- Nem tudom, hogy ez a kettő hogy függ össze, vagy miért a mugli világban, amihez úgy érzem, hasonlítod a Roxfort és az egész mágusvilág felvilágosító rendszerét - az arcán valóban tanácstalanság látszik, kék szemeiben figyelem ül, nem kéri ki maguknak, bár nyilvánvalóan sértő a számára, hogy Auréle, a sárvérűnek tartott mugli nevelte fiú úgy véli, hogy jobban tudja a varázslótársadalom egészénél ezt, sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy nem is érti, miben lenne bármiben előremutató egy nyilvános demonstrációja a felvilágosodás témakörének. - Az a célom ezzel, hogy beismerd, hogy egy: nem igazságtalanul érnek téged bántalmak, és kettő: ha egy kicsit is hajlandó lennél nem szánt szándékkal minden felrúgni, ami a világnak szent, vagy bárkinek fontos akkor lehetséges volna, hogy nem kéne ezt elismerned, mert senki nem tartana féregnek - sikerül higgadtan és válogatottan megfogalmaznia a választ így, hogy valamiféle érzelmet lát a vörösön, amit el tud helyezni térben, és nem érzi magát teljesen kiszolgáltatottnak. - Hé. Ebből az elmúlt öt percből akarod levonni azt a következtetést, hogy nem tudsz velem jóban lenni úgy, ha visszafogod magad? Ahogy mondtad, nem vagy ostoba, ezért én nem sorolom fel, hogy mi ezzel a baj. De ez az agresszív "takarodjak a közeledből ha nem tetszik, amit mondok" mentalitás éppen nem visszafogott - teszi hozzá csendesen, és tényleg egészen nyugodtan. Megszokta. Mondhatna rá valami bántót, felhozhatná az apa témát, hiszen az ágyhoz kötöttség ellehetetleníti Auréle megszokott stratégiáját, de kígyóhoz méltatlanul nem él vissza a helyzettel, mert bár a vörös nem így látja, a szőke próbálkozik. Elmúlt öt év, de még hátra van másfél.
- Madam Pompfrey tudja, hogy mitől döglik a tündérmanó - valahogy a mondat közepétől elkásásodik mély hangja mint mindig, amikor valamiért zavarba jön, a szemét lesüti és nagy precizitással dolgozik a munkafelületen. A füle leplezetetlenül kipirosodik, lecsordul a nyakára, eltűnik a talár alatt a feszengés nyilvánvaló jele. Még az se tünteti el, hog a vörös olyan látványosan élvezi az evést, mint a macska, ami önmagában megérne egy mosolygást és tetszelgést, főleg, hogy amíg az utóbbi pofájáról semmit nem lehet leolvasni a csirkeszárnyak kapcsán, az előbbinek legalább ízlik a falat. Jól választott, igaz, a Roxfort asztalain alig terem olyan étek, ami ne volna kiváló, hiszen a színe java itt van minden finomságnak, amit csak megkívánhat a diák. Sóhajtva biccent, beletörődik, hogy úgy kell a pirítós a másiknak, mint egy falat kenyér, a szó legszorosabb értelmében, de ez az éhség, ahogy nézi akkor is szinte illetlennek tetszik. - Igen, de aki beházasodik hozzátartozik a családhoz, vagy nem értem, mire vonatkozott a kérdésed - ráncolja össze egy kicsit a homlokát, mintha kijönne a zavarból. - Ó, az látod egy nagyon érdekes történet. Hallottam egyszer a nagynénéimet beszélgetni róluk, az 1980'-as években született három gyereke a feleségétől, azonban valami rejtélyes kórság elvitte mindegyiküket. Mahalah nénikém szerint Blackbridge, vagy ugye Bulstrode még a Durmstrangban összekülönbözött egy vasorrú banyával, és az megátkozta, hogy sose jusson neki a családi boldogságból, de Langdon bácsi szerint teljesen egyértelmű, hogy a Bulstrode család gondoskodott arról, hogy ezek a kétes származású gyerekek ne érjék meg az egy éves korukat - egészen sejtelmesre fogja a hangját, bár ez a történet közel sem olyan feszült és misztikus, mint Auréle erdei kentaurjárása. - Ezt senki se tudja biztosna, de gondolj bele, ha a felelséged halálfaló, akkor te is az vagy jó eséllyel, vagy Imperiusszal irányítának. Egyébként apám szerint erről van szó, de hát ők ugye gyakran összejárt varázslósakkozni az öreg Bulstrode-dal. Meg is mondta, hogy legyek óvatos Blackbridge-dzsel, amikor a Prófétában megjelent a hír, hogy ki lett az új tanár - fejezi be az elbeszélő költeményt. - De csak mert nem hallottad még áradozni a hugrabugos Wilkins családjáról. Wilkins nagyanyja állítólag valaha együtt utazgatott Binnszel, amikor még mindketten fiatalok voltak, a Hugrabug legtöbb pontját az ilyen történetekkel szerezték ebben a hónapban - forgatja meg a szemét. - Én is menekülök, sokkal jobb dolgom is van annál, hogy az elmúlt idők történelmét hallgassam, amikor a jelen történelme itt és most írja magát, házkupa ide vagy oda. Hidd el nekem, ha Harry Pottert még az idén felkeltik a kómában, mindenképpen bukjuk a házkupát - nem mintha Potter Roxfortos lenne még, de Dumbledore kedvence maradt attól még.
- Valószínűleg kizárólag engem szórakoztatna egy össznépi felvilágosítás, szóval nem, nem feltétlenül ezt tartom célravezetőnek, egyszerűen csak szerintem hiánycikk. Persze, én kicsit más szemszögből nézem a dolgot. - Zárja végül a témát, mert viszonylag elég nagy az esélye, hogy ez csak az ő szempontjából tűnik furcsának, amúgy mindenki másnak tökéletesen rendben van. - Amíg nem a Nagyterem tanári asztalán csinálom és olyanokkal, akiknek nincs ingerenciájuk és hajlandóságuk erre, egyszerűen nem értem ennek ellenkezője miért a világ szent fontosságú főszempontja. - Bosszantja, mert számára ennek nincs értelme. Úgy önmagában az egész iskolának nincs értelme számára, ha már ezt az örömét is elveszik tőle, azért a kviddics ennyit nem nyom nála a latba. - De beismerem, igen, bizonyos szempontból nem igazságtalan a baszogatás függetlenül attól én minek érzem és ha hajlandó lennék jófiú lenni, nyilván nem tartanának féregnek. - Mintha érdekelné, hogy annak tartják? Mintha számítana? Az mondjuk erősen zavarja, hogy a szöszi annak tartja, de ezt betudja annak, hogy azért mert egy szobában lakik vele és sokat flesselt azon mi minden mást csinálhatnának együtt. Nem mintha úgy különösebben valaha is esélye lett volna rá ilyen különböző személyiségi figurákkal, de azért az álmodozás ott volt és a fizikalitás hiánya súlyos pazarlásnak tűnik. - Nem, Chester, nem azt mondtam, hogy takarodj a közelemből és nem is erre akartam utalni. Megkérdeztem miért vagy itt, ha jelen formámban semmilyen értéket nem képviselek a számodra? - Bár, valószínűleg felesleges a kérdés. Már rávilágított, hogy egy állat, amit meg akar nevelni.
- Sunyi nőszemély... mi baj? - Ártatlan érdeklődéssel pillant fel, de a vörös szemöldökök összeszaladnak. Ezt a vörösséget azért már nehéz a fáklyafényre fogni és ezúttal tényleg nem érzi úgy, hogy bármit is csinált volna, ami zavarbaejtő lenne, szóval... Az evés persze már más tészta. Ha akarná, se tudná nem mutatni, mennyire élvezi, elvégre utoljára egy maréknyi bogyót evett és valljuk be őszintén, az nem volt túl kielégítő. Szerencsére a Roxfort manói - ha ő maga inkompetens is arra, hogy megfelelő utasításokkal foglalja le őket -, nyilvánvalóan remekül értenek ahhoz, hogyan elégítsék ki a gasztronómiára irányuló vágyait. Igazán nem tehet róla, hogy az éhsége is illetlennek tűnik. - Csak erre. - Lenyalja a szájáról a ragacsos dzsemet, mielőtt új falatba kezdene, elgondolkodva hallgatja a történetet, bár az arcáról leolvasható, hogy a maga módján erősen szörnyülködik a kölykök korai halálán. Még azt is elfelejti tőle, hogy korábban azon gondolkodott, mit szólna vajon Blackbridge, ha az ő kicsinyei húzogatnák, vagy fordítva. Talán nem egy kentaurprés a történet, de a vörös láthatóan teljes mértékig leköti. - Szerencsétlen Blackbridge. Biztos nagyon szeretett volna saját családot, ha a két baba halála ellenére harmadszorra is megpróbálta... - Tapasztalatok híján nem tudja elképzelni úgy istenigazából a veszteségérzetet, de elég élénk a fantáziája és sötét a múltja ahhoz, hogy nagyságrendekben be tudja lőni és ettől kifejezett és kígyóhoz méltatlan együttérzés villan a szürkékben. - Szerinted ezért tanít a Roxfortban? Nem lehetnek saját gyerekei, ezért... másokéra vigyáz? - Milyen szomorú. Megcsóválja a fejét. - Ennek fényében azért nem lenne nehéz elképzelni, hogy mélyen érinti egy újabb halott kölyök gondolata, halálfaló, vagy sem, övé vagy sem. - Igazából a valódi hátteret ismerve semmi kétsége nincs afelől, hogy "Argo" okozza az alvásproblémát, de olyan könnyű elképzelni, hogy miatta van. Halkan hümmög az Imperius témán és a gondolatai között gond nélkül megfér az együttérzés annak a fűszerével párhuzamosan, hogy milyen lehet Blackbridget dolgokra kényszeríteni. Chester kivételesen örülhet, hogy nem legilimentor. - Pft. Vicc, hogy a Hugrabug egyáltalán képes pontot szerezni. - Forgatja a szemét, mert a borzokat aztán tényleg alkalmatlannak tartja bármiféle házkupai versenyre. Elfintorodik a sebhelyesképű kérdéskörére. - Geci, vagy sem, Potter maradjon csak, ahol van. Azóta sokkal kevesebb szarság történik.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
- Ha még csak nem is tartod feltétlenül célravezetőnek, nagyon érthetetlen számomra, hogy miért lenne hiánycikk - egészen megakad, az agya töpreng a problémán. Talán valami mugli szokás rendszert csinálni valamiből, ami semmilyen szinten nem hatékony, de óvakodik jelen hangulatban aktív varázstalanellenes kijelentéseket tenni, mert ez nem az az idő. - Nagyon fontos lenne, hogy megértsd ezt, amit nem érted. Hogy miért nem lehet olyan szélsőségesen kezelni a kérdést, hogy csak az számít botránynak, ha tényeg a Nagyteremben csinálod - de hogy ezt Auréle nem érti, elég sok mindent megmagyaráz. Megvakargatja az orrhegyét tűnődve, de soha senki, még a házimanó se világosította fel arról, hogy miként adjon át társadalmi normatívát valakinek, aki elutasítja azt egyenesen. Hogy hogyan mutassa meg annak a fontosságát és jelentőségét, hogy mennyire nagyon is számít, minek tartja a világ. Fogalma sincs mit kellene kezdenie ezzel, és nyilvánvalóan Auréle azt mondaná, hogy nem kell vele kezdenie semmit, de pontosan ebből fakad a hozzáállásbeli különbségük. - Ez esetben nem értem a kérdésedet. Sőt. Az állításodat sem ebben az agresszív formában, miután éppen az imént tisztáztuk, hogy az elmúlt években én voltam az, aki semmilyen értéket nem képviselt a számodra, mert a baráti és szimpátia, figyelmes közeledésem egy elutasítani való érzelmi semmi neked, és kizárólag a fizikai figyelmem érdekelne. Én sose címkéztelek fel erre, de gondolom ez a kérdésed pontosan annak a viselkedésnek a folytatása, hogy elüldözd a nem kívánatos figyelmem, tehát ha teljesen biztos vagy abban, hogy nem erre akartál utalni légy szíves és beszélj tisztábban, anélkül, hogy elítélnél engem, mert okot nem adtam rá.
