Hozzászólások száma : 3
Hírnév : 0
|  Tárgy: Ms. Strange Vas. Jan. 08, 2017 1:55 pm | |
|  +18 Egy nyárvégi reggelen láttam először a lányt a vonaton - majdnem el is sétáltam mellette, mielőtt leültem volna befejezni egy megkésett illusztrációmat. A vonatok nem alkalmasak a rajzolásra, sokáig ebben a hitben éltem, de a szükség nagyobb úr nálam, így figyeltem fel rá először, mikor kipillantottam a vázlatfüzetem pereme felett: ott ült Ő, és annyira szomorúnak tűnt, mintha éppen egy temetésre igyekezett volna. Vagy csak én akartam annak látni, mert ismertem, legalábbis úgy éreztem elsőre, hogy van köztünk valamilyen fonál, ami nem akar vagy tud elszakadni soha, akár leszáll a következő megállónál? Hajlamos voltam közel érezni magam ismeretlen emberekhez, és nem tagadom, Ő volt mindig a kedvencem, az a szomorú lány a vonatról, akiről akkor még nem is sejtettem, hogy az egész életem az ujjai köré csavarja majd.
Az a legkevesebb, hogy le kellett rajzolnom akár a lebukást is kockáztatva - vannak utastársak, akik nem kedvelik, ha velük foglalkozom, de a munkám nagyrészt bámulásból áll, és kifejezetten élvezem magamba szívni a vonásaikat, és ahogy papírra vetem őket, kicsit eggyé is válok velük az alkotásban. Az emberi test gyönyörű, a kedvencem a kisírt arc, és az övé pont olyan volt, mintha bármikor kész lenne arra, hogy felzokogjon - az arcát megfestette az üvegen beömlő bársonyos fény, és messzire veszett a suhanó tájban, kilométerről kilométerre foszlott el előttünk, és szerettem volna megérinteni a telt ajkait, vajon létezik-e valóban, vagy ábrándozom, esetleg rég agytumorom nőtt, ahogy anyámnak, és ennek köszönhetően most már mindig itt ülünk majd ketten a vonaton, én és az agytumorom gyönyörű végeredménye? Végtére is járhat az ember rosszabbul is, igazán nem lehetek hálátlan ezért a váratlan szépségért, érhet nagyobb bánat is, mint egy álomszerű lányt hallucinálva megőrülni.
Úgy gondoltam rá, mint aki csak és kizárólag boszorkány lehet - harmadik gyermek, a családban legkisebbek minden figyelemvágyásával. Egy kis különc, egy kis idegen, a nem is várt harmadik, aki akaratán kívül mégis mindig kiáll a fénybe, és akivel foglalkozni kell akkor is, ha idősebb bátyjai erősebb személyiségek. Rózsabokrok között lépkedő kislánynak láttam, akiről azt mondták, az anyja csak a saját szórakoztatására és unalmára szülte, hiszen teljesítette már a kötelességét, és nem szerelmi házasságban él.. Igen, ilyen angyali arcot csak a hideg ágy szülhet.
Ahogy aprót csuklik és a szája elé emeli a puha bal kezét, tudom is, hogy az a domináns, azzal tanult meg írni is bizonyára egy házitanítótól, szerette a szép történeteket, rózsaszirom lelkét melengették a boldog befejezések, az ötkor felszolgált angol tea és a hozzá járó sütemény. Ropogósra vasalt fehér szoknya, a családok között elvesző, a körülményeknek mindig megfelelni akaró tettvágy, csupa-csupa képzeletbeli barát, ilyennek álmodtam meg, valakinek, aki egy apró ezüstkanállal jött a világra a formás ajkai között, és akit mindig meg kellett puszilni, ha elutaztak, aki imádattal figyelte, mint cseppentenek mézet a kenyerére, és aki mindig elaludt az anyja altatójának hangjára, még ha az hamis is volt kissé. Ugyanakkor tudtam, hogy volt egy olyan oldala, amiről nem beszélnek azok, akik tökéletes kis emberkéknek látják a gyerekeket, és eltagadják, hogy olykor imádnak lecsúszni a hatalmas udvarház korlátján, félbevágnak egy-egy bogarat a kísérlet kedvéért és néha magukhoz nyúlnak kíváncsian, mert még nem tartják bűnnek a test örömszerzését.. Igen, ez mind ott volt a dacos orrában, a simogatnivaló bőrén. Én ott voltam, és láttam.
