében ledobhassa magáról az egyén a legtermészetesebb vágyakat, így valamiképpen rendben levőnek látszik. Főleg, hogy nem hall tiltakozást, nem azért könyörög neki a vörös, hogy a pálcát használva csináljon valamit Marcus ellen. Talán nem is tenné. És semmiképpen sem... szívesen. Megmásszák és megrontják a hangdémon, és nagyon halk az a hang, ami bármilyen szinten azt mondja, hogy rendes úri gyerekek ilyenkor megakadályozzák a fájdalmas gyönyörködtetést, vagyis nem, ezt soha nem mondták neki, ahogy kötözni se tanították, fájdalom, bármennyire is sérti, hogy ilyen hiányosságokat merészeljenek felróni neki.
Zavar.
Zavar odabent, mert nem tudja mit tesz, a saját kezének mozgása jobbára túl finom, de most keménységhez és módszerességhez idomul, feszeng a talár alatt a válla, forrón lélegzik, kevés a levegő ebben a hálóteremben, kiszorítja az a kettő a medencében, a feszes felfelé ívelő test húsán gyönyörködve siklik a pillantása, el sem tudja képzelni mit érez, amitől ilyen vágyteli az öl és kicsattanó az orca, és elképesztő hangokat csalogat elő a vörös torkából. Az ő vágya és kéje csendesebb és hígabb, sajduló hiányérzet és sóvárgás, a merészség hiánya korlátokat szab az érzékelésnek, ami a vörösben oly intenzív és sokrétű, és sokszor megtapasztalva sem unalmas, ahogy a sebek elősorjáznak az emlékezet útvesztőjéből a rácsodálkozása egyáltalán nem költői.
- Hhhr - hördül fel rosszul sikerülten Marcus szavaira, a pillantását ráemeli. Szeretné, ha hideg tükör lenne, de nem az, fakó hajának függönye eltakarja ugyan az arcának egy részét ahogy zabolátlanul előrehullok, nyirkosan megtapad az arcán, kifényesedett homlokán, egy szál a szája széléhez kanyarodik, hogy ránduló tanúságot tegyen kapkodó lélegzetvételeiről, párás szeme nagyra nyílt, mintha soha többé nem akarna pislogni, széthullott vonásainak kusza tömegén a csodálkozás és meglepettség, aztán a rémület kifejezése hullámzik végig, bár ez a félelem nem _olyan_ félelem, inkább hitetlenkedő riadalom, hevesen megrázza a fejét, és ahogy elképzeli, hogy azok a fájdalmas ölelésre nyitott ajkak körülölelik kemény húsát, mint a fiú ujját, szorosan...
Csalódottan és megkönnyebbülten felnyög, fekete talárkerettel jelzett keze megrándul magán, egészen összegörnyed, élvezete halovány, és gyors, mint a létezése, bakfisos, hiszen bakfis, könnyen megy és könnyen jön izgalomba, a puszta gondolattól megvizesedett háttal egészen szégyenben marad, de milyen gyönyörűn. Ziháló lihegése nem kifejezetten méltóságteljes.

Chester & Auréle & Marcus
18+

Senki sem véletlenül kerül a Mardekárba. Ha nem is lesz mindből sötét varázsló, azért a büszkeség, kíméletlenség, a gátlástalanság meglehetősen sajátságos kvalitások (bár "kvalitás" címszóban éppen azok a társadalmi elvárások nem értenének egyet, melyek sosem vallanák be, valójában mekkora szükség van rá). Alacsonyabb évfolyamokban, még fejlettebb személyiségek talán meghunyászkodnak és későbbre forralnak bosszút, de Marcus - háttértáncosnak óhajtotta a szőke, vagy sem - nem ilyen típus. A bosszúja látványos, azonnali, kéjjel és fájdalommal kevert, oktató célzatú, nyers, perverz színi előadás.
Ki tudja, mi történt a vörössel, amiért nem engedelmeskedik az alapvető ösztöni igényeknek? Nem számít igazán. A végeredmény, ami a fontos. A tény, hogy bár eddig is közérdekű információ volt, hogy a srác erősen mazochista hajlam, még soha ennyire nyilvánvalóan nem került porondra ez az attribútum. Az élvezete színtiszta mocsok, a vonaglások szenvedése szemet gyönyörködtető, már ha valakinek van szeme az ilyesmihez. Nem könyörög azért, hogy Marcus hagyja abba. Nem könyörög azért, hogy a szőke mentse meg. Nincs szüksége megmentésre, mert pontosan ott van, ahol éppen lenni akar. Ha nem is gondolkodik sokat, a vörös egyértelműen tisztában van a saját igényeivel és nem is titkolja azokat holmi felesleges szégyenérzet kedvéért.
Talán kevés dolgot érzékel jelenleg azon kívül, amivel a saját testének meg kell birkóznia, de Mayall élvezete ezek közé tartozik. Talán csak azért, mert premier plánban látja a bútorok által vetett árnyak, a kandalló narancsos, sejtelmes fényében, talán mert nehéz lélegzete belekeveredik az ő elkínzott zihálásába, ki tudja. Egy pillanatra sem fordítja el a tekintetét, nem néz félre, nem keres máshol megváltást, segítséget, méltóságot. Épp annyira nincs szüksége rá most, mint a pálcára, mely a szőke zsebében lapul. Csak rövid időkre hunyja le a szemeit. Akkor, amikor a tekintete amúgy is fennakadna, mert a fájdalom, a kéj és a kettő szentségtelen keveréke bírhatatlannak tetszik.
Csak akkor nem látja, mikor megfeszítik. Pillantása kimerevedik a mennyezeten, a szája engedelmesen fogadja magába az ujjakat, hallja Marcus szavait. Szeretné látni, hogyan reagál Mayall. Tisztán látszik, ahogy a farka megfeszül a puszta gondolatra, ebből a pózból viszonylag nehéz lenne bármit is takarnia. Nyilván Marcusnak is feltűnik a reakció, mert mély, halk nevetése mellett a tenyere rácsúszik az ölére.
- Nem? Pedig látod, örömmel megtenné. - Szétfeszíti a fiú száját, két ujja közé fogja a fürge kis nyelvet, amíg másik keze szorosan, ütemesen mozog a puha, vizes, vörös szőrrel keretezett ölben. - Betegesen élveznéd, ha leszophatnád, miközben hátulról keféllek, nem igaz, vörös? - A kék szemek már Auréle arcát fürkészik, az ujjai kicsúsznak a szájából, nedvesen simít el az alsóajkán, amik közül artikulált szó ugyan nem szisszen többé, de a nyüsszenéssel kutyult elfulladó nyögés minden kétséget kizáróan helyeslésnek értelmezhető. Marcus megragadja a fiú állát, a szája a szájára tapad. A csókja fullaszt a kötél durva, sebző fojtásától, ennek ellenére marad mély, szenvedélyes, izzó, amitől egészen kivörösödik a fiú szája. A hollóhajú kissé kivonja magát belőle, nem eléggé ahhoz, hogy a vörös tiltakozzon, ám a következő pillanatban - minden előzetes figyelmeztetés nélkül - durván löki előre.
Ereszti a mozdulattal, így Auréle a kezek segítsége nélkül kis híján megfejeli a lépcsőt, hasfala keményen megfeszül, ahogy megállítja az elkerülhetetlennek tűnő végkifejletet és valószínűleg az egész teste görcsbe rándult a mozdulattól, mert a hím mögötte mély hangon hördül fel.
Az események innentől meglehetősen felgyorsulnak. Senki nem rója fel a szőkének a korai élvezetet, melyet egy-két perc múlva az ölében játszó kéz hatására a vörös is lekövet. Auréle elkínzott, kíméletlenül hajszolt élvezete szétterül a kövezeten, a hangja magas, rekedt, gyönyörtől párás szimfónia. Csak azért nem esik össze, mert Marcus síkos keze a csípőjére mar, a kötél pedig feszes pózban tartja. A pillantása ködös, ahogy néhány erőteljes lökéstől rázkódik még meg, s ezt követően a hollóhajú is csatlakozik a szentségtelen háromsághoz. Nevezzék aljasnak bár, de benne élvez el, a kölyök nagyfiú már, gond nélkül elviseli a következményeket.
Marcus ráborul a vörös hátára. A légzésük ziháló és valahol félúton egymásra szinkronizált, a két test gyönyörű egységben emelkedik és süllyed a felzaklatott légvételektől. Csak akkor törik meg a lenyugvó sor, mikor a hollóhajú a nedves hátra csókol többszöri egymásutánban a gerinc mentén. Nem barbár. Hálás az élvezetért. Azért is, amit ő okozott és azért, amit ő adott. Mindkettőben örömét leli.
Szinte gyengéd, ahogy visszahúzódik a fiúból, az előbbiekhez képes legalábbis egészen biztosan. Ügyes kézzel oldja ki a kötelet és elég figyelmes ahhoz, hogy ne hagyja összeesni elhasznált szeretőjét. Megfordítja a vízben, elfekteti a lépcsőzeten, csípője a combjai közé simul, ahogy elnyúlik rajta. Van valami undorítóan megejtően gyámoltalanul bensőséges abban, ahogy a nagyszájú kis dög átöleli a hollóhajú nyakát és szájon csókolja. Képes ő hálás is lenni.
Nem sok idő telik el így, talán egy-két perc, mire Marcus egy csókkal kibontakozik az ölelésből. Félmeztelenül mászik ki a vízből, hűvös pillantása a szőkére szegeződik, ahogy hozzá lép.
- A pálcákat. - Kinyújtja a kezét és mindkettő elvárja. Ez az a pont, ahol ha nem kapja meg, amit akar, tényleg megveri. Már ha a szöszi egyáltalán a szobában maradt.