- Nem érdekes - motyogja a szája sarka, és tényleg, úgy is néz ki, mintha egyáltalán nem volna érdekes, elvégre neki is lehetnek random arcpírjai, nem? Biztos a meleg. (Ha mégsem hagyná annyiban Auréle azt feleli: - Eszembe jutott nemrég, hogy talán amúgy sem kéne hazautaznod a szünidőre, de ezek után biztos nem engednének el - kissé zavaros, de java részt igazság-szagú válasz.) - Szerencsétlen, vagy sem, ezt azért nem tudhatjuk. Az ilyen családokban egyáltalán nem ritka, hogy valakinek vaj van a füle mögött a gyerekekkel kapcsolatban - hosszan szemléli Auréle arcát halott gyerekek témakörben, és mintha egy kis kíváncsi csodálkozással figyelné. Úgy tűnik, az ő arisztokrata vérét nem forralja fel a gyász, kék szemeiben nem látszik együttérzés, előrehajolva vizsgálgatja ezt a vörösön. A forrását nem is kell kutatnia, hiszen az ő szavainak nyomán fakad, tehát a történetet mögötte ismeri. - Egyébként a feleségének később született egy gyereke, aztán még egy a '90-es években. Helyes gyerekek, egyszer találkoztam velük egy fogadáson két éve, de mindenki tudja, hogy nem Blackbridgé az a kettő. A nagyobbik két év múlva kezdte volna a Roxfortot, de ő is eltűnt a család java részével - csevegő hangon folytatja a magastársadalmi beszámolót, és bólint egyet, hogy megerősítse a kérdésbe foglalt feltevést. - Korábban is tanított, az egyik másodunokatestvéremet, meg néhány más ismerősömet. Tudod, a prófétában is benne volt a hirdetése, egyszer el is küldtem a manót, hogy megnézzen egy animágus-órát, de aztán a tapasztalatokból okulva, és a saját tanárommal konzultálva megállapítottuk, hogy teljesen tehetségtelen vagyok az animágiához. Sose hallottál róla? Tényleg? - mennyire elszeparált az a varázslómentes világ! - Azok után, hogy a Trimágus Tusán Hugrabugos bajnokunk volt, attól tartok muszáj pontot adni nekik. Meg aztán... ha nem volnának Hugrabugosok, nem lenne mihez viszonyítani a Griffendélesek "bátorságát" és ők lennének a Hugrások, amit nyilván nem bírna el az a fene nagy önérzetük - gondol Ackermanra, röviden. - A mugli világban, de azért Potterrel együtt se volna kevesebb a mi világunkban is a ... baj - szarság helyett használatos finom kifejezésforma.
- Nem érdekes. Nem járnak terhes leendő tinianyukák a Roxfortba legjobb tudomásom szerint, úgyhogy nyilván működik a mostani koncepció. - Bár rejtély számára hogyan, hacsak nem Madam Pomfrey osztogatja az esemény utáni tablettákat, a fogamzásgátló főzeteket, vagy netalántán csak tényleg senki nem szexel rajta kívül ebben az intézményben, amiben viszont nagyon erősen kételkedik. - Ez miért ennyire fontos? - Számára nem fontos, hogy nagyra tartsa ez a társadalom, sőt. Az, hogy egy szánalmas, eldobható, inkább tudomást sem veszünk róla kis korcsnak tartják, nagyban elősegíti a jövőjét, amikor abszolút senkit nem érdekel majd, hogy Auréle MacEalair egyikre napról a másikra hirtelen csak nem mágus többé. Senki nem lesz, aki ránézne és elgondolkodna, hogy hé, ez így lehetetlen, nem? Valami nem stimmel, ugye? Nem lesz, mert senkit nem érdekel majd, hiszen annyira semmirekellőnek tartották, hogy nincs is értelme figyelemmel követni a pályafutását. Ez persze nem olyasmi, amit meg is oszthat Chesterrel, az ugyanis erősen megkérdőjelezné ennek sikerességét. - Nem tudom eldönteni, hogy direkt kerülöd-e a kérdésre adandó választ, vagy nemes egyszerűséggel tényleg nem érted, mit kérdezek, de oké. Nem teszem fel harmadszorra is, mert nem tudom ennél hogy lehetne egyértelműbb. Ami pedig az elüldözést illeti, elhiheted Chester, ha ez lenne a cél, már bájitalon ülnél.
- Miért ne kéne? - Néz rá nagy szemekkel, mert persze nem hagyja annyiban. A "nem érdekes" válasz ugyanis pontosan azt feltételezi, hogy valami érdekes, csak nem akarják/kínos és zavarbaejtő/kellemetlen megosztani, ami... őszintén szólva igényelné, hogy ne baszogassa tovább vele, de Aruéleról beszélünk. - Még az ajándékaimat sem kaphatnám meg, merthát... a családom mugli, én mugli kütyüket kapok, amik a Roxfortban nem működnek és amúgy is... mégis mit csinálnék a kastélyban két hétig? Alig egy maréknyi ember marad itt Karácsonyra és azok sem épp a jobb arcok. - Mert bár tengernyi dolgot lehet itt csinálni, azért a vörös erősen szociális típus minden mélybarátkozási affinitás ellenére, igen hamar elunja magát megfelelő társaság híján. Láthatóan nem hozza zavarba a tény, hogy a másik arcbamászik, bár a csodálkozást betudja annak, hogy... miért is ismerné a reakcióit egyes témakörökre? Nem mintha beszélgettek volna valaha bármiről is mélyebben. Nem, ez nem a szöszi hibája. - Talán nem ritka, de azért sokkoló lehet. - Merengő figyelme elcsúszik a plafonon. Ő részéről nem biztos, hogy megpróbálkozna még egy kölyökkel a második után, egyszerűen csak... túl nagy csalódás lenne. Valójában meg soha nem gondolkodott azon, hogy családot alapítson. Amíg megvan az esélye, hogy varázsló gyerekeket gyárt, nem is különösebben érdemes. - Hmh. Szóval egyértelműen Blackbridgere vezethető vissza a probléma. Mennyi mindent tudsz! - Pillant rá kifejezetten elégedetten a tanárról szóló pletykákról, bár azok már messze nem nevezhetőek frissnek, sőt. - Hallottam ezt azt a sulis szóbeszédekből, de azért nem ilyen alapos forrásból. - Pillant oldalra a kérdésre, nem túráztatja fel magát rajta, elvégre... varázsló ritkán olyan elszeparált odahaza a varázslóvilágtól, mint ő maga. Nem meglepő, ha az információi csak az iskolai mendemondákra épülnek. - Milyen állat lennél szerinted, ha mégis megtanulnád? Vagy mi szerettél volna lenni? Biztos gondolkodtál rajta, ha érdeklődtél az animágia iránt. - A kíváncsisága teljesen őszinte. - Én biztos valami vörös macskamedve lennék. Tök haszontalan, egész nap csak idétlenkedik és hülyeségeket csinál, de pattog, hogy szeressék. - Vigyorint, nyilvánvalóan elképzelte magát a megfelelő puhabundás, cukifejű verzióban és nem. Neki nem okoz lelki törést, hogy pici aranyos kis szőrgombóc lenne valami nagy, vad és tiszteletet parancsoló helyett. Felnyög. - Ne is emlékeztess rá. - Szégyen. Persze halottakról jót, vagy semmit, de azért mégiscsak. A Hugrás bajnok azért több a sokknál. A Griffi = Bugosok párhuzamra már ismét kiül a kissé rosszindulatú vidámság a képére. - Akkor úgy mondom, a suliban kevesebb. - Javítja magát könnyedén, mert... most tényleg, azóta csend és nyugalom van, amit max a magafajta bajkeverők zavarnak meg. Senki nem nyitogat Titkok Kamráját, nem próbál Voldi ötpercenként turbán lenni és hasonlók.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
A szemében ott ül a kérdés, hogy ha a rendszer működik, és láthatóan működik, akkor mit hiányol Auréle és miért hiányolja, de valamiért támadónak érzi ezt a kérdését, így csak tanácstalanul vakargatja az orrát, mintha nem tudna mit kezdeni a kezével, amíg le nem engedi. - Mert ez a rendszer ad neked, és persze mindenki másnak is jövőt, és a téged körülvevő varázslók és boszorkányok legalább valamilyen alapszintű rokonszenvére, vagyis arra, hogy ne irtózatot és idegenkedést válts ki belőlük, szükséged van a boldogsághoz - gondterheltté válik a hangja, hosszú pillantást vet a fiúra. - Ez gondolom a varázstalan társadalmakra is igaz, nem? - fűzi hozzá egy kicsit elbizonytalanodva, de az őt érintő kérdésben már nincs helye gyengeségnek a hangjában. - Nincs válasz erre a kérdésre Auréle, főleg úgy, hogy állandóan azzal nyomasztasz, hogy semmibe veszlek. Fogalmam sincs milyen okot adhatnék arra, hogy barátkozom veled, milyen válasz létezik egyáltalán erre.