Nem mindig tudtam egyértelműen megmondani, hogyan folytatódhatott az élete, nem ugyanott szálltunk le sem jövet, sem menet, és néha lekötött a munkám is, de közel sem élveztem annyira, mint Őt figyelni. Tartok tőle, hogy nagyon hamar beleszerettem, de meggyőztem magam róla, hogy ennek nincs jelentősége, egyrészt mert nem is létezik, csak én találom ki, másrészt pedig egyébként sincs esélyem nála, főleg úgy nem, hogy csak ülök és nézem. A plátói szerelmek legszebb ismérve, hogy sosem kell csalódnunk, sosem kell elismernünk a tévedéseinket és alkalmazkodni - legyen bármilyen csodálatos is a képzeletemben a csókja, finom a nyaka vagy nedves Ő maga, ahogy hozzám préselődik a vonat kék ülésén.
Volt egy nagy titka, de én korán rájöttem, túlságosan beszédes volt a combja, a térde, a testtartása: metamorfnak született, de nem fogadták örömmel. Kicsit olyan ez, mint mikor egy különleges rajzot tartunk a szüleink felé, és ők nem tudják értékelni azt, nem ismerik fel a zsenit a sorok között, csak zavartan simogatják a fejünket - így érkezett ő is. Mások azonban, magas, szigorú talárt viselő férfiak és nők a Minisztériumból, ők tudták, hogyan viszonyuljanak hozzá, hiszen csiszolatlan gyémánt a hozzá hasonló. Nem tudok sokat az ilyen programokról a létezésük feltételezésén kívül, de ő annyira szeretett megfelelni, biztosan úgy képzelhette, hogy ha ebben is jeleskedik, a szülei örülnek majd, másként nem is lehet. Később kiderítettem, volt egy barátja is, egy hűséges játszópajtás, akivel hasonlítottak egymásra, és akivel megértették egymást, legyenek bár annyira különbözőek - Ő valóban figyelemreméltó volt, a képessége és a tanulmányai ellenére megengedték neki, hogy abba a nagy iskolába járjon, ahová a bátyjai is előtte.
Bevallom, iskolai éveivel nem sokat törődtem, mert ilyenkor rendszerint felsóhajtott, mintha untatnám a fantáziámmal, amit ki sem mondtam előtte hangosan - ó, ő enélkül is tudta, mit látok bele, és nem tetszett neki. A hosszú, illatos fürtjeit kellett volna simogatnom, figyelnem, hogyan csillan meg a csókom után az őzekre emlékeztető tekintetében a meglepettség, hagynom, hogy a kezei bejárják a nyakamat, előkészítvén az utat a fogai számára, magamhoz szorítani és el sem engedni, míg már kényelmetlen lesz, hogy nem tehetem ott helyben a magamévá. Lehet, hogy nem is szereti a nőket- gondoltam, de aztán felém pillantott, mosolygott, és tudtam, hogy ő mindenkit és bárkit szeret, aki felkelti az érdeklődését. Nem beszélt az utasokhoz, hozzám sem, de olyan közvetlenséggel tudott mozdulni, nézni, hogy az felért egy barátságos jellem hosszú szónoklataival is. Így tehát nem tudok sokat felidézni, milyen diák lehetett, bár úgy sejtem, példás, csak kissé csendes. Olyan környezetből jött, ahol illett hangosnak lenni, és amit körülvett a sötét varázslókra jellemző elitizmus, és volt mit behoznia azzal, hogy nem a két idősebb testvér házába került, de mit tehetett volna, ha egyszer annyi empátia volt benne? Zokogott az évfolyamtársai mellett, ha azokat leszidták, vagy amikor nem úgy sikerültek ötödévben a sorsfordító vizsgák, mint kellett volna: és mindenkinél hangosabban örült, mikor megnyerték a házkupát, vagy mikor az a csapatkapitány elhívta először kettesben. Innen van az első szexuális élménye is: lázálmos forróság, egy lehorzsolt térd, amikor a fűznek nyomta, és aztán enyhe csalódottság, mert a képzelete élénkebb volt, mint a valóság. Nem mondanám, hogy megerőszakolták, de elvesztett valamit amiben addig hitt, és ettől kezdve közel sem tulajdonított a testiségnek ekkora jelentőséget, sőt, kifejezetten szeretett kísérletezni, mert már nem számított sokat. Túl nagy étvágya sosem lett, de későbbi éveiben egyébként is jól lakhatott, ha ahhoz volt kedve..