Auréle & Chester :: Marcus, szégyentelen helyi isten
18+

Ez az a helyzet, amikor a büntetőszex nem a résztvevőknek fájdalom? Vajon minden büntető ilyen? Vagy csak ez a különösen fajtalan helyzet épült fel így, valami újat mutatva az ősi falaknak? Egyáltalán lehetséges az ódon kövekből rakott hálótermi mennyezetnek bármilyen újat mutatni?
Nem igazán, úgy tetszik, az egyetlen, akit valódi meglepetés ér ebben a helyzetben az ő, kizárólag ő, és valahogy nagyon helyénvaló ez, központi szerepet tölt még, még ha egy nagyon mély zavarban és kéjben, de inkább kéjes zavarban hadonászó karmester is ő a jelenben. Van szeme arra, hogy meglássa a szépet, és vére, hogy reagáljon rá, felforr benne, miután hanyagul intett, és a test húrjain zenél a jelen levő egyetlen igazi mester, aki ugyan Marcus, és nem ő, s még a hangszere, a gyönyörű hangon doromboló gordonkahangú vörös is értékesebb matériája az előadásnak, mint a néző, aki legfeljebb beint, de nem vesz részt az alkotásban, csak léha haszonélvezője, mint ő.
Fontos kérdés, ki a romlottabb, aki élvezi a testet a testében, a kötelet a nyakán, könyörgésre és pihegésre formált ajkai közé zárja a mindenséget egy olyan furcsa szögben, szinkronban minden szívdobbanás a torkán kidagadó ereken a hollóhajú idegen ritmusával, szóval mindezen gyönyörűség megteremtője Auréle, aki magában koncentrálja a kétféle, sőt, háromfajta kéjvágyat, alapot adva a mozdulatoknak, a fogásnak, a kemény lökődésnek, ami nélküle semmi volna, csak a vak levegőben tobzódó botor mozdulat, vajon ő tekinthető-e romlottnak? Mint egy hangszer, ami pajzán és megbotránkoztatóan modern ritmussal szól a megszólaltatója kedvéért, hogy elborzassza a hallgatóit, akiknek ízlése még nem érett meg a jövő befogadásához, de ezért a hangszer aligha hibás, amiért a lehetőségeket tartalmazza, nem?
Meg akar mosakodni, de a vízre nézve csak még vastagabban megnyálkásodik odabent és odalent, a keze körül, finom úri ujjainak szoros fogásában nincs elegancia, az eltartott kisujj műfajidegen lenne. Moccan a szája, hogy feleljen valamit arra a moccanásra, ami a hálótárs ölére vonzza a pillantását, milyen impozánsan zavarbaejtő a vágy, mintha tényleg érte szólna, de Marcus nagyon is hatásos jelenléte emlékezteti arra, hogy ő itt az igazi forrása a vágynak. Szólni akar valami erőteljeset, de alig hang szökken ki a száján a lélegzettel, nincs szó formája, de a tekintete suttog valamit a kék szemű hollóhajúnak, hisz neki, nincs kétsége, hogy a gyönyörök gyönyörköre úgy betetőzne, körbeérne, ha eljutna addig a szájig, de fizikai képtelenség, hogy jelen állapotában felálljon. A vér és az erő elszállt belőle, egyetlen helyen létezik, és az a saját kis öle, meg a szeme, a tüdő, a szív, az agya, a pihegő száj, ami a sajátja nem tartozik igazán hozzá, pedig a feszes ágyékon kószál a pillantása, aztán a a csókon, megolvad odabent, mintha valami zajt hallana, dübörgést, ahogy a józanság falai visszavonhatatlanul leomlanak. Képtelen reagálni a szavakra, amiket hall, saját magát hozta ilyen helyzetbe, és benne is reked, és csak egyetlen kívánsága van.
Azt hinné, hogy ez a menekülés, de a csúcsra hajszoltatva megvilágosodik előtte, hogy egyáltalán nem. A levegő tömör, harapható feszültsége, az együttlét természetes mozdulatainak kilesettsége olyan élvezettel tölti meg még úgy is, hogy a teste érintetlen ami messze túlmutat az eddigi megtapasztalásain. A durvaság látványa, a lehetséges kőfejelés véres-sebes ígéretének valódisága elszabadítja a fantáziáját, de a fókusza akkor is a kéj marad, mert visszarántja az élvezet a meglóduló színes képeket, csók, hasfal, görcs és hangszimfónia, boldogan csuklik össze, mert neki lehet, nem tartja senki sem, nem nyúl érte kéz, hogy erős ölelésébe vonja, a talár fekete rejtekén híg kéje csordul, kipirult arccal szedi a levegőt, pihegő madár, fészkéből és komfortzónájából kihullott házon kívül élvező lény.