- Mert... - megáll a kezében az etetőkés, tátog egyet, mint aki maga is falatot szeretne, pedig csak a megfelelő minőségű légkortyot keresi, amivel ehetően tálalhatná a gondolatot, az okot, az ötletet, ami megfogalmazódott benne. A nyelve hegyét végighúzza a szájpadlásán, megharapintja a hegyét, megkocogtatja a fogát, ahogy a nagy szemekbe néz egyszerűen csak muszáj válaszolnia valami okosat, főleg ilyen kifejezetten úgy tűnik Auréle ékesszólásából, hogy a kelleténél lényegesen jobban foglalkoztatja a szünidei időeltöltés kérdése. Nyilvánvaló, hogy miért! A fertős apja miatt! Hát ezért nem kéne! - Úgy gondoltam, hogy hozzánk jöhetnél, hogy legalább egyszer meglásd milyen a varázsló karácsony. Jövőre RAVASZ, aligha lesz bármilyen szünetem - mert ő ilyen önzetlen és karitatív. Egészen megkönnyebbül, hogy sikerült összehoznia egy értékelhető feleletet, beletol egy falatot abba a kérdező szájba, hátha eltereli a figyelmét a kalóriadús falatkákkal. - Meglehet, de a sokkot tudnia kell kezelnie valakinek, aki sötét varázslókkal él együtt, és maga is valamilyen szinten az - ahogyan ő is, sőt, a Mardekárosonkszíne java. A családi kapcsolatok fontosak, náluk is, és a varázslótársadalom krémjének szerteágazó sötét családfa-rengetegében már csak olyanok a törzsek, hogy a fekete és fehér ágakat is ellátja a gyökerek éltető folyadékaival, és nincs olyan bátor harkály, ami buzgón a kérgük alá merészelne nyúlni, hogy kikopácsolja onnan a férgeket. - A mi köreinkben gyakorlatilag társadalmi elvárás az ilyesfajta tájékozottság, meg aztán, nem is vagyunk olyan sokan, mint a muglik - szerénykedik, de hetyke kis mosolykezdemény imbolyog a szájsarkában, arról tanúskodva, hogy valójában igen büszke a tájékozottságára. - Hm... miért kérdezed? - feszeng egy kicsit, hiszen voltaképpen mégiscsak egy olyan elméleti, öntudatlan választásról beszélnek, ami a belső lényére mutat. Mint egy bizalmas természetű álom, amiről nehezen akaródzik nyíltan vallani. - Sajnos elképzelésem sincs, hogy mi lennék, ahogy tudom, a legritkább esetben sem valósul meg az ember kívánsága, de ha választásom lenne... vagyis többször elképzeltem akkoriban, hogy talán palomínó lóvá szívesen változnék - kotor bele zavartan a copfjába, kihúz egy tincset a füle mellé, elmorzsolja, már úgysem kell mindkét keze, mindent feldarabolt, csak a kockákat kell betápolni a vörösbe. - De alighanem valamilyen madár lennék. Az elmúlt két évszázadban két animágus volt a közelebbi családomban, mindketten madarak voltak, és Hildegar még külsőre is hasonlított rám - biggyeszti le a száját egy kicsit kelletlenül, aztán csodálkozva kikerekedik a szeme. - Hogy mi? - a fejét félrehajtja, kíváncsiság költözik a tekintetébe. - Az milyen állat? - az biztos, hogy a Mayall kastélyba nincs bevezetve az internet, hogy ismerje a mémállatokat, akik egyértelműen Auréle lélekállatai. - Az emlékezés fontos, hogy legközelebb ne kövessünk el ilyen összmágustársadalmi öngyilkosságot. Igaz - mosolyít, mégiscsak jobb, ha nincs az iskolában egy triumvirátusnyi érdemei ellenére kiemelt griffendéles.
- "Irtózat és idegenkedés"? - Ismétli ezúttal már éles hangon. Ez azért már kissé túlzás, kifejezetten elfelhősödik a tekintete a szavakra, bár visszaigazolt féregállapot és nyomorult státusz után különösebben nem kellene, hogy meglepje. Mégis miért? Mert nem telik el hét anélkül, hogy valami csínyt hagyna maga mögött és mert bárkivel összefekszik, ha úgy adódik? Egy rakás haverja van, gyakorlatilag bármilyen szociális közegben megtalálja a helyét, amelyik nem karótnyelt, az irtózat és idegenkedés kombinációját azért így messze nem érzi valósnak, de persze. - Igaz. - Hagyja jóvá, de nem kezdi el fejtegetni a témát. Alapjaiban nem értenek egyet az egész koncepcióval. Mintha amúgy az ő személyisége kizárólag abból állna, hogy éjt-nappallá téve kefél? Messzemenőkig szabadelvű, de nem állt ki a Roxfort valamelyik napos sarkára árulni magát, bár Chester elmondásából az ő szemében kb ennek minősül. - Az ember általában azért barátkozik valakivel, mert kedvel benne valamit. Bármit. Akármit. - És nagyon sok esetben még az is kevés.
Felvonja szemöldökeit a megakadásra. Nem csak azért türelmes, mert épp tele a szája, szimplán képes kivárni, amíg a fiú elér a gondolat végére, alig biccenti félre az állát, hatalmas láthatatlan kérdőjelekkel a feje felett. Aztán néhány szívdobbanásra ő némul el, a szája elnyílik, könnyű teletömni és először gépiesen rág is, aztán valahogy megáll a reflex, amíg kikerekedett szemekkel bámulja a szőkét. Az ádámcsutkája élesen liftezik, ahogy végül túl nagy falatot nyel egyszerre. - Azt hiszem a boszorkányos nőszemély valami nagyon ütős cuccot adott. Egészen úgy hallottam, mintha meghívtál volna magadhoz Karácsonyra. - Mosolyra rándul a szája, mintha saját magát nevetné ki. Nem ellenkező, nem rémült, hogy esetleg mégsem jut haza, egyszerűen csak hitetlen. Nem hívta meg magához. Csillámpóniföldére, kristálypalotába, ahol a szexuális felvilágosítás manók tartják, ítélkező, kurvamagas, megmászhatatlan léceket kisfiuk elé pakoló családja színaranyvérű körébe, a béke és szeretet ünnepére, ami kifejezetten családi esemény. - Rosszul hallottam... ugye? - Egészen elbizonytalanodik és hirtelenjében nem is nagyon tud mit kezdeni magával, csak így... bámul a szöszire, mint hal a szatyorból, ha megvették kilóra, de tudja, hogy nem akváriumba kerül, csak feltálalják ezüsttálcán vacsorára. A macskának. - Nos, még nem omlott össze. Csak nem aludt. - Jegyzi meg, elvégre ez is egy sokkezelési módszer, bár ugye... mindig csak a sokk mértékétől függ. - Gondolom. - Ő próbálta felhívni a figyelmét arra, amit találni fog, de persze végül ő az egyetlen, aki igazán lemaradt a hatásfokokról. Nyilván nem jön ide addig, amíg nem nyugodott le. Magából kiindulva legalábbis... ő nem jönne. - Elég menő. - Nem véletlenül fénylik, ami arany, hm? Nem veszi be azt a szerénykedést, megőrzi magának a mosolykezdeményt, mert hát... ritka darab, még ha csak kezdemény is. - És Bulstrodeék csak úgy eltűntek? Elkapták őket az aurorok vagy így huss és pöcc és már sehol? - Elvesztette a testvérét, a gyerekeit, a feleségét, a családját. Blackbridge legalább annyira magányos lehet, mint az ikre. Valószínűleg mindketten kizsigerelnék ezért a következtetésért, az egyik a puszta pillantásával, a másik leopárdkarmokkal. Nincs is jobb, mint egy kis csapatépítő zsigerelés. Family teamwork. - Miért ne? - Kérdez könnyeden, ez igazán nem olyan húsbavágó téma, teljesen ártatlan a maga nemében. Már azt leszámítva, hogy a lélek legmélyében vájkál, az állati alak elvégre azt önti a felszínre. A lelket. Az apja mellett még egy ok, amiért - legyen bármennyire is vonzó - sosem kezdhet bele. Aleric valószínűleg sosem bocsátaná meg neki. - Csak érdekel, mi akarnál lenni. - Hajtja félre a fejét, elragadozza a következő falatot. Jófiú, még a szöszi kezére sem nyalt rá, pedig kifejezetten adná magát. Chesternek fogalma sincs, mit meg nem tesz érte. Vagy hogy inkább mit nem tesz meg a kedvéért. - Ó - Fénylik fel a tekintete, a túl tág pupillákon olyan nyilvánvaló a pacivá képzelt gondolat, hogy gyakorlatilag épphogy nem jelenik meg a feszített fekete tükrökön. Elgondolkodik néhány szívdobbanásig, amíg végigméri a fiút, mintha ugyan nem látta volna ezerszer. - Illene hozzád. - Dönt végül engedékenyen. Nem nehéz elképzelnie róla, szóval... - Hagynád, hogy lovagoljanak rajtad? Ha ló lennél. - Ő személy szerint kurvajó lovas. Unikornison edzett, kész kiváltság ezek után, ha meglovagol valakit. Najó nem. Ebbe a gondolatsorba már tán mégse kezd bele. - Az nem jelent semmit, az animágia úgyis a lélek szintjén keletkezik. - Utal vissza Hildegarra, akiről fogalma sincs kicsoda ugyan, de biztos bejönne neki, ha egyszer Chesterre hasonlít. Ezek az aranyvérszőkék! - A madár szabad állat. Tudnál repülni seprű nélkül, megnézhetnéd a világot madártávlatból anélkül, hogy a muglik szívbajt kapnának. Plusz könnyű beolvadni vele a természetbe. Igazából elég hasznos. - Neki nem lenne ellenére a madár gondolat sem, de egész biztos benne, hogy belőle emlősállat lenne. Valami kicsi és fürge, vagy kicsi és cuki. Hé, lehet mókus lenne, fellázítaná a Rengeteg mókusbrigádját és halálosztagosat játszanának kentaurékkal! Elvigyorodik a kérdésre. - Hát macskamedve. Emlős, kicsi, tömzsi, hosszúszőrű. Rőt,fekete,fehér bundás, olyasmi feje van, mint egy mosómedvének, csak sokkal aranyosabb, mert nem olyan sunyiképű és puha fluff a farka. Majd lerajzolom neked este, ha Puppy leszedi a bilincset és hozol pergament meg pennát. - Mert amúgy is kurvára hiányzik már, hogy valamit, bármit rajzolhasson végre. És írnia kell az apjának. - Az emberek csak ritkán tanulnak a saját hibáikból. Túl sok az "én jobban csináltam volna" hajlamú egyén. - Ez legalábbis az ő véleménye. Bár ritkán figyel mágiatörin, rémunalmas az a tantárgy.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Óvakodik attól, hogy megszólaljon, lágyan emel egyet a vállán a tehetetlenségének kifejezésére. Belehajszolta ez a beszélgetés ezekbe a szavakba, de egyáltalán nem azért mondta, mert ilyesmit akart volna mondani. Ő leginkább arról beszélgetne, mi van Aurélében, de ezt már évek óta nem lehet. Várja a folytatást az igaz után, de hogy elmarad, mit tehetne? - Ahhoz viszont, hogy a varázsló, ez esetben én, megtudja egyáltalán, hogy mit kedvel valakiben, ez esetben benned úgy tűnik, hogy össze kell barátkozni anélkül, hogy amúgy tudnám mit lehet kedvelni benned, mert lássuk be, nem volt lehetőségem ezt még megtudni - egészen logikusan indult.