Politikai ambíciói viszont nagyon is voltak, így nem merült fel kérdésként, hogy ez a tökéletes kis angyal gyakornoknak szegődik az aurorokhoz, és mert a neve és a család vagyona lehetővé tette, hamar magasra is emelkedett. Sűrűsödött a köd eközben, de tőle nem várta senki, hogy gyógyszer legyen egy évtizedes problémára, és a kevéssé morálisan elfogadható bátyjaival sem érintkezett sokat, ők már a születésekor is egykedvűen fogadták a kistestvér gondolatát. Talán emiatt lett olyan fényes olyan hirtelen? Meg tudom érteni az akkori közvéleményt, mert az akkor már a Varázsbűn-üldözési Kommandó legcsinosabb vezetője megkapó személyiség volt, imádott interjúkat adni, csillogott és ragyogott, ez pedig olyan remény volt, amit nem engedhettek el. Azt nem mondanám, hogy tökéletes volt, de az emberek szeretik ezt hinni a képviselőikről, és mivel nem tudtak az egyre fonódó kapcsolatairól a halálfalókkal, melyek legyenek bár üzleti jellegűek, kellemetlenek lehetnek később, vagy arról a forró viszonyról, amit a nős kampányfőnökével és még párakkal folytatott, hajlamosak voltak megbocsájtani látszólag bármiért, és inkább őt támogatni Arkellel szemben, aki legyen bár fess és olyan gyakorlat gazdája, melyet újonc nem hozhat be sehogy, mégiscsak Ő volt a népszerűbb. A miniszteri székért való küzdelmük kiéleződött, és ő elegáns, de kihívó mosollyal köszönt minden reggel a férfinek, abszolút tudatában annak, hogy mit okoz ezzel annak a szerencsétlen személyi titkárnak...
Ó, ő nagyon jól tudott titkokat tartani, egy kis ezüst karkötő medáljaiban hordta őket, mert húszas éveinek elejére bővelkedett bennük. Olyan vékony mégis az a csukló, amin ez a hihetetlen erő nyugszik, talán túl törékeny is egyetlen kéznek - a közvélemény nem tudott például a képességéről, a kicsapongásairól, ők csak a tökéletesre rúzsozott vörös ajkakat látták, a kecsesen félrebillentett fejet. Sajnálom, ha azt a benyomást keltettem róla, hogy nem volt alkalmas különben a rangjára, mert épp ezért gyűlölhette az ellenfele a kezdettől külön figyelemmel: Ő mindig bebújt a fizikai vonzereje mögé, hogy onnan támadjon az intellektusával. Szeretett megfelelni bárkinek, és szégyennek érezte volna, ha nem alkalmas politikus, főleg mert az intrikát az anyatejjel szívta magába a hamvas ajkaival, melyeket most is szeretnék körbenyalni, megharapni és a sajátoménak érezni.