Bámészkodó csőcselék, valahogy így nevezik az olyanokat, akik nem tudják összecsukni a szájukat, mint Chester, túlságosan is élénk a lélegzete, nagy a szeme, gyors a szívverése, egy kis izgalom, de már legalább nem lesz rosszul tőle, a nagyszerűség fénye még ott a szemén és az arcán, egészen nem tud visszahelyezkedni a hétköznapi mindenségben, pedig a gyönyör az csak gyönyör és nem több. Még arra sincs ereje, hogy irigyelje azt a csókot, de már felüti a fejét a lelkében a zöld szemű szörnyeteg, a bensőségesség gusztustalan, főleg azért, mert neki nem jut belőle, de ahogy felemeli a pillantását Marcusra még nem látni benne a rosszindulatú lényt. Valahogy megnőtt a szemében a félmeztelen fiú, pedig nemigen érzett felé kötődést és szimpátiát, mindennek más fekvést ad egy ilyen testközeliség. Sóhajt, ahogy a zsebébe nyúl, a néma mogyoróvesszőt és az elhódított sárkánypálcát visszaadja, nem lehet vita a jogosultság kérdésében. Őt is legyőzték, ahogy korábban tette ő pálcaintéssel, egy egészen más műfajban szenvedett kéjes vereséget.

Chester & Auréle & Marcus: baibaiii
18+

Számít még, ki mennyire romlott? Szituációsan immár mindenki az, az egymásba fonódó páros nyilvánvalóságok melegágyán tudhatta magának eddig a címet, immár pedig a bárófiút is beavatták a szentségtelen körbe. Itt mindenki romlott. Akkor is, ha egy szimpla kefélés a körítésnek hála költői magasságokba emelhető, ha az izgalom minden gondolatot megsíkosít és fölemel, holott... nem történik semmi más, csak szex. Különösen mélyebb érzelmek nélkül, test és test egymásra feleselő vágynyelve. Durva, mocskos, nedves, csúszsós, fájó. Amilyennek lennie kell.
A vörös szerint legalábbis mindenképp, nyilván nem véletlenül ajánlotta a kötelet ő maga, ahogy az sem lehet véletlen, hogy nem könyörög az események ellenkezőjéért. Neki így jó és nem is érdekli semmi más ezen kívül. Már ha. Mert Mayall farka kifejezetten érdekelné, azt sem róná fel neki, ha úrifiú vagy sem, keresztülkúszna hozzá a szétlocskolt, vizes kövezeten. Nem rója fel azt sem, hogy nem teszi, nincs abban a helyzetben és messze nem ennyire összeszedett.
Jó a tűrőképessége és az önkontrollja is. Nehezen nézné ki belőle az ember, annyira ritka, avagy éppen példátlan, hogy bármiben is produkálna legalább egy minimális kitartást... lám azonban mégis van, amit ő maga is hajlandó volt megtanulni és nem is akárhogy. Boldogan olvad fel a heves kéjben, meg sem próbálja elrejteni az arcát, ahogy a vonásai feloldódnak a gyönyörben és íriszei tompává válnak a forró, nehéz levegőjű kábultságtól.
Egészen elernyed, ahogy Marcus végül végez vele, a mozdulatai erőtlenek, ellenkezésnek sem helye, sem energiája, egyszerűen csak belekapaszkodik, mert így neki most jó. Elnyugszik a másik test súlya alatt még úgy is, hogy tompa, fájdalmas sajgás hátában, derekán, a lapockái alatt a lépcsőfokok éle, még akkor is, ha a torkán és csuklóin viselt élénkvörös nyomok lüktetnek és égnek. Nem igazán számít jelenleg.

Utánanyúl a hollóhajúnak, ahogy az felemelkedik róla, de nem állítja meg, végigsimít a csípőjén, a lábszárán, mielőtt visszahullana keze a vízbe. Kicsit lejjebb csúszik benne a kényelmesebb pózért, a teste félig lebeg a tükrön, lehunyja a szemét, amíg Marcust hallgatja.
Marcus nem tesz megjegyzéseket. Sem az arckifejezésre, sem az élvezetre, még a kiveszett, rosszindulatú fényekre sem. Határozott követelésként marad meg a fiú előtt, míg az sóhajtva a zsebébe nyúl. Nem köszöni meg, hogy visszaadják jogos tulajdonát, a sárkánypálca pedig nyugodtan, fenntartások nélkül simul vissza gazdája kezébe.
A hollóhajú ellép a szőke elől, néhány néma varázslat jelzi, hogy a vörössel ellentétben ő nem csak dugni tanult meg ebben az iskolában. A talárja önálló életre kélve csúszik ki a vízből, megrázza magát, mint valami közönséges eb és már megszáradva terül vissza gazdája széles vállaira. Megszárítja a többi ruháját is, a kötelet visszaalakítja, mert kibaszott figyelmes, a vörös ruhái az ágyán gyűlnek össze takaros kis halomban.
Mire Marcus visszasétál a medence pereméhez, már Auréle is aktivizálta magát, lebukott a víz alá és lemosta magáról az élvezet nyomait, most ahogy a másik leguggol, a karjaival tolja fel magát hozzá a medence peremén támaszkodva. Marcus mond neki valamit, de elég halk ahhoz, hogy ne lehessen érteni, a kölyök pedig elvigyorodik. A szájába adja vissza a mogyorópálcát, a fiú pedig ráharap. Az egyszarvúszőr vidám szikrázással üdvözli újra gazdáját. Láthatóan ennek a pálcának abszolút lényegtelen, hogy a vöröst legyőzte-e bárki, a hűsége egy teljes hadsereggel szemben is helyén maradna.
Marcus szó nélkül távozik a szobából, magára hagyva a hatodéveseket, Auréle pedig végre kimászik a medencéből. Csípőre tett kézzel áll meg, lustán oldalra pillantva veszi ki szájából a pálcát.
- A manóknak lesz egy jó napjuk. - Jelenti az elhasznált vízre nézve, aztán keresztülsétál a szobán a ládájáig. Törölközőt vesz elő és kissé megszárítkozik, mielőtt a maga pofátlan természetességével eldőlne az ágyán. Nem, nincs benne annyi szemérem, hogy legalább a törölközővel eltakarja magát, elvégre... már mindent látott belőle a szőke, nem igaz?
- Van már ebédidő? Mindjárt éhen döglök.