Tátott szájú döbbenetet kiváltani eleddig nem tartozott Chester specialitásai közé, de ennek is eljött az ideje, magában hümmögetve táplálja a nyitott szájat olyan buzgalommal, mintha képes lenne egy örökkévalóságig etetni, csak hogy megelőzze a kérdéseket, de hát egyszer a szájüreg tele lesz, azt rágással kell üríteni, és nem akarja a finom ujjait a harapások közelében tudni. - Attól függ - habozik egy kicsit, hogy vajon mitől is tegye függővé ezt a kérdést. Most már mindenképpen késő lenne visszaszívni, és amúgy sem tartaná célravezetőnek, ha azzal visszatérnek a kiinduló kérdésre, megnyalja a száját megint zavarában. Eltöprengve fürkészi a vörös arcát, de nem lel rajta értékelhető kínt és zavart, de ez nem győzi meg még arról, hogy tévedett az apjával kapcsolatban. Feszülten összecsücsöríti a száját, ahogy tátott halszemekkel bámulják, valami okosat kéne mondani, de hát a karácsony szóhógömb-labda már pattog a padlón, körülgurulja az ágyat, a cica elszaladhatna játszani vele, az sem segítené ki kínos zavarából. - Ne meredj rajta ekkorát, ez zavarbaejtő. Csak egy ötlet volt, de összetiportak, biztos megúsztad - nem nagyon érez ettől megkönnyebbülést, így megvizsgálva a dolgokat. - Ez egy érdekes kérdés. Sokan úgy tartják, hogy a minisztériumi nyomozás, munkálkodás jutott el a családig, és jobbnak látták lelépni. A letartóztatásuk biztos, hogy vastagon címlapos hír lenne, azt pedig nem gondolják általában, hogy képesek lettek volna mind egy szálig megölni őket - ha egyszer felnyitják a kimeríthetetlen pletykaláda tetejét, azt nem lehet visszazárni olyan gyorsan, és segít a zavarból is kilábalni. - A családom úgy tartja, hogy Blackbridge a családja árulója, ezért lehet itt, mert Dumbledore pátyolgatja, mert "jó útra tért" - az izgalmas részletektől elhalkul a hangja, és nem is fogalmaz igazán szofisztikáltan. Bár végül is, mire fel ez a feszült zavar? Hiszen ezt a pletykacsontot már milliószor lerágta. Igaz, de másokkal. - Mert ez nagyon személyes - feleli meg habozás nélkül a "miért ne" kérdést, de úgy tetszik, megfelelőnek találja a választ a sajátjára, mert csak a feleletétől jön zavarva. Az ujjai között sodorgatja az egyik hajtincsét, lesüti a szemét, amikor a fiú pupillái kitágulnak, hogy aztán a csodálkozástól hökkenten kapja fel a fejét. - MICSODA KÉRDÉS?! - megemeli a hangját, aztán a medimágus szobája felé pillant, majd lehalkítja. - Ez is csak neked juthat eszedbe - méltatlankodik, bár nem hitelesen és nem is túl elszántan, hiszen így belegondolva már meglátja a lóban a lovaglást. Vajon mit árul el róla, hogy eleddig nem is gondolt erre? A járomcsontjára kúszik a pír. - Fogalmam sincs róla MacEalair, korábban eszembe se jutott ez a kérdés. A ló szimbólum - leginkább ködös és tengerparti végtelen szabad vágtákat képzelt el, barangolást az erdőben, a birtokom, hempergést a réten eső után, virágillatban, mézszínű alkonyban. Képtelen levakarni a pirosságot a képéről. - Azt mondja a család, hogy lélekben is hasonlítok rá, bár nem vagyok olyan bátor és szabadszellemű, mint ő volt, amikor még élt, és valószínűleg nem halok meg fiatalon - tűnődik el, hátha a megidézett múlt majd megnyugtatja valamelyest felzaklatott lelkét. Szórakozottan újabb falatot ad a fiúnak, már egészen elfogytak a tányérról a csemegedarabok, úgyhogy az ölébe veszi a maga tányérját, félrepakolja az odakíváncsiskodó macskát, a pálcahegyével feltöri a lágytojásokat. Egy rafináltan körkörös mozdulattal összekeveri az egész belső lágyrészt, aztán kihörpöli gyorsan, mert hát mégiscsak nem árt, ha egy kicsit siet. - A madarak törékenyek - mély, elutasító hangon mondja, amiben szinte ott ül a gondolat: nem szorul még több törékenységre. Elég nagy baj neki, hogy varázslóként és férfiként csak csalódást okozott a családban. - Még sose hallottam erről a teremtményről. Elég ijesztően nézhet ki - egy rókamosómedve. A fantáziájában nagyon ijesztően néz ki a hibrid. - Azt hittem, ha mondasz valamit, akkor az a róka lesz - mert Auréle olyan róka. - Micsoda bölcselgés - horkan, ezt neki kellett volna mondania, ha valaki okoskodik.
Nem feltétlenül ez a pillanat a legjobb ennek megbeszélésére, de egyáltalán nem biztos, hogy bármelyik másik az lesz. A kapcsolatuk jelenleg egészen bizonyosan nem tart ott, ahol Auréle megfelelően reagálhatna rá, vagy képes lenne kiolvasni egyáltalán a mögöttes szándékot. Nincs folytatás, mert nem akarja folytatni. Ez is egyfajta menekülés, még ha valahol kulturáltabb fajta is, mint a kimegyünk az ajtón. - Azt hiszem, ez fair válasz. - Dönt végül a logikusnak tűnő szavakra. Nem kérdezi meg, mégis mi lesz akkor, ha ő elkezdi úgy istenigazán barátnak tekinteni a szőkét, az viszont rájön, hogy abszolút semmit nem kedvel benne.
- Mitől? - Nem habozik, a kérdés gyakorlatilag egyből visszamássza magát a szöszire, a vörös felkarja és használható válla egészen megfeszül, ahogy a nagy bámulásban közelebb hajol a háztárshoz. Összeráncolódik a homloka. - Ez olyan ajánlat, amit azonnal megbán az ember, ahogy kimondta? - Kérdezi a miheztartás végett, mert... nos, a habozásból egészen biztosan úgy tűnik, ami azonban nem változtat a tényen, hogy Chester tényleg kimondta. Ha nem lenne kurvára ledöbbenve, minden bizonnyal elgondolkodna azon, hogy ezt az elsőrandi témát a szőke mi keményen tolja már. Első randin nem viszed a nőt, pasit, ministránsfiút bemutatni a családnak. Nem? - Nem, Mayall, ennyivel nem úszod meg. - Egészen rókaszerű a szájára ránduló félmosoly, helyes kis gödröcskét képez az arcán, ahogy felfelé kunkorodik. - Szentestére tuti nem engednek el, de másnap már lehet. Meg kell beszélnem otthon. - Mégis... hogy fogja ezt megbeszélni az apjával? Egyelőre lövése nincs róla, mégis mivel érvelhetne, elvégre... miért is értékelné Aleric, hogy aranyvérűek közé mászkál, a mágia egyik legkoncentráltabb nem épp kicsiny kúriájába, mágusok közé, amikor vele is lehetne. Vele lehetne. Meghasonlik benne a gondolat és mégis... kurvára kíváncsi lenne, milyen egy telivér varázslócsalád mindennapi élete. - Amúgy is. Mi az, hogy megúsztam? Miért akarnám... megúszni? - Összeszalad a vörös szemöldökpár, félrebiccenti az állát. Túl szemfüles kis dög ez a szőke. Veszélyes. - Hmmm... - Hosszú, elgondolkodó dorombbá szelídül a hümmögés, mintha magában érlelné a szőke szavait. Egyáltalán nem áll szándékában bezárni a pletykaládát, ő vígan ellubickolna Pandora szelencéjében is. - Eddig azt hittem, Blackbridge özvegy, de akkor simán csak... eltűnt a nője. - Oldalra villan a szürke pillantás. - Ha Imperius alatt volt, mégis hogy tudta elárulni őket? - Rácsodálkozik a gondolatra, elvégre legjobb tudomása szerint a kényszerbűbáj alatt a célszemély engedelmeskedik a varázsló akaratának. Még sosem hallotta, hogy ki is lehet törni belőle, bár őszintén? Különösebben sosem mélyedt el ebben a témában. - Én megmondom, ha te is. - Szól engedékenyen, részéről ebben nem lát semmi kivetnivalót, elvégre... maximum a fiú vágyait tudhatja meg, azt hogy valójában mivé alakulna, aligha. Összerezzen a hirtelen megugró hangra, pillantása szinkronban villan oldalra az ajtó felé, egy pillanatra néma csend ereszkedik a kórteremre. - Na nemár. Azért a lóról biztos sok mindenki másnak is eszébe jut a lovaglás... - A pókerarca mondhatni tökéletes, bár valahol távol egy háborús övezetben épp súlyos véráldozatokba kerül a pillangóhatás elvén, hogy ne mosolyodjon el. A srácnak gyorsabbak az asszociációi, mint neki. Majdnem. Hát ez zabálnivaló. - Erő, szépség, gyorsaság, szabadság. Értem én. - És lovaglás, bár ezt bölcsen nem mondja ki újra, azért messze nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú olyan lényt választott magának, amelyik a civilizált társadalomban igényli magára a lovasát, hogy kiteljesedjen. A szabadságot magát sok más állatban megtalálta volna. - Ugyan már, fiatal vagy, még keresed a saját utadat. Felesleges hasonlítgatni másokhoz, amíg nem találtad meg azt, amiben igazán megmutathatnád, ki vagy. - Minek hasonlítgatni egyáltalán? Minden ember egyedi. Mindegyik más és más, különböző értékeket képvisel és más helyet is foglal el a világban. Olyan felesleges beskatulyázni, attól valahogy... mintha nem tartanák többé érdemesnek a megismerésre. Míg az elegáns tojásgyilkolás mozzanatait figyeli, elkalandoznak gondolatai a kis skatulyákban csücsülő gyufaszálakon, akikkel senki nem csihol tüzet és csak porosodnak végeláthatatlanul egy párkányon, kushadnak a fiókban, vagy csak épp valaki a billentyűzetet támasztja ki a dobozkáikkal, mert azt hiszi jobbra nem érdemesek. - Minden előnynek megvan a maga hátránya. - Biccent rá és valahol megérti, miért nem akar a szöszi törékeny állatot magának. Talán valójában ezért nem tanul animágiát. Nem akarja látni, ahogy kifordul belőle valami... még törékenyebb? - Ha! - Botránkozik meg tettetett drámaisággal. - Mondom, hogy helyes állat, nincs benne semmi ijesztő. Majd meglátod, imádnivaló. - Méghogy ijesztő! Kikéri magának, a minipanda szupercute. Elgondolkodik egy pillanatra, helyes kis fintor jelenik meg az arcán, aztán visszaköltözik a rókamosoly a képére. - Egen. Valószínűleg inkább az lennék. De gondolatban egy cuki, puha kis izé vagyok, akiről egy maréknyi ember tudja csak, hogy létezik. - Vigyorint, aztán persze rájön, hogy nincs több kajája. Halkan szusszan, míg a bengáli vernyákol a szerinte neki kijáró tojásokért. Amikor mindkettő eltűnik, hálátlanul mélyeszti karmait a fiú combjába, megnyújtózik a térdén és végül felugrik a vállára, képen csapva a farkával a horkanással egyidőben. A vörös halkan nevet. Nem sokáig van rá oka. - Na de Mr. Mayall! - A javasasszony hangja hirtelen csap le a kölykökre, ahogy szinte hangtalan sötét árnyként jelenik meg a közelükben. A vörös halkan nyüsszen. - Azonnal vigye ki innen ezt a fertelmet! - A nő szigorú tekintete egyenesen a szöszire irányul és csak onnan érzékelhető, hogy sokkalta jóindulatúbb, mikor éles kontrasztként ledöfi Aurélet villogó pillantásával. - Az a fertelem, a macskám. - Közli a vörös lapos pillantással. - Az se érdekel, ha az öreganyja, MacEalair, ez itt gyengélkedő, nem állatkert. - De terápiás állat! - Próbálkozik, ám a nőstény engesztelhetetlen pillantása ellen erősen vesztésre áll. - Majd adok én magának terápiát... egyébként is, hogy van még ébren?!