A bukás hamar elérkezett, bár nem olyan szögből érkezett, amire számított - a kilencneves évek elején a bátyjai több gondot okoztak a kialakított képének, mint elviselhető lett volna, de mégsem ők húzták keresztbe a miniszteri ambícióit, hanem Arkell. Ha eleinte bízott is benne, hogy félreteheti majd, esetleg tönkreteheti, az ellenkezője történt meg, de a körülményekre a legvadabb, a selymekkel bélelt ágyában sem gondolhatott, mikor már újra egyedül dőlt a párnák közé, és merengett rajta, vajon lesz-e egyszer bárki, aki megállíthatja.
Egyszer majdnem összeszedtem a bátorságomat, és majdnem átültem mellé - meg akartam fogni a kezét, mert idegesnek látszott, nagy szemei könnyben fuldoklottak, és az orromat a nyakához akartam nyomni, megnyugtatni, hogy nincs mitől félnie, az idő végtelen, főleg ha segítek neki.. de nem tettem meg. Ahogy ő sem realizálta, mi fog történni, ha olyan magasra tör Arkellel szemben, és elfelejti, hogy a háta mögé is nézzen időnként: egyszerű leszámolás volt, tiszta vágás, vér sem esett. Riasztást kapott és ment, mert az ügyelet megkívánja a határozottságot, jaj annak az aurornak, aki egyedül nem képes rendet tartani.. Sötét jegy a ház felett, és elfogta a torkát a sírás, még ha nem is mutatta ki. Tudta akkor már a bátyjairól, és az egyikük feleslegesen drámai feleségéről, hová mutathat a családnevük a jövőben, és emlékezett még élénken Letha néni örökségére is... a Lestrangek korán kivívták maguknak a keserű poharat, és ideje volt, hogy mélyet kortyoljanak is belőle. Nem volt szent, de gyilkos sem, ennek teljes tudatában lépett be a varázstalanok nappalijába, ahol minden a rombolásról árulkodott. Majdnem elhányta magát, ahogy bokáig járt az emberi mocsokban, mindenben, amit a test ki tud vetkőzni magából a halál szentségében, vér folyt a falakon, visszhangzott még a zokogás és a könyörgés.. Végül mégis zokogott, állt a romok között, és hangosan zokogott, mert nem volt ott senki, aki hallja, már mind halottak voltak, egyet sem lehetett megmenteni - van nagyobb kudarc egy auror számára a bukásnál? Főleg, ha nő: a nő sokkal alávalóbb vesztes, mert elkönyveltetik, hogy a természet törvényei visszaigazolást nyertek általa, és nincs már az az erő, ami kimarkolhatja a gyengeségből, a megadásból. Egyetlen hiba, és több már nem is kell... minden vétke az empátiája volt, és bőven jutott alkalom, hogy mélységesen megbánja.
Nem is tudnám megmondani, honnan érkezett az átok, talán már ő maga sem - a tarkóját találta el mindenesetre, de ha simogatnám a vágyott bőrét, nem találnék nyomokat. Úgy képzelem, ő is elfelejtette, ahogy valami delíriumban töltötte azokat az órákat is, mikor magához tért, de már a kollégái körében, és ott volt Arkell is, aki egyértelművé tette, hogy gyilkosnak tartja: a bizonyítékok beszédesek, a pálcájában ott a halálos átok emléke, és a rokonsága.. tanúk vallanak ellene, emlékek állnak készenlétben, a legjobb pedig az lesz, ha önként bűnösnek vallja magát, és megkönnyíti mindenki életét. A tárgyalása gyors volt, és kíméletlen, mint amilyen egy aktus, ha üzletből történik.. Mondhatott bármit, az első hírek kijutásával a közvélemény egységesen kívánta a halálát, mondván kígyót melengettek a keblükön. Olyan hamar zuhant a magasból a mélybe, hogy ideje sem maradt átgondolni a védelmet, hamarabb csattant a tárgyaló ajtaja mögötte, minthogy elbúcsúzzon... pedig akkor még lett volna kitől.