Auréle & Chester :: Marcus, see ya next time!
18+

Ebben az aktusban úgy tetszik a legmélyebb érzelmeket Chester mélyre csúszott lelke szolgáltatja, mert nem tudja érzelmek nélkül nézni és élvezni a pazar látványt. A tetszése forró érzés, egy villanásnyi kamasz szerelem lobban fel benne, nem a résztvevők iránt, hanem magába az ölelkezésbe, a szexbe lesz szerelmes, ami túlmutat a tapasztalatain és első látásra megnyeri a szívének és ölének kívánságait. Szerelem első látásra, már ha szabad erre használni ezt a kifejezést.
Tetszene mi! Ha a padlón csúszna, látja a szemén, és látja Marcus felszólításában is, de ez nem az a pont, amikor fel tud háborodni rajta, mert valahol a pillanat hatása alatt ő is szeretné, hogy később erre visszaemlékezve megbánhassa, de a gyengesége az erősebb, ami megóvja méltóságának maradékát. Van még? Van jelentősége?
Ó nincs. Elnézve hogyan lebeg Auréle azon a vízen - aminek feszített tükrén már annyi pillanatban elpihent a tekintete, gondolatoktól terhesen élvezve az ezüstösen megnyugtató sima habok jelenlétét - minden ilyesmi a jelentőségét veszíti. Képre és vászonra kívánkozó szépség, nem látja kevesebbnek, mint egy pompás porcelán rózsát amivel a galleonszázakat is megérő otthoni teaszettet díszítették valódi mesteremberek, és nem tesz különbséget a finoman csorgatott arany díszítés, és a bőrön elkent élvteli mázga, az arcon fényeskedő nyálka és veríték között. Díszmotívum, az élet festi művészi vagy éppen vágyteli kezek által.

Milyen gusztustalanul bensőséges. Újra és újra ezt ismétli magának, hátha akkor tényleg viszolyogni kezd a látványtól, amivel azok ketten összebújnak nedvesen és végtelenül kedvesen egymás iránt. Egy kis vereségérzet lappang odabent, mit hogyan kellett volna csinálnia, már elindul a hangya a szőke koponyában, ehhez a nézéshez egy igazán méltóságteljes tartás illett volna, mit is keres a földön?
A tökeit, leginkább, ahogy volt olyan kedves Marcus figyelmét felhívni arra, hogy a gyengeséget nem említette a Teszlek Süveg, amikor házuk erényeit felsorolta. Megcsuszamlott, kétségtelen, még nem szedte össze magát, a vágyakozásának hevessége újszerű megrázkódtatás, eddig nem kapott ugyan tápot, de most van mire mutogatnia odabent egy követelőző hangnak, hogy EZ AZ, ami tetszik neki, ne hagyja az élet pillanatait elcsordulni az ujjai között anélkül, hogy valami ilyen megtapasztalása lenne, ami többet ér ezer diszkrét vacsoránál és udvarias teázásnál. Csitt már odabent, méghogy ezt? Már csak a vér kötelezvénye szerint is illene megvetnie ezt a fajta hevességet és valahol meg is veti, mint helyénvalótlan gyönyörűséget, de hogy legyen képes arra, hogy egyszerűen ocsmánynak tekintse kívánatosság helyett.
A varázsló mozdulat egy kicsit a helyére teszi a világát, az ezüsthárs a kezébe csúszik, amíg a másik eltereli a saját figyelmét, és aztán pusmogni ereszkedik eltünteti magáról a természet mocskát, amiből az élet fakadna, hogyha a saját keze helyett és fogékony méhbe ontaná a magját pazarlás nélkül, eligazítja a ruháját, és végül hátrakotorja a haját megtisztogatott tenyerével. Kívülálló irigységgel pislant a huncut könnyelműekre, szinte neheztelőn, hogy Marcus ennyire jól bánik a szeretőjével, nem töri össze a szívét, megmutatva, hogy van neki. Ő kényszerítette őket ebbe a helyzetbe, de lám, kizárólag ő az, aki zavarban van. Most már nem képes nézni a csípőre tett kézzel bámulásra kínált ölet, a száját összeszorítva inkább oldalra pillant, kinyújtja a nyakát és közben feltápászkodik, mintha kizárólag az érdekelné, hogy hova esett a fésűje. Van olyan hosszú a haja, hogyha különösen kiteszi magát az izgalmaknak csak úgy, magától összekócolódjon.
- Gondolom... nem ez az első ilyen napjuk - találja meg a hangját egy horkantással, tisztán kiérezhető a szemrehányás képmutató éle.
- Nem, annyira nem basztátok el az időt - amit nem mellesleg ő akar... felveszi a fésűt, dühösen belekefél a fakó zuhatagba, ezzel egészen a helyére kerül a világ és hirtelen megnyugszik, a mozdulat selymes lesz és ábrándos, és azt látja maga előtt, hogy Marcus keze kúszik a vörös testén és beborítja az ölét. Nyel egyet. - De majd nemsokára, egy negyven perc talán.
Saját kezűleg vágja hozzá a félreejtett törölközőt, hogy a lövedék öltájékon eltakarja a fiút, aztán a kandalló felé fordul, hogy a macska elnyújtózott árnyára csodálkozva ne lássa szemérmetlen kitárulkozását.
- Mondd, hogy legalább az ágyamon soha nem csináltátok.