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
- Nem, nem erre gondoltam - és Aurélének nem kéne hajlongania az ágyban, de ezt nem teszi hozzá, inkább a következő falattal egy kissé hátratolja a párnára, hogy találja meg a maga felpolcolt helyét, mielőtt Madam Pompfrey az összes létező porcikáját kikötözi a gyengélkedő minden lehetséges irányába, hogy ne tudjon mozdulni. - Attól függ, hogy tetszik-e az ötlet, vagy az elborzadástól lett ekkora a szemed. Nyilván ha az utóbbi, akkor csak egy vicc volt - mert hát neki is ügyelnie kell a lelki egyensúlyára, és nem áll a rendelkezésére a teljes színpaletta, plusz néhány százmillió képzelet kreálta árnyalat. - Nem én, hanem te akarod megúszni - egészen tárgyilagossá válik a hangja, mintha annak a segítségével akarna kimászni a zavarából, fürkésző pillantása mohón lesi a fiú vonásait, hogy ne maradjon le semmiről. - Ahogy mondtad, nálunk nincs elektromosság, a kütyüid nem működnének, amit karácsonyra kapsz, és az apád... - a hangja lágyan elfogy, kiszámított, puha tempóval, mintha várna valami hevesebb reakciót a vöröstől, hiszen ha már vörös, akkor heves és kényes téma. - Azt állítja, hogy özvegy. A nevét is megváltoztatta, ami elég árulkodó arról, hogy valami azért nincsen egészen rendben a szándékaival. Eldobni egy aranyvérű nevet, egy olyan kétes származásútól, mint ő ez nagyon nem bölcs döntés, továbbá ha nem volna áruló, akkor alighanem a feleségét keresné, tehát az elmélet szerintem működik. Az Imperius nem egy Megszeghetetlen Eskü - néz komolyan, mélyen a másikra, kissé megmosolyogtatja a tudatlansága. - Az brit mágustörténelem tele van olyan "hősökkel" akik lerázták magukról - sóhajtja végül összefoglalva sok száznyi lényegesen hosszadalmasabb kerettörténetet. - Persze. Egy lóról igen - mormogja elhalkultan - de itt most nem egy lóról beszélünk, hanem rólam, amint átalakulok a varázserőmnek hála - neheztelő pillantásával a zavarát igyekszik leplezni, hiszen valójában tényleg evidens lehetne, de az ő képzeletében nem jelentek meg mások, akik kívülről nézik őt. Sanda, szégyellős mosolycsíra bolyong az arcán rémülten, nem merészelve kibontakozni, és a folytatástól egy kicsit le is lohad a megszületése előtt. - Nem kéne ilyen kijelentéseket tenned, Auréle - az alsó ajka ráfeszül a fogaira, ahogy a szája rejtekében a felső szájára harap, csócsálja zavartan. Hogy a keresztnevét használta kifejezetten jelentős ez esetben, nem akar távolságot tartani. "Hasonlítgatni" - mintha belerázkódna, borzongana kellemetlenül ebbe a szóba. - Nem a szó valódi fiziki értelmében gondoltam az ijesztőt, hanem mint... hangulatfestő szó - maga sem gondolná, hogy egy vérszomjas fenevad lenne az emlegetett rőtbundás, akármilyen szürreális is elképzelnie. - Ha majd lerajzolhatod azt a rajzot add nekem, beleteszem a bestiáriumba - bár sose fakultálta a legendás állatokat, mert mégis miért akarna vadakkal foglalkozni arisztokrata létére, de azért tájékozott a témakörben, hiszen a változatos misztikus szörnyeket uralni tudnia kell egy képzett mágusnak. Félrehajtott fejjel bámulja Aurélét, mintha akarna valamit kérdezni annak a lélektanáról, hogy miért akarja a fiú azt, hogy egy kevés, bizalmas kör tudjon a létezéséről és más senkik, ráadásul a puhaságra és cukiságra vágyás, hé, miért vágyna ilyesmire? De mielőtt feltehetné ráripakodik a nőszemély, és szó szerint akkorát rezzen, mint egy ijedt madár, a felszökkenése az ágy széléről is olyan, védelmezően a válláról a karjába kapja a macskát, mielőtt az őrült fehérnép valami csúnyaságot tenne vele. Nem normális, nem karmolta össze eléggé, most még meg is ijeszti a hirtelen felbukkanásával, macskácska körmei meg nyolc napon túl gyógyulnak a vállában! Ha ugyan gyógyulnak valaha! - Elnézést Madam Pomfrey, de nagyon tiszta állat! - lágyítja meg a hangját, hogy valamilyen rokonszenvet csepegtessen a fertőtlenítőszertől kérges asszonyszívbe. - Hoztam neki reggelit, én tartottam fel, de kávét nem kapott - jegyzi meg önérzetesen, a puszta társasága éberen tartó hatású, igazából büszke. - Azt hiszem jobb, ha megyek, majd ebédszünetben benézek és hozom neked a leckét, hogy amint jó lesz a kezed írhasd - mosolyog a szebbik mosolyával a vörösre, de már a javasasszonynak is szól, hogy lássa, óvják az iskola becsületét ezerrel minden macskaszőrös kihágás ellenére.
- Hát... - Nem képzett legilimentor, tehetsége sincs hozzá nagy valószínűség szerint, így kénytelen lenne feltenni az ominózus kérdést, ha nem tömnék be a száját a második legélvezetesebb módon. Engedelmes cica ő, visszafekszik a párnára a mozdulattal, bár ez még nem jelenti, hogy Madam Pomfrey nem éli majd ki rajta titkos hajlamait, csak mert a vörös puszta létezése megköveteli. Ez viszont kifejezetten tehetsége. Előhozni a rejtett perverziókat. - Persze, hogy tetszik. - Ha lehet, még nagyobbra tágulnak a szemek, sietve válaszol, mielőtt a szőkeség tényleg meggondolhatná magát. - Viccelsz, ugye? Miért ne tetszene milyen csillámpónifölde kristálypalotával, saját láppal, királyi famíliával, felvilágosítós házimanókkal. - Vigyorint a gondolaton és egyértelműen leolvasható a képéről, hogy beindult a szürkék mögött a flessgyár, nagyon nagy ecsettel felvázolva gondolatban, hogy szerinte milyen lehet a Chester körüli élet. - Még sosem voltam varázslócsalád házában. - Ismeri be a nyilvánvalót. Miért is lett volna? Senki nem szokta meghívni magához, ennyire azért nem áll jó haverságban senkivel. - Miért akarnám megúszni? - Zavarodik össze hirtelenjében, mert azért úgy istenigazán és mélységében még nem gondolta végig ezt a kérdéskört. Gyakorlatilag egy teljes érzelmi színpaletta végigskálázik az arcán kezdve a derültségtől, egészen az utolsó szó dermedtségéig. Chester jól játszik, az apja említése a maga számításával tökéletesen célt ér, az előzmények fényében felkészületlenül éri a vöröst. Mintha felpofozták volna, olyan a hirtelen lefagyás azzal a különbséggel, hogy Auréle elég pofátlan ahhoz, hogy ne vonuljon vissza ilyen apróságoktól és mégis... mintha visszahúzódna az ágyban, a testbeszéde pedig bezárkózik, holott a póz a kikötöttségnek hála egyáltalán nem változik. A rajtakapott pillanatban megvillan valami nyílt sebnyi nyers indulat a szürkék felszínén a túl későn felismert verbális támadásra, aztán megfakul a tekintet, ahogy egy az egyben benyeli magába. A vörös képes pórázra rántani saját hevességét, még ha nem is ez a fő profilja. - Apám... nem lesz boldog. Sem a nevelőanyám, vagy a testvéreim. - Egészíti ki a sort függetlenül attól, hogy nyilván az apja okozza a legnagyobb dilemmát ebben a kérdéskörben. - Mugli család, náluk nem evidens, hogy a gyerekek bentlakásos iskolába menjenek, az minősül normálisnak, hogy reggel a szülők indítják el a kölyköket a suliba, este pedig együtt vacsoráznak. Természetes számukra, hogy minden nap látják egymást, csak én tűnök el az isten háta mögött, meglátogathatatlanul hónapokra. Bármilyen meglepő is, hiányzom nekik. - Főleg az apjának, bár... a kölykök imádják, még ha hozzájuk nem is kötődik különösebben. Megnyalja a száját, van valami rá jellemzőtlen feszültség a reakcióban, bár annyira pillanatnyi, nem biztos, hogy nem képzelt csupán. - A kütyük egy dolog és a laptopom bírja egy darabig áram nélkül, egy-két filmet meg tudnék neked mutatni. Már ha érdekel. - Halvány mosoly rándul a száján a gondolatra. Biztos nem nézne pornót vele, hm? Valahogy túlságosan is gondterhelt ahhoz, hogy igazán felvidítsa most ez a gondolat. - Szóval nem biztos, hogy elengednek, de szívesen mennék, viszont... már nem azért, de a te szüleid ehhez mégis mit szólnának? - Visszaforgatja a kérdést, mert legyünk őszinték? Valószínűleg nem csak az ő apjának lennének bizonyos... ellenvetései ebben a témában. Ha már család, akkor természetesen a házvezető sem maradhat ki a szórásból, elgondolkodva emészti a fiú szavait. - Ja, hát elég gyanús. - Ismeri el engedékenyen, elvégre tökéletesen logikusnak hangzik a következtetés. Vajon rá tudná venni valahogy Blackbridget, hogy meséljen neki a múltjáról? Szándékosan nem néz a paraván felé, bár annak fehérsége ott irizál a szemsarkában. - Mi a franc az a Megszeghetetlen Eskü? - Pillant bele a komolyra fordult szemekbe és nem rója fel neki a megmosolygást. Még mindig jól áll a szöszinek és még mindig neki szól. El van ma kényeztetve. - Lehet egy idő után, ha túl sokat használják rajtad, kifejlesztesz valamilyen immunitást. Nekem biztos nem menne. - Mereng el egy pillanatra és aligha lehet kérdés, hogy random flessek tucatjait másztak bele bizonyos Imperiusszal kivitelezhető szituációkról, amikben ő aztán biztos nem olyan hős lenne, ami gyerekkönyvek lapjaira illik. - Jól