Azt mondják, az Azkaban kiöli az emberből mindazt, ami azzá teszi, aki korábban volt: minden reményt kiszív, mindent elvesz, nincs is szükség egyébre. Mikor láttam távozni a hátát a vonatról, pont ez jutott eszembe, hogy az sétál így, akinek nincs igazán vesztenivalója, már nem érdekli semmi, aki következhet. Az üvegre tapadok ilyenkor, legyen nappal vagy éjszaka, és csak bámulom, amíg el nem tűnik az állomás forgatagában, kívánom, hogy forduljon meg, nézzen rám, értse meg, hogy nekem ismeretlenül is fontos, én akarom őt.. Akartam ott, a sötét cellájában is, amikor láttam, hogy egy apró csótányt talált, és azt nevezte nevét. Megtört volt és koszos, habár a lassan fakuló mágia miatt még sokkal elbűvölőbb, mint a rabtársak, halkan suttogott, kezébe vette azt a kis teremtést, és csókot nyomott a páncéljára, mintha az egyetlen barátja lenne, pedig ott álltam mellette akkor is, csak nem vett észre. Fésülgettem a haját, kifliként hozzá súrlódtam alvás közben, és mikor lecsukta a szemét, és végképp ki akart szenvedni, üvöltöttem: ÉLNI AKAROK! ÉLNI AKAROK, HALLOD?!
De leszáll és elmegy, és holnap újra látom majd, remélem. Végül is, mindig marad időm képzelegni róla.
Hat év Azkaban nem kevés idő.. mások meg szoktak őrülni, mintha éreznék, hogy így illik, és főleg mert nincs reményük kijutni. Az övét ironikus módon úgy hívták: Mercury Arkell, ő kívánta ugyanis elsimítani egy feltámadó nyomozás esetleges következményeit, amelyekben kiderül, hogy annak idején milyen szerepe volt a letartóztatásában. Tudom, hogy akkor a szeretőjére emlékeztette, Joseph Krawiec élénken élt az emlékei között, szerette felidézni időnként az egykori nős kampányfőnökét, aki remek tanácsokkal látta el, és aki az apja barátja volt. Arkell nem érdekelte soha, de Krawiec minden volt, akire vágyott: egy csodás játékszer, egy megbontható elme, egy hűséges társ, egy kiváló játékos.. és mégsem találkoztak a börtönben soha. Lehetséges, hogy az utolsó előttiben mégis tévedett, végül is Ő sem volt mindenható.
Kijutott. Nehezen hitte el, de rehabilitálták, hivatalosan elnézést kértek tőle, és még munkát is kapott a Minisztériumban- persze volt annyi esze, hogy ne ott helyezkedjen el, ahol annak idején, a közvélemény azonban nem olyan megbocsájtó, és nagyon hosszú még az az út, aminek a végén a kétes megértés és visszafogadás áll. Ezzel az érzéssel mutatja fel mindig a bérletét is, megfigyeltem már, azért utazik vonattal a munkahelyére más boszorkányokkal ellentétben, mert érezni akarja, hogy ő is ember, ő is köztük van. Itt nem ismerik úgy... itt nem tartják gyilkosnak.
Tulajdonképpen haragszom rá, a törékeny nyakára tudnám illeszteni a rajzoláshoz szokott ujjaimat, de nem érnék el vele semmit, mert bármi rosszat is tesz, bárhogy bántja magát, akkor sem tudok nem ennyire a csodálója lenni. Talán így vannak ezzel a munkahelyén is, ezért keserítheti most a vámpírok életét olyasmikkel, hogy hozzanak neki fényképes életrajzot, menjenek el medimágusi alkalmasságot szerezni és hasonlók. Látom, hogy az ilyen napokon úgy ül fel a vonatra, mint aki jól végezte dolgát, és hiába utálom ezt a tulajdonságát, vagy hiába képzelem, hogy unja az üres frázisaimat melyeket igyekszem azért bölcsen közölni az ábrándjaimban, akkor sem tudok hosszú ideig dühöngeni. Magamra igen, amiért olyan könnyen bevonódom és hagyom, hogy uralkodjon rajtam, talán nem is akar, talán élvezi a gyilkolásom, nem tudom. Vannak dolgok, amelyeket én sem tudok róla vagy magamról.