Chester & Auréle
16+

Lehet valami gusztustalanul bensőséges, ha a felek között valójában nincs más érzelem a testi élvezeten kívül? Nyilvánvalóan igen, mert ez bontakozik ki Mayall szemei előtt. A testnyelv képes olyan szavakat sugdosni a levegőbe, amihez nem kell a szív azt leszámítva, hogy a felajzott vért pumpálja keresztül az érhálózatokon.
A Teszlek Süvegnek kurvaszomorú élete van. A kölykök túl fiatalok, amikor a fejükre rakják őt, lemarad az elfajzott gondolatokról és az istenért sem tudja felhívni a figyelmet előre, hogy ugyan már, ezzel a házzal vigyázz, mert a medencébe fogják hülyére kefélni egymást a kollégák. Van ilyen. Dumbi néha biztosan megtárgyalja a hasonló minőségű kérdéseket unalmas, vagy épp kevésbé unalmas perceiben. Ki tudja, hogy így párszázezerkitudja évesen feláll-e még a győzelmi zászló?
Abszolút tesz rá mindkét delikvens, mennyire neheztelő is a szőke pillantása. Van, amiben számukra ennek nincs helye, mert egyszerűen csak nem igényelt, vagy szimplán tesznek magasról mások véleményére. A vörösről ez nyilvánvaló, Marcusnál pedig sikerült elérni ezt az álláspontot abban a pillanatban, hogy pálcával fenyegették bele egy dugásba. Ő innen győztesként távozik, a térdre hullott zsarnoksággal szemben olyan méltósággal, amit igen sokan megirigyelhetnének.
A vörös nem csinál nagy ügyet az egészből. Vagy nem ez az első alkalom, hogy nézi valaki dugás közben, vagy egyszerűen csak morbid gyorsasággal képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Éppen úgy viselkedik, mintha mi sem lenne természetesebb, bár a szöszi zavara percről-percre szórakoztatóbbá válik. Ha nem lenne elégedett cicaüzemmódban, valószínűleg nekiállna rájátszani erre, míg a bárófiú feje ég a haragtól.
Tízpontos vigyor terül el a képén.
- Hát láttak már ennél cifrábbat is. - A hangja mulató, pofátlan vidámsága éles ellentétet állít a dühös kefélésnek... már a mostaninak, nem a korábbinak. Aztán persze csalódottan nyög fel a nemelbaszott időt hallva, meghajló hangjában még mindig ott karcol az előbbi élvezet rekedtsége. - Hhh... na ne. Inkább keresek kaját az elsősöknél. Azok mindig dugdosnak valamit anyucitól. - Ettől a gondolattól persze ismét kiül a derültség a képére, ellenben messze nem siet. Az még nem fáj senkinek, hogy pihen egy kicsit. Csak neki, mert összerándul, ahogy a törölköző gombóca eltalálja az ágyékát, sziszegve villan fel a szürke pillantás.
- Most mi a gondod? Eddig nem volt bajod a látvánnyal. - Mert ha szőke lehet geci, akkor lehet ő is az. Még csak nem is rosszindulatú, egyszerű tényközlés, viszont van annyira minimálisan békepárti jelenleg, hogy ne lökdösse le magáról a törölközőt.
- Dehogynem. - Válaszol csuklóból könnyed hangon, mintha mi sem lenne természetesebb. A karjait a feje alá fekteti, macskaként nyújtózik meg, a bengáli pedig felugrik a kandalló mellől, hogy a nagy vizes pocsolyákat kikerülve befeküdhessen végre gazdája mellé. - És mielőtt megkérdezed, igen. Rád gondoltam közben. - Hosszú ujjai beletúrnak a selymes, fényes bundába, ragaszkodó pillantása megpihen a doromboló állat csíkszemű pofácskáján.

Auréle & Chester
16+

Sejtheti, de nem tudhatja senki más a résztvevő feleken kívül, hogy nincs itt helye a szívnek. Valamiért még Chester is úgy hiszi, hogyha más nem, de tényleg, semmi más az ég egy adta világon nem, akkor ez az ölelés, Marcus ereje és a tény, hogy képes neki könyörögni valamennyire közel fészkel ebben a tetovált mellkasban a szívhez, és jelent valamit ez az egész. Többet, mint a test kívánságait és a frusztráció kivezetése, mert ebben a korban még azt hiszik, hogy a szerelem az elsődleges oka a szexnek, és az, hogy pajkos kéjvágyból játszadoznak valamiképpen helyénvalótlan.
De miért is? Nem az alapvető szükségletek felől kéne megközelíteni a dolgokat? Valamiért mégis e kérdésben a tradicionális hozzáállás az, hogy a szex nem lehet a testért, feltétlenül adnia, mert különben léhulás és zendülés, és amúgy is vége van a világnak.
Hát nincs vége, szemlátomást, a pillanatok újrakezdődtek, lélegzik megint, a győztes levonult a pályáról, és semmit sem tehet ellene, mert elvesztette az uralmat a pillanat felett, de apránként visszanyeri maga felett. Lassan húzza a kefét, a sűrű szálak erdejében kóbor hajak szólongatják egymást eltévedten puha zizegéssel, azzal a sajátos hanggal, amivel beakadva a kefébe a haj szinte mormogni tetszik, halk anyagsikolyokkal adva jelét az élénk tevékenységnek, ami mégis valahogyan lusta. A teste együtt sajdul a simító mozdulattal és hőn kívánja, hogy annyira ura legyen a hangjának, mint a hajának, vastag, sárgás copfjának, amit a válla felett előredédelgetve egészen meg is kapaszkodik belé.
- Undorító vagy - közli a másik vigyorával, és sikerül nem megremegtetnie a torkában a hangot, hogy az betérdelve suttogja el, hogy jaj dehogyis, gyönyörű, pazar és elképesztő!
- Nem ajánlom, hogy most kimenj! Még csak az kéne, hogy azt higgyék, itt voltam a szobában veled - nem mintha bárki is lenne odabent, de ki tudja, talán az ebédre készülve már visszatértek a havas parkból, ahol kiélvezték a szép időt, eltelve a hóhideg alfájával és omegájával mit sem sejtve arról, hogy miféle hóolvasztó tornagyakorlatokkal melegítették fel idebent a medencevizet. Micsoda hasonló.
- A doxy nyalja meg a szemed - megemeli az állát gőgösen és nem felel. Az a gond, hogy a MOST már nem az EDDIGben van. Eddig egészen magánkívül volt, de ha ezt bevallaná, Auréle nagyon élvezné. Vagy nem? Ismeri annyira, hogy ezt kijelenthesse róla? Azt se gondolta volna róla, hogy minden rosszvérűsége ellenére csak így...
Ó de. Teljesen biztos abban, hogy teljes élvezettel adózna ilyen szavaknak a szájából.
- Ne már! Ezért tudod, hogy megöllek! - hördül fel a macskát követve pördül a fiú felé, tesz is egy indulatos lépést, de aztán megáll. A kezében egy fésű, és a meztelen Auréléhez elég közel kéne mennie ahhoz, hogy megpróbálja letuszkolni a torkán, így a gyilkosság egyelőre várat magára, de kipiruló arcában, vadul villognak a kék szemei, hogy lássék, nem marad el a gyilok aktus, főleg, hogy az okai sokszorozódnak. - Mégis mit képzelsz magadról!
Rontást fog tenni az ágyára. A felháborodás úgy ül a mellkasában, hogy a bőrének zavara ellenére nem kezd habogni, szinte nyers a kérdése, amivel kikívánkozik a kíváncsisága.
- És most fáj?