van már, bocs. - Feltartaná a mancsait megadása jeleként, de pillanatnyilag fizikai képtelenség. - Csak érdekelt. - És a fiú neheztelésnek álcázott, ordító zavarától csak még jobban izgatja a gondolat, de van annyi esze, hogy ne üsse tovább a forró vasat. Már elültette ezt a képet a szöszi fejében, innentől nehezebb kiverni. Már a gondolatot. Ugye. Megnyúlik az arca a hirtelen közéjük ékelődő feszültségre. - Most mi rosszat mondtam? - Lassan listát is vezethetne, a végén még sikerül rajzolnia valami térképet a tojásmezőről. - Nem akartalak megbántani. - Védelmére szóljon, hogy tényleg nem célzottan gázolt bele a szöszi lelkivilágába, de úgy fest sikerült megtennie. Nem ez az első és nyilván nem is az utolsó alkalom. Horkanva felnevet a bestiárium gondolatára. - Minek, nem is mágikus teremtmény. De persze, a tied lehet. - Vigyorint, ő aztán semmi jónak nem elrontója, max majd a jövő generációi néznek nagy szemmel, hogy került az oda egyáltalán. Még a végén kedves lesz és mozgóképet csinál nekik belőle. Kérészéletű vidámsága hamar elillan azonban a nőstény betoppanásával, mondhatni egy szívdobbanásra odafagy az ágyba. A macska pattog helyette is, mintha gazdája érzelmeit közvetítené, bár Chester helyett a karmokat esélyesen a javasasszonynak szánja. A szürkék a szőke behízelgő kontrasztjaként vetülnek erősen szemrehányóan a nőre. - Ebben nem kételkedem, Mr. Mayall, de ezen a gyengélkedőn akkor sincs semmi keresnivalója állatoknak. - Bár Chesterrel magához képest lényegesen engedékenyebb hangon beszél, az utolsó szónál kíméletlen pillantást vet a vörösre. Hé! Legjobb tudomása szerint ő még nincs állatból. Teljesen. - Ne hagyj itt vele. - Nyivákol a szöszi után valami nagyon nem gyógyuláskompatibilis drámavonaglással, amitől a javasasszony szeme erősen betikkel. - Maradjon nyugton, MacEalair, vagy az egész szünetet itt töltheti! - Ripakodik rá, fenyegető árnyékként tornyosulva a vörös ágya fölé. Auréle a lecke említésére halkan nyög, ellenben Madam Pomfrey nyilvánvalóan értékeli a próbálkozást, mert egy pillanatig még a macskás kihágást is megbocsátja Chesternek. - Örülhet, hogy ilyen barátai vannak. Most pedig maradjon veszteg, kap valamit, amitől ezúttal biztosan elalszik. - Mert jobb lesz az úgy mindenkinek. - Viszont látásra, Mr. Mayall. - Az elbocsátás igencsak erélyes jelzés, szenvtelenül pakol le néhány üvegcsét Auréle éjjeliszekrényére, kitakarva egyúttal a kilátást. Mayall egészen addig hallgathatja a javasasszony Aurélenak címzett zsémbeskedését, amíg el nem tűnik az engedetlen ajtó mögött.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
- Nem, nem viccelek - dünnyögi halkan Auréle szavai alatt, de nem emeli fel a hangját annyira, hogy a szavai közé vágjon, szinte csak elzümmögi alsóhangon a lényeges, önérzetes hozzáfűznivalót, míg a szemeit összehúzva fürkészi a vörös valódi szándékait. Egyikük sem az a legilimentor alkat, alighanem mindnyájuk nagy szerencséjére. - Azt hiszem egy kicsit ezzel a "csillámpóniföldével" öhm, félretájékoztatott túlzásokba esel - feszeng meg kevéssé és a kastély hosszú, sötét és árnyékos folyosóira gondol, az ebédlő magas arany és fehér oszlopos merev belső bordázatára, a nehéz függönyök fülledt súrlódására az álló levegőjű szobákban, amiket senki sem tudja, hogy mi mozdít, a manó nem találta nyomát semmilyen kártevőnek. Aztán eszébe jutnak a könyvtár lebegő égkép-modelljeinek csillogó krómjai, az olvadt ezüst csobogása a belső szökőkútban, és egy kissé megkönnyebbül, lesz ott csillám ahol ámulhat a szem az ősiség felkent palotájában. - A Roxfort a legnagyobb varázslóház, képzeld el, hogy olyan, csak minden sokkal... elegánsabb - elégedett a hasonlattal, még ha ezzel nem is válaszolta meg a "miért" kérdést. Vannak olyan kérdések, amiket szinte lehetetlen megválaszolni akkor is, ha számára egyértelműek az okok. - A doxy rúgjon meg MacEalair, természetesen az apád miatt nem tetszene a gondolat. Meg aztán, minek érdekelne a varázslóotthon, ha egyszer az egész varázslótársadalom tehet neked egy szívességet a nyelvével? Hát ezért akarnád megúszni. Az egész viselkedésedből arra lehet következtetni, hogy kösz nem, ott az apád - az arca kipirul, de ennek semmi köze nincs a harag rózsáihoz, míg Auréle érzelmi palettát mutat, ő egyenletesen pipacspirosba borul. - Igazából nem is akartam most megemlíteni ezt - köhinti aztán a meghúzódásra, de ez már késő bánat, nem igaz? Bár arisztokratáéknak bevett szokása van az "akkor erről inkább ne beszéljünk most" mutatványnak, nem tesz rá ajánlatot. Hümmentve hallgatja a logikus okfejtést, bár a mugli család állandó egymás nyakán lélegző közelsége szemlátomást egy kis visszatetszést kelt benne, noha megmagyarázza éppen az apa-fia illetlen kapcsolatot egy részben. Hallgat róla, nyilvánvalóan feszeng az ágy szélén, ez a tusé nem úgy sikerült, hogy várta. - Van a közeben áramkút - vagy forrás, kinek mi tetszik. - Miért jönnél szívesen, ha ez elválaszt az apádtól? - fogalma sincs arról, hogy érdeklik-e a filmek, de ez biztos, hogy érdekli, még ha el is süllyed a matracszegélyen tőle. A szája sarkát éppen csak mosolyra húzza, kis szomorúság keveredik bele hígan. - Az egyszerű: "Ahogy gondolod Tighearnach, de szólj a manónak, hogy a biztonság kedvéért mindent tisztítson le alaposan, amihez hozzáért. Mit is mondtál, mit lehet tudni a családjáról? Áh, nem fontos, Emmették újévi báljára csak akkor hozhatod el, ha valamelyik lány hajlandó lesz a párjának választani, tudod, senki nem jelenhet meg egyedül!" - utánozza az anyja egy kissé magasabb hangját, bár nem erre találták ki a hangszálait. - A tavalyi újévi bál! - kap a homlokához aztán. - Ott láttam Blackbridget és a feleségét, onnan tudok ennyi mindent. Csak maszk volt rajta, de most már emlékszem, Bulstrode, persze - megsimítja a száját, mint mindig amikor valami zavarbaejtő dologra emlékezik, aztán csuklik egyet. - A Megszeghetetlen Eskü egy varázseskü, amit nem lehet megszegni. Próbálj úgy tenni, mintha ez nem lepne meg - horkan kicsit, majd szelíden folytatja. - Az ősi mágiák egy, már-már feketemágiához közelítő varázslata. Ha megszegsz egy ilyen esküt, meghalsz. Egyszerű. Az Imperiusnál viszont ha megszeged a kényszert, visszanyered önmagad. Szerintem ez csak attól függ, hogy mire akarnának kényszeríteni. Makacs vagy, mint egy kobold, biztos vagyok benne, hogyha nem olyan parancsot kapsz, amit szívesen teljesítesz azonnal megtörnéd. Ha meg szívesen teljesíted minek az imperius? - megállj parancsol a túlbuzgó erotikus fantáziáknak, mert hát ez még mindig a gyengélkedő. - Tudom - húzza el kissé a száját, de kilóg a lóláb, nem annyira a bántottság rezdül a hangjában, mint inkább a gondterheltség. - Felrobbantanálak, ha úgy gondolnám, hogy szándékos vagy, igazából csak arról van szó, hogy olyan vagy, mint egy tudatlan dúvad, már elnézést a hasonlatért, mint egy barom a vetésben. Csak mész, és észre se veszed, hogy mit tiporsz le. MacEalair, olyat csak a semmirekellők és hippik mondanak a mi köreinkben, hogy a "fiataloknak keresni kell a saját útját", meg "igazán megmutathatná ki vagy", és így tovább. Hasonlítani valakire a családból, aki kiemelkedett, jó. Vannak utak, amiken el lehet indulni, ezeket követni fontos és hasznos. Ha "hasonlítgatásnak" nevezed a hagyománytiszteletet, az elég rossz. És hidd el, nagyon nehéz elhinni, hogy erről tényleg annyi fogalmad van, mint egy lepkének - de elhiszi, bár kétség kívül, ezért nem lesz büszke rá az apja. Ahogy mondaná: a nemességet nem lehet elmagyarázni, meg kell élni. Összeszorítja a száját, kissé félrepillant. - Kösz - még nem iszik előre a macskamedve bőrére, de a teremtmény kétség kívül felkeltette az érdeklődésének egy sokkal szelídebb aspektusát, mint amit ők piszkáltak meg a gyógyasszonyban. Talpra szökken védekezően, átöleli a hadimacskát, hogy megvédje attól a résztől, amikor Madam Pomfrey egy jól irányzott pálcamozdulattal elkábítja, aztán lecsutakolja, hogy biztos ne legyen rajta semmi kártékony, ettől a mozdulattól persze leesik az ölében tartott cicatányér, hogy a csörömpölésével járuljon hozzá az össznépi káoszhoz. Egy gyors pálcamozdulattal eltakarítja maga után. - Magammal viszem - biztosítja róla a nőt, aztán Aurélére pillant, kissé felhúzza az orrát. - Ugyan MacEalair, hálásabb is lehetnél - veregeti meg a... hát valahol a testén, ahol talál egy megfelelő pontot a veregetéshez, miközben az ágy ajtóhoz közelebbi felére kerül búcsúzkodva. - Alszol, és már ki is szabadultál. Jobbulást. Viszont látásra, Madam Pomfrey - hajt fejet udvariasan a nőnek is, mielőtt magára hagyná a sérültet. Most már nem lesz semmi baja, az ágya körül sem sorakoznak a negatív ómenek.