Abban viszont biztos vagyok, hogy mikor az ablakot figyelte azon a nyűgös, pasztellszín nyári reggelen, nem magát nézte benne, az nem az ő szokása. Ebben a tulajdonságunkban osztozunk: én sem szeretem a tükröket.
Mindketten utáljuk, hogy valaki más arca fogad ott - ő idegennek talál engem, én túlságosan ismerősnek őt..De mit tehetnénk, ha csak egyetlen testünk van?
Ülünk csak a vonaton, én figyelem, hogy leszáll, és arra gondolok: vajon ő tudja-e, hogy elválaszthatatlanok vagyunk...?
Ravena Celaena Lestrange Lumina in tenebris clariora sunt Főkarakter Jean-Pierre | Csoport Minisztérium | Különlegesség Metamorf | Foglalkozás A Varázslény-Felügyeleti Főosztály Értelmes Lény tagozatának vezetője | Karaktertípus Saját, leheletnyit keresett | Play by Lana Del Rey & Clémence Poésy |
Idebent Nehéz megfogalmaznom, milyen is ő, főleg, ha arra gondolok, hogy csak az én hangomon tud megszólalni - édes és lédús, vörös és szenvedélyes, de látszólag mégis lágy és kedves. Hatalmas ellentmondások húzódnak benne, szinte lehetetlennek látszik a létezése, és nekem is hosszú idő volt megértenem egy-egy döntésének hátterét..
Tudom, hogy szereti, ha kiszámíthatatlannak tartják, és ettől az is, szereti megválogatni a szavait, és kevés dolgot élvez jobban, mintha meglepheti és kizökkentheti a másikat. Gyűjti az érdekes embereket, a benyomásokat, az inspirációt, és számomra sem világos, mi alapján kedvel meg bárkit, mást pedig mi alapján kárhoztat arra, hogy folyamatosan keresztbe tegyen neki, talán mulattatja, ha kiszúrhat másokkal...? A múltjáról nem szeret beszélni, ha kérdezik, de anélkül szokott megjegyzéseket tenni, néha egy-egy kis történetet is elmesél a hangulat kedvéért, de biztos vagyok benne, hogy utálná, ha rájönnének, melyik igaz és melyik nem. Vágyik az elismerésre még mindig, hajhássza a tiszteletet és a megbecsülést, ugyanakkor benne mélyen tényleg dolgozik a szándék ennek az őszinte kiérdemlésére, bármi is történt vele az életben. Bizonyos értelemben ma is naiv, gyerekes és szeretetre szorul, de nem ismerné el, ha beszélni szeretnénk erről: azt mondaná, ma ilyen, holnap olyan lesz, ne kövessük el azt a hibát, hogy az egyikről azt képzeljük, kizárólag akkor mond igazat.
Gyerekes rajongással tud viszonyulni dolgokhoz, és az öröme szemet gyönyörködtető, a börtönévek ellenére megőrizte a báját és a kisugárzását, bár az érezhetően szomorú marad már örökké. Még mindig vonzódik a szexualitáshoz, imádja a hódítást, de már nem aludna ott senki mellett, a játék végével rögtön távozna, és könnyen tesz úgy, mintha nem történt volna semmi - még a hozzá legközelebb állókkal is.