Chester & Auréle
16+

Nem tudja, hogy Marcus szíve benne van-e a dologban. Két év hosszú idő kamaszoknál, akár feltételezhetné azt is, hogy valami alapvető ragaszkodás-féle kialakult a hollóhajú részéről ám... őszintén? Szexen kívül nemigen keresik egymás társaságát, leszámítva az előjátékként használt hócsatákat, szemezéseket, piszkálódást, lopott falra felkenéseket, varázslósakkot... igazából két évre viszonyítva elég sok mindent csinálnak együtt, de mivel minden egyfajta előjátéknak minősül, a vörös nem is veszi különösebben komolyan. Miért kellene? Neki ez az állapot jó, nem vágyik másra, hősszerelmes vallomásokra, halálosan veszedelmes ragaszkodásra, drámára, fűvelfávaltiltásra. Most a jó és ezen nem is óhajt változtatni semmilyen hangzatos világi elvárások kedvéért. Nem fog könnyeket ejteni, amikor a következő félév végén Marcus távozik, de kapni fog tőle egy búcsúszopást és kiveri majd magának rá gondolva. Sokszor. A farkára gondol majd, a testére, a perverz hajlandóságokra, nem pedig magára a személyre. Valószínűleg ez a tény sokkal romlottabbá teszi, mint bármi más. Társadalmilag egyszerűen csak elfogadhatatlan.
- Te pedig izgató. Sokáig játszol még a hajaddal? Mert nem gond, kurvára erotikus, de akkor nem ebédelünk ma. - Mintha nem is most keféltette volna elégedettre magát? Rápillant az ölére a szőke vagy sem, lényegtelen, egyelőre teljességgel egyértelmű, hogy a vörös vére még nem kezdett újabb hajszába, lustán csordogál visszafakult, elnyugodott bőre alatt és a sérülésein dolgozik inkább jobb híján. Mert az élet nem áll meg.
- Óh? - Derül fel a pillantása, egészen sunyivá válik a mosoly a száján. - Zavarna, ha híre menne ennek, hm? - Ha már a vörös meg a hasonlatok, hát nagyjából a róka néz így a csirkére, amikor az önként és bérmentve kurvul neki tollfosztásért.
- Hmpf. Már megvolt. A Mungóban voltam utána egy darabig. - Ábrándozik vissza a kevéssé kellemes időkre. Vagy hát az ember ezt gondolná, de egy életrevaló fiatal kölyök bárhol megtalálja a maga szórakozását, nem igaz? - Amúgy meg nincs miért nyivákolni, ez teljesen normális. Sokkal jobb, mintha a leckére állna fel, nem? - Már szerinte. Mert AZ tényleg beteg lenne. Ez viszont normális, nem véletlenül néznek pornót se az emberek egyes kultúrákban, ahol nem utasítják el az elektronikát ahelyett, hogy kihasználnák. Ugye. - Csinálhatunk ilyet máskor is, átkozott szexi, hogy nézel közben. - És szerinte ez is teljesen normális.
Felvonja egyik íves, vörös szemöldökét, ahogy felpillant a macskáról, farkasszemet néz a felé fordulóval. A száján lassú, mézédes, sötét élű mosoly vonaglik meg, csak addig emeli fel a macskáról mancsát, amíg a mutatóujjával közelebb inti a szőkeséget. Jöjjön csak. Nincs baja a testközeli erőszakkal.
- Mi a gond? A manók kimostak utána, észre sem vetted. Érted, nem lett fertőzött az ágyad, vagy ilyesmi, miért ilyen nagy ügy ez? - Persze nagy ügy. Olyan márazértmégse kérdéskör, amit sosem értett. De neki aztán jó, hogy ilyenek léteznek, rengeteg áthágható szabályt lengetnek be vörös posztóként az ember szeme elé és ugye nem arról híres, hogy szemérmesen visszavonulgat előlük, ha fel is nyársalhatja a bika.
A kérdésre leengedi a kezét, inkább végigsimít a hasfalán, mintha ugyan ott tesztelné a testébe szakított kínzó gyönyör lüktető, sajgó maradékát.
- Fáj. Nem használt síkosítót és nem volt épp kíméletes. Még napokig érezni fogom. - Rejtély, ezzel hogy nincs problémája. Szinte ártatlan, ahogy felpillant.
- Szűz vagy még, Mayall?

Auréle & Chester
16+

Chester világában nem csak a társadalom kívánja meg a romantikus kötődést az érzelmi összeforrást, de trubadúrköltészeten nevelkedett költői lelke szerint ő maga is. Miért akarna bárki részt venni egy kiszolgáltató aktusban, ha egyszer nem rajongója a személynek, akinek meglátja személyi univerzumának teljességét, a kibontakozás lehetőségét, a mélységet, amibe fejest akar ugrani?
Erre a kérdésre Auréle kimondatlanul is választ ad. Azért, mert jó. Őrült nehéz elfogadni a legegyszerűbb és legprimitívebb igazságot, ami viszont mindenek felett álló és szinte beléhasít, annyira letisztult. Felháborító. A varázslatmentes emberek ilyen gondolatokért égették meg az olyanokat, akik kimondták azt az evidenciát, hogy a Föld bizony valamiféle gömbforma.
Nem mellesleg a vörös is elég máglyáravaló.
- FÉSÜLKÖDÖM, te utolsó, ezt minden nap megcsinálom, azt ne mondd, hogy ebben van bármi amitől feláll - fanyarul összerándul a szája, de valami sokkal kellemesebb érzéstől vonaglik meg az egész teste, egy pillanatra megmozdul a keze, hogy letegye a fésűt, de ugyan már! Éppen az imént jelölték meg, mint valami, amit ő tesz, és nyomokban tartalmazza azt az élvezetet, amin még nem tette túl magát, hogyan is engedhetné el, amikor amúgy is oly szívesen foglalkozik a hajával. És olyan hosszan, remek lehetőség összeszedni a gondolatait, a kefe mozdulata meglágyul a kezében, egyáltalán nem siet vele.
- Ne ámítsd magad, kiátkozom a nyelved, ha megpróbálsz megzsarolni - sikamlós szavak hideg locsogása, a pillantása egészen gyilkossá válik. A zsarolás a nagyurak játéka, és lehet, hogy ő éppen leszerepelt, járatosabb az intrika világában, mint a testében és gyönyörében, bár ezt a képzetlenségét talán ideje volna leküzdeni. A gondolattól is elpirul, de ez a fajta zavar bátor kihívást is intéz hozzá.
- Ehhe, na persze - kételkedik, szerinte csak vagánykodik a vörös, bölcs ember az, aki tudja, hogy az igazságnak melyik felét higgye el.
- Nincs nálad betegebb - fordítja el a fejét, ahogy közelebb inti a másik, a puszta gondolattól megizzad, inkább a hiábavalóan fenyegető léptek inába szállva a saját ágyához lépked, oda ül le, szorosan összezárt térdekkel, merev háttal, elég magasra tartva a fejét, hogy a pillantása tovább legelésszen az elnyújtózott testen, mintha keresne valamit rajta. Például az éles nyelvét és a tiltakozását, de félrekapja a tekintetét és árulkodó csenddel felel. Csinálhatunk ilyet máskor? NEM NEM ÉS NEM. Miért nem mondja ki? Talán ugyanazért, amiért nem lehet otthagyni egy megkezdett csupor édességet, egyszerűen lehetetlenség.
- De, meg lett fertőzve az ágyam. Pontosan ez a fertőzés lényege. Nem lehet kimosni - pillant a baldachinmennyezetre, ahol a függönyök sűrű szövetében összetalálkoznak a sóhajok és nyögések, a régiek az újakkal, az eddig itt rejtőzők és a frissen érkezők. Versbe kínálkozik. Romlott egy költészet. - Miért rám gondoltál? - újra megtalálja a gondolatfonalat, a szemei visszatalálnak a sárgakékekhez, és különösebben nem is kell ügyelnie arra, hogy ne nézzen máshova a testén. Ez a test heggel és rajzzal, mezítelenséggel és ákombákom kötélrajzzal a torka ívén természetes jelensége lesz a szobának. Természetes, unhatatlan gyönyörűsége, ékessége. Akarja látni a vörös szőrszálak aranyfényét, ahogy lángra lobbannak a kandalló meleg tűzfényétől, egészen olyan, mintha a halvány bőr felett égne Aurélé, egészen másfajta tűzzel.
Megnyalja a száját arra a nyalásra, aztán szigorúan összeszorítja, szinte csücsörít a nagy koncentrálástól áthatottan.
- Hogy fogsz így edzeni? - mert ő ennyire figyel a másikra. A fájdalom, amit nem érez izgatja. Csak beszélnek róla, de nem látja, nem érzi, és nem lát szenvedést Aurélén sem. Mint egy rejtőzködő bestia, mindenki tudja, hogy ott kell lennie, mert nyomai vannak, de senki se látta már régóta. Vajon hogyan csalogathatná elő?
- Nem, de... Semmi közöd hozzá! - háborodik fel a kérdésen mert ezen a kérdésen fel kell háborodnia. Még a fésűt is levágja az éjjeliszekrényre, aztán a ládájához suhan hosszú talárját meglebbentve és néhány külön csomagolt Melaszos Macaroont vág a fiúhoz az egyik legelőkelőbb Abszol úti cukrászda törzstermékei közül. Hátha elfoglalja a kezét az evéssel, és nem a hasán játszik velük.