- Nyugi van, csak hangulatfestő szó. - Idézi vissza a szöszi fejére saját szavait egy vidám mosollyal, bár önmagában a szobatárs feszengése azért nem célja, a meghívás maga jobb tudatmódosító pillanatnyilag, mint Puppy koktéljai. Ahogy a másik beszél, körbepillant a gyengélkedő belterén, de aligha lehet kérdés, hogy ismeri már a Roxfort ha nem is minden, de legtöbb kis fennkölt titkát. - Mhm. - Biccent végül a magyarázatra. - Csillámpónifölde. - Vonja le a változatlan következtetést ezúttal már vigyorogva. Nem tart sokáig a maga kis öröme. Bár valami megrándul benne az apja említésére, az még nem hozza ki a béketűrésből, ellenben az utolsó szavak már kifejezetten mélyre vágnak. Mintha hirtelenjében kihűlne a szoba, bár ez csupán érzéki csalódás, egyszerűen a vörös állandónak hitt, forróbb élvezetekre tervezett hangulata veszíti el színeit és kiterjedését, visszahúzódva, mint valami sebzett vadállat tenné az odújába. - Szóval ez a meghívás teszt volt. - Tompa fényű szemei ezúttal már mosoly és az öröm legkisebb jele nélkül tanulmányozzák a fiú elvörösödött vonásait. - Azt hitted, úgyis kategorikusan elutasítom majd, mert alig várom, hogy hazaszaladjak apámhoz. - A szavai hűvösen csengenek, mintha mindegyik belefagyott volna a pillanatba, súlyuk van és ez a súly nehezéket terhel a környezetre. - Akkor nem kellett volna megemlítened. - Mutat rá nem épp előzékenységből a nyilvánvalóra és már nem is enged fel a hirtelen módszerességgel átfordított hangulat. Az "áramkútra" már nem is reagál, ellenben pillantása a következő kérdésre ha lehet, még jobban elsötétedik. - Igazi Mardekáros vagy, Mayall. - A családnévre visszakorlátozott távolságtartási igény szüksége átmenet nélkül kúszik vissza a beszélgetésbe. - Csak akkor harapsz, ha tudod, hogy igazán fáj, de akkor többször is. Tíz pont nekünk. - Mosoly rándul a száján, de valahogy rossz íze van és nagyon, nagyon távol áll az Auréletól megszokott jókedélyű, vagy épp alattomos, de már természetessé vált reakcióktól. - Tudod mit, igazad van. Legyen. Nem jönnék szívesen, alig várom, hogy hazamenjek és apám hülyére keféljen. Tessék, most jobb? - Ezen a ponton már pont nem érdekli, a másik mennyire süllyed el szégyenében, épp eléggé elvesztette a fejét. Nem szabadott volna, de pillanatnyilag ez sem érdekli. Mégis mit kap majd otthon ezért? Nem enged fel az anyai utánzásra sem, az meg már igazán nem ken sót a sebekbe, hogy a manó takarítson mindent utána, mintha pestises lenne. Ez amolyan elvárható arisztokrata hozzáállás vele szemben. Elég éles a figyelme most ahhoz, hogy észrevegye a lányos zavarban adott reakciót. - Mit csináltak? - Továbbfűzhetné a maszkos Blackbridge gondolatát, de ez most nem az az alkalom. Talán majd később. Ha egyedül lesz és már minden más gondolatot felőrölt ezen kívül, amit ez a beszélgetés adhatott. - Bármilyen meglepő is, ezt magamtól is kitaláltam. - Közli még hűvös, szenvtelen tónusban, pillantása lemászik a másik arcáról és inkább a mennyezetet bámulja. Már lassan rutinja lesz benne, de amúgy is úgy ismeri a gyengélkedőt, mint a saját tenyerét. Biccent végül a magyarázatra és még a koboldos hasonlat ellen sem emel vádat, elvégre... valóban makacs. - Lehet. - Hagyja rá jellemzőtlen szófukarsággal. Kérdés sem lehet, hogy sikerült megálljt parancsolni azoknak a túlbuzgó gondolatoknak. Alig-mozdulattal rázza meg a fejét, nem haragszik a hasonlatért. Érzékletes. Más világokból származnak ők ketten. Őt nem hasonlítgatják senkihez, egyedi és értékteremtő. Egészen pontosan pedig valami, amiben egy újfajta értéket kívánnak teremteni és erre ki más lehetne alkalmasabb nála? Hat éves kora óta megvan a saját célja és elrendeltetése, nem kell útkeresnie, nem kell hasonlítania másokhoz, valamiféle példaképet követnie. Megoldást kell találnia az apjával. Mert szerinte ez csapatmunka kérdése. - Arisztokrata vagy. Értem, ha másfajta értékrendek alkotják a te mércéidet, de nem fogom tudni magamévá tenni ezt a fajta gondolkodást. Majd igyekszem rá tekintettel lenni. - Ettől még nem fogja jónak tartani, vagy hirtelen úgy gondolkodni, egyszerűen csak elfogadja. Van ilyen. A köszönetre már csak biccent, aztán a csörömpöléstől egyenesen összerázkódik. Madam Pomfrey olyan képet vág, mintha valaki megölte volna a kiskutyáját, szóval Mayall kifejezetten jól teszi, hogy még a számítható hangorkán előtt összetakarít maga után. - Azt igen helyesen teszi. - Még Auréle szerint is jobb ez így, Kat sosem bocsátaná meg neki, ha a nőstény maga hajítaná ki innen. Felhorkan a hálásságra, nagyon sok minden jelenleg, de a hála nem tartozik ezek közé. A feje, hasa, combja veregethető. Más is, de valószínűleg ahhoz a szöszi nem érne önszántából. - Na persze. - Morog még az ágyból vöröske, viszonylag rossz hangulatban nyeli a javasasszony zsémbeskedését. Az ómenek nem járnak körülötte, hogyan is tennék? Ágyhoz szíjazták őket egyes hozzáértőbb egyének.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Sóhajtva törődik bele az ősi lak, az évszázados pompa, a kőből, fából, fémből és mágiából rakott mindig épülő, de sohasem feledő eleven történelem, az otthon csillámpóniföldiesítésébe. Apró fejcsóválás, ennyi kiegészítés jut a gondolatok mellé, amik a képzelet ügyetlen de rendkívül élethű festővásznán már megálmodták a vörös jelenlétét a Mayall-trófeateremben, az óriási körlépcsőn, a bástyahomlokzaton, és a tavon, ahol mágia nyitja a kilincset, és a víz fodrozása mossa le róluk a mugli világ mocskát, ízig-vérig mágiával felkentté téve mindazokat, akik abban a kegyben részesülnek, hogy beléphetnek a bárói házban. A messzi szakadt, biztonságát elveszített, lelki nyugalmát soha meg nem lelő bárófiút egyetlen másodperccel később a léha fantáziálás helyett a kitakaródzás fázlalja. A lélek kitakaródzása, karba fonja a kezét, vagy inkább átfogja magát, hosszú ujjait eldugja a hóna alatt, az oldalánál a fekete egyentalárban, megköszörüli a torkát. - Nem egészen - reszeli közbevetésként, de nem rohan előre a szavakkal, a magyarázatokkal. Kék szemeinek azúros kiterjedése lesz, ahogy a gondterheltségtől felhős vörös homlokról az elsötétedő szemekbe néz, majd a mosolyukat vérzőn hiányoló ajkakon tekint keresztül, akárha a kimondott szavak mögé nézne, túl a fogak fehérségén, a nyelv haragos tálalásán, de egy hozzá hasonló mindig elveszik a lélek előtti ködben. Nem felel azonnal, nem utasítja el rögtön a vádat, ami nézete szerint csak félig áll meg a lábán, ez nem a kioktatások ideje, különösen nem volna hiteles pirosba borultan, noha ez minden probléma forrása is. Az árulkodó orca, amit nem fordít el most sem, bámulja Aurélét. Talán el kellene szaladnia most, hogy sikerült megsebeznie, és akkor az egy győzelem volna. Mindenkinek elmondaná, bár a pletyka úgysem érdekel semmit, egy megalapozása a jövendő személyiségének. Az ő családja szerint itt annyiban kellene hagynia a beszélgetést azzal hogy "én megmondtam MacEalair, jobb lett volna, ha korábban beismered". Esetleg megzsarolná vele. Kissé megszorítja a talárt az oldalán. - Valójában azért hoztam szóba, mert megkérdezted, hogy miért jöttem zavarba attól, hogy Madam Pomfrey eltilt a hazameneteltől, ha nem leszel jó, ezért jó lettél. Eszembe jutott, hogy néhány napja még tényleg le akartalak ezzel tesztelni az utolsó pillanatban, hogy kiderítsem mi van közted és az apád közt, mert tudom, hogy van... valami - kínosan kerüli a jelzők bármilyen formájú használatát ebben a helyzetben. Ha nekiállna betegnek titulálni, személytelenné válna az egész, azt pedig nem akarja. - Viszont amikor egyenesebb úton próbálkoztam volt lehetőséged visszatámadni, összezavarni, és végül annyira feldühíteni. De elálltam az ötlettől, amikor megsérültél. Ez nyilvánvalóan nem mentség vagy kifogás, csak azt jelenti, hogy már nem akarom a meghívást felhasználni ellened - jár a pont a Mardekárnak, de az elismerés nem. Nem kellene bűntudatot és kelletlenséget éreznie a diadal percében, de érez, bár erről mélyen hallgat, gyanítja, az ő érzései, ahogy eddig sem, most különösen nem érdeklik a vöröst. Enyhén szétnyílnak megfakult ajkai, nagyon csendesen sóhajt. - Ez a kérdés nem "jobb"-"rosszabb" kérdés, csak tudni és nem tudni. Aljas volt - ismeri el, és nem teszi hozzá, hogy ez csak azért volt, mert jobb nem jutott eszébe. Ez teljességgel az ő, saját, külön bejáratú báró-baja. - Blackbridge elájult a harmadik tánc magasságában - nem törekszik a misztikus körítésre, mint kárpótolni akarná a vöröst, úgy igyekszik gyors és tömör választ adni. - Mindenkit nagyon érdekelt, hogy miért, akkor levették a maszkját is, amíg magához térítették, az egyik unokahúgom látta az arcát, azt mondta nagyon ki volt száradva a szája, de nem itatták. Amikor végre sikerült felébreszteni képen vágta a nejét. Képzeld csak el. Egy aranyvérű mágusnőt ő. Állítólag vitatkoztak is, a családjuk azonban elzavart mindenkit, hogy ne legyen botrány, végül visszatértek a táncterembe. Addigra visszatették a maszkját, és mindenki arról beszélt, hogy milyen nyugodt - nem süllyed el az emlékei közé, Auréle arcát fürkészi, hogy azonnal abbahagyja a fecsegést, ha a vörös elunná. A komorság csodálatosan áll a fiúnak. A letörölt ragyogó hímpor alatt szinte véresnek tetszik a tekintete, akárha a hajának élénk árnyalatai tükröződnének a szemében. Tátong benne a rosszkedv, akár egy rejtelmes pince, tele titkokkal. Olyanná válik, mint a láp, amitől bűzlik a ruhája, titokzatos és lehúzó. Sajnos aligha örülne, ha most, éppen most méltatná árnyékot kapott ragyogását, szörnyeteget lelt szépségét. A szófukarság byroni köpönyegbe öltözteti, szinte lírai, milyen a hangulatváltozása. Emlékezteti magát arra, hogy ez egy rossztett, ráadásul az ő rossztettének következménye. Az ő világában ezzel nem tűnik, ahogy Auréle mondta, igazi Mardekáros, könnyedén árt, és biztos a marása, ahogy a családjában mindenkinek. Hasonlít, és ez érték benne. Auréle individualista értékei egészen máshogy festenek. - Nos... hiába is tennéd magadévá, ha a magad világában nem segít - vakarja meg az orrhegyét - neked nincs szükséged ezekre az érzésekre, csak arra próbáltam felhívni a figyelmed, hogyha olyanokkal érintkezel, akik eszerint nőttek fel, élnek és halnak meg aztán generációk óta, akkor ne sértsd meg őket azonnal. Nem kell mindig fitogtatni azt, hogy a te nevelésed és életmódod szerint az egész egy nagy ostobaság, ahogy jól nevelt arisztokraták sem feszegetik állandóan a vértisztasági kérdéseket és... más dolgokat - részlet egy beszédből. [Madam Pomfrey] A combján veregeti meg, térdközelben, takarosan, röviden.