Én pedig milyen olyan vagyok, amilyen. Mellette ki venne észre éppen engem, a gyertyát a tüzes napkorong mögött? Nem ismerek nála erősebbet, ő pedig remélem, nem ismer nálam türelmesebbet. Mindkettőre szükségünk lesz. Pálca Selymesre csiszolt szomorúfűz, sárkánymintás markolat, sárkány-szívizomhúr, maga a megtestesült erő. Aztán eltörték. A mostani lágy szőlő, tizenhárom hüvelyk, vélahaj belsővel és hatalmasra vésett szemekkel az egész felületén. Olyan hajlékony, hogy még az emberi morál is hamarabb törik nála.. | Patrónus Már nem tudja megidézni | Erősség Megszállottsághoz hasonló túlélési ösztönök, kitartás, beláthatatlan fantázia, kiszámíthatatlanság - és a sokat átkozott empátia. | Gyengeség Megszállottság, makacsság, beláthatatlan fantázia, kiszámíthatatlanság - és a sokat imádott empátia. | Dementorok Mikor a bíró megkérdezte a bebörtönzése előtt, van-e még bárkinek mondanivalója, és némán néztek mind rá. És aztán az Azkaban.. | Edevis tükre Saját magát meztelenül. | Mumus Dementorok köre, amint lassan közelednek felé. | Amortentia illata A friss hajnali rózsák illata, a pezsgőé és a bőrre csöppenő nyálé. |
Odakint  Mióta nem képes önként az alakváltásra, megmarad az eredeti arcánál, amit mindenki ismert, pedig szeretne elbújni időnként, de ezt az arcot nem arra tervezték, hogy rejtegetni lehessen. Hosszú, szinte derékig érő barna haj, csókolnivaló, érzéki ajkak, átlag feletti magasság - és mégis, az egészet belengő, parfümként jelenlévő szomorúság üli meg az egészet. Inkább a megboldogult anyjára emlékeztet, a Lestrange-vérvonal fizikai ereje nem jellemző rá, nem is kelt olyan fenyegető benyomást, mint az apja vagy a bátyjai, nem csúfítja egyértelmű billog, de mivel az étvágya már rég nincs, sokat vesztett a nőiességéből, eltolódva látszik fiatalabbnak, mint ahány éves valójában. A metamorf-mágia önkéntelenül kiigazítja a kellemetlenségeket, mint a sebek, az egykori kínzások nyomai, esetleg ha súlyosabb hiba esik a külsején, de ő már észre sem veszi az ilyesmit - főleg, mert abban a hitben él, hogy kiveszett belőle. Inkább tűnik fullasztónak a kör, amiben nem tud magáról olyan képet mutatni, ahogy valójában érzi magát, mert hiába a gyógyszerek, az alkohol, az önrombolás, ő akkor is épp olyan tökéletesnek tűnik, amely inkább romantizálja az állapotát, minthogy őszinteségének engedve végre valóban segítséget nyerjen.
Nem vallja magáénak a gondolatot, hogy aki gyönyörű, az nem szorul időnként a smink hatalmára, így ezzel szívesen tölti az idejét, ahogy az öltözékeivel is szeret játszadozni, de sokszor inkább csak öncélúan, mint egy bizonyos hatást elérve - kifejezetten élvezi, ha nem azt kapják a személyében az első benyomáskor, amire számítottak. A házuk kertjéből származó, direkt neki készülő parfümöt azóta sem cserélte le, úgy kapaszkodik bele, mintha az meghatározhatná.. Tulajdonképpen semmi nem biztos vele kapcsolatban, azon kívül, hogy biztos, hogy szürreálisan vonzó fehérneműt visel minden ruhája alatt, mert sosem lehet tudni..
Én mellette tömör vagyok, mint egy ikea-bútor a régi díszes mellé állítva - egészségtelen soványság, az átvirrasztott éjszakák miatt karikás szemek, fakó színek, de félmosollyal beburkolva. Mernéd állítani, hogy nem állunk jól egymásnak...? Születési hely Isle of Man | Származás Aranyvérű | Elkötelezettség Anarch | Születési idő 1973. 12. 31 | Családi állapot Bonyolult | Roxforti ház Hugrabug volt |
|
|
Kezdőlap