Chester & Auréle
16+

Vörös. Természetes, hogy máglyára való.
Megrándul a száján a mosoly, zabálnivalóan kunkorodik felfelé a szájsarkában és nem válaszol azonnal a nem épp rejtett mondatközi kérdésre. Hosszú pillantása elpihen a fésülködő mozdulatokon, az íriszek szürke vásznán egészen mélyre izzik a kandalló vidáman pattogó narancsos fénye.
- Miért is ne? Gyönyörű hajad van. Selymesnek tűnik, mint Kat bundája. - Szándékosan mélyíti a hangját, úgy játszik vele, ahogy a hangszerekkel szokás és hála a szobában megült ezernyi apró kis hozzákötött démonnak, tökéletesen működőképes is. - A hosszú haj arra való, hogy gyönyörködtessen. Hogy legyen mibe markolni szex közben. Hogy végigcsiklandozza az ember testét, amikor a gazdája fölé borul. Simán ráállok erre a gondolatsorra. - Mosolyodik végül, habár a gesztus igazán el sem hagyta az arcát. Talán így született, vidáman, mosolyogva, örökké boldog élettel, ami semmi másról nem szól, csak a bölcsőtől sírig tartó egyöntetű, felelőtlen élvezetről.
- Inkább már mégse, sokat használom. - Mulat a nyelvi témán, ellenben legalább nem hozza fel újra, hogy világgá kürtölné az eseményeket. Furcsamód az sem forog különösebben közszájon, hogy ő meg Marcus miket művelnek unalmas perceikben, bár a vörösről mindenki nyíltan pletykálja, hogy fűvel-fával kefél. Vagy van, ami még neki is szent, vagy egyszerűen csak nem áll érdekében ez a fajta információterjesztés. A kérdés csupán, hogy a szöszivel szemben is így marad-e, nem igaz? Ha megtörténik, akkor már késő kiátkozni a nyelvét. Ugye.
Megvonja a vállát, őt nem zavarja különösebben, ha nem hisznek neki. Ő elhiszi, amit állít és kizárólag ez a lényeg.
- Ó, de. Egészen biztosan van. - Nevet halkan, de leengedi a mancsát a macskára, hogy tovább cirógassa a fénylő bundát. Az állat a már megszáradt testhez dörgölőzik, kieresztett karmokkal kezd el gyurmázni gazdája oldalán. A fiú meg-megrándul ugyan, de nem sziszeg és nem is zavarja el a szőrgolyót, holott az apró nyomokat hagy rajta. Van már ott épp elég, elfér még néhány, nem igaz?
Bár a félrekapott pillantás már nem érzékelheti, a szürke íriszek egészen meglágyulnak a látványra. A szőke nem ellenkezik, amit pedig részéről egy kifejezetten jó előjelnek könyvel el. Lám-lám, úrigyerek sincsen fából, bármennyire is karótnyelt.
- És mi zavar benne pontosan? - A kíváncsisága őszinte, már amennyire a vörösből kinézhető bárminemű őszinteség. Bár erősen gyanús, hogy az álságdetektor úgy villogna és vijjogna a közelében, mint egy elbaltázott, megvadult mágikus karácsonyfa.
Állja a fiú pillantását, a kérdésre megnyalja a száját. Lustán pillant végig a túlságosan is uralt pózba rendezkedett szöszin, aminek ő nagyon éles ellentétet állít éppen.
- A te ágyadban voltam. - Enyhén megvonja a vállát, az apró mozdulattól a mellkasán táncba kezdenek a tetoválások, s még jóval az után is kellemkedőn mozgolódnak, hogy az izomzat már elnyugodott. - Abban az ágyban, amiben magadhoz nyúlsz. Tetszett a gondolat. Na meg a lehetőség, hogy bármikor ránk nyithatsz és gyakorlod a büntetőszex fogalmát. - Azt kifejezetten élvezte volna, ami őszintén szólva elveszi a büntetés élét, elvégre... valahol Marcus előbbi akciója is pontosan ezt a célt szolgálta, ezért kapta a fájdalmat és ezért fog rá napokon keresztül emlékezni.
Helyes mosoly vonaglik a szájára a kérdéstől.
- Ne aggódj, ez nem az első eset már. Elviselem. - És 3...2...1... most jön a nem aggódom ráripakodás, nemde?
A kérdése ártatlan bár, számít a háborgó válaszreakcióra. Nem kedvetlenedik el tőle még a fésű csattanására sem és főleg nem attól, hogy most sokkal kellemesebb dolgot vágnak hozzá. Az arca egészen felvillanyozódik, ahogy megnézi a macskaügyességgel, repülés közben elragadozott csomagocskát.
- ÚúúúÚú! Kösz! - Rögtön megélénkül, oldalra fordul az ágyon, hogy kibontsa az előkelő szerzeményt és nagyon, NAGYON kis híja annak, hogy nem csúszik le róla teljesen a törölköző. Csak annyit takar, amennyit feltétlenül muszáj, a csípőcsont határozott íve élesen kirajzolódik a hangualtfényben, hogy az öl vörös, elősejlő szőrzetéről ne is beszéljünk. A macska sem túl szemérmes, bolyhos farka vadászós rángatózással súrolja újra és újra a fiú combját, idő közben abbahagyta a gyömöszölést és most a csomagot nézi nagy, várakozó zöld szemekkel.
- Lánnyal, vagy fiúval? - Teszi fel az ominózus kérdést, mintha a szőke nem is húzta volna fel magát egy pillanattal korábban, viszont kivételesen nem őt fixírozza, hanem a bontogatásra koncentrál. Nem türelmes, nem bont szépen, egyszerűen csak hozzá akar jutni az értékes falathoz.
- Előttem aztán nem kell szégyenkezned, akár el is mondhatod. Úristendejó... - Dorombolja, ahogy belemajszol az édességbe, a szemei fennakadnak egy pillanat erejéig, hunyt szemmel élvezi ki a falatot. Ha még nem lett volna ezidáig nyilvánvaló, enni is imád. Nagyon, úgyhogy kurvanagy mázli, hogy van ingerenciája sokat edzeni.