A vörös valószínűleg soha nem gondolta, hogy ilyen kegyben lesz része, ahogy senki más sem feltételezte volna róla, hogy képes lenne egyáltalán kiérdemelni és... nem is tette. Elvégre a meghívás nem egy "legyünk együtt, barátkozzunk, valamilyen fura okból kifolyólag szeretném együtt tölteni veled a Karácsonyt, vagy csak tényleg meg akarom mutatni neked, milyen a varázslóké" felindulás része, hanem... - Nem? - Visszhangozza a szájában követelővé váló kijelentést fagyosan, mintha az indulat a másik végletbe fordította volna. Alapvetően tüzes jellem, most mégsincs benne semmi, ami képes lenne felolvasztani bármilyen fagyot, főleg nem saját magában. Menjen. Szaladjon el, ez a pletyka már igazán nem rontana a nem létező jóhírén, egy hónap alatt elülne nagyjából, ha megtanulja nem felvenni ezt sem. Mint bármi mást. Síri némaságban hallgatja végig a másik szavait. Nem süllyed mélyebbre tőlük lelkileg, mint ahol éppen van, de nem is javítanak az aktuális helyzeten. Még csak nem is szemrehányó, sértett, vagy gyilkos a pillantás, egyszerűen csak... valami más. A megismerés szakadékot nyitott a kórterembe, ő pedig nem siet áthidalni azt, csendes ómenként áll csupán a megszaladt sziklafal túloldalán. - Felhasználtad ellenem. - Szólal meg végül némi önmagát félrevonszoló szünet után, míg a szürkék tompa fénye belemászik a kékek mélyébe. - Talán nem úgy, ahogy eredetileg megálmodtad, de azért csak megtetted. - Nos. Szép munka volt? Csak magát hibáztathatja. Kár volt leengednie egy pillanatra is vele szemben a védelmét, amikor nagyon jól tudta, hogy veszélyes. Már nem először kénytelen megállapítani, de jobb lenne, ha ez lenne az utolsó. - De elegánsan kivitelezett támadás volt, elismerem. Egy pillanatra tényleg elhittem, hogy barátkozni akarsz, bármennyire is értelmetlennek tűnt. - És egy pillanatig vágyott is rá, valószínűleg ez az, ami igazán kegyetlenné teszi. Mert ezen a ponton neki már minden-mindennel összefügg, a kitartó próbálkozás azért, hogy figyeljen rá, hogy ne úgy kezelje, mint bárki mást, legyen tekintettel az érzéseire, legyen vele jóban. Mennyi energiabefektetés ezért. A szöszi kiérdemelte a tudást, a diadal elvitathatatlan. Felesleges elkezdeni taglalni, hogy nyilvánvalóan olyasmire kényszerítette, amit ő semmiféle körülmények között nem akart megvitatni pusztán a tudás kedvéért. Mert ő tudja, hogy van "valami". Nos... - Az volt. - Hagyja jóvá a vallást, néha nekik is kell valami, amiben egyetértenek. Még a jelen szituációban is képes értékelni a próbálkozás hatásosságát. Kifejezetten jobb, hogy nem mennek bele a jobb nem jutott eszébe kérdéskörbe, bár jelenleg arra sem adna választ. Hatékony volt, nem? Pont úgy nem vett tudomást Auréle érzéseiről, vagy a rá gyakorolt hatásának következményeiről, ahogy jó Mardekároshoz illik. Ahogy ő maga is szokta, következésképpen megérdemelte. Legszívesebben elküldené, de már lényegét vesztette, hogy elzavarja-e, avagy sem. Akár meg is tudhat helyette egy-két dolgot Blakbridgeről. Haszonelv. - Felpofozta a feleségét? - Összeszalad a vörös szemöldökpár, lelkének festővásznán a puszta szavaktól megfestődik a jelenet, elnagyolt ecsetvonások helyezik a férfit a megfelelő környezetbe, egy furcsa titok fekete maszkja mögé. - Érdekes. Kíváncsi lennék, mi történt a színfalak mögött. - Láthatóan nem érinti mélyen az arisztokrácia sérelme a kétes származásútól, ellenben magukat a körülményeket nagyon is érdekesnek találja, még ha az érdeklődése most erősen hűvös és visszafogott is. Valahol szomorú, hogy Chester ebben találja meg a vörös szépségét, bár ha jelenleg ezt méltatná benne, az lenne a jobb eset, ha egyszerűen csak ignorálná. A különböző világnézetek kérdését már nem ignorálja, de már nem is koncentrál rá különösebben, mintha ezen a ponton valóban elvesztette volna az érdeklődését. - Megértettem. Mint mondtam, igyekszem rá tekintettel lenni. - Nem egy elbocsátó szép üzenet, de nincs is rá szükség. Madam Pomfrey megteszi helyette.
"Az egyetlen baj a hét halálos bűnnel, hogy nincs belőlük több."
Valamilyen fura okok motoszkálnak a tragédia hátterében, a kölyökdráma - ami jobban fáj, mint megannyi felnőttnek bélyegzett balsors - szövevényesen teljesedett ki, okszerűségek és belső hitványságok közepette. Kellett hozzá Mayall legtisztább érdeklődése, és Auréle legteljesebb elzárkózása a jó szó elől, és végül a megrögzött tehetetlenség, a hozzászokás az olyan eszközök használatához, amik morálisan megkérdőjelezhetőek. - Nem - ezt legalább teljes őszinteséggel felelheti, túllihegett körítés és magyarázkodás nélkül. Egyszerűen csak nem, még ha meg is fázik a lélek hidegénél, nem szít vitaparazsat. Félrebiccenti a fejét, nyílik a szája, hogy a beálló csöndben újabb "nem"-et feleljen a felhasználásra, de az ősi mondás szerint jár el, hallgat, hogy bölcs maradna, és fiatal létének minden megkapaszkodó bölcsességére szüksége van. A szemébe néz türelmes és állhatatos pillantással, és most nem kísérti meg önnön lélekgyengeségének ájuló rosszulléte. Világos, tiszta, óarannyal keretezett életében ez a legkomolyabb adrenalinlöket, amit valaha kapott, olyan sebesen veri a szíve odabent a forró taktusokat, hogy az visszhangot ver sápadt mellkasában, bordáktól gerincig ugrál az életpumpáló mitugrász, ahelyett hogy kushadna hidegen, ahogy kígyószívhez illik. - Barátkozom veled - konokság költözik a kék szemekbe a szürke pillantás hideg bedomborodása mellé, a pupillája kissé kitágul. Ragaszkodik a joghoz, hogy ő maga is kimondja, amit lényegesnek tart, mert bár Aurélét a fájdalma, a sértettsége és a felkészületlensége feljogosítja arra, hogy elsőként tegye, ő is ragaszkodik a saját véleményéhez. Nagyon sok gondolattal tudná elmagyarázni, miért volt szükséges a barátkozáshoz az, hogy ő ezt tudja, annyi év után, annyi hiábavaló barátkozás után. Meg kell barátkoznia ezzel a helyzettel. Tudnia kellett, hogy miért kellett ennyi időnek eltelnie ahhoz, hogy beljebb legyen a semminél, tűrnie annyi méltatlanságot, ostobán és tudatlanul merengve a szobatársán, a ragyogó vörösön, aki amilyen szép és kívánatos volt, olyan érthetetlen és megfejthetetlen is, míg ő maga szemlátomást remekül kiigazodott mindenki más személyi útvesztőjén. Ezzel a tudással értelmet nyer minden korlát, amivel eddig gyötörte, a hiábavalóság, a zavar, a frusztráció. Mégis antihőse ennek a történetnek, Auréle oldaláról a harag, a saját oldaláról a jól felfogott szégyen miatt szégyenkezhet. Ha már csinálja, csinálta volna inkább erőszakos szándékkal és nem szentimentalizmusból. - Igen. Elég durván, valóságos pofon volt, tenyérrel - teszi hozzá, mert van jelentősége a tenyérrel és kézháttal adott pofonnak is, bár ő maga nem képzeli el, amit látott, a szemöldökök összeszaladását figyeli, a kelletlenséget. Érzi, hogy a jelenléte kényelmetlen, finom árnyalat a szavak ízében, de képtelen elszakadni a búval kibélelt szépség fészkéből. Mindig is szomorú dolgokat talált szépnek, az ízlése köznevetség tárgyát képezi, bágyatag, mint ő maga, tragikus kísértettörténetekkel szegett ködös, romantikus, inkább lányos széplelkeknek való. Szépnek látja a vörös rosszkedvét, mert azzal, és csak azzal került hozzá közelebb. Miatta szenved, míg a jókedve mindenkinek szól, nem tesz különbséget fiú, lány, felnőtt, diák között a mosolya, a ragyogása, fénye, dús bujaságából jut mugli születésűnek, félvérnek és aranyvérűnek, barátnak és ellenségnek. Eltemették az ajánlatai, de nem tették különlegessé, annak ellenére, hogy olyasmit kínáltak, ami a hozzá hasonlóknak oly különleges, üvegszerű élmény az első ölelésig a legtitkosabb ábrándozások mélyén. Nem kedvelhette azért, hogy meglátta benne a vörös a potenciális partnert, amit meglátott mindenkiben, de kötődik hozzá, amiért szenved őmiatta, hatott rá, és fontosnak tetszik megvigasztalnia. Hogyan is önthetné mindezt szavakba, bólint a kíváncsiságra, de tétovázik a szájában a szó, hiszen ennél többet ő sem tud, a sejtelmes pletykákat már megosztotta, és Auréle tékozló bámulása előrébbvaló, mint megírni néhány levelet, hogy a Bulstrode-rejtélyről érdeklődjön.
Kezdőlap