Auréle & Chester
16+

- Nem kéne nekem ilyeneket mondanod - mordul elég őszintétlenül, mert a bók akkor is ül, hogyha szerinte csak olyannak kéne bókolni, akivel el is akarja hitetni az ember, hogy a szívébe zárta és a szívének kívánságai irányítják a szavait és mozdulatait felé. Tűnődve végigsodor egy vastagabb tincsen, higanyszőkének hat a gyér fényben, mintha a félhomály elszívná belőle a sárgaságot, az aranyosságot és csak keveset hagyna a szőkéből az ezüstösség javára. - Mégis honnan veszel ilyeneket? A tied nem is hosszú - fintorgó passzívagresszivitással felel, ahogy rámutat a nyilvánvalóra, de közben valami megmelegszik benne, nem mintha eddig nem égett volna a zavar és a gyönyör apró tüzei között, ez egy egészen másfajta meleg. Egy dicséret azért, mert szép valami olyasmi, amit igazán megérdemel, de nem kap eleget. Szinte mosolyog a szemérmetlen szavak ellenére, bár nem mulasztja el, hogy háborogjon azokon, amik felháborodnivalóak, hiszen azok. Megreszeli a torkát, apró "köszönöm, ez jól esett" darabok hullanak vissza a tüdejébe, a kimondatlan szavak néma erdejébe.
Még azért sem haragszik, hogy meg kell fenyegetnie, bár ilyen előzményekkel nem szívesen tenné. Viszont le tudja vonni azt a következtetést, hogy a vörös minden jellemgyengesége ellenére kiváló titoktartó ha még nem buktatta le Marcust. Tehát az ő titka is biztonságban van nála, valahogy csak ráveszi arra, hogy hallgasson a nyelvmester, aki oly büszke nyelvi képességeire.
- A puszta tény - húzza fel az orrát megint, ahogy a párnáját és takaróját nézi. A házimanók jól takarítanak, de a lelki szennyesével csak Murkolot tud elbánni, ám a manó otthon van, és ő még itt, legalábbis még egy hétig. - Nem tehetsz meg mindent, amit csak akarsz azzal, ami a másé. Nem törhetsz be ilyen szavakkal a privát szférájába és hempereghetsz az ágyában csak úgy! Civilizáció, MacEalair! Civilizáció! Civilizált ember arra gondol, akivel szexel, nem arra, akivel szexelne - mert ugye, ha rá gondolt ilyen körülmények között, nos... az azt jelenti, hogy szívesen bagzana valakivel, aki belőle építkezik, de olyan, amilyennek Auréle elképzeli. Tehát igazából nem is ő, de efelett nagyvonalúan szemet tud hunyni.
- Mégis hogy képzelhettél el ilyen helyzetben? Ez annyira ocsmány! Mintha olyan lennék, aki bejön és beszáll - ez egy súlyos minőségi visszaesés a legtöbb ember szemében, ugyanakkor nagyon keresett a pornóiparban, bár egy pedigrés varázsló ezt nem tudhatja, a saját érzései megmutatják, mennyire képmutató a viselkedéskalibrálása.
- Nem aggódom! - förmed rá a másikra, szenvedéskeresési lelkesedése egy kissé lelohad, eltemeti a fájdalmat a másik fiú gyakorlata, a szemét megforgatva ül vissza a helyére, egy kissé lazább tartásban, mintha lerótt volna egy adósságot az etetéssel. Auréle reflexeit mindig is csodálta, bár ezt csak akkor dicsérte, ha valami ólálkodó kis hugrabugos vagy bajkeverő griffendéles is hallotta, hadd egye őket a penész, az igazság attól még igazság marad. A vörös a kaja után kap, az ő pillantása pedig a törölköző után, aztán az ölében összekulcsolt, pálcára simított kezeire ejti a pillantását.
- Semmi közöd hozzá - ismétli meg dünnyögve, egészen halkan a hársvesszőre ejtve a szavakat, a hüvelykjével végigsimít rajta, mintha valami koszt fedezett volna fel kifogástalan, fényes hengeren, egy kissé meg is kapirgálja.
- Harminc évig érlelt Lángnyelv Whiskeyt sütnek a tésztájába - dicsekszik csendesen, attól, hogy valami drága még a legjobbnak kell lennie, felnéz, ahogy a vörös a luxussütit élvezi, a nyelvén érzi az ízét, ami számára a természetes, a minimum elvárható magasröptű ízvilág. Milyen önfeledt. Kis közönséges teremtés.
- A lányokkal nem egyszerű, velük járni kell, kedveskedni, bálba vinni, hosszabb munka, láttál volna vele - ha választ ad, miért nem ad egyenes választ? Valahogy fél kimondani nyíltan, mintha azzal valami önmagához méltatlant tenne. - Nem mehetsz így ebédelni, öltözz már fel - vált aztán stílust, magabiztosba és arrogánsba hajló hangon. Bizony-bizony nem engedi csupasz seggel távozni a közös hálóból, mégis mit gondolnának akkor róla.